χπ ποσα δύναται τχπν συναλλαγμάτων
'η φυσις
A romanista doktrína egyik sarkalatos tétele, hogy a letéti szerződés - hasonlóan a megbízáshoz - ingyenes, a letéteményesnek szolgáltatásáért semmilyen anyagi ellenszolgáltatás nem jár a letevő részéről. Olyan szolgáltatásokról van szó - mind a letét, mind a megbízás esetében -, amelyek szívességből való teljesítése a szabad római polgárok egymás közötti jóakaratából, jóindulatából, nagylelkűségéből, a liberalitas - bona fideshez hasonló - erkölcsi alapkövetelményéből erednek (officium liberalitatis). Ennek az erkölcsi eszménynek az ellentéte a szabad római polgár elvárható stílusához, nemeslelkűségéhez nem illő, 'illiberális', azaz szűkkeblű, fukar, alantas, netán aljas eljárásmód. Éppen ezért meglehetősen szerencsétlen opció a NER 'illiberális demokráciának' ill. 'illiberális államnak' való elnevezése, hiszen ez kifejezetten pejoratív tartalmú, erkölcsileg degradáló konnotációt hordozó kifejezés: szabad lelkületű, szabad szellemű polgárokhoz nem illő, alantas, piszkos, netán aljas demokrácia.[1] Ha a Magyar Bálint nevéhez fűződő, túlzottan vitriolos "maffiaállam" megjelölést nem is érezzük találónak, inkább tűnhet adekvátnak a 'keresztény pártállam' vagy a 'neofeudális patrimoniális fejedelemség' kifejezés a szóban forgó politikai rendszer jellemzésére.
Ugyancsak lehangoló, az emberi kapcsolatok erkölcsi kiüresedését, kommercializálódását jelző körülmény, hogy a modern jogokban a letét ingyenessége már korántsem annyira nyilvánvaló körülmény, mint a római jogban. Így pl. a BGB a letét körülményeitől teszi függővé, hogy ingyenes vagy visszterhes ügyletről van-e szó (BGB § 689). A korábbi magyar Ptk. a letétet már alapvetően visszterhesnek tekinti, de kivételképpen - a BGB rendelkezéséhez hasonlóan - a körülményektől függően elismeri a megőrzés ingyenes elvállalásának lehetőségét [Ptk. 465. § (1)]. Ugyanígy a jelenleg hatályos Ptk.-nk is alapvetően visszterhes szerződésnek tekinti a letétet, tehát a letevőt díj fizetésére kötelezi (Ptk. 6:360. §). Kivételképpen elismeri, hogy a letét ingyenesen is létrejöhet, de ennek feltételeire vonatkozóan - eltérően a korábbi Ptk.-tól - már semmilyen rendelkezést vagy utalást nem tartalmaz (Ptk. 6:365. § (1)).
A letét ingyenessége a római jogban egészen világosan és egyértelműen kitűnik a rendelkezésünkre álló forrásszövegekből. Ha a dolgot megőrzésre átvevő - a felek megállapodása alapján - pénzbeli ellenszolgáltatást, bért vagy díjat (merces) kap a megőrzésért, nem letétről (depositum), hanem bérleti szerződésről (locatio conductio) van szó. Különbözőség csak e bérleti szerződés fajtájának közelebbi meghatározásában mutatkozik. A dolog ugyanis a megőrző bírlalatába kerül, mint ahogyan a vállalkozási szerződésnél a megrendelő átadja a dolgot a vállalkozónak. Ugyanakkor azonban a megőrző semmilyen változtatást nem hoz létre az átvett dolog állagát illetően - még annyiban sem, hogy átszállítja egy másik helységbe, mint a fuvarozó. Ez pedig kizárja a vállalkozási szerződést és munkaszerződés keletkezését teszi csak lehetővé. Innen ered, hogy a források ingadoznak a merces fejében elvállalt őrzés esetében a munkaszerződésként (locatio conductio operarum) és vállalkozási szerződésként (locatio conductio operis) való minősítés között. Ulpianus munkaszerződésnek tekinti az esetet, amikor leszögezi, hogy ha a fürdőmesternek (ruhatárosnak) átadott ruhák elvesznek, attól függően, hogy ingyenesen vagy pénzért vállalta el a megőrzést, actio depositi (directa) vagy actio conducti indítható ellene. A fürdőbe látogató vendég tehát, aki pénzért való megőrzésre adja át ruháit, conductor operarum, azaz mun-
- 32/33 -
káltató, aki pedig átveszi őket, locator operarum, azaz munkavállaló.
D. 16,3,1,8 (Ulpianus libro trigensimo ad edictum): Si vestimanta servanda balneatori data perierunt, si quidem nullam mercedem servando-rum vestimentorum accepit, depositi eum teneri et dolum dumtaxat praestare debere puto, quod si accepit, ex conducto.
Iulianus ezzel szemben ugyanezt a joghelyzetet vállalkozásként fogja föl.
D. 13,6,19 (Iulianus libro primo digesto-rum): Ad eos, qui servandum aliquid conducunt ...
Itt tehát a dolgot megőrzésre átadó locator operis, azaz megrendelő, az átvevő pedig conductor operis, azaz vállalkozó.
Hogy a letét ingyenes szerződés, közvetett módon kitűnik mindazon forráshelyekből, amelyek leszögezik, hogy a letéteményes pusztán dolusért felel, mivel nem érdekelt adós, így nem terheli custodia-felelősség, lopás estén pedig nem illeti meg actio furti. Világosan megállapítja ezt már Gaius az Intitúcióiban: ... is apud quem res deposita est, custodiam non praestat, tantumque in eo obnoxius est, si quid ille dolo fecerit. Qua de causa si res ei subrepta fuerit, ... depositi non tenetur, nec ob id eius interest rem salvam esse: furti itaque agere non potest ... (Gai 3,207). Hasonlóképpen a szintén Gaiusnak tulajdonított, de későbbi átdolgozásnak terkintett Res cottidianae seu aurea: ... quia enim non sua gratia accipit, sed eius a quo accipit, in eo solo tenetur, si quid dolo perierit ... (D. 44,7,1,5). Klasszikusnak tekinthető Pompo-nius kijelentése is, amely szerint, ha egy hajós ingyen, szívességből szállítja valakinek az áruját, letét jön létre: ...si gratis res susceptae sint, ait Pomponius, depositi agi potuisse ... (D. 4,9,3,1). Hogy letét esetén kizárólag a letéteményes dolusa jön tekintetbe, világosan leszögezi Ulpianus (D. 13,6,5,2, továbbá D. 50,17,23), majd tanítványa, az utolsó klasszikus jogtudós, Modestinus is (Coll. 10,2,1). Végül Jusztiniánusz császár Institúciói igazolják, hogy ez az álláspont a jusztiniánuszi jogban sem változott meg: ... quibus casibus, sine mercede suscepto officio, mandati aut depositi contrahitur negotium, iis casibus, interveniente mercede, locatio et conductio contrahi intellegitur ... (I. 3,26,13).
E világos és egyértelmű szövegek ellenére, van két olyan forráshelyünk, amely ellentmondani látszik a letét feltétlen, szükségszerű ingyenessége tételének a római jogban. A probléma felismerése persze egyáltalán nem új keletű. A kérdés ismételt felvetésére jelenleg az ad alkalmat, hogy a nemzetközileg is elismert, kiváló szerző, Pókecz Kovács Attila immáron négy, szöveg szerint pontosan megegyező tanulmányában áll ki a római jogi visszterhes letét elismerése mellett.[2] Szerző nem vitatja persze, hogy alaptípusát tekintve a letét ingyenes szerződés volt a római jogban, a letéteményes jóindulatú, baráti szívességet teljesített a letevőnek. Úgyszintén elismeri, hogy amennyiben a letéteményes pénzbeli javadalmazásában állapodtak meg a felek, nem letét, hanem vállalkozási szerződés jött létre. Itt sajnos elkerüli figyelmét az a duplex interpretatio, amely a pénzbeli ellenszolgáltatás fejében végzett megőrzés esetében keletkező locatio conductio tekintetében a római jogtudósok között felmerült: - amint arra fent már rámutattunk - a jogviszonyt egyaránt lehetett munkaszerződésként vagy vállalkozási szerződésként értelmezni.
Szerző álláspontja abban a meglepő tételben csúcsosodik ki, hogy az ingyenes letét és a vállalkozási szerződés között létezett a római jogban egy harmadik típus is, a visszterhes letét. Ez utóbbiban is pénzbeli javadalmazást kapott a letéteményes az átvett dolog megőrzéséért. De akkor miben különbözött ez a visszterhes letét a vállalkozási szerződéstől, egyáltalán mi értelme volt egy ilyen harmadik alakzat megalkotásának? A kérdésre megkísérel választ adni Pókecz Kovács, - de válaszával éppen a saját álláspontját ássa alá, mondhatni cáfolja meg. Megállapítja ugyanis, hogy bár a letét reálszerződés, a vállalkozás pedig konszenzuálszerződés, nyilvánvaló, hogy a konszenzuálszerződés esetében is ténylegesen át kell adni a dolgot a megőrzésre vállalkozónak, hiszen ennek hiányában nem áll módjában a vállalt őrzési tevékenységet kifejteni. A konszenzuális vállalkozás tehát ugyanúgy
- 33/34 -
funkcionál a gyakorlatban, mint a reálszerződésnek tekintett letét.[3] Ha tehát - a szerző álláspontjának megfelelően - elismerjük a visszterhes letétet mint reálszerződést, akkor mi szükségünk van a vállalkozásra mint konszenzuálszerződésre? S ha - a forrásoknak megfelelően - elismerjük a vállalkozást, mi szükségünk van még a visszterhes letétre? A dolgok logikájából itt éppen az következik, hogy tertium non datur. A visszterhes letét mellett nincs funkciója és értelme a vállalkozásnak, a vállalkozás mellett pedig nincs értelme és funkciója a visszterhes letétnek. Márpedig forrásaink - mint láttuk - egyértelműen és világosan a locatio conductio valamelyik alakzata mellett tesznek tanúbizonyságot. Ennélfogva el kell vetnünk a visszterhes letétet mint értelmetlen, funkció nélküli jogi konstrukciót. Pókecz Kovács gondolatmenetéből épp saját álláspontjának tarthatatlansága következik, így okfejtését tökéletesen sikerült öngólnak tekinthetjük.
Voltaképpen egyetlen forrásszöveg van, amelyre a szerző hivatkozik.
D. 47,8,2,23 (Ulpianus libro quinquagensimo sexto ad edictum): Et generaliter dicendum est, ex quibus causis furti mihi actio competit in re clam facta, ex iisdem causis habere me hanc actionem. dicet aliquis: adquin ob rem depositam furti actionem non habemus. sed ideo addidi 'si intersit nostra non esse raptam': nam et furti actionem habeo ... si pretium depositionis non quasi mercedem accepi.
Ulpianus arról beszél, hogy a letéteményest is megilleti - a dolog ellopása vagy elrablása esetén - a tettessel szemben a büntetőkereset - actio furti, illetve actio vi bonorum raptorum -, amennyiben érdeke fűződik a letéti szerződéshez. Márpedig ilyen eset áll fenn akkor is, ha megfizetik neki a pretium depositionist, amelyet - letétről lévén szó - nem munkadíjként kap (non quasi mercedem). A pretium depositionis non quasi mercedem accepi fordulat évszázadok óta vitatott egzegétikai-dogmatikai probléma a romanisztikában. A megoldási kísérletek áttekintése érdekes tanulságokkal szolgálhat.
Hogy a szóban forgó kitétel ellentmondani látszik a letét ingyenességének, már az Usus modernus pandectarum korában feltűnt. A kérdést akkoriban azzal a meglehetősen olcsó megoldással intézték el, hogy - amint Glück a nagynevű pandektistára, Lauterbachra hivatkozva megjegyzi - itt valójában a letéteményesnek adott tiszteletdíjról, honoráriumról van szó, amely azonban nem tekinthető ellenszolgáltatásnak, mint ami a munkadíj (merces) lenne, nem befolyásolja tehát a letét ingyenességét, mint ahogyan a megbízottnak fizetett honorárium sem a megbízásét.[4]
A honorarium (honos) valóban nem tekinthető valamely szolgáltatásért fizetett pénzbeli ellenszolgáltatásnak, ellenértéknek. Itt inkább egy ingyenesen nyújtott szolgálatért való háláját, tiszteletét kifejező ajándékról van szó a honoráriumot folyósító részéről. Ezért az ordo iudiciorum privatorum nem is nyújtott lehetőséget annak követelésére, akkor sem, ha abban a felek megállapodtak, vagy az adott helyzetben a szokásjog alapján elvárható lett volna. Csak a császárkor idején egyre szélesebb körben alkalmazást nyerő cognitio extra ordinem keretében vált lehetővé a honorárium-igények érvényesítése. Nem tűnik elfogadhatónak Visky[5] értelmezése Erdmannéval[6] szemben az egyébként tökéletesen kétértelmű Ulpianus-kijelentéssel kapcsolatban: Si remunerandi gratia honos intervenit, erit mandati actio (D. 17,1,6 pr.). Pusztán e szöveg alapján valóban nem lehet eldönteni, vajon a mandati actio - mint actio mandati contraria - a megállapodás szerinti honorarium iránti igényének érvényesítésére szolgál-e a megbízott javára - amint Visky értelmezi - vagy pedig - mint actio mandati directa - a megbízó keresetére vonatkozik - ahogyan Erdmann látja. Tekintettel azonban Severus és Caracalla épp Ulpianus idejében kiadott rendeletére: Adversus eum, cuius negotia gesta sunt, de pecunia, quam de propriis opibus vel ab aliis mutuo acceptam erogasti, mandati actione pro sorte et usuris potes experiri. De salario autem, quod promisit, apud praesidem provinciae cognitio praebebitur (C. 4,35,1), plauzibilisnek tűnik az a feltevés, hogy Ulpianus a kérdéses fragmentumban azt akarta aláhúzni, hogy a honorárium folyósításában
- 34/35 -
való megállapodás ellenére is fennmarad a felek között a megbízási jogviszony, tehát a megbízót actio mandati directa, a megbízottat pedig - költségei, kiadásai megtérítésére - actio mandati contraria illeti meg. Ezzel szemben teljesen légből kapottnak tűnik Visky feltételezése, mely szerint az említett császári rendeletig a honorárium iránti igények mindkét úton - az ordo iudiciorum keretében éppen úgy, mint extra ordinem - érvényesíthetők lettek volna.
Társadalmilag tipikus volt továbbá, hogy honorárium folyósítására olyan szolgálatok esetében került sor, amelyek sajátos szakmai ismereteket, jártasságot, képzettséget tételeztek fel a tevékenységet kifejtők részéről. Ide tartoztak a szabad művészetek (artes liberales, ελευθερια) oktatói, főként a grammatica, rhetorica, arithmetica, geometria mesterei, továbbá az ügyvédek. Őket honorárium illeti meg, bár egyes forráshelyek - improprio modo -a merces kifejezést használják.[7] Teljességgel összeegyeztethetetlen Ulpianus és Paulus szóhasználata a földmérő (agrimensor) esetében.[8] Ide tartoztak továbbá az orvosok, de a sebészi beavatkozást végző felcserek tevékenységét vállalkozásnak fogták föl.[9]
A letéteményes mármost nem nyújt semmiféle kvalifikált, sajátos szakismeretet vagy jártasságot kívánó szolgáltatást, különösebb időveszteséget vagy fáradságot sem okozhat számára a tőle elvárt tevékenység, mint adott esetben a megbízott eljárása, amelyre a vagyonkezelővel kapcsolatban Papinianus utal: ... laborem ... remunerare ... (D. 17,1,7). Semmi sem indokolja tehát, hogy a letéteményes honoráriumban részesüljön. Nem is beszélve arról, hogy Heumann-Seckel maghatározása szerint honorárium olyan tevékenység esetén folyósítható, amely nem képezheti locatio conductio tárgyát.[10] Szó szerint átveszi ezt a meghatározást Cuq.[11] Márpedig fentebb láttuk, hogy Iulianus és Ulpianus a pénzért vállalt őrzési tevékenységet a locatio conductio egy-egy esetének tekinti. Önmagával kerül ezért ellentmondásba Cuq, amikor elismeri, hogy - a megbízotthoz hasonlóan - adott esetben a letéteményes is kaphat honoráriumot. Álláspontjának alátámasztására persze egyetlen forráshelyre tud csupán hivatkozni, éppen az általunk vizsgált Ulpianus-helyre, a vitatott pretium depositionis kifejezést honoráriumként értelmezve.[12] Azzal bizonyít tehát, amit bizonyítania kellene - ti. hogy a pretium depositionis valóban nem más, mint honorárium. Ez pedig a petitio principii tökéletes esete.
A letéteményesnek juttatott honorárium gondolata tehát pusztán egy kényszermegoldásnak tekinthető. Különösképpen kiagyalt konstrukciónak tűnik, amit Hagioteodorétosz egyik scholionjában felvet: a letéteményes - a szóban forgó helyen - nem is pénzt kap, ami bérfizetésnek számítana, hanem hálából valamiféle ajándékot, amelynek értéke egyáltalán nincs arányban az általa teljesített szolgáltatás értékével vagy az általa viselt kockázat mértékével: ... ου νομίσματα την μισθωσιν συνισττσντα ... αλλα 'απλτσς αδιατιμητον πραγμα 'οπερ ουκ εστι μισθος αδιατιμητον ουν πραγμα ελαβεν εφ"τ>5 τον συμβησομενον κινδυνον 'υπεχειν, και 'ως 'ο παλαιος φησιν, 'οιον τιμημα του κινδυνου.[13] A Basilica szövege a vitatott pretium non quasi mercedem accepi fordulatot meglepően elkenve, kontúrtalanul adja vissza: ... τιποτε ουχ 'ως μισθον ελαβε = aliquid non quasi mercedem accepit. Ez az üres, semmitmondó fordulat szinte követelte a tartalmi kitöltést, értelmezést a kommentátorok részéről. Így már egy másik scholiasta is felvetette azt a gondolatot, hogy valamiféle ellentételezésképpen nyújtott ajándékról, de nem pénzről van szó:
τιποτε ουχ 'ως μισθον ελαβε] Αλλ' 'ως εν ταξει αντιδωρου.[14] Megint egy másik scholiastának aztán beugrott az a kiváló gondolat, hogy amennyiben a letéteményes tevékenységéért valamiféle ellentételezést kap, érdekelt adós, így custodia-felelős. A pretium depositionis tehát voltaképpen a veszélyviselés ára, pretium periculi: Τιμημα τυχον ελαβε του κινδυνου, ου μην μισθον της φυλακης, 'ινα μη 'ευρεθη λοκατι.[15]
Ezt a bizánci felismerést eleveníti fel aztán a XX. század hajnalán Pernice, akinek láthatólag sem szövegkritikai, sem egzegétikai problémája sincs a vizsgált hellyel kapcsolatban.[16] Néhány év múlva azonban kezelésbe veszi a forrásszöveget az interpolációkritikusok új
- 35/36 -
nemzedéke, amely meglehetősen kényelmes módszert talál a kellemetlen, zavaró egzegétikai problémák kiiktatására: ha valamit nem értenek a forrásszövegekben vagy nem nyeri meg tetszésüket, az ódiumot rövid úton áthárítják az obskurus gondolkodású posztklasszikus jogtanárokra, legfőképpen pedig a császár parancsára munkájukat rohamléptekben végző jusztiniánuszi kompilátorokra.
Az általunk vizsgált szöveghely - pretium depositionis non quasi mercedem accepi - hamar elnyeri az egyre hevesebb forgószélként feltámadó kritikai szellem verdiktjét: De Ruggiero már 1907-ben atetizálja, kiiktatja a klasszikus római jog nemes szellemi arzenáljából.[17] Álláspontjához két év múlva csatlakozik Rotondi[18], majd újabb két év múlva Schulz.[19] Beseler pedig 1920-ban már nemcsak a vizsgált fordulatot, hanem a teljes paragrafus szövegét kíméletlenül posztklasszikus tákolmánynak nyilvánítja.[20]
Talán nem nélkülözne némi tanúságot, ha - mintegy évszázad távlatából - szemrevételeznők Beseler érveit. Meggyőző gyanúoknak tekinti a paragrafus szövegében az et generaliter dicendum est és a dicet aliquis fordulatot, -mintha egy klasszikus jogtudósnak eszébe sem juthatna fejtegetése során általánosítani vagy egy lehetséges ellenvetéssel foglalkozni. Az in re clam facta fordulat fölcserélése a si quid clam contrectatum sit fordulatra stilisztikailag tetszetősebbnek tűnhet ugyan, de tartalmilag pontosan megegyezik a szövegbeli kitétellel. Az in re deposita kicserélése az in re deponenda kifejezéssel, úgyszintén a pretium depositionis kifejezés bírálata arra hivatkozva, hogy a pénzt nem a dolog letételéért, hanem átvételéért és megőrzéséért fizetik - viszont már nyilvánvalóan a teljesen üres bakafántoskodás, kákán csomót keresés kategóriájába tartozik. A logikai csúsztatás (petitio principii) eszközétől sem riad vissza aztán Beseler kritikája: jogi szempontból is kifogásolja a pretium depositionis kifejezés használatát, mivel ha pénzbeli ellenszolgáltatást kötnek ki a felek a dolog megőrzéséért, akkor jogilag helyesen nem letétről, hanem vállalkozási szerződésről kell beszélni. De hiszen a szövegben éppen arról van szó, hogy a pretium depositionis nem tekinthető bérleti díjnak - non quasi mercedem -, így nyilvánvaló, hogy nem tekinti bérletnek a felek közötti jogviszonyt Ulpianus.
Mégsem ezek a hiperkritikai kisiklások verték ki a biztosítékot Küblernél, hanem a következő okfejtés. Beseler kifogásolja az ob rem depositam furti actionem non habemus fordulatot is. Kik vagyunk mi, a mondat alanya? - teszi fel a kérdést. Ha mi vagyunk a dolog tulajdonosa, aki letétbe helyezte a dolgot, akkor a megállapítás nyilván téves, hiszen a lopási büntetőkereset éppen a tulajdonost illeti meg. Ha viszont egy olyan személy a mondat alanya, aki nem tulajdonosa a dolognak, de nem is a letéteményes, akkor a megállapítás kétségtelenül helyes, de semmitmondó, triviális. Nyilvánvalóan csak a letéteményesre vonatkoztatva tartalmaz a mondat helyes és értelmes kijelentést. Ezért egy klasszikus jogtudós semmiképpen sem hagyta volna el kijelentéséből az apud nos kitételt, mert csak ezzel együtt lesz a megállapítás egyértelmű és helytálló. Logikai síkon persze igazat kell adnunk Beselernek. De Kübler igen szellemesen ellene fordítja az általa használt fegyvert: ha a szövegben tényleg szerepelne az apud nos kitétel - ob rem apud nos depositam -, akkor éppen ez jelentene gyanúokot Beseler számára. Arra hivatkozhatna ugyanis, hogy a kifejezés fölösleges, hiszen helyes értelmezés szerint nyilvánvalóan csak a letéteményes lehet a modat alanya. Meggyőzően mutat rá Kübler a Beseler által folytatott túlhajtott szövegkritika alapvetően önkényes jellegére: "Wenn eine Stelle unecht sein soll, dann kann ihr Verfasser es machen, wie er will, er wird es seinem Kritiker niemals recht machen".[21] Általánosabban is megfogalmazza Kübler, hogy a túlzásba vitt kritikai hevület voltaképpen kihúzza a talajt a romanisztika művelői alól, a romanisztikai kutatás tudományos komolyságát veszélyezteti: "Die Beselersche Interpolationenforschung, und nicht sie allein, schiesst weit über das Ziel hinaus. Beseler hat den Boden unter den Füssen verloren und sein Vefahren lässt bisweilen strenge Wissenschaftlichkeit vermissen".[22] Beseler egy ideig nem hajlandó tudomást venni az őt nyilván érzékenyen érintő kritikáról,[23] később azon-
- 36/37 -
ban visszavonul a Schulz által is képviselt szövegkritikai álláspontra, amely megelégszik a [pretium depositionis non quasi mercedem accepi] szakasz atetizálásával.[24]
Ez tekinthető egyébként az interpolációkritikai korszak fénykorában elfogadott standard-álláspontnak: a visszterhes letétet - a rendhagyó letéthez hasonlóan - jusztiniánuszi újításnak tekintik De Ruggiero és Rotondi nyomán az olasz romanisztika vezetői: Perozzi[25], Albertario[26] és Arangio-Ruiz.[27] A szövegkritika terjedelmi önkorlátozását jelzi, hogy Sachers már csak a [non quasi mercedem] szakaszt atetizálja[28], amelyet valójában fölösleges magyarázó glosszémának tekint, hiszen Ulpianus a pretium depositionis kifejezés alkalmazásával már érzékeltette, hogy a letéteményesnek juttatott anyagi ellenszolgáltatás nem merces. A kettő között azonban lényeges különbséget nem lát a szerző, a kérdést inkább terminológiainak tekinti.
Később Levy álláspontjában már a szövegrétegkutatás módszertani hatása tükröződik. A vel pretium - accepi szövegrészt teljes egészében betoldottnak tekinti ugyan, de a betoldást történetileg két különböző rétegre bontja. A [pretium depositionis] kifejezést posztklasszikus, de Jusztiniánusz előtti eredetűnek tartja. Nézete szerint ugyanis a visszterhes letét sajátosan vulgárjogi jelenség, akkor lép föl, amikor a locatio conductio klasszikus rezsimje felbomlik. Ennek igazolására idézi a Codex Euricianus 278. szakaszát, amely különbséget tesz élőállat díjazás fejében történő és ingyenes őrizete között. A jusztiniánuszi jog azonban - Levy nézete szerint - visszatér az ingyenesség klasszikus rezsimjéhez. Amikor tehát a jusztiniánuszi kompilátorok szembetalálkoznak a posztklasszikus átdolgozáson keresztülment szöveggel, - mintegy arcuk megőrzése végett - kiegészítik a [[non quasi mercedem]] kitétellel.[29]
Lényegében egy húron pendül az interplációkritika utóvédharcainak korszakában fellépő két belga szerző. Michel[30] és Robaye[31] elismerik a pretium depositionis kifejezés klasszikus eredetét. Ezt azonban nem különböztetik meg a mercestől, így - felfogásuk szerint - egy dolog őrizatének visszterhes elvállalása esetén nem is letét jön létre, hanem vállalkozás. A jusztiniánuszi kompilátorok azonban a jogviszonyt letétnek tekintik, ezért fűzik hozzá a pretium depositionis (= merces) kifejezéshez a teljesen fölösleges és félrevezető [non quasi mercedem] értelmezőt. A jusztiniánuszi jogban tehát a pretium depositionis már nem merces, hanem lényegében honorárium, amely a megbízásnál is előfordul, anélkül, hogy érintené az ügylet ingyenes jellegét. Kérdés persze, miért ragaszkodnak a letéti minősítéshez ebben az esetben is a kompilátorok és térnek el a világos klasszikus felfogástól. Ennek megvilágításával persze adósunk maradnak a szerzők.
Az 1950-es évektől kezdve egyre erőteljesebben érvényesülő antikritika az általunk vizsgált forráshely értelmezésének történetében is éreztette hatását. Nörr már 1956-ban érintetlennek nyilvánítja az egész vel pretium depositionis non quasi mercedem accepi szakaszt.[32] E konzervatív fordulat ára azonban nem csekély: el kell ismernie, hogy már a klasszikus korban létezett visszterhes letét. Ezzel szemben viszont - mint fent láttuk - igen erős ellenbizonyítékot szolgáltat a szintén Ulpianustól származó D. 16,3,1,8. Nörrnek nem is jut eszébe hatásosabb érv ennek meggyengítésére, mint az, hogy Ulpianus az óvatoskodó puto igét használja. Másrészt ő is a már Glück korában közkedvelt gondolathoz kénytelen visszanyúlni: a megbízotthoz hasonlóan esetenként a letéteményes is részesülhetett fáradozásáért valamiféle honoráriumban. Expressis verbis ehhez az állásponthoz térnek vissza aztán a szövegkritikai szempontból szintén konzervatív későbbi szerzők, Gandolfi és Pókecz Kovács. Gandolfi leszögezi: "Si tratta ... non di un vero e proprio corrispettivo, ma di un premio, di un onorario ..."[33] Ha ugyanis a pretium depositionis merces lenne, akkor kikerülhetetlen lenne a következtetés, hogy a felek között nem letét, hanem vállalkozási szerződés áll fenn. Ugyanezt a nézetet vallja Pókecz Kovács Attila. A tudománynak tehát - egy jókora vargabetűvel - a 21. század elején sikerül visszakanyarodnia Glückhöz, a 19. század elejére.
- 37/38 -
Az előzőekből világosan kitűnik, hogy a pretium depositionis értelmezésének eddigi kísérletei nem vezetnek meggyőző eredményhez. Ha ugyanis a pretium depositionis = merces, a megőrzés munkájának, fáradságának pénzbeli ellenértéke, akkor - egyértelmű és világos forrásbizonyíték (D. 16,3,1,8) szerint - nem depositum jön létre a felek között, hanem locatio conductio. Ha viszont az ingyenesen, szívességből végzett megőrzésért nyújtott, pusztán a hála kifejezésére szolgáló ajándéknak, honoráriumnak tekintjük, akkor ennek alátámasztására nem áll más forráshely a rendelkezésünkre, mint egyedül D. 47,8,2,23, amelyet éppen értelmezni kívánunk. Így kikerülhetetlenül a petitio principii csapdájába esünk: azzal bizonyítunk, amit éppen bizonyítanunk kellene.
Aligha gondolhatunk mármost a meglehetősen enigmatikus pretium depositionis kifejezés értelmezése kapcsán másra, mint a letéteményes költségei valamiféle megtérítésére. Utal erre a már Unterholzner és Petrazsicki által is felvetett gondolatra[34] Carlo Longo[35], de rövid úton elutasítja azt. Ennek indokolására két érvre hivatkozik. Egyrészt leszögezi, hogy a költségei megtérítésére irányuló érdeke folytán sem válhatna a letéteményes érdekeltté arra nézve, hogy ne rabolják el tőle a dolgot, amint Ulpianus szövege nyilvánvalóan feltételezi. Hamarosan látni fogjuk, hogy ez az érv egyáltalán nem helytálló. Másrészt arra hivatkozik az olasz romanista, hogy ha a pretium depositionis kifejezés valóban a költségtérítésre vonatkoznék, akkor Ulpianus fölöslegesen fűzte volna hozzá a non quasi mercedem értelmezőt. Nos, ez az érv is meglehetősen ingyenes és súlytalan: a non quasi mercedem kitétel pontosan az önmagában véve egyáltalán nem szokványos és ezért nem is egészen világos - Longo szerint is: "La frase è sibillina ed anche sospetta per l'inusitato concetto di prezzo di un deposito" - pretium depositionis kifejezés megvilágítására, magyarázatára szolgál, így egyáltalán nem fölösleges. De a Longo által javasolt megoldás sem mond lényegében véve újat. Nézete szerint ugyanis a pretium depositionis annak a hátránynak a kiegyenlítésére szolgál, amely a letéteményest a dolog elfogadása és őrzése folytán éri : "A noi sembra che nel testo si alluda ad un compenso,... a titolo di indennizzo per la privazione di utilità che la presenza della cosa depositata arreca al depositario". Különbözik ez lényegesen a jóval szokványosabb és világosabb költségtérítéstől?
A pretium depositionis plauzibilis módon nyilván olyan költségtérítésre vonatkoztatható, amelytől a letéteményes - érdekeivel ellentétesen - nagy valószínűséggel elesnék.
1) Előfordulhat, hogy a letevő költségtérítés címén egy átalányösszeget fizet a letéteményesnek, amellyel nem kell tételesen elszámolnia. Ha a tényleges költségei ezen átalányösszeg alatt maradnak, a többlet a letéteményes haszna lesz. Ha viszont a dolgot nem tudja visszaadni, mert elrabolták tőle, aligha hagyja nála - vagy fizeti ki neki utólag - ezt a nagyvonalúan meghatározott átalányösszeget a letevő.
2) Előfordulhat továbbá, hogy az őrzés költségei időszakonként visszatérően merülnek fel a letéteményesnél. Pl. a dolog megőrzésére őröket fogad fel vagy raktárhelyiséget bérel. Ilyenkor az őrök, illetve a raktárhelyiség bérét időszakonként visszatérően fizeti ki. S ha a letevőtől előre, egy összegben megkapja a teljes költségfedezetet, az egyelőre még kifizetésre nem kerülő összegrész rendelkezésére áll, azt használhatja, hasznot hajtó módon befektetheti, pl. kamatozó kölcsönbe adhatja.
3) Ulpianus szövege arra utal, hogy a letevő már előre, egy összegben folyósította a letéteményesnek a várható költségei fedezetére szánt összeget: vel pretium depositionis non quasi mercedem accepi. De nemcsak ebben az esetben válik érdekeltté a letéteményes abban, hogy ne kerüljön sor a dolog elrablására, hanem akkor is, ha utólagos elszámolás alapján követelheti a letevőtől költségei megtérítését. Ha ugyanis elrabolják tőle a dolgot, - bár ezért nem válik felelőssé -, elesik attól, hogy visszatartási jogot (ius retentionis) érvényesítsen a letevővel szemben költségigénye kielégítéséig. Modestinus világosan utal arra, hogy a letéteményes, bár az actio furti nem őt illeti meg, költségei megtérülése szempontjából mégis
- 38/39 -
érdekelt abban, hogy a dolgot ne lopják el: Res deposita si subripiatur, dominus eo nomine habet furti actionem, quamvis eius, apud quem deposita est, intersit ob impensas in rem factas rem retinere (Coll. 10,2,6). A mi szövegünkben Ulpianus - nyilván azért, mert a letéteményes fokozott felelősségével számol - elismeri aktívlegitimácóját az actio furti, ill. az actio vi bonorum raptorum tekintetében. Ugyanakkor megállapítja, hogy actio vi bonorum raptorum akkor is megilletheti, ha netán nem lenne jogosultsága actio furti indítására: ... et si cesset actio furti ob rem depositam, esse tamen vi bonorum raptorum actionem ... si quis igitur interesse sua vel modice docebit, debet habere vi bonorum actionem (D. 47,8,2,24). A klasszikus korra nézve ugyanis nem áll Földi András megállapítása, amely szerint "A letéttel kapcsolatosan sem compensatiónak, sem retentiónak, sem exceptio dolinak nincs helye. A letéteményesnek tehát felhívásra mindenképpen és azonnal vissza kell adnia a dolgot..."[36] Ez a helyzet csak Jusztiniánusz radikális újításai nyomán jött létre (C. 4,34,11 és a 88. Novella 1. fejezete).
Hogy a klasszikus korban lehetséges volt a compensatio ex eadem causa a letéteményes ellen indított per keretében, bizonyítja Modestinus: Actione depositi conventus cibariorum nomine apud eundem iudicem utiliter experitur... (Coll. 10,2,5 = D. 16,3,23.). Paulus ezzel ellentétes szövege nyilván a más jogviszonyból (non ex eadem causa) származó ellenigény beszámítására vonatkozik: In causa depositi compensationi locus non est, sed res ipsa reddenda est (P.S. 2,12,12). Márpedig compensatio és retentio párban járnak. Hogy a letéteményesnek volt visszatartási joga a klasszikus korban, Rotondi[37], Longo[38] és Nardi[39] is elismeri.
Az előzőek alapján végeredményben leszögezhetjük, hogy a pretium depositionis a merces kérdéskörétől pontosan elhatárolandó, sajátos gazdasági tartalmat, ill. érdekeltséget foglal magában. Visszterhes letétről tehát a pretium depositionis kapcsán egyáltalán nem lehet beszélni.
Van egy másik, szintén Ulpianustól származó forráshelyünk, ahol a letéteményesnek juttatott pénzbeli ellenszolgáltatás kifejezetten merces néven szerepel.
D. 13,6,5,2 (Ulpianus libro vicensimo octavo ad edictum): ... et quidem in contractibus interdum dolum solum, interdum et culpam prastamus. dolum in deposito, nam quia nulla utilitas eius versatur, apud quem deponitur, merito dolus praestatur solus, nisi forte et merces accessit, tunc enim, ut est et constitutum, etiam culpa exhibetur. aut si hoc ab initio convenit, ut et culpam et periculum praestet is, penes quem deponitur.
Hogyan beszélhet Ulpianus folyamatosan letétről, ha - amint mondja - et merces accessit? Nem munkaszerződésről kellett volna beszélnie, mint D. 16,3,1,8 alatt, amelynek már semmi köze nincs a letéthez? A probléma élét az interpolációkritika ismét atetizálásokkal igyekezett elvenni. Már az interpolációkritika születésének idején jusztiniánuszi betoldásnak minősíti a teljes [nisi forte - fin.] szakaszt Eisele.[40] Ez a felfogás később vörös fonálként húzódik végig a szövegkritikai irodalomban. Wieacker már a posztklasszikus betoldások időbeli rétegződését igyekszik kimutatni a szövegben. A [[nisi forte et merces accessit, tunc enim, ut est constitutum, etiam culpa exhibetur]] -[[aut si hoc ab initio convenit, ut et culpam et periculum praestet is, penes quem deponitur]] szakasz - felfogása szerint - már egy későbbi, skolasztikus szellemű feldolgozás eredményeként került a szövegbe, amint ezt a kettős kapcsos zárójelek alkalmazásával jelzi.[41] Nehezen egyeztethető össze viszont ezzel az a későbbi megjegyzése, hogy az et merces accessit, ut est et constitutum klasszikus szövegmaradványnak tekintendő.[42] Sachers már inkább csak formai javításokat javasol: kiiktatja a szövegből az Eisele óta alapos gyanúoknak tekintett nisi forte fordulatot és lecseréli culpam mellől a stilisztikailag elviselhetetlenül csúfnak érzett exhibere igét: ... [ni]si [forte et]merces accessit, tunc enim, ut est et constitutum, etiam culpa [exhibetur]<praestatur>...[43] Rossz hír lehet viszont Sachers és más kritikusok számára, hogy mivel exhibere számos helyen praestare szinonímájaként fordul elő[44], alkalmazása az adott helyen is kifogástalan latinitásnak tekinthető. Longo nem csupán a
- 39/40 -
jól ismert formai érvre hivatkozik a szöveg klasszicitását elutasító álláspontjának indokolására - a nisi forte ... tunc enim fordulat a bizánci kancellária és a kompilátorok kedvelt stílusjegye -, hanem logikai érvet is talál: elképzelhetetlen, hogy Ulpianus, miután kategorikusan leszögezi, hogy a letéteményes ingyenadós, ezért felelőssége pusztán dolusra korlátozódik, önmagával kirívó ellentmondásba kerülve kijelentse, hogy bezzeg amikor a letéteményes tevékenységéért bért kap, felelőssége megnövekszik. Ez a kiáltó ellentmondás kizárólag a kompilátorok számlájára írható: "... i compilatori disattenti e frettolosi ... hanno trascurato di aggiungere, o hanno malamente sottinteso, che ciò avviene perchè il contratto non ha più la figura del deposito, ... ma ha la figura della locazione ...[45]
Később persze a szövegkritikai manipulációkkal való lelkes játszadozás iránti kedv egyre fokozódó mértékben megcsappan. Nörr pusztán arra szorítkozik, hogy a culpa helyett a custodia szót illeszti a szövegbe.[46] A romanista doktrína által akkor már jó félévszázada sulykolt tétel hatása alól, mely szerint a klasszikus custodia - mint "objektív felelősség" -és a posztklasszikus culpa - mint "szubjektív felelősség" - egymástól toto caelo különböző kategóriák, láthatólag még nem képes kivonni magát. A merces és az exhibetur viszont nem jelent számára semmiféle gondot, már csak azért sem, mert - mint láttuk - aggály nélkül elismeri a visszterhes letétet a klasszikus jogban. A későbbi, szövegkritikai szempontból konzervatív szerzők viszont kénytelenek azzal a - Longo által korántsem tetszetősnek tekintett ("malamente sottinteso") - feltételezéssel élni, hogy Ulpianus a merces közbejötte esetében valójában már nem letétről, hanem bérletről - munkaszerződésről - beszél. Így Gandolfi[47] és Pókecz Kovács.
Ez a meglehetősen triviális, minden eleganciát nélkülöző megoldás nem igazán tűnhet kielégítőnek azon kutatók - a valódi emunctae nares - számára, akik kellően kifinomult szaglással és kihegyezett hallással közelítik meg a nemegyszer rejtvényszerű, enigmatikus forrásszövegeket. Ulpianus ugyanis egy szóval sem említi a vizsgált szövegben, hogy a merces folyósítása folytán már nem letétről, hanem munkaszerződésről lenne szó. Ehelyett viszont arra hivatkozik, hogy az adott kérdésben császári rendelet - feltehetőleg rescriptum - keletkezett. Ha mármost egy simán elintézhető szabványesetről volt szó, miért lett volna szükség a legfőbb államhatalmi szerv közbelépésére, ill. miért kellett volna egy ilyen aktust egyáltalán megemlíteni? Nörr felvetése, mely szerint a hivatkozott császári rendelet - C. 4,35,1 mintájára - honorárium kitűzését tette volna[48] lehetővé a letéteményes javára, elesik, ha meggondoljuk, hogy - amint fent kifejtettük - a római felfogás szerint nem volt igazán indoka a letéteményes honoráriumban való részesítésének. A szövegben szereplő merces accessit fordulat, egybevetve a következő - a contrario értelmezést sugalló - ab initio kitétellel, mintha arra utalna, hogy a díjfizetésre a letéti szerződés létrejötte után, egy későbbi időpontban került sor. Ha ugyanis a díjfizetésre irányuló megállapodás, ill. a díj tényleges folyósítása a felek között nyomban a szerződés megkötésekor végbement volna, nyilvánvalóan nem letét, hanem munkaszerződés jött volna létre, amint Ulpianus D. 16,3,1,8 alatt világosan leszögezi. Ezt a jogtudós itt is minden további nélkül megtehette volna, nem kellett volna semmiféle császári rendeletre hivatkoznia. Az is nyilvánvaló továbbá, hogy a szóban forgó esetben nem egyszerűen bérfizetési megállapodásra, hanem tényleges bérfizetésre került sor. A felek utólagos, bérfizetésre irányuló puszta megállapodása - mint pactum ex intervallo conventum - egyik fél kereseti követelésének tartalmát sem befolyásolta volna: sem a letéteményes nem követelhette volna keresetével a megállapodás szerinti bért a letevőtől, sem a letevő nem hivatkozhatott volna keresetében a letéteményessel szemben a dolust meghaladó mértékű felelősségre, azon az alapon, hogy a letéteményes a bérfizetésre irányuló megállapodás következtében érdekelt adóssá vált. Azok a szövegkritikusok - így Rabel[49] nyomán Wieacker[50] és Sachers[51] -, akik iskolás glosszémának tekintik és törlik a szövegből az [ab initio] fordulatot, szerencsétlen módon éppen önma-
- 40/41 -
gukat akadályozzák a szöveg helyes értelmezésében.
A tényállás tehát a következőképpen rekonstruálható. Az egyik fél ingyenesen átvette megőrzésre a másiktól az átadott dolgot. A felek között így egészen szabályos módon letéti jogviszony jött létre. Ezt követően a dolgot letétbe helyező bérleti díjat fizetett a másik félnek, aki ezt - nem különösebben meglepő módon - elfogadta. Ennek folytán viszont a felek között egy tökéletesen perplex helyzet (casus perplexus) alakult ki, s ez valóban indokolhatta a császári közbelépést. Az eset jogi megítélése nem okozna különösebb fejtörést, ha ki lehetne mondani, hogy a letét a díjfizetés folytán átalakult bérletté - Ulpianus felfogásában, mint láttuk, munkaszerződéssé. Erről azonban az adott helyzetben nem lehet szó. A valódi akadály nyilvánvalóan nem az, hogy a felek a maguk részéről feltehetőleg egyáltalán nem gondolnak arra, hogy a díjfizetés folytán a közöttük fennálló letétet átalakítják bérletté. A kifejezett ügyleti akarat hiányát ugyanis a jogászi értelmezés különösebb nehézség nélkül pótolja a hallgatólagos akarat-megegyezés (tacitus consensus) hipotézisével. A valódi akadály abban rejlik, hogy elmarad a felek között - nyilván fel sem merül bennük ennek jogi szükségessége - a dolog visszaadása, majd visszavétele. Jogcímváltás persze lehetséges a felek között a dolog tényleges visszaadása és visszavétele nélkül is, a felek puszta akaratmegállapodása alapján. Brevi manu traditio esetében az a fél, aki a dolgot magánál tartja, bírlalóból birtokossá válik azáltal, hogy animusának tartalma megváltozik: az animus rem alii - alieno nomine - habendi a kölcsönös megállapodás folytán átalakul és animus rem sibi - proprio nomine - habendi lesz belőle. Tipikus példája ennek, hogy a felek kölcsönné alakítják át a letétet, amint Ulpianus egy ismert helyen világosan kifejti (D.12,1,9,9). Constitutum possessorium esetében pedig - épp fordítva - a dolog korábbi birtokosa bírlalóvá válik a felek megállapodása folytán: az animus rem sibi - proprio nomine - habendi átalakul és animus rem alii - alieno nomine - habendi válik belőle. Tipikusan ez valósul meg, amikor az eladó haszonélvezőként vagy bérlőként továbbra is magánál tartja az eladott dolgot.
A mi esetünkben azonban sem brevi manu traditio, sem constitutum possessorium nem valósulhat meg, hiszen a bérlő ugyanúgy bírlalóként, causa detentionis alapján tartja magánál a dolgot, mint a letéteményes. A feleknek a jogcím megváltoztatására irányuló megállapodása nem jár együtt a dolgot magánál tartó fél animusa tartalmának olyan megváltozásával, amely - mint a brevi manu traditio és a constitutum possessorium esetében láttuk - a dolog effektív mozgása nélkül is biztosítja a dolog megváltozott jogcímen való megszerzését a dolgot magánál tartó fél számára. Innen ered mármost a casus perplexus: a letéti jogviszony a felek között nem alakulhatott át munkaszerződéssé vagy vállalkozássá, ugyanakkor - a pénzbeli javadalmazás folyósítása és elfogadása folytán - az érdekviszonyok a felek között úgy alakultak, mintha munkaszerződést vagy vállalkozási szerződést kötöttek volna. Egyedül az tűnhetett méltányos megoldásnak ebben a helyzetben, hogy a letéteményes felelősségének mértéke fokozódik, kiterjed culpára is, mintha már kezdettől fogva - ab initio - ebben állapodtak volna meg a felek. Ez a különleges helyzet, casus perplexus indokolhatta valójában, hogy a kérdést a kor vezető jogtudósai megvitassák, és az eléje terjesztett megoldást a császár - további vitákat megelőzendő - autoritatív erővel ruházza fel.
A szakasz helyes megértésének kulcsát tehát a római paktumelmélet adja a kezünkbe. Ezt az elméletet Ulpianus meglehetősen vázlatosan és nagy vonalakban fejti ki számunkra (D. 2,14,7,5-6), majd a bizánci jogtudomány szerteágazóan és részletekbe menően kidolgozza, amint a ránk maradt nagyszámú, tartalmilag a kérdéskörbe vágó scholion igazolja. Rotondi elévülhetetlen érdeme a romanisztikában, hogy ezeket a scholionokat górcső alá vette, alaposan áttanulmányozta és ismertette.[52] Mai szemmel nézve az impozáns terjedelmű anyagot elsősorban azt kell kiemelni, hogy tartalmilag a scholionok számottevő eltérést sem egymástól, sem az említett Ulpianus-helytől nem mutatnak föl. A bizánci jogtudósok nem vezettek be érdemben tartal-
- 41/42 -
mi újításokat a paktumok elmélete terén, legföljebb néhány sajátos - szakmai zsargonnak érződő - kifejezésmód írható a számlájukra, mint például μετατυποι (μετατυπουσιν) το συνάλλαγμα, την αγωγην = transforma(n)t contractum, actionem, φυσιν διδωσιν (διδοασιν) τω συναλλαγματι, τη αγωγη = naturam da(n)t contractui, actioni, αμειβει (αμειβουσιν) την φυσιν του συναλλαγματος = muta(n)t naturam contractus.
Ennek a paktumelméletnek a főbb tételei a következőkben foglalhatók össze. Bonae fidei iudiciumok esetén a szerződés megkötésével egyidejűleg megkötött mellékmegállapodásokra - pacta ex (in) continenti conventa - mindkét fél hivatkozhat a maga érdekében. Utólagos mellékmegállapodásokra - pacta ex intervallo conventa - már csak az alperes, bár ehhez nincs szükség formálisan exceptio pacti conventi felvételére a keresetformulába, mivel - a közismert regula szerint - exceptiones doli, metus, pacti conventi bonae fidei iudiciis inesse dicuntur. Ha pedig a szerződés tényleges teljesítése még egyik fél részéről sem kezdődött meg (re integra), a felek formátlan megállapodással akár el is állhatnak a szerződéstől. Ulpianus ebből a fortiori azt a következtetést vonja le, hogy ha így áll a dolog, akkor bármilyen egyéb megállapodást is köthetnek re integra, s ez a megállapodás mindkét fél javára érvényesíthető. Nehéz lenne manapság vitatni ennek a logikus következtetésnek a klasszicitását. Ezek a szabályok értelemszerűen a tartalmilag contra naturam contractus irányuló mellékmegállapodásokra vonatkoznak, vagyis azokra, amelyek eltérnek az ügylet ún. természetes alkotórészeitől (naturalia negotii), hiszen ez utóbbiak minden különmegállapodás nélkül is érvényesülnek a felek közötti jogviszonyban. Stricti iuris iudiciumok esetében a szerződés megkötésével egyidejűleg megkötött mellékmegállapodásokra kizárólag az alperes hivatkozhat a maga érdekében, a felperes nem. Így a hitelező a formátlan kamatmegállapodást nem érvényesítheti adósával szemben az ellene indított actio certae creditae pecuniae alapján folyó perben. Utólagos mellékmegállapodásokra pedig nyilván megint csak az alperes hivatkozhat a maga érdekében, de itt már formálisan is szüksége van ehhez exceptio doli, ill. pacti conventi felvételére a keresetformulába.
Egészen világosan és tömören foglalja össze ezt az elméletet a következő scholion: Τα μεν ουν εξ κοντινεν(κ)τι πακτα την μεν βοναφιδε αγωγην αδιαστικτως μετατυποι, τουτεστιν ειτε επ'ωφελεια του ρεου γεγενηται, ειτε επ'ωφελεια του ακτορος γεγενηται, την δε στρικταν αγωγην μετατυποι, 'οταν επ'ωφελεια του ρεου γεγενηται.[53] Jól kiegészíti ezeket a megállapításokat egy másik scholion: Επι μεν ουν ττσν στρικτων ... Ει ... μετα χρονον εισιν, ου μετατυπουσι μεν, παραγραφην δε μονον τχπ ρεω χαριζονται. Επ'ωφελεια του ακτορος μητε εξ κοντινεν(κ)τι μετατυπουσι, μητε εξ ιντερβαλλο...[54]
A rómaiaknak ezt a bölcs mérsékletét, körültekintését a paktumok perben való érvényesíthetősége tekintetében manapság különösképpen értékelhetjük. Az észjog óta ugyanis jóformán teljesen korlátlanul elfogadják a modern jogrendszerek a pacta sunt servanda elvét. A nemzeti valutában folyósított, de külföldi valutaértékben elszámolt pénzkölcsönök - vulgárisan 'devizahitelek' - esetében márpedig előfordulhat, hogy - a valutaárfolyamoknak a nemzetközi pénzpiacokon a belföldi valutára nézve kedvezőtlen alakulása esetén - az adósnak a ténylegesen felvett tőkeösszeg többszörösét (akár öt-nyolcszorosát) kell törlesztenie, hiszen a szerződés megkötésekor a felek voltaképpen ilyen tartalmú megállapodást kötöttek (pactum ec continenti adiectum). Ez a 'megállapodás' széles társadalmi körökre nézve járt rendkívül hátrányos, esetenként jóformán katasztrofális financiális következményekkel. A pacta sunt servanda elv korlátlan érvényességét elismerő modern jogrendek pedig lényegében tehetetlennek, ütőképtelennek bizonyulnak e súlyos társadalmi mizéria kezelése terén. Nevetségesen naiv, teljességgel alkalmatlan érvekkel próbálnak fellépni a bankokkal szemben a nyomorba döntött adósok védelmében. Így rendszerint arra hivatkoznak, hogy a bankok nem tettek eleget 'tá-
- 42/43 -
jékoztatási kötelezettségüknek", nem figyelmeztették kellőképpen ügyfeleiket a rájuk leselkedő veszélyekre. Mintha egy autószalontól elvárható lenne, hogy legalább tízperces, sokkoló videóban mutasson be ügyfeleinek közlekedési balesetben ripityára törött, kigyulladt, felrobbant, árokba zuhant gépkocsikat, a kiszemelt autócsoda megvásárlásának esetleges következményeire vonatkozó "tájékoztatási kötelezettségének" teljesítése érdekében. A római jog strukturális adottságai folytán fel sem merülhetett olyan probléma, mint amilyen manapság a szerencsétlenül járt 'devizaadósok' széles körét sújtja - javarészt a modern jogászi gondolkodás diszfunkcionálása következtében.
Visszterhes letét persze valóban létezett a római jogban, de ez nem abban állott, hogy a letéteményes pénzbeli ellenszolgáltatást - legyen az merces, honorarium avagy pretium depositionis - kapott volna őrzési tevékenységéért. Éppen megfordítva: a letevő kapott kamatot a letéteményestől a nála elhelyezett pénz használatáért. Az ilyen értelemben vett visszterhes letét létezését a római jogban egyértelműen bizonyítja Paulus kijelentése.
D. 16,3,29,1 = P.S. 2,12,5a: Si ex permissu meo deposita pecunia is, penes quem deposita est, utatur, ut in ceteris bonae fidei iudiciis usuras eius nomine praestare mihi cogitur.
Ugyanezt szögezi le Gordianus császár egy rescriptuma is.
C. 4,34,4 (Imp. Gordianus A. Timocrati): Si deposita pecunia is, qui eam suscepit, usus est, non dubium est, etiam usuras debere praestare. ...
Az idézett helyeken nyilvánvalóan a letétbe helyezett pénz jogszerű használatáért járó kamatokról van szó. Jogellenes használat esetén furtum usus valósul meg, és büntetőkereset - actio furti - is indítható. De amennyiben a letevő ezt mellőzi és megelégszik a reiperszekutórius in ius concepta actio depositi directa indításával, a bíró büntetőkamatokban is marasztalni fogja az alperest. Ezt szögezi le Gordianus egy másik rescriptuma.
C. 4,34,3 (Imp. Gordianus Austero): Si depositi experiaris, non immerito tibi etiam usuras restitui flagitabis, cum tibi debeat gratulari, quod furti eum actione non facias obnoxium, siquidem qui rem depositam invito domino sciens prudensque in usus suos converterit, etiam furti delicto succedit.
Bár a lopást elkövető letéteményes által fizetendő kamatok - az ismert fur semper moram facere intellegitur regula értelmében - késedelmi kamatoknak (usurae ex mora) is tekinthetők, az előbb idézett két helyen nyilván nem késedelmi kamatokról van szó. De nem is feltétlenül a felek megállapodása alapján fizetendő kamatokról (usurae ex conventione), hanem esetenkét a bíró által - fizetési késedelem és kamatmegállapodás hiányában is - a pénz használatáért ex bono et aequo helyben szokásos, méltányosnak ítélt mértékű kamatról. A bonae fidei iudicium bírája ugyanis hivatali helyzeténél (officio iudicis) fogva fel van hatalmazva arra, hogy adott esetben méltányossági alapon kamatokat ítéljen meg a felperes javára, mintha a felek ebben ténylegesen megegyeztek volna: "... et est quidem constitutum in bonae fidei iudiciis, quod ad usuras attinet, ut tantundem possit officium iudicis quantum stipulatio ..." (Papinianus, D. 16,3,24).
Mindez teljesen világos és érthető. A bökkenő csupán az, hogy Paulus idézett kijelentése szöges ellentétben áll egy másik kijelentésével.
Coll. 10,7,9: Si pecuniam deposuero eaque uti tibi permisero, mutua magis videtur quam deposita, ac per hoc periculo tuo erit.
Ha tehát a letevő engedélyezi a letétbe helyezett pénz használatát a letéteményesnek, ugyanezen jogtudós szerint már nem letétről, hanem kölcsönről van szó. Ugyanezt az álláspontot képviseli egyébként Ulpianus is.
D. 12,1,9,9 (Ulpianus libro vicensimo sexto ad edictum): Deposui apud te decem, postea permisi tibi uti. Nerva Proculus etiam antequam moveantur, condicere quasi mutua tibi haec posse aiunt. et est verum, ut et Marcello videtur: animo enim coepit possidere, ergo transit periculum ad eum, qui mutuum rogavit, et poterit ei condici.
Hogyan jelentheti ki mármost Paulus, hogy a letétbe helyezett pénzösszegnek a letevő
- 43/44 -
engedélyével történő használata esetén a bonae fidei iudicium keretében - akár kikötötték a felek, akár nem - a letevőnek kamat jár, ha a letett pénzösszeg használatának engedélyezése esetén kölcsön jön létre, a kölcsönkövetelés érvényesítésére szolgáló stricti iuris iudicium - actio certae creditae pecuniae - pedig még a felek által formátlanul kikötött kamatokra sem tejed ki? A fogas kérdés immár másfélezer éve okoz komoly fejtörést a római jog kutatóinak.
A helyek harmonizálása már a Basilica scholionjaiban elkezdődött. Sztefanosz szerint a D. 16,3,29,1 alatt szereplő esetben a pénz használatának engedélyezése pusztán hallgatólagosan történik: a letevő nem mondja ki nyíltan a letéteményesnek, hogy 'használd!', hanem csupán, hogy 'ugyanannyit adj vissza!': Την επιτροπην νοησον μηδε 'ουτως, του παραθεμένου ειποντος, χρησαι ... αλλα ... Ότι τοσαυτα μοι αποδιδως ...[55] D. 12,1,9,9 viszont olyan letétről szól, ahol a letevő kertelés nélkül kimondja: 'használd!', s ezzel - mintha egy varázsigét mondott volna ki - egy csapásra megváltozik a felek közötti jogviszony, a birtok, a tulajdon, a veszélyviselés, a kereset. A 'használd!' igének ezt a varázsütéshez hasonló hatását már egy korábbi bizánci jogtudós, Amblikhosz is felismerte, az ő lelkes felkiáltását idézi Sztefanosz: ω ποσα δύναται των συναλλαγματων 'η φυσις, ω ποσα δι''ενος μετασχηματισται ρημτος, 'απαντα γαρ τω του χρησαι μεταβεβληνται ρηματι, δεσποτεια, νομη, συναλλαγμα, κινδυνος, αγωγη.[56]
Accursius a felek ügyleti akaratával magyarázta, hogy a letétbe helyezett pénz használatának engedélyezése ellenére sem jön létre kölcsön a D. 16,3,29,1 alatti esetben. A feleknek egyszerűen nem állott szándékában eltérni a közöttük fennálló letéti jogviszonytól, s ezt az ügyleti akaratot irányadónak tekinti a jogrend a jogviszony minősítése tekintetében: intellige quod non fuit actum, ut de mutuo agat, sed ut ex deposito obligatio prima duret. alias ageret ex mutuo et non venirent usurae citra vinculum stipulationis.
A Glossa ordinaria ezen magyarázata - úgy tűnik - évszázadokon keresztül meg is nyugtatta a jogtudományt. Csak az Usus modernus korában lépett föl Bynkershoek[57], majd nyomában a történeti jogi iskola hajnalán Overbeck[58] azzal a merész, manapság különösen modernnek tűnő gondolattal, hogy Paulus és Ulpianus között kibékíthetetlen nézetkülönbség állott fenn a kérdéses eset jogi megítélésében. Ha meggondoljuk, hogy Papinianus két legnagyszerűbb tanítványa között erőteljes rivalizálás állhatott fenn, és több más kérdésben is - pl. mint fent láttuk, az agrimensor tevékenységének értékelésben is - homlokegyenest ellenkező nyilatkozatokat tettek, a magyarázat egyáltalán nem tűnik implauzibilisnek. Mindazonáltal a mi problémánk megoldására ez a feltételezés nem alkalmas, hiszen a szóban forgó kérdésben Paulus nemcsak vetélytársával, hanem saját magával is ellentmondásban van.
A leginkább elfogadhatónak tűnő magyarázat számos jogász számára továbbra is a bizánci Sztefanoszé lehetett: ha a pénz használatának engedélyezése kifejezett, kölcsön jön létre, ha csupán hallgatólagos, marad a letét. Ezt a meglehetősen olcsó megoldást képviseli Frantzke[59], Glück[60] és Mühlhäuser[61]. Csak a történeti jogi iskola idején veti fel Neustetel, hogy D. 16,3,29,1 szövegében az ex permissu meo fordulat - számos szerző nézetével ellentétben - semmiképpen sem értelmezhető a használat hallgatólagos engedélyezésének.[62] Fantasztikus - minden alapot nélkülöző - ötlet felvetésére vetemedik Schaffrath. Nézete szerint a letétbe helyezett pénz használatának kifejezett engedélyezésével a letét szükségképpen átalakul kölcsönné. Csakhogy a kölcsön követelésére indítható condictio - a kamatkövetelés tekintetében - megtartja a korábbi bonae fidei iudicium sajátosságait: "... einige Eigentümlichkeiten einer bonae fidei actio behalten zu haben scheine...", mivel a felek közötti jogviszony eredetileg valóban letét volt.[63] Ügyesnek szánt trükkel igyekszik kikerülni a szöveggel kapcsolatos súlyos értelmezési problémát Emmerich. Nézete szerint a pénztulajdonos nem a pénz felhasználására, hanem letétbehelyezésére ad engedélyt.
- 44/45 -
A megbízott által annak rendje és módja szerint letétbe helyezett pénzt aztán a letéteményes jogellenesen felhasználja. A pénztulajdonos ennek alapján büntetőkamatokat követel actio mandati directa révén a megbízottól vagy actio depositi directa útján a letéteményestől.[64] Csakhogy a szövegben szereplő cogitur alanya egyértelműen is, penes quem deposita est. A bonae fidei iudicium így semmiképpen sem lehet - a szerző értelmezése szerint - actio mandati, hanem kizárólag actio depositi. De ezt nem a pénztulajdonos indíthatja meg, hanem a megbízott, hiszen ő helyezte letétbe - a tulajdonos megbízása alapján - a pénzt. A pénztulajdonos legföljebb akkor perelhetné a letéteményest, ha megbízottja, a letevő átengedné neki a keresetét. Erről azonban a szövegben szó sincs. Így Emmerich értelmezési kísérlete sem vezet semmilyen elfogadható eredményre. Szintén elfogadhatatlan Huschke emendációja, a szövegben szereplő ex permissu meo kitétel teljesen önkényes átírása az ex impermissu meo fordulatra.[65] Nem is beszélve arról, hogy az impermissus főnév ismeretlen a latin irodalomban, annak egyetlen előfordulási helye így Huschke konjektúrája lenne.
Elegánsabban közelíti meg a problémát Schmid. Mivel D. 16,3,29 pr. zárt letétről szól (Si sacculum vel argentum signatum deposuero ...), nézete szerint ennek a zárt letétnek a felbontására és a pénz használatára irányuló engedélyről van szó az 1. §-ban. Márpedig ezáltal nem kölcsön jön létre, hanem a zárt pénzletét átalakul szabadon felhasználható nyílt pénzletétté, vagyis normális letétből rendhagyó letét lesz. Ezért minden aggály nélkül indítható actio depositi directa in ius concepta, amely mint bonae fidei iudicium a kamatkövetelésre is kiterjed. A D. 12,1,9,9 alatt tárgyalt esetben azonban a pénzletét már eredetileg nyílt volt. Így a letéteményes tulajdonképpen minden további nélkül felhasználhatta volna a nála elhelyezett pénzt. Ő azonban nem ezt tette, hanem a letétet kölcsönné kívánta átalakítani. A letevő beleegyezésével ez meg is valósult.[66] Végül Bruckner szerint az Ulpianus-helyen is (D. 12,1,9,9, hasonlóképpen eo.10 és D. 16,3,1,34) a letétnek nem kölcsönné, hanem rendhagyó letétté való átalakulásáról van szó. Ennek nem mond ellent a condictio alkalmazása, mivel itt nem kölcsönszerződésből, hanem letéti szerződésből eredő condictióról van szó, a condictio generalis alkalmazásáról.[67]
Az interpolációkritika megindulása a XIX-XX. század fordulóján jelentősen megkönnyítette a szöveggel való elbánás lehetőségét a kutatók számára. Így Naber kényelmesen atetizálhatta a kellemetlen [ex permissu meo] fordulatot[68], Schulz pedig egy non beiktatásával - <non> ex permissu meo - vehette el az élét az évezredes egzegétikai problémának[69]. Longo aztán - szükségből erényt kovácsolva - vakmerőségben messze felülmúlta kritikustársait: megállapította, hogy D. 16,3,29,1 voltaképpen nem más, mint a vele homlokegyenest ellenkező Coll. 10,7,9 kompilátori átalakításának terméke.[70] Mintha a kompilátorok épp a rendhagyó letétet tagadó, azt kölcsönnek minősítő Paulus-szöveg manipulálása révén kívánták volna bebizonyítani, hogy rendhagyó letét mégiscsak létezik, a letevő engedélyével felhasznált pénzösszeg bonae fidei iudicium révén követelhető - kamatokkal együtt.
Az egyre erősödő szövegkeritika sodrásával szemben igyekezett fellépni Rabel, aki szerint Paulus volt az első jogtudós, aki elfogadta az actio depositi alkalmazhatóságát az adott tényállás mellet a kamatok perelhetővé tétele érdekében.[71] Bonifacio szerint is túllő a célon Longo mutatványa. Ő inkább a két Paulus-hely közötti kínos ellentmondás elsimítására tesz kísérletet. Felfogása szerint Coll. 10,7,9 - mutua magis videtur, quam deposita - nem mondja ki egyértelműen, hogy az adott esetben kölcsönről van szó, csupán azt, hogy a veszélyviselésnek a letéteményesre való átszállása folytán - kizárólag ebből a szempontból - olyan joghelyzet jön létre, mint a kölcsön esetében. A szöveg duktusa persze nemigen van összhangban ezzel a logikával. Ha Paulus - Bonifacio felfogásának megfelelően - valóban azt akarta volna mondani, hogy a letéti jogviszony a felek között változatlanul fennmarad, de a veszély átszáll a letéteményesre, mint a kölcsön esetében, akkor a szövegnek így kellett volna szólni: Si pecuniam deposuero
- 45/46 -
eaque uti tibi permisero, periculo tuo erit, ac per hoc mutua magis videtur quam deposita. A fennmaradt szöveg ezzel szemben épp fordított logikát tükröz: előbb kölcsönnek minősíti a felek közötti jogviszonyt, majd ebből vonja le azt a következtetést, hogy a veszély a pénz átvevőjét terheli: ... mutua magis videtur quam deposita, ac per hoc periculo tuo erit. Nem idegenkedik ugyanakkor Bonifacio a szövegkritika alkalmazásától sem. D. 16,3,29,1 szövegét részben atetizálja, részben kiegészíti a <post moram> betoldással: ... <post moram> [ ut in ceteris bonae fidei iudiciis] usuras [eius nomine] praestare mihi cogitur.[72] Így Paulus ugyanazt mondja, mint Papinianus (D. 16,3,24 és eo. 25,1), ti. hogy letéti keresettel csak késedelmi kamatok követelhetők. De ha ezt ki akarták terjeszteni a kompilátorok a megállapodás szerinti kamatokra is - amint Bonifacio véli -, nem érthető, miért nem jártak el ugyanígy eo. 25,1 esetében is (ha már eo. 24 utolsó mondatát kompilátori betoldásnak tekintenénk).
Meglehetősen szimpla érveléssel Paulus ellentmondásos kijelentései közül a Coll. 10,7,9 alattit tekinti hitelesnek Geiger, arra a nem éppen átütő erejű érvre hivatkozva, hogy "az a régebbi".[73] Sondel[74] és Klami[75] pedig - Longo korábbi huszárvágásán felbátorodva - D. 16,3,29,1 szövegét teljes egészében a kompilátorok által különböző Paulus-szövegekből összefércelt textúrának tartja. Mindenesetre meglepő némileg, hogy a "lóhalálban dolgozó", "túlterhelt" kompilátoroknak olyan tökéletesen sikerült elsimítani a bonyolult fércmunka varratait, hogy a szöveg jelenlegi formájában a leghalványabb jelét sem mutatja fondorlatos ténykedésüknek.
De a szövegkritikusok érvelése nemcsak filológiai síkon válik esetenként egészen parodisztikussá, elméleti-dogmatikai síkon is elképesztő kisiklásokra ragadtatnak. Így Brasiello szerint a római jogászok számára nem az ügylet anyagi jogi minősítése volt az alapvető kérdés, hanem az indítható kereset meghatározása. Abból tehát, hogy Ulpianus D. 12,1,9,9 alatt leszögezi a condictio alkalmazásának lehetőségét, még egyáltalán nem következik, hogy a jogtudós egyúttal a letéti jogviszony megszűnését és kölcsönné való átalakulását is feltételezte volna. A klasszikusok felfogása szerint ugyanis nem a jogviszony változott meg az adott esetben, csupán annak tárgya alakult át helyettesíthetetlen dologból helyettesíthető dologgá, azáltal, hogy a letéteményes - a letevő engedélyével érve - felnyitotta a zárt letétet és felhasználta annak tartalmát, a pénzt.[76]
Klami sem az ügylet anyagi jogi minősítését tartja alapkérdésnek, hanem annak megállapítását, milyen kereset használható az adott tényállás mellett: condictio vagy actio depositi vagy esetleg mindkettő: "Es ist zu fragen, ob die condictio gebräuchlich war oder die actio depositi oder beide".[77] Ulpianus nem lépett túl ezen a kérdésfeltevésen a D. 12,1,9,9 alatti jogeset tárgyalása során. Egyáltalán nem törődött olyan fogalmi-dogmatikai konstrukciók felállításával, amelyek alapján egyértelmű és szabatos válasz lett volna adható a konkrét esetben indítható actio kérdésére: "Ulpian versuchte m.E. keine genaue Grenze zwischen Verwahrung und Darlehen in der Weise zu ziehen, dass nicht actio depositi und condictio konkurrierend anwendbar gewesen wären".[78] Ulpianus és a hasonló mentalitással felruházott Paulus - ezek szerint - valami agymosó jogszociológiai kurzuson átesett prakticisták lettek volna, akik számára a dogmatikus jogászi gondolkodás módszerei semmiféle relevanciával nem rendelkeztek.
A bizánci jogtudomány óta vörös fonálként húzódik végig a romanista doktrínában az az alapvető dogmatikai balfogás, amely attól függően, hogy kifejezetten vagy hallgatólagosan állapodtak meg a felek valamiben, eltérő jogkövetkezményeket fűz a megállapodáshoz. Kézenfekvő, hogy ilyen különbségtételnek helye nincs. Amennyiben egy megállapodás valóban létrejön, szükségszerűen ugyanazt a jogkövetkezményt vonja maga után - akár kifejezetten, akár hallgatólagosan jött létre a felek között. A letét átalakul kölcsönné akár kifejezetten engedélyezi a letevő a letéteményesnek, hogy a letétbe helyezett pénzt tetszése szerint felhasználja - 'használd tetszésed szerint!' -, akár csupán hallgatólagosan -
- 46/47 -
'ugyanannyit adj vissza!'. Ez utóbbi esetben is kölcsön jön létre, nem ún. rendhagyó letét, mint a doktrína túlnyomórészt tanítja. A rendhagyó letét ugyanis - dogmatikailag tekintve - jogi nonszensz. Ha a felek a pénz átadásakor generikus visszatérítésben állapodnak meg, letét semmiképpen sem jöhet létre. Világosan leszögezi ezt már Papinianus: ... respondi depositi actionem locum habere ... si id actum est, ut corpora nummorum eadem redderentur, nam si ut tantundem solveretur convenit, egreditur ea res depositi notissimos terminos ... (D. 16,3,24). Mindazonáltal ha a letevő a pénzérméket nem lezárva - egy lezárt, lepecsételt zacskóban vagy kazettában -adja át, és a letéteményestől nem in specie ugyanazokat pénzérméket kapja vissza, hanem a kérdéses összeget hiánytalanul kitevő, ugyanolyan forgalmi értéket képviselő más érméket, nyilvánvalóan semminemű érdeksérelem nem éri. Ezért jogilag semmilyen panasznak - keresetindításnak - nincs helye az ő részéről. Hogy a letéteményes azért nem ugyanazokat pénzérméket adja a vissza a letevőnek, mert közben elköltötte őket, vagy csupán összekeverte a saját érméivel és nem tudja azonosítani, jogilag teljesen irreleváns. De arról sincs szó, hogy a letevő felhatalmazta volna őt az átadott pénz felhasználására!
A gyakorlatilag előforduló eltérő esetek adekvát elméleti megvilágítása végett tegyünk különbséget a következő eshetőségek között! (Qui bene distinguit, bene docet.)
1) Átadnak egy pénzösszeget - akár nyíltan darabonként leszámolva, akár lezártan. Ha ekkor a felek abban állapodnak meg, hogy azt az átvevő szabadon felhasználhatja, majd generikusan visszatéríti, kölcsön jön létre. Ha pedig abban állapodnak meg, hogy a pénzt az átvevő az átadó akaratának megfelelően, alapvetően az ő érdekében használja fel, megbízás jön létre.
2) Letét címén átadnak egy pénzösszeget - akár nyíltan darabonként leszámolva, akár lezártan. Később a letevő engedélyt ad a letéteményesnek, hogy a pénzt tetszése szerint felhasználja, majd generikusan visszatérítse. Amikor a letéteményes ebbe beleegyezik, azaz a letevő ajánlatát elfogadja, a letét átalakul kölcsönné. Erről az esetről beszél Paulus: Si pecuniam deposuero eaque uti tibi permisero, mutua magis videtur quam deposita ... (Coll. 10,7,9). Ha pedig a letéteményes fordul azzal a kéréssel a letevőhöz, hogy engedélyezze neki a pénz felhasználását, a letevő beleegyezésével alakul át a letét kölcsönné. Ezt az esetet írja le Ulpianus: Deposui apud te decem, postea permisi tibi uti: Nerva Proculus etiam antequam moveantur, condicere quasi mutua tibi haec posse aiunt, ... ergo transit periculum ad eum, qui mutuam rogavit ... (D. 12,1,9,9). Egy további esetváltozat, hogy a letevő a letéteményes későbbi akaratától függően - si voles vagy volueris - engedélyezi számára a letétbe helyezett pénz felhasználását. Ilyenkor is átalakul a letét kölcsönné, de csak akkor, amikor a felhasználásra utóbb ténylegesen sor kerül (D. 12,1,10, továbbá D.16,3,1,34).
3) A letevő utóbb engedélyt ad a letéteményesnek a pénz felhasználására, de nem a letéteményes kérésére, oly módon, hogy közelebbről meghatározza a felhasználás célját, módozatát, pl. hogy a pénzt fektesse egy bizonyos üzleti vállalkozásba. Ilyenkor a letéteményes a pénz felhasználása során voltaképpen voluntate domini jár el: nem a saját elgondolását, célkitűzését, szándékát követi, hanem a pénztulajdonos tanácsát, mintegy megbízását. A pénzérmék tekintetében hiányzik nála az animus domini, rem sibi habendi. Ezért nem is szerez tulajdont, a letét nem alakul át kölcsönné. Amennyiben a pénz felhasználásánál a pénztulajdonos - a letevő - érdeke dominálna, megbízásról lehetne beszélni. De a letét nem alakulhat át megbízássá - ugyanazon okból kifolyólag, amelyet fent, D. 13,6,5,2 elemzése kapcsán már kifejtettünk: valamely bírlalati jogcím (causa detentionis) nem cserélhető föl egy másikra a felek puszta megállapodása alapján. Erről a sajátos esetről szól mármost Paulus annyi fejtörést okozó kijelentése: Si ex permissu meo deposita pecunia is, penes quem deposita est, utatur, ut in ceteris bonae fidei iudiciis usuras eius nomine praestare mihi cogitur (D. 16,3,29,1).
Helyesen mutat rá Cervenca, hogy itt nem késedelmi és nem is a felek megállapodásából kifolyólag fizetendő kamatokról van szó, ha-
- 47/48 -
nem a használat ténye alapján fizetendő kamatokról.[79] Erre utal világosan a szövegben szereplő eius = usus nomine. A kamatfizetési kötelezettséget és annak mértékét a bíró hivatali hatalmánál fogva a bona fides iratlan elvárásai, követelményei szerint állapítja meg. Ha ugyanis a felek megállapodása alapján fizetendő kamatról lenne szó, akkor ez - mint pactum ex intervallo conventum - a fent ismertetett paktumelmélet elvei szerint a felperes javára peres úton nem lenne érvényesíthető. Nem zárható ki persze a szöveg alapján, hogy a felek között már a letéti szerződés létrejöttétől kezdődően - ab initio - volt egy kamatfizetési megállapodás. Ekkor nyilván ennek alapján kell a letéteményesnek kamatot fizetnie, de ebből a szempontból a pénz felhasználásának ténye irreleváns.
Nem tűnnek megalapozottnak ugyanakkor Cervenca aggályai a szöveggel kapcsolatban. Az olasz romanista úgy látja, hogy - szövegünkkel ellentétben - a jusztiniánuszi jog letét esetében csak a késedelmi és a felek által kikötött kamatokat ismerte el, a megengedett használat címén fizetendő kamatokat nem.[80] Ennek alátámasztására viszont olyan - Sztefanosztól, Kürillosztól és Teodórosztól származó - scholionokra hivatkozik, amelyek nem a mi forráshelyünket kommentálják, hanem olyan helyeket (D. 16,3,24, eo. 25,1, C. 4,34,2), amelyek valóban kizárólag a késedelmi és kikötött kamatokról beszélnek. Ezek összevetése a velük prima facie ellentmondásosnak tűnő Paulus-hellyel - úgy tűnik - meghaladta a bizánci jogtudósok szellemi igényeit és képességeit. Egyébként maga Cervenca elismeri, hogy egy scholion, amely a mi helyünkkel foglalkozik, elismeri a kamatfizetés kötelezettségét a megengedett használat alapján: Ει κατα κελευσιν μου Όις παρεθεμην σοι νομισμασι χρηση, απαιττσ τοκους.[81] Ehhez képest szükségtelennek és fölöslegesnek tűnik Cervenca deus ex machina-jellegű feltevése, mely szerint Paulus szövegének a Digestába bekerülő posztklasszikus átdolgozása a keleti provinciákban kialakuló, a letétnél megengedett használat esetén is kamatfizetési kötelezettséget előíró gyakorlat hivatalos elismerését tükrözte volna, akárcsak a hasonló tartalmú Gordianus-rescriptum (C.4,34,4).
A fenti megfontolások alapján Paulus kijelentései összhangba hozhatók egymással és Ulpianus kijelentéseivel. Mindenesetre látnunk kell, hogy fennmaradt forrásszövegeink nem tökéletes pontossággal, hanem inkább megközelítőleg, hozzávetőlegesen rögzítik a szóban forgó jogeset tényálláselemeit. Ez részben nyilván azoknak az eseményeknek a következménye, amelyek szövegeinkkel kapcsolatosan azok áthagyományozódása során - utólag pontosan ki nem deríthető módon - végbementek. Biztosan jóval okosabbak lennénk, ha pontosan ismernénk az eredeti szövegeket, ahogyan azok a jogtudósok keze alól közvetlenül kikerültek. A későbbi kiadók, kompilátorok feltehetőleg sokszor igyekeztek rövidíteni, tömöríteni, sűríteni, így a szövegek könnyen megcsonkulhattak, kimaradhattak belőlük olyan szavak, kifejezések, fordulatok, amelyek a jogi tartalom pontos megértése szempontjából fontosak lehetnének.
Nem szabad azonban elsiklanunk azon sajátos körülmény fölött sem, hogy a római jogtudósok az eléjük kerülő jogi problémák megoldásánál túlnyomórészt institucionalista módon gondolkodtak, nem normativista módon. Az institucionalista szemléletmód a jogot társadalmi valóságként, interperszonális emberi magatartások komplex rendszereként fogja föl, nem normák rendszereként, mint a normativizmus. A jogi problémákat a valóságos életviszonyként szemlélt jogeset elemzése, más hasonló és eltérő esetekkel való összevetése révén oldja meg a nem csupán a jog alapvető fogalmait és elveit magasrendű szakmai szinten ismerő és kezelő, de tapasztalata folytán fejlett igazságérzettel is rendelkező jogtudós egyedi, kreatív döntése. Az istitucionalista jogfelfogás nem hiszi, hogy a jog sokrétű, bonyolult, komplex valósága teljes egészében befogható normák szemantikai-logikai hálózatába, amint a normativizmus posztulálja. A norma csupán többé-kevésbé adekvát módon tükrözi, érzékelteti, nyelvileg kifejezi a jogi
- 48/49 -
valóságot. Így számolni kell azzal, hogy a jogi normarendszer mindig tökéletlen lenyomat, hiányos tükörkép marad, amely nem adja vissza tökéletes hűséggel a jogi valóság minden mozzanatát. Ez a körülmény teszi némileg érthetővé és megbocsáthatóvá, hogy már maguk a római jogtudósok is hajlamosak lehettek pontatlan, pongyola megfogalmazásokra, nem fektettek aggályosan nagy súlyt arra, hogy az utókor számára áthagyományozandó szövegeik gondolatmeneteik minden rezdülését tükrözzék. Aligha lennénk teljesen igazságosak, ha a forrásszövegekkel kapcsolatos minden - sokszor valóban kínos - értelmezési problémát a posztklasszikus szövegkiadók, kompilátorok, glosszátorok nyakába akarnánk varrni.
Egyébként a normativista jogászi módszer és gondolkodás nyilvánvalóan jelen volt már a római jogászok szakmai tevékenységében is. Számos esetben ismertettek, értelmeztek, magyaráztak pozitív jogi normákat. Azok a jogesetek azonban, amelyeket túlnyomórészt kazuisztikus módon mesterien pertraktáltak, nem voltak pusztán szubszumpciós problémának tekinthetők. A mai jogász szemléletében ellenben jóformán "mindent visz" a normativizmus. Per definitionem a normarendszer tartalmazza a jogot, ami a normarendszeren kívül esik, a jogon kívül esik. Ezen változtatni kizárólag a normaalkotó szerv szintjén lehetséges, a konkrét ügyet elbíráló szerv szintjén nem. Annak eldöntése, hogy mi jogszerű és mi jogellenes, a hatályos normarendszertől függ. Márpedig a normaalkotás tartalmát tekintve teljes egészében a hatalmi és lobbi-érdekek által vezérelt politika kezében van. Ettől a politikai erőtértől csak meglehetősen korlátozott mértékben függetlenítheti magát - a normaértelmezés szintjén - a normaalkalmazó szerv, ha és amennyiben egyáltalán akarja. A pozitivista normativizmus történetileg a jog teljes 'államosítását' hozza magával. Ezzel a normativista-etatista szubszumpciós logikával szemben a római jogászok institucionalizmusa egy indukciós módszertant képvisel: ... non ex regula ius sumatur, sed ex iure, quod est, regula fiat (Paulus, D. 50,17,1).
A pozitivista normativizmus az állam jogi mindenhatóságát építi ki. A pozitív normarendszer történeti kialakulása jóformán nem ütközhet lebonthatatlan akadályba. Tárgykörünkbe vágó történelmi példa erre az ún. rendhagyó letét elismerése. A pozitív norma minden további nélkül letétnek - rendhagyó letétnek - minősítheti azt az életviszonyt, amely tartalmát tekintve pontosan megegyezik a kölcsönnel: aki átvesz egy pénzösszeget, annak tulajdonosává válik és egy későbbi időpontban generikus visszafizetésre kötelezett.[82] Ennek a differenciáló normatív manipulációnak - frissebb és pikánsabb - ellenpéldája az egyneműek házasságának elismerése. Politikai érdekekből, ideológiai indoktrinációk hatására normatív szinten azonosnak - 'házasságnak' - minősítenek olyan életviszonyokat, amelyek életbeli valóságuk alapján semmiképpen sem identifikálhatók.
A római jogászok institucionalista gondolkodásának egyre alaposabb megismerése, egyre mélyebb feltárása által szabadulhat fel módszertanilag a romanisztika a civilisztika gyámsága alól, válhat egy tartalmilag megújuló, újjászülető történeti-jogi diszciplínává. ■
JEGYZETEK
[1] Néhány szignifikatív fordulat a latin irodalomból: illiberale facinus (Terentius, Adelphi, 449), factum a nobis duriter inmisericorditerque atque etiam illiberaliter (ibid. 664), quam is aspernatur nunc tam illiberaliter (Terentius, Phormio, 371), ab illiberali labore deterret (Cicero, De finibus bonorum et malorum, 1,3), illiberales et sordidi quaestus mercennariorum omnium (Cicero, De officiis, 1,150), ut illiberalitatis avaritiaeque absit suspicio (ibid. 2,64), malo Tironis verecundiam in culpa esse, quam illiberalitatem (Cicero, Ad Atticum, 8,6,5), non te in me illiberalem, sed me in se neglegentem putabit (Cicero, Ad familiares, 13,1,5), patris diligentia non illiberaliter institutum (Cicero, De re publica, 1,36), cibus illiberalis (Plinius, Naturalis historia, 19,79), illibarali et ingrato animo (Livius, Ab urbe condita, 10,18,10), paulatim illiberali adiectione ... ad centum talenta est perductus (ibid. 38,14,14), si cui tam est mens illiberalis, ut obiurgatione non corrigatur (Quintilianus, Institutio oratoria, 1,3,14), sequitur, ut illiberales sint = ebből az következik, hogy szűkmarkúak az istenek) (Seneca, De beneficiis, 4,3,3). Vö. Oxford Latin Dictionary, 828, Heumann-Seckel: Handlexikon zu den römischen Rechtsquellen. 10. kiadás, Graz 1958. 313. o.
[2] Vö. Pókecz Kovács Attila: Ingyenes és visszterhes letét a római klasszikus jogban. In: Tanulmányok Molnár Imre 70. születésnapjára. Szeged 2004. 293-307. o., Uő.: Merces und pretium depositionis. Bemerkungen zur Auslegung von D. 47,8,2,23, In: Festschrift für Rolf Knütel zum 70. Geburtstag. Heidelberg 2009. 873-886. o., Uő.: A letét ingyenes és visszterhes jellegének következményei a letéteményes felelősségére a római jogban és az új Ptk. szabályozásában. Jura 2016. 2. sz. 147-158. o.
- 49/50 -
Végül uő., A letét ingyenes és visszterhes jellegének következményei a római jogban és az új Ptk. szabályozásában. In: Tanulmányok az új Ptk. egyes szerződéseinek római jogi alapjai köréből. Budapest-Pécs 2017. 93-110., főként 94-105. o.
[3] L. Pókecz Kovács, Ingyenes és visszterhes letét, i.m. (2. j.), 302-303. o.: "... Mivel a letétnél reálszerződésről van szó, csak a letett dolog átadásakor jön létre a szerződés. A vállalkozási szerződés konszenzuális jellegének megfelelően elegendő az őrzésben való megállapodás. ... a szerződés konszenzuális jellege ellenére is megtörténik az ingó dolgok őrzésre való átadása akárcsak a letétnél".
[4] Így Christian Friedrich Glück: Ausführliche Erläuterung der Pandekten, XV/1. Erlangen 1813. 143. o. és 99. j. - Szarvashibát követ el Pókecz Kovács Attila Glück idézése kapcsán. Az idézetet ugyanis másodkézből veszi át, Giuseppe Gandolfi, Il deposito nella problematica della giurisprudenza romana (Milano 1976) című monográfiájából, ahol a 143.oldalon szereplő 96. jegyzet: Glück: Pandette 16, p. 288. Nem veszi azonban észre, hogy Gandolfi láthatólag Glück művének olasz nyelvű fordítására hivatkozik. Ez a fordítás Milánóban 1888-tól kezdődően számos kötetben jelent meg, Federico Glück: Commentario alle Pandette, tradotto ed arricchito di copiose note e confronti col codice civile del Regno d'Italia címmel. A nagyszabású vállakozás a kor egyik vezető olasz jogtudósa, Filippo Serafini (1831-1897) irányítása és szerkesztése alatt indult, majd P. Cogliolo és C. Fadda vették át ezt a munkát. Pókecz Kovács mármost az olasz szerzőtől átvett hivatkozást - egyébként tévesen - kiegészíti a kérdéses Glück-kötet általa minden alap nélkül feltételezett megjelenési idejével: C. F. Glück: Pandette 16, Erlangen 1816. 288. p. Így már a legkorábban, 2004-ben megjelent változat 301. oldalán szereplő 25. jegyzetben, majd a későbbi változatokban is, így a legutóbb, 2017-ben megjelent változat 101. oldalán a 32. jegyzetben. A szerző ezzel olyan nevetséges színben tünteti fel magát, mintha azt hinné, hogy Glück Pandektáit 1816-ban Erlangenben olasz nyelven adták ki. Az olasz szerzők nacionalizmusára és a germán világgal szembeni averziójára egyébként jellemző, hogy ha egy német műnek olasz vagy francia fordítása van, rendszerint erre a fordításra hivatkoznak, nem az eredeti műre.
[5] Vö. Károly Visky: Geistige Arbeit und die "artes liberales" in den Quellen des römischen Rechts. Budapest 1977. 59. o.62. j.
[6] Vö. W. Erdmann: Freie Berufe und Arbeitsverträge, ZSS RA 66 (1948) 569.
[7] Egyes forráshelyek szerint a szabad művészetek oktatóinak javadalmazása is merces: merces disciplinarum (Ulpianus, D. 36,2,12,5), officium magistri quadam mercede remuneratum (Papinianus, D. 39,5,27), praeses provinciae in mercedibus ius dicere solet, sed praeceptoribus tantum studiorum liberalium (Ulpianus, D. 50,13,1 pr.). Hasonló fordulatokkal találkozunk a gyámoltak oktatásával kapcsolatban, bár itt nyilvánvalóan elemi ismereteket közvetítő tanítókról van szó, s ez a körülmény magyarázhatja a szóhasználatot: mercedes praeceptoribus, non quas minimas poterit ... constituet (Paulus, D. 26,7,12,3), mercedes [pupillorum] <praeceptorum> (Ulpianus, D. 27, 2,3,2, Mommsen emendációja), mercedes, ut liberalibus artibus institueretur, pupillae nomine praeceptoribus dare (Iulianus, D. eo. 4). Sajátos módon épp császári rendeletek használják a merces megjelölést az ügyvédek honoráriumára vonatkozóan, így Severus rendelete (D. 50,13,1,13), valamint az edictum de pretiis rerum venalium (c.7, 72, CIL II, 831). A források szóhasználatának egyenetlenségét észrevételezi már F. Klingmüller: Honorarium, PWRA VIII (Stuttgart 1913) 2271, továbbá J. A. C. Thomas: Locatio and operae, BIDR 64 (1961) 246. Vö. Visky: i.m. (5. j.), 63. o.
[8] Vö. D. 10,1,4,1 (Paulus) és D. 11,6,2,1 (Ulpianus).
[9] Ezt bizonyítja D. 9,2,7,8, bár Erdmann: i.m. (6. j.) 570, a szövegben szereplő ex locato kitételt ex conducto helyett másolási hibának tartja. Vö. Visky: i.m. (5. j.), 80-82. o.
[10] Heumann-Seckel: Handlexikon, 238: "Honorar, Ehrensold, d.h. der Entgelt für Dienste, die nicht Gegenstand der Miete sein können und doch nicht unentgeltlich geleistet werden ..."
[11] Edouard Cuq: Honorarius, honorarium, in: Daremberg-Saglio, Dictionnaire des Antiquités grecques et romaines III (Paris 1900) 239: "Le mot honorarium désigne ... la rémunération de tous les services qui ne font pas l'objet d'un contrat de louage... "
[12] Uo. 17. j.
[13] Heimbach V 567. Scheltema - bizonyára nem ok nélkül - mellőzi a scholiont.
[14] Heimbach V 567 = Scheltema B IX 3481.
[15] Heimbach V 567, Scheltema nem közli. Ugyanitt szerepel egy másik, hasonló tartalmú scholion: ... και τιμημα ελαβον του κινδύνου, ου μην μισθον της φυλακής, Ίνα μη 'ευρεθη λοκατον το πραγμα, amelyet Scheltema is közöl (B IX 3481), és Schulz figyelmét is felkeltette, vö. Fritz Schulz, Die Aktivlegitimation zur actio furti im klassischen römischen Recht, ZSS RA 32 (1911) 36.
[16] Vö. Alfred Pernice: Labeo. Teil D (Neudruck der Ausgabe Halle 1900, Aalen 1963), 216. o. és 5. j.
[17] Vö. Roberto De Ruggiero: Depositum vel commodatum, BIDR 19 (1907) 69-70. 2. j.
[18] Vö. Giovanni Rotondi: Appunti sulla teoria romana del deposito, Filangieri 34 (1909), majd uő., Scritti sul diritto romano delle obbligazioni (Milano 1922), 60. o.: "... il testo è per lo meno sospetto". Itt is hibásan értelmezi Gandolfi hivatkozását Pókecz Kovács Attila. Míg az olasz romanista egyértelműen szövegkritikai perspektívába helyezi Rotondi felfogását és ennyiben megkülönbözteti Glückétől: "Il Rotondi pensa viceversa col Glück ad un onorario, ma sostiene che si tratterebbe di un'innovazione giustinianea", Gandolfi: i.m. (4. j.), 143. o., Pókecznél ez a fontos küllöbség teljesen elsikkad, ő teljesen azonosítja Rotondi és Glück nézetét: "A régebbi szerzők közül Rotondi és Glück szerint a pretium depositionis említésekor egy jusztiniánuszi újításról van szó ...", Pókecz Kovács Attila, Ingyenes és visszterhes letét, i.m. (2. j.), 301. o. Elképzelhető lenne, hogy az 1813-ban megjelent - a szerző által 1816-ra datált - Glück-kötet már interpolációkritikai észrevételeket tartalmazott volna? Rotondi álláspontja szövegünkkel szemben mindazonáltal nem teljesen kiforrott. Vö. uő., La misura della responsabilità nell'actio depositi, AG 83 (1909), továbbá Scritti, 118. o.4. j.: "... la specie di una retribuzione non quasi mercedem sembra alquanto sottile".
[19] Schulz: i.m (15. j.), 36. o.
[20] Vö. Gerhard Beseler: Beiträge zur Kritik der römischen Rechtsquellen IV. Tübingen 1920. 188-189. o.
[21] Így Bernhard Kübler: Atquin. Kritische Studien zur Interpolationenforschung, ZSS RA 42 (1921) 536-537. o.
[22] Uo. 541. o.
[23] 1930-ban még fenntartás nélkül visszautal a Beiträge IV 1920-ban megfogalmazott álláspontjára: TR 10 (1930) 178.
[24] Vö. ZSS RA 56 (1936) 63.
[25] Vö. Silvio Perozzi: Istituzioni di diritto romano II. 2. kiadás, Roma 1928. 343. o. és 4. j.
[26] Önálló álláspont kialakítása nélkül Perozzira hivatkozik Emilio Albertario, La costruzione "nisi ... tunc enim" e somiglianti, in: Studi di diritto romano VI. Milano 1953. 73. o.1.j.
[27] Vö. Vincenzo Arangio-Ruiz: Istituzioni di diritto romano (4. kiadás, Napoli 1937), 309. o. Ezen a tankönyvön számos olasz jogásznemzedék nevelődött föl, még 1978-ban is újranyomták.
- 50/51 -
[28] Vö. Erich Sachers: Die Verschuldenshaftung des Depositars, in: Festschrift Paul Koschaker II. Weimar 1939. 106., 108. o. és 119. j.
[29] Vö. Ernst Levy: Weströmisches Vulgarrecht. Das Obligationenrecht. Weimar 1956. 173-175. o.
[30] Vö. Jacques Michel: Gratuité en droit romain (Bruxelles, s.a.), 69-70. o.
[31] Vö. René Robaye: L'obligation de garde. Essai sur la responsabilité contractuelle en droit romain. Bruxelles 1987. 4244. o.
[32] Vö. Dieter Nörr: Die Entwicklung des Utilitätsgedankens im römischen Haftungsrecht, ZSS RA 73 (1956) 73 és 19. j.
[33] I.m. (4. j.), 144. o.
[34] Vö. Heinrich Dernburg - Paul Sokolowski: Pandekten II. 8. kiadás, Berlin 1912. 741. o. 4. j.
[35] Vö. Carlo Longo: Corso di diritto romano. Il deposito. Milano 1946. 10-11. o.
[36] L. Földi András - Hamza Gábor: A római jog története és institúciói. 13. kiadás, Budapest 2008. 501. o. (1608. pont).
[37] Vö. Rotondi: Appunti sulla teoria, i.m. (18. j.), 81-82. o.
[38] Vö. Carlo Longo: Corso di diritto romano. Il deposito. Milano 1933. 58.sköv. o.
[39] Vö. Enzo Nardi: Studi sulla ritenzione in diritto romano I (Fonti e casi) Milano 1947. 423-424. o. Matteo Marrone, D. 14,2,2 pr.: "retentio" e "iudicia bonae fidei", IURA 6 (1955) 178, aggályosan különböztet in factum és in ius concepta actio depositi között: az előző esetben exceptio dolinak, az utóbbiban compensatiónak lehet helye.
[40] Így Fridolin Eisele: ZSS RA 11 (1890) 26.
[41] Így Franz Wieacker: Haftungsnormen des römischen Gesellschaftsrechts, ZSS RA 54 (1934) 53.
[42] Uo. 63. o.
[43] Így Sachers: i.m. (28. j.), 107. o. és 115. j.: "Culpam exhibere ist sprachlich unmöglich ... "
[44] Vö. Heumann-Seckel, Handlexikon, i.m. (1. j.), 190. o.
[45] Így C. Longo: i.m. (35. j.), 10. o.
[46] Vö. D. Nörr: i.m. (32. j.), 73. o.
[47] Vö. Gandolfi: i.m. (4. j.), 146. o.
[48] Vö. Nörr: i.m. (32. j.), 73. o.20. j. Bizonytalan a kérdésben Levy is, vö. i.m. (29. j.), 175. o.99. j.
[49] Vö. Ernst Rabel, Grundzüge des römischen Privatrechts (München-Leipzig-Berlin 1915, Holtzendorffs Enzyklopädie, újranyomva Darmstadt 1955), 461. o.1. j.
[50] L. Wieacker: i.m. (41. j.), 53. o.
[51] L. Sachers: i.m. (28. j.), 105. és 108. o., valamint ui. 116. j.: "... glossenhafte Einfügung für den klassischen Hinweis auf ein pactum ex continenti factum, welches mit der actio in ius concepta durchsetzbar war, cf. D. 2,14,7,5".
[52] Vö. Giovanni Rotondi: Natura contractus, BIDR 24 (1912) 5-115, később Scritti, i.m (18. j.), 159-267. o.
[53] Heimbach II 633 = Scheltema B IV 1569, 28-31).
[54] Heimbach I 563 = Scheltema B I 193.
[55] Heimbach II 57 = Scheltema B II 666.
[56] Heimbach II 601 = Scheltema B IV 1521,6-7.
[57] L. Cornelius van Bynkershoek: Observationum iuris Romani libri VIII (Lugduni 1733), lib. VIII, cap. V, 301. o.
[58] L. Gerhard Overbeck: Dissertatio de collocatione depositi tam regularis quam irregularis in concursu creditorum (Heidelbergae 1806), 41. o. (22.§).
[59] Georg Frantzke: Commentarii in XXI libros priores ad ff. (Francofurti 1676), ad t. depositi vel contra, n. 28: "quia loquitur de tacita deponentis permissione", vö. Eduard Fränkel: Das Darlehen und die irreguläre Hinterlegung. Diss. Erlangen, Berlin 1899. 22. o.7. j.
[60] L. Glück: i.m. (4. j.), 169-170. o.
[61] L. Otto Friedrich Mühlhäuser: Über Umfang und Geltung des Depositum irregulare. Diss. Erlangen 1879. 42. o.
[62] Így Leopold Joseph Neustetel - Sigmund Zimmern: Römischrechtliche Untersuchungen für Wissenschaft und Ausübung I (Heidelberg 1821), Nr. I: Über das unregelmässige Depositum, 13. o. Arra a kérdésre, miért nem alakul át a letét kölcsönné a használat engedélyezése ellenére, már nem tud határozott választ adni a szerző. Feltételezi, hogy az adott esetben a felek újítási szándéka nem volt eléggé világos és egyértelmű: "... dass die Erlaubnis nicht von der Art war, um daraus mit Gewissheit zu schliessen oder mit Wahrscheinlichkeit anzunehmen, dass die Parteien mittelst der Novation das Depositum in ein Mutuum haben verwandeln wollen". A szerző gondolatmenetére így még mindig Accursius árnyéka borul.
[63] Így Wilhelm Michael Schaffrath: Praktische Abhandlungen aus dem heutigen römischen Privatrechte und gemeinen Teutschen Civilprozesse. Bautzen 1841. 116-117. o.
[64] Így Emmerich: Zeitschrift für Civilrecht und Process, Neue Folge 18 (1861) 117. sköv. o.
[65] Így Ph.E. Huschke: Zeitschrift für Civilrecht und Process, Neue Folge 2 (1846) 151, továbbá uő., Die Lehre des römischen Rechts vom Darlehen. Stuttgart 1882, újranyomva Amsterdam 1965. 58. o.3. j.
[66] Így A. C. j. Schmid: Über das depositum irregulare, AcP 30 (1847) 94-97.
[67] Így F. Bruckner: Kritische Vierteljahresschrift 34 (1892) 70-74 (recenzió Niemeyer monográfiájához).
[68] L. Naber: Observantiunculae iuris romani, Mnemosyne 14 (1906) 59-60: "placet mutuam fieri pecuniam, ex quo vel dominus ea uti permiserit, vel depositarius ea usus sit, cum ab initio convenisset, ut si vellet, uteretur".
[69] Így Fritz Schulz: The Postclassical Edition of Papinian's "Libri Quaestionum", Scritti Ferrini IV. Milano 1949. 258-259. o.
[70] Így Carlo Longo: Appunti sul deposito irregolare, BIDR 18 (1906) 124-128.
[71] Rabel, i.m (49. j.), 461. o.
[72] Így Franco Bonifacio: Ricerche sul deposito irregolare in diritto romano, BIDR 49-50 (1947) 117-120. Egyetért vele Giuliano Cervenca: Contributo allo studio delle "usurae" c.d. legali nel diritto romano. Milano 1969. 129-130. o., annyiban, hogy Paulus eredeti szövegében feltehetőleg szerepelt a kamatszolgáltatást a késedelem utáni időszakra korlátozó post moram kitétel, amelyet később tudatosan kimetszettek a szövegből. Ezt a privatív interpolációt azonban - ellentétben Bonifacio nézetével - nem a jusztiniánuszi kompilátoroknak tulajdonítja, hanem korábbi eredetűnek tekinti. Véleménye szerint a szóban forgó Paulus-szöveg a jusztiniánuszi jogban már pusztán történeti emlék volt, nem hatályos norma, uo. 140. o.
[73] Vö. Klaus Geiger: Das Depositum irregulare als Kreditgeschäft. Diss. München 1962. 45. o.: "Wägt man ab, welche der beiden Entscheidungen echt ist, so spricht die weitaus grössere Wahrscheinlichkeit für Coll. 10,7,9. Diese ist in älterer Überlieferung enthalten".
[74] Vö. Janusz Sondel: JJP 15 (1965) 441: "In the actual reading it is a group of irrelevant sentences drawn from different sources". Sondel cikke recenzió Geiger disszertációjához.
[75] Vö. Hannu Tapani Klami: "Mutua magis videtur quam deposita", Über die Geldverwahrung im Denken der römischen Juristen. Helsinki - Helsingfors 1969. 88-89. o.
[76] Vö. Ugo Brasiello: Problemi di diritto romano esegeticamente valutati I (Bologna 1954), 61. o.: "La questione non è di trasformazione di negozi, perchè il negozio resta deposito. È questione di azione. Dato cioè che il deponente, per riavere la somma, può sperimentare la condictio, potrà anche sperimentare ancora l'actio depositi, per avere gli interessi,
- 51/52 -
come sembrerebbe trasparire dal testo del frammento D.
16,3,29,1".
[77] Így Klami: i.m. (75. j.), 72. o.15. j. A szerző kifejezetten Brasiellora hivatkozva veti fel az idézett kérdést. Hasonlóképpen 76. o.: "Vertrag und Rechtsmittel waren zwei verschiedene Dinge".
[78] Uo. 77. o.
[79] Vö. Cervenca: i.m. (72. j.), 128-130. o.
[80] Vö. uo. 132-140. o.
[81] Heimbach II 57 = Scheltema B II 665.
[82] Földi: i.m. (36. j.), 501. o.2. j., e tanulmány szerzőjéről azt állítja, hogy "... úgy véli, hogy a pénzletét sem a római, sem a modern magánjogban nem 'rendhagyó', hanem teljesen szokásos letét, melynél a letéteményes az átvett pénznek éppen úgy nem lesz tulajdonosa, mint ahogy nem szerez tulajdont a nála letett dolgon a közönséges letéteményes sem ... " Hogy a modern jogokban létezik rendhagyó letét, aligha vitatható - tekintettel a modern törvénykönyvek pozitív rendelkezéseire. Ilyen rendelkezést tartalmaz pl. BGB §700 (1), implicit módon a korábbi Ptk. 472. §-a, explicit módon a jelenlegi Ptk. 6:367. §-a. Nevezett szerző ezért sohasem állíthatta, hogy a modern jogokban nincs rendhagyó letét. Sajnálatos, hogy Földi pontatlan megjegyzése a szerzőt - főleg az école d'exégèse áramában sodródó civilisták szemében, akik a pozitív normák értelmezésében látják minden jogi probléma megoldásának kulcsát - a jogászi inkompetencia gyanújába keverheti.
Visszaugrás
