A fogyatékossággal élő emberek közösségi életben való kiteljesedésének és önmeghatározásának elősegítése mindannyiunk felelőssége. A többségi társadalom ugyanis általában elutasító magatartást tanúsít, sajnálattal tekint élethelyzetükre. A fogyatékossággal élő személyekkel kapcsolatban figyelembe kell venni, hogy minden egyes fogyatékossági csoport sajátos problémakört von maga után. Ezek között természetesen találhatók közös, általános jelleggel kijelölhető jellemzők is. A hallássérült személyek[1] nehézségei főként a nagyothallás vagy a siketség következtében[2] kialakuló hátrányos helyzetből származnak. Esetükben a beszéddel, illetve a kommunikációval kapcsolatban jelentkezik az egyéni, illetve a társadalmi életben fellépő legfőbb akadály.
A többségi társadalomban az ember értelmi képességeinek megítélése sok esetben a nyelv alapján történt, és történik még gyakran napjainkban is. Az ebből fakadó, a siket emberek vonatkozásában jelentkező társadalmi kirekesztés feloldása véleményem szerint az emberi méltóság biztosításának záloga. Magyarországon az említett feloldási folyamatban paradigmaváltást jelentett, hogy a szociális és munkaügyi miniszter 2009. július 31-én törvényjavaslatot nyújtott be a magyar jelnyelvről és annak használatáról,[3] az új törvényt pedig 2009. november 9-én fogadta el az Országgyűlés. A magyar jelnyelvről és a magyar jelnyelv használatáról szóló 2009. évi CXXV. törvény megalkotásának előzménye, hogy a Fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló egyezmény aláírása, illetve - a 2007. évi XCII. törvénnyel történő - ratifikációja a jelnyelvvel és a jelnyelvi tolmácsszolgáltatással kapcsolatos kötelezettséget támasztott Magyarországgal szemben. A törvény így rögzíti a jelnyelvi tolmácsrendszer szabályait és finanszírozási hátterét, megállapítja a jelnyelvre és a speciális kommunikációs rendszerekre vonatkozó szabályokat. Emellett fontos megemlíteni azokat a törvénymódosításokat, amelyek a jelnyelvhez kapcsolódnak. Alkotmányjogi szempontból a törvény leginkább kiemelkedő jelentősége, hogy a magyar jelnyelvet használó személyek közössége mint nyelvi kisebbség kerül rögzítésre.
A jelnyelvet használó hallássérült emberek számára elsőrendű, hogy a társadalom elfogadó és befogadó viselkedésformát tanúsítson irányukba, emiatt lényeges, hogy minél többször essen szó a siketkultúra ápolásáról, a jelnyelv használatáról. Ezért e tanulmányban vizsgálom a fogyatékosság fogalmára vonatkozó alapvető megközelítéseket, a magyar jelnyelvet használók mint nyelvi kisebbség alkotmányi összefüggésben értelmezhető elemeit.
A hallássérült emberek társadalmi életben való részvételéhez meghatározott feltételek biztosítása szükséges. Fontos emiatt, hogy a fogyatékossággal élő személyek valamennyi csoportjára vonatkozó fogyatékosság-fogalom bemutatásra kerüljön. A fogyatékosság fogalmára vonatkozólag nem létezik egységes meghatározás, pedig ennek felállítása a fogyatékosság-politika koherenciája és a jogi eligazodás szempontjából kiemelt fontosságú. Véleményem szerint a fogyatékosság meghatározása azért nehéz, mert körülményes olyan definíciót alkotni, amely a fogyatékossággal élő emberek valamennyi problématerületén alkalmazható. Ennek oka többek között az, hogy különböző fogyatékosságuk miatt olyan heterogén személyi kört képeznek le, amelynek egységes megközelítése szinte lehetetlen. Így például a mozgássérült és a hallássérült emberek közösségi életben való részvételének biztosításakor is eltérő megközelítést kell alkalmazni. Egyik oldalról a közlekedés szabadsága kerül előtérbe, másik oldalról pedig a közlésfolyamatba való hatékony bekapcsolódás. Mindazonáltal mindként példaként említett tényező kölcsönösen is feltételezi egymást. A fogyatékossággal élő ember objektív adottsága nem jelent csupán az egyén életét meghatározó, életvitelét befolyásoló, elszigetelt körülményt. A fogyatékosságot mindenkor a társadalmi életben való megvalósulási szempontból kell vizsgálni. A jogállam feladata a társadalomba való beilleszkedés elősegítése, a különböző fogyatékosságokhoz kapcsolódó igények elismerése és felismerése, az érintettek társadalmi életben való méltó részt vállalásának előmozdítása.
A hallássérült személyek közössége vonatkozásában elgondolkodtató az az elmélet, amit Lane 1995-ben állított fel. Ennek lényege, hogy egyik aspektusból a siketséget fogyatékosságként szemléli (disability), a másik szempont alapján viszont kizárólag a nyelvi kisebbségi mivoltra helyezi a hangsúlyt. Mindkét konstrukció hosszú ideig kutatta saját visszaigazolását. Ez a szétválasztó megközelítés az angol írásmódban is megmutatkozott: a fogyatékossági felfogás eredménye a "deafness" szóhasználat lett kis "d" kezdőbetűvel, a nyelvi kisebbségi felfogás tekintetében pedig a nagy "D"-vel írandó "Deafness" nyert teret. Az irányváltás lényege a hátrányt középpontba állító szemléletből a kulturális felfogás irányába való haladás lett. Vé-
- 49/50 -
leményem szerint a hallássérült állapot és a nyelvi kisebbségi szemlélet szétválasztása nem célravezető, mert a kisebbségi lét mindenképpen a hallássérüléshez kapcsolódik. A hallássérült, főként siket emberek jelentős részének objektív, halláskárosodással összefüggő adottsága miatt ugyanis nem a beszélt magyar, hanem a magyar jelnyelv az elsődleges kommunikációs eszköze. Úgy gondolom, hogy a jelnyelv nyelvi kisebbségként való értelmezése előfeltételezi a fogyatékosság fogalmának ismeretét.[4]
A fogyatékosság fogalmát illetően két alapvető megközelítés (orvostudományi, társadalmi modell) alakult ki, amelyek közötti vetélkedés napjainkban is tart. Jelenleg a bio-pszichoszociális megközelítés tűnik a leginkább elfogadottnak, mert ez átfogó jellegű, több csatornán keresztül közelíti meg a fogyatékosság fogalmát. Véleményem szerint alkotmányjogi aspektusból a cél az alapjogvédelem jelenlegi irányainak a fogyatékossággal élő személyekre vonatkoztatása, ezért ennek a törekvésnek a mentén szükséges a fogalmi modell felállítása is. Úgy vélem, meghatározó szerepe van a kulturális megközelítésnek is, mert az a társadalomban jelenlevő kulturális viselkedésmódok rendszerében vizsgálja a fogyatékosságot.
Az orvostudományi modell a fogyatékosságban főként az egészség károsodását látja, a fogyatékossággal élő embert betegszerepbe helyezi, és ehhez alkalmazkodó passzív viselkedésformát társít hozzá, a társadalomtól pedig paternalista hozzáállást követel meg. A fogyatékosságot olyan problémával azonosítja, amely okán az egyén nem tud hatásosan hozzájárulni környezete fejlődéséhez. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) felismerte a fogyatékosság fogalmának a fogyatékosságpolitikát meghatározó jelentőségét, és ösztönözte a nemzetek közötti összehasonlítható adatok gyűjtését, célul tűzte ki a fogyatékosságra érvényes fogalmi keretek meghatározását. A Képességcsökkenések, Fogyatékosságok és Hátrányok Nemzetközi Besorolásának (ICIDH) kidolgozása az 1970-es években valósult meg, a WHO 1980-ban tette közzé ennek eredményeit.[5] Ennek következtében három, egymástól elkülönülő fokozati szintet képviselő fogalom került meghatározásra. Ennek első eleme a károsodás (impairment), amely az ember fiziológiai szervezetének funkcionális, illetve strukturális rendellenessége. Ez a hallássérült személyek vonatkozásában a hallás elvesztését vagy csökkenését jelenti.[6]
A társadalmi vagy szociális modell a fogyatékossággal élő ember méltóságát helyezi középpontba, kiemeli annak egyenrangúságát, a fogyatékosságot fizikai állapotnak tünteti fel, amely megfelelő környezetben érvényesülni képes. Az ICIDH említett fogalmi szintjei közül a következő kettő véleményem szerint ennek a megközelítésnek a jegyeit viseli magán: a fogyatékosság (disability) olyan viselkedési problémákat foglal magában, amelyek azért állnak elő, mert a károsodás okozta képességcsökkenés következtében az egyén személyes tevékenységi körének jórészét nem tudja ellátni. Ez a fogalom a személyi szinten megvalósuló zavarokra helyezi a hangsúlyt.[7] Erre példa, amikor a siket ember nem képes az adott szükséges szóbeli nyilatkozatok megtételére. A hátrány (handicap) a károsodásból, illetve a fogyatékosságból fakadó társadalmi hátrányokat jelenti.[8] Ilyen a siket ember kirekesztéssel való szembesülése. A handicap fogalma a közösségi életben való beilleszkedési zavarok leírására előhívott definíció, amely gyakran túlságosan éles meghatározásnak tűnt individuális szempontból. A kifejezés az angolban visszaszorult, mert a koldulással, kéregetéssel lehet összefüggésbe hozni.[9] A handicap szó visszaszorulása itt semmi esetre sem a szociális vetületből való megközelítésnek, hanem a nyelvi összefüggéseknek köszönhető.[10] A társadalmi vagy szociális modell nevezhető egyben jogi alapú modellnek is, hiszen ez a fajta megközelítés jogalanyokként tekint a fogyatékossággal élő emberekre, a társadalmi téren általuk kifejtett potenciált hangsúlyozza.[11]
A WHO elvégezte, 2001-ben pedig lezárta az ICIDH felülvizsgálatát, ennek elnevezése jelenleg Funkcionalitás, Fogyatékosság és Egészség Nemzetközi Besorolása (ICF).[12] A meghatározás alapján a károsodás, illetve a csökkenés három szinten valósulhat meg. Az első szintet a testi funkciókban, a testfelépítésben megvalósuló károsodás jelenti, hallássérült személy esetében ez a halláskárosodás. A második a tevékenységben megmutatkozó csökkenés. Ilyen például a siket ember kommunikációs lemaradása, illetve az eltérő tanulási folyamatok alkalmazása, amely a halláskárosodás következtében, annak kompenzálására alakul ki. A harmadik szint a részvétel csökkenését jelenti különböző társadalmi területeken. Ez a hallássérült egyén vonatkozásában többek között a szociális kapcsolatok, a kommunikáció, a képzés, a foglalkoztatás szférájában jelentkezik. Véleményem szerint a harmadik lépcső az esélyegyenlőség megvalósításának célterületeit öleli fel. Az említett fogalmi komponensek kölcsönösen befolyásolják egymást, továbbá környezeti és egyénben rejlő tényezőktől függnek. Ennek a megközelítésnek a mentén
- 50/51 -
megállapítható, hogy a hallássérült személy életét is meghatározzák például a családi körülmények, a különböző technikai feltételek, a szociális viszonyok, a különféle állami támogatások. Emellett közrehatnak a hallássérült ember személyében rejlő tényezők is, úgymint például a kor, nem, egészségügyi állapot, képzettség, foglalkozás, életstílus.[13]
A bio-pszichoszociális modell egyfajta sűrített megközelítést jelent, mert a személyben rejlő és a környezetben jelentkező faktorok negatív egymásra hatásának következtében áll elő. Véleményem szerint a Fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló egyezmény is ennek a megközelítésnek a jegyeit rögzíti, amikor preambulumában leírja, hogy a fogyatékosság a fogyatékossággal élő személyek és az attitűdbeli, illetve a környezeti akadályok kölcsönhatásának következménye, amely gátolja őket a társadalomban való teljes és hatékony, másokkal azonos alapon történő részvételben.
A bio-pszichoszociális modell jelentősége, hogy a rehabilitáció célkitűzését szociális síkon közelíti meg. Előtérbe kerül a társadalomba való beilleszkedés elősegítése az egyén személyében rejlő és a környezeti faktorok egymáshoz igazítása révén.[14] Ez a fajta aspektus előtérbe állítja az akadálymentesség megvalósításának igényét, ami a hallássérült emberek vonatkozásában a kommunikációs akadályok megszüntetését, de legalábbis csökkentését jelenti.
A megközelítés előnye, hogy tág összefüggésben tekint a fogyatékosságra. Véleményem szerint a magyar jelnyelvről és a magyar jelnyelv használatáról szóló 2009. évi CXXV. törvényben mindez a komplexitás egyértelműen fellelhető. A biológiai vetületet példázza a hallássérülés decibel alapján való meghatározása, a BNO-10-es osztályozás[15] alkalmazása. Pszichológiai, szociológiai aspektust jelent a jelnyelv közösségformáló erejének kiemelése, annak hangsúlyozása, hogy a hallássérült személyek a társadalom egyenrangú, egyenjogú tagjai. A pedagógiai szemlélet jelenik meg, amikor a törvény hangsúlyozza, hogy az auditív-verbális oktatás mellett alkalmazni kell a bilingvális oktatási módszert.[16]
Véleményem szerint szükséges a fogyatékossággal élő emberekre az alapvető jogok szemszögéből közelítő úgynevezett alapjogi modell felállítása is, amely kifejezi, hogy a fogyatékossággal élő személyeknek ugyanolyan jogaik vannak, mint a társadalom többi tagjának. Esélyegyenlőségük biztosítása azonban érzékenyebb megközelítést igényel az állam részéről, az objektív intézményvédelmi kötelezettség fokozottabb érvényesülését feltételezi. A modell lényege, hogy az egyes alapvető jogokat a fogyatékosság fogalmának szűrőjén keresztül tekinti végig, az alapjogvédelem jelenlegi irányait a fogyatékossággal élő emberekre vetíti. A korábban bemutatott társadalmi vagy szociális modell jogi alapú modellnek is felfogható, mert jogalanyokként tekint a fogyatékossággal élő személyekre. Az alapjogi megközelítés azért érdemel ettől elkülönülő, önálló helyet a modellek sorában, mert a fogyatékosság miatti hátrányban részesítés tilalmának szemszögéből, az egyenjogúság biztosítását előtérbe helyezve vizsgálja az alapvető jogokat.[17]
Korunkban a fogyatékosság fogalmához tehát elsősorban emberjogi szempontból kell közelíteni. Tausz Katalin tanulmányában[18] ezt írja: "A fogyatékosság nem a fogyatékos ember egyéni szerencsétlensége, nem betegség, nem deviancia, nem csupán szociálisan hátrányos helyzet, elsősorban emberi jogi kérdés. A társadalomban normaszerűnek tekintett élet lehetőségétől nem egyéni fizikai és szellemi korlátaik zárják el a fogyatékos embereket, hanem a társadalom fogyatékosító működésmódja. Tehát nem elég a szándékosan emelt akadályokat ledönteni, lehetőségeket is teremteni kell a fogyatékos emberek számára." Úgy vélem, hogy az alapjogi modellen belül szükséges végigtekinteni a fogyatékossággal élő emberek különböző csoportjait, megvizsgálni lehetőségeiket az egyes alapjogok vonatkozásában. A hallássérült emberek szempontjából a kommunikációs jogok biztosítása alapja a többi alapvető jog megvalósításának. Esetükben olyan úgynevezett kommunikációs alapjogi modell felállítása a cél, amely egyben elvezet a nyelvi kisebbség kérdéseihez is.
A kulturális fogalmi modell szerint a fogyatékosság a hozzá kapcsolódó közösségi attitűd eredménye, az előítéletek következtében keletkezik, a kulturális identitás szerepét hangsúlyozza. Ennek a modellnek azért van meghatározó szerepe, mert a fogyatékosság vonatkozásában megvalósuló kutatások során már nem a fogyatékossággal élő emberek, hanem az őket körülvevő többségi társadalom kerül előtérbe. A kulturális aspektus[19] lényege, hogy a szociális gondoskodás és a fogyatékossággal élő személyeket megillető jogok mellett elengedhetetlen az érintettek kulturális reprezentációja a társadalmi részvételi funkciók megfelelő működéséhez. Úgy vélem, hogy a kulturális modell alapján a fogyatékosság mint a társadalomban létrejövő kulturális minták eredménye határozható meg, amelyek kialakításáért és alakításáért a felelősséget a társadalomnak kell felvállalnia. A kulturális megközelítésen belül önálló helyet foglal el a siketkultúra, amely különleges ismertetőjegyekkel rendelkezik. Az érintett közös-
- 51/52 -
ség tagjai folyamatosan használják a jelnyelvet, közös tapasztalatokat és élményeket szereznek. Kultúrájuk átörökítése generációkon át jellemző. Közösségformáló ereje van a közös hagyományoknak, közösséggé válásuk történeti előzményeinek is. Az összetartás regionális és nemzetközi szinten is megvalósul. A kulturális megközelítés tehát azt hangsúlyozza, hogy a siket emberek szemszögéből nem fogyatékosságuk az elsőrendű, hanem a kultúrájuk. A kulturális képviselet azt célozza, hogy a többségi társadalom a siket emberek nézőpontjából vizsgálja különleges kultúrájukat, élethelyzetüket.[20]
A kultúra minden területét megalapozza a közös nyelv léte. Véleményem szerint a jelnyelv genus proximuma a siketkultúrának, mert a sajátos vizualitásra épülő közösségben a jelnyelv képes teljesen kizárni azt a hátrányos helyzetet, amely a halláskárosodás következtében egyébként gyakran jelentkezik.[21] Ennek a gondolatnak a mentén úgy vélem, valójában a jelnyelv anyanyelvi volta az, amely kisebbségi létet teremt a jelnyelvet használók körében. A siketkultúra további elemei ennek a létnek a tartalmát bontják ki.
A méltóság mint az emberi életben való létezés módja a fogyatékosság vonatkozásában különösen előtérbe kerül. Az Alkotmány 54. § (1) bekezdése szerint a Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani. Véleményem szerint ez a rendelkezés a fogyatékosság vonatkozásában előfeltételezi, hogy az állam segítse elő a fogyatékossággal élő személy emberi méltósághoz való jogának érvényesülését is. A fogyatékossággal élő ember számára kiemelt jelentősége van az Alkotmánybíróság megállapításának, amely szerint "...a méltóság az emberi élettel együttjáró minőség, amely oszthatatlan és korlátozhatatlan, s ezért minden emberre nézve egyenlő. [...] Emberi méltósága és élete mindenkinek érinthetetlen, aki ember, függetlenül fizikai és szellemi fejlettségétől, illetve állapotától, és attól is, hogy emberi lehetőségéből mennyit valósított meg, és miért annyit."[22]
Ádám Antal tanulmányában az "emberi méltóság kiemelt szolgálatára utalva" a humán biztonsággal összefüggésben megállapítja, hogy holisztikus szemlélettel az embert és az emberi közösségeket fenyegető valamennyi veszélyt figyelembe kell venni, kölcsönös összefüggésben kell vizsgálni. Külön nevesíti a "a testi és szellemi fogyatékosok előnyösen megkülönböztetett védelmének"[23] szükségességét. A humán biztonságról mint átfogó jogi értékről szól.[24] Véleményem szerint a jelnyelvet használók nyelvi jogainak elismerése olyan jogi értéket teremt, amely több védendő élethelyzetre pozitív módon sugárzik ki.
A hallássérült személyek esetében a halláskárosodás nem lehet az emberi méltóság kiteljesedésének gátja. Úgy vélem, hogy a fogyatékossággal élő emberek méltó élet iránti törekvése a támogató személyi, illetve tárgyi környezet minőségének függvénye. A német jogirodalomban Theresia Degener[25] az emberi méltóság és a fogyatékosság viszonyát vizsgálta. Megállapította, hogy a fogyatékosügy emberi jogi kérdésként való megjelenése egyértelműen az emberi méltóság elvére vezethető vissza. Felix Welti[26] kidolgozta az emberi méltóság jogi és szociális dimenziójának elméletét. Előbbi arra a feltétel nélküli tiszteletre utal, ami minden embert megillet, és a mindenkire kiterjedő jogalanyiság elfogadásában testesül meg. Ez utóbbi megközelítést a Fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló egyezmény is képviseli. A szociális dimenzió az emberi méltóság védelmének igényét hangsúlyozza, ugyanis a méltóság kiteljesedésének szociális kontextusban kell megvalósulnia, az államnak biztosítani kell a feltételeket ahhoz, hogy az egyén személyisége kibontakozhasson.
Az egyenlőség és az emberi méltóság fogalma szorosan összekapcsolódik egymással. Jogállami demokráciában minden ember számára biztosítani kell az alapvető jogokat. Ennek a fogyatékossággal élő egyénekre irányuló értelmezése, hogy ők ugyanolyan jogokkal rendelkeznek, mint fogyatékossággal nem élő társaik. Esélyegyenlőségük biztosítása az egyenjogúság továbbgondolása, mert a fogyatékosság kedvezőtlenül befolyásolhatja egyenjogúságuk tényleges megvalósulását. Jogegyenlőségről mindaddig nem beszélhetünk, ameddig az érintett társadalmi csoport számára nem adott az objektív jogérvényesítés esélye. Ez a megállapítás a fogyatékossággal élő emberek vonatkozásában is helytálló.[27] A hallássérült emberek fizikai hallásképessége negatív irányban eltér az ép hallástól. Ez az az eltérés, amelyből adódó nehézségek kezelésében az államnak is szerepet kell vállalnia.
Christian Liesen tanulmányában[28] abból a napjaink fogyatékossághoz való viszonyulását alapvetően meghatározó alaptételből indul ki, hogy a fogyatékossággal élő emberek és a társadalom többi tagja nem különíthetők el egymástól, a közöttük lévő kapcsolatot kontinuitás jellemzi. Liesen többször kiemeli, hogy nem beszélhetünk különleges csoporthoz alkalmazkodó jogokról, hanem csak olyan jogokról, amelyek mindenkit megilletnek. Ez a kijelentés első hallásra nagyon elgondolkodtató, de más megvilágítást kaphat két kijelentéssel. Az egyik az, hogy a fogyatékosság megtapasztalása minden ember éle-
- 52/53 -
tében előfordulhat. Ezért a fogyatékosságból eredő jogoknak mindenkire vonatkozniuk kell. A másik megállapítás, hogy fogyatékosság nem tekinthető az ember természetes tulajdonságának. Hogy melyek a fogyatékosság kritériumai, jellemzői, azt először a jognak kell feltárnia, s ily módon vonatkoztatnia az érintett egyénekre. Valamely szinten minden egyes fogyatékosság más és más ismertetőjegyeket takar. Véleményem szerint hangsúlyozni szükséges, hogy a csoporthoz alkalmazkodó jog tagadása csupán a fogyatékosság általános, tág megközelítése során helytálló, mert többek között a hallássérült emberek nyelvi kisebbségként való megközelítése ennél árnyaltabb megközelítést kíván.
A nyelv az emberi kommunikáció legáltalánosabb eszközét jelenti, tagolt, egymástól elkülöníthető, elválasztható jelekből felépülő jelrendszer. A nyelv minden társas tevékenység nélkülözhetetlen feltétele, meghatározza az egyének gondolatát is. A nyelv legelterjedtebb típusa az emberi beszéden alapul, két megnyilvánulási formával rendelkezik: a beszélt nyelv és annak írott formája, vagy formái.[29] A beszélt nyelv mellett a nyelv másik típusa a jelnyelv. Jelnyelvet halló emberek is használhatnak, ilyen másodlagos nyelv jött létre a motorosok, a fűrészüzemek munkásai vagy a búvárok esetében.[30]
A magyar jelnyelvről és a magyar jelnyelv használatáról szóló törvény kiemelkedő jelentősége abban rejlik, hogy a hallássérült személyek jelnyelvét önálló, természetes nyelvnek ismeri el. A jelnyelv mindig is hozzátartozott a siket közösséghez. William Stokoe 1960-ban megírt könyvében a jelnyelv struktúrájáról írt, ez volt az első jelentős lépés a jelnyelv nyelvészeti feltárása terén. Stokoe kiemelte, hogy a jelek esetében nem képekről, hanem komplex absztrakt szimbólumokról van szó, amelyeknek belső struktúrájuk van. 1965-ben megjelent második tanulmánya az amerikai jelnyelv szótára.[31] A magyar jelnyelvre vonatkozó kutatások 1995 táján kezdődtek. A Lancz-Berbeco-féle szótár a jelnyelv első szótára, ami a budapesti dialektusra korlátozódott, és 750 alapjelet tartalmazott kézforma szerinti elrendezésben. Fontos utalni rá, hogy minden jelnyelv autonóm rendszer, a siket emberek által használt önálló jelnyelvek százai léteznek.[32] A magyar jelnyelvről és a magyar jelnyelv használatáról szóló törvény szerint a magyar jelnyelv a hallássérült személyek által használt, vizuális nyelvi jelekből álló, saját nyelvtani rendszerrel és szabályokkal rendelkező, Magyarországon kialakult önálló, természetes nyelv. A "természetes" jelző arra utal, hogy a jelnyelv spontán vagy tudatos folyamatok által, de szabadon fejlődik.
A nyelvi jog a jelnyelv vonatkozásában magában foglalja a jelnyelv önálló, természetes nyelvként való elismerését, a jelnyelv használatát, illetve alkalmazásának biztosítását. A jelnyelvet használók nyelvi kisebbséget alkotnak, mert a hallássérült személyek az állam lakossága körében nincsenek domináns helyzetben, és a jelnyelv használata azért alakít ki kisebbségi létet, mert a jelnyelv egyben anyanyelvük is. Ez pedig olyan objektív adottságot jelent számukra, ami megkülönbözteti őket a társadalom többi tagjától. A jelnyelvet használók - mint kisebbség - identitásuk megőrzésére törekszenek. Az emberi méltósághoz való joggal szoros összefüggésben álló identitáshoz való jog[33] lényege, hogy az emberek maguk határozzák meg személyiségüket. Ezt a szabad akaratot azonban olyan külső faktorok határozzák meg, mint jelen esetben a nagyothallás, a siketség vagy a siketvakság. Véleményem szerint tagadhatatlan, hogy az emberi méltóság egyik összetevője a nyelvhasználat, így a nyelvi identitáshoz való jog biztosítása is a méltósággal teli élet kialakításának feltétele. Mivel a valamely kisebbséghez tartozókat megillet a kisebbséghez való létezés megőrzésére és fenntartására való törekvés, a magyar jelnyelvről és a magyar jelnyelv használatáról szóló törvény következő rendelkezése egyértelműen a nyelvi identitáshoz való jog rögzítése: a "magyar jelnyelvet használó személyek közösségét mint nyelvi kisebbséget megillet a magyar nyelv használatának, fejlesztésének és megőrzésének, a siketkultúra ápolásának, gyarapításának és átörökítésének joga."[34]
Bragyova András a 45/2005. (XII.14.) AB határozat párhuzamos indoklásában vizsgálja a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok alanyait és jellegét, az önrendelkezési jog és a kisebbséghez tartozás kapcsolatát. Véleményem szerint a nemzeti és etnikai kisebbségek vonatkozásában tett megállapításai a jelnyelvet használó nyelvi kisebbség viszonylatában a következőképpen értelmezhetők: a jelnyelvi kisebbség kulturális közösség. A jelnyelvet használók mint nyelvi kisebbség olyan különleges társadalmi csoportot alkotnak, amelyet kulturális identitása különböztet meg a többségtől. A nemzeti és etnikai kisebbségek alkotmányos jogai értelmezéséhez hasonlóan az alapvető probléma itt is az, hogy a "jelnyelvi kisebbség" jogai csak az állampolgárok egy részének alkotmányos jogai. Mindazonáltal ezek is a "többségi" jogokkal azonos alkotmányos
- 53/54 -
jogok, a különlegesség abból ered, hogy a halláskárosodásból származó eltérő hátrányos helyzetet kell kiegyenlíteni. Ehhez szükséges a jelnyelv használata. A jelnyelvet használók nyelvi kisebbsége esetében is olyan közös tulajdonsággal bíró egyének alkotmányos jogairól van szó, amely speciális jogok speciális intézményeket, szolgáltatásokat igényelnek. Bragyova András a nemzeti és etnikai kisebbségek alkotmányos jogait illetően megfogalmazza, hogy kisebbségi jogaik különleges alkotmányos jogok, amelyek a kisebbséghez tartozóknak is lehetővé teszik a "többségiek számára 'természetesen' gyakorolható jogok tényleges gyakorlását." A hallássérült emberek vonatkozásában ez a joggyakorlás feltételezi a kommunikációban jelentkező akadályok csökkentését, illetve megszüntetését. Bragyova párhuzamos indoklásában leírja, hogy a nemzeti és etnikai identitás az egyén olyan tulajdonsága, amely csak részben múlik saját döntésén. Úgy vélem, hogy a hallássérülésből adódó objektív állapot nem az egyén elhatározásán alapul, a hallássérült személyek vonatkozásában az egyén döntési szabadsága a jelnyelv használatának, anyanyelvként való vállalásának vonatkozásában jelenik meg.[35]
A jelnyelvnek azért van nyelvi státusza, mert a jelnyelv a siket és a nagyothalló emberek számára anyanyelv. Ennek következtében pedig a nyelvi kisebbséghez tartozó személyeknek joguk van arra, hogy anyanyelvüket megismerjék, ápolják, gyarapítsák. A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 27. cikke alapján levezethető, hogy a nyelvi kisebbségekhez tartozó személyektől nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy csoportjuk más tagjaival együttesen saját kultúrájuk legyen, hogy saját nyelvüket használják. A jelnyelv anyanyelvi volta megteremti a jogot a jelnyelvi oktatásban való részvételre. Lehetővé teszi, hogy a hallássérült emberek anyanyelvüket a bírósági, hatósági eljárások során használni tudják. Ha a jelnyelv anyanyelv, akkor ugyanis a magyar nyelv nem tudása miatt senkit sem érhet hátrány az eljárások során. A kisebbséghez tartozó hallássérült személyeknek szuverén joguk van az anyanyelv, így a jelnyelv használatára. A kisebbségek számára az állam lehetővé teszi, hogy nyelvüket azonos módon használhassák, az ebből eredő költségeket,[36] illetve azok egy részét magára vállalja.[37] Az oktatásban való részvétel és a nyelvhasználati feltételek azok a tényezők, amelyek meghatározzák a jelnyelv nyelvi státuszának tartalmát. Ennek mentén a jelnyelvi jog alapvetően a jelnyelv használatának jogát jelenti, amelynek tartalmát a törvény alapján a jelnyelvi tolmácsszolgáltatáshoz való jog és a jelnyelv tanulásához való jog tölti ki.
A hallássérült emberek közösségét szolidaritás jellemzi, társadalmi egymásrautaltságukból következően kölcsönös kötelesség- és segítségvállalás jellemzi őket. Véleményem szerint ebben az is benne rejlik, hogy a nyelvi kisebbség rendeltetése a hallássérült személyek számára érzelmi biztonság teremtése. A német jogirodalomban is megfogalmazásra[38] került, hogy a hallássérült emberek a legtöbb szabadidőt egymással töltik, ilyenkor nem érzik magukat fogyatékossággal élő személyeknek, mert kizárólag a jelnyelvet használják. Véleményem szerint felmerülhet az a kritika, hogy a jelnyelv túlságosan elkülöníti az azt használókat a társadalom többi tagjától. Ebben kétségtelen van igazság, mert az ilyenfajta elkülönülés is felfogható fogyatékosság miatt fellépő társadalmi beilleszkedési zavarnak. Úgy vélem azonban, hogy mivel a méltóság részeként fogható fel a nyelvhasználat, ha a személyiség szabad kibontakozása csak a jelnyelv keretei között, bizonyos zárt körben tud megvalósulni, akkor az államnak ezt tiszteletben kell tartania, és garanciákat kell teremteni megvalósítására.
A hallássérült személyek az egyetlen olyan fogyatékos csoportot jelentik, amely önálló, saját nyelvvel rendelkezik, meghatározott kultúrával[39] jellemezhető nyelvi kisebbséget alakít ki. A jelnyelv a hallássérült és a siketvak személyek számára anyanyelv, ám nemcsak a hallássérült emberek használják, hanem barátaik, családtagjaik is, mindazok, akik kapcsolatba kerülnek velük. Véleményem szerint ennek alapjogi szempontból szemlélt jelentősége a "Drittwirkung"[40] jelenségében rejlik, hiszen a fogyatékossággal élő személyek alapjoggyakorlása kihat fogyatékossággal nem élő társaikra, befolyásolhatja azok joggyakorlását. Ez felveti az állam objektív intézményvédelmi kötelezettségét, így például a jelnyelv, a speciális kommunikációs rendszerek elsajátításának lehetősége a hallássérült személy közvetlen környezetében élő emberek számára is elengedhetetlen. A kapcsolódó kommunikációs jogok is azt célozzák, hogy a jogalanyok élhessenek az emberi méltóságból származtatható nyelvhasználathoz való jogukkal, aminek egyik célkitűzése, hogy a nem hallássérült társadalom tagjaival hatékonyabb kommunikációs csatornát hozzon létre. A jelnyelv nyelvi jogként való biztosítása kihat az ép hallásúak kommunikációs alapjogaira is, hiszen a közlésfolyamat egyik oldalán ők állnak.
A jelnyelv vonatkozásában a beszélt nyelvi szintre emelkedés nyelvészeti és jogilag értelmezhető két síkon megy végbe. A magyar jelnyelvről és a magyar jelnyelv használatáról szóló törvény 1. §-ában megfogalmazza, hogy célja a magyar jelnyelv nyelvi státuszának elismerése. Véleményem szerint a nyelvi elismerés összeforr a jog általi elismerő folyamattal,
- 54/55 -
amikor a jelnyelv kérdései és a jogi rendezés közös gyökerének keresése kerül középpontba.
Andrássy György[41] szerint "a modern állam nyelvi joga kiterjed az állam hivatalos nyelvének vagy hivatalos nyelveinek meghatározására és a vonatkozó részletszabályok megalkotására, az állampolgársággal kapcsolatos nyelvi kérdések szabályozására, bizonyos kisebbségi vagy akár többségi nyelvi jogok elismerésére, az idegen nyelvek tanulásával, tanításával és használatával, valamint az új bevándorlók nyelvi helyzetével összefüggő nyelvi jogok megállapítására." Ennek a meghatározásnak a mentén a hallássérült emberek vonatkozásában a nyelvi jog[42] megvalósulásának keretét s ezzel párhuzamosan a magyar jelnyelv nyelvi státuszának elismerését jelenti, hogy a törvény hazánk jelnyelvét önálló, természetes nyelvnek ismeri el. A törvényi szabályozás tehát a magyar jelnyelvet használó személyek közösségére mint nyelvi kisebbségre tekint. Véleményem szerint a létrejövő nyelvi kisebbség jogai a törvény alapján a jelnyelv használatának, fejlesztésének, megőrzésének jogai. Úgy vélem, hogy az előbbieken belül beszélhetünk többek között[43] a jelnyelv tanulásához, a bilingvális oktatáshoz, illetve a jelnyelvi tolmácsszolgáltatáshoz való jogról. A jelnyelv esetében olyan kommunikációs formával találkozhatunk, amely sajátos, vizualitásra épülő kultúrát alakít ki, amelynek jelentős közösségformáló szerepe és ereje is van. Mivel a nyelv és a kultúra nehezen választható el egymástól, ez az oka annak, hogy a hallássérült személyek közösségének kultúrája alapvetően elválik a hallókétól.[44] A siketkultúra ápolásának, gyarapításának és átörökítésének joga szintén előfeltételezi a nyelvi jog létét.
A jelnyelv nyelvi státusza olyan kérdéseket vet fel, mint az államilag elfogadott nyelvvizsga letétele jelnyelvből, ami maga után vonja az ebből adódó nyelvpótlék biztosításának szükségességét. A Szociális és Munkaügyi Minisztérium szerint ezek a kérdések még további egyeztetéseket igényelnek, mert nyelvvizsgát csak olyan tanfolyam elvégzését követően lehet tenni, ahol az oktatók legalább nyolcvan százaléka tanári diplomával rendelkezik. Magyarországon most egyetlen főiskolán vagy egyetemen sem létezik jelnyelvi szak, nem szerezhető tanári képesítés ebben a tárgykörben. Elengedhetetlen feladat ennek biztosítása. A Fogyatékos Személyek Esélyegyenlőségéért Közalapítvány pályázatot írt ki, erre az ELTE két kara is benyújtotta jelentkezését.[45]
A jelnyelv elismerésének nemzetközi folyamatát a Fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló egyezmény alapozta meg. Az Egyezmény 2. cikkében kifejezésre juttatja, hogy a "nyelv" magába foglalja a beszélt nyelvet, a jelnyelvet és a nem beszélt nyelv egyéb formáit is. Az információhoz való hozzáférés jogát 21. cikkében emeli ki, amelynek biztosítására meghatározott kommunikációs csatornákat, eszközöket sorol fel. A hallássérült emberek vonatkozásában a jelnyelv külön kiemelésre kerül. Emellett az Európai Parlament 1988. évi, 1998-ban megújított állásfoglalásában[46] juttatta kifejezésre, hogy a jelnyelv és a jelnyelvi tolmácsok segítségével a siket személyek hozzáférhetnek a szükséges információkhoz a mindennapi életben. Felszólította az Európai Bizottságot és a tagállamokat a jelnyelv elismerésére, használati akadályainak kiküszöbölésére. Szintén fontos kiemelni, hogy az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése 2003-ban a jelnyelveket Európa kulturális gazdagsága kifejeződésének ismerte el. Az 1598(2003) számú ajánlás rögzítette, hogy a jelnyelv a siket ember kommunikációjának teljes értékű és természetes eszköze.[47] Hangsúlyozta a jelnyelv társadalmi integrációt előmozdító szerepét.[48]
A Európai Unió különböző államaiban nem egyező a jelnyelvek jogállása, a kötelezettségeknek való megfelelés eltérő módon valósul meg. A jelnyelvi jogi státusz rögzítése egyes tagállamok alkotmányába is bekerült: ilyen Szlovákia, Portugália, Finnország, a Cseh Köztársaság, Ausztria. Több tagország törvényben vagy más jogszabályban adott hivatalos státuszt a jelnyelvnek. Ez utóbbi csoportba tartozik Belgium franciaajkú országrésze, Dánia, az Egyesült Királyság, Görögország, Írország, Lettország, Németország, Norvégia, Svédország, valamint Szlovénia.[49] A következőkben az osztrák és a német jelnyelvvel kapcsolatos alapvető aspektusok megvilágítására törekszem, kiemelve, hogy az osztrák út az alkotmányi szabályozást választotta, míg Németország a törvényi rögzítés szerepét állította középpontba.
Ausztriában a fogyatékosság (Behinderung) miatti megkülönböztetés tilalma külön nevesítve van a Szövetségi Alkotmány 7. cikk 1. bekezdésének 3. mondatában. Ez rögzíti, hogy fogyatékossága miatt senki nem részesíthető hátrányban. A szövetségi állam, a tartományok és a községek garantálják a fogyatékossággal élő és azzal nem élő emberek (behinderten und nicht behinderten Menschen) egyenlő kezelését a hétköznapi élet valamennyi területén. Ez az alkotmányi rendelkezés a tényleges megvalósulást irányozza elő, államcélként jelenik meg, értékítéletet is magában foglal.[50]
Az osztrák alkotmány az előbb említett "Behinderung-szabályozás" mellett a jelnyelvet használók, így a hallássérült személyek vonatkozásában további,
- 55/56 -
példaértékű biztosítékot hoz létre intézményvédelmi kötelezettsége keretében: a jelnyelv ugyanis különleges státuszt szerzett Ausztriában. 2005. július 6-án az osztrák jelnyelvet alkotmányban rögzítették, létezését hivatalosan is megerősítették. A német nyelv mellett a jelnyelv az első olyan nyelv, ami "csupán" nyelvi mivolta miatt elismerésre került Ausztriában. A Szövetségi Alkotmány 8. cikkének 3. bekezdésében kimondja, hogy az osztrák jelnyelvet önálló nyelvnek ismeri el. Ennek a bekezdésnek a második mondata pedig arra utal, hogy minden bővebbi intézkedést az egyes törvények határoznak meg. A jelnyelv biztosításával kapcsolatos nehézségek Ausztriában elsősorban abból fakadnak, hogy az előbb említett jogszabályok még nem léteznek, illetve nem jelentenek megfelelő kibontakozási lehetőséget a jelnyelv használatához. A jelnyelvet használók nyelvi kisebbségként nem kerültek megfogalmazásra, a kisebbséget kizárólag etnikai síkon értelmezik az osztrák alkotmányban. Verena Krausneker[51] ennek ellenére hangsúlyozza a nyelvi kisebbség létét, amelynek történelmi előzménye 1865-re nyúlik vissza. Ekkorra tehető ugyanis az első jelnyelvi közösség megalakulása Bécsben.[52] A jelnyelvet használókat a múltban és a mai napig is többször éri hátrány amiatt, hogy ezt a nyelvet használják, nagyon gyakori nyelvi joguk korlátozása.
Véleményem szerint az osztrák jelnyelv alkotmányban való szabályozása kétségtelenül alkotmányos érték, a gyakorlati életben való megvalósulás azonban kihívást jelent. A legtöbb sérelem Ausztriában jellemzően az oktatás területén jelentkezik. A gyenge írott nyelvi kompetencia alacsony iskolai végzettséghez vezet, ez nehézséget okoz a munkavállalásnál. A felsőfokú tanulmányok csak annak a szűk rétegnek a számára adottak, akik a hangzó nyelvet a tanulás folyamatához szükséges mértékben el tudták sajátítani.[53]
Németországban az egyenlőséghez való jog általános formulája a német alaptörvény 3. cikkének első bekezdésében kapott helyet. Eszerint a törvény előtt minden ember egyenlő. Ez a megfogalmazás tág kibontakozási teret biztosít a jogalkotó számára. Az egyenlőséghez való jog alaptörvényi speciális szabályozása a magyar Alkotmányhoz hasonlóan tilalmi kategóriákat állít fel. A német alkotmányi szabályozás mindazonáltal a 3. szakaszának 3. bekezdésének második mondatában külön nevesíti a fogyatékosság (Behinderung) miatti hátrányban részesítés tilalmát. A fogyatékosságra vonatkozó 1994. évi alkotmánymódosítás hátterében Németországban a szociális jogállam követelményei állnak A német alaptörvény említett rendelkezésével a fogyatékossággal élő emberek jogi helyzetét alapvetően javította, akiknek széles rétegére vonatkozik az alkotmánymódosítás, így természetesen a hallássérült személyek viszonylatában is értelmezhető.
A német jogirodalomban megfogalmazásra került, hogy a hallássérült emberek nyelvi és kulturális kisebbséget alkotnak, siket közösséghez tartozóknak érzik magukat közös nyelvi, illetve biológiai okok miatt. A hallássérült személyek halló társadalomba való beilleszkedését nagymértékben befolyásolja a kommunikációs lehetőségekhez, információkhoz való hozzájutás minősége. A jelnyelv használatának jogát Németországban először 2001-ben a szociális törvényben ismerték el, egy évvel később az egyenlőségről szóló törvényben önálló nyelvként történt meg az elismerése. Ezáltal sikerült megteremteni a feltételeket a hallássérült emberek önrendelkezésének megvalósításához.[54]
Magyarországon hosszú idő óta a siket és a nagyothalló emberek egyértelmű igénye, hogy az állam ismerje el nyelvüket mint "egységes, védendő, hivatalos fórum előtt is gyakorolható nyelvet."[55] Hazánkban az Alkotmány 70/ A. §-a nem nevesíti külön a fogyatékosság kategóriáját a tilalmi szempontok között, azt az egyéb helyzet kategóriájába sorolja. A 70/A. § (1) bekezdésének végén szereplő "egyéb helyzeti szerinti különbségtétel nélkül" szövegrész gyűjtőfogalomra[56] utal. Alkotmányi szinten tehát nem található olyan rendelkezés, amely a jelnyelv státuszának alkotmányi rögzítését, illetve az azzal élő jogalanyok objektív adottságát kifejezetten megnevezné. A magyar jelnyelvről és a magyar jelnyelv használatáról szóló 2009. évi CXXV. törvény azonban új korszakot teremt a jelnyelv vonatkozásában, mert célja, hogy elismerje a jelnyelv nyelvi státuszát, emellett biztosítsa, hogy a hallássérült és a siketvak személyek a magyar jelnyelvet, illetve a speciális kommunikációs rendszereket használhassák, tovább igénybe vehessék az állam által finanszírozott jelnyelvi tolmácsszolgáltatást. A magyar jelnyelv önálló, természetes nyelvként kerül elismerésre, így úgy vélem a jelnyelv vonatkozásában is előtérbe kerül az emberi és állampolgári jogoknak nyelv szerinti különbségtétel nélküli biztosításának szükségessége.
Véleményem szerint a jelnyelv jogi státuszának biztosításához az lenne az ideális megoldás, ha a jelnyelv önálló nyelvként való elismerése alkotmányi szinten is megvalósulna. A jelnyelvet használók kisebbségként való kiteljesedését pedig az szolgálná a legjobban, ha az Alkotmányban a nyelvi kisebbség is külön nevesítésre kerülne.
- 56/57 -
A hallássérült emberek esélyegyenlőségének megvalósítása a kommunikációjukban megvalósuló akadályok lebontásán alapul. A jelnyelvi tolmácsszolgáltatáshoz való jog és a jelnyelv, illetve a speciális kommunikációs rendszerek elsajátítására vonatkozó szabályok célja ezért az, hogy megkönnyítse számukra a közlésfolyamatban való részvételt.[57] A jelnyelvet használó sérült emberek számára alapvető, hogy a társadalom többi tagja elfogadja és befogadja őket. Emiatt nagyon fontos, hogy minél többször kerüljön előtérbe a siketkultúra bemutatása, váljon világossá mindenki számára a jelnyelv anyanyelvet betöltő szerepe. A hallássérült személyek társadalomba való beilleszkedése a normatív szabályozás mellett a morális akadálymentesség[58] megvalósulásának függvénye. Helyzetük jelentős pozitív változáson ment keresztül, a társadalomban meglévő előítéletek teljes megszüntetéséhez azonban még sok időnek kell eltelnie. A társadalmi közösség valamennyi tagjában tudatosítani szükséges a hallássérült emberek, illetve nyelvi kisebbségük egyenrangú voltát. Ehhez a szemléletváltozáshoz azonban erkölcsi-filozófiai felismerés kell. A jog eszközeinek is fontos segítenie ezt a folyamatot, ehhez a jog változása elengedhetetlen. Ez utóbbi kívánalomnak tett eleget Magyarországon a jogalkotó a magyar jelnyelvről és a magyar jelnyelv használatáról szóló törvény megfogalmazásával. ■
JEGYZETEK
[1] A hallássérült személyek gyűjtőfogalma a siket és a nagyothalló embereket egyaránt magában foglalja. A siket személyek nem rendelkeznek hasznosítható hallásmaradvánnyal, csupán 80-90 decibelnél erősebb hangokat érzékelnek, általában nem viselnek hallókészüléket, többségük a jelnyelv segítségével vesz részt a közlésfolyamatban. A nagyothalló embereknél hallásmaradványuk következtében korlátozott auditív kommunikáció jellemző. Siketvakság esetén az érintettek látás- és hallássérülése olyan mértékű, hogy fejlesztésük, illetve a társadalmi életben való részvételük csak a két sérülés együttes jelenlétének figyelembevételével képzelhető el.
[2] Magyarországon a lakosság 10%-a küzd valamilyen hallásproblémával, a WHO szerint 60 ezer a siket, 300 ezer a súlyos fokban nagyothalló emberek száma.
http://www.sinosz.hu/sikets%C3%A9g-%C3%A9s-nagyothall%C3%A1s (2009.12.14.)
[3] T/10221. számú törvényjavaslat a magyar jelnyelvről és a magyar jelnyelv használatáról.
[4] Lars Bruhn - Jürgen Homann: Zentren der Ausgrenzung. DAS ZEICHEN 79/2008, Zeitschrift für Sprache und Kultur Gehörloser (http://bidok.uibk.ac.at/library/bruhn-gehoerlosigkeit.html) (2009.09.22.)
[5] Európai Bizottság, Foglalkoztatási és Szociális Ügyek: A fogyatékosság definíciója Európában. Összehasonlító elemzés. Brunei Egyetem által készített tanulmány. 2002. 25-26. o.
[6] A hallássérülés kialakulásának főbb okai az öröklött tényezők, a magzati életben bekövetkezett fertőzések, a születés után fellépő megbetegedések, valamint meghatározott gyógyszerártalmak lehetnek. Andrásné Dr. Teleki Judit: Fogyatékossággal élő hallgatók a felsőoktatásban. Tájékoztató. Oktatási és Kulturális Minisztérium. 2009. 7. o.
[7] David B. Gray - Gerry E. Hendershot: The ICIDH-2: Developments for a New era of Outcomes Research. Archives of Physical Medicine and Rehabilitation, Volume 81, Issue 12, 11. o.
[8] Halmos Szilvia tanulmányában a rokkantságot ezzel a szinttel azonosítja. Lásd Halmos Szilvia: Esélyteremtés vagy önkény? A fogyatékosság fogalma a magyar és a német jogban. Fundamentum, 2007. 4. szám 95. o.
[9] Cap in hand. Az Amszterdami Szerződésben szerepel a fogyatékosság miatti megkülönböztetés tilalma, ennek angol nyelvi változatában a korábbi asszociáció következtében csupán a disability szóhasználat kapott helyet.
[10] A WHO 1997-ben a fogyatékosságot a megmaradt képességek oldaláról közelíti meg, a hangsúly a disability és a handicap oldalára billen. Pszichológiai, szociológiai vonatkozások kerülnek előtérbe.
[11] Felix Welti: Behinderung und Rehabilitation im sozialen Rechtsstaat. - Freiheit, Gleichheit und Teilhabe behinderter Menschen. Jus Publicum, Mohr Siebeck, 2005. 83. o.
[12] http://www.orszi.hu/iranyelvek/FNO.pdf (2009.12.21.)
[13] Wacker, Elisabeth - Wansing, Gudrun - Schäfers, Markus: Personenbezogene Unterstützung und Lebensqualität. Teilhabe mit einem Persönlichen Budget. Wiesbaden 2009. 10-11. o.
[14] Uo.
[15] A BNO az egészségügyben használt, a betegségek nemzetközi osztályozására szolgáló kódrendszer rövidítése. A BNO-10-es osztályozás a kódrendszer 10. revízióját jelenti. A felülvizsgálatokat a pontosabb megfogalmazás, illetve az újabb betegségek megjelenése tette szükségessé. A legújabb változat kialakítása 1983-ban kezdődött, ekkor tartották Genfben a BNO-10 előkészítő értekezletét. Az új kódtáblázat 1989-ben Genfben került végső elfogadásra. A kódrendszer nemzetközi forrásáról lásd http://apps.who.int/classifications/apps/icd/icd10online/ (2009. 10. 24.) Magyarországon az OEP által finanszírozott egészségügyi ellátások vonatkozásában lásd http://www.gyogyinfok.hu/forum/BNO/index.asp (2009. 10. 24.)
[16] A BNO-10-es osztályozására, a hallássérülés decibel alapján való meghatározására a 4. §-ban utal a jogalkotó. A törvény preambulumában szerepel, hogy a hallássérült, valamint a siketvak emberek a társadalom egyenrangú és egyenjogú tagjai, illetve itt kerül említésre a jelnyelv kulturális, közösségformáló ereje is. A 14. §-ban szerepel, hogy a hallássérült gyermek a szülője (gyámja) döntésétől függően bilingvális, vagy auditív-verbális módszerrel folyó korai fejlesztésben és gondozásban vehet részt.
[17] Itt utalnék arra, hogy a német jogirodalomban a fogyatékosság miatti hátrányban részesítés tilalma alapjoggá fejlődött. Ez az új alapjog közvetlenül érvényesülő jog, amely köti a törvényhozói, végrehajtó hatalmat, hatással van a joggyakorlatra. Erről bővebben lásd Matthias Herdegen: Der neue Diskriminierungsschutz für Behinderte im Grundgesetz. Entstehung und Tragweite des Benachteiligungsverbots. (Art.3 Abs.3 Satz 2 GG) http://www2.hs-fulda.de/fb/sw/projekte/sozrbibliothek/material/behinderte/begg.htm (2009. 07. 25.)
[18] Tausz Katalin: Egyenlőtlenségek és különleges bánásmód. Adalékok a fogyatékosok esélyegyenlőségéről szóló törvény születési történetéhez. In: A hátrányos megkülönböztetés tilalmától a pozitív diszkriminációig. Budapest 1999, AduPrint-INDOK, 208. o.
[19] http://www.ssoar.info/ssoar/files/2008/520/disability%20studies.pdf (2009. 12. 21.)
[20] Helmut Vogel: Kultur und Soziologie der Gehörlosen: Die umgebende Kultur und die Gehörlosenkultur. Lesen statt Hören, Zeitschrift für Gehörlosenkultur, Leipzig, 2003, Heft Nr. 1, 13-15. o.
- 57/58 -
[21] Ezzel kapcsolatban bővebben lásd Susan Wendell: Az elutasított test - Feminista filozófiai elmélkedés a fogyatékosságról. (A könyv első fejezete) Fogyatékosság és társadalom 2009. 1. sz. 74. o.
[22] 64/1991. (XII.17) AB számú határozat
[23] Ádám Antal: A biztonság az értékek között. Jura 2005. 1. sz. 34. o.
[24] Uo. 36. o.
[25] Theresia Degener: Menschenwürde und Behinderung. Vortrag auf der Konferenz "Menschenwürde" anlässlich des 60. Jahrestages der Allgemeinen Erklärung der Menschenrechte. 2008. DBB Forum, Berlin Forrás: http://files.institut-fuer-menschenrechte.de/437/Vortrag_Menschenwuerde_und_Behinderung.pdf (2009. 09. 20.)
[26] Welti: i. m. 396-397. o.
[27] Kiss Barnabás: A jog egyenlősége - Az egyenlőség joga. Az egyenjogúság problémája a magyar közjog fejlődésében. SZEK JGYF Kiadó, Szeged 2006. 168. o.
[28] Christian Liesen: Gleiche Rechte und die Konstitution von Behinderung durch das Recht. Gemeinsam leben, 3/2008. 135-138. o.
[29] A beszélt nyelv alapját az artikuláltan kiejtett beszédhangok alkotják. Az írott nyelv gyakorta a beszélt nyelvtől részben független forma, és a beszélt formától függetlenül is fejlődhet, alakulhat.
[30] Cseresnyési László: Nyelvek és stratégiák. Avagy a nyelv stratégiája. Tinta Könyvkiadó, Budapest 2004. 230. o.
[31] Csányi Yvonne: A siketek jelnyelvéről. In: Bevezetés a hallássérültek pedagógiájába. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest 1997. 80. o.
[32] Cseresnyési: i. m. 233., 230. o.
[33] Erről lásd bővebben Chronowski Nóra - Drinóczi Tímea - Petrétei József - Tilk Péter - Zeller Judit: Magyar alkotmányjog III. Alapvető jogok. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2006. 246. o.
[34] 3. § (2)
[35] 45/2005. (XII.14.) AB határozat
[36] Ezzel függ össze a térítésmentes jelnyelvi tolmácsszolgáltatás biztosítása.
[37] Bodáné Pálok Judit - Cseresnyés János - Vánkosné Tímár Éva: A kisebbségek jogai Magyarországon. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1994. 177. o.
[38] Helmut C. Berghaus - Heike Bermond - Heike Milz: Behinderung und Alter: Gesellschaftliche Teilhabe 2030. Books und Demand GmbH, Norderstedt 2009. 154. o.
[39] Színes kultúrával rendelkeznek, amelyre büszkék is egyben. Egyesületeket hoznak létre, rendezvényeket és konferenciákat szerveznek, egyedülálló művészeti tevékenységet végeznek (pl. mozdulatművészet), jelnyelvi fesztiválokat tartanak. Lásd http://www.sign-it.at/gebaerdensprache/gkul.htm (2009. 09. 26.)
[40] "Az alapjogok harmadik személyek irányában megnyilvánuló hatása (Drittwirkung) egyben minden külső jogalanyt kötelez arra, hogy tiszteletben tartsa mások jogait és tiltja mások alapjogai érvényesülésének jogtalan zavarását." Ádám Antal: Az alkotmányi értékek fejlesztésének lehetőségeiről.
http://www.alkotmanyossagi-muhely.hu/2002_szep_13_14_adam_antal.htm (2009. 10. 30.)
[41] Andrássy György: Nyelvi jogok. A modern állam nyelvi jogának alapvető kérdései, különös tekintettel Európára és az európai integrációra. JPTE Pécs 1998. 1. o.
[42] Andrássy megfogalmazza, hogy a nyelvi jog nem jogág, hanem sajátosan összefüggő normák egy csoportja, amelynek tárgyát a nyelvek használata jelenti. Lásd Andrássy György: Nyelvek és nyelvi jog az ezredfordulón. In: Jogtudományi Közlöny 2001. 266-267. o.
[43] A siket emberek jelentős részének ugyanis nem a beszélt nyelv, hanem a magyar jelnyelv az elsődleges kommunikációs eszköze.
[44] http://www.sign-it.at/gebaerdensprache/gkul.htm (2009.09.26.)
[45] A pályázati program keretében az alábbi alap- és mesterképzések, szakirányú továbbképzések létesítési és indítási dokumentációjának elkészítésére, valamint az akkreditációs eljárás lefolytatásához kaphattak támogatást a pályázók:
1) jelnyelvi alapszak
2) alapszakon belül jelnyelvi szakirány és/vagy minor szak
3) bilingvális oktatásban résztvevő gyógypedagógus szakirány a gyógypedagógia alapszakon belül
4) jelnyelv szakos tanár mesterszak
5) jelnyelvi tolmács mesterszak
6) bilingvális oktatásban résztvevő tanári szakképzettség, második tanári szak
7) szakirányú továbbképzés: bilingvális tanár (gyógypedagógusoknak)
8) szakirányú továbbképzés: bilingvális tanár (pedagógusoknak)
9) szakirányú továbbképzés: nyelvtanároknak a jelnyelv tanítására
10) szakirányú továbbképzés: nyelvtanároknak idegen nyelv jelnyelv segítségével való tanítására
11) szakirányú továbbképzés: tolmácsoknak jelnyelvi tolmácsolásra
[46] A2-302/87 Lásd http://www.ciemen.org/mercator/butlletins/47-09.htm (2009. 10. 21.)
[47] Kósa Ádám - Lovászy László - Tapolczai Gergely: A hallássérült személyekre vonatkozó jog áttekintése. Magyar Jelnyelvi Programiroda, Budapest 2005. 40. o.
[48] Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése 1598(2003) sz. ajánlása az Európa Tanács tagállamaiban használt jelnyelvek védelméről szól.
[49] http://ec.europa.eu/education/languages/languages-of-europe/doc189_hu.htm (2009. 09. 22.)
[50] Walter Berka: Lehrbuch Verfassungsrecht: Grundzüge des österreichischen Verfassungsrechts für das juristische Studium. Springer Verlag, Wien 2005. 463-464. o.
[51] Verena Krausneker: Stimme von und für Minderheiten. Österreichs erste Minderheitensprache.
Forrás: http://minderheiten.at/stat/stimme/stimme56f.htm (2009. 09. 19.)
[52] http://www.oeglb.at/ (2009. 09. 22.)
[53] http://www.kritikaonline.hu/kritika_08juli_aug_raczszilard.html (2009. 09. 26.)
[54] Frank Menzel - Anne Gelhardt - Susanne Klinner: Gehörlose Menschen im Alter: kommunikative und soziale Bedingungen und Bedürfnisse einer kulturellen Minderheit. In: Helmut C. Berghaus - Heike Bermond - Heike Milz: Behinderung und Alter: Gesellschaftliche Teilhabe 2030. Books und Demand GmbH, Norderstedt 2009. 153., 154. o.
[55] Kósa - Lovászy - Tapolczai: i. m. 44. o.
[56] Holló András - Balogh Zsolt: Az értelmezett alkotmány. KLK, Budapest 1995. 413. o.
[57] Kósa - Lovászy - Tapolczai: i. m. 44-45. o.
[58] Erről bővebben lásd Kálmán Zsófia - Könczei György: A Taigetosztól az esélyegyenlőségig. Osiris Kiadó, Budapest 2002. 495-502. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD-hallgató.
Visszaugrás
