A Weimari Köztársaság időszaka a XX. századi történelem egyik jelentős és ugyanakkor érdekes állomása. Ennek ellenére ez idáig egyetlen szerző sem próbálta meg a fent említett periódust alkotmánytörténeti szempontból feldolgozni és felvállalni azt a nem éppen könnyű feladatot, hogy egyetlen művön keresztül megkísérelje bemutatni meglehetősen részletesen a korszak alkotmánytörténetét és mindezeken túl rávilágítani a problémák gyökerére és támpontokat adni az olvasónak a leírt gondolatok esetleges továbbfejlesztéséhez.
A disszertáció szerzője a Miskolci Egyetem Állam-és Jogtudományi Karának Jogtörténeti Tanszékén szerezte meg a Ph.d. fokozatot Stipta István tanszékvezető egyetemi tanár irányítása alatt 1999-ben. Kutatási területe a legújabb kori magyar és európai alkotmánytörténet, s azon belül is az államfői hatalom részletes ösz-szehasonlító vizsgálata. Ezzel a témával a szerző 1991 óta foglalkozik, amellyel kapcsolatban több tanulmányt is megjelentetett. E doktori munka létrehozásában jelentős segítséget kapott Stipta István professzor mellett a heidelbergi Ruppert-Karls Egyetem egyik professzorától: Reinhardt Mussgnugtól.
A mű címe egy jól átgondolt témaválasztásra enged következtetni, hiszen ez az alkotás mindenképpen hiánypótló jellegű, mert e terület a XX. század első felének kevésbé ismert és kutatott része.
A könyv elsődleges célja között szerepel, hogy bemutassa az államfő jogállásának alakulását a Weimari Köztársaságban, ugyanis a Birodalmi Elnök az államszervezet egyik központi szereplője volt, akit a polgárok közvetlenül választottak, és akit az alkotmányosság egyik legfontosabb védbástyájának tekintettek.
A szerző művében olyan jelentős kérdéseket próbál megválaszolni, mint például azt, hogy előzménye volt-e az 1919-es német alkotmány a későbbi diktatúra kialakulásának vagy azt az államberendezkedéstől elkülönült tényezők okozták, vagy azt, hogy az alkotmányban (48. cikkely) megfogalmazott különleges jogköre segítette-e a nácik hatalomra jutását. Ezekre és más jogtörténeti szempontból e témával kapcsolatosan felmerülő kérdésekre a mű egészének részletes, beható elolvasása és elemzése révén kielégítő választ kaphatunk.
A könyv tipográfiája és szerkezeti felépítése messzemenőkig igényes. Jól használhatóvá teszi a művet a munka elején szereplő rövidítések jegyzéke, a forráshivatkozások rendkívüli pontossága és a külön részként szereplő - a szerző saját fordításaként megjelenő - dokumentumok. A mű 979, nagyrészt német nyelvű forráshelyet tüntet fel. Sok esetben a lábjegyzetekben fellelhető kiegészítések értékes információkat és gondolatokat tartalmaznak, amelyek a disszertáció jobb megértését segítik elő. Szerkezete világos, logikusan felépített, amelyben a könnyű eligazodást a nagy részletességgel tagolt tartalom segíti elő. A mű stílusa tudományos, amely hozzájárul ahhoz, hogy a látszólag száraz jogi szövegek is érdekfeszítő olvasmányként szolgálhassanak a laikusok számára.
Szabó István doktori mestermunkája két részre osztható, amelyek közül az első a Weimari Köztársaság államfőjének jogállásáról szól, míg a második az ezzel kapcsolatos dokumentumokat veszi számba. A könyv első nagy egysége hét fejezetből áll, amelyek közül a legelső (33-63. o.) a köztársaság születésével, a birodalom szervezeti felépítésével és az állampolgárok alapvető jogaival és kötelezettségeivel foglalkozik. A szerző e fejezetben részletesen elemzi az 1918. november 9-ével kapcsolatos eseményeket, valamint az ezzel párhuzamosan szükségszerűen kialakuló állami berendezkedést, a politikai erővonalak átrajzolódását, a Birodalmi Gyűlés felépítését, működését és a törvényhozás mechanizmusát.
A következő fejezetben az előző rész bevezetése után a Birodalom Elnökének jogállásával és szerepével foglalkozik a szerző. Az író az aktív és passzív választójog részletes elemzését mutatja be az olvasónak elsőként. A Weimari Köztársaság államfőjét népszavazás útján választották [Alkotmány 41. cikkely (1) bekezdés]. Aktív választójoggal a 20. életévüket betöltött, míg passzív választójoggal a 35. életévüket betöltött német állampolgárok rendelkeztek. A köztársasági elnök megbízatása 7 évre szólt, ami bizonyos szintű stabilitást jelentett a politika állandó jelleggel változó világában. A fejezeten belül a második alpontot az államfő felelősségének kérdésköre képezi. A szerző a felelősség három nagy típusát, nevezetesen a politikait, a büntetőjogit és az alkotmányjogit külön-külön részletesen vizsgálja. Érdekes adalékot tartalmaz az olvasó számára ez a rész, hiszen a leírtakból egyértelműen kitűnik, hogy politikai felelősséggel a köztársasági államfők általában nem tartoztak, de ezen szabály alól kivételt képez a Weimari Alkotmány, amelynek értelmében az elnök a Birodalmi Gyűlés indítványa alapján tisztségétől bármikor megfosztható volt indokolás nélkül. A jogi felelősségen belül a büntetőjogi felelősségre vonásra akkor került sor, ha cselekménye valamely büntető törvénykönyvben rögzített tényállást kimerítette, míg az alkotmányjogi felelősség valamely magas szintű jogszabály megsértése esetén volt érvényesíthető.
A III. fejezet (111-135. o.) az államfőnek a klasszikus hatalmi ág közül a végrehajtó hatalmi ághoz való viszonyát taglalja. A szerző részletesen tárgyalja a Birodalom Elnökének a nemzetközi jog, a kinevezések terén gyakorolt, illetve a hadsereggel kapcsolatos jogosítványait. Végezetül pedig beható részletességgel elemzi az államfő és a kormány viszonyát.
Ahogyan már korábban is említést nyert a Weimari Köztársaság idején uralkodó zűrzavaros állapotok és politikai viszályok közepette a stabilitást a viszonylag hosszú időre (7 évre) megválasztott államfő személye jelentette. Mindezen okokkal magyarázható az elnök kivételes jogokkal való felruházása, amelyeket az alkotmány 48. cikkelye deklarál és amelyeknek teljes körű bemutatására a szerző a IV. fejezetet (135-203. o.) szenteli. Az Alkotmány 48. cikkelyének rendelkezései két nagy csoportra oszthatók. Az első bekezdés a tagországok ellen eszközölhető birodalmi végrehajtást (Reichsexekution) tartalmazza, amennyiben azok a Birodalom irányába fennálló kötelezettségeket nem teljesítették, míg a második bekezdés a közrend és közbiztonság rendkívüli mértékű megzavarása esetén alkalmazható intézkedésekre ad felhatalmazást. A fejezet lezárásaként Szabó István az alkotmányos kontroll intézményét tárgyalja. Ezen belül két nagy csoportot különít el nevezetesen a kivételes hatalom ellenőrzésénél is alkalmazható jogokat, amelyeket a parlament általános kontrolljogának titulál és a speciálisan a kivételes hatalom gyakorlásánál érvényesíthető jogokat.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
