Erdődy János: Tulajdonszerzés pénzen, római jog szerint (IAS, 2006/3-4., 73-84. o.[1])

Gondolatok a mancipatio margójára

I. Bevezetés

Végiggondolva a pénz dolog voltára vonatkozó jogtudósi véleményeket, továbbá levonva az ezekből adódó következtetéseket,[1] felmerül a kérdés, vajon a tulajdonszerzési módok közül melyek alkalmasak arra, hogy pénzen tulajdont szerezzünk általuk.[2]

A tulajdonszerzési módok hagyományos római jogi osztályozása, vagyis a ius civile és ius gentium szerinti csoportosítás mellett elengedhetetlen a szerzésmódoknak eredeti, illetőleg származékos jellegük szerinti csoportosítása. Marton Géza szerint származékos szerzésmód a tulajdonátruházás, függetlenül attól, hogy a tulajdon átszállására mancipatio, in iure cessio vagy traditio révén kerül sor. Az összes többi szerzésmód eredeti, nem számítva ide az elbirtoklást, amely különleges helyet foglal el a szerzésmódok között, mivel ez éppen a többi szerzésmód kiegészítésére szolgál.[3] Mindazonáltal éppen Marton az, aki egyes modern szerzőkre utal - nevük megnevezése nélkül -, mondván, hogy ezek a szerzők a mancipatio és az in iure cessio esetében az eladó hallgatásából kiindulva arra az álláspontra helyezkedtek, hogy az ősi jog igazából nem is ismerte a tulajdon-átruházás gondolatát, ekként a mancipatio (és hozzá hasonlóan az in iure cessio is) a vevő egyoldalú nyilatkozat útján történő tulajdonszerzése, következésképpen eredeti szerzésmód. Az eladó ezekben az ügyletekben csupán a "passzív jogfeladó szerepét játszotta...". Ezek a szerzők a továbbiakban azt állítják, hogy az átruházás ehhez képest csak a klasszikus, illetve a posztklasszikus

- 73/74 -

jog termékének tekinthető. Marton a maga részéről csak a mancipatióra nézve tartja elfogadhatónak az elgondolást; mint mondja, az elgondolás "az ügylet formai alkatában" támasztható alá. Egyéb tekintetben azonban ezeket a nézeteket messzemenően elutasítja.[4] Eme álláspontok mellett érdemes idézni Fritz Schulz nézetét is, aki egy kicsit más szemszögből közelít a problémához, meglátásai azonban komolyan megfontolandók. Véleménye szerint ugyanis a klasszikus jogászok valószínűleg csak a rem transferre kifejezést ismerhették, illetőleg használhatták; a singularis successio olyan felfogása, mint ahogy manapság a tulajdon átruházásáról gondolkodunk, hiányzott a római jogban. A mai szóhasználathoz Gaius egy megjegyzése áll a legközelebb (rem per mancipationem transferre [Gai. 2. 22[5] ]).[6] Mindezek mellett kiemelendő Talamanca egy gondolata is, aki a származékos szerzésmódok kapcsán rámutat arra, hogy a mai jogászi felfogás jelentősen eltér attól, ami a római jogászok gondolkodásmódjára jellemző volt. A mai jogokra jellemző álláspontokat két nagyobb csoportra osztja: az egyikbe a német nyelvű területek tartoznak, amelyek jogát a pandektista iskola munkássága nyomán jelentősen befolyásolta a római jog, elsősorban pedig a iustinianusi jogfejlődés. Az ebbe a csoportba tartozó jogok esetében a tulajdonszerzés középpontjában meghatározott aktusok, jogcselekmények állnak. Ezzel szemben a francia, olasz nyelvterületeken a tulajdonváltozás alapjául szolgáló szerződéseket övezi kiemelt figyelem a tulajdonszerzés szempontjából is.[7]

II. A mancipatio

Ami elsődlegesen a három, származékos szerzésmódot illeti (vagyis a mancipatiót, in iure cessiót és a traditiót, amelyek közül jelen dolgozat csak az elsővel foglalkozik érdemben), mindhármat összekapcsolja, hogy a tág értelemben vett cél mindegyiknél egy bizonyos dolog tulajdonának átvitele egyik személyről a másikra. Ami azonban még ezt a három szerzésmódot illeti, különbség van azonban közöttük az ügyletek alanyai, tárgya és az ügyletek eredménye szerint. A mancipatio és az in iure cessio alkalmazásának lehetősége ugyanis csak római polgárok számára állt nyitva. Előbbi azért, mert mint az Ulpianus megfogalmazásából kitűnik (19, 4), igen nagy jelentőséggel bír benne az ügylet személyi hatóköre. Amikor ugyanis azt írja: "Mancipatio locum habet inter cives Romanos et Latinos colonarios Latinosque iunianos eosque peregrinos, quibus commercium datum est", akkor arra keres választ, kik azok, akik az ügyletnek potenciálisan alanyai lehetnek. Ezek szerint az ügyletet római polgárok, latinjogúak[8] és commerciummal rendelkező peregrinusok köthetik meg. Mindezek mellett Gaius leírásához igen hasonlóan tudósít az ügylet másodlagos szereplőiről (Gai. 1, 113 és 119; 2, 104, valamint Ulp. 19, 3): a mérlegtartóról (Gaius: " qui libram aeram teneat, appellatur libripens"; Ulpianus: "libripens"), továbbá az öt tanúról

- 74/75 -

(Gaius: "quinque testes cives Romani puberes"; Ulpianus: "quinque testes praesentes"). Jól látható, hogy a tanúk jellemzése körében van egy árnyalatnyi különbség a két szerző között, Gaius az egyik helyen ugyanis azt hangsúlyozza, hogy a tanúknak római polgárnak és serdültnek kell lenniük, Ulpianus ezzel szemben arra mutat rá, hogy a tanúknak jelen kell lenniük az ügylet megkötésénél. A végrendelet kapcsán Gaius hosszasan ír arról (2, 105-108), hogy a tanúkkal szemben milyen további követelmények támasztatnak. Bemutatja ugyanis, hogy ennél az ügyletnél nem lehet tanú a familiae emptor, illetve az örökhagyó hatalma alatt álló személy. Ugyanígy ha a familiae emptor hatalomalatti, annak apja; illetve az, aki a familiae emptorhoz hasonlóan ugyanannak a személynek a potestasa alatt van, nem lehet tanú. Mi több, ezek a korlátozások a mérlegtartóra is igazak, mivel - mint Gaius rámutat - ő is tanúnak számít ("nam et is testium numero est").[9]

Az ügylet tárgya kapcsán Ulpianus kifejti (19, 3), hogy az res mancipi átruházására használatos. A kérdés itt az lehet, mely dolgokat tekintjük a res mancipi körébe tartozónak. Ulpianus tájékoztatása szerint (19, 1) ezek az itália telkek (praedia in italico solo), legyen akár rustica (ez azonos a fundus-szal), akár urbana; a mezei telki szolgalmak (iura praediorum rusticorum, ezen belül via, iter, actus, aquaeductus[10] ). Ide tartoznak még a rabszolgák (servi) és a négylábúak (quadrupedes), amelyek szó szerint a hátuk vagy nyakuk által szelídíthetők meg (quae dorso collove domantur), tehát azok, amelyeket igásállatként hasznosítunk, vagy amelyeket teherhordásra használunk (ökrök, lovak, öszvérek, szamarak).[11] Hozzáteszi ugyanakkor, hogy az elefánt és a teve nem ilyen, mivel ezek vadállatok (quoniam bestiarum numero sunt). Utóbb (19, 6) Ulpianus különbséget tesz ingó és ingatlan dolgok (res mobiles - res

- 75/76 -

immobiles) között, mégpedig azért, mivel előbbi kizárólag akkor lehet mancipatio tárgya, ha az ügyletkötésnél jelen van (non nisi praesentes mancipari possunt), továbbá csak annyi ingó dolgot lehet mancipálni, amennyit egyszerre meg tudunk fogni (quot manu capi possunt). Ugyanakkor ingatlanok esetében egyszerre több is mancipálható, és nem szükséges a dolog, vagy dolgok jelenléte az ügylet megkötésénél (etiam plures simul, et quae diversis locis sunt, mancipari possunt).

Gaius beszámolója szerint (1, 120) ekként lehet átruházni a személyeket, legyenek akár szabadok, akár szolgák (et serviles, et liberae personae); a mancipálható állatokat (animalia, quae mancipi sunt), illetőleg az itáliai telkeket általában (praedia tam rustica quam urbana [...] Italica). A mancipálható állatok esetében Gaius is ugyanazokat hozza példaként, mint Ulpianus; nála is megvan továbbá az ulpianusi különbségtétel, jelesül a személyek és az állatok csak jelenlétükben mancipálhatók (personae [...] item animalia, nisi in praesentia sint, mancipari non possunt), míg a telkeket távollétükben szokták mancipálni (praedia vero absentia solent mancipari). A per aes et libram végrendelet körében valószínűsíthetően ugyanezeket a tárgyakat sorolja fel, csupán más elnevezéssel illeti őket: famíliáról beszél, másként patrimoniumról.[12] Kérdés persze, hogy csak ezek lehetnek az ügylet tárgyai? Ebben a vonatkozásban igazából mindkét szerző konzekvens: Ulpianus csak alienatiónak tekinti a mancipatiót,[13] ekként másutt nem szól róla, míg Gaius - lévén több helyen is említi, mint arra fentebb rámutattunk - az ügylet tárgyai között említi a szabad személyek körét (personae liberae). Ez mintegy visszautal a coemptióra, ami színleges nővétel volt. Ezen a ponton joggal kérdezhető, vajon a coemptio tárgya igazából a nő, vagy inkább a manus, helyesebben annak megszerzése. Jóllehet a rómaiak nem tettek különböztették meg az ügylet közvetett és közvetlen tárgyát olyan explicit módon, mint tesszük azt ma, elsősorban a kereskedelmi szerződések körében, mégis talán hasznos lehet ilyetén párhuzamot vonni a római jog és mai jogunk között. Ezen a nyomvonalon továbbhaladva ugyanis, arra a megállapításra juthatunk, hogy a coemptio esetében az ügylet közvetlen "tárgya" nyilvánvalóan a nő, mivel Gaius azt írja (1, 113), hogy az vásárolja meg az asszonyt, akinek a manusa alá kerül (emit vir mulierem, cuius in manum convenit). Ebből következik, hogy a közvetett tárgy csak a manus lehet, hiszen a nő megvásárlása által szerzi meg felette a férj a manust. Ugyanígy az érccel és mérleggel történő teljesítés körében (solutio per aes et libram; 3, 174) az

- 76/77 -

ügylet tárgya maga a teljesítés: a korábban meghatározott alakszerűségek mellett létrejött tartozást egy 'ellentétes irányú', ellentétes hatású ügylettel kell teljesíteni.

Mivel azonban egyfajta adásvételről van szó (ld. Gai. 1, 119: imaginaria quaedam venditio), a fentiekkel csak az ügylet egyik oldalának tárgyát, illetve tárgyait tekintettük át. Észrevehető, hogy Gaius két helyen is idézi az ügylet egyébként kötött szövegét, a nuncupatiót (1, 119 és 3, 174); emellett pedig a per aes et libram végrendeletnél egy másik szöveget idéz (2, 104), aminek érdekessége, hogy ebben a nuncupatióban a familiae emptor is megszólal: kötelezettséget vállal arra, hogy amit a végrendelkező leírt, azt maradéktalanul meg fogja tartani. Mindhárom esetben szerepel a nuncupatióban a "hoc aere aeneaque libra" klauzula. Ebből következik, hogy a mérlegelt réz is az ügylet tárgyának tekinthető. Mindezt gyakorlatilag a fentebb már elmondottakkal lehet alátámasztani, jelesül ha adásvételről van szó - márpedig Gaius ezt állítja (imaginaria quaedam venditio) -, akkor ez az ügylet abban áll, hogy a felek megegyezzenek az áruban és az árban, valamint, hogy ezeket kölcsönösen át is adják egymásnak.[14] A kérdés innentől az lehet, hogyan került bele a réz, vagy érc (aes) az ügyletbe. Miért éppen ezt használták kezdetektől fogva?[15] Idősebb Plinius, később pedig Sevillai Isidorus[16] is egyaránt arról tájékoztatnak, hogy az aes kezdetben nagyon bőségesen állt rendelkezésre, éppen ezért az építkezéstől a szoborkészítésen át egészen a különféle háztartási eszközök előállításáig nagyon sokféle célra használták,[17] így tehát pénz gyanánt is, illetőleg később pénzverésre is. Ezt látszik alátámasztani a Digesta egy töredéke, amely szerint az aes elnevezést még az aranyból készült pénzérmékre is használták (Ulp. D. 50, 16, 159 [1 ad Sab.][18] ). Maga az aes kifejezés görögül több gyökérre vezethető vissza. Egyfelől létezik a

ami a rézpénzt jelölő szó. Emellett az aes jelent ércötvözetet, azaz bronzot is; ezt egyesek a görög

(összegyűjt) igére vezetik vissza. Plinius az

aes három fajtáját különbözteti meg: a cadmia

a chalcitis

ami

rezet tartalmazó drágakövet jelent; illetőleg az orichalcum

amit másként

aurichalcum formában is emlegetnek; innét talán - tévesen - az 'aurum' szó eredeztetése. Plinius egyébként leírja a pénz történetét is (Plin. n. h. 33, 1), különös tekintettel a súlyviszonyok változására. Ezek szerint kezdetben például 1 denarius 10 (libra) as volt; ennek meghatározására ab Urbe condita 485-ben került sor (Kr. e. 269).[19] A második pun

- 77/78 -

háború során csökkent az as értéke; 1 denarius ekkor 16 as-t ért, ugyanakkor a katonák zsoldját továbbra is 1:10 arányban fizették ki. Utóbb született egy lex Papiria, ami tovább rontotta az as értékét, majd pedig Livius Drusus néptribunussága alatt egy lex Clodia által létrehoztak egy új ötvözetet, amelyben 1 rész ezüstöt és ? rész aes-t vegyítettek, megalkotva a victoriatust. Legvégül Plinius bemutatja az aranypénz és az aes alapú as egymáshoz való viszonyát. Kérdéses lehet persze, hogy mennyire hitelesek ezek a források. Idősebb Plinius a Kr. u. I. században élt római polihisztor volt, aki idézett munkájában enciklopédiaszerűen igyekezett összefoglalni kora tudományos ismereteit. Lévén, hogy a principátus elején élt, ezért még legalábbis vélelmezhető, hogy a királyság és a köztársaság korának történetét kellő alapossággal és pontossággal ismerhette, ugyanakkor nem lehet kizárni, hogy akár maga téved, akár azok a források tartalmaznak valótlan információkat, amelyekre támaszkodott. Sokkal több problémát vethet fel Sevillai Isidorus személye, aki a Kr. u. VII. században volt Sevilla püspöke. Mivel őt a iustinianusi kodifikációtól is mintegy száz év választja el, gondolhatnánk, hogy munkája jócskán tartalmaz valótlanságokat. Megnyugtató ugyanakkor az a tény, hogy az aes eredetéről szóló beszámolója nagyban-egészben egybevág Plinius írásával, ekként adódhat a következtetés: vagy mindketten helyesen számolnak be a kérdésről, vagy mindketten tévednek. Nem szabad elfelejteni azonban, hogy a királyság és a korai köztársaság idejéről nincsenek megbízható forrásaink. A ránk maradt munkák - Livius (Kr. e I. sz. második fele) és Dionysios Halikarnasseus (Kr. e. I. sz.) írásai - a történészek és a régészek intelmei nyomán csak fenntartásokkal használhatók, mivel beszámolóikat elsősorban Augustus korának igényeihez igazították. Emellett sokhelyütt csak az egyébként is szegényes hagyományra támaszkodhattak, amelyek számtalanszor csupán mesés elbeszéléseket, legendákat tartalmaznak a tények helyett. Így tehát csupán remélni lehet, hogy a forrásokat tárgyi emlékekkel is alá lehet támasztani.[20]

Mindezen megfontolások nyomán azonban adódhat egy további kérdés, amelynek számba vétele egy mai jogász logikáját alapul véve nem is annyira haszontalan. Alapvető ismeret ugyanis, hogy az adásvétel meghatározás-szerűen két fél megegyezése az áruban és az árban, amelynek nyomán e kettő gazdát is cserél. Ismeretes továbbá, hogy az adásvétel szinallagmatikus kötelem, ami első megközelítésben a követelések értékegyenlőségét jelenti.[21] Vajon jelentheti-e ez azt, hogy a mancipatio keretében használt aes maga is res mancipi kell, hogy legyen? Hiszen egy igen komoly formalitásokhoz kötött ügyletről van szó, amely minden bizonnyal már igen korán kialakult,

- 78/79 -

és praktikusan a legfontosabb jószágok forgalmát volt hivatva biztosítani. Mi több, maga az aes is kiemelkedik az összes többi, értékkel bíró, és viszonylag nagy mennyiségben jelen levő dolgok sorából, hiszen különleges tulajdonsága, hogy nagyban-egészben értékálló, legalábbis a többi, hasonló dologhoz képest, mindenképp az. Ráadásul a mancipatio - amely imaginaria venditio - csak res mancipi átruházására használható, ekként az áru oldalán mindenképpen res mancipi áll. Nem magától értődő ezen a ponton, hogy ilyen feltételek mellett az aes is res mancipi volt? Elsőre mondhatnánk bátran, hogy bizonyosan így volt. Ehhez képest azonban, ha sorba vesszük a mancipatióval kapcsolatos forrásokat, láthatjuk, hogy jóllehet mindenütt megjelenik az a kitétel, hogy a mancipatio csak res mancipi átruházására használható, Ulpianus foglalkozik a legrészletesebben a res mancipi körének felsorolásával (19, 1). Ehelyütt pedig mindössze négy dologkört említ: az itáliai telkeket, az ősi mezei telki szolgalmakat, a rabszolgákat, valamint az Itáliában honos, igavonásra, vagy teherhordásra alkalmas négylábúakat. Gaius ehhez képest megemlíti (1, 120-121), hogy ilyen módon szokás elidegeníteni a személyeket, legyenek akár szabad, akár szolga személyek, továbbá a négylábú állatokat, és a telkeket, feltéve, hogy azok res mancipi. Gaius tehát nem magyarázza külön, mi is a res mancipi, csak felsorolja, milyen dolgok felett lehet hatalmat szerezni mancipatióval, és mintegy feltételként szabja, hogy az ilyen dolgoknak res mancipinek kell lenniük. Vagyis az aes egyik szerzőnél sem szerepel a res mancipi körében. Ekként arra következtethetünk, hogy az aes a források tanulsága alapján mégsem res mancipi. Ez a megállapítás azonban csak akkor igaz, ha a rendelkezésünkre álló forrásszövegek teljesek, és nem változtatott rajtuk senki; mi több, ha azok a források, amelyekre Gaius és Ulpianus hagyatkozott maguk is pontosak voltak. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy a res mancipi - res nec mancipi kategóriáinak meghatározására szinte a kezdet kezdetén került sor; olyannyira régen, hogy ezek még Gaius idejéből szemlélve is ősinek tűnnek. Ehhez képest írja Iulianus a Digestában: "Non omnium, quae a maioribus constituta sunt, ratio reddi potest" (Iul. D. 1, 3, 20 [55 dig.]). Ebből következik, hogy nem feltétlenül kell valamiféle, vagy bármiféle rendet, illetve rendszert keresnünk a régiek gondolkodásmódjában, és az általuk alkotott kategóriákban, mindössze el kell fogadnunk azokat. Több mint valószínű, hogy az ilyen párosításokat a pillanatnyi szükség hívta életre, ekként egy adott időpillanatban felmerült, egy konkrét problémára adott válaszként értékelhetők. Más kérdés, hogy a későbbi jogtudomány megtartotta és alkalmazta ezeket a párosításokat.[22] Éppen ennek kapcsán mutat rá Schulz is, hogy a klasszikus kor jogásza sem feltétlenül értette jobban, hogy miért azok a res mancipi, amik, és a többi miért res nec mancipi. Ehhez Gaiusra hivatkozik, aki a teve és az elefánt besorolása kapcsán megjegyzi, hogy amikor a res mancipi körét véglegesen lezárták, ezeknek az állatoknak még nevük sem volt.[23] Mi több, az irodalomban

- 79/80 -

találhatunk utalást arra is, hogy Gaius a res mancipi körét a res pretiosiores körével azonosítja (Gai. 1, 192).[24]

Ami az ügylet tartalmát illeti, ezzel kapcsolatosan Ulpianus meglehetősen szűkszavú. Csak annyit mond (19, 3), hogy meghatározott szavak által jön létre ("Mancipatio [...] fit certis verbis"). Ugyanakkor Ulpianus szövege arról árulkodik, hogy az öt tanú, illetve a mérlegtartó az ügyletnek nem csupán alanyai, hanem egyszersmind kellékei is, mivel az ügylet létrejöttéhez eme személyek jelenléte is szükséges. Gaiusnál az ügylet középpontjában a nuncupatio (2, 104) áll, vagyis azok a szavak, amelyek által az ügylet tárgyai megneveztetnek ("palam nominare [...] sermone nominare atque confirmare").[25] Mit tesznek tehát a felek? Elsőként az, aki mancipiumba kap, meghatározott szöveget kell elmondjon. Ezt a szöveget (nuncupatio) Gaius a mancipatiónál[26] és a testamentum per aes et libramnál[27] mutatja be. Utóbbi körében a familiae emptor is kötelezettséget vállal arra, hogy maradéktalanul teljesíti az örökhagyó előírásait. Emellett része még az ügyletnek, hogy az, aki mancipiumba kap, megpendítse a rézdarabbal a mérleget ("aere percutit libram"), utána pedig átadja a rézdarabot annak, akitől mancipiumba kapja a dolgot ("aes dat eo, a quo mancipio accipit"). Ehhez kapcsolódóan jegyzi meg Gaius - mint azt már korábban említettük -, hogy a réz átadására mintegy vételár gyanánt kerül sor ("quasi pretii loco"). A források az ügylet további joghatásairól nem beszélnek, Kaser azonban rámutat, hogy a megszerző csak akkor lesz tulajdonos, ha az átadó maga is az volt, hiszen tulajdoni perben az auctoritas alapján a jogelőd perbe hívható annak érdekében, hogy jogát bizonyítsa.[28] Ami a tulajdon átszállását illeti, kiemelendő, hogy a mancipatio révén a megszerző a dolog feletti ugyanazon jogosultságot kapja meg, mint ami az átadónak megvolt, amely tulajdonváltozásnak azonban számtalan jogcíme lehet. Ezt a jogcímet azonban a mancipatio formalitásai között nem kellett megnevezni; ettől a causával való szoros kapcsolattól ezek az ügyletek mentesek voltak. Ennek következtében hívják a mancipatiót manapság absztrakt ügyletnek.[29] Ehhez képest például Schulz[30] egy kicsit eltérően vélekedik, mondván, hogy a causa szükségessége legalábbis kétséges. Állításából, amely szerint, ha az egyik fél donationis causa adta, a másik pedig solutionis causa fogadta be a mancipált dolgot, akkor a mancipatio valószínűleg érvénytelen volt, az tűnik ki, mintha ő nem úgy fogná fel a mancipatiónak

- 80/81 -

a kviritár tulajdon átruházásától eltérő formáit mint önálló ügyleteket, hanem ezeket is ugyanabba az ügyleti sémába igyekszik beszorítani. Ez az álláspont azért támadható, mivel a mancipatio absztrakt, kauzátlan volta éppen arra vonatkozik, hogy a formák betartása a szükséges és elégséges feltétele annak, hogy a tulajdonjog átszálljon. Márpedig a formák leginkább kézenfekvő megnyilvánulási formája a nuncupatio, ami azonban eltérő ügyleti cél esetében eltérően hangzik, ekként kicsit mást mondtak familiae emptio, és kicsit mást az egyes dolgok tulajdonának átruházása esetén. Ebből eredően aligha fogadhatók el Schulznak a causa mancipationisra vonatkozó nézetei.

III. Következtetések

A források és az irodalom vizsgálata nyomán megállapítható, hogy a tulajdon-átruházás származékos módjai esetében a pénznek inkább az érték-, illetőleg ellenértékfunkciója kerül előtérbe, szemben annak dolog funkciójával. A megvizsgált szerzésmód, a mancipatio keretében a pénznek, illetve egy bizonyos pénz-árunak a tényleges megjelenésével találkozhatunk; ez a pénz-áru pedig az aes. Arra a kérdésre, hogy miért éppen ez az áru került ilyen kiemelt helyzetbe, a források azt a választ adják, hogy egyfelől nagy mennyiségben állt rendelkezésre, másrészt pedig értékálló és értéktartó volt. Előbbi arra utal, hogy - miként jelentősége a súlyában állt - hosszú távon képes volt értékét őrizni, utóbbi pedig arra, hogy nem egykönnyen használódhatott el a szó fizikai értelmében.

A vizsgált szerzésmód szigorú formai előírások szerint zajlott mind a résztvevők, mind pedig az ügyletek tárgyai vonatkozásában, illetőleg a források alapján legalábbis sejthető, hogy egy eredetileg más célt szolgáló ügylet vált tulajdonszerzési móddá (erre a továbbiakban még kitérünk). csak egyfajta absztrahálódás folytán vált lehetővé a tulajdonátruházás körében történő alkalmazás, és nem bír semmiféle jelentőséggel a jog által támogatott ügyleti cél, a iusta causa megnevezése, ehelyett a meghatározott formák betartására kerül a hangsúly, vagyis láthatóan és igazolhatóan absztrakt, kauzátlan ügyletről van szó. Ha egy rövid összevetés erejéig megvizsgáljuk, hogy a másik kauzátlan, származékos tulajdonszerzési módhoz, az in iure cessióhoz viszonyítva milyen helyet foglalhatott el a jogéletben, és a mindennapi forgalomban, a források alapján elmondható, hogy a mancipatio sokkal kedveltebb, ekként szélesebb körben alkalmazott tulajdonszerzési mód volt, mint az in iure cessio, hiszen - mint azt Gaius is megjegyzi (Gai. 2, 25) - sokkal egyszerűbb a barátok előtt elvégezni az átruházást, mintsem ezzel a céllal a praetor elé járulni.

Az ügylet tartalma vonatkozásában úgy tűnhet, hogy egyfelől magát a dolgot ruházza egyik fél a másikra, másfelől pedig az eme dolog feletti ex iure Quiritium hatalmat. Az irodalomból viszont kitűnik, hogy a rómaiak kezdeti felfogása szerint inkább csak a dolog tényleges átruházására irányult. Jól példázza ezt, hogy azt mondták "rem transferre" (mondjuk "dominium" vagy "proprietas transferre" helyett), valamint azt emlegetik "meum est", illetve "meum est ex iure Quiritium" (például "dominium" vagy "proprietatem habeo" helyett), tehát már csak a használt kifejezések is a dolog feletti fizikai rendelkezésre utalnak inkább. Az irodalom figyelembevételével talán még az a következtetés is megkockáztatható, hogy az ősi tulajdonszerzési módok - éppen az ismertetett szemléletből eredően - sokkal inkább az alapul

- 81/82 -

szolgáló ügyletet helyezték előtérbe, szemben a későbbiekben uralkodóvá váló nézettel, amelynek középpontjában a különféle jogcselekmények önálló vizsgálata áll, vagyis a modus adquirendi és a causa adquirendi ekkorra mondhatni elválik egymástól. Ennek a gondolatnak az igazolására mi sem alkalmasabb jobban, mint a német és a francia típusú jogrendszerek felfogásának szembeállítása.

Végezetül, abból a tényből, hogy a mancipatio egyfajta adásvétel szerepét töltötte be, éppen az adásvétel mibenlétéről vallott felfogásából származóan adódhatna a feltevés, hogy a pénz, helyesebben az aes is res mancipi kellene legyen; ez azonban a források alapján egyáltalán nem igazolható, mi több, maguk a jogászok is utalnak rá, hogy a régiek gondolkodásmódja nem feltétlenül a ratio szerint működik.

Ezen a ponton érdemes végigkövetni azt a gondolatmenetet, amelyet Zlinszky János vezet le a legis actio sacramento in rem rekonstrukciója, valamint - ennek kapcsán, és épp ebből eredően -, az ősi tulajdon mibenlétének felvázolása körében.[31] Vizsgálatának alapvető kérdése, hogy mit jelentettek a rómaiaknál a meum est és a meum est ex iure Quiritium kifejezések. Feltevése, hogy azok a jogcselekmények, amelyek körében az utóbbi kifejezés elhangzik (a mancipatio és a legis actio sacramento in rem), már kezdetben arra a célra jöttek létre, amelyre a későbbiek folyamán is használták őket: valamiféle védelmet igyekeztek vele biztosítani annak, aki valamely dologra azt mondta 'az enyém'.[32] Ennek a kifejezésnek a használata jellemző volt az ősi társadalmakra, de megtalálható ez a mai köznapi beszédben is. Alföldi, Heurgon és Gaudemet nyomán[33] megállapítja, hogy a Közép-Itáliában élő törzsekre általában jellemző volt, hogy a törzshöz tartozó személyeket és dolgokat önhatalom útján védték, Rómában azonban már valamiféle jogvédelemmel is találkozunk, ami pedig szükségképpen államot feltételez. Elképzelése szerint minden környező társadalomban volt egy olyan normakör, amely a ius elnevezéssel illethető, és ezek a társadalmak a renitens elemeket - éppen a közösség biztonsága érdekében - kivetették maguk közül. Mivel kivetettként a biztos halál várt volna rájuk, ezért hoztak létre egyfajta véd- és dacszövetséget túlélésüket elősegítendő. Különböző közösségekből származva különböző normákat követtek, célszerű volt tehát vagy szakrális úton rendezni az érdekellentéteket, vagy - ahol lehetett - megalkották a ius szabályát: ez lett a ius Quiritium, amelyet az állam nem csupán elismert, hanem a hatálya alá tartozókat védelemben is részesítette, az ezt megsértőket pedig szankcionálta.[34]

Ismeretes az is, hogy ezt az állami védelmet, illetőleg szankciót kezdettől fogva a res mancipi körében biztosította az állam. A Gaius és Ulpianus által a res mancipi köréről adott felsorolás teljessége akár kétségbe is vonható, de nem áll rendelkezésre olyan megkérdőjelezhetetlen forrás, ami alapján sikerrel lenne állítható, hogy a res mancipi körébe nem csak ezek a dolgok tartoztak, vagy hogy maga a dologkör valamilyen időbeli sorrendben alakult ki, mi több, az sem, hogy később esetleg változott-e ezeknek a dolgoknak a köre. Tényszerűen lehet utalni azokra a történeti és régészeti

- 82/83 -

kutatásokra, amelyeket Alföldi az ősi római társadalom rekonstrukciója és bemutatása során[35] elemez: ezek mind azt látszanak igazolni, hogy a kezdeti terjeszkedés nyomán először földterületekre, rabszolgákra, hadizsákmány gyanánt pedig igásállatokra tett szert az ősi Róma. A megszerzett földterületet nyilván az uralmi pozícióban levők osztották ki, ahogyan a rabszolgát és az igásállatot is: az állam önmagában egyiknek sem tudta hasznát venni, csak akkor, ha a családok kezelésébe adta: innentől igaz lesz, hogy "res publica, res populi"[36] .[37] Ráadásul, amit az államtól kapott az egyes polgár, abban a vonatkozásban az államtól várhatott védelmet. Mindezekből állapítja meg Zlinszky, hogy amit az állam igazából jutatott polgárai számára, azok nem pusztán javak voltak, hanem eme javak vonatkozásában hatalmi pozíciót is biztosított a számukra: annak érdekében, hogy eme javakhoz társuló állami védelmet vehessen igénybe a polgára, ezekre a dolgokra azt mondhatta: meum est ex iure Quiritium. Amikor zsákmányfelosztásra került sor, akkor a polgár vélhetően a nyilvánosság előtt mondta, hogy a dolog mostantól a római polgárok joga szerint az övé: "Hanc ego rem ex iure Quiritium meum esse aio". Később azután a zsákmány felosztása és maga az elmondott formula különváltak egymástól, s ekként már a kviritár tulajdon meglétét is ki lehetett fejezni csak magával a formulával. Rámutat, hogy a res mancipi körén kívül eső tárgyak is kerülhettek már ekkor is az egyes egyének hatalmába, azonban csak a res mancipi köre volt az, amelynek tekintetében az állam védelmet is biztosított: egyéb esetben a védelemről a polgárnak magának kellett gondoskodnia.[38]

Ezen a gondolati vonalon továbbhaladva mutatja be röviden a paraszt- és pásztortörzsek kereskedelem-felfogását, és megállapítja, hogy a ius Quiritium kezdetben nem szabályozta a kereskedelemmel összefüggő kérdéseket, mindösszesen a nyersérc-vételt ismerték, amelynek keretében a megszerző személyével biztosította az átadót a visszaszolgáltatásról. Ez az ügylet egy mérlegelő szakember előtt folyhatott a piacon, tehát a nyilvánosság bevonásával.[39] Zlinszky szerint a mancipatio nem egyéb, mint a nyersérc-vétel és a legis actio sacramento in rem kombinációja. Nem elég ugyanis, ha a vevő azt mondja a dologra: mihi emptus esto hoc aere aeneaque libra; ebben a körben szükséges az is, hogy kinyilvánítsa: ő ezen a dolgon ex iure Quiritium hatalmat kíván szerezni, ez azonban magából az ügyletből nem következett. okszerű tehát a feltevés, hogy így került a mancipatio szövegébe a "hanc ego rem ex iure Quiritium meum esse aio" fordulat. A kettőt azután egy 'que' kötőszóval kapcsolták össze, és az így létrejött ügyleti formát csak a vagyontárgyak egy bizonyos körére engedték alkalmazni: a közösség által juttatott, a paraszti vagyon szempontjából kiemelt gazdasági jelentőségű vagyontárgyak viszonylatában volt lehetőség ennek használatára.[40] Mindebből következően adódhat a megállapítás, hogy - bár abból következően,

- 83/84 -

hogy az adásvétel szinallagmatikus jellege éppen ezt indokolná - a mancipatio körében használt aes nem volt res mancipi: ennek vonatkozásában az állam nem biztosított ex iure Quiritium hatalmat, s így ilyen állami védelmet sem társított hozzá. Ez pedig talán éppen arra vezethető vissza, hogy az aes minden bizonnyal nagy mennyiségben állt rendelkezésre, ekként - jóllehet gazdasági jelentősége ténylegesen kiemelkedő volt - mennyiségéből eredően nem kellett res populivá tenni, ha ebben a körben sérelem érte a polgárt, hiszen épp a nagy mennyiségből eredően az aes könnyen pótolható volt. összességében tehát mai dogmatikai szemléletünktől vezetve elsőre ama állításnak van alapja, hogy nyilván az aes is res mancipi kellett legyen, csak éppen ennek forrásbizonyítéka nem maradt fönn. Tüzetesen megvizsgálva azonban a kezdeti Róma társadalmát, kezdetleges gazdasági viszonyait, az irodalom nyomán arra a megállapításra juthatunk, hogy az aes egészen bizonyosan nem volt res mancipi, mivel az ősi római államnak semmiféle érdeke sem fűződött hozzá, hogy az állam támogatott hatalmi pozíciót kreáljon eme vagyontárgyak felett is.■

JEGYZETEK

[1] Ld. Erdődy János: A pénz természete a római jogban. Jogtörténeti Szemle 2005/1. 22-25.

[2] Jelen dolgozat keretei között - elsősorban terjedelmi okok miatt - nincs mód minden elképzelhető kérdés részletes taglalására, így egyesek csak érintőlegesen szerepelnek, míg mások tárgyalása ehelyütt teljes egészében elmarad. Ekként nincs lehetőség a Digesta vélhetően mancipatióval foglalkozó interpolált forráshelyeinek bemutatására, az egyes jogtudósok életművének, munkásságának és a jogról alkotott felfogásuknak részletesebb elemzésére, illetőleg az ebből adódható következtetések levonására.

[3] Marton Géza: A római jog elemeinek tankönyve. Debrecen, 1943. 156-170.

[4] Marton i. m. 162[1] . Az idézetek is innét származnak.

[5] A jogi források teljes szövege külön nem kerül feltüntetésre; azok az alábbi kötetből származnak: S. Riccobono - I. Baviera - C. Ferrini - I. Fürlani - V. Arangio-Ruiz (edd.): Fontes iuris Romani anteiustiniani II. Auctores. Florentiae, 1940.

[6] Részletesen ld. Fritz Schulz: Classical Roman Law. Oxford, 1951. 343-344.

[7] Részletesen ld. Mario Talamanca: Istituzioni di Diritto Romano. Milano, 1990. 429.

[8] A latinjogúak körében Ulpianus nem említi a Latini prisci körébe tartozókat, ők ugyanis Kr. e. 90-ben a lex Iulia de civitate által elnyerték a római polgárjogot, vagyis Ulpianus idejében már cives Romani-nak számítottak.

[9] A mancipatio többirányú használatának okára a források érdemben nem térnek ki. Az irodalomban Max Kaser mutat rá, hogy a per aes et libram ügyletek alapvető jellemzője, hogy valaki tanúk előtt, meghatározott formákhoz kötött cselekvése által egy másik személytől jogi relevanciával bíró előnyre tehet szert, amely előny lehet egy személy, illetőleg egy dolog feletti hatalom; ekként a mancipatio használható coemptio, venditio és testamentum gyanánt. Ugyanakkor a mancipatio eme alakzatai csak később jelentek meg, amikor a pénzfizetés az ügylet keretein belül már puszta formalitássá vált. Részletesen: Max Kaser: Das römische Privatrecht I. München, 1971. 41. és 46. (A továbbiakban: Kaser RPR I.) Mindezt Marton is megerősíti, kiemelve, hogy ezáltal az ügylet alkalmazhatóságának köre is nagymértékben kiszélesedett (Marton i. m. 162.).

[10] Érdekes módon az irodalomban nem szokták kiemelni, hogy Ulpianus felsorolása előtt a 'velut' szó áll, ami ilyen esetben 'például' jelentéssel bír. Mai jogi nyelvünkben kicsit hasonlít ehhez a 'különösen' kifejezés egy jogszabály szövegében, ami egyértelműen nem taxatív felsorolást vezet be, vagyis az mindössze példálózó jellegű. Ha a latin is ebben az értelemben használta a 'velut' (máskor: 'veluti') kifejezést, akkor ebből arra lehet következtetni, hogy a mezei telki szolgalmak felsorolása távolról sem teljes; Ulpianus csupán a legjellemzőbbeket sorolja fel itt. Ezt erősíti Földi András - Hamza Gábor: A római jog története és institúciói. Budapest: Tankönyvkiadó, 1996. 352[1] .

[11] A Kaser által használt megfogalmazás arra enged következtetni, hogy szerinte a mancipatio elsősorban a rabszolgák feletti hatalom átruházására szolgált, és csak mellesleg az egyéb res mancipi átruházására. (Ld. " [...] Akt der Zuwendung des Eigentums an Sklaven und anderen res mancipi...", Kaser RPR I. 131.)

[12] Annak tárgyalása, hogy ehelyütt mi indokolja a 'familia' kifejezés használatát, továbbá, hogy Gaius miért azonosítja azt rögvest a 'patrimonium' kifejezéssel, jelen írás keretei között nagyon messzire vezetne. Ugyanakkor mindenképp érdekes ez a forráshely, mivel ez az irodalomban éppen a familia pecuniaque kérdéséhez kapcsolódó nézetek egyes körének cáfolatához szolgáltathat alapot.

[13] Az alienatio kifejezés kapcsán érdemes felidézni cicero egy gondolatát, amikor Topica című művében a definíciók két fajtájának mibenlétét taglalja akként, hogy mindkettőre hoz példát is. Utóbbira adott példája az 'abalienatio' definíciója, amely szerint ez egy mancipálható dolognak a nexumba adása, illetőleg in iure cessiója azzal, hogy ezekre az ügyletekre csak olyanok között kerülhet sor, akik ilyeneket civiljog szerint tehetnek (Cic. top. 5, 28: "Abalienatio est eius rei quae mancipi est aut traditio alteri nexu aut in iure cessio inter quos ea iure civili fieri possunt"). Következésképpen cicero a mancipatiót a nexummal azonosítja.

[14] Tomulescu jelzi, hogy az imaginaria szó jelentése legalábbis vitatott; a legvalószínűbb mégis, hogy olyan ügyletre utal, amely megfelel az általános ügyleti modellnek, mégis valamilyen alapvető elem hiányzik belőle. A Tomulescu által e kérdésben hivatkozott Berger szerint ez a hiány az érc lemérésének elmaradásában érhető tetten. Részletesen C. St. Tomulescu: Les rapports de la mancipatio et de la monnaie dans l'ancien droit romain. RIDA XVI (1969). 348[9] .

[15] Az aes megjelenési formáival az irodalomban többen is foglalkoznak Plinius nyomán, így különösen Kaser RPR I. 42-43.; Talamanca i. m. 432.; Tomulescu i. m. 349-350. Hasonlóan: Der neue Pauly - Enzyklopädie der Antike. Altertum. Stuttgart-Weimar, 1997. 197-198.

[16] Plin. n. h. 34, 3 és Isidor. 16, 20, 1

[17] Erről tanúskodik Horatius is (Ars Poet. 345: 'Omne tulit punctum qui miscuit utile dulci, / lectorem delectando pariterque mondendo; / hic meret aera liber Sosiis, hic et mare transit / et longum noto scriptori prorogat aenum.").

[18] Ulp. D. 50, 16, 159 (1 ad Sab.): Etiam aureos nummos <aes> dicimus.

[19] A források megjegyzik, hogy ez öt évvel az első pun háború előtt volt, ami Kr. e. 264-241 között zajlott.

[20] A problémával részletesen többek között Alföldy Géza foglalkozik; ld. Alföldy Géza: Római társadalomtörténet. Budapest: Osiris Kiadó, 2000. 17-18.

[21] Az irodalomban több helyen lehet találkozni ezzel a kérdéssel. Földi András és Hamza Gábor szerint a

szó alapvetően megyegyezést, szerződést jelent; mint jogi terminus technicus pedig arra utal, hogy a tartozás és a követelés egymás ellenszolgáltatásai, tehát elvileg egyenlő értékűek, vagyis csak a jelentős értékkülönbség szankcionálandó (Földi - Hamza i. m. 393.). Ezt erősíti Schulz is, aki Arisztotelész Nikomakhoszi etikáját idézve a

kifejezést az "acts which entail an obligation" fordulattal adja vissza (Schulz i. m. 468.). Marton kicsit még árnyaltabban fogalmaz: " [...] a két szolgáltatás, mint egymástól függő, egymásért való, de egyenrangú kötelmi tárgyak jelentkeznek, s mindkettő az illető kötelem lényeges elemét alkotja ..." (Marton i. m. 204.)

[22] Az ilyen nagy történelmi kérdésekre adott pillanatnyi válasz nem csupán a ius privatumra jellemző; találkozhatunk ezzel a ius publicum körében is - elegendő csupán az egyes magistratusi tisztségek létrehozására gondolni. Erről részletesen El Beheiri Nadja: A római censor szerepe a res publica államrendszerének kiépítésében. Jogtörténeti Szemle 2005/1. 1-7.

[23] Részletesen ld. Schulz i. m. 346-347.

[24] Ld. Talamanca i. m. 430.; ugyanígy Scherillo is, aki rámutat, hogy a res pretiosiores kategória nem a dolgok tényleges értékére utal, hanem a társadalmi értelemben nagyobb jelentőségűnek ítélt dolgokra vonatkozik. Részletesen ld. Gaetano Scherillo: Res mancipi e res nec mancipi cose immobili e mobili. Synteleia, Napoli, 1964. 85.

[25] Ugyanerről Festus azt írja (F. 173), hogy a nuncupata azt jelenti, megnevezett, bizonyos, saját nevén előadott ("Nuncupata [...] est [...] nominata, certa, nominibus propriis pronunciata"). Így tehát a nuncupatio mindenképpen valaminek a megnevezését tartalmazza, mégpedig kimerítő felsorolás keretében.

[26] Gai. 1, 119.

[27] Gai. 2, 104.

[28] Kaser RPR I. 132.

[29] " [...] ist die Wirkung dieses Aktes vom Rechtsbestand dieser Kausalbeziehung unabhängig". Ld. Kaser RPR I. 414.

[30] Schulz i. m. 347.

[31] Zlinszky János: Állam és jog az ősi Rómában. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1996. 138-176. és 184-193.

[32] Zlinszky i. m. 148.

[33] Zlinszky i. m. 149[680] .

[34] Zlinszky i. m. 149.

[35] Alföldy i. m. 17-32.

[36] Cic. de rep. 1, 39: "Est igitur, inquit Africanus, res publica res populi, populus autem non omnis hominum coetus quodquo modo congregatus, sed coetus multitudinis iuris consensu et utilitas communione sociatus."

[37] Zlinszky i. m. 149.

[38] Zlinszky i. m. 151.

[39] Zlinszky i. m. 184.

[40] Zlinszky i. m. 185.