Az új Ptk-ban nem változtak lényegesen a letét szabályai a kisebb módosítások az 1959. évi Ptk-hoz képest csak arra irányultak, hogy a szerződési jogban érvényesülő általános elveket ennek a contractusnak az egyedi rendelkezéseivel is összhangba hozzák. A letéti szerződés felelősségi szabályai azonban már lényeges változáson mentek keresztül, amelynek eredményeképp a római jogihoz hasonló megoldások születtek. Az új Ptk. felelősségi szabályainak alkalmazásánál az első kérdés annak eldöntése, hogy a letéti szerződés ingyenes jellegű-e, vagy a letevőnek díjazást kell-e fizetnie az őrzésért, azaz visszterhessé válik-e a kötelem? A magyar polgári jogban a letéti szerződésre alapvetően visszterhes jogviszonyként tekintenek, az ingyenesség csak kivételes speciális alakzatnak számít. Az ingyenes jelleg kérdésénél a fő kritérium annak megítélése, hogy a letéteményes, aki más dolgának őrzését vállalja jogosult-e ellenszolgáltatásra. Ennek a problémakörnek a megválaszolásánál az új Ptk-ban - a római jogi alapelveknek megfelelően - nem jönnek figyelembe a letéteményes számára megtérítendő szükséges költségek, mivel ezek megléte esetén is ingyenesnek minősül a szerződés.[1] A magyar polgári jogi szakirodalomban sajnálatosan elterjedt az a megállapítás, hogy a római jogi letéti szerződés mindig ingyenes volt, s ez a római jogi hagyományú jogrendszerekben sem volt másképp.[2] Ez az álláspont megegyezik a római jogi tankönyvek többségének tanításával, azonban a forrásokon alapuló kutatások[3] más eredményre jutnak, s ezek a nézetek az egyes római jogi tankönyvek szintjén is megjelennek.[4]
Így elsőként azt kívánom bebizonyítani, hogy a jusztiniánuszi joghoz képest - amely a középkori joggyakorlat és az újkori kodifikációk alapját képezte - a klasszikus római jogi szerződési gyakorlat ismerte a visszterhes letéti szerződést is. Ennek a célkitűzésnek az eléréséhez elsőként szükségesnek látom az őrzésre irányuló római szerződések komplex módón történő áttekintését, majd ezt követően az eltérő felelősségi megoldásokon keresztül az általánosnak tekinthető ingyenes római letét mellett a visszterhes római letéti szerződés klasszikus kori alkalmazásának igazolását. Értékesnek tartom az egyik legnagyobb hatású római jogi hagyományokon alapuló modern polgári jogi jogrendszernek, a Code civilt középpontjába állító francia bírói gyakorlatnak a rövid bemutatását is, amely szintén különbséget tesz az ingyenes és a visszterhes letét között, aminek éppen az eltérő letéteményesi felelősségi alakzatok lesznek a következményei. Végül röviden azt kívánom összefoglalni, hogy a hatályos magyar praxis számára, milyen gyakorlati tanulságokkal jár a történeti és komparatisztikai vizsgálódások eredménye.
Ulpianus meghatározása szerint a letét az, amit átadunk valakinek őrzésre.[5] A modern romanisztikában communis oppinióként elfogadott, miszerint a letét olyan reálszerződés, amelyben a letevő ingó dolgot ad át őrzésre azzal, hogy a letéteményes tartozik azt a letevő kívánságára rögtön visszaadni.[6] A római jogban nem csak a letét volt az egyetlen őrzésre irányuló szerződés. A formához kötött stipulatio absztrakt jellegénél fogva szintén alkalmas volt őrzési kötelem felvállalására. A formátlan szerződések közül ingyenes őrzésre irányulhatott a letét mellett a megbízás is. Míg azonban a letét tárgya csak ingó dolog lehetett, addig az ingatlanok őrzése megbízás (mandatum) keretében is megvalósulhatott. A visszterhes őrzés történhetett locatio conductio, illetve innominat realcontractus keretében is. Ha az őrzési tevékenység ellenértéke pénz (merces) volt, akkor a locatio conductio típusába tartozó munka- vagy vállalkozási szerződésről; ha egyéb más szolgáltatás volt, akkor névtelen reálszerződésről beszélhetünk.
Az ingó dolgok vonatkozásában tehát az ingyenes és a pénzért való őrzés a letéti és a munka-, illetve vállalkozási szerződés szembeállításával érzékeltethető. A letét ingyenességével a legáltalánosabb formában Iustinianus Institúcióiban találkozunk a mandatum címszó alatt.[7]
Inst. 3.26.13: ...quibus casibus sine mercede suscepto officio mandati aut depositi contrahitur negotium, his casibus interveniente mercede locatio et conductio contrahi intellegitur.
Általánosságban azt mondhatjuk, hogy azokban az esetekben, amikor bér kikötése nélkül megbízási, vagy letéti ügyletet kötnének a felek, ha bért kötnek ki, bérleti szerződés jön létre. A Iustinianus általi felsorolásnál a megbízás és a letét mellől azért hiányzik a többi ingyenes egyenlőtlenül kétoldalú
- 147/148 -
kötelmet eredményező szerződés (haszonkölcsön és kézizálog szerződések), mivel ezeknél már nem, vagy nem csak a megbízó, illetve a letétbe adó érdekében áll a kötelem teljesítése. A haszonkölcsön ugyanis a haszonkölcsönbe vevő érdekét szolgálta, a kézizálog szerződésnél pedig már mindkét fél érdekelt adósként felelt.
Ezzel az őrzés ingyenességét hangsúlyozó forráshellyel Gaiusnak a Digestában található fragmentumát állíthatjuk szembe, ahol az őrzés már kifejezetten pénz ellenében történik.
Gai. D.19.2.40: Qui mercedem accipit pro custodia alicuius rei, is huius periculum custodiae praestat.
Gaius fragmentuma a locatio conductio titulusa alatt szerepel a Digestában. A jogtudós szerint, aki másnak a dolgát bérért veszi át őrzésre, custodia kötelezettségért kell helytállnia. A custodia szó itt kétszer, de különböző értelemben szerepel. Először az őrzési tevékenységet jelenti, amit számos szerző a technikai custodia elnevezéssel jelöl; majd a periculum custodiae értelemben, ami az alsóbaleset veszélyének viselését foglalja magában.[8] Így leszűrhetjük azt a következtetést, hogy amennyiben az őrzés ingyenes, akkor perjogi szempontból ez a kötelem az actio depositivel; ha pedig visszterhes, akkor az actio locati et conductival érvényesíthető.[9] Elsőként e két szerződés elhatárolásának szempontjait vizsgáljuk meg. A források alapján ilyen eset lehet a ruhának a fürdő ruhamegőrzőjében történő elhelyezése.
Ulp. D.16.3.1.8: Si vestimenta servanda balneatori data perierunt, si quidem nullam mercedem servandorum vestimentorum accepit, depositi eum teneri et dolum dumtaxat praestare debere puto; quod si accepit, ex conducto.
Ulpianus véleménye szerint, ha a fürdős (balneator) megőrzésére átadott ruhák elvesznek, amennyiben nem kapott pénzt az őrzésért, actio depositi alapján és csak a dolus mértékéig fog felelni, amennyiben azonban bért kapott, már ex conducto kell helytállnia. A köz- és a magánfürdőkben a ruhákat a ruhatárosnak (capsiarius) volt szokás átadni, akinek a tevékenysége gyakran független volt a fürdőt üzemeltető balneatortól.[10] A capsiariust a vendég fizette és az őrzésre irányuló tevékenység kettőjük között locatio conductio operis volt. Előfordult azonban az is, hogy a ruhaőrzés ingyenes volt. Michel szerint például olyankor, amikor előkelő személyek megnyitották magánfürdőiket a nagyközönség számára, a fürdő ingyenes használata együtt járt az ingyenes ruhaőrzéssel is. A ruhatárost ilyenkor erre az alkalomra szerződtette a vendéglátó, abból a célból, hogy vendégei ruháit ingyen őrizze. Ez alkalommal a ruhatáros és a vendég között létrejövő jogviszony depositum volt, ahol a letéteményes felelőssége csak dolus esetén állt fenn.[11] Gyakorlatilag a magánszemély által fizetett fürdős a vendégek részére a ruhákat már ingyenesen őrizte, így felelőssége is szükségszerűen enyhébb volt, mint a pénzért őrző fürdősé.[12]
Ulpianusnál még komplexebb módon kerül kifejtésre az ingyenesség és visszterhesség problémája az alábbi rabszolgaőrzésre irányuló jogviszonyokban
Ulp. D.16.3.1.9: Si quis servum custodiendum coniecerit forte in pistrinum, si quidem merces intervenit custodiae, puto esse actionem adversus pistrinarium ex conducto; si vero mercedem accipiebam ego pro hoc servo, quem in pistrinum accipiebat, ex locato me agere posse; quod si operae eius servi cum custodia pensabantur, quasi genus locati et conducti intervenit, sed quia pecunia non datur, praescriptis verbis datur actio; si vero nihil aliud quam cibaria praestabat, nec de operis quicquam convenit, depositi actio est.
A jogeset szerint valaki elküldi rabszolgáját egy malomba, hogy őt a molnár őrizze. Amennyiben az őrzésért pénzt számítanak fel, a molnár (pistrinarius) ellen ex conducto lehet fellépni. Abban az esetben, ha a rabszolga gazdája pénzt kap a rabszolga munkájáért, akkor ex locato keresettel lehet fellépni a rabszolga munkáját bérlő személlyel szemben. Ha a rabszolga munkája fedezi az őrzés költségeit, akkor a locatio egyik típusáról van szó. Ha semmi pénzt nem adnak át, akkor praescriptis verbis actionak van helye. Ha viszont a rabszolga gazdája csak a rabszolga élelmezésének költségeit (cibaria) biztosítja, és semmifajta munkavégzésben nem állapodtak meg, akkor actio depositinek van helye.
A tényállás véleményem szerint négy különböző jogviszonyt ír le. Az első esetben az actio locati a pistrinarius elleni kereset akkor, amikor a molnár pénzért vállalta a rabszolga őrzését (merces custodiae). Tehát egy vállalkozási szerződés jött létre. Ilyenkor a molnár vállalkozónak (conductor) minősül, ebből következően ex conducto fog helytállni. A második tényállásban már a rabszolga tulajdonosa kap bért rabszolgája után a pistrinariustól. Ebben az esetben a bérbevevő a rabszolga tulajdonosa ellen (ex locato me agere posse) actio conductit indíthat, mivel a pénzt a molnár adja a gazdának a rabszolga által elvégzett munkáért.[13] Ilyenkor véleményem szerint dologbérlet jött létre a rabszolga munkája tekintetében. Erre utal a kereset megjelölése (actio conducti), amely kereset a dologbérletnél a bérbevevő perjogi eszköze a rabszolga tulajdonosával szemben. Michel a tényállásnak ezt a fordulatát munkaszerződésnek tekinti. Igaz, hogy a második, és a következő szituációt nem is Ulpianustól származónak, hanem betoldásnak tartja.[14] Mivel
- 148/149 -
azonban a munkát, amelyet a rabszolga valósít meg, személyesen kell végezni, véleményem szerint munkaszerződésről nem lehet szó. Ez ellen szól továbbá az is, hogy a rabszolga gazdája felel ex locato és nem a rabszolga, aki - munkaszerződésként felfogva a viszonyt - a munkaereje tekintetében locatornak lenne tekinthető. A harmadik jogviszony esetében már nincs pénzmozgás, a rabszolga viszont munkát végez, ami ellátási költségeit fedezi. Ekkor szolgáltatások cseréjére irányuló facio ut facias típusú névtelen reálszerződéssel állunk szemben, tehát indokolt a praescriptis verbis actio. A rabszolga munkavégzése az egyik facere jellegű szolgáltatás, amellyel szemben áll a molnár őrzési tevékenysége. A negyedik jogviszony az, amikor a rabszolga tulajdonosa az élelmezésre fordított költségeket biztosítja az őrzőnek, viszont munkát nem végez a rabszolga. Ilyenkor a molnár részéről ingyenes őrzés valósul meg, tehát depositum jött létre.[15] Hozzá kell tennünk azt is, ha a rabszolga tulajdonosa által adott összeg nagyobb lenne, mint ami az élelmezéséhez szükséges, akkor az ellátáson felüli összeget már az őrzésért adott díjnak kellene tekintenünk, így a letét átalakulna vállalkozási szerződéssé (locatio conductio operis). Ebben a második ulpianusi esetben a jogtudós már a letét és a névtelen reálszerződés elhatárolását is elvégezte a korábbi locatio és depositum közötti különböztetés mellett.
A letét és a vállalkozás közötti hasonlóság harmadik területe az úgynevezett raktárosi szerződés. A raktár (horreum) - amely akár köz-, akár magánraktár is lehet, és amelyben búzát, olajat, személyes értéktárgyakat lehetett elhelyezni megőrzés céljából, - gyakran szerepel a Digesta locatio conductioval foglalkozó titulusában. Amennyiben az őrzés pénzért, vagyis ellenszolgáltatás fejében történik, akkor locatio cunductio operis valósult meg.[16] Ha őrzés nélkül bocsátotta volna a raktáros (horrearius) az ott dolgokat elhelyezők részére a raktárt, a korábbiakban már kifejtettek alapján locatio conductio rei állna fenn.
Az ingyenes őrzés baráti szívesség fejében is történhetett (Ulp. D.16.3.1. pr. Depositum est, quod custodiendum alicui datum est, dictum ex eo quod ponitur; praepositio enim de auget depositum, ut ostendat totum fidei eius commissum, quod ad custodiam rei pertinet).[17] Erre az horreumban való ingyenes őrzésre utal az a később elemzendő forrás, amikor a felszólítást követően a raktár kinyitási lehetőségének elmaradása miatt nem köteles rögtön visszaszolgáltatni az őrzésre átvett dolgot a letéteményes (D. 16.3.1.22).
Felvethető az a kérdés, hogy vajon ingatlan dologra nézve miért nem állhat fenn letéti szerződés. Ingatlan őrzése az egyszerű birtokbavételen túl egyéb munkavégzés jellegű tevékenységeket is magába foglal. Ha az ingatlan őrzését valaki pénz ellenében vállalja el, akkor ez a jogviszony munka- vagy vállalkozási szerződés lenne. Ha ingyenesen őrzi egy személy az ingatlant, úgy, hogy azt használhatja is, akkor a körülményektől függően haszonkölcsönről (commodatum), lakáshasználatról (habitatio), illetve mezőgazdasági ingatlan tetszőleges időpontban történő visszavonás melletti használatba való átadásáról (precarium) beszélhetünk. Fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy a letéteményes csak ingó dolog őrzésére vállalkozhat, és az őrzésre átvett dolgot nem is használhatja. Ezt már Gaius is kifejtette Institutióiban. Gai. III. 196: Itaque, si quis re quae apud eum deposita sit utatur, furtum committit. A gaiusi megállapítás egyértelmű: amennyiben a letéteményes használja a nála letett dolgot, akkor lopást (furtum usus) követ el. Ha pedig anélkül, hogy az ingatlanban lakna, vagy azt megművelné - tehát tágabb értelemben vett használat nélkül - látná el valaki az ingyenes őrzést, akkor megbízási szerződésről, mandatumról lenne szó.[18]
A letét ingyenességéből következően a letéteményes felelőssége csak az enyhe felelősség mértékére korlátozódik. Ezt az elvet már Gaius is kinyilvánította.
Gai. III. 207: Sed si apud quem res deposita est custodiam non praestat, tantumque in eo obnoxis est quid ipse dolo fecerit. Qua de causa, si res ei subrepta fuerit quae restituenda est, eius nomine depositi non tenetur.
A letéteményesnek nem kell helytállnia custodiaért, és nem felelős, csak akkor, ha szándékosság terheli. Így ennek következtében nem felelős a letéti szerződés alapján, ha tőle a letett dolgot ellopják.[19] Ezt az elvet később a Digesta több helyen is megerősíti.
Ulp. D.50.17.23: Contractus quidam dolum malum dumtaxat recipiunt, quidam et dolum et culpam. Dolum tantum depositum et precarium.
Ulpianus itt azt mondja, hogy egyes szerződésekben csak szándékosságért, másoknál szándékosságért és a gondatlanságért is felelősséget vállalunk. Csak a dolusért kell helytállni a letéti szerződés és a precarium esetében.[20] A későbbiekben Iustinianus is átveszi Alexander Severus 234. évi császári rendeletét, amely a letéteményes vonatkozásában a következőket mondja:
C.4.34.1: ...qui dolum solum et latam culpam si non aliud specialiter convenit praestare debuit...
Azaz letéteményesnek csak szándékosságért és súlyos gondatlanságért kell helytállnia, hacsak va-
- 149/150 -
lami másban külön nem állapodtak meg. Fontos felhívni a figyelmet a felek megállapodására. Hiszen a dolus mértékétől a felek bármikor eltérhetnek és szigorúbb mértékben is kötelezheti magát a letéteményes. A súlyosabb felelősség felvállalására több példát is találunk a Digestában.
Ulp. D.16.3.1.6: Si convenit, ut in deposito et culpa praestetur, rata est conventio; contractus enim legem ex conventione accipiunt.
Amennyiben úgy állapodnak meg a felek, hogy a letétnél a gondatlanságért is helyt kell állni, ez a megállapodás érvényes, a szerződés törvényerővel bír a megállapodást kötő felek között. Természetesen itt a gondatlanság valamennyi formájára (omnis culpa) kiterjedő helytállásról beszélhetünk, amely az enyhe gondatlanságot (culpa levis) is magába foglalja. Ulpianus ugyanezt mondja ki más megfogalmazásban a letéti szerződést tárgyaló titulusban.
Ulp. D.16.3.1.35: Saepe evenit, ut res deposita vel nummi periculo sint eius, apud quem deponuntur; ut puta si hoc nominatim convenit. Sed et si se quis deposito obtulit, idem lulianus scribit periculo se depositi illigasse, ita tamen, ut non solum dolum, sed etiam culpam et custodiam praestet, non tamen casus fortuitos.
Gyakran előfordul, hogy a letett dologért, vagy pénzért annak kell a veszélyt viselnie, akinél letétbe helyezik. Ulpianus azt gondolja, hogy ez akkor következik be, ha a felek ebben kifejezetten megállapodtak. Ugyanez a helyzet, ha valaki önként ajánlkozott letéteményesnek. Julianus ugyanígy vélekedik, azaz szerinte ilyenkor a letéteményes viseli a letét veszélyét úgy, hogy nem csak a szándékosságért, hanem a gondatlanságért és a custodiaért is felel, azonban nem kell már helytállnia vis maiorért.[21]
A forráshely értelmezése a szakirodalomban meglehetősen vitatott. Rosenthal felveti, hogy itt a letéteményes már nem csupán szívességből vállalkozott a dolog őrzésére, ezért érdekelt adósként mintegy elvállalta a custodia felelősséget.[22] Klami szerint a letéteményes önkéntesen beavatkozott, amit a se obtulit kitétel igazol, ezért felelőssége a custodiara növekszik a dolusról.[23] Robaye szintén elfogadja az önként ajánlkozó letéteményes felelősségét custodiaért, de ez a custodia szerinte szubjektív felelősségként értelmezhető, mintegy culpa in custodiendoként.[24] Véleményem szerint ez az értelmezés ellentétes a szöveggel. Egyértelműen objektív custodia kötelezettségről beszél a szöveg, hiszen még azt is hozzáteszi Ulpianus, hogy elháríthatatlan erőhatalom esetén már nem kell helytállnia a letéteményesnek. Egyetértünk Rosenthal és Földi kijelentésével, amely szerint a letéteményes önkéntes ajánlkozása a custodia felelősség elvállalását jelentette.[25] A custodia felelősség felvállalása mellett a veszélyviselés kérdésében is szabadon állapodhattak meg a felek, mint azt az alábbi Neratius forráshely is tanúsítja.
Ner. D.17.1.39: Et Aristoni et Celso patri placuit posse rem hac condicione deponi mandatumque suscipi, ut res periculo eius sit qui depositum vel mandatum suscepit; quod et mihi verum esse videtur.
E hely szerint Ariston és az idősebb Celsus úgy döntöttek, hogy a letétet és a megbízást el lehet fogadni azzal a kikötéssel, hogy a veszélyt az viseli, aki a letétre, vagy a megbízásra kötelezettséget vállalt. Neratius szerint ezzel egyet lehet érteni.
További tényállást találhatunk a forrásokban, amikor a letéteményes felelőssége szigorúbbá válik az alapesetnek tekinthető dolushoz képest. Ezzel kapcsolatos utalást tartalmaz Ulpianus egyik fragmentuma a Digesta haszonkölcsönt tárgyaló titulusában.
Ulp. D.13.6.5.2: Nunc videndum est, quid veniat in commodati actione, utrum dolus an et culpa an vero et omne periculum. Et quidem in contractibus interdum dolum solum, interdum et culpam praestamus; dolum in deposito; nam quia nulla utilitas eius versatur apud quem deponitur, merito dolus praestatur solus; nisi forte et merces accessit (tunc enim, ut est et constitutum, etiam culpa exhibetur) aut si hoc ab initio convenit, ut et culpam et periculum praestet is penes quem deponitur. Sed ubi utriusque utilitas vertitur, ut in empto, ut in locato, ut in dote, ut in pignore, ut in societate, et dolus et culpa praestatur.
Ulpianus szerint meg kell vizsgálni, hogy mely esetekben van helye actio commodatinak. Vajon csak dolus és culpa, vagy pedig minden veszély (periculum) esetében? A szerződésekben néha csak dolus, néha culpa mértékéig vállalunk kötelezettséget. A letétnél dolusunkért felelünk, hiszen semmifajta előnnyel nem jár, hogy az őrzést a letéteményes végzi. Tehát ilyenkor joggal felel csak dolusért, feltéve, hogy semmifajta ellenszolgáltatást nem kap. Ellenben ha fizetséget (merces) kap az őrzésért a depositarius, akkor a constitutio döntése értelmében culpara is kiterjed a felelőssége. Ugyanez a helyzet akkor, amikor már a szerződés megkötésekor kikötötték, hogy a letéteményes culpaért és periculumért is felelni fog. Ellenben amikor mindkét fél érdekében áll a szerződés teljesítése (mint az adásvétel, a dologbérlet, a munka- és vállalkozási szerződés, a hozomány, a kézizálog, vagy a társasági szerződés esetében), akkor dolusért és culpaért is felelősséggel tartoznak a felek.
Ulpianus szövegének jelentősége abban áll, hogy leszögezi: a letétnél a főszabály az ingyenesség és a dolusért való felelősség. Emellett előfordulhat olyan kivételes eset is, amikor a letéteményes érdekeltté
- 150/151 -
válik azáltal, hogy ellenszolgáltatást kap. Természetesen ezzel a felelőssége is súlyosbodik, culpara is ki fog terjedni.[26] Mivel itt a lopás problémája még nem merült fel, ezért a custodia felelősség kérdésében sem kellett a jogtudósnak nyilatkoznia.[27] Ez azonban nem jelenti azt, hogy az érdekelt adós letéteményes helytállását Ulpianus csak a gondatlanság mértékére korlátozta volna.[28] Ehhez hasonló döntést hoz Ulpianus egy másik, a lopás keresetét tárgyaló forrásnál (D. 47.8.2.23) is.
A fentiek alapján megállapíthatjuk, hogy a letéteményes felelőssége az érdekelt adós custodia kötelezettségére nő akkor, ha a felek ebben így állapodtak meg, vagy a letéteményes önként ajánlkozik, illetve akkor is, ha pénzt kap az őrzésért.[29]
Mint ahogy azt az előzőekben már láttuk, a letéti szerződésnél a letéteményes felelőssége akkor terjedt csak a szándékosság mértékéig, amikor ingyenesen látta el az őrzést. Amennyiben a letéteményesnek is érdeke fűződött a letéthez, akkor már custodia kötelezetté vált. Így fordulhatott elő kivételesen az a helyzet, hogy a pénzért őrző letéteményes felelőssége ugyanúgy kiterjedt a custodiára, mint a szintén pénzért őrző vállalkozóé a locatio conductionál. Meg kell-e ilyenkor különböztetni egymástól a letétet, illetve a locatiót? Először pusztán elméleti felvetésnek tűnhet a fenti kérdés, de álláspontunk szerint ehhez a megkülönböztetéshez fontos jogkövetkezmények is kapcsolódhatnak. Erre kíván utalni véleményem szerint Ulpianus is.
Ulp. D. 47. 8. 2. 23: Et generaliter dicendum est, ex quibus causis furti mihi actio competit in re clam facta, ex hisdem causis habere me hanc actionem. Dicet aliquis; adquin ob rem depositam furti actionem non habemus. Sed ideo addidi 'si intersit nostra non esse raptam'; nam et furti actionem habeo, si in re deposita culpam quoque repromisi vel pretium depositionis non quasi mercedem accepi.
Általánosan kifejezve minden olyan esetben, amikor actio furtit kapok az alattomban ellopott dolgaim miatt, az actio vi bonorum raptorum is megillet. Ugyanakkor a letétbe tett dolgok ellopása miatt nem illet meg bennünket actio furti, hacsak nem vagyunk érdekeltek abban, hogy ne legyen elrabolva a dolog. Ezért mégis rendelkezem actio furtival, ha az átvett dologért a culpára kiterjedő felelősséget vállaltam, vagy érte őrzési díjat, de nem mintegy mercest kaptam.[30]
Véleményem szerint a szövegben három egymástól elkülöníthető őrzésre irányuló szerződés szerepel. Az egyik az ingyenes őrzés, ami a depositum tipikus tényállási eleme.[31] Erre az esetre nem ad a római jog actio furtit, illetve actio vi bonorum raptorumot. A második tényállás szintén depositum, de a letéteményes érdekelt adós módjára felel. Ez előállhat ennek a felelősségnek a kifejezett felvállalásával is. Emellett érdekelt lehet a letéteményes akkor is - a letét ingyenes jellegének ellenére -, ha ellenszolgáltatást kap, amit Ulpianus a "pretium depositionis" kifejezéssel jelöl. A régebbi szerzők közül Rotondi és Glück szerint a pretium depositionis említésekor egy jusztinianuszi újításról van szó, és a pénzösszeget, mint ajándékot kapja a letéteményes.[32] Ezzel szemben Pernice és Betti - véleményem szerint helyesen - ellenszolgáltatásért végzett letétről beszélnek.[33] Gandolfi szerint a szöveg egyértelműen pretiumról beszél, amin pedig díjat (premio) kell értenünk, és szerinte ezt erősíti a non quasi mercedem kifejezés is.[34] Mivel itt ellenszolgáltatásért végzett őrzésről van szó, ez nem más, mint locatio conductio operis - mondja Michel és Robaye.[35] Véleményem szerint ez a feltevés helytelen.[36] Ezt a belga szerzők által képviselt nézetet a szöveg utolsó fordulata ugyanis megcáfolja. Ulpianus itt különbséget tesz a pretium depositionis (non quasi mercedem accepi) és a merces között. Természetesen a "non quasi mercedem accepi" kitételt több szerző is interpoláltnak tartja.[37] Álláspontom szerint nem interpolált a szöveg. A pretium depositionis, a letéti díj a visszterhes depositumra utal, a merces pedig egy harmadik, őrzésre irányuló szerződésre, amely szerintem a vállalkozás. A merces tipikusan a pénzben álló ellenszolgáltatás megjelölésére használt kifejezés a locatio conductio keretében kötött szerződéseknél. Vagyis az ellenszolgáltatásért végzett őrzés lehet egy atipikus depositum, ahol a pretium depositionis átvétele miatt a letéteményes érdekelt adóssá válik.[38] Ha pedig az érdekelt adós a dolgot őrzi is, akkor custodia kötelezettnek tekinthető.[39] Emellett természetesen custodia kötelezett a vállalkozó is, aki mercest kap a tevékenységéért.
Természetesen felmerül a kérdés, hogy miért letétről beszélünk továbbra is, amikor az ellenszolgáltatásért végzett őrzés inkább vállalkozási szerződés lenne. Véleményem szerint ilyenkor a szerződés létrejöttének körülményei a meghatározóak. Mivel a letétnél reálszerződésről van szó, csak a letett dolog átadásakor jön létre a szerződés. A vállalkozási szerződés konszenzuális jellegének megfelelően elegendő az őrzésben való megállapodás. Ez a probléma nem merül fel az ulpianusi fragmentum kapcsán, hiszen a custodia kötelezett vállalkozó is csak akkor kapja meg az actio vi bonorum raptorum megindításának lehetőségét, ha az őrzésre átvett dolgot tőle ténylegesen elrabolták. Ehhez viszont logikailag elengedhetetlen, hogy számára a dolog ténylegesen is át legyen adva. Vagyis a szerződés konszenzuális jellege ellenére is megtörténik az ingó dolgok őrzésre való átadása a fenti ulpianusi tényállásban, akárcsak a letétnél.
Letéti szerződésnél a letét jellegéből fakadóan az őrzést végző személynek a letevő kérésére bármikor ki kell adnia az őrzésre átvett tárgyat, hacsak
- 151/152 -
a szerződésben nem meghatározott időt kötöttek ki a felek. Ezt az elvet már Ulpianus leszögezte.
Ulp. D.16.3.1.22: Est autem et apud lulianum libro tertio decimo digestorum scriptum eum qui rem deposuit statim posse depositi actione agere; hoc enim ipso dolo facere eum qui suscepit, quod reposcenti rem non reddat. Marcellus autem ait non semper videri posse dolo facere eum, qui reposcenti non reddat; quid enim si in provincia res sit vel in horreis, quorum aperiendorum condemnationis tempore non sit facultas? Vel condicio depositionis non exstitit?
Ulpianus először Julianus Digestájának 13. könyvében írottakra hivatkozik, amely szerint a letevő keresetet indíthat a letéteményes ellen, mivel az csalárdul jár el, ha nem adja vissza a dolgot kérésre. Ezzel szemben Marcellus megjegyzi, hogy nem tekinthető minden esetben csalárdnak a letéteményes, ha kérésre nem adja vissza a letett dolgot. Ez akkor fordul elő, ha a dolog vidéken található, vagy a szövegben szereplő ítélet időpontjában a raktár (horreum) nem nyitható ki, vagy a letéti szerződébe foglalt feltétel még nem következett be.[40]
Ulpianus, Julianus és Marcellus véleménye alapján egyértelműen leszögezhető, hogy az őrzésre átadott dolgot a letevő kérésére bármikor vissza kell szolgáltatni. Ennek elmulasztása csalárdságnak minősül. Ez alól kivételt jelent, ha az őrzés vidéken történik, vagy a raktár kinyitása nem lehetséges. A felek valamilyen feltételhez is köthetik a visszaadást, vagy akár az őrzés idejét is meghatározhatják. Ha ez nem történik meg, kérésre rögtön visszajár a letett dolog.
A locationál a szerződés megkötésének feltétele a mercesben való megállapodás is. Ennek mértékét az őrzésben álló munka mennyisége, tehát az őrzési idő lényegesen befolyásolja. Másképp fogalmazva a vállalkozói díj mértéke jelentős mértékben függ a megőrzési kötelezettség időtartamától. Ha a letéteményesnek bármikor ki kell adnia a pénzért őrzött dolgot, akkor depositum a megkötött szerződés. Ha esetleg korábban visszakérné a letevő az őrzésre átadott dolgot, mint azt korábban gondolta, nem kérheti az őrzési díj (pretium depositionis) csökkentését arra hivatkozva, hogy azt hosszabb őrzési időre tekintettel nyújtotta; míg ezt a locatio conductio esetében megtehette, még ha a mercest előre is fizették.[41] Ha az őrzés ellenértéke meghatározott időre lett megállapítva, akkor locatio conductio operisről beszélhetünk. Vagyis itt az őrzési díj (merces) általában a tevékenység végén (postnumerando) került megállapításra. A felek az őrzés idejét napokban, hetekben, hónapokban, vagy megállapodásuk alapján tetszőleges időintervallumban is meghatározhatták.[42] A másik esetben a letét ingyenes jellegét módosította a mandatum mintájára mintegy honorariumként adott őrzési díj, amelyet Ulpianus pretium depositionisnak nevez.[43] Az ingyenes jelleg elvesztése miatt azonban a letéteményes felelőssége súlyosbodik anélkül, hogy a letéti szerződés átalakulna locatio conductióvá. Véleményem szerint erre a két szerződés között meglévő lényegtelennek látszó, de Ulpianus szerint is fontos különbségre utal a "pretium depositionis non quasi mercedem accepi" kitétel.
A custodia kötelezettek megindíthatják az actio furtit, vagy az actio vi bonorum raptorumot is a náluk lévő, de más tulajdonát képező dolgok ellopása esetén a tolvaj, vagy rabló ellen.[44] A szerzők jelentős része ellentétet lát a "si intersit nostra non esse raptam" (ha érdekemben áll, hogy ne lopják el) és a következő Modestinus fragmentum között:
Modestinus, Coll. 10.2.6: Res deposita si subripiatur, dominus dumtaxat habet furti actionem, quamvis eius apud quem res deposita est intersit ob inpensas in rem factas rem retinere. ls vero cui commodata sit furti experiri deberit, si modo solvendo fuerit.
Modestinus azt mondja, hogy ha egy letétbe helyezett dolgot ellopnak, egyedül csak a tulajdonos indíthat actio furtit. A letéteményes még akkor sem, ha abból a célból, hogy a dologra fordított költségeit megtérítsék, érdekelté válna a dolog visszatartására (rem retinere). Ellenben a haszonkölcsönbe vevőnek, amennyiben fizetőképes, meg kell indítania az actio furtit (a tolvaj ellen). Az ellentmondást a szerzők az itt szereplő "intersit ob inpensas in rem factas rem retinere" kitételben látják. Ez az ellentmondás azonban csak látszólagos.[45] A költségtérítés fizetése még nem teszi visszterhessé a szerződést és érdekelt adóssá sem a letéteményest. A ráfordítások (impensae) megtérítése ugyanis nem okoz vagyonnövekedést a letéteményes vagyonában. A letéteményes csak abban érdekelt, hogy ezt az összeget megkapja, azaz, hogy a költekezése előtti vagyonállapota helyreálljon. Véleményem szerint Modestinus ingyenes letétről beszél, amikor a letéteményes költségeinek megtérítését kéri. A költségek visszatérítése az ingyenes letétet nem tette pénzért való őrzéssé. Ha a letéteményestől ellopták a dolgot, nem biztos, hogy bizonyítani tudná a dologra eszközölt ráfordításait. Ezért ebben az értelemben érdekelt a dolog megtartásában, de nem válik egyben a felelősség szempontjából is érdekelt adóssá. Így nem válik custodia kötelezetté sem, következésképpen nem kapja meg az actio furti megindításának jogát sem. A merces és a pretium tehát őrzési díjként foghatóak fel, azaz a tevékenység ellenértékeként, a beruházások (impensae) azonban tartalmazhatnak anyagköltséget is. Így megállapítható, hogy a két fragmentum között az ellentét csak látszólagos.[46]
Eddigi fejtegetéseimet összegezve megállapítom, hogy forrásokkal alátámasztva bizonyítható,
- 152/153 -
miszerint a római jogban is ismert volt a visszterhes letét. Mivel ilyenkor az őrzésért pénzt is átvett a letéteményes, felelőssége már nem csak a szándékosságra terjedt ki, hanem magába foglalta a gondatlanságot is és a letéteményes csak vis maiorra hivatkozva menthette ki magát, vagyis custodia kötelezetté vált. A dolog őrzését pénzért ellátó vállalkozó és az ilyen letéteményes helyzete a felelősség szempontjából tehát hasonlóságot mutat. Mint láttuk, a letéti szerződés egyik sajátossága az, hogy ha a felek másként nem rendelkeztek, a letevő a dolgot bármikor visszakövetelhette. Véleményem szerint a bármikor történő visszaadási kötelezettség akkor is terheli a letéteményest, ha az őrzésért pénzt kapott. Ha a visszakövetelésre korábbi időpontban került volna sor, mint ahogy azt a szerződő felek az őrzési díj átadásakor, illetve átvételekor feltételezték, akkor sem módosult a pretium depositionis összege. Tehát a már átadásra került összeg egy részét nem követelhette vissza a letevő arra hivatkozva, hogy mértéke túlzott. Ellenben a vállalkozási szerződés keretében (például a horrearius általi őrzésnél) az őrzési díjat (merces) az idő függvényében állapították meg, és a dolog visszaadásakor fizették. Az actio vi bonorum raptorum megindítására a sértett tulajdonos mellett a custodia kötelezettek is jogosultak voltak. Mivel az ingyenesen őrző letéteményes csak dolusért felelt, ezért nem volt jogosult a kereset megindítására sem. Az érdekelt adós vállalkozó és a pénzért őrző letéteményes custodia kötelezettek, így ők már felléphettek a rablás elkövetőjével szemben. A két szerződés között, mint azt Ulpianus hangsúlyozza (D. 47. 8. 2. 23) - és amint arra a tanulmány fenti részeiben is rámutattam - különbséget kell tenni. A D. 47. 8. 2. 23 fragmentum így három jogviszonyt említ, az ingyenes és a visszterhes letétet, valamint a vállalkozási szerződést. A három szerződést megkülönböztető értelmezés további előnye, hogy a letétre és a vállalkozásra vonatkozó más szövegekkel is összhangban áll, és Ulpianus (D. 47. 8. 2. 23) fragmentumának utolsó fordulatát sem vagyunk kénytelen interpoláltnak tekinteni.
Bár a jusztiniánuszi hagyományokon továbbélő római jog évszázadokon keresztül vitán felül állónak tekintették a depositum ingyenes jellegét, a modern törvénykönyvek - elsősorban természetjogi hatásra - fokozatosan kezdték elismerni a letét visszterhes jellegét is, így a porosz Allgemeines Landrecht,[47] a francia Code civil[48] majd az 1881. évi svájci kötelmi jogi kódex[49] is.[50] A német pandektisztika a XIX. századtól kezdődően főként Bernhard Windscheid hatására, kezdetben ugyan csak szimbolikus mértékben, de kezdte elfogadni az ellenszolgáltatás lehetőségét.[51] Így a BGB már különbséget tesz ellenszolgáltatásért történő letét (entgeltliches Verwahrung) és ingyenes letét között (unentgeltliches Verwahrung).[52] A német BGB hatására az 1959. évi magyar Ptk. már visszterhes letétről rendelkezik, hacsak a felek másképpen nem állapodtak meg.[53] Így a fejlődés íve a kezdeti ingyenesség, majd az ezt követő ingyenesség és visszterhesség, végül főszabályként visszterhesség kulcsszavakkal foglalható össze. Miből fakad az eltérés a római jogi ingyenesség és a modern jogokban létjogosultságot szerzett ellenszolgáltatásért történő letéti szerződések között?
Álláspontom szerint már a római jog elismerte - igaz csak kivételes szűk esetkörben - az ellenszolgáltatással járó depositum létét. A Ptk. kommentár - és hatására a magyar magánjogtudomány a következő elvet hirdeti: "A Ptk. tehát - a római jogi hagyományoktól eltérően - letét esetén is az egyenlően kétoldalú, szinallagmatikus kötelmet tekinti tipikusnak". A tanulmány elején véleményem szerint forrásszerűen bizonyítottam, hogy a magas szellemi fejlettséget elérő klasszikus római jogtudomány szűk körben elismerte a visszterhes letétet, azonban a jusztiniánuszi jog már egyértelműen az ingyenességet hirdette. Vagyis a Ptk. kommentár római jogra vonatkozó megállapítása nem tekinthető maradéktalanul helytállónak. Mi a római hagyományokra épülő modern polgári jogrendszerek viszonya a letéti szerződés ingyenességéhez? A modern jogrendszerek közül a Code civil megoldása áll a legközelebb a római jogéhoz, következésképpen komparatisztikai vizsgálódások tárgyának leginkább ez tűnik ideálisnak.[54]
A francia jog a római hagyományoknak megfelelően az ingyenességet tekinti a főszabálynak a letéti szerződés tekintetében, csak a 1928. artikulus említi meg a fizetség ellenében történő letétet.[55] A Code civil és a francia bírói gyakorlat (jurisprudence) a praktikum igényeinek megfelelően - nevezetesen annak a realistásnak engedve, hogy a baráti szívességhez hasonló, a magánszemélyek közötti ingyenesség helyére gyakran a hivatásszerűen letéteményesi tevékenységet végző, kifejezetten őrzést vállaló cégek, jogi személyek léptek - különbséget tesz ingyenes és az egyes kivételes esetekben használatos visszterhes letét (dépôt salarié) között.[56]
A francia bírói gyakorlatra tipikusan jellemző, itt bemutatni kívánt visszterhes letéti szerződési eset tanulságos a letéteményes felelősségének és kártérítési kötelezettségének megítélése szempontjából.[57] A jogvitát az váltotta ki, hogy egy magánszemély őrzésre és ellátásra 1500 francia frank ellenében "Nicolo" nevű lovát átadta a Polo de Paris egyesület számára. A tulajdonos egy reggel a
- 153/154 -
bokszán kívül, több sebesüléssel a testén talált rá a Polo de Parisban tartott lovára. A lótulajdonos (Blumenschein kisasszony) kártérítési pert indított a lovas egyesület ellen. Az elsőfokú bíróság keresetét azzal utasította el, hogy az egyesület vétkességét a károsult nem tudta bizonyítani. A másodfokú bíróság (Cour d'Appel) úgy látta, hogy a felek között létrejött szerződés nem pénzért való őrzés volt, így a Polo de Parist nem eredményfelelősség, hanem csak gondossági kötelezettség terhelte. Ezt követően az ügy a francia legfelsőbb fórum (Cour de cassation) elé került, aki megsemmisítette a másodfokú bíróság elutasító döntését. Megállapította, hogy a felek között díjfizetéssel járó letéti szerződés (dépôt salarié) jött létre, amelynek alapján a párizsi lovas egyesület őrizte a lovat, illetve azon a letevő lovagló sétákat tehetett. Mivel a sérülések abban az időszakban keletkeztek, amikor a ló az egyesület őrizetében állt és gondatlanságát nem tudta kimenteni ezért nem mentesül a kárfizetés alól.[58]
A lovas egyesület pénzért vállalt kötelezettségei között szerepelt a rá bízott jószág etetése, gondozása és őrzése. Ezek közül az őrzési kötelezettséget tartotta meghatározónak a bíróság. A bírói gyakorlat szerint az őrzés magába foglalja az irányítást az ellenőrzést a dolgon úgy, hogy az őrzést végző személynek hatalmába álljon felügyelni a dolog minden elemét.[59] A francia szakirodalomban Malaurie hangsúlyozta azt, hogy a letét, így a visszterhes is, magába foglalhat számos kötelezettséget, mint például az ugyanolyan állapotban való visszaszolgáltatás kötelezettségét, de ezek közül a felügyelet és az őrzés adja a letét lényegi (a francia szerző által congenitalisnak, veleszületettnek nevezett) elemét.[60]
Bár a római jogban a jusztiniánuszi hatásra a letétet ingyenesnek tartja a jogtudomány, tanulmányom korábbi részében utaltam rá, hogy a klasszikus jog a felelősség terén levonta az ingyenes és a visszterhes letét közti különbségeket. A kérdéses jogesetben a francia legfelsőbb bírói fórum is a felelősség kérdésének taglalására tért át a díjazásért való őrzés tényállási megállapítása után. Az ügyben eljáró bíróságok által hivatkozott Code civil rendelkezés (art. 1928) kimondja, hogy az ingyenes őrzésre kötelezettséget vállaló letéteményes felelősségéhez képest - ami szándékosságot és a gondatlanságot is magába foglalja, mivel az a gondosság terheli a más dolgát őrzőt, mint, ahogy saját ügyeiben eljárna - szigorúbban kell vele szemben eljárni (avec plus de rigeur). Maga a rendelkezés a pénzért őrzést vállaló személy felelősségének szigorúbb megítélése vonatkozásában helyeselhető, ám a megfogalmazás tág teret ad az értelmezésnek, ami a bíróságok feladata. Korábbi döntéseiben a Cour de Cassation első polgári tanácsa megállapította, hogy az őrzésért pénzt kapó letéteményes nem csak culpa in concreto mértékéig felel a neki őrzésre átadott dologban történő károkozásért (mint ahogy az ingyenes letétnél a Code civil és a jurisprudence alapján), hanem felelőssége kiterjed a bonus et diligens paterfamilistól elvárható gondosságig. Azaz az ingyenes letét esetén olyan mértékű gondosságot kell tanúsítania a letéteményesnek, mint amilyen saját ügyeiben szokott. Ha saját ügyeiben nem túl gondosan eljáró letéteményessel van dolga a letevőnek, nem számíthat kártérítésre. Bizonyítási szempontból lényeges, hogy csak akkor tartozik kártérítési felelősséggel, ha a károsult bizonyította, hogy ennek az alacsonyabb szubjektív gondatlansági mércének (culpa in concreto) sem tudott eleget tenni.[61] Ettől azonban szigorúbban kell megítélni a visszterhes letéteményes felelősségét. Mivel két értelmezési lehetőség is fennáll fontos annak tisztázása, hogy miként kell értelmezni ezt a szigorúbb mértéket? A Code civil 1137 artikulusa szerint a dolgok feletti őrzési kötelezettség mértéke a jó és a gondos családapa (culpa levis in abstracto) - amely a gondos hivatásgyakorló mércéje felé tendál korunkban - objektív mércéje, ami gondossági (obligation de moyens) kötelemre utal.[62] A másik értelmezési lehetőség, hogy egy őrzött dolog állagának megőrzése a visszaadás érdekében inkább már eredménykötelmet (obligation de résultat) hoz létre.[63] A visszterhes letét e kettősége kapcsán, azaz hogy gondossági, avagy eredménykötelem jön-e létre a bírói gyakorlat hosszú időn keresztül ingadozó volt. A bírói ítéletek egy része az ilyen letéteményes felelősségét eredménykötelemnek tekintette, s a letéteményes csak abban az esetben mentesülhetett, ha valamilyen külső okot tudott bizonyítani (mint a custodia kötelezettség esetén a római jogban). Ez az álláspont azonban kisebbségbe szorult, mivel a bírói gyakorlat (jurisprudence) és a jogtudomány (doctrine) domináns álláspontja a fokozott mércéjű gondossági kötelem - egyesek nevezik ezt kimentést tűrő eredménykötelemnek is - megítélés mellett tette le a voksát.[64] Ez azt jelenti a gyakorlatban, hogy ennek a szerződési felelősségnek a megítélése továbbra is a vétkességi elven alapul, de a letéteményes gondatlanságát már nem a letevőnek kell bizonyítania, hanem éppen ellenkezően a letéteményesnek kell kimentenie magát, amit azzal tud elérni, hogy bizonyítja azt, hogy nem volt gondatlan.[65] Ennek megfelelően jogesetünk letéteményese, mivel az őrzésért pénzt kapott, köteles lesz megtéríteni az őrzött dologban, (esetünkben a 'Nicolo' nevű lóban) bekövetkezett károkat, hacsak nem tudta bizonyítani, hogy gondatlanság nem terheli a kár bekövetkezése kapcsán. Az ítélet kapcsán a francia magánjogtudomány (doctrine civiliste) kritikája szerint az esettel kapcsolatban a bíróság álláspontja valójában a gondossági és az eredménykötelem közötti köztes kategóriát hozott létre, ami előnyös a letevő számára, hiszen a letéteményes gon-
- 154/155 -
datlanságának bizonyítási nehézségei (onus probandi) korábban az ő terhére estek.[66] Ezt az ítélkezési gyakorlatot a Cour de cassation már korábban számos más visszterhes letétről szóló döntésében lefektette, így a javítóműhelynek átadott gépkocsi, vagy a raktárházban elhelyezett áruk esetén is ilyen gondatlanság alóli kimentési kötelezettséget állapított meg terhére.[67]
Véleményem szerint a francia jogtudomány és ítélkezési gyakorlat ezzel a megoldással eleget tett az európai uniós harmonizációs kötelezettségeinek is, amelynek értelmében a szolgáltatást nyújtónak meg kell térítenie azt a kárt, amelynek kapcsán nem tudja bizonyítani vétkességtől való mentességét.[68] Ráadásul úgy jutott erre a megoldásra, hogy a Code civil rendelkezéseit nem kellett lényegesen mosósítania, s így a római jogi hagyományokra is támaszkodni tudott.
Gondolatmenetemet összefoglalva lényegesnek tartom, hogy a római jog szerint, ha az érdekelt adós (pénzért való őrzés letéteményese) a dolgot őrizetében is tartja, akkor az custodia kötelezettséget eredményezett, azaz csak vis maior bizonyításával mentesült. Ha ezt nem tette meg, mintegy vélelmezték, hogy vétkes volt. A francia bírói gyakorlat megállapította, hogy a visszterhes letéti szerződés letéteményes felelősségét a saját ügyeiben eljáró adós gondosságánál szigorúbban kell megítélni, azaz ha nem tudja kimenteni magát azzal, hogy nem terheli vétkesség, akkor kártérítésre volt kötelezett.
Az új Ptk. jelentős változtatásokat vezetett be a szerződésszegéssel okozott károkért való felelősség terén, mivel a korábban érvényesülő általános felelősségi szabályok helyébe újak léptek.[69] Az egyik ilyen lényeges változtatás az volt, hogy a kontraktuális és a deliktuális felelősség szabályait élesen elválasztotta egymástól.[70] A szerződésszegésért való kártérítési felelősség szabályait szigorította a jogalkotó, mivel a relatív jogviszonyt eredményező szerződést a felek saját akaratukból, önként, átgondolt döntés eredményeként kötötték meg, s ennek az így vállat kötelezettségnek a megszegése okozta a kárt. E megoldás gyakorlati következményeként a szerződésszegéssel okozott károknál nem érvényesül a vétkesség elve, hanem a kötelezettnek mindenképp helyt kell állnia, hacsak nem áll fenn valamilyen kimentési ok. A jogalkotó a kimentési okokat (6:142. §) a szerződésszegési kártérítési felelősség szabályozásánál ugyan megszigorította, ugyanakkor a felelősség szigorúbbá válását ellensúlyozta azzal, hogy a szerződésszegő fél által a szerződéskötéskor előrelátható károkra korlátozza a megtérítendő következménykárok és az elmaradt haszon mértékét (6:143. §). Miután a magyar polgári jog a visszterhes letéti szerződést tekinti általánosnak, ezért főszabályként erre a kötelemre a kontraktuális felelősségi szabályokat kell alkalmazni. Ugyanakkor az ingyenes letéti szerződések esetén már nem a kontraktuális, hanem a deliktuális, vétkességi alapokon nyugvó felelősségi szabályok (6:519. §). érvényesülnek. Az új Ptk. az ingyenes szerződések vonatkozásában a következő rendelkezéseket tartalmazza: 6:147. § [Kártérítési felelősség ingyenes szerződéseknél] (1) Aki szolgáltatás teljesítését ingyenesen vállalja, a szolgáltatás tárgyában bekövetkezett kárért akkor felel, ha a jogosult bizonyítja, hogy a kötelezett a kárt szándékos szerződésszegéssel okozta, vagy elmulasztotta a tájékoztatást a szolgáltatás olyan lényeges tulajdonságáról, amelyet a jogosult nem ismert. (2) Aki szolgáltatás teljesítését ingyenesen vállalja, köteles a jogosult vagyonában a szolgáltatással okozott kárt megtéríteni. Mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy magatartása nem volt felróható.
Így megállapítható, hogy az ingyenes szerződések szabályai tekintetében elkülönülnek a szolgáltatás tárgyában és a szolgáltatás teljesítésével okozott károk megítélése.[71] A szolgáltatás tárgyában okozott károk tekintetében az új Ptk. az 1959. évi IV. törvény ajándékozásra[72] vonatkozó vétkességi felelősségi szabályait vette át, azzal az eltéréssel, hogy a vétkességi alakzatok közül csak szándékosságot rója fel, a súlyos gondatlanságot már nem.[73] Így azt mondhatjuk, hogy az ingyenes letét tárgyában rongálódás, elvesztés, elpusztulás miatt okozott kárért a letéteményes a deliktuális szerződésszegésnél alkalmazott vétkességi elv alapján enyhébb felelősséggel tartozik.[74] Akkor kell az őrzött dologban bekövetkezett kárt megtéríteni, ha szándékosság terheli - akárcsak a klasszikus római jogban - illetve elmulasztotta a tájékoztatást a szolgáltatás olyan lényeges tulajdonságáról, amelyet a jogosult nem ismert. Az őrzési tevékenységgel a letevő vagyonában okozott károk esetén azonban már szigorúbb, hiszen csak akkor mentesül, ha bizonyítja, hogy magatartása nem volt felróható. A letéteményes felróható magatartását és szándékosságát a letevőnek kell bizonyítania.[75]
A visszterhes letéttel kapcsolatban a kontraktuális felelősség szigorúbb szabályai érvényesülnek, amely a letéteményes korábbi vétkességen alapuló felelősségét objektívvá alakította, meghatározva a kimentési okokat. Ennek értelmében, ha a visszterhes letéteményes a szerződés megszegésével kárt okoz, köteles azt megtéríteni. Mentesül a felelősség alól, ha a szerződésszegést ellenőrzési körén kívül eső a szerződéskötés időpontjában előre nem látható esemény, körülmény okozta és nem volt elvárható, hogy ezt a körül-
- 155/156 -
ményt elkerülje, vagy a kárt elhárítsa.[76] A felelősség kimentésének ehhez a három konjunktív feltételhez kötése párhuzamba állítható a francia jogtudomány vis maiorról alkotott fogalmának, amely szerint az előre nem látható (imprévisible), külső ok (extérieur) és elháríthatatlan (irrésistible).[77] Miután a római jog a vis maiorra való hivatkozással történő kimentés lehetőségét custodia kötelezettségnek nevezte a történeti fejlődés ívét tekintve nem túlzó az a megállapítás, hogy az új Ptk és a római jog dologőrzéssel járó visszterhes szerződéseinek felelősségi szabályai ugyanazon az elméleti alapokon nyugszanak. A letéteményes speciális felelősségi szabályai közé tartoznak a magyar jogban a fentieken túl azok a római jogi jogelvek is, amelyek alapján a letéteményes a letétbe kapott dolgot nem használhatja, más személy birtokába, vagy őrizetébe át nem adhatja, kivéve, ha ezeket a letevőnek a károsodástól való megóvása érdekében teszi.[78] Ha ezeket a speciális tilalmakat megszegi, akkor felel mindazokért a károkért, amelyek e nélkül nem következtek volna be.[79]
Miután az új Ptk-nak még nincs kiterjedt bírósági gyakorlata a letéti szerződéssel kapcsolatban, hasznosnak találom a római jogi és a római jogi hagyományokra épülő francia bírói értelmezés tanulságait összefoglalni a hatályos magyar polgári jogra is tekintettel. A letéteményesnél őrzött dologban bekövetkezett kárfelelősség megállapításánál, tehát elsődleges annak eldöntése, hogy az adott letéti szerződés ingyenes, avagy visszterhes contractus-e. Fontos hangsúlyozni, hogy az ingyenesség megállapításánál a lényeges az őrzési tevékenységért való díjfizetés elmaradása. Ha a letevő csak a dologra fordított kiadásokat téríti csak meg, akkor a kérdéses jogviszony még ingyenes letét.[80] Ennek a kérdésnek az eldöntése után eltérő elvek alapján felel a letéteményes a nála letett dolgok elvesztése, elpusztulás és megrongálódása miatt. Az ellenszolgáltatást kapó letéteményes felelőssége objektív felelősség, csak előre nem látható, külső és elháríthatatlan körülményre hivatkozva (pl. vis maior) szabadul a kártérítési kötelezettség alól. Ellenben az ingyenes letét esetén - a klasszikus római jogi ingyenadósi felelősségi tanoknak megfelelően - csak szándékos károkozás miatt, illetve a letevővel nem közölt a szolgáltatás lényeges tulajdonságát érintő tájékoztatás elmaradásából keletkező károk megtérítése követelhető a letéteményestől. ■
JEGYZETEK
* A tanulmány a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal - NKFIH által támogatott kutatási projekt (K-115720) keretében készült.
[1] Benedek Ferenc - Pókecz Kovács Attila: Római magánjog, Pécs 2015[3]. 317. o.
[2] Menyhárd Attila: A letéti szerződések. In: Kommentár a Polgári Törvénykönyvhöz 2. (Szerk. Vékás Lajos - Gárdos Péter) Budapest 2014. 1937. o. "A Ptk. tehát - a római jogi hagyományoktól eltérően - letét esetén is az egyenlően kétoldalú szinallagmatikus kötelmet tekinti tipikusnak."
[3] Pókecz Kovács Attila: Ingyenes és visszterhes letét a római klasszikus jogban (Észrevételek a D.47.8.2.23 értelmezéséhez) In: Tanulmányok Dr. Molnár Imre egyetemi tanár 70. születésnapjára (Jakab Éva gondozásában) Szeged 2004. 293-306. o.; Attila Pókecz Kovács: Merces und pretium depositionis. Bemerkungen zur Auslegung von D. 47,8,2,23., In: Festschrift für Rolf Knütel zum 70. Geburtstag, (Hrsg: Holger Altmeppen. Ingo Reichard, Martin Schermaier) Heidelberg 2009. 873-886. o.
[4] Lásd: Benedek - Pókecz Kovács: i.m. 317. o.; Max Kaser - Rolf Knütel: Römisches Privatrecht. München 2014[20]. 233. o.
[5] Ulp. D.16.3.1 pr. : Depositum est quod custodiendum alicui datum est.
[6] Földi András - Hamza Gábor: A római jog története és institúciói, Budapest 2015[20]. 503. o.; Kaser - Knütel: i.m. 233. o.; Molnár Imre - Jakab Éva: Római jog. Szeged 2001. 299-300. o.; Bessenyő András: Római magánjog. Budapest-Pécs 2010[4]. 365. o.; Wieslaw Litewski: Die Personen des römischen Verwahrungsverhältnisses, RIDA 47 (2000) 235-349. o.; Benedek Ferenc: Római magánjog. Pécs 1993. 190. o.; Jean Macqueron: Histoire du droit des obligations. Aix-en-Provence 1975. 94.-95. o.; Raymond Monier: Manuel élémentaire de droit romain 2. Aalen 1977. 125-126. o.
[7] Jacques Henri Michel: Gratuité en droit romain, Bruxelles 1962. 56. o.
[8] Claude Alzon: Problèmes relatifs á la location des entrepôts en droit romain. Paris 1965. 51-101. o.; Michel: i.m. 57. o.
[9] Vincenzo Arangio Ruiz: Responsabilità contrattuale in diritto romano. Napoli 1987. 104-105. o.; Riccardo Cardilli: L'obbligazione di "praestare" e la responsabilità contrattuale in diritto romano. Milano 1995. 489-493. o.; Antonio Metro: L'obbligazione di custodire nel diritto romano. Milano 1966. 172. o.; Dieter. Nörr: Die Entwicklung des Utilitätsgedankens im römischen Haftungsrecht, ZSS 73 (1956) 71. o.; Molnár Imre: A római magánjog felelősségi rendje. Szeged 1994. 185. o. ; René Robaye: L'obligatio de garde. Essai sur la responsabilité contractuelle en droit romain. Bruxelles 1987. 38. és 125-127. o.
[10] Robaye: i.m. 196-198. o.
[11] Michel: i.m. 57. o.
[12] Metro: i.m. 170-171. o.
[13] Carlo Longo: Sulla natura della "merces" nella "locatio conductio", in: Mélanges P. F. Girard II. Paris 1912. 112-113. o.
[14] Michel: i.m. 58-59. o.
[15] Andrzej Kremer: Die Verhältnisse do ut facias und facio ut des als ausgewählte Beispiele der Innominatkontrakte im klassichen römischen Recht. In: Au delà des frontières, Mélanges de Witold Wolodkiewicz. Varsovie 2000. 421-422. o.
[16] A horrearius szerződésének vonatkozásában eltérő felfogásokkal találkozhatunk az irodalomban. Egyesek locatio reinek, mások locatio operarumnak vagy locatio operisnek tekintik. Olyan nézet is akad, amely szerint, vegyes szerződésről van szó. Az erre vonatkozó álláspontokat lásd: Alzon: i.m. 209220. o. A magam részéről osztom az alábbi szerzők álláspontját, miszerint vállalkozási szerződésnek tekinthető. Arangio Ruiz: i.m. 118. és köv. o.; Jean Paris: Responsabilité de la custodia en droit romain. Paris 1926. 97. o.; Felix Wubbe: Zur Haftung des Horrearius, ZSS 76 (1959) 513. o.
[17] Alzon: i.m. 83-84.; Michel: i.m. 70-71. o.
[18] Michel: i.m. 71-72. o.
[19] Cardilli: i.m. 487-489. o.
[20] Arangio Ruiz: i.m. 94-98.; Molnár: i.m. 135. o.
[21] Arangio Ruiz: i.m. 116-118.; Cardilli: i.m. 469-482.; Metro: 1. m. 106-107. o.
[22] Joachim Rosenthal: "Custodia" und Aktivlegitimation zur "actio furti, ZSS, 68 (1951) 228. o.
[23] Hannu Tupani Klami: Mutua magis videtur quam deposita. Helsinki 1969. 147-149. o.
- 156/157 -
[24] Robaye: i.m. 44-46. o.
[25] Földi András: A másért való felelősség a római jogban. Budapest 2004. 249.
[26] Cardilli: i.m. 173-184.; Michel: i.m. 61-66. o.; Nörr: i.m. 7375. o.; Robaye: i.m. 44-46. o.
[27] Rolf Knütel: Zum Pflichtenkonflikt des Verwahrers. In: Mélanges Fritz Sturm. Liège 1999. 238-265. o.
[28] Metro: i.m. 152. o.
[29] Alzon: i.m. 82-83.; Nörr: i.m. 117. o.
[30] Giuseppe Gandolfi: Il deposito nella problematica della giurisprudenza romana. Milano 1976. 142-146. o.
[31] Iust. Inst. 3. 26. 13 "...ut generaliter dixerimus: quibus casibus sine mercede suscepto officio mandati aut depositi contrahitur negotium, his casibus interveniente mercede locatio et conductio contraivi intellegitur." Metro: i.m. 123. o.
[32] Christian Friedrich von Glück: Pandette 16, Erlangen 1816. 288. o.; Giovanni Rotondi: Appunti sulla teoria romana del deposito, in Scritti giuridici 2, Milano 1922. 60. o. "Un altro requisito caratteristico del deposito è la gratuità: non sembra esclusa per diritto giustinianeo la possibilità di un onorario a titolo di liberalità (l. 2 § 23 D.47, 8: pretium depositionis non quasi mercedem), ma il testo è per lo meno sospetto.".
[33] Alfred Pernice: Marcus Antistius Labeo. Das römische Privatrecht im ersten Jahrhundert der Kaiserzeit I, Halle 1900, 216. "...die Haftung für custodia kann auch in der Natur der abgeschlossenen Verwahrungsvertrages selbst liegen, römisch gesprohen, in der fide bona, wie sie für dieses Verhältnis sich darstellt. Dies findet sicher statt, wenn der Depositar sich zugedrängt hat, vielleicht auch, wo er für die Bewahrung der Sache Geld non quasi mercedem erhält."; Emilio Betti: Istituzioni di diritto romano 2/1., Padova 1960. 372. és 376. o.
[34] Gandolfi: i.m.144. o.
[35] Michel: i.m. 69-70. o.; Robaye: i.m. 42-44. o.
[36] Ezzel szemben l. Tom Walter: Die Funktionen der actio depositi, Berlin 2012. 158. o.
[37] Fritz Schulz: Die Aktivlegitimation zur actio furti im klassischen römischen Recht, ZSS 32 (1911) 36-37. o.; Gaetano Longo: Il deposito, Milano 1946. 7-11. o.; Robaye: i.m. 44. o. "L'interpolation pourrait s'expliquer par le souci des compilateurs d'analyser la sentence d'Ulpien en restant dans le cadre du contrat de dépôt."
[38] Gandolfi: i.m. 138-142. o.; Letizia Vacca: Ricerche in tema di 'actio vi bonorum raptorum'. Milano 1972. 69. o. "...che legittimato attivo all'actio vi bonorum raptorum sia il proprietario dei beni rapinati, perche nello stesso commentario ulpianeo è affermata espressamente la leggitimazione di chiunque vi abbia interesse".
[39] Ulp. D. 16. 3. 1 35 .sed et si se quis deposito obtulit, idem Iulianus scribir periculo se depositi illigasse, ita tamen, ut non solum dolum, sed etiam culpam et custodiam praestet, non tamen casus fortuitos."
[40] Walter: i.m. 185-192. o.
[41] Alzon: i.m. 256. o. "Imaginons que, pour une raison ou pour une autre, cessent la fourniture des locaux et celle du travail d'emmagazinage et de garde. Le contrat étant ainsi résilié complètement, il va falloir procéder á une restitution de la merces, en application de la théorie des risques."
[42] Alzon: i.m. 249-252. o. "L'opus est un opus global donnant lieu á une merces globale; il consiste á accepter pendant un délai déterminé - un an en l'espèce - une quantité de marchandises limitée par la contenance de l'horreum loué." [43]Bernhard Kübler: Die Haftung für Verschulden bei kontraktsähnlichen und deliktsähnlichen Schuldverhältnissen, ZSS 39 (1918) 209. o.
[44] Alzon: i.m. 170-171. o.; Emilio Costa: La Locazione di Cose nel Diritto Romano. Torino 1915. 90. o.
[45] Michel: i.m. 68. o.
[46] Robaye: i.m. 43. o.
[47] ALR I 14, §17.
[48] Code civil art. 1928.
[49] aOR Art. 475 II.
[50] Helmut Coing: Europäisches Privatrecht II. 19. Jahrhundert, München 1989. 493. o.
[51] Bernhard Windscheid: Lehrbuch des Pandektenrechts. Frankfurt am Main 1891. 386-387. o.
[52] BGB § 689, § 690. L. Dieter Medicus - Stephan Lorenz: Schuldrecht II. Besonderer Teil, München 2012[16]. 325-326. o.
[53] 1959. évi IV. tv. Ptk. 465. § (1) A letevő díj fizetésére köteles, kivéve, ha a körülményekből, különösen a felek viszonyából arra lehet következtetni, hogy a letéteményes a megőrzést ingyen vállalta. A díj utólag jár, és magában foglalja a megőrzéssel rendszerint együtt járó költségeket.
[54] Philippe Malaurie - Laurent Aynès: Cours de droit civil. Les contrats spéciaux. Civils et commerciaux, Paris 1991. 461-463. o.
[55] Code civil art. 1928: La disposition de l'article précédent doit être appliquée avec plus de rigueur : 1° si le dépositaire s'est offert lui-même pour recevoir le dépôt; 2° s'il a stipulé un salaire pour la garde du dépôt; 3° si le dépôt a été fait uniquement pour l'intérêt du dépositaire; 4° s'il a été convenu expressément que le dépositaire répondrait de toute espèce de faute.
[56] Malaurie - Aynès: i.m. 462. o.
[57] A francia Cour de cassation első polgári tanácsának 1993. február 24-én Mlle. Blumenschein c. Association Le Polo de Paris ügyben hozott ítélete.
[58] Laurent Leveneur: Droit des contrats. 10 ans de jurisprudence commentée. La pratique en 400 décisions, Paris 2002. 361-362. o.
[59] Jean Carbonnier: Droit civil 4. Les obligations. Paris 1988. 458. o.
[60] Malaurie - Aynès: i.m. 463. o.
[61] Jérôme Huet: Traité de droit civil. Les principaux contrats spéciaux. Paris 2001. 1586. o.
[62] Paul-Henri Antonmattei - Jacques Raynard: Droit civil. Contrats spéciaux. Paris 2007. 382. o.
[63] Huet: i.m.1587. o.
[64] François Collart Dutilleul - Philippe Delebecque: Contrats civils etcommerciaux. Paris 1991. 570-571. o.
[65] Huet: i.m.1587. o.
[66] Leveneur: i.m. 362. o.
[67] Cour de cassation 1. Polgári Tanácsának 1981. június 24-ei és kereskedelmi tanácsának 1970. július 5-ei ítéleteiben. L. Huet: i.m.1589. o.
[68] Huet: i.m.1589-1590. o.
[69] Kemenes Béla: A letét. In: A Polgári Törvénykönyv magyarázata 2. Budapest 2001. 1604. o.
[70] Fábián Ferenc: A kötelmi jog dogmatikai alapjai. In: A civilisztika dogmatikai alapjai (Boóc Ádám, Fábián Ferenc, Sándor István, Török Gábor) Budapest 2009. 217. o.
[71] Verebics János: Kötelmek, szerződések joga az új Ptk-ban. Budapest 2014. 138-142. o.
[72] Zoltán Ödön: Az ajándékozás. In: A Polgári Törvénykönyv magyarázata 2. Budapest 2001. 1919-1920. o.
[73] Vékás Lajos: A szerződésszegés. In: Kommentár a Polgári Törvénykönyvhöz 2. (Szerk. Vékás Lajos - Gárdos Péter), Budapest 2014. 1546. o.
[74] [Ingyenes letét] 6:365. §
(1) E fejezet rendelkezéseit megfelelően alkalmazni kell az olyan letéti szerződésre, amely alapján a letevő ellenszolgáltatás nyújtására nem köteles.
(2) A szükséges költségek megtérítését a letéteményes akkor is követelheti, ha a letét egyébként ingyenes.
(3) Ingyenes letét esetén a letéteményes a szerződésen kívüli károkozásért való felelősség szabályai szerint felel azért a
- 157/158 -
kárért, amelyet a letevő a letett dolog elveszése, elpusztulása vagy megrongálódása folytán szenved.
[75] Vékás: i.m. 1546. o.
[76] Ptk. 6: 142. §.
[77] Huet: i.m. 1588. o.
[78] Benedek - Pókecz Kovács: i.m. 316-317. o.
[79] Ptk. 6: 361. §. (3).
[80] Menyhárd: i.m. 1949. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi docens, PTE ÁJK Római Jogi Tanszék.
Visszaugrás
