A nem vagyoni kártérítés szabályozatlansága, ebből következő gyakorlati alkalmazási problémái indokolták a személyiségi jogsértés szubjektív szankciójának teljes körű újrarendezését. Nem egyértelmű azonban, hogy a sérelemdíj egy egészen újszerű, más alapokon nyugvó személyiségi jogvédelmi eszközzé válik; vagy csupán a nem vagyoni kártérítés kialakult gyakorlata folytatódik tovább. Értelmezési kérdés, hogy alkalmazhatók-e a sérelemdíjra az eljárásjognak azok a szabályai, amelyeket a jogalkotó szövegezésük szerint kifejezetten a kártérítési igényekre tart fenn. A tanulmány szerzője szerint az új Ptk. 2:52. §-a (2) bekezdésének lehet olyan értelmet tulajdonítani, amely külön jogszabályi módosítás hiányában, a korábban a nem vagyoni kártérítésre alkalmazott eljárási szabályokat a jövőben a sérelemdíjra is kiterjeszti; mégis a két jogintézmény egymáshoz kapcsolódó viszonyának a pontos tisztázása elsősorban a jogalkotó feladata.
1. A 2014. március 15. napján hatályba lépő új Polgári Törvénykönyv a személyiségi jog területén - bár a szabályozás tárgyára, céljára, a védelem alapvető elveire vonatkozóan nem eredményezett a korábbi polgári jogi kódextől lényeges eltérést - több jelentős, a bírói gyakorlatot kihívás elé állító változást hozott. A változások egy része inkább szimbolikus, mint a személyhez fűződő jog fogalmának lecserélése a személyiségi jogra; az emberi méltóság anyajogként való törvényi definiálása; a jóhírnév és a becsület kifejezett, a jogalkalmazásban már kialakított egyértelmű elhatárolása a tényállítás-véleménynyilvánítás mentén; vagy éppen az objektív és szubjektív szankció elnevezés felváltása a felróhatóságtól függő és felróhatóságtól független meghatározásokkal. A változások jelentős része azonban ezen túlmutat: a korábbi szabályozás hiányosságait kívánja megoldani egyértelmű rendelkezésekkel vagy éppen új intézmények bevezetésével. Az utóbbiak közé tartozik a jogsértéssel elért vagyoni előny átengedése, mint szankció bevezetése; a közéleti szereplők személyiségi jogi védelmének jogszabályi megkülönbözetése; az objektív (felróhatóságtól független) szankciók általános elévülési szabályának a kifejezett rendezése; a gyűlöletbeszéd speciális személyiségvédelmi eszközének a megjelenése. A közvélemény érdeklődését azonban mindezek közül talán a leginkább a nem vagyoni kártérítés intézményét felváltó, a korábbi hazai jogban ebben a formában ismeretlen sérelemdíj intézménye keltette fel. A szubjektív személyiségi jogi szankciók magyarországi fejlődését részletesen elemző tanulmányában Béky Ágnes Enikő rendkívüli jelentőségűnek értékeli az akkor még csak tervezett törvényi változást, előrevetítve annak gyakorlati nehézségét azzal, hogy az átállás várhatóan nehéz lesz a jelenlegi, még mindig hátrányközpontú ítélkezésről a sérelemdíj alkalmazására.[1]
2. A régi Ptk. 2014. március 14-én hatályos szövege a nem vagyoni kártérítés feltételeit, alkalmazhatóságának követelményeit semmilyen módon nem szabályozta,
- 129/130 -
a régi Ptk. 84. §-ának (1) bekezdéséből és az általa felhívott 355. §-ának (1) és (4) bekezdéséből mindössze annyi következett, hogy ez az intézmény a kár részeként egyáltalán létezik, de pusztán a törvényi rendelkezésekből arra már nem lehetett választ adni, hogy a nem vagyoni kártérítés kifejezetten csak a személyiségi jog megsértésének, vagy akár más jellegű jogsértéseknek a szankciója; hogy annak feltétele csak a sérelem vagy attól elkülönülten a sérelem folytán okozott - akár súlyos, akár jelentéktelen - hátrány; valamint arra sem, hogy az immateriális, egyébként pénzben mérhetetlen sérelem kompenzációja összegszerűségének melyek a szempontjai. A jogalkotó által teremtett rugalmas szabályozásból következően mindez az alkotmánybírósági, rendes bírósági gyakorlatra maradt. Ismerte ezen felül a jogszabály a közérdekű bírság intézményét is, amely a régi Ptk. 84. §-ának (2) bekezdése szerint a nem vagyoni kártérítés mellett akkor lehetett volna megítélhető, ha a kártérítés címén megállapítható összeg nem állt volna arányban a felróható magatartás súlyosságával, a szankció jogosultja viszont nem a sérelmet szenvedett fél, hanem - a büntető jellegből fakadóan helyesen - az állam volt.
Ehhez képest a nem vagyoni kártérítés helyett alkotott sérelemdíj már a szabályozás helye alapján is, mint kizárólag a személyiségi jogsértés szankciója került megállapításra; továbbá a jogalkotó részletesen meghatározta alkalmazásának feltételeit. Az új Ptk. 2:52. §-ának (1)-(3) bekezdései úgy rendelkeznek, hogy akit személyiségi jogában megsértenek, sérelemdíjat követelhet az őt ért nem vagyoni sérelemért; a sérelemdíj fizetésére kötelezés feltételeire - különösen a sérelemdíjra köteles személy meghatározására és a kimentés módjára - a kártérítési felelősség szabályait kell alkalmazni azzal, hogy a sérelemdíjra való jogosultsághoz a jogsértés tényén kívül további hátrány bekövetkeztének bizonyítása nem szükséges; valamint hogy a sérelemdíj mértékét a bíróság az eset körülményeire - különösen a jogsértés súlyára, ismétlődő jellegére, a felróhatóság mértékére, a jogsértésnek a sértettre és környezetére gyakorolt hatására - tekintettel, egy összegben határozza meg.
A fentiekből egyértelműen következik, hogy - mint arra Fuglinszky Ádám is rámutatott igen részletes elemzésében - a sérelemdíj ugyan a nem vagyoni károkhoz kapcsolódó kártérítést váltja fel, de ezzel együtt a sérelemdíj nem kártérítés,[2] a nem vagyoni kártérítésnek nem "jogutódja".
Az anyagi és eljárási jogszabályok több esetben együttesen szabályoztak olyan intézményeket, amelyek a kár megtérítéséhez kapcsolódtak - függetlenül attól, hogy vagyoni vagy nem vagyoni károkat érintettek. Az új Ptk. hatályba lépését követően is fennmaradt számos olyan jogszabályi rendelkezés, amely általában rendelkezik kártérítésről - nyitva hagyva az értelmezési kérdést, hogy abba a jövőben a sérelemdíj iránti igényeket is érteni kell-e.
3. Az előzőekben ismertetett értelmezési probléma részletes bemutatása előtt szükségesnek látszik a nem vagyoni kártérítés és a sérelemdíj intézmények elvi alapú összevetése.
A nem vagyoni kártérítés és a sérelemdíj összehasonlítása azért okoz nehézségeket, mert az csak elméleti alapon történhet; a nem vagyoni kártérítésnek nincs kifejezett szabályozása, de van bírói gyakorlata - míg a sérelemdíjnak van kifejezett szabályozása, de egyelőre alig van bírói gyakorlata.
A két intézmény szabályozási környezetének az összevetése nem vezet olyan lényeges eltérésekre, amelyek feltétlenül a bírói gyakorlat döntő, a korábbival akár szembe is forduló változását vetítenék előre.
A sérelemdíj a törvényi szabályozás szerint egyértelműen, definiáltan a személyiségi jogsértés szankciója.
A szabályozás hiányosságából következően azonban olyan megállapítás nem tehető, hogy a nem vagyoni kártérítés más, nem személyiségi jogi sérelmek mellett is alkalmazható lett volna. A vagyoni és a nem vagyoni kár fogalmi különbsége annak materiális, mérhető és annak immateriális, objektíven mérhetetlen jellegéből következik. Az immateriális sérelmek csak a személyhez fűződő jogosultságokat érő hatásokból következhetnek, a tisztán vagyoni sérelmek nyilvánvalóan mérhetőek - tehát a nem vagyoni kártérítés is egyértelműen a személyiségi jogsértés szankciója volt.
Az új Ptk. meghatározza azokat a szempontokat - az eset körülményeinek felhívásával -, amelyek a sérelemdíj összegszerűségét befolyásolják. A polgári jogi szankcióktól alapvetően idegen, büntető jellegre utaló, a jogsértés súlyosságát, gyakoriságát, a felróhatóság súlyát, a jogsértés környezetre gyakorolt hatását figyelembe vevő meghatározás a "különösen" kifejezés használata miatt csak iránymutatás, de nem kötelező. Ezért nem elképzelhetetlen a jövőben az a bírói gyakorlat, amely a büntető jelleg háttérbe szorítása mellett - egyezően az elvileg lehetséges, de szinte soha nem alkalmazott bírságra vonatkozó gyakorlattal - a sérelemdíj mértékének a meghatározása során, kizárólagosan vagy döntő részben a jogsértésnek a sértettre kifejtett hatását veszi alapul.
Mivel a nem vagyoni kártérítés összegszerűsége mérhetetlen, azonban a bírói gyakorlat nem lehetett önkényes és kiszámíthatatlan, ezért a jogalkalmazónak ki kellett alakítania a kompenzálásra alkalmas mérték szempontjait, amelyeket az intézmény rendeltetéséből
- 130/131 -
következően ugyanígy az "eset összes körülményeiben", ezen belül kifejezetten a jogsértésnek a sértettre gyakorolt hatásában talált meg.
A sérelemdíj alkalmazásának az új törvényi megoldás szerint nem feltétele a jogsértéssel okozati összefüggésben álló hátrány bizonyítása.
A nem vagyoni kártérítést a jogalkotó a szerződésen kívüli kártérítési jog keretében helyezte el, ezért annak feltétele volt a jogellenes és felróható károkozó magatartáson kívül azzal okozati összefüggésben álló kár bekövetkezése is. Míg a vagyoni kárt a jogalkotó tételesen meghatározta - a vagyonban bekövetkezett értékcsökkenésre, az elmaradt vagyoni előnyre és a kár elhárításához, enyhítéséhez szükséges költségekre értve -, ilyen definíciót a nem vagyoni kárra nem hozott, nem is hozhatott létre, lévén az immateriális jellegű kár nem értelmezhető a vagyonban bekövetkezett változás hagyományos módján. A nem vagyoni kár meghatározásának a hiánya viszont nyitva hagyta azt a kérdést, hogy a kár önmagában a személyiségi jogi sérelem, vagy az ahhoz képest többletként jelentkező, gyakran nehezen bizonyítható hátrány. Ezért a szabályozásból az sem következik önmagában, hogy a sérelemdíj megítélésének a hátrány bizonyításától függetlenné tétele feltétlenül ellentétben állna a nem vagyoni kártérítés alkalmazásának a jogszabályból következő gyakorlatával.
Tételes szabályozás hiányában a bírói gyakorlat, a változó társadalmi-gazdasági környezet mellett, folyamatos jogfejlesztő értelmezés folytán alakította a nem vagyoni kártérítés intézményét, egyben értékelte a sérelemnek a sértettre gyakorolt hatását, ezen belül azt is, hogy a megvalósult, de a sértettre nézve jelentéktelen hátrányt okozó személyiségi jogsértés indokolja-e a nem vagyoni kártérítés - akár alacsony összegben - való megítélését.
4. A nem vagyoni károknak pénzbeli egyenértékük voltaképpen nincs, így azok szoros értelemben vett megtérítéséről nem is lehet szó. A bírósági ítéletekben gyakran fellelhető előző megfogalmazás egybecseng Mátyás Melinda tanulmányában leírtakkal, aki szerint az immateriális kár lényegében egy fikció, a kár itt nem más, mint a személyi jogsértés. A személyhez fűződő jogok megsértésének nincs és nem is lehet pénzbeli egyenértéke. Az ilyen sérelmek helyrehozhatatlanok. Ettől válik a jogintézmény ingoványos talajjá, amely megszilárdításához a jog önmagában nem elegendő eszköz, ugyanis a kár mértéke nem állapítható meg objektív mérce szerint, az minden esetben a bírói mérlegelésen alapul.[3] A régi Ptk. hatálya alatt történt személyiségi jogi jogsértéseket érintő jogalkalmazás azonban nem elégedett meg annak az állandó hangsúlyozásával, hogy a nem vagyoni kártérítés összegszerűségének a meghatározása során objektív, mindenkire érvényes szempontokat eleve lehetetlen meghatározni, hanem kifejezetten tetten érhető volt a törekvés a valamilyen szinten egységes jogalkalmazás megteremtésére, tehát azon körülmények azonos jellegű meghatározására, amelyeken a nem vagyoni kártérítés mértéke alapul. Azonban ennek nehézségeit jellemezte Tóth Endre Tamás, amikor úgy fogalmazott, hogy az eszmei kártérítés sajátosságaiból, a kár definiálhatatlanságából következik az, hogy jogrendszerünk nem tartalmaz tarifális szabályokat - még iránymutató jelleggel sem - az egyes jogsérelmek, mint típusesetek vonatkozásában.[4]
A régi Ptk. 339. §-ának (1) bekezdése alapján a kártérítési felelősségi alakzat szükségképpeni eleme volt tehát a jogellenes felróható magatartással összefüggésben kár bekövetkezése, kár nélkül ugyanis a kár megtérítésére irányuló felelősség sem állhat fenn. A személyiségi jog megsértése alapján meghatározott kártérítési szankció vonatkozásában a jogszabályok nem tartalmaztak olyan előírásokat, amelyek következtében ezen a jogterületen mindez másképp lenne, tehát a kár bekövetkezése ne lett volna itt is szükségképpeni feltétel. Azonban a jogalkalmazásban hosszú ideig bizonytalanság volt felfedezhető abban, hogy önmagában a személyiségi jog megsértése már kárként értelmezhető, vagy a régi Ptk. 355. §-ának (4) bekezdéséből következően a jogsértéssel összefüggésben valamilyen - nem vagyoni - hátránynak ezen felül még be kell következnie. A folyamatos jogfejlődés eljutott a Baranya Megyei Bíróság Polgári és Közigazgatási Kollégiuma 2000. november 17. napján megtartott ülésén elfogadott azon véleményétől, amely szerint a nem vagyoni kártérítés megítélésének szükségképpeni, elengedhetetlen, - de nem egyedüli - feltétele valamely személyhez fűződő jog megsértésének a megállapítása, a szankció alkalmazásához többlet tényállás szükséges - a Fővárosi ítélőtábla 7.Pf.21.213/2010/6. és a Debreceni ítélőtábla Pf.1.20.690/2009/5. számú jogerős ítéleteinek azon indokolásához, hogy a Pp. 163. §-ának (1) bekezdése alapján köztudomású tényként általánosságban elfogadható, hogy meghatározott személyiségi jogi sérelmek nem vagyoni hátrányt okoznak. Ugyan a jogalkalmazás nem fogadta el azt, hogy a nem vagyoni hátrány és a személyiségi jogsérelem fogalmát azonosítsa, mivel rendszeresen hangsúlyozta, hogy az anyagi jog a nem vagyoni kártérítést nem sérelemdíjként szabályozza; eljutott azonban addig, hogy az általános élettapasztalatokból kiindulva elfogadja, hogy
- 131/132 -
a személyiségi jog megsértése számos esetben önmagában olyan hatást gyakorol a sérelmet elszenvedőre, aki ezt nyilvánvalóan negatívumként, hátrányként éli meg, és ehhez képest nem várt el ennél több tételes bizonyítást. Az utóbb jogalap nélkülivé vált szabadságelvonás tényét, a hozzátartozó halálát vagy a képmás engedély nélküli felhasználását olyan sérelemnek tekintette, amely alapján a nem vagyoni kártérítés iránti jogosultsághoz a jogsértés tényén kívül további hátrány bekövetkeztének bizonyítása nem szükséges. A nem vagyoni kártérítés legújabb kori fejlődése tehát eljutott arra a szintre, hogy a jogalkalmazó, a köztudomású tények eljárásjogi intézményének segítségül hívásával, közelítette a jogsértés és a hátrány fogalmát, és már eltávolodott attól a korszerűtlen értelmezéstől, amely a személyiségi jog megsértésén felül annak következményeként valamilyen egészségi, lelki állapotban, életvitelben, családi, munkahelyi, baráti kapcsolatokban vagy más módon jelentkező - akár lényeges súlyú - hátrány kifejezett bizonyítását is megkövetelte volna. A bírói gyakorlat folyamatos alakulása az új Ptk. hatályba lépése előtt már megfelelően igazodott a személyiségi jog általános védelméhez, egyben alkalmas volt a csekély súlyú jogsértésekből feltétlenül következő kártérítés kizárására, ezáltal az intézmény komolytalanságának az elhárítására. Így a tényleges gyakorlat - fenntartva a kártérítési jelleget - a nem vagyoni kártérítés értelmezése során már igen közel került ahhoz a jogalkotói szándékhoz, amely a sérelemdíj bevezetését indokolta.
Ebből következően tehát megfigyelhető egy sajátos kettősség: jogdogmatikai értelemben a nem vagyoni kártérítés és a sérelemdíj nem egymásból következnek, más szabályozási alapon nyugszanak, az előbbi a kártérítés része, az utóbbi attól teljesen független -gyakorlati értelemben viszont a hátrány bizonyítására vonatkozó szemlélet változása következtében ténylegesen nem várható jelentős jogalkalmazói változás, így lényegében a sérelemdíj a nem vagyoni kártérítés "gyakorlati jogutódjává" válik.
5. A sérelemdíj feltételeire vonatkozó megfogalmazás nem segíti egyértelműen a jogalkalmazót a korábbi nem vagyoni kártérítéshez kapcsolódó viszonyának a tisztázásában. Elméletileg ugyan nem zárható ki egy olyan jogalkotói törekvés, amely bármilyen személyiségi jogi jogsértést feltétlenül anyagi hátrány okozásával kíván szankcionálni, még akkor sem, ha ezzel az egyébként szubjektív jogterületen jelentősen csökkenti a bírói mérlegelés lehetőségét. Az új törvényi megoldás azonban néhány ponton arra is utal, hogy ez a jogalkotói szándék nem egyértelműen következetes. A Ptk. 2:54. § (4) bekezdése úgy rendelkezik, hogy ha a személyiségi jog megsértése közérdekbe ütközik, a jogosult hozzájárulásával az ügyész keresetet indíthat, és érvényesítheti a jogsértés felróhatóságtól független szankcióit - tehát a sérelemdíjat nem. Ennek az előírásnak nyilvánvalóan az a magyarázata, hogy pénzbeli marasztalás megfizetésére nem kötelezhető a jogsértő, ha a perben nem áll felperesként a marasztalás jogosultja. Ezzel együtt a jogszabályi megoldás egyértelműen rámutat arra, hogy a sérelemdíj lényegi feltételei alapján tér el a felróhatóságtól független szankcióktól, annak a célja az anyagi kompenzáció is, amely nem illeszkedik a puszta jogsértésen alapuló kötelezettséghez. A bizonytalanságot az a meghatározás is fokozza, hogy annak az előírásával, miszerint a sérelemdíjra való jogosultsághoz a jogsértés tényén kívül további hátrány bekövetkeztének bizonyítása nem szükséges, akkor a "további" szó használatával arra utal, hogy a jogsértés már önmagában is hátrány. Ha viszont így van, akkor eleve nem lenne szükséges az előbbi kitétel, hiszen így a jogsértéssel együtt megvalósult volna a felelősség valamennyi feltétele. A jogszabályhely nyelvtani értelmezése alapján az a paradoxon állt elő, hogy a jogalkotó először azonosítja a jogsértés és a hátrány fogalmát egymással, majd rögtön ezt követően el is választja egymástól. Mindebből következően nem lehet arra vonatkozó kijelentést tenni, hogy a sérelemdíj következetesen elválik a nem vagyoni kártérítés gyakorlatától.
6. A polgári eljárásjog fontos feladata az anyagi jogi igények érvényesítéséhez szükséges eszközök biztosítása. A polgári perekben a bíróság az egymással mellérendelt viszonyban álló felek jogvitáit bírálja el, ezért a felek eljárási jogainak egyenlőségéből indul ki, és a felek bizonyítási kötelezettségeit az elfoglalt perbeli pozícióikhoz, és az ehhez kapcsolódó állításaikhoz igazítja. A Pp. 164. §-a (1) bekezdésének általános szabályából az következik, hogy a per eldöntéséhez szükséges tényeket általában annak a félnek kell bizonyítani, akinek érdeke fűződik ahhoz, hogy azokat a bíróság valónak fogadja el. A polgári eljárásjog egyik alapvető elve a tárgyalási elv, amely szerint a peranyag szolgáltatása a felek kötelezettsége, és a bíróság csak a felek által rendelkezésre bocsátott adatok alapján hozza meg a döntését. Az elv következetes és szigorú alkalmazása az igényt érvényesítő felet abból a szempontból nehéz helyzetbe hozza, hogy neki kell rendelkeznie a követelését alátámasztó bizonyítékokkal, a bizonyítás sikertelensége ugyanis a kereseti követelése elutasításához vezet. Mindez általában összhangban van a saját döntéseiért felelősséggel tartozó jogalanyok emberképével, hiszen aki maga sem gondoskodik arról, hogy rendelkezésére álljanak a követelése jogalapjának, összegszerűségének az igazolásához szükséges bizonyítékok, nem várhatja el a bíróságtól sem, hogy ezeket a bizonyítékokat helyette "találja meg".
Némileg azonban eltérő annak a személynek a pozíciója, akinek a követelése olyan jogviszony alapján
- 132/133 -
keletkezik, amely jogviszonyba nem önkéntes döntése alapján került, hiszen akkor értelemszerűen csak korlátozottan tud gondoskodni a követelés jogalapját, összegszerűségét igazoló bizonyítékok beszerzéséről. Ide tartoznak a szerződésen kívüli károkozások és a személyiségi jogsértések is, amikor az érintett gyakran nem is számíthat a vagyonát, személyét a jövőben érintő jogsértésekre, ezért nem is tud készülni a jogvitában később jelentőséggel bíró peranyag szolgáltatási kötelezettségére. Mindezt a jogalkalmazó is figyelembe veheti a polgári jogviták általános bizonyítási szabálya által biztosított mérlegelési jogkörében, és a bizonyítási teher meghatározása során kiindulhat abból, - mint ahogy arra Petrik Ferenc tett javaslatot - a polgári jogi kártérítési felelősség megállapítása során az eredményből lehet arra visszakövetkeztetni, hogy a kárral összefüggésben a jogellenesség (és felróhatóság) megvalósult-e,[5] azonban a peres felek bizonyítási helyzetének a sajátosságát a polgári eljárásjog is értékelheti annyiban, hogy az igény érvényesítését elősegítő, a bizonyítatlanság következményét az általánostól eltérően értékelő, a pervesztesség számítása során méltányos értelmezést biztosító szabályokat alkot.
Egyes polgári eljárási szabályok az igényérvényesítés könnyítését kifejezetten a károsult pozíciójához igazították. Mindaddig, amíg az anyagi jog a kár részének a vagyoni és a nem vagyoni károkat tekintette, nem volt annak jelentősége, hogy a károkozás az érintett vagyona vagy személyisége ellen irányult-e. Azt követően azonban, hogy a Ptk. a sérelemdíjat elválasztotta a deliktuális kártérítési felelősségtől, és a személyiségi jog megsértése önálló szankciójának minősítette, a szövegében csak a kártérítési perekre irányadó eljárásjogi rendelkezések a sérelemdíj iránti igényekre alkalmazhatóságáról a jogalkalmazásnak állást kell foglalnia.
A korábban a nem vagyoni károkra irányadó eljárásjogi szabályoknak az új Ptk. hatálya alatti rendezésével kapcsolatban három megoldás is található. Nem vet fel gyakorlati kérdést az első szabályozási mód, amikor a nem vagyoni kár fogalmát a jogszabály egyszerűen a sérelemdíjra cseréli ki. Nem jelent értelmezési feladatot a jogalkalmazás számára a második megoldás sem, amikor azért nem változott a jogszabály korábbi szövege, mert annak tárgykörébe eleve - a szankciótól függetlenül - beletartoztak a személyiségi jogi sérelem jogkövetkezményei is, ezáltal a sérelemdíj külön módosítás nélkül is alkalmazható lett a nem vagyoni kártérítés helyett. A tényleges kihívást a harmadik esetkör jelenti, amikor a jogalkotó általában rendelkezett kárról, kártérítésről, amelybe beletartozott a nem nevesített nem vagyoni kártérítés is, majd a jogszabályhely változatlansága felvetette azt a kérdést, hogy az adott előírás a jövőben alkalmazható-e a sérelemdíj iránti követelésekre is. A jogalkalmazásnak választ kell adnia arra a kérdésre, hogy ilyenkor a jogszabály expressis verbis rendelkezése alapján a sérelemdíj körében való kizárást fogadja el, vagy a sérelemdíjat a nem vagyoni kártérítés "jogutódjának" tekinti, és ezáltal a folytonos gyakorlat mellett foglal állást.
7. Egyes törvényeknek a Polgári Törvénykönyv hatálybalépésével összefüggő módosításáról szóló 2013. évi CCLII. törvény számos esetben kifejezetten rendelkezik a korábbi nem vagyoni kártérítési szabályok a sérelemdíjra alkalmazhatóságáról. Így, a teljesség igénye nélkül, a sportról szóló 2004. évi I. törvényt úgy módosítja, hogy a szervező által meghatározott biztonsági előírásokat megsértő nézőnek a személyiségi jogsértésért a sérelemdíj fizetési kötelezettségét állapítja meg. A közjegyzőkről szóló 1991. évi XLI. törvény megváltozott szövege szerint a közjegyző a közjegyzői működése körében okozott kár megtérítésére és személyiségi jogsértésért sérelemdíj megfizetésére a Polgári Törvénykönyv szabályai szerint köteles, ennek fedezetére köteles felelősségbiztosítást kötni, és azt közjegyzői működésének tartama alatt fenntartani. A bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény módosított rendelkezései alapján a végrehajtó a végrehajtói működése körében, illetve az eljárása során okozott kárért kártérítésre és személyiségi jogsértésért sérelemdíj megfizetésére a Polgári Törvénykönyv szabályai szerint köteles, és ennek fedezetére a végrehajtó köteles felelősségbiztosítást kötni, és azt a működése alatt fenntartani. A rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény a feladatot végrehajtó személy eljárása során okozott személyiségi jogsértésre a rendőrség sérelemdíj fizetési kötelezettségét határozza meg. Mindezen jogszabályi előírások a korábbi nem vagyoni kártérítés fogalmát váltották fel a sérelemdíj intézményével, és az egyértelmű jogszabályi rendelkezések ezért jogértelmezési problémákat nem okozhatnak.
8. Az előző pontban tárgyalt megoldás több eljárásjogi rendelkezésben is megjelent. Így a 2013. évi CCLII. törvény a feleknek a jogviták elbírálásához, a perek tisztességes lefolytatásához és ésszerű időn belül történő befejezéséhez való jogának a sérelme alapján a bírósággal szemben indítható pert szabályozó Pp. 2. §-ának (3) bekezdését módosította úgy, hogy a méltányos elégtételt biztosító kártérítés - amely mind a vagyoni, mind a nem vagyoni károk megtérítését is magában foglalta - helyett a sérelemdíj iránti igényt határozta meg azzal, hogy bár egyértelműsíti, miszerint a hivatkozott alapvető jogok megsértése esetén elsődlegesen a személyiségi jogsérelem felróhatóság alapú szankciója igényelhető a bírósággal szemben, ugyanakkor jól oldja meg a személyiséget és a vagyont is sértő magatartások jogkövetkezményeinek az összehangolását, mert a sére-
- 133/134 -
lemdíjtól függetlenül a kártérítés érvényesítésére is alapot ad. A módosítás következtében így a nem vagyoni kártérítés ténylegesen a sérelemdíjjal került felváltásra, amely által a gyakorlatban nem következik be változás. Ehhez viszont szükség volt az eljárási szabályok olyan módosítására, amely a megváltozott anyagi jogi szabályokhoz igazodóan egyértelmű és félreérthetetlen előírásokat vezetett be.
9. Ugyanez a megoldás jelentkezik a személyiségi jogi perek hatásköri szabályainak a módosításában is. A Polgári Perrendtartás 2003. június 30-ig a személyiségi jogi igények érvényesítésére vonatkozóan nem tartalmazott különleges szabályokat, ilyen jellegű követelésekkel a fél az általános szabályok szerint, a pertárgyértéktől függően első fokon vagy a helyi vagy a megyei bíróság előtt léphetett fel. Az 1999. évi CX. törvény 7. §-a, 2003. július 1. napi hatállyal, az új bírósági szervezeti szint, az ítélőtábla létrehozására tekintettel abból a célból, hogy a megyei bíróságokon induló ügyek száma érzékelhetően emelkedjen, és ezáltal az ítélőtábla váljon meghatározó súlyú fellebbezési fórummá, jelentősen növelte a megyei bíróság hatáskörébe tartozó pereket, így többek között ide utalta a személyhez fűződő jogok megsértése miatt keletkezett polgári jogi igények érvényesítése iránt indított pereket is. A törvénymódosítás ezt azzal indokolta, hogy az elsődleges rendező elv szerint a bonyolult, speciális ismereteket kívánó ügyeknek kell kerülni a megyei bíróságok elsőfokú hatáskörébe. A személyhez fűződő jogok megsértése miatt keletkezett polgári jogi igények érvényesítése iránt indított perek esetében a hatáskör-átcsoportosítást a védett jogtárgy fontossága indokolja, továbbá a generálklauzulákra épülő anyagi jogi szabályozás, amelyre tekintettel az egységes joggyakorlat kialakítását a koncentráltabb hatáskör jobban szolgálja.
Problémát okozott azonban a gyakorlatban az, hogy mit értett a jogalkotó a személyhez fűződő jogok megsértése miatt keletkezett polgári jogi igények alatt, így csak a speciális, objektív jogkövetkezményeket kívánta oda sorolni, vagy ebbe a körbe rendezte volna azokat a - szubjektív - igényeket is, amelyek a személyiségi jogi jogsértéseknek is lehetnek a következményei, de nem kizárólag ezen jogsértések esetében alkalmazhatók, így a vagyoni és nem vagyoni károkat is. A Kúria jogelődje, a Legfelsőbb Bíróság a BH 2004.53 és BH 2005.288 számú eseti döntései úgy foglaltak állást, hogy a hatásköri szabály kizárólag azokra az esetekre vonatkozik jelenleg, amikor a sérelmet szenvedett fél a személyhez fűződő jog megsértéséhez rendelt sajátos jogkövetkezményeket érvényesíti (pl. jogsértés megtörténtének megállapítása, jogsértés abbahagyása, jogsértő eltiltása további jogsértéstől, megfelelő nyilvánosság biztosítása mellett elégtétel, sérelmes helyzet megszüntetése). Ha a fél ezekkel együtt terjeszt elő kártérítési igényt, azt a megyei bíróság bírálja el, ellenkező esetben a személyiségi jog megsértésére alapított önálló kártérítési igényt (a nem vagyoni kárigényt is beleértve) a pertárgyérték szerint hatáskörrel rendelkező bíróság bírálja el, az ilyen per vagyonjogi pernek minősül. Ennek alátámasztásaképpen azt hozta fel, hogy a polgári jog szabályai szerint igénybe vehető kártérítés nem csak személyiségi jogsérelem megvalósulása esetén vehető igénybe, így nem tekinthető a személyiségi jogsérelem elhárítását célzó speciális igénynek.
A bírói gyakorlat bizonytalanságára tekintettel a jogalkotó ezt a kérdést kifejezetten rendezte, amikor a 2006. január 1. napján hatályba lépő 2005. évi CXXX. törvény 3. §-a a hatásköri szabályt úgy módosította, hogy a megyei bíróság hatáskörébe tartoznak a személyhez fűződő jogok megsértése miatt keletkezett polgári jogi igények érvényesítése iránt indított perek, ideértve az e jogok megsértése miatt indított kártérítési pereket is, ha az előbbiekkel együtt vagy azok folyamán indítják meg. A módosítás indokolása az volt, hogy az ítélkezési gyakorlatban komoly értelmezési kérdéseket indukált a korábban hatályos szöveg, mivel a korábbi Ptk. 84. §-a (1) bekezdésének e) pontja szerint személyhez fűződő jog megsértése miatt kártérítési igénynek is helye van a polgári jogi felelősség szabályai szerint. A kártérítési pereket azonban a gyakorlat egyöntetűen vagyonjogi pernek minősíti, s így a megyei bírósági hatáskört megalapozó kivételszabályt e perekre nem lehetne alkalmazni. Az így előállt helyzet következtében az egyébként a felsőbb szintű bíróság hatáskörét kijelölő pertárgyértéket nem meghaladó kártérítési követelést nem lehetne a régi Ptk. 84. §-a (1) bekezdésének a)-d) pontjaiban meghatározott igényekkel együtt, azonos bíróságnál érvényesíteni. A Pp. ugyanis nem tartalmaz olyan rendelkezést, mely a hatásköri szabályokra tekintet nélkül lehetővé tenné a keresethalmazat létrehozását. A probléma célszerűségi és pergazdaságossági szempontú feloldása pedig csak az lehet, hogy az egyébként azonos tényállásra alapított eltérő jogkövetkezmények iránti perek ez esetben a megyei bíróság előtt együttesen megindíthatok legyenek. Az így egyértelműsített szabályozásból viszont az is következett, hogy objektív szankciók iránti kereset hiányában a személyhez fűződő jog megsértésére alapított kártérítési per vagyonjogi pernek minősüli még akkor is, ha a felperes kizárólag nem vagyoni kártérítést érvényesített - annak ellenére, hogy a keresettel érvényesíteni kívánt jog alapjául ugyanúgy a személyiség sérelme szolgált.
Ezt a sajátos ellentmondást az új Ptk. hatályba lépéséhez igazodó Pp. módosítás sem oldotta fel. Bár felvetődött a jogalkalmazásban, hogy azzal, mely szerint a sérelemdíj, az objektív (felróhatóságtól független) szankciókhoz hasonlóan, a nem vagyoni kártérítéssel ellentétben kizárólag a személyiségi jog sérelme alapján követelhető szankció lett, a személyiségi jogi per egységesen kerülhetne a megyei bíróság jogutódja, a törvényszék első fokú hatáskörébe, végül a jogalkotó - az arányos ügyteher szem előtt tartásával - egysze-
- 134/135 -
rűen kicserélte a nem vagyoni kártérítés fogalmát a sérelemdíjéra. Az egyes törvényeknek a Polgári Törvénykönyv hatálybalépésével összefüggő módosításáról szóló 2013. évi CCLII. törvény 85. §-ának (4) bekezdése általi módosítás ugyanis kifejezetten úgy rendelkezett, hogy a törvényszék hatáskörébe tartoznak azok a perek, amelyekben felróhatóságtól független szankciók alkalmazását kérik, ideértve azokat a pereket is, amelyekben a felróhatóságtól független szankció mellett - e jogok megsértése miatt - sérelemdíj, illetve kártérítés iránti igényt is érvényesítenek. A törvénymódosítás indokolása szerint a Kúria korabeli eseti döntéseinek a vagyonjogi perekre vonatkozó álláspontját fogadta el. Ez az indokolás azonban annyiban támadható, hogy a sérelemdíj intézménye újként került a polgári anyagi jogba, és a hivatkozott eseti döntések éppen abból vezették le a szubjektív szankció elkülönítésének az indokát, hogy a polgári jog szabályai szerint igénybe vehető kártérítés nem csak személyiségi jogsérelem megvalósulása esetén vehető igénybe; ezzel szemben azonban a sérelemdíj már kizárólag a személyiségi jogsértés következménye lehet. Ennek az ellentmondásnak a feloldására az új Pp. kodifikációja során, következetes normaszöveg megalkotása által kerülhet sor, amely által megteremthető lenne az egységes személyiségi jogi per fogalmi meghatározása is.
10. Vannak olyan eljárásjogi rendelkezések, amelyek tartalmánál fogva nem igényelték a sérelemdíj alkalmazására kiterjesztést, mert a nem vagyoni kártérítésre is irányadó szabályozás egy az egyben kiterjed a továbbiakban a sérelemdíjra is. A Pp. 81. §-a (2) bekezdésének a perköltségviselés általános szabályai alóli kivételként úgy rendelkezik, hogy ha a per kártérítésre irányul, vagy egyéb olyan követelés iránt folyik, amelynek összegszerű megállapítása bírói mérlegeléstől függ, az ellenfelet akkor is kötelezni lehet a terhére megállapított marasztalási összegnek megfelelő perköltség megfizetésére, ha a bíróság a követelt összegnél kevesebbet ítélt ugyan meg, de a követelt összeg nem tekinthető nyilvánvalóan túlzottnak. Az "egyéb olyan követelés" fogalomkörébe a sérelemdíj is beletartozik, ezért nincs akadálya annak, hogy az egyébként nem túlzott mértékben előterjesztett sérelemdíj iránti követelésnél a bíróság a kisebb mértékű pervesztességet a perköltség viseléséről rendelkezésben figyelmen kívül hagyhatja - ugyanúgy, mint korábban a nem vagyoni kár iránti keresetet érintően. A Pp. 206. §-ának (3) bekezdése pedig azt írja elő, hogy a bíróság a kártérítés vagy egyéb követelés összegét, ha a szakértői vélemény vagy más bizonyíték alapján meg nem megállapítható, a per összes körülményeinek mérlegelésével belátása szerint határozza meg. A belátáson alapuló döntés lehetőségét a sérelemdíj vonatkozásában az "egyéb követelés" meghatározása teszi lehetővé. Ennek alapján a folyamatos gyakorlat biztosított, és nem csupán a nem vagyoni kártérítés, hanem a sérelemdíj összegét is a bíróság a per összes körülményeinek - köztük személyes észlelésének - a maguk összességében való mérlegelésével, belátása szerint határozza meg, ha az a szakértői vélemény vagy egyéb bizonyíték alapján nem állapítható meg.
Az előző két jogszabályi előírást tehát nem kellett ahhoz megváltoztatni, hogy a bírói gyakorlatban a nem vagyoni kártérítésre is alkalmazott rendelkezések a jövőben a sérelemdíj tekintetében is irányadóak legyenek. Ennek az oka azonban az a "véletlen" volt, hogy az előírás a kártérítés mellett egy olyan fogalmat is használt, amelybe beleérthető lett a sérelemdíj. Ennek a fogalomnak a hiányában viszont már vitatható lett volna a sérelemdíjra kiterjesztés, lévén a sérelemdíj anyagi jogi értelemben elválik a kártérítéstől.
Különösen bonyolult azonban a jogértelmezés akkor, ha a jogalkotó egyes eljárási szabályok tekintetében a korábban a nem vagyoni kártérítésnek az érvényesítését is magába foglaló szabályokat nem rendelte el kifejezetten a sérelemdíjakra is alkalmazni. Ilyen megoldást választott a jogalkotó a kártérítési perek vagylagos illetékességi szabályai, a személyiségi jogsérelem alapján követelt igényekhez kapcsolódó költségkedvezmények, vagy a büntetés-véghajtási intézettel szemben a fogvatartott által érvényesíteni kívánt kár megtérítése tárgyában. Ezáltal viszont fontos döntés elé állította a jogalkalmazót: contra legem értelmezi-e a törvényt, ha nem annak a nyelvtani és rendszertani jelentéséből, hanem a sérelemdíjnak a nem vagyoni kártérítéshez hasonló funkciójából indul ki?
11. A kártérítési igények érvényesítésének sajátosságait a Pp. illetékességi szabályai is elismerik. Évtizedek óta változatlan a Pp. 37. §-ának vagylagos illetékességi oka, amely szerint a kártérítési per a károkozás helyének a bírósága, illetőleg az előtt a bíróság előtt is megindítható, amelynek területén a kár bekövetkezett. Az új Ptk. hatályba lépése után ez a jogszabályi szöveg - az előzőekben bemutatott hatásköri rendelkezéssel szemben - nem változott, amely felveti a sérelemdíj körében való alkalmazhatóságát. A régi Ptk. hatálya alatt nyelvtani értelemben nem volt akadálya annak, hogy a felperes akár vagyoni, akár nem vagyoni kártérítés iránti követelését a károkozás illetve kár bekövetkezésének helye szerint illetékes bíróságon is érvényesíthesse. Az új anyagi jogi szabályok azonban ezt a lehetőséget elvileg nem teszik lehetővé a sérelemdíj iránti követelés esetén.
Árnyalja a képet, hogy ez a vagylagos illetékességi ok két fordulatot tartalmaz: egyrészt a kár bekövetkezésének a helyét, másrészt a károkozás helyét. A kár bekövetkezésének helye azonban nem volt alkalmazható a nem vagyoni kártérítés iránti követelésekre, amelyekből következően a sérelemdíj tekintetében sem
- 135/136 -
jöhet szóba. A sérelemdíj és korábban a nem vagyoni kártérítés a személyiségi jogsértéssel előállt immateriális hátrány kompenzálását célozza. A kár bekövetkezésének helye csak egy konkrét földrajzi terület lehet, amely a tárgyiasult vagyont érintő károk esetében határozható meg; az immateriális sérelem azonban az adott személyiséget ért hátrány: a személyiség lényege viszont földrajzi területtől független, természeténél fogva sérelme nem kötődhet meghatározott helyhez, ezért a Pp. 37. §-ának alkalmazása fogalmilag kizárt. A fenti álláspontot számos elvi jelentőségű bírósági döntés azonos tartalommal osztotta (BH 1994.271, BH 1995.420, BDT 1999.30).
A nem vagyoni kártérítés iránti keresetre azonban a károkozás helye szerinti fordulat alkalmazható volt. Míg a kár bekövetkezésének a helye a károsult szempontjából értékeli a károkozó magatartás következményeinek a földrajzi helyét, addig a károkozás helye a sérelem bekövetkezésének módjától, helyétől és idejétől függetlenül azt vizsgálja, hogy köthető-e földrajzi helyhez az a magatartás, amelynek a következménye a materiális vagy immateriális sérelem. Ha a sérelmet okozó magatartás kifejtése egy jól körülhatárolható földrajzi területen történt (ahol a gyalogost gépjárművel elütötték, ahol a sértettet megverték, ahol a beteget szakszerűtlenül kezelték), nincs akadálya a károkozás helye szerinti illetékességi ok alkalmazásának. A 2014. március 15. napjától hatályos jogszabályi környezet azonban elvileg ezt a lehetőséget a sérelemdíj követelések vonatkozásában nem engedi meg, annak ellenére, hogy a keresettel érvényesített jog alapját képező tények azonosak.
12. A jogalkotó több esetben figyelmet fordít arra, hogy bizonyos követelések érvényesíthetőségét költségkedvezmények biztosításával elősegítse. Így az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 62. §-a (1) bekezdésének b) pontja úgy rendelkezik, hogy a feleket jövedelmi és vagyoni viszonyaikra tekintet nélkül illetékfeljegyzési jog illeti meg a személy életében, testi épségében vagy egészségében okozott, illetve a vagyonában bekövetkezett olyan kár megtérítése iránti igény esetén, amikor a személy élete, testi épsége vagy egészsége is veszélyeztetve volt; a c) pont értelmében a bűncselekményből - ide nem értve a személy életében, testi épségében vagy egészségében okozott kárt -, valamint a szabálysértésből származó kár megtérítése iránti igény esetén; továbbá az f) pont értelmében a személyek polgári jogi védelmével kapcsolatos perben. A 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet 3. §-a (1) bekezdésének h) pontja pedig azt tartalmazza, hogy a feleket jövedelmi és vagyoni viszonyaikra tekintet nélkül tárgyi költségfeljegyzési jog illeti meg a bűncselekménnyel a személy életében, testi épségében vagy egészségében okozott kár megtérítése iránti igény érvényesítése iránti perekben.
Addig, amíg a nem vagyoni kártérítés a fenti költségkedvezmények körébe egyértelműen besorolható volt, a költségkedvezmények egyértelműen vonatkoztak az immateriális sérelem anyagi kompenzációjára; kérdéses azonban, hogy kiterjednek-e a sérelemdíj megtérítése iránti igényekre. A Kúria joggyakorlata értelmében a személyek polgári jogi védelmével kapcsolatos pereknek csak azok a perek tekinthetők, ahol a felperes a személyiségi jogsértés objektív, felróhatóságtól független szankcióit (is) igényli. Az egyéb esetekben azonban a jogszabály kifejezetten a személy életében, testi épségében vagy egészségében okozott kár megtérítése szöveget használja - amely ellentmondásos, hiszen a sérelemdíj nem a kár ellenértéke, hanem a személyiségi jogsértés az okozott hátránytól független szankciója; ugyanakkor az élethez, a testi épséghez és az egészséghez fűződő jog személyiségi jog, amely sérelme a sérelemdíj iránti igényt alapozza meg. Amennyiben a fél a bűncselekménnyel vagy más módon az életét, testi épségét vagy egészségét érintő jogsértések miatt kizárólag sérelemdíjat érvényesít, a kár fogalmának helytelen használata miatt a bírói gyakorlat akár a tárgyi költségkedvezmény fennállásának a hiánya mellett is foglalhat állást, amely nyilvánvalóan ellentétes a jogalkotó szándékával. Az így előállt szabályozási anomália mindenképpen a jogalkotó közbelépését igényli. A szabályozási kényszert az is erősíti, hogy a fizetési meghagyásos eljárásról szóló 2009. évi L. törvény nem ismeri a tárgyi költség-feljegyzési jog vagy illeték-feljegyzési jog intézményét, ugyanakkor kötelezővé teszi a fizetési meghagyásos eljárás igénybe vételét az egymillió forint tőkekövetelést meg nem haladó lejárt pénzkövetelések érvényesítése esetére. Ebből az a sajátos helyzet következik, hogy a tárgyi költségkedvezmények ellenére, a költségkedvezményeknek a sérelemdíjra kiterjesztő értelmezése feltételével, ha a fél az életét, testi épségét vagy egészségét érintő jogsértések miatt egymillió forintot meg nem haladó sérelemdíjat követel, köteles a közjegyzői díjat megelőlegezni, míg ha ennél nagyobb mértékű sérelemdíjat kíván érvényesíteni, vagy a sérelemdíj mellett a személyiségi jogsértés felróhatóságtól független szankcióit is érvényesíti, közvetlenül a bírósághoz fordulhat, és nem kell illetéket előlegeznie. Az utóbbi következetlenséget akár a folyamatban lévő polgári perjogi kodifikáció is feloldhatja, a témabizottságok egyes közreműködőinek hangsúlyozott célkitűzéséhez igazodva, amely szerint minden egyénnek biztosítva legyen az az alapvető joga, hogy az ügyével bírósághoz fordulhasson, ugyanakkor az eljárás során felmerülő költségek az ügy érdemi lezárásával megtérítésre kerüljenek.[6]
További, a jogalkotásra váró feladat annak az következetlenségnek a feloldása is, hogy míg a költségked-
- 136/137 -
vezményeket alapító rendelkezések értelmezhetők úgy, hogy a kár fogalmát csupán következetlenül használta, de az élethez, testi épséghez és egészséghez fűződő személyiségi jog megsértése miatt igényelt sérelemdíj érvényesítéséhez biztosított a tárgyi illeték-feljegyzési jog vagy költségfeljegyzési jog kedvezménye; ilyen megállapítás azonban - a hatályos normaszöveg változatlansága mellett - semmiképpen nem tehető más személyiségi jogok megsértése esetén érvényesített igényekre.
13. A büntetések, az intézkedések, egyes kényszerintézkedések és a szabálysértési elzárás végrehajtásáról szóló 2013. évi CCXL. törvény 143. és 144. §-ai szabályozzák a büntetés-végrehajtás során az elítéltet ért károk érvényesítésére vonatkozó speciális szabályokat. Ennek értelmében az elítélt kárigényét annál a büntetés-végrehajtási szervnél terjesztheti elő, ahol a kár bekövetkezett; a kártérítési igényt határozattal kell elbírálni, amely ellen az elítélt a közléstől számított harminc napos jogvesztő határidőn belül, a határozatot hozó büntetés-végrehajtási szerv székhelye szerint illetékes bírósághoz keresettel élhet.
Bár a büntetés-végrehajtási szerveknek a szabadságvesztés végrehajtása során kifejtett tevékenysége olyan közhatalmi tevékenység, amellyel okozati összefüggésben okozott károkért az anyagi és eljárásjogi szabályok szerint egyaránt a közigazgatási jogkörben okozott kártérítés szabályait kell alkalmazni, a büntetés-végrehajtási szerv és a fogvatartott között speciális jogviszony áll fenn, amely jogviszonyban úgy a büntetés-végrehajtási szerv, mint a fogvatartott jogait és kötelezettségeit, valamint azok gyakorlásának módját az erre vonatkozó speciális jogági szabályok, a büntetés-végrehajtási jog szabályai határozzák meg. Ezek a szabályok a kártérítési igény érvényesítésére sajátos eljárást rendelnek. A jogszabály a szabadságvesztés végrehajtása során az elítéltet ért kár érvényesítésére a büntetés-végrehajtási szerv kötelező előzetes kártérítési eljárását írja elő, amely eljárás során meghozott határozat közlésétől számított jogvesztő 30 napos határidőn belül fordulhat az elítélt keresettel a határozatot hozó büntetés-végrehajtási szerv székhelye szerint illetékes bírósághoz.
Jogértelmezést igényel azonban az a közvetlen szabályozási hiányosság, hogy a szabadságvesztés végrehajtása során az elítéltet ért kár érvényesítésével kapcsolatban rendelkező jogszabályok egyike sem tartalmaz kifejezett rendelkezést a büntetés-végrehajtási jogviszonyban megvalósított személyiségi jogsértésre alapítottan a fogvatartott által a büntetés-végrehajtási szervvel szemben érvényesíthető sérelemdíj jogcímű követelésekre vonatkozóan.
Azokra az esetekre, amikor a jogalkotó a - nem vagyoni károkat is magukban foglaló - kártérítési követelésekre nézve 2014. március 15. napjától nem szerepelteti az adott jogszabályban a sérelemdíj iránti igényekre kiterjesztő előírást, két értelmezési lehetőség is kínálkozik:
A jogszabályi környezet megváltozásából levezethető az értelmezés, hogy amennyiben a jogalkotó 2014. március 15. napjától a sérelemdíjra nem terjeszti ki az eljárási szabályozást, úgy a szándéka arra irányult, hogy a kártérítési követelésekre meghatározott rendelkezések közül a személyiségi jog megsértésének a felróhatóság alapú szankcióját kivezesse. A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény hatálybalépésével összefüggő átmeneti és felhatalmazó rendelkezésekről szóló 2013. évi CLXXVII. törvény 8. §-ának (1) bekezdése alapján ugyanis az új Ptk. hatályba lépését követően történt személyiségi jogi jogsértésekre az új Ptk. Rendelkezéseit kell alkalmazni, amely viszont az immateriális hátrányok kompenzálására nem teszi lehetővé kártérítési alapú szankció alkalmazását, ebből következően amikor a normaszöveg kártérítésről beszél, abba nem érthető az ettől független sérelemdíj.
Ezzel szemben támogathatónak látszik azon értelmezés is, amely a konkrét jogszabályi előírás hiányában is a sérelemdíjnak a kártérítési igényekre alkalmazhatóságát abból vezeti le, hogy az új Ptk. 2:52 §-ának (2) bekezdése alapján a sérelemdíj fizetésére kötelezés feltételeire - különösen a sérelemdíjra köteles személy meghatározására és a kimentés módjára - a kártérítési felelősség szabályait kell alkalmazni. Mindebből pedig az következhet, hogy ha az adott tényállás alapján a kártérítési felelősség szabályait meghatározó speciális jogági szabályok a kártérítési követelés érvényesítésére speciális eljárási rendet írnak elő, úgy az adott eljárási rend vonatkozik a sérelemdíj jogcímén előterjesztett követelésekre is. Ezt az értelmezést látszik alátámasztani a célszerűség és hatékonyság követelménye is: hiszen egyébként amennyiben egyazon kárt okozó és egyben személyiségi jogot sértő cselekmény miatt a fogvatartottnak vagyoni és nem vagyoni hátránya is bekövetkezik, úgy az igényei érvényesítésének a kötelezettsége szükségtelenül kettéválna: míg a vagyoni igénye iránt kártérítés jogcímén kötelező előzetes kártérítési eljárásban lenne kénytelen fellépni, ugyanakkor a sérelemdíj jogcímén érvényesíthető követelése végett közvetlenül bírósághoz fordulhatna. Az eljárás indokolatlan lassítása nyilvánvalóan nem lehetett a jogalkotó szándéka, ezért a nem vagyoni kártérítés és a sérelemdíj egymáshoz viszonyított folytonosságának értelmezése megalapozott. Ezen értelmezés alapján tehát a közérdekű bírság egyidejű megszüntetésével, és annak a nem vagyoni sérelem kompenzálására alkalmas felróhatóság alapú szankció intézményébe történő beolvasztásával létrehozott általános személyiségvédelmi funkciót betöltő sérelemdíj lényege, célja, rendeltetése, alkalmazásának módja nem különbözik a nem vagyoni kártérítés kialakult bírói gyakorlatától, és nem vonható le olyan következtetés, amely a régi Ptk. hatálya alatt elkövetett személyiségi jogsértésektől különböző értelmezést indokol, ezzel együtt az új Ptk. 2:52. §-ának (2) bekezdése kifejezetten feloldja azt a szabályozási hiányosságot,
- 137/138 -
amely nem tartalmaz eljárási rendelkezést az érvényesített sérelemdíj követelésekre vonatkozóan, mivel a sérelemdíj fizetésére kötelezés feltételeire a kártérítési felelősség szabályainak alkalmazását rendeli.
14. Ha a jogalkotó a gazdasági-társadalmi változásokhoz a jogfejlesztő bírói értelmezés révén folyamatosan alkalmazkodó jogintézményt hirtelen egy dogmatikailag egészen más alapokon nyugvó, de ténylegesen ugyanazon célú, rendeltetésű másik jogintézménnyel kíván felváltani - mint ahogy ez a nem vagyoni kártérítés és a sérelemdíj tekintetében történt - számítania kell arra, hogy a jogalkalmazás célszerűségi okokból a folytonosságot biztosító értelmezést részesíti előnyben, ezáltal lényegtelenné teszi a régi és az új közötti szándékolt gyakorlati különbséget.
A szabályozási hiányosság feloldása azonban nem lehet elsődlegesen - az ésszerűség, hatékonyság követelményének figyelembe vételével - a jogalkalmazó feladata; az immateriális sérelmek kompenzálását eredményező nem vagyoni kártérítés és a sérelemdíj eljárásjogi viszonyának az egyértelmű tisztázását a jogalkotónak kell megvalósítania. ■
JEGYZETEK
[1] Béky Ágnes Enikő: A személyiségvédelem aktuális kérdései. Debreceni Jogi Műhely internetes folyóirat 2007. április 1.
[2] Fuglinszky Ádám: Kártérítési jog. HVG-ORAC Kiadó Kft., Budapest 2015., 829.
[3] Mátyás Melinda: A nem vagyoni kártérítés elméleti alapjai. Debreceni Jogi Műhely internetes folyóirat 2009. október 1.
[4] Csécsy Andrea-Fézer Tamás-Havasi Péter-Tóth Endre Tamás-Varga Nelli: A kártérítési jog magyarázata. Complex Kiadó Kft. - Budapest 2010., 312.
[5] Petrik Ferenc: A felelősségi eszme változásai a kártérítési jogban, Gazdaság és Jog 2002/7.-8., 3.
[6] Németh János - Varga István (szerk.): Egy új polgári perrendtartás alapjai. HVG-ORAC Kiadó Kft., Budapest 2014., 288.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző habilitált egyetemi docens, Debreceni Egyetem (Debrecen)
Visszaugrás
