Föltevések szerint az ember kb. 30-50 ezer éve beszél, azóta tekinthető homo loquens-nék. Hogy milyen nyelven vagy milyen nyelveken kezdett beszélni, azt nem tudjuk. A bábeli torony bibliai története szerint eredetileg egy nyelven beszélt, s erre vagy ehhez hasonló következtetésre jutott a nyelveredet számos kutatója is. E kutatók úgy vélik, hogy volt valamilyen ősnyelv, egyesek szerint több ősnyelv, s ebből, illetve ezekből, vagy ezek valamelyikéből alakultak ki azok a nyelvek, amelyeket ma használunk, illetve amelyekről konkrét ismereteink vannak.[1]
Most, a harmadik évezred küszöbén, az élő nyelvek száma négy-öt ezer lehet. Vannak ugyanakkor olyan becslések, amelyek szerint ez a szám lényegesen kisebb, nem haladja meg a háromezret, de olyanok is, amelyek szerint ez a szám lényegesen nagyobb, eléri a tízezret. Ezek a becslések a beszélt nyelvekre vonatkoznak, nem tartalmazzák tehát az ún. jelnyelveket, melyek száma úgyszintén ezres nagyságrendű. Az adatok bizonytalansága részint abból fakad, hogy nehéz megvonni a határt a nyelvek és a nyelvjárások között. Emellett nem rendelkezünk kellően megbízható és pontos nyelvi statisztikákkal sem. Így aztán még manapság is előfordul, hogy új, eddig ismeretlen - a nyelvészek előtt ismeretlen - nyelveket fedeznek föl.[2]
Az élő nyelvek elterjedtsége rendkívül egyenetlen. A tíz legnagyobb nyelv a kínai, az angol, a spanyol, a hindi, az arab, a bengáli, az orosz, a portugál, a japán és a német, e nyelvek anyanyelvi közössége legkevesebb százmillió fő. A magyar, amely mintegy tizennégymillió embernek az anyanyelve, a negyvenhat-negyvenkilencedik helyet foglalja el a nyelvek nagyságrendjében. Nem éri el a háromszázat azoknak a nyelveknek a száma, amelyeknek anyanyelvi közössége meghaladja az egymillió főt. Második nyelvként és idegen nyelvként az angol a legelterjedtebb, az anyanyelvi közösséggel együtt kb. másfél milliárd ember használja.[3]
Az elmúlt ötven év alatt nagymértékben átrendeződött a világ nyelvi térképe. Sok nyelv kihalt vagy végveszélybe került, más nyelvek erősödtek, a leglátványosabban az angol. Egy amerikai nyelvész szerint, ha valami közbe nem jön, a világ élő nyelveinek száma 2100-ban 600 körül lesz, azaz a ma élő nyelvek 85-90%-a addigra kihal. Ez a sors természetesen a legkisebb és a legvédtelenebb nyelveket fenyegeti elsősorban, de a veszélyzóna egyre feljebb és feljebb tolódik. A világ orális nyelveinek 20-50%-át már ma sem tanulják meg a gyermekek, az e nyelveket beszélő nemzedékek kihalásával ezért maguk a nyelvek is kihalnak.[4]
Sokan úgy vélik, a világ nyelvi sokfélesége érték, mert a nyelv maga is érték, következésképpen a világ nyelvi sokfélesége éppúgy megőrzendő, mint a világ biológiai sokfélesége. Mások (főként közgazdászok) szerint a nyelvváltozás, a nyelvek térnyerése, illetve térvesztése természetes folyamat, amelybe nem szabadna beavatkozni. Egyes nyelvészek viszont úgy látják, a nyelvek elterjedése, illetve visszaszorulása nem annyira természe-
- 265/266 -
tes folyamat, mint inkább gazdasági, katonai, politikai erőviszonyok függvénye, egyes esetekben a gyarmati múlt, a tudatos nyelvpolitika és az ún. "nyelvi imperializmus" eredménye. Ennek tulajdonítható például - mondják e nyelvészek -, hogy az angol ma már több mint hatvan országban hivatalos nyelv. Mások úgy gondolják, számos tényező játszott közre abban, hogy az angol világnyelv lett, ez azonban ma már tény, amelyet el kell fogadni. Széles körben elterjedt nézet, hogy a nyelvek pusztulása, illetve térnyerése a globalizáció velejárója. Vannak, akik annyiban osztják ezt a vélekedést, hogy szükség van, s egyre inkább szükség lesz nemzetközi és globális kommunikációra, ám úgy gondolják, ezt az igényt olyan módon kellene kielégíteni, hogy az ne járjon együtt a nyelvek pusztulásával. Megoldás lehetne, mondják, egy semleges kisegítő nyelv, például az eszperantó intézményesítése és elterjesztése. Nem szabad figyelmen kívül hagyni a fordító gépek fejlődését sem, óvnak néhányan az elhamarkodott következtetésektől, hiszen az ilyen gépek már ma is viszonylag jól viszik át az információt az egyik nyelvről a másikra.[5]
Bárhogy legyen is, biztos, hogy a nyelvek helyzetére nagy hatást gyakorol a jog. A jogalkotás ugyanis kiterjed a nyelvekre, az egyes államok jogrendjében és a nemzetközi jogban tehát vannak olyan jogi normák, amelyek a nyelvek használatára vonatkoznak. E jogi normák pedig természetszerűleg nem csak kifejezik az egyes nyelvek helyzetét, hanem formálják, alakítják is ezt, kihatnak a nyelvek presztízsére, jövőjére. Nem véletlen, hogy a nyelvi jogalkotás a legérzékenyebb kérdések közé számít nemzeti és nemzetközi szinten egyaránt. Ehhez képest a vonatkozó joganyag hosszú időn át csekély érdeklődést keltett a jogtudományban. Kivételt csak a kisebbségi nyelvi jogok tárgyköre jelentett, ennek tanulmányozása megközelítőleg száz évre nyúlik vissza. Az elmúlt években nőtt az érdeklődés más területeken is, jelezve mintegy, hogy a jogtudomány egyre inkább szembesül a világ nyelvi állapotában végbemenő változásokkal.[6]
1. A modern államok nyelvi jogalkotása meglehetősen változatos. Gyakorlatilag valamennyi modern államnak van egy vagy több hivatalos nyelve és/vagy államnyelve és/vagy nemzeti nyelve, szövetségi államokban olykor föderális, tagállami és alsóbb szinte(ke)n is, unitárius államokban rendszerint országos, olykor alsóbb szinte(ke)n is. Emellett az államok általában elismernek bizonyos kisebbségi nyelvi jogokat vagy védelemben részesítenek egyes regionális nyelveket, rögzítik az állampolgárság elnyerésének nyelvi feltételeit, meghatározzák az oktatás nyelvét vagy nyelveit, előírják (néhány államban) a névhasználat nyelvét és módját, kialakítják a földrajzi nevek, közterületi feliratok, utcanevek, városnevek közintézmények (esetenként magánintézmények) nyelvére, olykor írásmódjára is vonatkozó normákat; szabályokat alkotnak az idegen nyelvek tanításáról és tanulásáról, az idegen nyelvek használatáról, a közszolgálati, kisebb részt a kereskedelmi rádiók és televíziók nyelvhasználatának egyes kérdéseiről, a gazdasági élet bizonyos területeinek, például a termékek feliratozásának és dokumentációjának nyelvéről vagy a munkahelyi nyelvhasználatról; rendelkeznek a nyelvvizsgákról, megalkotják az új bevándorlókra vonatkozó sajátos nyelvi szabályokat, ugyanakkor elismerik - különösen büntető eljárásban - az anyanyelv vagy valamely más nyelv használatának jogát, ha a vádlott, illetve nem büntető ügyben a fél nem bírja vagy csak gyengén érti/beszéli a bíróság nyelvét, stb. Voltaképpen az így kialakuló sajátos joganyagot nevezhetjük egy adott állam nyelvi jogának.
Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az államok nyelvi jogalkotása a fentieken túl olykor kiterjed más nyelvi jellegű témákra is, például a nyelvjárásokkal és tájnyelvekkel kapcsolatos, valamint nyelvhelyességi, nyelvegységesítési, nyelvfejlesztési, olykor terminológiai és szaknyelvi kérdésekre. Ez a tanulmány a továbbiakban nem foglalkozik a nyelvi jog e részeivel. A nyelvi jogalkotás és a nyelvi jog nem korlátozódik az államok belső jogalkotására. Van, létezik nemzetközi nyelvi jog is, amely két fő normacsoportot tartalmaz: egyfelől azokat a elveket, normákat, előírásokat, ajánlásokat, amelyek zsinórmértékül szolgálnak az egyes államok nyelvi jogalkotásához, másfelől azokat a szabályokat, amelyek a nemzetközi szervezetek nyelvhasználatát rendezik.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
