Érthető, hogy a piacgazdaságra való áttérés polgári jogunkban számos változtatást követelt meg. Ezek közül e rövid tanulmányban egyetlen jogintézményt veszünk szemügyre: a vagyont terhelő zálogjogot.
A Ptk. eredetileg a zálogjog hagyományos szabályait erősen leegyszerűsítve vette át. Az ebből eredő hiányt próbálta betölteni az 1996. évi XXVI. tv., amelyet hamarosan felváltott a 2000. évi CXXXVII. tv.
A vagyont terhelő zálogjogot az 1996. évi jogalkotás vezette be a magyar jogba, azonban a 2000. évi jogalkotás annak tartalmát máris nagy mértékben módosította.
A zálogjognak ez a fajtája 1996-ig a magyar jogban teljesen ismeretlen volt. Bevezetéséhez az ötletet az angolszász jogokban meghonosodott "floating charge" adta, mintát azonban nem adott, mert a jogrendszer és a jogi kultúra különbözősége miatt az ottani szabályozás vagy gyakorlat a magyar jogalkalmazót nem segíti. Analógiát a kontinentális jogrendszerekben sem találunk.
Annak, hogy a vagyont terhelő zálogjog szabályaival foglalkozok, egy általánosabb és egy konkrétabb oka van.
Az általános ok a jog egységességének követelménye: a jog akkor alkalmas a megcélzott társadalmi viszonyok szabályozására, ha szabályai azonos rendező elveken alapulnak, és egybehangzó rendszert alkotnak. Már pedig látni fogjuk, hogy a vagyont terhelő zálogra vonatkozó szabályok rosszul kapcsolódnak egymáshoz és számos ellentmondást tartalmaznak.
A konkrét ok: a jogalkalmazási nehézségek feltárása és kísérlet azok megoldására.
Ilyen körülmények között annak kutatása a célunk, hogy a vagyont terhelő zálogjog jogintézménye miként illeszthető be a magyar jogrendszerbe. Ez a kérdés -mint látni fogjuk - sok jogalkalmazási problémát vet fel, amelyekkel belátható időn belül találkozni fogunk. Ugyanis 1997. május 1-jétől 2002. április 30-ig terjedő időben 14 180 szerződéssel létesítettek vagyont terhelő zálogjogot mintegy 160 165 millió Ft követelés biztosítására. Az 1997. május 1-jétől 2001. augusztus 31-ig megkötött szerződésekre a Ptk.-nak az 1996. évi XXV. törvénnyel beiktatott 254. §-át, a 2001. szeptember 1. után megkötött szerződésekre pedig a Ptk.-nak a 2000. évi CXXXVII. törvénnyel beiktatott 266. §-át kell alkalmazni.
A vagyont terhelő zálogjog intézményének legfontosabb vonásai a következők szerint foglalhatók össze.
A zálogjog keletkezésével nem kell sokat foglalkoznunk. Lényege abban foglalható össze, hogy a zálogszerződést közjegyzői okiratba kell foglalni [Ptk. 260. § (1) bek.] és a zálogjogot be kell vezetni a Magyar Országos Közjegyzői Kamaránál a Ptké. 47. és 47/A. §-ai szerint vezetett nyilvántartásba. A bejegyzés konstitutív hatályú. Ezen felől jelentősége a ranghely rögzítésében van. Célja a közhiteles tájékoztatás is, ez azonban - mint látni fogjuk - csak korlátozott mértékben érvényesül.
A zálogszerződéssel kapcsolatban merül fel a kérdés: helye lehet-e vagyont terhelő keretbiztosítéki zálogjognak.
A Ptk. 2000 előtti szabályai szerint keretbiztosítéki jelzálogjogot csak tartós jogviszonyból eredő követelések biztosítására lehetett alapítani. A Ptk. jelenleg hatályos 262. §-ának (6) bekezdése szakított ezzel a hagyományos megoldással és minden már meglévő vagy a jövőben keletkező korlátlan számú követelés jelzálogjoggal való biztosítását lehetővé tette, és egyedül a jogviszony vagy a jogcím feltüntetését követeli meg.
A keretbiztosítékra vonatkozó rendelkezések a jelzálogjog szabályai között találhatók. Elfogadhatónak tartom azonban azt a megoldást, amely a Ptk. 266. § (6) bekezdésének utaló szabálya alapján a keretbiztosítéki jelzálog szabályait átviszi a vagyont terhelő zálogjogra is. A gyakorlatban ez a megoldás elterjedt, a vagyont terhelő zálogjogra vonatkozó szerződések mintegy 40%-át ilyen tartalommal kötötték.
A vagyont terhelő zálogjog kötelezettje a Ptk. 266. §-ának (1) bekezdése szerint jogi személy, illetve jogi személyiséggel nem rendelkező gazdasági lehet. A jogosultak oldalán az alanyi kört a törvény nem korlátozza.
E jogintézmény természetére és rendeltetésére figyelemmel egyértelmű, hogy az egész vagyon (vagyonrész) megterhelése az üzletszerű gazdasági tevékenységet elsődlegesen és rendszeresen folytató gazdálkodó szervezetek esetében indokolt és életszerű, ezért helyes lett volna az alanyi kör további szűkítése. Ezt azonban a gyakorlat nem teheti meg. Ezért kell körüljárnunk azt a kérdést, hogy a különféle jogi személyek - a rájuk vonatkozó egyéb jogszabályokhoz képest - mennyiben zálogosíthatják el vagyonukat.
A jogi személyek jogképesek, vagyonukról rendelkezhetnek és azt meg is terhelhetik. E fő szabály alól azonban egyes jogi személyek esetében nagyjelentőségű kivételek vannak.
a) Hagyjuk ki mindenek előtt a zálogkötelezettek közül az államot. Igaz, hogy a Ptk. 28. §-ának (1) bekezdése értelmében az állam - mint polgári jogviszonyok alanya - jogi személy. A Ptk. 28. §-ának (3) bekezdése szerint a jogi személy jogképes; ha jogszabály másként nem rendelkezik, jogképessége kiterjed mindazokra a jogokra és kötelezettségekre, amelyek jellegüknél fogva - nem csupán az emberhez fűződhetnek. Ámde első pillantásra is nyilvánvaló, hogy az állam elsődlegesen közjogi alakulat; az államhatalom gyakorlása megosztott, és a hatalommegosztásnak egyik fontos kérdése az állami bevételek felhasználása. Az államot - eltérően a jogi személyek többségétől -nem illeti meg valamiféle "magánautonómia". Az állam az államháztartásról szóló 1992. évi XXXVIII. törvény (Áht.) szabályai szerint elsősorban a központi költségvetés keretei között fejti ki gazdálkodó tevékenységét és e keretek között kerülhet sor polgári jogi eszközök (főleg szerződések) igénybe vételére is.
A költségvetési gazdálkodásra azonban jellemző, hogy a polgári jogviszonyok alanyává nem magát az államot, hanem a központi költségvetési szerveket (Áht. 87. §) teszi. A költségvetési szervek csaknem teljesen lefedik az államháztartás gazdálkodását; egyetlen olyan jogviszony található, amelyben az állam - súlyos közjogi feltételek szerint - saját maga léphet polgári jogi jogviszonyba. E jogviszony tárgya az állami kezességvállalás [Áht. 33. § (1)-(2) bek., 42. § (3) bek.]
Az állami tulajdon ez idő szerint két vagyontömegből áll: a kincstári vagyonból és az állam vállalkozói vagyonából.
A kincstári vagyonba tartozó vagyontárgyak köre igen széles (Áht. 109/B. §). Vannak köztük olyanok, amelyeket a törvény eleve forgalomképtelennek nyilvánít [Ptk. 172. §, 173. § (1) bek. a) pont], így zálogjoggal való megterhelésük kizárt.
A kincstári vagyonnak forgalomképtelenné nem nyilvánított vagyontárgyai zálogjoggal megterhelhetők. Erre az Áht. 109/H. §-ának (1) bekezdése értelmében a Kincstári Vagyoni Igazgatóság (KVI) jogosult.
A KVI a kincstári vagyonnal kapcsolatos polgári jogviszonyokban az Áht. 109/C. §-ának (1) bekezdése értelmében az állam képviselőjeként jár el. Az általa megkötött szerződés alapján maga az állam lesz a polgári jogviszony alanya.
A kincstári vagyon tárgyain tehát zálogjog létesíthető. Az azonban, hogy az állam nevében a KVI a teljes kincstári vagyont terhelő zálogszerződést kössön, a kincstári vagyon összetétele és rendeltetése folytán, jogi abszurdum lenne, de beleütközne számos más jogszabály rendelkezésébe is.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
