Pap András László[1]: Személyiségkép és alkotmányos identitás a Nemzeti Együttműködés Rendszerében (III. rész)[2] (KJSZ, 2015/2., 1-8. o.)

5. A NER-ben a preferált politikai közösség meghatározóan hívő keresztyén, és valamely történelmi, vagy az állam által kiválasztott, kifejezetten elismert, támogatott felekezet tanainak követője

Amellett, hogy az Alaptörvényt a képviselők "Isten előtti felelősségük tudatában" fogadták el,[1] a Nemzeti Hitvallás alapján "Mi, a magyar nemzet tagjai [...] Elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét. [...] Valljuk, hogy együttélésünk legfontosabb keretei a család és a nemzet, összetartozásunk alapvető értékei a hűség, a hit és a szeretet." A szöveg e tekintetben nem tételez kizárólagos identitást, de kiemelt szerepet konstituál a vallás, nevesítetten a kereszténység számára. A preferenciákat a "Szabadság és Felelősség" fejezet VII. cikk (4) bekezdése egyértelművé teszi: "Az állam és a vallási közösségek a közösségi célok elérése érdekében együttműködhetnek. Az együttműködésről a vallási közösség kérelme alapján az Országgyűlés dönt. Az együttműködésben részt vevő vallási közösségek bevett egyházként működnek. A bevett egyházaknak a közösségi célok elérését szolgáló feladatokban való részvételükre tekintettel az állam sajátos jogosultságokat biztosít." ; Az (5) bekezdés szerint "A vallási közösségekre vonatkozó közös szabályokat, valamint az együttműködés feltételeit, a bevett egyházakat és a rájuk vonatkozó részletes szabályokat sarkalatos törvény határozza meg."

Az Alaptörvényről készült egyik első átfogó vélemény[2] szerzői szerint az alkotmányozás alanyaként emlegetett nemzetet az Alaptörvény keresztény közösségként jellemzi, és az "Elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét" kitétel nem történelmi ténymegállapításként, hanem a jelenre is érvényes kijelentésként értelmezhető, ahol a politikai közösség valamennyi tagjától elvárható, hogy a himnuszból átvett fohásszal is azonosuljon: "Isten, áldd meg a magyart!" Ráadásul az Alaptörvény különbséget tesz az egyházak között, preferálva egyes, az állam által elismert (és megválogatott, többnyire történelmi) felekezeteket.

Majtényi Balázs a nemzetközi szervezetek véleményét[3] és az Alkotmánybíróság döntését[4] "felülalkotmányozó" szabályozásról így ír: "Az új alkotmány VII. cikk (2) bekezdés első mondata azon vallási tevékenységet végző szervezetek egyházként történő elismerésére ad felhatalmazást az Országgyűlésnek, amelyekkel az állam a közösségi célok érdekében együtt kíván működni. [...] Az alkotmányos rendelkezés alkalmazása egyúttal az egyházalapítás szabadságának a végét is jelentheti."[5]

A már hivatkozott, Fleck és társai által jegyzett vélemény szerint ezáltal az Alaptörvény keresztény-konzervatív normatív preferenciákon alapuló életmódmodellt ír elő a közösség tagjainak a közösséggel szembeni kötelezettségei formájában.[6] Álláspontjuk szerint: "[A] különböző világnézeti felfogások nem egyenrangúak, noha követésüket nem akadályozza tiltás és üldözés. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy az így deklarált tolerancia csak a különféle »vallási hagyományokra« terjed ki, az újabb keletű vagy Magyarországon újabban megjelenő vallási irányzatokra, valamint a nem vallásos lelkiismereti meggyőződésekre viszont nem vonatkozik. Mindez azt jelenti, hogy az Alaptörvény nem egyszerűen helyesli a polgárok egy részének világnézetét, vallását, gyakorlatait és kulturális javait, hanem egyúttal állást foglal abban a kérdésben, hogy melyik világnézet és életfelfogás igaz és helyes, ezáltal alacsonyabb rendűnek tünteti fel a rivális világszemléleteket és kulturális gyakorlatokat. Vagyis az Alaptörvény nem csupán elismeri a kereszténység történelmi szerepét az állam létrejöttében, hanem egyúttal el is kötelezi magát annak erkölcsi és politikai elvei mellett. Következésképpen szakít az 1989-es alkotmány megoldásával, amely semleges maradt a versengő világnézeti felfogások között. [...] Az Alaptörvény »különvált, de együttműködő« egyházmodellje a magyar alkotmánybírósági gyakorlatot veszi át, amely szerint a közoktatási, szociális, egészségügyi és adószabályok preferálhatják a »történelmi egyházakat« más egyházakkal szemben, és az egyházak előnyben részesíthetők más intézmények (egyesületek, alapítványok) rovására. Azáltal, hogy ez a felfogás bekerült az Alaptörvénybe, sokkal nehezebben változhat meg az - egyenlőség elvével nem harmoni­záló - alkotmánybírósági joggyakorlat."[7]

- 1/2 -

A Velencei Bizottság számára készített amicus brief szerint az Alaptörvény az Országgyűlést az egyházi jogállás politikai mérlegelésen alapuló kiosztására hatalmazza fel, és nem arra, hogy elősegítse a vallásszabadságnak mint alapvető emberi jognak a gyakorlását, ugyanis a parlament a "közösségi célok megvalósítása során" nem köteles alkotmányos feltételek vagy emberi jogi megfontolások alapján megválogatni társadalmi partnereit. "Túl azon, hogy az állam együttműködési hajlandósága valamely vallási közösséggel egy tisztán diszkrecionális feltétel, ez a kitétel egyértelműen arra hívja fel az államot, hogy saját szempontjai szerint tegyen különbséget vallási szervezetek vagy közösségek között, azon az alapon, hogy azok mennyiben segítik elő bizonyos állami feladatok megvalósítását. Ez a feltétel akkor teljesül, ha az állam feladja a vallási közösségekkel szemben tanúsított semlegességét. Ez a követelmény egyértelműen sérti az állam semlegességének és pártatlanságának az Egyezmény 9. cikkéből folyó követelményét, amit az EJEB joggyakorlatában következetesen érvényesít."[8]

A közjogi megoldás értékeléséhez lényeges adalék, hogy a népszámlálási adatok szerint 2001 és 2011 között jelentős a nagyobb keresztény felekezetekhez tartozók számának visszaesése. 10 év alatt 5,5-ről 3,9 millióra csökkent a magukat katolikusnak mondók száma, de a reformátusok (1,6 helyett 1,15 millió), és evangélikusok (304 helyett 214 ezer) száma is esett. Ezzel szemben a semmilyen vallási közösséghez nem tartozók száma 1,5-ről 1,8 millióra nőtt. Amíg a kérdésre tíz évvel korábban 1,1 millió ember nem válaszolt, 2011-re ez a szám 2,7 millióra emelkedett.[9] Egy korábbi kutatás szerint a vallásukat rendszeresen (legalább havi gyakorisággal) gyakorlók aránya 1998 és 2008 között körülbelül a korábbi kétharmadára, a teljes lakosság körében kb. 13 százalékra csökkent.[10]

Érdemes megemlíteni azt az 1992 és 2014 között eltelt két évtizedben a magyarok és a térségben élő más nemzetek nemzeti kötődését és európai identitását vizsgáló kutatás eredményét, amely a nemzeti identitás személyes konstrukcióját nyolc identitáselem értékelésén keresztül méri. Itt a válaszadóknak a következő tételeket kell értékelniük aszerint, hogy mennyire tartják fontosnak "az igazi magyarság" szempontjából: (1) születési hely; (2) állampolgárság (3) lakóhely (pontosabban, hogy valaki élete legnagyobb részében Magyarországon éljen); (4) a magyar nyelvtudás; (5) a kereszténységet; (6) a demokratikus intézményrendszer elfogadása (7) az öndefiníció (azaz, hogy valaki önmagát magyarnak tartsa), továbbá 2003-ban és 2013-ban (8) a magyar származás (hogy legyenek magyar ősei, felmenői). A legkevésbé fontosnak tartott érték a magyar válaszadók szerint a keresztény vallás volt.[11]

6. A NER által preferált politikai közösség tagjai heteroszexuálisok, házasságban élő, szexuálisan monogám és természetesen termékeny személyek

Az Alaptörvény Nemzeti hitvallás fejezete rögzíti: "Valljuk, hogy együttélésünk legfontosabb keretei a család és a nemzet, összetartozásunk alapvető értékei a hűség, a hit és a szeretet." Az Alapvetés L) cikke alapján pedig: "(1) Magyarország védi a házasság intézményét mint férfi és nő között, önkéntes elhatározás alapján létrejött életközösséget, valamint a családot mint a nemzet fennmaradásának alapját. A családi kapcsolat alapja a házasság, illetve a szülő-gyermek viszony." Kovács Kriszta szerint a tény, hogy a preambulum az egyenlőséget nem nevesíti,[12] világossá teszi az új szemlelet lényegét.[13] Az Alaptörvényről készült említett, egyik első átfogó vélemény szerzői szerint "[a]z Alaptörvény házasságfogalma - amely egyébként követi az Alkotmánybíróságnak a bejegyzett élettársi kapcsolat alkotmányosságáról szóló 154/2008. (XII. 17.) AB határozata alapjául szolgáló meghatározást - nagyjából megfelel a katolikus természetjogi házasságfelfogásnak, amely a hűséget, az utódnemzést, valamint a házastársak közötti kapcsolat felbonthatatlan szentségét tekinti a házasság legfontosabb elemének. A természetjogi elvekre támaszkodó alkotmányi szabályozás az emberek olyan érdekeit védi, amelyeket ők nem valamennyien tulajdonítanak maguknak, és amelyekkel nem feltétlenül szeretnének azonosulni, így azután sérti autonómiájukat. A modern alkotmányoknak - különösen egy új Alaptörvénynek - a házasság meghatározása és a család szerepének értékelése során igazodniuk kell a társadalmi változásokhoz, amelyek az egyén választási lehetőségeit növelik. Ez azt követelte volna meg, hogy az Alaptörvény a házasság és a család intézményét az egyén önrendelkezési szabadságát garantáló alapjogokkal és az egyenlőség elvével együtt szabályozza. [...] A melegházasság alaptörvényi tilalmával az alkotmányozó a jövőre nézve kizárta, hogy a világszerte érvényesülő tendenciát követve a magyar jogalkotó valaha is megnyithassa a házasság intézményét az azonos neműek számára. Ezzel összhangban az Alaptörvény XV. cikke a szexuális orientáción és a nemi azonosságtudaton alapuló diszkriminációt nem említi a tiltott megkülönböztetések sorában. Ez azt jelenti, hogy a magyar alkotmányozó nem tiltja meg az államnak, hogy önmagában a szexuális orientáció alapján pártoljon vagy éppenséggel hátrányosan megkülönböztessen egy életformát."[14] [Noha igaz, hogy a XV. cikk (2) bekezdésében foglalt nyílt végű diszkriminációtilalom nem zárja ki a szexuális orientáción alapuló hátrányos megkülönböztetés elleni fellépést, nem is kötelezi el magát egyértelműen mellette.]

Összességében az első kritikus kommentár szerint t "[a] kötelezettségek tartalmi vizsgálata alapján az Alaptörvény korszerűtlen. Az 1989-es alkotmány az egyéni és közösségi életformák, a jó életről vallott nézetek sokszínűségének egyenlő elismerésén alapul. Az új Alaptörvény szakít ezzel a hagyománnyal akkor, amikor erkölcsi kötelezettségeket iktat be az alapjogok közé, kijelölve a jó életnek azokat a formáit, amelyek erkölcsileg értékesnek és alkotmányos védelemre érdemesnek minősülnek. Az Alaptörvény a liberális alapjog-felfogás következő összetevőit zárja ki: az életformák pluralitásának (a szabadságnak) egyenlő elismerése, az állam

- 2/3 -

világnézeti semlegessége (és a tolerancia), a személyes autonómia tiszteletben tartása. Azzal, hogy a házasság alanyaként egy férfit és egy nőt határoz meg [...] az Alaptörvény hosszú távra szóló alkotmányos akadályt állít az együttélési formák változatosságának kiterjesztése iránti egyéni igények útjába. Bár ily módon csupán a magyar Alkotmánybíróság jogértelmezését emeli be az alkotmányba, ez a lépés nyilvánvalóan megnehezíti az eddigi jogértelmezés revízióját."[15]

A Velencei Bizottság számára készített amicus brief rámutat, hogy az L) cikk (1) bekezdésének kiegészítése az Alkotmánybíróság 43/2012. (XII. 20.) AB határozatára reagálva született, ahol a testület kimondta, hogy a "családi élet" egy történetileg változó, fejlődő fogalom, és inkább ténykérdés, mint jogi mérlegelés eredménye, és az azonos nemű párokat is megilleti a családi élet tiszteletben tartásához való jog. Az Országgyűlés szembe menve az Alkotmánybíróság döntésével és az Emberi Jogok Európai Egyezménye 8. cikkének elvárásrendszerével, az AB által elfogadhatatlanul szűknek ítélt családfogalmat foglalt az Alaptörvény negyedik módosításába. Az L) cikk ugyanis nem csupán azt határozza meg, hogy a házasság csak nő és férfi közötti kapcsolat lehet, hanem kimondja, hogy "[a] családi kapcsolat alapja a házasság, illetve a szülő-gyermek viszony." Ez a megfogalmazás bár elismeri a házasságon kívüli szülő-gyermek viszonyt, nem terjed ki a nem-házastárs szülők egymás közötti viszonyára:[16] "Az Alaptörvénybe foglalt családfogalom más jogterületekre, így a média és az oktatás szabályozására is kihat. A nemzeti köznevelésről szóló 2011. évi CXC. törvény szerint a pedagógus kötelessége »a családi élet értékeinek megismerésére és megbecsülésére« nevelés.[17] A médiatörvény szerint a közszolgálati médiaszolgáltatás célja - többek között - »a házasság intézményének és a család értékének tiszteletben tartása«.[18] Az Alaptörvény kirekesztő családfogalmával együtt olvasva ezek a rendelkezések alkalmasak arra, hogy korlátozzák az LMBT emberek szólásszabadságát a médiában, valamint hozzájárulhatnak a kirekesztő és tudatlan, az azonos nemű párokkal, valamint a más, nem házasságon alapuló kapcsolatokkal szemben elterjedt, diszkriminatív nézetek megjelenéséhez az iskolai tantervekben."[19]

Ugyancsak a keresztény felfogás jelenik meg a magzat védelmét kodifikáló passzusban. Az említett kommentár szerint: "Az 1937-es ír alkotmányon kívül nincs még egy olyan európai alkotmány, amely a magzati életet a fogantatástól védené. Az Alaptörvény nem mondja ki explicit módon, hogy a magzatot megilleti az élethez való jog, de támogatja ezt az értelmezést, mivel »a magzati életet fogantatástól védelem illeti meg« fordulatot egy mondatban szerepelteti a »minden embernek joga van az élethez« megállapítással. Ezáltal mind a törvényhozást, mind a bírói jogértelmezést a nők önrendelkezési jogának korlátozására ösztökéli. A bizonytalanságok az 1997 óta törvényi úton széles körűen engedélyezett mesterséges reprodukciós eljárásokkal kapcsolatban is fennállnak. A törvény által lehetővé tett méhen kívüli megtermékenyítés szükségképpen magával hozza számos, már megfogant embrió méhen belüli vagy azon kívüli elpusztulását. Tekintettel arra, hogy az alaptörvényi szabályozás nem tesz különbséget az in utero és az in vitro magzatok között, arra kell következtetnünk, hogy alkotmányi védelmük azonos. [...] Ez az előírás kérdésessé teheti a mesterséges reprodukciós eljárások alkotmányosságát, és a Magyar Köztársaság által ratifikált nemzetközi egyezményekkel, köztük az Európa Tanács keretében elfogadott, az emberi jogokról és a biomedicináról szóló oviedói egyezménnyel való összhangját. Mindezek a rendelkezések sértik mindazon egyének autonómiáját, akik nem fogadják el az Alaptörvény ideologikus értékekei alapján megfogalmazott normatív életmódmodelleket - a preambulum megfogalmazásában »azt a formát, amelyben élni szeretnénk« -, és alkalmasak arra, hogy őket a politikai közösségből kirekesszék."[20] Az alapértékként említett hűség a szövegkörnyezetből a házassági és a (lényegesen nehezebben értelmezhető) hazafias hűségre vonatkozhat.[21]

Idekívánkozik, hogy az Alaptörvény XV. cikk (4) bekezdése szerint "Magyarország az esélyegyenlőség és a társadalmi felzárkózás megvalósulását külön intézkedésekkel segíti"; a XV. cikk (5) bekezdése alapján pedig "Magyarország külön intézkedésekkel védi a családokat, a gyermekeket, a nőket, az időseket és a fogyatékkal élőket". A nők társadalmi szerepének tekintetében a kontextus és a "védi" kifejezés patriarchális-konzervatív felfogást sugall, illetve maternalista társadalompolitikai irányultságot sejtet (amely szerint a nőpolitika elsődleges feladata a nők anyai szerepben való támogatása).[22]

A polgárok magánéletének adott esetben a hagyományostól eltérő formában történő meghatározására kiterjedő, a nemzetközi szakirodalomban az "intimate citizenship"[23] fogalmával meghatározott szabadságának korlátozását hozza a XVI. cikk (4) bekezdése, amely szerint "[a] nagykorú gyermekek kötelesek rászoruló szüleikről gondoskodni" - amely adott esetben a gyermeküket bántalmazó, molesztáló, akár emiatt jogerősen elítélt vagy végzéssel távoltartott felmenőkre is kiterjed.

A feminista irodalomban fontos szerepet betöltő "intimate" és "sexual citizensip" elmélet lényege, hogy az állampolgárság többet jelent jogi kapcsolatnál: egy társadalmi gyakorlat; kulturális, szimbolikus és gazdasági viszonyrendszer is, amely kiterjed a szexualitáshoz, nemi identitáshoz, partnerkapcsolati (formákat érintő) döntésekhez, nemi szerepekhez, és általában az intim szférához kapcsolódó viszonyokra is. Ugyanis a politikai közösség meghatározásának hagyományos, heteronormatív modellje kimondva és kimondatlanul is kiterjed az intim szférára, szexualizált, és rögzíti a társadalmi nemek egyfajta gyakorlatát, amely által a politikai közösség formálisan egyenlő jogú tagjai között mély strukturális egyenlőtlenségek jönnek létre és bizonyos csoportok rendszerszerű kirekesztése valósul meg. A házasságról és a családról vallott társadalmi értékek bármilyen jogi, de főleg alkotmányos formába öntése olyan normatív meghatározását adja a "jó", illet-

- 3/4 -

ve a politikai közösség tagjaként elfogadott polgárnak, amely kétségbe vonja a "szexuális idegenek" jogát arra, hogy autonóm döntéseket hozzanak az intim szférájukat illetően. Ezáltal az intim szféra teljes egészében politizálódik és közüggyé válik.[24]

Az Alaptörvény által preferált tradicionális családmodell társadalmi beágyazottságához fontos megjegyezni, hogy a népszámlálási adatok szerint a házasság intézményét egyre kevesebb magyar választja: 1949-ben még 1000 lakosra 11,7 házasságkötés jutott (107 820 esküvőt tartottak); 1980-ban a szám 7,5 (80 331); 1990-ben 6,4 (66 405); 2001-ben 4,3 (43 583); 2012-ben, az Alaptörvény hatálybalépésekor pedig csak 3,6 (36 161) volt.[25] A válások száma (amely persze nem függetleníthető a házasságkötések dinamikájától) valamelyes fluktuációt mutat, de összességében emelkedő tendencia figyelhető meg: 1949-ben 12 556 házasságot bontottak fel, ami 1000 lakosra vetítve 1,4-et jelentett. 1980-ban 27 797, 1000 főre lebontva 2,6 válást mondott ki a bíróság. 1990-ben a szám 24 888 és 2,4; 2001-ben 24 391 és 2,4, 2012-ben 21 830 és 2,2 volt. (Ezer főre lebontva 2002-ben és 2003-ban, valamint 2005 és 2008 között végig 2,5 volt.)[26] A gyermekvállalási hajlandóság (vagy képesség) pedig egyértelműen csökkenő tendenciát mutat: 1949-ben 190 398 gyermek született (ezer lakosra lebontva 20,6); 1980-ban 148 673 (13,9); 2001-ben 97 047 (9,5); 2012-ben pedig 90 269 (9,1) volt az élveszületések száma.[27]

A TÁRKI 2014-ben kiadott elemzése ugyancsak rendkívül hasznos adatokkal szolgál: Eszerint a "Magyarországon az elmúlt negyedszázadban a termékenységi viszonyokban mélyreható, mind annak szintjére, mind pedig annak összetételére kiterjedő változások következtek be, a születésszám és a teljes termékenységi arányszám - a rendszerváltást követő első évtizedben csökkent le radikálisan és 1999 óta stagnálni látszik [...] a teljes termékenységi arányszám azt mutatja meg, hogy átlagosan hány gyermeke születik egy nőnek, amennyiben az életútja során olyan eséllyel vállal gyermeket, amely az adott időpontban termékeny életkorban lévő nők gyermekvallási hajlandóságát (korspecifikus termékenységi arányszám) jellemzi. Ez az arányszám 1989-ben 1,82-es értéken állt, ami az 1990-es évek folyamán 1,3 körülire csökkent, [...] azóta ugyanezen a szinten stagnál.[28] [...] A termékenységi magatartással párhuzamosan, azzal kart karba öltve a párkapcsolati magatartás átalakulása is végbement [...]. Az elmúlt negyedévszázadot a házasság (népszerűségének) térvesztése, és az élettársi kapcsolatok, mint első (és alternatív) kapcsolatok térnyerése jellemzi. A teljes házasságkötési arányszám [...], amely azt mutatja meg, hogy mi az esélye annak, hogy valaki élete folyamán megházasodik, amennyiben életútja során a házasodási hajlandósága az adott évben Magyarországon jellemző korspecifikus házasodási rátának felel meg, az 1989-ben jellemző 0,8-as arányszámról felére esett és 2012-ben 0,43 volt. Ezek alapján ma 40%-os esélye van annak, hogy valaki élete folyamán valaha megházasodik..[29] [...] A rendszerváltás idején a 23-25 éves nők háromötöde már házasságban élt, 2011-ben viszont a 40 éves nők között a fenti aránynál is alacsonyabb a házasok részaránya. Ma (2011) a 23-25 évesek kevesebb mint egynegyede él tartós párkapcsolatban és kevesebb mint egytizede házasságban. Egy másik szembetűnő jelenségre - a párkapcsolat-nélküliségre, a »szóló« életre vagy szingliségre, illetve az ehhez ikertestvérként kapcsolódó »látogató párkapcsolatokra« is fel kell hívnunk a figyelmet. A Népszámlálás adatai szerint a 30-as éveikben járó nők több mint egynegyede ma nem rendelkezik párkapcsolattal; van, akinek még nem is volt, de van, akinek már felbomlott a párkapcsolata. [...] 1989-ben a születések 12,4%-a, 2013-ban viszont már 46,2%-a házasságon kívülinek minősült [...] így ma az összes születés több mint egyharmada élettársi kapcsolatban következik be."[30]

A családformák pluralizációja tehát egyértelmű tendencia. A párkapcsolaton alapuló együttélések arányának egyértelműen csökken: "az ilyen családban élők aránya 1970 és 2011 között 75%-ról 65%-ra esett vissza [...] az egyszülős családokban élők aránya növekedett 1970 és 2011 között 7%-ról 14%-ra.[31] [...] Az elmúlt öt évtizedben 52%-ról 33%-ra csökkent azoknak az aránya, akik olyan családban éltek, ahol 15 éven aluli gyermeket neveltek. [...] az 1990-es években [...] tíz év alatt 44-ről 37%-a csökkent a mutató értéke.[32] [...] Az egyedül élők aránya a vizsgált időszakban folyamatosan, 1960 és 2011 között 5%-ról 14%-ra növekedett.[33] [...] Az egyedülállók aránya 1990 és 2011 között 9-ről 14%-ra emelkedett [...] 2011-ben a 25-39 éves korosztálynak 11%-a élt egyedül.[34] [...] 1990-ben a 20 évesnél idősebb népesség 66%-a, 2011-ben már csak 56%-a élt párkapcsolatban. [...] A párkapcsolatban élők körében 1990 után jelentősen megnövekedett az élettársi kapcsolatok aránya [...] 1990-ben a párkapcsolatban élők 5, 2001-ben 11, 2011-ben pedig már 18%-a élettársi kapcsolatban élt. Különösen dinamikus volt a növekedés a fiatalok körében: a 25-29 éves korosztályban 2011-ben már többen éltek élettársi kapcsolatban, mint házasságban, a 30-34 évesek harmada, a 35-39 éveseknek pedig negyede választotta a házasságkötés nélküli együttélési formát.[35] [...] Az élettársi kapcsolatokban élő, gyermeket nevelő párok karakterisztikus vonása, hogy körükben sokkal magasabb a mozaik családok aránya, azaz azoké, ahol legalább egy gyermek csak az egyik szülőnek vér szerinti gyermeke. A 2001-es és a 2011-es adatokat összehasonlítva viszont megállapíthatjuk, hogy jelentősen növekedett azoknak az élettársi kapcsolatoknak az aránya, ahol csak olyan gyermekek élnek, akik mindkét szülőnek vér szerinti gyermekei.[36] [...] az utóbbi évtizedekben jelentősen növekedett a házasságon kívül született gyermekek aránya. 1990-ben a gyermekek 13%-a született házasságon kívül, a 2000-es évek első felében közel harmaduk, 2010-ben pedig arányuk már meghaladta a 40%-ot. [...] a gyermekük születése után házasságban élő nők aránya folyamatosan csökkent az elmúlt két évtizedben. Míg 1990-ben a született gyermekek édesanyjának 78% élt házastársával együtt, 2001-ben már csak 65%, 2011-

- 4/5 -

ben pedig csupán 53% [...] Az élettársi kapcsolatban élő nők aránya ugyanezen időszak alatt 7%-ról 15%-ra növekedett.[37] [...] Az alacsonyabb iskolai végzettségűek körében alacsonyabb a házasságban és magasabb az élettársi kapcsolatban élő párok aránya. 2011-ben például az érettségivel nem rendelkező nők közel fele élettársi kapcsolatban élt gyermeke születése után, míg a felsőfokú végzettségűeknek csak hatoda. 2001-ben és 2011-ben az 'együttélő társ nélkül élők' aránya is az alacsonyabb végzettségűek körében jellemző leginkább. Az érettségivel nem rendelkezők közül minden ötödik nő egyedül élt a vizsgált időpontban, a diplomások körében csak minden tízedik. [...] A gyermekek életkorának előrehaladtával egyre nagyobb azoknak a gyermekeknek az aránya, akik már nem mindkét biológiai szülővel élnek együtt. A 15-18 éves gyermekeknek 2001-ben harmada, 2011-ben már 40%-a nem két biológiai szülőjével élt együtt. A nem két biológiai szülővel élő 19 év alatti gyermekek legnagyobb csoportja egyszülős családban él. 2001 és 2011 között az egyszülős családokban élő gyermekek aránya növekedett, de a mozaik családokban nevelkedőké nem.[38] [...] 2001-ben a 15-18 éves gyermekek 30%-a, 2011-ben pedig 37%-a élt már csupán az egyik szülőjével."[39] Összefoglalásként kijelenthető, hogy "[a]z utóbbi évtizedekben a magyar társadalomban nemcsak a házasságban élők aránya esett vissza, hanem a párkapcsolatban élőké is. 1990 után a visszaesés alapvetően a 35 év alattiak körében volt jelentős. [...] A fiatalok körében az elmúlt két évtizedben növekedett az egyedül élők aránya. [...] Az utóbbi évtizedekben jelentősen növekedett a házasságon kívüli születések aránya [...] 1990 és 2011 között alig változott azoknak az anyáknak az aránya (13-15% körül), akik röviddel gyermekük születése után pár nélkül élnek, viszont ezen a csoporton belül korábban magasabb volt például a házasoknak az aránya. [...] becslések azt mutatják, hogy napjainkban a 15-18 éves gyermekeknek közel 40%-a élt már ebben a családszerkezetben.["][40]

7. A NER a nemzet etnikai alapú fogalmára épít, és a kisebbségek közül az őshonos, már "velünk élő nemzetiségeket" preferálja

Herbert Küpper szerint "az Alaptörvény a 19. századi Kelet-Európában kialakult etnonemzetből indul ki - szemben a demokratikus nemzettel és a kultúr­nemzettel".[41] Ezt alapvetően a Nemzeti hitvallás azon tételére alapozza, amely szerint "[...] együttélésünk legfontosabb keretei a család és a nemzet", amit megerősít az Alapvetés L) cikk (1) bekezdése, amely "a családot mint a nemzet fennmaradásának alapját" határozza meg. Ráadásul, írja, a "preambulum vége[42] a nemzetnek saját »akaratot« tulajdonít, hiszen a szerint »szerződést« minden magyar köt - akár akar, akár nem. A nemzet »akarata« a nemzetet kitevő egyének szabadsága felett áll."[43] Ugyancsak a nemzet mint központi érték megnyilvánulását látja Küpper[44] az Alapvetés P) cikk (1) bekezdésében is.[45]

Az etnokulturálisan nem vitatottan "magyarok" mellett az Alaptörvény a nemzetiségekről is rendelkezik. A Nemzeti hitvallásban mi magyarok "[k]inyilvánítjuk, hogy a velünk élő nemzetiségek a magyar politikai közösség részei és államalkotó tényezők." A Szabadság és Felelősség XXIX. cikke szerint: "(1) A Magyarországon élő nemzetiségek államalkotó tényezők. Minden, valamely nemzetiséghez tartozó magyar állampolgárnak joga van önazonossága szabad vállalásához és megőrzéséhez. A Magyarországon élő nemzetiségeknek joguk van az anyanyelvhasználathoz, a saját nyelven való egyéni és közösségi névhasználathoz, saját kultúrájuk ápolásához és az anyanyelvű oktatáshoz. (2) A Magyarországon élő nemzetiségek helyi és országos önkormányzatokat hozhatnak létre. (3) A Magyarországon élő nemzetiségek jogaira vonatkozó részletes szabályokat, a nemzetiségeket és a nemzetiségként való elismerés feltételeit, valamint a helyi és országos nemzetiségi önkormányzatok megválasztásának szabályait sarkalatos törvény határozza meg. Sarkalatos törvény a nemzetiségként való elismerést meghatározott idejű honossághoz és meghatározott számú, magát az adott nemzetiséghez tartozónak valló személy kezdeményezéséhez kötheti."

Érdemes röviden elidőzni e kérdésnél. Etnikai kisebbség alatt a - döntően az államközi kapcsolatokat szem előtt tartó - nemzetközi jog azon népcsoportokat érti, amelyeknek nincs nemzetállamuk. Ezzel szemben az etnikai hovatartozással összefüggésbe hozható jogvédelem az érintett egyén döntésétől független, a külvilág (biológiai jellegzetességeken vagy külső rasszjegyeken alapuló) besorolás szerinti hátrányos megkülönböztetés, verbális erőszak (gyűlöletbeszéd) vagy fizikai erőszak ellen is védelmet nyújt.

A "nemzetiség" archaizáló, illetve tartalmilag nem definiált fogalmát az új kisebbségi törvényben sem határozta meg a jogalkotó a korábbi szabályozástól eltérően. Nem világos ugyan, hogy mi volt a gond a "nemzeti és etnikai kisebbség" elnevezéssel. Feltehetőleg az alkotmányozók nem vonják kétségbe sem a "nemzetiségek" számszerű kisebbségi létét, sem pedig valamilyen egyéb tekintetben jelentkező (éppen hogy a kisebbségi jogokkal orvosolni kívánt) hátrányos helyzetének meglétét. Emellett a "nemzeti" és "etnikai" kisebbségek között fontos különbségek vannak, és a "nemzetiség" nem tekinthető a kettőt magában foglaló nagyobb halmaznak, leginkább a nemzeti kisebbség szinonimája. Nem véletlenül használja ezt a különbségtételt a nemzetközi terminológia, és az Alaptörvény eredetileg benyújtott verziójában is még a "nemzetiségek és népcsoportok" szerepelt. (A numerus clausus néven hírhedtté vált 1920. évi XXV. törvény is "népfajokról és nemzetiségekről" beszélt.)

A nemzetiségek jogairól szóló 2011. évi CLXXIX. törvény 1. §-a alapján például nemzetiség minden olyan - Magyarország területén legalább egy évszázada honos - népcsoport, amely az állam lakossága körében számszerű kisebbségben van, a lakosság többi részétől saját nyelve, kultúrája és hagyományai különböztetik meg,

- 5/6 -

egyben olyan összetartozás-tudatról tesz bizonyságot, ami mindezek megőrzésére, a történelmileg kialakult közösség érdekeinek kifejezésére és védelmére irányul. A fenti definícióhoz hasonlóan a továbbiakban is az 1993-as kisebbségi (a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII.) törvény szabályozását követve, a jogszabály (az 1. számú mellékletben) még fel is sorolja a 13 ily módon elismert kisebbséget, amíg a törvény 148. § (3) bekezdése rendelkezik a további csoportelismerés során követendő eljárásrendről.

A jogszabály - és az Alaptörvény is - hallgat a kisebbségi csoporthoz tartozás kritériumairól. Erre egyetlen helyen, a kisebbségi többletjogok csupán egy szelete, a politikai képviselet vonatkozásában látunk egy erőtlen kísérletet, ahol fennmaradt a korábbi szabályozásban is működő nemzetiségi választói névjegyzék - igaz, az ebben való részvételre itt sem találunk semmiféle előírást.

A régi-új szabályozás alapján tehát ahhoz, hogy valaki a kisebbségi törvény értelmében ezer aláírás összegyűjtésével azt kérje az Országgyűléstől, hogy bővítse a jogszabály által nevesített tizenhárom kisebbség listáját, arra van szükség, hogy a kisebbség az elismeréskor a törvény értelmében már létező legyen. Az Országgyűlés az MTA szakvéleményének kikérése mellett ellenőrzi a törvényi feltételek meglétét (azaz a kisebbség valós létét) és meggyőződvén azok kielégítő voltáról, kisebbségként elismeri az újabb népcsoportot. Ennek némileg ellentmond, hogy a parlament (és a képviselői mandátum) szabadsága értelmében ugyanakkor még a jogszabályi feltételek teljesítése esetén, az egyházakhoz hasonlóan, sem garantálja semmi a fenti törvénymódosítás (kétharmados) plenáris támogatását, így reális veszély a kisebbségek számának befagyasztása, adott esetben diszkriminatív szelekciójuk. (Mellesleg a jogszabály által elismert kisebbségektől nem követelték meg a törvényi meghatározásnak való megfelelést.) Az e tárgykörben benyújtott népi kezdeményezések történetei tankönyvi példái a szabályozás ellentmondásainak.[46]

Értelmezést igényel a preambulum azon kitétele, amely szerint "[a] velünk élő nemzetiségek a magyar politikai közösség részei és államalkotó tényezők", amit megismétel a "Szabadság és Felelősség" című fejezet XXIX. cikke is. Ez a korábbi Alkotmány szövegének (nem betű szerinti, de tartalmilag azonos) ismétlése ugyan,[47] ám a paragrafus a több magyarázó célú alkotmánybírósági határozat[48] ellenére sem nyert értelmet. Ha a kisebbségek nemzetalkotó, a politikai nemzetet alkotó tényezők lennének, annak lenne értelme, de az államot alkotó kisebbségek, nemzetiségek szemantikája egy nem boszniai típusú etnikai föderációban meglehetősen zavaros.

Mindezzel együtt úgy tűnik tehát, hogy az alkotmányozó magyar nemzet tagjai megosztják az államhatalmat a nemzetiségekkel. Utóbbiak egyébként, a fent kifejtett értelmezés szerint, az alkotmányozásnak nem alanyai (hiszen a Nemzeti hitvallást a magyar nemzet tagjai jegyzik) - noha a parlamenti, ezen belül pedig még a kormánypárti képviselők között is akadhatnak, illetve akadnak nem magyar nemzetiségű magyar állampolgárok..

Ugyancsak fontos kérdés a kisebbséghez tartozás feltételrendszere. A kisebbségi önkormányzati választások etnokorrupciós gyakorlata miatt érzékeny terület a kisebbségi hovatartozás feltételeinek, valamint a regisztráció kérdésének szabályozása. Az e tekintetben lényegében a 2011-es törvényben[49] változatlanul hagyott 1993-as szabályozás[50] ugyanis nem volt képes megakadályozni a kisebbségi többletjogokkal történő visszaélést, ami viszont azok tényleges kiüresedését eredményezheti. Az Alkotmánybíróság azt mondta pedig ki 45/2005. számú határozatában, hogy alkotmányosan megengedhető, hogy törvény tegye kötelezővé a kisebbséghez tartozás kinyilvánítását, ha ezt az alapjog-korlátozást más alkotmányos jogok, értékek kényszerítően indokolják, és ha a legkisebb mértékű korlátozással, a legalkalmasabb eszköz használatával történik. Ehhez képest fontos, hogy az Alaptörvény "Szabadság és Felelősség" című fejezetének XXIX. cikke szerint: "Minden, valamely nemzetiséghez tartozó magyar állampolgárnak joga van önazonossága szabad vállalásához és megőrzéséhez."; A kisebbségi identitás vállalása, és nem az identitás választásának deklarálása alkotmányosan megalapozhat olyan szabályozást, amely a - például a regisztráció során megjelenő - szubjektív elemek mellett objektív kritériumokhoz kötheti a kisebbségi többletjogok gyakorlását.

Érdekes ellentmondás feszül ugyanakkor az Alaptörvény azon két rendelkezése között, amely egyfelől a "velünk", illetve "Magyarországon élő" nemzetiségeket nevesíti államalkotó tényezőként, azaz számukra biztosított az anyanyelvhasználathoz, a saját nyelven való egyéni és közösségi névhasználathoz, a saját kultúra ápolásához, az anyanyelvű oktatáshoz, valamint a helyi és országos önkormányzatok létrehozatalához való jog, másfelől csak a nemzetiséghez tartozó magyar állampolgárok számára biztosított az önazonosság szabad vállalásának és megőrzésének joga.

Záró gondolatok

Ez a háromrészes írás az Alaptörvény és a NER a jogalkotás mellett a jogalkalmazásban is jelentkező - elsősorban annak emberképét érintő -, és sok esetben egyáltalán nem hagyomány nélküli illiberális preferenciáit tekintette át. Arra mutattam rá, hogy a NER emberképét a középosztálybeli, a munkaerőpiacon aktív, nem hajléktalan, hívő keresztyén, de legalábbis az állam által kiválasztott felekezet tanait követő, heteroszexuális, házasságban élő, szexuálisan monogám, és természetesen termékeny magyar etnikumú emberekre, vagy legfeljebb őshonos, nemzeti kisebbségek tagjaira formázták. A Nemzeti Együttműködés Rendszerében a fenti ismérvek alapján meghatározott közösséghez tartozás függvénye az egyén méltósága (elismerése); és (liberális demokráciákban ismeretlen módon) a közösségek méltósága, köztük az etnikai többség is a pol-

- 6/7 -

gári és a büntetőjog által egyaránt biztosított méltóság védelmet élvez - adott esetben különböző: etnikai, világnézeti, életformabeli - kisebbségekkel szemben is. Kiemelt figyelmet szenteltem egy szabadságjog, a személyes adatok védelme érvényesülésének, és amellett érveltem, hogy a NER személyiségmodelljének sajátos vonása az, hogy eltérve az Alaptörvényt egyébiránt meghatározó kollektivista elköteleződéstől, e jog sok esetben erősebb védelmet élvez, mint a közösségi célok. A liberális konstrukció azonban illiberális célt szolgál: a közhatalom ellenőrizhetőségének korlátozását; a privacy közügyek nyilvános megvitatásának és a transzparenciának korlátjává válhat. Az alkotmánykiegészítéssel megerősített, több évtizedes kodifikációs előkészületeket követően a NER képére szabva elfogadott Polgári Törvénykönyv alapján a közszereplők és a közhatalmat gyakorlók (liberális demokráciákban példátlan) védelmet élveznek nemcsak a kritikával, de általában a nyilvánossággal szemben is. A NER sajátossága az is, hogy e méltóságalapú személyiségvédelem közintézményeket, és a kirekesztő, intoleráns radikális pártot is megilleti. Az írás arra is felhívja a figyelmet, hogy a bemutatott jogalkotási és jogalkalmazási preferenciák érvényesülését a NER-ben a média irányából érkező ellenállás sem gyengíti.

E helyütt terjedelmi és tartalmi keretek említetten nem teszik lehetővé mindazoknak a bevezetőben felvetett kérdéseknek a vizsgálatát, amelyek megalapozhatják az Alaptörvény érdemi értékelését. Összetett kérdés, hogy a modern alkotmányozási eljárástól a progresszivitás milyen szintjét várjuk el, hiszen a történelmi igazságtételtől kezdődően a politikai identitás számos eleme jelölheti ki az alkotmányos identitás morfológiáját. Az mindenesetre kijelenthető az Alaptörvényről, hogy nem tekinthető "cutting edge", a kurrens alkotmányjog-fejlődés innovatív megoldásait rögzítő dokumentumnak. Igaz, a megalkotóit nem is vezérelte ilyen szándék. Sajnos az Alaptörvény hazai és nemzetközi (szervezetek formáját öltő) kritikusai számos meggyőzőnek tűnő érvet sorakoztatnak emellett arra is, hogy több esetben az új alkotmány a nemzetközi emberi jogi dokumentumokban megfogalmazott minimumstandardoknak sem felel meg. A jelen elemzésénél lényegesen kiterjedtebb vizsgálódásra van szükség annak felméréshez, hogy az Alaptörvény preferenciái, a kifejezésre juttatott alkotmányos identitás összhangban van-e a politikai közösség tagjainak tényleges, mérhető és mért preferenciájával, és leképezi-e a politikai, alkotmányos identitásukat. Az általam fent hivatkozott közvetett bizonyítékok ezt nem támasztják alá, és az Alaptörvény kritikusai alappal hivatkozhatnak arra, hogy ezekről a preferenciákról nem folyt meggyőző, részletes társadalmi és politikai vita. A 2010-es választási kampányban például nem alkotmányozásra kapott felhatalmazást a kormánytöbbség, és az alkotmány szövege a nemzeti konzultációnak nevezett eljárás ellenére sem tekinthető bizonyíthatóan széles körű társadalmi konszenzuson alapuló szövegnek - annak ellenére, hogy a 2014-es választásokon az alkotmányozó pártszövetség ismételt győzelme az Alaptörvény utólagos politikai legitimációjának tekinthető.

Ennek fényében a jövő kiemelt fontosságú kutatási irányának tartom annak nyomon követését, hogy alkalmas-e arra az alkotmány, hogy politikai, illetve alkotmányos identitást képezzen, hozzon létre: ahogy ígéri, összekösse, integrálja a politikai közösség tagjait. Ez nyilván annak a függvényében is alakul, hogy alkalmas-e a fejlődésre, rugalmas keretet képez-e az életviszonyok, és adott esetben az értékpreferenciák változásának való megfelelésre. A normaszöveg lehetőséget teremt a nemzetközi jog emberi jogokra (és adott esetben a jogállamiság garanciáira vonatkozó) elvárásaival konform értelmezésére az adott esetben azzal ellentétesnek tűnő nyelvezet ellenére is - azonban ez döntően a NER jogalkalmazói, alkotmányértelmezői élcsapatának szakmai és személyes habitusán múlik. Tekintetbe véve a korábbi, 2015 februárjáig fennálló kétharmados parlamenti többségben kialakult konszenzus- és kompromisszumigény hiányát (valamint az alkotmányba betonozott hosszú távú mandátumokat), és a NER jelenlegi rekrutációs stratégiáját, például az Alkotmánybíróság alkotmányfilozófiai álláspontok szerinti megoszlását, erre nem túl nagy az esély. ■

JEGYZETEK

[1] L. az Alaptörvény utolsó előtti sorát.

[2] Fleck Zoltán (et al.): Vélemény Magyarország Alaptörvényéről. Fundamentum 2011. 1. sz. 63. o.

[3] Opinion on Act CCVI of 2011 on the right to freedom of conscience and religion and the legal status of churches, denominations and religious communities of Hungary adopted by the Venice Commission at its 90th Plenary Session (Venice, 16-17 March 2012), CDL-AD(2012)004.

[4] 6/2013. (III. 1.) AB határozat

[5] Majtényi Balázs: Alaptörvény a nemzet akaratából. Állam- és Jogtudomány 2014. 1. sz. 91-92. o.

[6] Fleck et al.: i. m. 66-68. o.

[7] Uo. 70. o.

[8] Bánkuti Miklós et al.: Amicus Brief a Velencei Bizottságnak az Alaptörvény negyedik módosításáról. Fundamentum 2013. 3. sz. 12. o.

[9] L. http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/idoszaki/nepsz2011/nepsz_10_2011.pdf.

[10] Keller Tamás: Változás és folytonosság a vallásossággal kapcsolatban. Statisztikai Szemle 2010. 2. sz. 144. o.

[11] Simonovits Bori: Nemzeti identitás, kisebbségek és társadalmi konfliktusok. A magyar társadalom attitűdjeinek alakulása 1992 és 2014 között. In: Társadalmi Riport 2014 (szerk. Kolosi Tamás - Tóth István György). TÁRKI, Budapest 2014. 406. o.

[12] A XV. cikk (3) bek. rendelkezik például a nők és a férfiak egyenjogúságáról, de a széles körben dokumentált "gender pay gap" csökkentését megalapozó, bevett "egyenlő értékű munkáért egyenlő bért"-elv alkotmányos deklarálása is elmaradt.

[13] Kovács Kriszta: Equality: The missing link. In: Constitution for a disunited nation: on Hungary's 2011 Fundamental law (ed. Gábor Attila Tóth). CEU Press, Budapest 2012. 186. o. Idézi és a kérdésről bővebben Majtényi: i. m. 90. o.

[14] Fleck: i. m. 66. o.

[15] Fleck: i. m. 66. o.

[16] Bánkuti: i. m. 6-8. o.

- 7/8 -

[17] 2011. évi CXC. törvény a nemzeti köznevelésről, 62. § (1) bekezdés e) pont.

[18] 2010. évi CLXXXV. törvény a médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról, 83. § (1) bekezdés c) pont.

[19] Az amicus kitér arra is, hogy a szűk családfogalom elfogadását heves kritikával illették civil és nemzetközi kormányzati szervezetek. A Magyarország által benyújtott időszakos jelentéseket értékelő álláspontjában az ENSZ Nőjogi Bizottsága (CEDAW) a közelmúltban azt javasolta a kormánynak, hogy "módosítsa a törvényt az Alkotmánybíróság azon határozatával összhangban, amely szerint a család definíciója túl szűk, és a biztosítsa, hogy a jogszabályok jövőbeni módosítása is ezzel a határozattal, valamint a Bizottságnak a házasságon és a családi kapcsolatokon belüli egyenlőségére vonatkozó 21. számú Általános Ajánlásával (1994) összhangban fog történni". (CEDAW/C/HUN/CO/7-8. Magyarország összevont hetedik és nyolcadik időszakos jelentésével kapcsolatban a Bizottság ötvennegyedik ülésén [2013. február 11-március 1.] elfogadott záró észrevételek, 39. bekezdés, http://noierdek.miria.hu/wp-content/uploads/2013/03/ENSZ-CEDAW-Zaro-Eszrevetelek-Magyarorszag-2013-2.pdf.) A Human Rights Watch szintén élesen bírálta a kormányt amiatt, hogy az Alkotmánybíróság által alaptörvény-ellenesnek minősített szabályt az Alkotmánybíróság megkerülésével, közvetlenül az Alaptörvénybe írják bele. (Hungary: Constitution Changes Warrant EU Action. www.hrw.org/news/2013/03/12/hungary-constitution-changes-warrant-eu-action). Hasonlóképpen, az Amnesty International is felhívta a figyelmet arra, hogy a szűk családfogalom ésszerűtlenül tesz különbséget szexuális irányultság és családi állapot szerint (www.amnesty.hu/amnesty-international/emberi-jogaink/alaptorveny_modositas4_ 20130309).

[20] Fleck: i. m. 66-67. o.

[21] Érdekes és a fentiektől eltérő Herbert Küpper értékelése, amely szerint az Alapvetés L) cikk (1) bekezdése, amely "a családot mint a nemzet fennmaradásának alapját" értelmezi, azt csak a nemzetre visszavetítve védi, így nem konstituál számára önálló értéket vagy köteléket." Herbert Küpper: Paternalista kollektivizmus és liberális individualizmus között: az új magyar Alaptörvényben rögzített emberkép normatív alapjai. Közjogi Szemle 2012. 3. sz. 10. o.

[22] L. Seth Koven - Sonya Michel: Introduction: "Mother Worlds". In: Mothers of a New World: Maternalist Politics and the Origins of Welfare States. Routledge, New York 1993. 1-42. o.

[23] L. erről R. Kuhar: Playing with science: Sexual citizenship and the Roman Catholic Church counter-narratives in Slovenia and Croatia. Women's Studies International Forum 2015. 2. sz. 84-92. o.

[24] A témához l. még David Bell - Jon Binnie: Sexual citizenship: Marriage, the market and the military. In: Handbook of lesbian and gay studies (eds. Diane Richardson - Steven Seidman). Sage, London 2002. 443-457. o.; David Evans: Sexual citizenship: The material construction of sexualities. Routledge, London 1993; Anthony Giddens: The transformation of intimacy (sexuality, love and eroticism in modern societies). Polity Press, Cambridge 1992; Aleksander Lambevski: Situating intimate citi­zenship in Macedonia: Emotional navigation and everyday Queer/Kvar grounded moralities. In: De-centring western sexualities: Central and Eastern European perspectives (eds. Robert Kulpa - Joanna Mizielinska). Ashgate, Burlington 2011. 191-216. o.; Phelan Shane: Sexual Strangers: Gays, Lesbians, and Dilemmas of Citizenship. Temple University Press, Philadelphia 2001; Ken Plummer: Telling sexual stories: Power, change and social worlds. Routledge, London 1995; Uő.: Intimate citizenship and the culture of sexual story telling. In: Sexual cultures. Communities, values and intimacy (eds. Jeffrey Weeks - Janet Holland). St. Martin's Press, New York 1996. 34-52. o.; Uő.: Intimate citizenship: Private decisions and public dialogues. University of Washington Press, London 2003; Diane Richardson: Sexuality and citizenship. Sociology 1998. 1. sz. 83-100. o.; Sasha Roseneil: Intimate citizenship: A pragmatic, yet radical, proposal for a politics of personal life. European Journal of Women's Studies 2010. 1. sz. 77-82. o., Lynn C. Smith: Is citizenship a gendered concept? In: Citizenship, diversity & pluralism: Canadian and comperative perspectives (ed. Alan C. Cairns). McGill-Queen's University Press, Montreal 1999. 137-162. o.; Sylvia Walby: Is citizenship gendered? Sociology 1994. 2. sz. 379-395. o.; Jeffrey Weeks: The sexual citizen. Theory, Culture and Society 1998. 3-4. sz. 35-52. o.; Uő.: Sexuality and its discontents (meaning, myths & modern sexualities). Routledge, London - New York 1999.

[25] KSH: STADAT - Idősoros éves adatok, 1.1. Népesség, népmozgalom (1941-), http://www.ksh.hu/docs/hun/xstadat/xstadat_eves/i_wnt001a.html, http://www.ksh.hu/docs/hun/xstadat/xstadat_eves/i_wnt001b.html, továbbá http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/idoszaki/nepmozg/nepmoz13.pdf

[26] Uo.

[27] Uo.

[28] Spéder Zsolt: Demográfiai folyamatok: születések, halálozások, korösszetétel. In: Kolosi - Tóth (szerk.): i. m. 64. o.

[29] Uo. 65. o.

[30] Uo. 69-70. o.

[31] Harcsa István - Monostori Judit: Demográfiai folyamatok és a családformák pluralizációja Magyarországon. In: Kolosi - Tóth (szerk.): i. m. 86. o.

[32] Uo. 87. o..

[33] Uo. 88. o.

[34] Uo. 93. o.

[35] Uo. 94. o.

[36] Uo. 99. o.

[37] Uo. 100-101. o.

[38] Uo. 102-103. o.

[39] Uo. 104. o.

[40] Uo. 106-107. o.

[41] Küpper: i. m. 9. o.

[42] "Alaptörvényünk jogrendünk alapja, szövetség a múlt, a jelen és a jövő magyarjai között. Élő keret, amely kifejezi a nemzet akaratát, azt a formát, amelyben élni szeretnénk."

[43] Küpper: i. m. 9. o.

[44] Uo. 10. o.

[45] "A természeti erőforrások, különösen a termőföld, az erdők és a vízkészlet, a biológiai sokféleség, különösen a honos növény- és állatfajok, valamint a kulturális értékek a nemzet közös örökségét képezik", és ez magyarázza azt a megfogalmazott kötelezettséget, amely szerint ezek "védelme, fenntartása és a jövő nemzedékek számára való megőrzése az állam és mindenki kötelessége".

[46] A kérdésről l. pl. Pap András László: Identitás és reprezentáció: az etnikai hovatartozás meghatározásától a politikai képviseletig. MTA Kisebbségkutató Intézet - Gondolat, Budapest 2007; Majtényi Balázs - Pap András László: Végtelen történet: a kisebbségi hovatartozásról. Fundamentum 2006. 2. sz. 93-106. o.; Majtényi Balázs - Pap András László: Sokasodó kisebbségek? Élet és Irodalom 2006. 29. sz.; Halmai Gábor: A pókhálóból font híd - Nemzeti kisebbség - identitás - zsidóság. Magyar Narancs 2006. 5. sz.

[47] "68. § (1) A Magyar Köztársaságban élő nemzeti és etnikai kisebbségek részesei a nép hatalmának: államalkotó tényezők. (2) A Magyar Köztársaság védelemben részesíti a nemzeti és etnikai kisebbségeket. Biztosítja kollektív részvételüket a közéletben, saját kultúrájuk ápolását, anyanyelvük használatát, az anyanyelvű oktatást, a saját nyelven való névhasználat jogát. (3) A Magyar Köztársaság törvényei az ország területén élő nemzeti és etnikai kisebbségek képviseletét biztosítják. (4) A nemzeti és etnikai kisebbségek helyi és országos önkormányzatokat hozhatnak létre. (5) A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvény elfogadásához a jelenlévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges."

[48] 1041/G/1999. AB végzés, 35/1992. (VI. 10.) és 24/1994. (V. 6.) AB határozat.

[49] A nemzetiségek jogairól szóló 2011. évi CLXXIX. törvény.

[50] A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvény.

- 8 -