"Mind tisztában vagyunk azzal az éles megosztottsággal, amit a vallások építenek az emberek között. A tudományban nincs ilyen megosztottság: minden ember együtt imádja a szent igazságot." Arthur Compton Nobel-díjas amerikai fizikus gondolatai a tudományos élet számos területén igazak lehetnek, de egészen biztosan nem vonatkoznak az előzetes letartóztatás magyarországi tapasztalataival kapcsolatos jogi szakirodalomra. A Magyar Jog 2014. évi 12. számában Gondolatok az előzetes letartóztatás gyakorlatáról címmel megjelent tanulmányom például végletesen eltérő reakciókat váltott ki: Matusik Tamás csoportvezető bíró kritikai munkájában egészen biztosnak tartotta, hogy az általam jelzett problémák nem érvényesek a jelenlegi országos gyakorlatra[1], ezzel ellentétben Csomós Tamás, a Békés Megyei Ügyvédi Kamara elnöke szerint "A dolgozat minden szavával egyet lehet érteni. A napi tapasztalatok a megállapításokat visszaigazolják."[2] A gyakorlat - és ebből okszerűen következően tanulmányom - megítélésének jelentős eltéréseit természetszerűleg okozhatják a szakmai hivatásrendbeli, a személyes tapasztalatbeli, de akár a földrajzi különbségek is. Már korábban érzékelhető volt, hogy a főváros sok tekintetben kedvezőbb képet mutat az országos átlaghoz képest: "a Budapesten folytatott gyakorlat felel meg az országban leginkább annak a követelmények, hogy a személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedés a lehető legrövidebb ideig tartson, s mihelyt okafogyottá vált, az érintettet késedelem nélkül engedjék szabadon."[3] Ahogy azonban akkor[4], úgy ma is[5] megyénként jelentősen eltérő gyakorlatról beszélhetünk, és például a jelen tanulmány tárgyát képező iratismerettel kapcsolatos tapasztalatok megítélésem szerint sajnos egyáltalán nem igazolják vissza Matusik Tamás optimista megállapításait.
Megjegyezni kívánom, hogy korábbi tanulmányom sorait egyéb vonatkozásokban is fenntartom, és akár külön-külön tanulmány tárgyát képezhetné Matusik Tamás egyes megállapításainak cáfolata. A fogvatartás főszabállyá válásáról kapcsolatos résznél például a figyelmes olvasó valószínűleg észrevette, hogy ezzel kapcsolatban egy szakmai anyagban megjelent megállapítással[6] értettem egyet, azt forrás megjelölésével idéztem. Ez egyébként arra vonatkozott, hogy azokban az esetekben, amikor felmerül a személyi szabadság elvonásának vagy korlátozásának lehetősége, akkor a bíróságok országos átlagban, évek óta 90%-ot meghaladóan adnak helyt az erre irányuló ügyészi indítványoknak, márpedig ez az arányszám főszabályt mutat. Nem helytálló tehát azon ügyek figyelembevétele, amikor az előzetes letartóztatás szükségessége fel sem merül - ekként a kínai példára hivatkozás is értelmetlennek tűnik - hiszen ott nincs ügyészi indítvány, nincs bírói döntés, nincs automatikus és sematizált eljárás, és nem erről szólt az inkriminált mondat.
Úgyszintén túlzásnak tartom, hogy a legfrissebb büntető eljárásjogi tárgyú könyvben[7] az általam nagyra becsült Tóth Mihály professzor b) és c) pontos előzetes letartóztatással kapcsolatos kritikai észrevételeit[8], amelyekről magam is írtam előző tanulmányomban "több éves jelentések, publikációk meghaladott" mondatainak minősíti Matusik Tamás. Úgyszintén nehezen értelmezhető ez a Kúria Büntető Kollégium Joggyakorlat-elemző csoport 2014. évi hivatkozott összefoglaló jelentése, vagy az egyéb szakmai anyagok vonatkozásában.[9]
Mivel reményeim szerint a jelentős nézeteltérések ellenére Matusik Tamással közös célunk az előzetes letartóztatás hazai gyakorlatának fejlődését előmozdítani, ezért jelen tanulmányomban az iratismeretre vonatkozó rendelkezések érvényesülését vizsgálom meg részletesen. Talán ebben volt a legkisebb véleménykülönbség közöttünk, és ez a terület az utóbbi időben jelentős változásokon esett át. Ezenkívül az iratismeret kapcsán kialakult
- 183/184 -
helyzet egyrészt jó példa arra, hogy miért írtam a fegyverek egyenlősége és a hatékony védelem érvényesülésének nehézkes érvényre jutásáról, másrészt pedig egy közelmúltbéli örvendetes Be. módosítás talán pontot is tesz a kérdéskörrel kapcsolatos viták végére.
"Ha az indítvány tárgya előzetes letartóztatás elrendelése, a gyanúsítottnak és a védőnek megküldött indítványhoz csatolni kell azoknak a nyomozási iratoknak a másolatát, amelyekre az indítványt alapozzák."[10] 2014. január 1-jétől rendelkezett így a Be. 211. § (1) bekezdésének negyedik mondata, azóta volt kérdéses, hogy hogyan is kell helyesen értelmezni ezt a mindennapi praktikumban. Pedig azt, hogy az előzetes letartóztatást alátámasztó bizonyítékokat a védelemnek is meg kell ismernie, régóta a fegyverek egyenlősége és a hatékony védelemhez való jog szempontjából érvényesítendő követelményként tartjuk számon. Az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB) már 1999-ben a Nikolova kontra Bulgária ügyben[11] kimondta, miszerint a fegyverek egyenlősége nem biztosított akkor, ha a védő nem férhet hozzá azon nyomozási iratokhoz, amelyek ismerete ahhoz szükséges, hogy ügyfele fogva tartásának jogszerűségét cáfolni tudja.[12] Ez azt jelenti, és korábban is azt kellett volna jelentse, hogy a védelemnek meg kell ismernie minden olyan bizonyítékot, amely az indítványozó ügyész szerint az előzetes letartóztatási különös okok fennállását alátámasztja. Enélkül a védelem nem volt és nem is lehet abban a helyzetben, hogy hatékonyan felléphessen a legsúlyosabb kényszerintézkedés ellen, érvei a konkrét ügy adataitól függetlenül csak formálisak és általánosságban mozgók lehetnek. Dacára az 1999-es Nikolova-döntésnek Magyarországon egészen a legutóbbi időkig ez a követelmény nem érvényesült, hivatkozhatott az egyszerű védő akár magára a döntésre, akár az abban kifejtett jogi érvelésre. Ezért bár lehet "állatorvosi lónak" számító strasbourgi ítéletekről beszélni a hazánkat elmarasztaló döntésekkel kapcsolatban, egyáltalán nem szolgáltak meglepetésekkel ezek a marasztaló határozatok.[13]
Ráadásul az Alkotmánybíróság 166/2011. (XII. 20.) AB határozatának indokolásában kifejtette, hogy amennyiben "a nyomozási bíró bizonyos anyagokba a védőt nem engedi betekinteni, az a habeas corpus eljárásokban más szempontból is sértheti az Egyezmény követelményeit. Ahogyan arra a Bíróság a Nikolova kontra Bulgária ügyben 1999. március 25-én hozott ítéletében összefoglalóan rámutatott: Nem lehet szó a fegyverek egyenlőségéről akkor, amikor egy ügyvéd nem tekinthet bele a nyomozási dossziénak azokba a dokumentumaiba, amelyek vizsgálata elengedhetetlen abból a szempontból, hogy hatékonyan vitathassa védence fogvatartásának jogszerűségét."[14] 2014. január 1-jét megelőzően ennek ellenére az iratismeret egyáltalán nem volt biztosított, az erre irányuló védelmi indítványokat általában a nyomozás érdekeire való hivatkozással utasították el, így a hatékony védelemhez való jog vagy a fegyverek egyenlősége figyelmen kívül maradt.
Kérdés, hogy ilyen előzmények után mennyire lepődhetünk meg az EJEB Magyarországot elmarasztaló döntésein, mennyiben tekinthetők ezek az eljárások Matusik Tamás szavaival "állatorvosi lónak". A kapcsolódó ügyekben szinte szó szerint azonosan[15] állapította meg az EJEB a jogsértést. Az X. Y. kontra Magyarország ügyben[16] az EJEB elmarasztalta Magyarországot, mert nem megfelelő hozzáférést biztosított a kérelmező számára az előzetes letartóztatással kapcsolatos döntések alkalmával a büntetőügy irataihoz. Az ítélet azt is kimondta, hogy nem a védelem és a bíróság között kell ebben a kérdésben a fegyverek egyenlőségét biztosítani, hanem a védelem és az ügyész vonatkozásában. Ez pedig nem biztosított, amennyiben a védelem nem ismerheti meg azokat a nyomozási iratokat, amelyek alapján hatékonyan vitathatja a terhelt fogvatartását. A Hagyó kontra Magyarország[17], az A. B. kontra Magyarország[18] és a Baksza kontra Magyarország[19] ügyekben az EJEB hasonló érveléssel szintén elmarasztalta Magyarországot az Egyezmény 5. cikkének megsértéséért.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
