A Büntető Törvénykönyv 269. §-ának alkalmazásával kapcsolatos jogértelmezési viták periodikusan ismétlődő fellángolásai az utóbbi hónapokban megint túlterjedtek a szakmai fórumok határain és magasra hevítették a közélet légkörét. Indokolt tehát, hogy megvizsgáljuk azokat az okokat, amelyek jelenleg járt útjára terelték a nemzeti, etnikai, faji, vallási csoport, illetve a lakosság egyes csoportjai ellen elkövetett bűncselekmények jogalkalmazói gyakorlatát. Ebből - elsősorban terjedelmi okokból - főleg a legégetőbb kérdéssel, a faji csoport elleni gyűlöletre uszítás büntetőjogi megítélésével foglalkozom; annak nyomatékos hangsúlyozása mellett, hogy a vizsgálódás eredményeként általános érvényű megállapításokra törekszem, hiszen a társadalmi békétlenség egyik legfőbb forrása a diszkrimináció bármely formájának hirdetése és gyakorlása.
A Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény eredeti 148. §-a az izgatás bűntettét, 269. §-a pedig a közösség megsértésének a vétségét szabályozta. E tényállások valamennyi elemének ismertetésétől eltekintek, azt azonban hangsúlyozni kell, hogy mindkét bűncselekmény jogi tárgya azonos volt. A jogalkotó az ellenük irányuló azonos elkövetési magatartásokat aszerint tekintette az állam ellen irányuló támadásnak, vagy csak a köznyugalmat sértő cselekménynek, hogy az elkövetőt a gyűlölet szításának célzata vezérelte-e, vagy sem. Előbbi esetben az izgatás bűntettét kellett megállapítani; ha ez a célzat hiányzott, a jogalkotó ugyanazt az elkövetési magatartást csupán a gyűlölet szítására alkalmasnak minősítette, és - mint a köznyugalom elleni bűncselekményt - a közösség megsértésének vétségeként rendelte büntetni. A védett jogi tárgyak azonossága miatt tehát az utóbbi bűncselekmény alapesete - rendszertani elhelyezésétől függetlenül - az izgatás privilegizált esetének tűnhetett, de valójában azért iktatták törvénybe, hogy az ilyen magatartásokat a célzat bizonyíthatatlansága esetén is üldözni lehessen.
Ez a megoldás az egyenjogú embercsoportok háborítatlan együttélésének követelményét az állam belső békéjének fogalmával azonosította, vagyis a nemzetközi jog egyetemes emberi érdekeket védelmező rendelkezéseit az állam belső rendjének védelméhez fűződő politikai érdekre szűkítette.
A jogállami garanciák megteremtése érdekében az 1989. évi XXV. törvény az izgatás bűntettének törvényi tényállását, mint állam elleni bűncselekményt hatályon kívül helyezte és a Btk. 269. §-át "közösség elleni izgatás" címmel újra szabályozta. Ezzel megszakadt az a közvetlen kapcsolat, amely az elkövetési magatartást az állam elleni deliktumok kategóriájához fűzte. A törvényi tényállás mégis viseli ennek a jogtörténeti összefüggésnek a nyomait, mert bár a társadalom belső békéje, közelebbről a köznyugalom ellen irányuló cselekménnyé alakult, a nemzetközi jog által oltalmazni kívánt egyetemes érdekek védelmére csak közvetetten alkalmas, hiszen mind rendszertani, mind szemantikai érvek szólnak amellett, hogy elsősorban a magyar közrend, a hazai társadalom belső nyugalmának biztosítását szolgálja.
Ez a szabályozás egyrészt szűkítette a védendő jogi tárgyak körét, másrészt a nagy nyilvánosság előtti elkövetést az alaptényállás elemévé tette.
Az 1989. évi XXV. törvény 15. §-ával megállapított és 269. §-ként a Büntető Törvénykönyvbe iktatott közösség elleni izgatás tényállásának 1989. október. 15. napjától hatályos szövege a következő volt:
"(1) Aki nagy nyilvánosság előtt
a) a magyar nemzet vagy valamely nemzetiség,
b) valamely nép, felekezet vagy faj, továbbá a lakosság egyes csoportjai ellen gyűlöletre uszít, bűntettet követ el és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(2) Aki nagy nyilvánosság előtt a magyar nemzetet, valamely nemzetiséget, népet, felekezetet vagy fajt sértő vagy lealacsonyító kifejezést használ vagy más ilyen cselekményt követ el, vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel, javító-nevelő munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő."
Az Alkotmánybíróság a 30/1992. (V. 26.) AB számú határozatában megállapította, hogy a Btk. 269. §-ának (2) bekezdésében meghatározott közösség elleni izgatás vétsége alkotmányellenes, mert a véleménynyilvánítás szabadságát sérti, ezért azt a határozat közzétételének napjával (1992. május 26.) megsemmisítette. Ettől az időponttól kezdve 1996. június 15. napjáig a törvényhely hatályában maradt (1) bekezdése csak a "gyűlöletre uszítással" megvalósítható közösség elleni izgatás bűntettét nyilvánította büntetendővé.
A Büntető Törvénykönyv módosításáról szóló 1996. évi XVII. törvény 5. §-a ismét módosította a közösség elleni izgatás tényállását. A Btk. 269. §-ának szövegét 1996. június hó 15. napjától kezdődő hatállyal a következőképpen állapította meg:
"Aki nagy nyilvánosság előtt
a) a magyar nemzet,
b) valamely nemzeti, etnikai, faji, vallási csoport vagy a lakosság egyes csoportjai ellen gyűlöletre uszít, illetve gyűlölet keltésére alkalmas egyéb cselekményt követ el, bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő."
A módosított törvényhely tehát - eltérően a korábbi szabályoktól - büntetni rendelte a gyűlölet keltésére alkalmas egyéb cselekmény elkövetését is. Ezenkívül az (1) bekezdés a) pontjából kimaradt a "nemzetiség" kifejezés; helyette a b) pont - a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvénnyel összhangban - összevontan használja a "nemzeti, etnikai, faji, vallási csoport" fogalmát.
Ez a módosító rendelkezés egyik volt azok közül, amelyekkel a jogalkotás az alapvető emberi jogok büntetőjogi védelmét a Magyar Köztársaság nemzetközi szerződésekben vállalt kötelezettségeivel kívánta összhangba hozni. Törvénybe iktatását az Alkotmánybíróság előbb említett határozata is sürgetővé tette, hiszen annak egyik központi eleme volt a nemzetközi jog és a belső büntetőjogi rendelkezések viszonyának vizsgálata.
A törvény általános indokolása szerint "a Btk. rendelkezései alapvetően megfelelnek az egyezményekben foglalt követelményeknek. Vannak ugyanakkor olyan területek, ahol az egyezményeknek megfelelő joggyakorlat csak törvényhozás útján, a hatályos jogszabályok módosításával, illetve kiegészítésével alakítható ki. Az Európa Tanács tagállamai állam- és kormányfőinek 1993. október 7-i bécsi csúcstalálkozóján elfogadott Nyilatkozat többek között előirányozza a tagországok belső jogrendjének haladéktalan felülvizsgálatát a fajgyűlölet, az idegengyűlölet, az antiszemitizmus és az intolerancia elleni harc érdekében".
Az Alkotmánybíróság azonban a 12/1999. (V. 21.) AB határozatában megállapította, hogy a Btk. 269. § b) pontjának, "illetve gyűlölet keltésére alkalmas egyéb cselekményt követ el" fordulata szükségtelenül és aránytalanul korlátozza az Alkotmány 61. § (1) bekezdésében biztosított véleménynyilvánításhoz való jogot, és nem felel meg az Alkotmány 2. §-ának (1) bekezdéséből, illetve a 8. § (1)-(2) bekezdéséből levezethető alkotmányos büntetőjogi követelményeknek, ezért a Btk. 269. § b) pontjának ezt a szövegrészét megsemmisítette.
Amikor az Alkotmánybíróság a 30/1992. (V. 26.) AB számú határozatában a közösség elleni izgatás bűntettének törvényi tényállását mutatis mutandis alkotmányosnak tekintette, mindenekelőtt a nemzetközi jog általános érvényű elveire hivatkozott. Abból indult ki, hogy az 1976. évi 8. törvényerejű rendelettel kihirdetett Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 20. Cikkének 2. pontja alapján törvényben kell megtiltani a nemzeti, faji vagy vallási gyűlölet bármilyen hirdetését, amely megkülönböztetésre, ellenségeskedésre vagy erőszakra izgat.
Érvelésében kifejtette, hogy a magyar állam számára jogi kötelezettséggel jár az 1969. évi 1. számú (helyesen: 8. számú) törvényerejű rendelettel kihirdetett, a faji megkülönböztetés valamennyi formájának kiküszöböléséről szóló nemzetközi egyezmény is. Ennek 4. Cikke szerint a részes államok a törvény által büntetendő cselekménnyé nyilvánítják a faji felsőbbrendűségre vagy gyűlöletre alapozott eszmék terjesztését, a faji megkülönböztetésre való izgatást; valamint törvényellenessé nyilvánítanak és betiltanak minden olyan propagandatevékenységet, amely a faji megkülönböztetést előmozdítja, vagy arra izgat, az ilyen szervezetekben vagy tevékenységekben való részvételt pedig törvény által büntetendő cselekménynek tekintik. Az Alkotmánybíróság ezzel kapcsolatban kiemelte: az Emberi Jogok Európai Bizottsága több határozatában úgy foglalt állást, hogy az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló Európai Egyezmény 10. Cikkének 2. pontja értelmében a fajgyűlölő közlések megtiltása a szabad véleménynyilvánítás érvényes korlátozásának tekintendő.
Az Alkotmánybíróság teljes további érvelése azt a célt szolgálta, hogy kijelölje a korlátozás alkotmányos határait. Ennek alárendelten vizsgálta, hogy a közösség elleni izgatás bűntettének diszpozíciója teljesíti-e az említett követelményeket, s ennek során nemcsak alkotmányossági szempontból, hanem egyúttal büntető jogdogmatikai elvek igénybevételével is értelmezte a tényállás elemeit.
A határozat IV. pontjában olvasható indokolásból elsősorban az elkövetési magatartás elemzését kell szemügyre vennünk.
Eszerint súlyos történelmi tapasztalatok bizonyítják, hogy "... a faji, etnikai, nemzetiségi, vallási szempontú alsóbb- vagy felsőbbrendűséget hirdető nézetek, a gyűlölködés, megvetés, kirekesztés eszméinek terjesztése az emberi civilizáció értékeit veszélyeztetik...". Az Alkotmánybíróság ezért a büntetőjogi norma vizsgálata során a következő érveléssel állapította meg, hogy mi tartozik a gyűlöletkeltés, valamint a gyűlöletre uszítás fogalomkörébe:
a) A határozat szerint a gyűlöletkeltés az erőszak érzelmi előkészítése. "A véleménynyilvánítási és sajtószabadság gyakorlása olyan formáinak eltűrése, amelyet a Btk. 269. § (1) bekezdése tilalmaz, ellentmondana a demokratikus jogállamiságból fakadó követelményeknek".
b) Az Alkotmánybíróság szerint "értelmezést igényel a gyűlöletre uszításban megjelölt elkövetési magatartás... Tekintettel arra, hogy már a Csemegi Kódexben is a gyűlöletre izgatás volt az elkövetési magatartás, a jogalkalmazók a konkrét esetek megítélésében több mint 100 év értelmezési gyakorlatára támaszkodhatnak. A Curia már a századfordulón több döntésében nagy szabatossággal határozta meg az izgatás fogalmát... A Btk. 269. § (1) bekezdésének elkövetési magatartása a "gyűlöletre uszítás". A Curia idézett meghatározása az akkori "izgatásra" nézve nyilvánvalóvá teszi, hogy olyan magatartások értendők ide, "amelyek alkalmasak arra, hogy az emberek nagyobb tömegében a szenvedélyeket oly magas fokra lobbantsák, amelyből gyűlölet keletkezvén, a társadalmi rend és béke megzavarására vezethet".
Az Alkotmánybíróság tehát a "gyűlöletre izgatás" és a "gyűlöletre uszítás" jelentéstartalmát azonosnak tekintette, másként a százéves gyakorlatra, mint a jogalkalmazást ma is orientáló tényezőre nem hivatkozott volna. Ugyanez teszi érthetővé, hogy a törvényi tényállás címe és szövege közti különbséget miért hagyta érintetlenül. Az Alkotmánybíróság érvelése implicite azon alapul, hogy a jogalkotó felcserélhető kifejezéseket (szinonimákat) használt a szignifikáns elkövetési magatartásra. A puszta gyalázkodást ebből a fogalomkörből azért zárta ki, mert az ilyen magatartást nem tekintette izgatásnak, és a törvényhely akkor hatályos (2) bekezdését emiatt semmisítette meg.
Az Alkotmánybíróság később ugyanezen az elvi alapon vizsgálta, hogy a Büntető Törvénykönyv módosításáról szóló 1996. évi XVII. törvény 5. §-ával beiktatott kiegészítés alkotmányos-e. A 12/1999. (V. 21.) AB számú határozat szerint a Btk. 269. § b) pontjának "illetve gyűlölet keltésére alkalmas egyéb cselekményt követ el" fordulata alkotmányellenes, ezért azt a határozat közzétételének napjával megsemmisítette. Az indokolás az Alkotmánybíróság 30/1992. (V. 26.) AB határozatából (a továbbiakban: ABH) kiindulva érvel amellett, hogy ennek az utóbb beiktatott elkövetési magatartásnak a bűncselekménnyé nyilvánítása alkotmányellenes. Hangsúlyozza, hogy az Alkotmánybíróság korábban a közösség elleni izgatás büntethetőségének alkotmányos küszöbét a gyűlöletre uszításban határozta meg, mert a már száz éve követett bírói gyakorlat szerint is csakis az uszítás foglalja magában azt a "bizonyos mérték" fölötti veszélyt, amely a véleménynyilvánításhoz való jog korlátozását megengedhetővé teszi. Emellett a "gyűlölet keltésére alkalmas egyéb cselekmény" büntethetősége nemcsak azért alkotmányellenes, mert leszállítja a korlátozhatóság küszöbét, de határozatlansága miatt is, amely a véleménynyilvánításhoz való jog önkényes korlátozását teszi lehetővé.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint tehát az "izgatás" büntetőjogi fogalma alatt nem bármilyen, a gyűlölet keltésére alkalmas cselekményt, csupán annak legsúlyosabb formáját, az uszítást kell érteni; az elkövetési magatartás kevésbé súlyos alakzatai nem érik el a büntetőjogi értékelhetőség határait.
A közösség elleni izgatás törvényi tényállásának változásai során mindig felmerült az a szempont, hogy a Btk. 269. §-ának rendelkezéseit összhangba kellene hozni a nemzetközi jog általánosan elismert elveivel, és a magyar jogrendszerbe integrált egyezményekkel. Ez a törekvés azonban egyrészt a vázolt jogtörténeti tradíció, másrészt alkotmányossági akadályok miatt mindmáig nem teljesült maradéktalanul.
A különféle embercsoportok hátrányos megkülönböztetését konvenciók egész sora tilalmazza, s ezek mindegyike egyaránt fontos. Ennek hangsúlyozása mellett elsősorban mégis a faji diszkriminációt tilalmazó egyezmények és a hazai büntető jogalkotás viszonyát kell áttekintenünk, mert a jogalkalmazás vitatott kérdései szinte kizárólag ebben gyökereznek.
Az ENSZ Közgyűlése 1965. december 21-én nemzetközi egyezményt (a továbbiakban: Egyezmény) fogadott el a faji megkülönböztetés valamennyi formájának kiküszöbölése tárgyában, amely 1969. január 4-én lépett hatályba, Magyarországon pedig az 1969. évi 8. számú törvényerejű rendelettel 1969. április 27-én hirdették ki.
Az Egyezmény 1. Cikkének 1. pontja meghatározza, hogy mit kell érteni a "faji megkülönböztetés" kifejezés alatt. A definíció szerint ez "...minden olyan különbségtételt, kizárást, megszorítást vagy előnyben részesítést jelent, amelynek alapja a faj, a szín, a leszármazás, a nemzetiségi vagy etnikai származás, és amelynek célja vagy eredménye politikai, gazdasági, társadalmi, kulturális téren vagy a közélet bármely más terén az emberi jogok és alapvető szabadságjogok elismerésének, egyenrangú élvezetének vagy gyakorlásának megsemmisítése vagy csorbítása". Az Egyezmény 4. Cikke rögzíti, hogy: "A részes államok elítélnek minden olyan propagandát és minden olyan szervezetet, amely egy bizonyos fajnak vagy egy bizonyos színű vagy etnikai származású személyek csoportjának felsőbbrendűségét hirdető eszméken vagy elméleteken alapszik, vagy a faji gyűlöletet és megkülönböztetést valamilyen formában igazolni vagy előmozdítani igyekszik, és vállalják, hogy az ilyen megkülönböztetésre irányuló minden izgatás vagy eljárás gyökeres kiirtására haladéktalanul pozitív intézkedéseket hoznak, és ebből a célból, kellő figyelemmel az Emberi Jogok Egyetemes Deklarációjában foglalt elvekre és a jelen Egyezmény 5. Cikkében világosan kifejtett jogokra, egyebek között:
a) Törvény által büntetendő cselekménnyé nyilvánítják a faji felsőbbrendűségre vagy gyűlöletre alapozott eszmék terjesztését, a faji megkülönböztetésre való izgatást, valamint bármely faj, illetve más színű vagy más etnikai származású személyek csoportja ellen irányuló minden erőszakos cselekedetet vagy arra való izgatást, továbbá fajgyűlölő tevékenység mindenféle támogatását, annak pénzelését is beleértve;
b) Törvényellenessé nyilvánítanak és betiltanak minden olyan szervezetet, valamint szervezett és minden egyéb propaganda-tevékenységet, amely a faji megkülönböztetést előmozdítja, vagy arra izgat, az ilyen szervezetekben vagy tevékenységben való részvételt pedig törvény által büntetendő cselekménynek tekintik... "
Ezt követően az Egyesült Nemzetek Közgyűlése XXI. ülésszakán, 1966. december 16-án elfogadta a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányát (a továbbiakban: Egyezségokmány), amely az 1976. április 22-én kihirdetett 1976. évi 8. törvényerejű rendelettel ugyancsak a belső magyar jogrendszer részévé vált.
Az Egyezségokmány 19. Cikkének 2. pontja szerint "...Mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításra; ez a jog magában foglalja mindenfajta adat és gondolat határokra való tekintet nélküli - szóban, írásban, nyomtatásban, művészi formában vagy bármilyen más tetszése szerinti módon történő - keresésének, megismerésének és terjesztésének a szabadságát is." A 20. Cikk 2. pontja azonban előírja, hogy törvényben kell megtiltani a nemzeti, faji vagy vallási gyűlölet bármilyen hirdetését, amely megkülönböztetésre, ellenségeskedésre vagy erőszakra izgat.
Az Egyezségokmány utóbb idézett szövegrésze az Egyezménynél tömörebb ugyan, de tartalmát tekintve nincs köztük különbség. A korábban vállalt kötelezettségen tehát lazítani nem lehet; ezt egyébként az Egyezségokmány 5. Cikke a joggal való visszaélés határozott tilalmával zárja ki:
"1. Az Egyezségokmány egyetlen rendelkezését sem lehet úgy értelmezni, hogy az jogot adna bármely államnak, csoportnak vagy személynek olyan tevékenység kifejtésére, vagy olyan cselekedetre, amely az Egyezségokmányban elismert jogok és szabadságok megsemmisítésére, vagy azoknak az Egyezségokmányban meghatározottnál nagyobb mértékben való korlátozására irányul.
2. Az Egyezségokmányban részes bármely államban törvény, egyezmény, rendelet vagy szokás által elismert, vagy azok alapján hatályban levő egyetlen alapvető emberi jog korlátozása vagy csorbítása sem engedhető meg azzal az ürüggyel, hogy az Egyezségokmány az ilyen jogokat nem, vagy csak kisebb mértékben ismeri el."
Mindebből az következik, hogy az Egyezségokmány 19. Cikke 2. pontjának és a 20. Cikk 2. pontjának versengése szóba sem jöhet, vagyis a részes államok a véleménynyilvánítás szabadságára hivatkozva nem korlátozhatják a faji megkülönböztetés tilalmába ütköző magatartások büntetőjogi üldözését.
Ezt az álláspontot erősíti az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény (a továbbiakban: Római Egyezmény) is, amelyet az ahhoz tartozó nyolc kiegészítő jegyzőkönyvvel együtt az 1993. április 7. napján kihirdetett 1993. évi XXXI. törvény hazai jogforrásaink közé iktatott.
Ennek 14. Cikke a megkülönböztetés tilalmát írja elő. Eszerint az Egyezményben "...meghatározott jogok és szabadságok élvezetét minden megkülönböztetés, például nem, faj, szín, nyelv, vallás, politikai vagy egyéb vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, nemzeti kisebbséghez tartozás, vagyoni helyzet, születés szerinti vagy egyéb helyzet alapján történő megkülönböztetés nélkül kell biztosítani".
A 17. Cikk előírja a joggal való visszaélés tilalmát is, amikor leszögezi: ennek az Egyezménynek "...egyetlen rendelkezését sem lehet úgy értelmezni, hogy az bármely állam, csoport vagy személy számára jogot biztosítana olyan tevékenység folytatására vagy olyan cselekedet végrehajtására, amely az Egyezményben foglalt jogok és szabadságok megsértésére vagy pedig az Egyezményben meghatározottnál nagyobb mértékű korlátozására irányul".
Tagadhatatlan, hogy a Római Egyezmény 10. Cikke biztosítja a véleménynyilvánítás szabadságát. Ennek, valamint a diszkrimináció tilalmáról szóló 14. Cikknek a versengését azonban az előbb idézett 17. Cikk abszolút hatállyal zárja ki. A Római Egyezmény 10. Cikkének hatókörével és alkalmazásával kapcsolatos stras-bourgi esetjog igen határozott abban a kérdésben, hogy a megkülönböztetés tilalmába ütköző bármilyen tevékenység joggal való visszaélésnek minősül.1 Az Európai Unió Alapjogi Chartájának (Charter of Fundamental Rights of the European Union) 54. Cikke a jogokkal való visszaélés megtiltását hasonló, vagy talán még erőteljesebb megfogalmazásban javasolja a tagállamok számára.2
Ha a közösség elleni izgatás bűntettének törvényi tényállási elemeit egybevetjük a nemzetközi jog most ismertetett forrásaival, a következő eltéréseket tapasztaljuk:
Hiányzik
- a faji felsőbbrendűségre vagy gyűlöletre alapozott eszmék terjesztése;
- a faji megkülönböztetésre való izgatás;
- a bármely faj, illetve más színű vagy más etnikai származású személyek csoportja ellen irányuló minden erőszakos cselekedetre (!) való izgatás;
- a nemzeti, faji vagy vallási gyűlölet olyan hirdetése, amely megkülönböztetésre, ellenségeskedésre vagy erőszakra izgat;
- a fajgyűlölő tevékenység mindenféle támogatásának bűncselekménnyé nyilvánítása, annak pénzelését is beleértve.
A legfőbb különbséget mégis az elkövetési magatartás szegényes és inadekvát meghatározásában látom. A hatályos törvényi tényállás a nemzeti, etnikai, faji, vallási csoport, vagy a lakosság egyes csoportjai elleni gyűlöletre uszítást rendeli büntetni, feltéve, ha ezt nagy nyilvánosság előtt tanúsítják.
A nemzetközi jog ismertetett forrásainak hiteles magyar fordításában az "uszítás" kifejezés nem olvasható. Ellenben az Egyezségokmány által részletezett, bűncselekménnyé nyilvánítandó magatartások között a gyűlöletre, illetve az erőszakra való izgatás egyaránt szerepel.
A hatályos törvény a nemzetközi jog "izgatás" fogalmát az "uszítás" kifejezéssel helyettesíti, amelynek a gyűlöletre kell irányulnia. Ez jelentéstani szempontból bírálható, mert uszítani csupán cselekvésre lehet, érzelmekre nem.
Megállapítható tehát, hogy a hatályos büntetőjogi normaszöveg alapján igen kevés diszkriminációs magatartás üldözhető azok közül, amelyek bűncselekménnyé nyilvánítására a magyar állam nemzetközi jogi kötelezettséget vállalt. Mi több: látni fogjuk, hogy jórészt a szabályozás fogyatékosságai miatt még az igen szegényes törvényi tényállás gyakorlati alkalmazása is kritikussá vált.
Bár az Alkotmánybíróság igen nagy terjedelemben vázolta fel döntésének nemzetközi jogi hátterét, el kell ismernünk, hogy hatáskörének megfelelően járt el, amikor elsősorban a Magyar Köztársaság Alkotmányának és Büntető Törvénykönyvének viszonyára korlátozta vizsgálatát.3 Ennek során a véleménynyilvánítás szabadságának, mint alapjognak a prioritásából indult ki, amikor leszögezte, hogy az utóbbi korlátozása sohasem abszolút, mert mindig van egy határ, amelyet a jogalkotásnak tiszteletben kell tartania, ha nem akar letérni az alkotmányosság útjáról.
Sem jogunk, sem okunk nincs kételkedni abban, hogy az Alkotmány hatályos rendelkezéseiből valóban ez következik. Az alapvető jogokat is tartalmazó XII. fejezet részletesen szól a szabad véleménynyilvánításról és a sajtó szabadságáról (61. §), az embercsoportok egyenjogúságát pedig a 70/A. § (1) bekezdése biztosítja. Eszerint: "A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül". Ezt a (2) bekezdés - a nemzetközi joggal összhangban állónak látszó módon - külön is megerősíti, amikor kötelességet ír elő az állam számára: "Az embereknek az (1) bekezdés szerinti bármilyen hátrányos megkülönböztetését a törvény szigorúan bünteti".
Ebben a kontextusban érthető, hogy a diszkrimináció üldözésének az előírása a Magyar Köztársaság Alkotmányában csupán az alapjogok egyenlő gyakorlásának a biztosítéka, járulékos jellegű garanciális rendelkezés. A kérdés tehát nem az, hogy az utóbbi kötelezettségen alapuló törvényi (az adott esetben büntetőjogi) rendelkezés mennyire korlátozhat másik alapjogot; a valóságos gondot az okozza, hogy a véleménynyilvánítás szabadságának az Alkotmány 61. §-ában biztosított jogát lehet-e a 70/A. § (1) bekezdését sértő módon gyakorolni.
Az Alkotmánybíróság ezt az összefüggést nem vizsgálta, amikor valójában azt mondta ki, hogy az emberi és állampolgári jogok megkülönböztetés nélküli gyakorlásának elve csak bizonyos határokon belül korlátozhatja a véleménynyilvánítás szabadságát.
Való igaz: két alapjog versengése esetén nem alakulhat ki olyan állapot, amelyben az egyik teljesen kizárhatná a másikat. Csakhogy a diszkrimináció tilalma nem alapjog, hanem az alapjogok érvényesítésének alkotmányos biztosítéka, s éppen arra szolgál, hogy megelőzze a joggyakorlás mértéken túli korlátozását, végső soron pedig a jogokból való kizárást olyan különbségtétel alapján, hogy az egyén az emberek ilyen vagy amolyan csoportjához tartozik. Ez az alkotmányos garancia véleményem szerint az alapjogok felett áll, versengésük lehetősége tehát fel sem vethető. Ha bármelyik alapjog gyakorlása e biztosíték gyengítését okozhatja, az alapjog ilyen gyakorlását meg kell tiltani.
Az Alkotmánybíróság a diszkrimináció büntetőjogi üldözését nem tekintette az alapjogok általános érvényesülését biztosító alkotmányos tényezőnek. Ezzel a diszkrimináció tilalmát hallgatólagosan ugyan, de a társadalmi értékrend alacsonyabb fokára állította.
Meg kell vallanunk, hogy ezen a ponton alkotmányozási akadályok is növelik a büntető jogalkotás terheit.
Az első: a diszkrimináció tilalmáról szóló rendelkezés az Alkotmány XII. fejezetében, az alapjogok között található. Látszólag versenghet hát a többi alapjoggal, emiatt a kölcsönös korlátozó hatás elismerése is lehetségesnek tűnik. A nemzetközi jog már ismertetett forrásai úgy kerülik meg ezt az akadályt, hogy a megkülönböztetés tilalmáról külön cikkben rendelkeznek, világossá téve, hogy ez a jogok és szabadságok egyenlő élvezetének a biztosítéka.
Ehhez kapcsolódik egy másik, már ugyancsak ismertetett nemzetközi jogi intézmény: a joggal való visszaélés tilalma, amely teljesen hiányzik a Magyar Köztársaság Alkotmányából. Ennek tulajdonítom, hogy az Alkotmánybíróság most tárgyalt határozataiban megfordult az alkotmányos értékek sorrendje; a véleménynyilvánítás szabadsága nagyobb védelmet kapott, mint az alapjogok megkülönböztetés nélkül való gyakorlásának elve, s emiatt a társadalomnak el kell tűrnie az embercsoportok megkülönböztetését hirdető nézeteket is, ha az nem halad meg bizonyos határokat. Amint láttuk, a nemzetközi jog ilyen engedményt nem tartalmaz; a diszkrimináció hirdetésének és gyakorlásának minden formája tilos, mennyiségi kvóták és minőségi normák nélkül.
Ezt a követelményt egyébként látszólag az Alkotmány is tartalmazza, hiszen a 70/A. § (2) bekezdése szerint az embereknek az (1) bekezdés szerinti bármilyen hátrányos megkülönböztetését a törvény szigorúan bünteti. Csakhogy az (1) bekezdésre való visszautalás ezt a rendelkezést egyedül az alapjogok gyakorlását nehezítő (hátrányos) diszkriminációra korlátozza. A nemzetközi jog azonban mindenféle (tehát nemcsak a joggyakorlást nehezítő) megkülönböztetést tilalmaz, ráadásul nem tűri el a pozitív (pl. a faji felsőbbrendűségen alapuló) diszkriminációt sem.4
Amint korábban már jeleztem, a közösség elleni izgatás bűntettét belpolitikai kompromisszum hozta létre, emiatt a törvényi tényállás in statu nascendi olyan genetikai hibákat hordoz, amelyek gyógyításával az ítélkezési gyakorlatnak kellett volna megbirkóznia. Szükségtelennek tartom, hogy áttekintsem az erre irányuló első kísérleteket; maradjunk annyiban, hogy amikor az Alkotmánybíróság 30/1992. (V. 26.) AB számú határozatában a már ismertetett érvrendszerét kifejtette, nemcsak a jogalkotással kapcsolatos alkotmányossági kérdésekről döntött, hanem hallgatólagosan megpróbálta kijelölni a büntető jogalkalmazás határait is. Ez természetesen a büntetőügyekben eljáró hatóságokat nem köti, mert a jogalkalmazás felelőssége kizárólag rájuk hárul; márpedig jogot alkalmazni annyi, mint jogot értelmezni. Mégis rendkívül fontosnak tekintem és ennek megfelelő részletességgel vizsgálom az Alkotmánybíróság dogmatikai érvelését, főleg azért, mert az állam büntető hatalmát gyakorló bíróságok - helyesen, vagy helytelenül - jogi álláspontjuk igazolásaként hivatkoztak rá.
Célszerű, ha a törvényi tényállás elemeit az értelmezés nehézségi fokához igazodó sorrendben vesszük szemügyre.
A törvényi tényállás - védett jogi tárgyként - az emberi közösségek három alakzatát jelöli meg. Ezek:
a) a magyar nemzet;
b) valamely nemzeti, etnikai, faji, vallási csoport;
c) a lakosság egyes csoportjai.
Ad a): A magyar nemzet önálló említéséből nem következik, hogy megkülönböztetett védelemben részesülne más embercsoportokhoz képest. Kiemelését azzal magyarázom, hogy a jogalkotó (a már ismertetett jogtörténeti előzmények hagyományaként) e törvényi tényállással a magyar társadalom belső békéjét kívánta védeni.
Ad b): A "valamely" névmás használatából következik, hogy a törvény az embercsoportok itt felsorolt négy típusának mindegyikét egyformán védi. E csoportok közös ismérve, hogy a hozzájuk tartozás általában független az egyén választásától, mert azt a születés határozza meg. (Ez többnyire a vallási csoportra is igaz.) A felsorolás taxatív, de gyűjtőfogalmakra vonatkozik.
A nemzeti és etnikai csoport kategóriája a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvény 1. §-ának (2) bekezdésével összhangba hozott szövegezés. Megjegyzendő, hogy az utóbb említett jogszabály hatálya csupán a Magyar Köztársaság területén élő magyar állampolgárságú személyek közösségeire terjed ki [1. § (1) és (2) bekezdése].
Szükségszerű, hogy minden ember tagja legyen a felsorolásban szereplő csoportok többségének, esetleg mindegyikének. Ha az elkövetési magatartás több ilyen csoport ellen is irányul, felmerülhet a bűncselekményi egység-többség kérdése. Annak viszont nincs büntetőjogi jelentősége, hogy a konkrét bűncselekménnyel veszélyeztetett embercsoport a négy közül pontosan melyikbe sorolható. (Felesleges vizsgálni, hogy pl. a zsidóság elleni gyűlöletre uszítás vajon nemzeti, faji vagy vallási csoport ellen irányult-e stb.)
Ad c): A védett jogi tárgyak közül az Alkotmánybíróság csak a "lakosság egyes csoportjai" kitételt értelmezte. Indokolása szerint e kategória mögött "...az eltérő nézetrendszer (párttagok, egyesületek, mozgalmak stb. résztvevői) vagy egyéb, tulajdonképpen bármely ismérv szerint elkülönülő személyek védelmének szándéka húzódik meg".5
Ehhez csak annyit kell hozzá tenni, hogy itt az emberek olyan önkéntes csoportosulásáról van szó, amely egy adott társadalom normáinak felel meg. A büntetőjogi védelem tehát itt sem egyetemes érvényű, mert csak a Magyar Köztársaság lakosságának csoportjait illeti meg, bár ennek a magyar állampolgárság nem feltétele.
Az Alkotmánybíróság határozata ezzel kapcsolatban azt tartalmazza, hogy a fogalmat egyrészt a Btk. 137. §-ának 10. pontja (ma már a 12. pont) határozza meg, amikor kimondja, hogy "nagy nyilvánosságon a bűncselekménynek sajtó, egyéb tömegtájékoztatási eszköz vagy sokszorosítás útján elkövetését is érteni kell"; másrészt e fogalom tartalma a büntető jogalkalmazásban régóta kialakult.
Az utóbbi utalás arra a jogértelmezésre vonatkozik, amely szerint nagy nyilvánosság megállapítására akkor kerülhet sor, ha az elkövetés helyén nagyobb létszámú személy van jelen, vagy reális lehetősége van annak, hogy nagyobb (egyszeri ránézéssel meg nem állapítható) vagy előre meg nem határozható számú személy szerezzen a bűncselekményről tudomást.
Minthogy a nagy nyilvánosság előtti cselekvés a törvényi tényállás eleme, ezzel a körülménnyel az elkövetőnek tisztában kell lennie.
A közösség elleni izgatás absztrakt veszélyeztető bűntett, tehát sértő eredmény vagy közvetlen veszélyhelyzet nem tartozik a törvényi tényálláshoz; nincs tehát jelentősége annak, hogy az uszításra a jelenlévők hogyan reagálnak. Az Alkotmánybíróság azt is kiemel-
te, hogy a tényállás nem célzatos, azaz a bűnösség megállapításához nem szükséges a gyűlöletkeltés kifejezett, egyenes szándéka, elegendő csupán az, hogy az elkövető tudatában legyen: magatartása a gyűlölet kiváltására alkalmas. Ezért helytálló az a nézet, amely szerint jelentős a közösség elleni izgatás "...immateriális jellegű. A gyűlölet aktivizálódása a cselekvés, a közösség elleni izgatás megvalósulása szempontjából azonban ennek már nincs jelentősége, mert még az is közömbös, hogy az elkövető gerjesztett-e gyűlöletet, avagy sem".6
Amikor a Büntető Törvénykönyv normaszövegeiben az "izgatás" fogalmát az "uszítás" kategóriája váltotta fel, természetesnek tűnhetett, hogy nem pusztán formai, hanem tartalmi változás történt. Csupán az ügyek ritkaságával magyarázható, hogy az első - tisztán szemantikai jellegű - interpretációs kísérletekre nem annyira konkrét jogesetekben, hanem inkább tanulmányokban, kézikönyvekben, kommentárokban került sor.
Ezek közül külön kell említeni a "Magyar Büntetőjog - kommentár a gyakorlat számára" című kiadványt (HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., é. n.), mert ez foglalta össze a Legfelsőbb Bíróság által az ítélkezési gyakorlat elvi irányítására szánt nézeteket. Eszerint "...Az uszítás... olyan felbujtásszerű cselekmény, amely más személyek tudati, érzelmi állapotának befolyásolására irányul" (a 268. §-hoz fűzött magyarázat, 651. oldal). Továbbá: "Az izgatás és uszítás nem szinonim fogalmak... Az uszítás... súlyosabb magatartást kíván meg, mint az izgatás... magában foglal bizonyos fokú ellenséges cselekményekre indítást is... " (a 269. §-hoz fűzött magyarázat, 653. oldal).
E nézet szerint az uszítás fogalma egyrészt szűkebb az izgatásnál, másrészt jelentéstartalma azonos minden olyan bűncselekmény esetén, amelynek tényállásában szerepel. Ilyen pl. a Btk. 268. §-ában meghatározott törvény vagy hatósági rendelkezés elleni izgatás bűntette is, amelynek elkövetője arra "uszít" másokat, hogy ne engedelmeskedjenek a törvénynek, illetve a hatóság rendelkezésének. Ezzel kapcsolatban az 1989. évi XXV. törvénynek - a Btk. 268. és 269. §-át újra szövegező - 14. és 15. §-hoz fűzött indokolását is érvként használják, mert az a két bűncselekmény elkövetési magatartásában szereplő azonos kifejezéseket egymással "összhangban" állónak tekintette.7
Az összhang azonban nem feltétlenül tartalmi azonosság. A Btk. 268. §-ában meghatározott bűncselekmény is veszélyeztető deliktum, de lehetséges következménye - az engedelmesség általános megtagadása - okvetlenül valamilyen emberi viselkedésben válik érzékelhetővé a külvilág számára, amely aktív és passzív magatartás egyaránt lehet. Aki azt állítja, hogy a Btk. 268. §-ában olvasható "engedetlenségre" uszítás és a Btk. 269. §-ának (1) bekezdésében szereplő "gyűlöletre" uszítás közt érdemi különbség nincs, az összetett fogalmakat oszthatónak tekinti és alkotó elemeik közül az uszítást önálló, abszolút hatályú jelentéstartalommal ruházza fel.
Ez nézetem szerint igen súlyos logikai hiba és csak akkor kerülhető el, ha az izgatást gyűjtőfogalomnak tekintjük, amelynek valamilyen cselekvés kiváltására irányuló formája az uszítás, míg az ellenséges érzelmek felkeltésére alkalmas tudatos magatartások meghatározására a magyar nyelv más, disztingvált kifejezéseket kínál; ilyen pl. a bujtogatás, vagy a lázítás. A nemzetközi jogi dokumentumok hivatalos fordításában olvasható "izgatás" kifejezéshez igen pontos definíció társul, hiszen pl. a faji diszkrimináció kiküszöböléséről szóló Egyezmény külön-külön tiltja a gyűlöletre és az erőszakra való izgatást, s ezt a disztinkciót a magyar jogalkalmazás gyakorlata sem hagyhatta volna figyelmen kívül.
A Legfelsőbb Bíróságnak rövidesen lehetősége nyílt arra, hogy az Alkotmánybíróság 30/1992. (V. 26.) AB számú határozatának dogmatikai érveivel is felvértezve a gyakorlatban fejthesse ki kommentárjának elméleti nézeteit. Egy - közösség elleni izgatás bűntette miatt is indult - büntető ügyben első fokú bíróságként a Fővárosi Bíróság járt el, és bűncselekmény hiányára hivatkozva felmentő ítéletet hozott. A terheltek terhére bejelentett ügyészi fellebbezést a Legfelsőbb Bíróság alaptalannak találta, és a másodfokú határozatot az ítélkezési gyakorlat orientálása céljából BH 1997. 165. szám alatt közzé is tette.
Az eseti döntés iránymutatásnak szánt álláspontját a következőkkel indokolta:
a) A "gyűlölet" szónak az Értelmező Szótárban meghatározott fogalmából következtetve az uszítás - mint a közösség elleni izgatás elkövetési magatartása -nem egyszerűen a gyűlölet, hanem olyan gyűlölet felkeltésére irányul, amely aktív tevékenységbe megy át. Aki "gyűlöletre uszít", az másokat aktív, tevékeny gyűlöletre ingerel.
b) A vádlottak cselekményének elkövetése idején hatályos Btk. 269. §-ának (1) bekezdése csak a gyűlöletre uszítást rendelte büntetni. Ez a közösség elleni izgatás súlyosabb alakzata, minthogy az enyhébb alakzatot meghatározó (2) bekezdést az Alkotmánybíróság hatályon kívül helyezte. Az időközben hatályba lépett 1996. évi XVII. törvény a gyűlölet keltésére alkalmas egyéb cselekmény elkövetését is büntetni rendeli. Ez is alátámasztja azt, hogy a vádlottak cselekményének elkövetése idején hatályos törvény alapján a terhükre rótt kijelentések nem voltak büntethetők.8 A vádlottak kijelentései - elsősorban az I. r. vádlotté - az uszítás határát "súrolták", de nem lépték túl azt, mert gyűlölet keltésére esetleg alkalmasak voltak, de nem ingereltek aktív gyűlöletre. Véleményeik sértők, meghökkentők és aggodalmat keltenek. Ezzel azonban még nem valósították meg a terhükre rótt bűncselekményt.
A döntéshozók figyelmét elkerülte, hogy az Alkotmánybíróság nem észlelt jelentéstani ellentmondást a tényállás címe és jellemző elkövetési módja között, pedig a bűncselekmény - törvényi megnevezése szerint - közösség elleni izgatás, annak ellenére, hogy a diszpozícióban a "gyűlöletre uszítás" szerepel. (Majdhogynem iróniára késztet, hogy az eseti döntés címének I. pontja szerint "... a közösség elleni izgatás törvényi tényállását megvalósító "gyűlöletre uszítás" olyan gyűlölet felkeltésére irányul, amely aktív tevékenységbe megy át, azaz aktív, tevékeny gyűlöletre izgatást jelent"; kiem. tőlem.)
Meglehet, hogy a tagadott szinonimák a korrektor óvatlansága miatt elírásként kerültek az eseti döntés címébe, azt viszont az indokolás ismeretében már okkal vélhetjük, hogy a döntéshozók csak az "uszítást" tekintették büntetőjogi fogalomnak, míg az "izgatás" kategóriáját valami hasonló, de a büntetőjogi értékelhetőség határát el nem érő magatartás-csoportra korlátozták.
Csakhogy ebben az esetben miféle magyarázatot találunk arra, hogy a Büntető Törvénykönyv két bűncselekmény elnevezésében is szerepelteti az "izgatás" kifejezést? A jogalkotónak aligha tehetünk szemrehányást azon a címen, hogy tévedett, amiért büntetőjogi jelentést nem hordozó fogalmat használt az eltérő tartalmú tényállás megnevezésére. Arra is magyarázatot kellene találnunk, hogy a Csemegi-kódexben miért nincs szó uszításról; ha már évszázados hagyományokra hivatkozunk, abban ugyanúgy csak az "izgatás" kifejezés szerepel, mint a nemzetközi egyezmények hiteles magyar fordításában. Amikor pedig előbb az Alkotmánybíróság, majd pedig az AB határozat nyomán a Legfelsőbb Bíróság a Kúria egyik döntését időtlen érvényű princípiumként citálta, valójában dogmatikai bizonyítást nem igénylő vélelemmé nyilvánította, hogy a régi és a hatályos magyar büntetőjog izgatás-fogalmai közt nincs tartalmi különbség, hiszen a régi eseti döntés ugyanazzal indokolta az "izgatást", mint az abból szó szerint is kölcsönző mai határozat az "uszítást".
Ezzel a "szinonima-nem szinonima" vitáját akár le is vehetnénk a napirendről, de ezt egyelőre mégsem tesszük.
Valóban igaz, hogy a büntetőjogi fogalmak tartalmát mindenekelőtt köznyelvi jelentésük hordozza, mert a jogalkotás - több-kevesebb sikerrel - mindenki számára egyértelmű kifejezések használatára törekszik, amikor a büntetőjog sajátos kategóriáit megnevezi.
Az Alkotmánybíróság a Magyar Nyelv Értelmező Szótárát idézve helyesen említi, hogy a gyűlölet nagyfokú ellenséges indulat; aki pedig uszít, az valamely személy, csoport, szervezet, intézkedés ellen ellenséges magatartásra, ellenséges, kárt okozó tevékenységre biztat, ingerel, lázít. A jogalkalmazás azonban nem tudott megbirkózni azzal, hogy a törvényhozó ezekből a külön-külön jól értelmezhető fogalmakból büntetőjogi kimérát alkotott.
A törvényhozó nem egyszerűen az uszítás, hanem a "gyűlöletre uszítás" fogalmával határozta meg a közösség elleni izgatás elkövetési magatartását. A gyűlölet viszont nem jelent cselekvést, hanem csupán ellenséges indulatot, heves ellenszenvet. Ilyen motiváltság talaján kialakulhat ugyan a külvilág által is érzékelhető ellenséges viselkedés vagy éppen támadó magatartás, még az is lehetséges, hogy az elkövető gondolatban ezt a következményt sem utasítja el, de mindez már nem tartozik a közösség elleni izgatás törvényi tényállásához. Amint az Alkotmánybíróság is rámutatott: a gyűlöletkeltés az erőszak érzelmi előkészítése. A közösség elleni izgatás elkövetője olyan magatartást tanúsít, amely alkalmas lehet ilyen érzelmek felkeltésére. A törvény itt ennyit rendel büntetni, többet nem.
Ha a gyűlölet - amint az Alkotmánybíróság kifejti -az erőszak érzelmi előkészítése, vagy - amint a Legfelsőbb Bíróság az Értelmező Szótárt idézi - az egyik legszélsőségesebb, negatív, nagyfokú ellenséges indulat, akkor az már sem köznapi, sem jogi értelemben nem fokozható.
A gyűlölet aktivizálódása a cselekvés. A közösség elleni izgatás megvalósulása szempontjából ennek már nincs jelentősége, hiszen még az is közömbös, hogy az elkövető gerjesztett-e gyűlöletet, vagy sem. Magatartása a Legfelsőbb Bíróság szerint is veszélyeztető jellegű; az a következtetés is helytálló, hogy a bűnösség megállapításához a törvény nem kívánja meg a gyűlöletkeltésre irányuló kifejezett (egyenes) szándékot; a bűncselekmény eshetőleges szándékkal is elkövethető.
Nem szükségszerű, hogy tegyen is valamit mások ellen az, akiben gyűlölet ébredt ellenük. Az természetesen igaz, hogy az ilyen - tovább már nem erősíthető - ellenérzés motiválhat jogsértő cselekményeket is, de hát a gyűlölet keltésére irányuló bűncselekmény éppen ezért veszélyeztető jellegű. Ilyen értelemben a gyűlölet mindig "aktív", tehát semmi különleges nincs benne. A bírói gyakorlat által meghonosítani kívánt "aktív gyűlölet" kategóriája olyan fikció, amely a közösség elleni izgatás bűntettének megállapítását lehetetlenné vagy önkényessé teszi.
Ezzel a döntéssel a Legfelsőbb Bíróság a diszpozíciót olyan megszorító módon értelmezte, amely az Alkotmánybíróság határozataiból sem következett. Azok ugyanis csak a jogalkotó kezét kötötték meg azzal, hogy a bűncselekménnyé nyilvánítás során a véleménynyilvánítás szabadsága mérték nélkül nem korlátozható, s ez a mérték az izgató magatartás gyűlölet keltésére való alkalmassága. A Legfelsőbb Bíróság viszont azt mondta ki, hogy a jogalkalmazói gyakorlat során csak a "minősített" (vagyis az aktív gyűlölet keltésére alkalmas) izgatás tekinthető uszításnak.
Mindegyik interpretációt hibásnak tartom, de kétségtelen, hogy a gondok magvait a jogalkotás hintette a törvényi tényállásba, amikor össze nem illő fogalmak társításával határozta meg az elkövetési magatartást.
Itt kell megindokolnunk, hogy a szinonimák kérdését az előbb miért nem zártuk le.
Aki nagy nyilvánosság előtt gyűlöletre uszít, rendszerint saját ellenérzését hozza nyilvánosságra, miközben számot vet azzal, hogy az - ha sikerül másokkal megosztania - széles körre terjedhet át, társadalmi hatása pusztító is lehet. A környezet reakciója nem tényállási elem; akkor is megvalósul a bűncselekmény, ha az elkövető nézeteit elutasítják.
A Legfelsőbb Bíróság helyesen jegyezte meg, hogy "...gyűlöletre uszítani korántsem csak őszinte hittel, belső meggyőződésből, hanem egyéb más késztetésből (alantas számításból, megbízásból stb.) fakadóan is lehet".9 Ebből azonban nem vonta le azt a következtetést, hogy az így motivált cselekmények legveszélyesebb formája nem közvetlenül a "primer ösztönöket célozza meg", hanem az emberek gondolkodásában meglévő erkölcsi gátlások lerombolása útján készíti elő a talajt a társadalom egyes csoportjai ellen irányuló erőszakos cselekedetek számára. Az ilyen áltudományos (látszólag az értelemre ható) eszmerendszerek hirdetése nem ismeretterjesztés, hanem rasszista propaganda, amelyre a véleménynyilvánítás szabadsága nem terjed ki. A gyűlöletre uszítás tehát nem feltétlenül pillanatnyi feszültséget gerjesztő, az embereket irracionális, primitív lázongásra késztető magatartás, hanem annál több: ellenséges érzelmekre kondicionáló gondolatközlés is lehet. Éppen ezért kétségbe kell vonnom, hogy a szabatosan megfogalmazott embertelen eszmék vagy eszmerendszerek terjesztését azért oltalmazná a véleménynyilvánítás mai szabadsága, mert a száz évvel ezelőtti ítélkezési gyakorlat nem jósolhatta meg az ebből származó mérhetetlen veszélyeket.
A jogalkotás orientálása végett közzé tett eseti döntés (valamint a felülvizsgálati eljárásban hozott határozat) alapjául szolgáló tényállás szerint a terheltek elsősorban értelmi (intellektuális) eszközök alkalmazásával, a tudaton keresztül kívánták mások érzelmeit befolyásolni, az uralkodó társadalmi értékrenddel szembeállítani. E törekvés közvetlen érzelmi megalapozásához azonban felhasználták a Nyilaskeresztes Párt önkényuralmi - s egyben rasszista - eszmerendszerének külsőségeit, a horog- és nyilaskeresztet illetve az ezekre emlékeztető szimbólumokat, öltözéket, indulókat, viselkedési formákat.
Ha az ilyen magatartás nem tényállásszerű, akkor az érzelmekre is hatni kívánó rasszista propaganda ellen alig nyújthat védelmet a büntető igazságszolgáltatás. Tartani lehet az indokolást helyettesítő sztereotípiák ismétlődésétől: a gyűlölet keltésére "esetleg" alkalmas cselekmény az uszítás határát "súrolja", de nem lépi túl azt. A gyűlöletre uszításnak azonban nincs enyhébb és súlyosabb alakzata, ezért olyan sincs, amely miatt a jogi felelősség egyéb formái is elégségesek lennének.10
Fontos megemlítenünk, hogy a bírósági gyakorlatot meghatározó eseti döntés közzététele után került sor az ügyben benyújtott felülvizsgálati indítvány elbírálására. Ekkor már hatályban volt az elkövetési magatartásnak az 1996. évi XVII. törvénnyel kiegészített szövege, amely a "gyűlölet keltésére alkalmas egyéb cselekményt" is büntetni rendelte, bár a korábbi elkövetés miatt ezt a rendelkezést az adott ügyben alkalmazni nem lehetett. Mégis figyelemre méltó, hogy a határozat szerint a terheltek kijelentései egyes embercsoportokra nézve "...nyilvánvalóan sértőek, ellenszenv keltésére alkalmasak, sőt - a Szálasi-féle hungarizmus egyes célkitűzésének vállalása, illetőleg az egykori nyilaskeresztes mozgalom szimbólumrendszerét idéző jelképek használata révén - aggodalomkeltőek, a társadalom érzékenységét kiváltóak voltak, de ... gyűlöletre mozgósítónak, ösztönös agresszivitásra serkentőnek - más szóval uszítónak - nem tekinthetők".11
Az Alkotmánybíróság a már ismertetett 12/1999. (V. 21.) AB határozatával gyakorlatilag megerősítette a Legfelsőbb Bíróság döntéseit. Emiatt ma már a rasszista szimbólumok vagy más, nem verbális módszerek használatával tanúsított elkövetési magatartás esetén sem magától értetődő a közösség elleni izgatás büntet-tének a megállapítása. Ha a jelkép pontosan megfelel a Btk. 269/B. §-a (1) bekezdésében taxatíve felsorolt ismérveknek, akkor az önkényuralmi jelkép használatának vétsége szóba kerülhet ugyan, ehhez azonban szakítani kellene azzal a felfogással, amely a sértő, meghökkentő vagy aggodalmat keltő külsőségekkel demonstrált gyűlölködő eszmehirdetést a szabad véleménynyilvánítás, illetve ismeretterjesztés érvényesülésének tekinti. E nélkül a Btk. 269/B. §-ának (2) bekezdésében írt büntethetőségi akadály még az említett vétség megállapítását is kizárhatja.
Kétségtelen, hogy ez az állapot logikusan következik mind az Alkotmánybíróság, mind a Legfelsőbb Bíróság álláspontjából, de ellentétes a nemzetközi jog általánosan elismert elveivel és azokkal a konvenciókkal, amelyek éppúgy részei belső jogunknak, mint pl. a Magyar Köztársaság Büntető Törvénykönyve. Semmi nehézséget nem okozott volna annak kimondása, hogy a Kúria százesztendős döntését régesrég meghaladta az idő, és a "gyűlöletre uszítás" kategóriája paradoxon ugyan, de sem kvantitatív, sem kvalitatív értelemben nem különbözik az izgatás modern fogalmától.
Kétségtelen, hogy a hatályos törvényi tényállás hiányosságait az ítélkezési gyakorlat áthidalhatta volna, de ma már ez a lehetőség halott. Ahhoz, hogy a társadalom békéjét egyre gátlástalanabbul zavaró jelenségeknek radikális eszközökkel véget lehessen vetni, a közösség elleni izgatás bűntettének törvényi tényállását újra kell alkotni. A hatályos normaszöveg alapvető reformja mellett olyan kiegészítő rendelkezésekre is szükség van, amelyek a nemzetközi jog által üldözni kívánt, de a Btk.-ból ma még hiányzó elkövetési magatartásokat ugyancsak bűncselekménnyé nyilvánítják. Ehhez azonban a jogalkotónak át kell küzdenie magát az Alkotmánybíróság által leeresztett, majd a Legfelsőbb Bíróság által le is lakatolt sorompókon.
A hatályos törvényszöveget módosítani szükséges avégett, hogy végképp elveszítse jogtörténeti maradvány-jellegét, és szakítani kellene azzal a felfogással is, amely e rendelkezés célját kizárólag a magyar társadalom belső békéjének megőrzésében látja. A szabályozás során tehát a védendő értékek egyetemes jellegét - az Alkotmány 7. §-ának (1) bekezdésével összhangban - kifejezésre kell juttatni, még akkor is, ha a törvényi tényállás megmarad a köznyugalom elleni bűncselekmények között, aminek egyébként elvi akadálya nincs.
Ilyen egyetemes érdek pl. sovinizmus minden formája ellen való fellépés is. Ezért a szabályozás során nemcsak a "nemzeti" csoport, hanem a "bármely nemzet" elleni izgatást is büntetni kellene; a jelenlegi a) pont ez esetben elhagyandó, demonstrálva, hogy a magyar büntetőjog egyenlő védelmet nyújt minden nemzet számára. Ezzel, továbbá a "lakosság egyes csoportjai" fogalomnál tágabb definíció alkalmazásával is hangsúlyozni lehetne a védett értékek univerzális jellegét.
A most vázolt követelményekből kiindulva indokolt megváltoztatni a hatályos szöveg által meghatározott elkövetési magatartást. Ha az izgatást gyűjtőfogalomnak tekintjük, akkor az "uszítás" kifejezés megmaradhat, de akként, hogy jelentéstani vitákra ne adjon okot. Ezért - a nemzetközi joggal összhangban - nem a gyűlöletre, hanem az erőszakra való uszítást (izgatást) kellene büntetni. A kazuisztikus szabályozást azonban kerülni szükséges; a bűncselekmény (vagy inkább bűncselekménycsoport) - sajátos természete miatt - továbbra is absztrakt immateriális veszélyeztetési deliktum lesz.
A törvényi tényállásban szerepeltetni kellene olyan magatartások bűncselekménnyé nyilvánítását is, amellyel a vállalt nemzetközi jogi kötelezettség ellenére a magyar jogalkotás egyelőre adós maradt. Ezeket a III. pontban soroltam fel. Az természetesen további megfontolás tárgya lehet, hogy minden ilyen bűncselekmény a Btk. 269. §-ának kiegészítéseként, avagy önálló szakaszban, esetleg rendszertanilag is elkülönülten kerüljön a törvénybe, úgy, amint ez az apartheid (157. §) esetében is történt.
A magam részéről azt tartanám célszerűnek, hogy a megkülönböztetés elleni büntetőjogi védelmet egységesen kellene szabályozni a köznyugalom elleni bűncselekmények között. Ezek elkövetési magatartásaira (amennyiben azok az izgatás gyűjtőfogalma alá vonhatók), szinonimák alkalmazását is lehetségesnek tartom.
A büntetési tételkeretek uniformizáltsága ellen is akadnak érvek; ezzel kapcsolatban elképzelhető, hogy minősített, vagy privilegizált eseteket is tartalmazzon a törvény. ■
JEGYZETEK
1 "Különös figyelmet kell fordítani az Egyezmény 17. Cikkére, amely szerint az Egyezmény egyetlen rendelkezését sem lehet úgy értelmezni, hogy az bármely állam, csoport vagy személy számára jogot biztosítana olyan tevékenység folytatására vagy olyan cselekedet végrehajtására, amely az Egyezményben szavatolt jogok és szabadságok megsértésére vagy pedig az Egyezményben meghatározottnál nagyobb mértékű korlátozásra irányul. A 17. Cikk fő célja a totalitárius csoportok megakadályozása, hogy saját céljukra használják fel az Egyezményben felsorolt elveket. Például, azok az egyének vagy csoportosulások, amelyek faji megkülönböztetésre felhívó röplapokat publikálnak és terjesztenek, avagy politikájuk nyilvánvalóan fajgyűlölő diszkriminációt terjeszt, nem hivatkozhatnak az Emberi Jogok Európai Egyezménye 10. Cikkére véleménynyilvánítási szabadságuk védelme érdekében. E tényállás mellett az egyének és a csoportosulások mindenekelőtt a 10. Cikket arra használják fel, hogy az Egyezményre támaszkodva illetéktelenül követeljék maguknak az Egyezmény szellemével és szövegével ellentétes tevékenységben való részvétel jogát; ha ezt a jogot megadnák nekik, ezzel hozzájárulnának az európai Egyezményben biztosított jogok és szabadságok szétzilálásához. A Bizottságnak több alkalommal kellett kijelentenie, hogy a 10. Cikkben szavatolt véleménynyilvánítás szabadságára nem lehet hivatkozni a 17. Cikkben foglaltakkal ellentétes értelemben (Glimmerveen és Hagenbeek, 1979; Kühne, 1988; Purcell, 1991). Ezekben az ügyekben a Bizottság kizárta a 10. Cikk védelméből azokat a kérelmezőket, akiknél megítélése szerint a kérdéses beavatkozás "szükséges intézkedésnek minősült egy demokratikus társadalomban", utalva arra a tényre, hogy a kérelmezők a 17. Cikkel ellentétes módon próbálják az Egyezményt alkalmazni. A Bizottság úgyszintén vizsgálhatta a kérelmezők kifogásait ellentétes módon is: miután arra a következtetésre jutott, hogy a véleménynyilvánítás- és az információ szabadságát korlátozó intézkedések a 10. Cikk 2. pontja szerint megalapozottak, nem találta szükségesnek a további vizsgálatot, vajon ezek az intézkedések az Egyezmény 17. Cikkével összhangban vannak-e (X., 1963c)". (Tanulmányok az Emberi Jogok Európai Egyezménye legfontosabb rendelkezéseihez kapcsolódó strasbourgi esetjogról; Kritikai elemzés az egyezmény 10. Cikkének hatóköréről és alkalmazásáról, 2.1.3.2. (HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 200. oldal.).
2 "Nothing in this Charter shall be interpreted as implying any right to engage in any activity or to perform any act aimed at the destruction of any of the rights and freedoms recognised in this Charter or at their limitation to a greater extent than is provided for herein."
3 Annak ismeretében is ez a véleményem, hogy az Alkotmánybíróság a kompetencia kérdésében ennél rugalmasabb nézetekre is hajlik, hiszen kifejtette: az Alkotmány 7. §-a (1) bekezdésének első fordulata szerint a Magyar Köztársaság jogrendszere elfogadja a nemzetközi jog általánosan elismert szabályait. Ezért "...ezek az "általánosan elismert szabályok" külön (további) transzformáció nélkül is a magyar jog részei. A transzformációt ebben az általánosságban - vagyis a szabályok felsorolása, illetve meghatározása nélkül - maga az Alkotmány hajtotta végre... Az alkotmányosság megköveteli, hogy a nemzetközi büntetőjog szabályai kizárólag a nemzetközi jogban meghatározott tényállások és feltételek tekintetében érvényesüljenek" [53/1993. (X. 13.) AB határozat III./a) pontja, illetve V./4. pontja].
4 "Pozitív" diszkriminációnak szokták nevezni a jogegyenlőség megvalósulását elősegítő, az esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó, az Alkotmány 70/A. §-ának (3) bekezdésén alapuló intézkedéseket is. Ezt súlyos fogalomalkotási tévedésnek tartom.
5 30/1992. (V. 26.) AB határozat, IV/5. pont.
6 Büntetőjog - Különös rész (HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft. Budapest, 2001. 331. oldal).
7 LB Bfv. X. 1105/1997/10. szám.
8 Ebből úgy tűnik, hogy az újabb törvényhely alapján a bűncselekmény megállapítását lehetségesnek tartotta volna, s ezt csak a törvény időbeli hatályára vonatkozó rendelkezés akadályozta.
9 LB Bfv. X. 1105/1997/10. számú határozat.
10 "Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a Btk. 269. § (1) bekezdésében tilalmazott magatartásnak a korábban elemzett, az egyént és a társadalmat érintő hatásai, következményei olyan súlyosak, hogy más felelősségi formák, így a szabálysértési vagy polgári jogi felelősségi rendszerek eszközei elégtelenek az ilyen magatartások tanúsítóival szemben. E magatartások helytelenítésének, elítélésének erőteljes kifejezése, azon demokratikus eszméknek, értékeknek megerősítése, amelyek ellen e cselekmények elkövetői támadnak, valamint a megsértett jog és erkölcsi rend helyreállítása a büntetőjog eszközeit igényli" [30/1992. (V. 26.) AB határozat IV/4. pontja].
11 LB Bfv. X. 1105/1997/10. számú határozat.
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Szeder Gyula, a Legfőbb Ügyészség főosztályvezető ügyésze, Budapest
Visszaugrás
