"Három csomópontban négy problémát vizsgálok részletesebben: a funkciómegosztás kapcsán az ügyész tárgyalási jelenlétét és a terhelő bizonyítékok beszerzésére irányuló bírói kötelezettség megszűnését; a védő nyomozati jelenlétét és végül a rászoruló terheltek hatékony védelmének kérdését. ... A jogszabályok fejlődésének ismertetése mellett igyekszem a gyakorlat alakulását is figyelembe venni, hiszen a védelemhez való jog tényleges és megfelelően hatékony érvényesüléséhez nem elégséges, ha a büntetőeljárási normák kielégítőek: a hatósági/bírósági jogalkalmazásnak kulcsszerepe van abban, hogy megkapja-e a terhelt azt a védelmet, amelynek biztosítása a jogalkotót a kérdéses rendelkezés meghozatalára indította."
A rendszerváltáskor a büntetőeljárást a büntető perrendtartásról szóló 1973. évi I. törvény [Be. (régi)] szabályozta. A jogszabálynak a politikai átmenettel összefüggésben szükségessé váló módosításait az MSZMP, az Ellenzéki Kerekasztal és az úgynevezett Harmadik Oldal által 1989. június és szeptember között folytatott egyeztető tárgyalások során fogadták el.[1] A Be. (régi) "jogállamiasítását" az 1989. évi XXVI. törvény a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény módosításáról elfogadásával végezte el az Országgyűlés: a módosítás jelentősen megerősítette a védelem helyzetét, adott esetben olyan jogosítványokat biztosítva a terheltnek és a védőnek, amilyenek a "régi demokráciákban" sem állnak a védelem rendelkezésére. Ennek ellenére Magyarországnak az Európa Tanácshoz való csatlakozása további módosításokat tett szükségessé annak érdekében, hogy a magyar jogi szabályozás és gyakorlat összhangban legyen az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezménnyel és kiegészítő jegyzőkönyveivel (Egyezmény), illetve az Emberi Jogok Európai Bizottságának és Bíróságának az Egyezmény rendelkezéseit alkalmazó és értelmező gyakorlatával.[2] E módosításokat az 1994. évi XCII. törvény a büntetőeljárásról szóló törvény módosításáról vezette be.
Az 1990-es évek közepére tehát jelentősen átalakult a Be. (régi), amely azonban továbbra is magán viselte a szocialista típusú büntetőeljárások egyes jellemzőit,[3] ezért elkezdődött egy új büntetőeljárási kódex megalkotása. A kodifikáció irányait a büntetőeljárás koncepciójáról szóló 2002/1994. (I. 17.) Korm. határozat szabta meg:
1. A büntetőeljárásban a jelenleginél jobban kell érvényesülnie a feladatok elkülönítése és ezen belül a funkciómegosztás elvének. Tisztán el kell határolni a rendőri, ügyészi és bírói teendőket.
2. Olyan eljárást kell kialakítani, amelyben - legalábbis az alaptípust tekintve - érvényesül az a tétel, hogy a büntetőjogi felelősség kérdése a közvetlenség elvének tiszteletben tartásával a tárgyaláson dől el, és amelyben a mainál erőteljesebben érvényre jut a kontradiktórius elv, ezen belül pedig a felek rendelkezési joga.
3. A társasbíráskodás elvét továbbra is fenn kell tartani, de a mai szabályozáshoz képest szélesíteni kell az egyesbíró jogkörét.
4. Az alapjogok védelmében a tárgyalást megelőző szakaszban is meg kell teremteni az egyes eljárási cselekményeknél a bírói közreműködést.
5. A jogorvoslati rendszert akár a három-, akár a négyszintű bírósági szervezet keretében úgy kell kialakítani, hogy biztosítani lehessen a kétfokú rendes jogorvoslat igénybevételének lehetőségét.
6. A büntetőeljárás során szélesíteni kell a sértett igényérvényesítési lehetőségeit és eljárási jogosítványait. Megfelelő korlátok között meg kell engedni, hogy a sértett pótmagánvádlóként járhasson el.
7. Az alaptípusnak tekintendő eljárás mellett -ahol a tárgyalás dominál - ki kell alakítani az egyszerűsített eljárásokat, amelyek megfelelő alkalmazása lehetőséget ad az ügyek differenciált elbírálására.
8. Az eljárási reform sikerének érdekében az igazságügyi szervezeti jog szabályozási területére eső problémákat (ülnökrendszer, védői kirendelés) meg kell oldani.
A kormányrendelet elfogadását követően Kodifikációs Bizottság jött létre, amely 1997 nyarán adta át javaslatát az igazságügyi miniszternek. A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvényt (Be.) 1998 márciusában fogadta el az Országgyűlés, azonban az 1998 nyarán megalakult új kormány eltérő elképzelései - így elsősorban az ítélőtáblák felállításának elhalasztása és az igazságügyi szervezeti reform újragondolása - miatt a kódex az eredetileg tervezett 2000. január 1-jei időpont helyett többszöri halasztás után csak 2003. július 1-jén lépett hatályba.
A Be. még hatálybalépése előtt számos módosításon esett át. Az elfogadás és a hatálybalépés közötti időszakban született 102/1999. (XII. 18.) OGY határozat úgy rendelkezett, hogy a hatálybalépés időpontjáig a Be. eredeti rendelkezéseit felül kell vizsgálni, és a módosítás érdekében törvényjavaslatot kell benyújtani az Országgyűléshez. E határozatot a 2002. évi I. törvény a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény módosításáról hajtotta végre, amely - a szakma ellenállására, az időközben bekövetkezett
- 69/70 -
jogszabályi változásokra, valamint az eljárás gyorsításának és eredményesebbé tételének szükségességére hivatkozva - szakított az eredeti koncepció néhány elvi jelentőségű elemével, így - többek között - szűkebbre szabta az ügyféli per érvényesülési körét és elvetette az eredeti változat jogorvoslati rendszerét is.
Az újabb kormányváltás újabb szemléletváltást hozott: a büntető jogszabályok és a hozzájuk kapcsolódó egyes törvények módosításáról szóló 2003. évi II. törvény indokolása szerint azzal a céllal módosította a Be.-t - még szintén hatálybalépése előtt -, hogy közelítse a kódexet "az eredeti, 1994. évi szabályozási elvekhez [és] a 2002. évi I. törvénnyel történt módosításokhoz képest szolgálja az emberi jogok fokozott védelmét".
A Be.-t hatálybalépése után is számos alkalommal módosították: a legnagyobb terjedelemben a 2006. évi LI. törvény a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény módosításáról, amely végül megteremtette a harmadfokú eljárást, bevezette a közvetítői eljárást, kialakította a távoltartás büntetőeljárási kereteit, és korrigált több, a jogalkalmazás során felszínre került problémát. Bár ezzel a Be. nagyjából elnyerte "jelenlegi formáját," csak 2007-ben több mint egy tucat törvény módosította a kódexet, és úgy tűnik, a folyamat mind a mai napig nem zárult le.
Ilyen előzmények után, vállalva, hogy ez az írás sem marad sokáig teljesen naprakész, az alábbiakban arra teszek kísérletet, hogy az Egyezmény tisztességes eljárásra vonatkozó 6. cikkének egyes pontjait alapul véve megvizsgáljam a magyar büntetőeljárásnak a védelemhez való jog érvényesülése és általában a védelmi oldal szempontjából kiemelt jelentőségű néhány problémáját, és bemutassam, miként változott e kérdések szabályozása a rendszerváltás óta eltelt húsz évben.
Három csomópontban négy problémát vizsgálok részletesebben: a funkciómegosztás kapcsán az ügyész tárgyalási jelenlétét és a terhelő bizonyítékok beszerzésére irányuló bírói kötelezettség megszűnését; a védő nyomozati jelenlétét és végül a rászoruló terheltek hatékony védelmének kérdését.
Terjedelmi okokból nem térhetek ki a védelemhez való jog érvényesülése szempontjából fontos számos hiányosságra és pozitív fejleményre. Nem érintem például azt a problémát, hogy a nyomozati szakban az előzetes letartóztatás alapjául szolgáló bizonyítékokhoz a védelem gyakorlatilag nem férhet hozzá, így nem is tud a letartóztatás ellen hatékonyan érvelni, ami az Emberi Jogok Európai Bíróságának (EJEB) eddigi gyakorlatát ismerve bizonyosan az Egyezmény sérelmét jelenti.[4] Nem térek arra sem, hogy a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet megállapító 17/2005. (IV. 28.) AB határozat és a mulasztásos helyzetet megszüntető törvénymódosítás eredményeként a védelem számára teljesen ingyenessé váltak az büntetőügy iratai, sem arra, hogy a védelem jelenlétének jogát kiteljesítve, szintén az AB döntésének[5] nyomán megváltoztak a Be.-nek a másodfokú tanácsülésre vonatkozó szabályai.
Megközelítésem nem szigorúan tételes jogi. A jogszabályok fejlődésének ismertetése mellett igyekszem a gyakorlat alakulását is figyelembe venni, hiszen a védelemhez való jog tényleges és megfelelően hatékony érvényesüléséhez nem elégséges, ha a büntetőeljárási normák kielégítők: a hatósági/bírósági jogalkalmazásnak kulcsszerepe van abban, hogy megkapja-e a terhelt azt a védelmet, amelynek biztosítása a jogalkotót a kérdéses rendelkezés meghozatalára indította.
Az Egyezmény 6. cikkének 1. bekezdése kimondja: "mindenkinek joga van arra, hogy ügyét a törvény által létrehozott független és pártatlan bíróság tisztességesen nyilvánosan és ésszerű időn belül tárgyalja, és hozzon határozatot [...] az ellene felhozott büntetőjogi vádak megalapozottságát illetően."
Az EJEB esetjoga a pártatlansággal kapcsolatban szubjektív és objektív teszt között tesz különbséget. A szubjektív teszt alapján állapítható meg a pártatlanság hiánya, amennyiben a bíró személyes elfogultsága vezet a pártatlanság követelményének csorbulásához. Amint azonban arra Bárd Károly rámutat, a "személyes meggyőződés megállapítása rendkívül nehéz [...]. A Bíróság a pártatlanság vélelméből indul ki, a panaszos feladata, hogy e vélelmet megdöntse. Ehhez pedig [...] meggyőző objektív körülményekre kell hivatkoznia."[6] Ugyanakkor az EJEB gyakorlatában létezik az objektív teszt is, amely "annak megállapítására szolgál, a bíró eljárása elégséges garanciát nyújtott-e ahhoz, hogy »a pártatlanságát illető legitim kételyeket ki lehessen zárni«.[...] Az objektív teszt alapján azt kell megállapítani, hogy függetlenül a bíró személyes eljárásától, magatartásától, felfedezhetők-e olyan tények, amelyek pártatlanságát illetően kételyeket ébreszthettek. Ennek során figyelemmel kell lenni a bíró által ellátott funkciókra, valamint az igazságszolgáltatás szervezetére, és ebből a szempontból az eljárás mikénti megjelenésének, [...] a látszatnak is van jelentősége."[7]
- 70/71 -
A pártatlanság objektív tesztje a magyar büntetőeljárás jogállami fejlődésének során az eljárási funkciók elkülönülésével - közelebbről: az ügyész nélküli tárgyalással - kapcsolatban jutott fontos szerephez. Ezt a lehetőséget a magyar jogrendszerbe az 1954. évi V. törvény a büntető perrendtartásról szóló 1951. évi III. törvény módosításáról vezette be. A Be. (régi) az ügyész távollétében lefolytatott tárgyalást a kisebb súlyú cselekményekre[8] fenntartott vétségi eljárásban tette lehetővé.[9]
A Be. megalkotásának irányát megszabó 2002/1994. (I. 17.) Korm. határozat 1. pontja kifejezetten kimondta: "a büntetőeljárásban a jelenleginél jobban kell érvényesülnie a feladatok elkülönítése és ezen belül a funkciómegosztás elvének. Tisztán el kell határolni a rendőri, ügyészi és bírói teendőket." A Be.-ben a legelső szakasz rögzíti az eljárási feladatok megoszlását: "A büntetőeljárásban a vád, a védelem és az ítélkezés egymástól elkülönül." Ez - a normához fűzött indokolás szerint - "az egész eljáráson végighúzódó szabály. A törvény három feladatot, funkciót nevez meg: a vádat, a védelmet és az ítélkezést. [...] Mindegyik feladat ellátására [...] más-más személy, szerv a hivatott. A vádat az ügyész, mint közvádló, a sértett, mint magánvádló vagy pótmagánvádló emeli és képviseli, a védelmet a terhelt és a védő látja el, az ítélkezést, az igazságszolgáltatást a bíróság gyakorolja."
Ennek ellenére a Be. eredeti 241. § (1) bekezdése úgy rendelkezett, hogy a tárgyaláson az ügyész részvétele csak akkor kötelező, ha a vádlottat fogva tartják, ha kóros elmeállapotú, ha a bíróság az ügyészt a tárgyaláson való részvételre kötelezte, ha az ügyész bejelenti, hogy a tárgyaláson részt vesz, továbbá első fokon akkor, ha a bűncselekményre a törvény öt év vagy annál súlyosabb szabadságvesztést rendel, másodfokon pedig akkor, ha az ügyész részvétele az elsőfokú tárgyaláson kötelező volt. Tekintettel arra, hogy számos, viszonylag súlyosnak mondható bűncselekmény büntetési tételének felső határa az öt év szabadságvesztés alatt marad, kijelenthető, hogy a jogalkotó igen széles körben tette lehetővé az ügyész távolmaradását. A Be. (régi)-hez képest jelentősen kiterjesztette (hiszen számos bűntett esetére is megnyitotta) ezt a lehetőséget, anélkül, hogy az indokolásban ennek bármilyen érdemi magyarázatát adta volna.
Számos elméleti és gyakorlati szakember felhívta a figyelmet arra, hogy ez a megoldás súlyosan csorbítja a funkciómegosztás elvét és aláássa azt a kontradiktórius jelleget, amelynek erősítését a 2002/1994. (I. 17.) Korm. határozat 2. pontja az új szabályozás egyik legfontosabb céljaként határozta meg. Erdei Árpád szerint "nehezen képzelhető el, hogy ezek az elvek valóban érvényesülnek olyankor, amikor a vád vagy a védelem nem jelenik meg, s a bíróság kényszerül a helyettesítésükre. [A] tárgyalásról távolmaradó ügyész vádképviseleti tevékenységét a bíróságnak kell pótolnia a vád ismertetésétől annak bebizonyításáig, majd tárgyilagosan meg kell állapítania, hogy ez sikerült-e, s ennek megfelelő ítéletet kell hoznia."[10] Bócz Endre is rámutat: "Az ügyész távolléte [hiátust] teremt a vádfunkció tárgyalási ellátásában. Ott érdemi követelmény a vád ismertetése , bizonyítékainak bemutatása, a védelem bizonyítékainak megkérdőjelezése [...]. E szerep egy részére [így például a vádirat ismertetésére] [...] a törvény a bírót jelöli ki. A bírónak viszont önálló [...] az ügyészével összeegyeztethetetlen [...] szerepe van."[11]
Ráadásul már egy 2002-es AB határozat egyértelművé tette, hogy a bírói és ügyészi funkciók keveredése alkotmányellenes. A 14/2002. (III. 20.) AB határozat megsemmisítette a Be. (régi) 227. §-át, valamint a hatályba még nem lépett Be. 342. § (3) bekezdését, amely rendelkezések arra vonatkoztak, hogy a bíróság adott esetben kötelezően felhívja az ügyész figyelmét a vád kiterjesztésének lehetőségére, továbbá a Be. (régi) 171. § (2) bekezdését, amely a vád kiterjesztésének lehetőségére való bírói figyelmeztetés mellett azt is lehetővé tette, hogy a bíróság felhívja az ügyész figyelmét: az ügy adatai a vád tárgyává tett cselekménnyel szorosan összefüggő bűncselekmény miatt más személlyel szemben is vádemelésre adnak alapot.[12]
A határozat indokolásában az AB emlékeztet: "Az Emberi Jogok Európai Bíróságának az objektív teszttel kapcsolatos gyakorlatából egyértelműen kitűnik, hogy az eljárás során a bíró által ellátott funkciók vizsgálata alapvető kérdés. A funkcióhalmozódás, vagyis azon eset, amikor a bíró ítélkezésen kívüli, a vizsgálattal vagy a váddal kapcsolatos feladatokat is ellát, a Bíróság szerint jogos kételyeket ébreszt a pártatlanságával kapcsolatban. Alapvető kérdés, hogy a bíró, aki a felek felett áll, a felektől különüljön el. A büntetőeljárás feltétele a vád, amelyet a védelem támad, ezért a bíró elkülönültsége úgy biztosítható, ha a vádat nem ő fogalmazza
- 71/72 -
meg, a váddal kapcsolatos feladatokat egy tőle elkülönült személy látja el. A vád és az ítélkezés feladatainak egy eljáráson belül azonos személy által történő ellátása önmagában alkalmas a bíró pártatlanságának megkérdőjelezésére, függetlenül attól, hogy milyen személyes magatartást tanúsított."[13] Ezzel összhangban az AB úgy véli: "a közvádlói és a bírói szerep összemosása, a bíróságnak a vád oldalán történő beavatkozása az eljárásba, a szabályozás lényegéből fakadóan alkalmas lehet arra, hogy kételyeket ébresszen a bíróság pártatlansága tekintetében. E vonatkozásban pedig az AB - az idevonatkozó gyakorlatát legutóbb összegző - 17/2001. (VI. 1.) AB határozatában elvi éllel szögezte le, hogy alkotmányellenes egy eljárásjogi intézmény olyan szabályozása, amely azon elv ellen hat, »hogy a bírónak nemcsak pártatlannak kell lennie, hanem pártatlannak is kell látszania«."[14]
Ennek ellenére a 2002/1994. (I. 17.) Korm. határozat eredeti irányvonalához való visszatérést célzó 2003. évi II. törvény nem változtatott az ügyész távolmaradását lehetővé tévő szabályon, és a funkciómegosztás szempontjából jelentős módosításokat hozó 2006. évi LI. törvény is csak arra való tekintettel helyezte hatályon kívül a kérdéses szakasznak az ügyész másodfokú jelenlétére vonatkozó pontját, hogy erre nézve külön rendelkezést iktatott be a másodfokú eljárás szabályai közé. Figyelembe véve, hogy 2008-ban az elsőfokú bíróságok tárgyalásainak 36-37 százalékán nem vett részt az ügyész,[15] talán nem alaptalan azt feltételezni, hogy a funkciómegosztás minél teljesebb megvalósítását az hiúsította meg, hogy a kormányzat/jogalkotó tartott az ügyészi létszám szükséges növelése következtében jelentkező kiadásnövekedéstől.[16]
A 2002-es döntés fényében azonban nem lehet meglepő, hogy amikor a kérdés az AB elé került, a testület az ügyészi jelenlét nélküli tárgyalás lehetőségét biztosító rendelkezést megsemmisítette. A 72/2009. (VII. 10.) AB határozat a problémát két szempontból járta körül. Egyrészt azt vizsgálta, hogy az ügyész el tudja-e látni alkotmányos közvádlói feladatát. Nem meglepő módon e kérdésre a testület nemleges választ adott. Az AB kifejtette, hogy mivel a büntetőeljárásnak a tárgyalás a meghatározó, súlyponti szakasza, elsődleges helyszíne a bizonyításnak (amely nem merülhet ki a vádirat, illetve a nyomozási jegyzőkönyvek tartalmának ismertetésében), tényleges jelenlét hiányában az ügyész nem tud maradéktalanul eleget tenni közvádlói feladatának. "A bírósági ítélet alapját képező tényállás azonban a tárgyaláson - az ott történő érdemi bizonyítás keretében - áll össze. A tárgyaláson a vádlottak, a tanúk kihallgatásra kerülnek, egyéb bizonyítási eszközök igénybevétele válhat szükségessé, így a bizonyítás anyaga a tárgyaláson változhat. A védelem a tárgyalásra egyéb bizonyítást is kezdeményezhet, új tanúkat, szakértőket vonultathat fel. Az ügyész feladata, hogy az írásbeli vád és az általa előterjesztett végindítvány alkalmával szóban előterjesztett tényállás - amely a tárgyaláson válik véglegessé - összhangban legyen, azaz a vád harmonizáljon a tárgyalás során alakuló tényállással. A tárgyalás tehát feltételezi az »élő vádat«."[17]
A másik szempont, amelyet az AB felvetett, a tisztességes eljáráshoz való jog érvényesülése volt. Ebben a tekintetben - összhangban az EJEB gyakorlatával és saját korábbi 2002-es határozatával - a testület arra a következtetésre jutott, hogy "az az eljárás, amelyben kétség merülhet fel a bírák pártatlanságát illetően, akár annak látszatában [...] - adott esetben a bírósági és ügyészi funkciók esetleges keveredését illetően - sérti a tisztességes eljáráshoz való jogot. A terheltet - az Alkotmány alapján - megilleti a védelem joga. A tárgyalás tisztességes volta a védelem szempontjából is az ügyészi jelenlét szükségességét veti fel, hiszen a tárgyaláson történt bizonyítás során az ügyész akár vádelejtésre is juthat, a védői feladatok hatékony ellátása pedig módosíthatja az ügyészi fellépést."[18]
Összegzésképpen az Alkotmánybíróság megállapítja: "pergazdaságossági és eljárás-egyszerűsítési szempontok [...] nem indokolhatják, hogy a vádfunkciók és az igazságszolgáltatási funkciók esetszerű keveredése révén kétség merüljön fel a bíróság pártatlansága, az eljárás tisztességes voltát érintően. Az ügyész tárgyaláson való jelenléte a büntetőeljárás garanciarendszerét közvetlenül érinti, jelenlétének hiánya [...] az alkotmányos büntetőjog sérelmével járhat."[19] Az AB - többek között az intézmény fenntartásában is nagy valószínűséggel szerepet játszó anyagi és szervezeti megfontolásokat is figyelembe véve - pro futuro, 2010. december 31-i hatállyal semmisítette meg az ügyész távolmaradását lehetővé tévő rendelkezést, strukturálisan közelebb hozva a magyar büntetőeljárást az objektív teszt alapján megítélt bírói pártatlansághoz és a funkciók tiszta szétválasztásához.
A 72/2009. (VII. 10.) AB határozatban megjelenik ugyanakkor egy olyan probléma, amely szintén összefügg a funkciók megosztásával, ennélfogva az -objektív teszt alapján megítélhető - bírói pártatlansággal, és amelynek érdemi megoldása valószínűleg további jogalkotást és/vagy a jogalkalmazói gyakorlat átalakítását teszi szükségessé.
- 72/73 -
Az AB az ügyész távolmaradását lehetővé tévő rendelkezések megsemmisítésének indokaként hivatkozik a következőkre: "A Be. 4. § (1) bekezdése kimondja, hogy »A vád bizonyítása a vádlót terheli«, a Be. 75. § (1) bekezdés második mondata értelmében pedig »A bizonyítás során a tényállás alapos és hiánytalan, a valóságnak megfelelő tisztázására kell törekedni, azonban, ha az ügyész nem indítványozza, a bíróság nem köteles a vádat alátámasztó bizonyítási eszközök beszerzésére, és megvizsgálására.« Az Alkotmánybíróság megítélése szerint e szabályok ellenére fönnáll az alkotmányossági probléma. Ugyanis ha az ügyész azért nem tudja indítványozni a vádat alátámasztó bizonyítást, mert nincs jelen a tárgyaláson, akkor a bíróság - ha nem akar ügyészi szerepbe kerülni - pusztán az ügyészi jelenlét hiánya miatt nem tudja maradéktalanul ellátni alkotmányos feladatát: az igazságszolgáltatást."[20]
Az Alkotmánybíróság által érzékelt probléma azonban nemcsak az ügyész távolmaradása esetén, hanem akkor is felmerül, ha az ügyész ugyan jelen van a tárgyaláson, ám nem látja el megfelelően a feladatát. A Be. eredeti szövegében a 75. § (1) bekezdése még csupán annyit rögzített, hogy a bizonyítás azokra a tényekre terjed ki, amelyek a büntető és a büntetőeljárási jogszabályok alkalmazásában jelentősek. A 2002. évi I. törvény ezt azzal egészítette ki, hogy "a bizonyítás során a tényállás alapos és hiánytalan, a valóságnak megfelelő tisztázására kell törekedni". A törvény indokolása az akkor hatályos Be. (régi) rendelkezésének átemelését azzal indokolta, hogy a "Be. nem szakított a magyar büntetőeljárási jog azon alapelvével, amely a kontinentális vegyes rendszerű büntetőeljárási rendszerek sajátossága, miszerint az állam büntetőhatalmát érvényesítő szervek hivatalból járnak el [...], a hivatalból történő eljárás egyik következménye pedig az, hogy az eljárás során a bíróságnak, az ügyésznek és a nyomozó hatóságnak a tényállás valóságnak megfelelő tisztázására kell törekednie. A Be. egyéb rendelkezéseiből is kiolvasható az anyagi igazság kiderítésére vonatkozó kötelesség, a törvény ezt az elvet a bizonyítás általános szabályai között tehát kifejezetten meg is jeleníti."
A funkciómegosztást erősíteni kívánó 2006. évi LI. törvény az első mondat változatlanul hagyása mellett a következőképpen módosította a bekezdést: "A bizonyítás során a tényállás alapos és hiánytalan, a valóságnak megfelelő tisztázására kell törekedni, azonban, ha az ügyész nem indítványozza, a bíróság nem köteles a vádat alátámasztó bizonyítási eszközök beszerzésére, és megvizsgálására." Az indokolás egyértelműen leszögezte: "Tekintettel arra, hogy a független és pártatlan bíróság eljárási helyzetétől idegen követelmény lenne a vádat alátámasztó bizonyítékok hivatalból történő beszerzésének és megvizsgálásának kötelezettsége, az ügyészség feladatának viszont szerves része e bizonyítékok felkutatása, beszerzése és vizsgálata, a törvény egyértelművé teszi, hogy a vádat alátámasztó bizonyítékok beszerzésére és megvizsgálására vádlói indítvány hiányában a bíróság nem köteles. [...] A váddal való rendelkezésből fakadó eljárási feladatok teljesítése vagy elmulasztása kizárólag a vádló [...] felelőssége. [...] Az állami büntető igény érvényesítése az ügyész alkotmányos kötelezettsége és ennek a szakmai, hivatásbeli mulasztásból eredő elenyészésének kockázatát is az ügyész viseli. A kockázat csökkentéséhez fűződő érdek semmiképp nem lehet erősebb, mint a tisztességes eljáráshoz való jog érvényesítése. Ez utóbbinak viszont alapvető feltétele az eljárásbeli funkciók tiszta elkülönítése."
Az indokolásban meggyőzően kifejtett elvek gyakorlati érvényesülése azonban kérdéses. A tényállás alapos és hiánytalan, a valóságnak megfelelő tisztázására irányuló kötelezettség továbbra is megtalálható a jogszabályban, a terhelő bizonyítékok beszerzésétől való eltekintés ugyanakkor nem kötelességként, hanem csupán lehetőségként jelenik meg. Ez az aszimmetria jelentős feszültséget gerjeszt a rendszerben. Bócz Endre megfogalmazásával élve: "A rendelkezés következetes és szoros értelmezése [...] megalapozatlan döntésekhez, laza kezelése viszont a vád javára mutatkozó bírói elfogultság látszatához vezet."[21]
Úgy vélem, a konkrét ügyekben eljáró bírák számára az első veszély tűnhet jelentősebbnek, mivel az anyagi igazság kiderítésének kötelezettsége alól továbbra sem mentesülnek. Mindez a ráadásul a már eleve meglévő intézményi kultúrát erősíti, hiszen a bírói kar jelentős része a Be. (régi)-n alapuló eljárásban szocializálódott, annak 5. §-a pedig rendkívül szigorúan - a Be. 75. §-ában foglalthoz hasonló kivétel nélkül - előírta, hogy a hatóságoknak, így a bíróságoknak is az eljárás minden szakaszában alaposan és hiánytalanul kell tisztázniuk a tényállást, figyelembe kell venniük továbbá a terhelő és mentő, valamint a büntetőjogi felelősséget súlyosbító és enyhítő körülményeket egyaránt.
Ugyanez a dilemma jelenik meg a Debreceni ítélőtábla tanácselnökének, Kardos Sándornak a tanulmányában is: "Kérdés [...], hogy a gyakorlatban hogyan realizálható az, hogy a bíróság nem köteles intézkedni a terhelő bizonyítékok beszerzése iránt, de továbbra is terheli az anyagi igazság kiderítésének követelménye. 2006. július 1-jét követően a Legfelsőbb Bíróság ugyan több [...] tanácskozáson hivatkozott arra, hogy a megalapozatlanság kérdését is ennek a függvényében kell majd elbírálni, vagy-
- 73/74 -
is nem róható az elsőfokú bíróság terhére a terhelő bizonyítékok be nem szerzése. Ma [...] ez az álláspont halványodni látszik. Valószínű azért, mert az anyagi igazság érvényesítésének töretlen fenntartása, és emellett a terhelő bizonyítékok be nem szerzése szükségképpen egymással ellentmondásban áll. Az eltelt időszakban még egyetlen olyan másodfokú döntést sem közöltek le, amely olyan megállapítást tett volna, hogy az elsőfokú bíróság ítélete ugyan megalapozatlan, de ennek egyetlen oka az, hogy az ügyész nem tett indítványt további terhelő bizonyítékok beszerzésére, ehhez képest pedig a bíróság élt azzal a törvényben biztosított lehetőséggel, hogy nem köteles ez irányban lépéseket tenni."[22]
Kardos mondatai utalnak a probléma egy másik aspektusára is: nevezetesen arra, hogy az elsőfokú bíróságokat a Be. 75. § (1) bekezdésében foglalt lehetőség alkalmazásától az is eltántorítja, hogy tartanak a hatályon kívül helyezéstől. Éppen ezért - és megfelelő eseti döntések közzétételének hiányában - Kardos csak a jogalkotást látja megfelelő útnak: "Elengedhetetlenül szükséges [...] ezt a rendelkezést a tényállás megalapozatlanságára vonatkozó szabályokkal összhangba hozni. Ameddig ugyanis a tényállás felderítetlen volta a bíróság »terhére« esik, addig ténylegesen nem lehet érvényt szerezni ezen rendelkezés alkalmazásának. Szabályozni szükséges azt a lehetőséget, hogy amennyiben a tényállás felderítetlen volta abból fakad, hogy a vádat alátámasztó bizonyítási eszközök felkutatása, vizsgálata a vádló terhére róhatóan nem történt meg, és a bíróság ezt [...] nem korrigálta [...], úgy a tényállás nem lesz a felülbírálat szempontjából megalapozatlan."[23]
Pedig Kardos Sándor is érzékeli a "másik oldalon" rejlő, Bócz Endre által is jelzett veszélyt: "az új törvényi rendelkezések betartása esetén az eljárási feladatok megosztásának elve még teljesebben érvényesülne, a bírói pártatlanság még inkább megkérdőjelezhetetlenné válna, és a bíró [...] passzívabbá válhatna a bizonyítás során. Ebből a szempontból a magunk részéről mindenképpen helyeseljük a fenti rendelkezés törvénybe iktatását."[24]
Nyilvánvaló, hogy vannak olyan esetek, amikor az ügyész nem látja el megfelelően a feladatát. Egy tapasztalt büntetőbíró említette, hogy egy alkalommal az ellene elfogultsági indítványt benyújtó vádlott azzal indokolta az indítványt, hogy igazából ő látja el az ügyész feladatát. A bíró elmondta: magában tulajdonképpen igazat kellett adnia a vádlottnak - az ügyész passzivitása miatt átvette az ügyészi funkciót, mivel csak így tehetett eleget az anyagi igazság érvényesítésére irányuló kötelezettségének. Világos az is, hogy itt nem olyan problémáról van szó, amelynél - ahogy az az ügyész távolmaradása esetén történt - magukból a jogszabályokból lehet egyértelműen következtetni a funkciómegosztás megfelelő érvényesülésének hiányára és a tisztességes eljáráshoz való jog részjogosítványaként megjelenő, pártatlan bírósághoz való jog - strukturális okokból fakadó és az objektív teszt alapján megállapítható - sérelmére.
Így ennek az - összhatásában egyébként az ügyészi távolmaradás kérdéséhez hasonló - problémának a megoldása nem várható az Alkotmánybíróságtól. A kérdést a gyakorlat szintjén lehetne kezelni az ügyészségi munka magas színvonalának biztosításával és a funkciómegosztás jelentőségének a bírákban való minél nagyobb fokú tudatosításával. Enélkül valószínűleg a Kardos Sándor által javasolt, egyébként indokoltnak tűnő jogalkotási megoldások sem érhetnek célt.
Az Egyezmény 6. cikk 3. bekezdésének c) pontja szerint minden bűncselekménnyel gyanúsított személynek joga van arra, hogy személyesen vagy az általa választott védő segítségével védekezhessék. A d) pont értelmében a terheltet megilleti az a jog, hogy kérdéseket intézzen vagy intéztessen a vád tanúihoz.
Az EJEB esetjoga következetes abban, hogy az Egyezmény tisztességes eljárással kapcsolatos követelményeinek nemcsak a bírósági szakban kell érvényesülniük, hanem az eljárás korábbi fázisaiban is, amennyiben fennáll annak a komoly veszélye, hogy a tárgyalás tisztességes volta sérül ezeknek az elveknek a tárgyalást megelőző szakaszban való figyelmen kívül hagyása miatt.[25] E logika alapján nyilvánvalóan a tisztességes eljáráshoz való jog körében vizsgálandó, hogy a nyomozati szakban a védelem (a gyanúsított és/vagy a védő) lehetőséget kap-e a "vád" tanúi által tett vallomások megismerésére és érdemi vitatására, ha a tárgyalási szakban erre nem nyílik mód.
Amint azt az EJEB a Gossa v. Poland ügyben megfogalmazta: "főszabályként a 6. cikk 1. bekezdése és 3. bekezdésének d) pontja azt követeli meg, hogy a terhelt számára biztosítva legyen a lehetőség a rá nézve terhelő tanú kikérdezésére és vallomásának kétségbe vonására, akár a vallomás megtételekor, akár egy későbbi szakaszban [...]. Ahogy arra a Bíróság utalt [...], szükséges lehet bizonyos körülmények között a nyomozati szakban tett vallomásra való utalás. Ha a terheltnek megfelelő lehetősége nyílt a tanúvallomás kétségbe vonására, akár a vallomás megtételekor, vagy egy későbbi szakaszban, a [korábban tett vallomás] bizonyítékként való fi-
- 74/75 -
gyelembe vétele önmagában nem lesz ellentétes a 6. cikk 1. bekezdésével és 3. bekezdésének d) pontjával. Ha azonban az elítélés kizárólagosan vagy főleg egy olyan személy állításain alapul, akihez a terhelt nem intézhetett vagy intéztethetett kérdéseket, akár a nyomozás, akár a tárgyalás során, ez a védelemhez való jognak a 6. cikkben foglalt garanciákkal összeegyeztethetetlen korlátozásának fog minősülni."[26]
Tekintettel arra, hogy a magyar büntetőeljárásban a főszabály a közvetlenség elve, azaz a bíró a tárgyaláson közvetlenül megismert bizonyítékokra alapozza ítéletét, elvileg és szigorúan a szabályozást nézve nem jelenthetne problémát, hogy az alább részletesen ismertetendő hatályos szabályozás szerint a nyomozás során a védelemnek nem nyílik módja megismerni és megkérdőjelezni a "vád" tanúinak vallomását. Ha azonban azt vesszük figyelembe, hogy a gyakorlatban a nyomozati és a tárgyalási vallomások miként viszonyulnak egymáshoz, a kérdés némiképp élesebben vetődik fel. Az alábbiakban a védő nyomozati jelenlétére vonatkozó szabályozás alakulását, alkotmánybírósági megítélését, majd a kérdés gyakorlati aspektusait vizsgálom.
A Be. (régi) 1989. december 31-ig hatályos szövege a nyomozáson való jelenléttel kapcsolatban úgy rendelkezett, hogy a védő a gyanúsított kihallgatásánál jelen lehet, ott kérdések feltevését indítványozhatja. A törvény rögzítette, hogy e jog gyakorlása a gyanúsított kihallgatását nem késleltetheti. Emellett a jogszabály azt is kimondta: a nyomozó hatóság megengedheti, hogy a védő a tanú kihallgatásánál jelen legyen. Ebben az esetben is az a szabály érvényesült, hogy a védő közvetlenül nem kérdezhette a meghallgatott tanút, csak indítványozhatta a kérdések feltételét (Be. (régi) 134. §).
A Be. (régi) jogállami követelményekkel való összhangját a rendszerváltáskor megteremteni hivatott 1989. évi XXVI. törvény a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény módosításáról megváltoztatta ezt a rendelkezést. Az 1990. január 1-jétől hatályos szabályozás értelmében "[a] védő a gyanúsított és a tanú kihallgatásánál jelen lehet, a kihallgatotthoz kérdéseket intézhet. E jog gyakorlása a gyanúsított, illetőleg a tanú kihallgatását nem késleltetheti." A törvény indokolása a módosítást azzal magyarázta, hogy "[a]z érdekeltek részvétele a nyomozási cselekményeknél garanciális jelentőségű. [...] A Javaslat [ezért] feloldja azokat a korlátozásokat, amelyek a védő jogait indokolatlanul szűkítik. A védőnek a tanú kihallgatásánál való jelenlétét nem teszi függővé a nyomozó hatóság engedélyétől, és azt is lehetővé teszi, hogy a védő a kihallgatottakhoz közvetlenül tegyen fel kérdéseket. Továbbra is szükséges viszont fenntartani azt a rendelkezést, hogy a védő részvételi joga nem késleltetheti a gyanúsított, illetve a tanú kihallgatását."
1990. január 1-jétől kezdve több mint tíz évig, 1999. február 28-ig ebben a formában rendezte a büntetőeljárási kódex a védő jelenlétét a nyomozati szakban foganatosított tanúkihallgatásokon. 1999. március 1-jétől megjelent a különösen védett tanú intézménye, és a jogszabály úgy rendelkezett, hogy kihallgatásán az azt foganatosító bírón kívül csak az ügyész lehet jelen (Be. (régi) 379/E. §). Ez értelemszerűen szükségessé tette annak beillesztését a védői jelenlétre vonatkozó szakaszba, hogy a védő csak abban az esetben vehet részt a tanúkihallgatáson, ha a törvény eltérően nem rendelkezik (Be. (régi)). A védő nyomozati jelenlétét szabályozó norma ezzel a kiegészítéssel még hat évig, 2003. június 30-ig, tehát az új Be. hatálybalépéséig élt tovább változatlan formában, lehetővé téve, hogy a védő a tanúk kihallgatásán részt vegyen és nekik kérdéseket tegyen fel.
Az új Be. azonban megváltoztatta ezt a helyzetet. Eredeti, de hatályba soha nem lépett formájában a jogszabály úgy rendelkezett, hogy a védő a gyanúsított kihallgatásán, valamint az általa, illetve a gyanúsított által indítványozott tanú kihallgatásán lehet jelen, és a gyanúsítotthoz, valamint a tanúhoz kérdések feltevését indítványozhatja (Be. 184. §). A Be. részletes indokolásának az érintett szakaszra vonatkozó része nem tartalmaz érdemi magyarázatot arra, hogy a jogszabály miért szakít a korábbi gyakorlattal és miért korlátozza a védő jelenlétét a védelem tanúinak kihallgatására, illetve milyen megfontolásból tér vissza ahhoz a megoldáshoz, hogy a védő nem tehet fel közvetlenül kérdést a meghallgatott tanúnak,[27] ugyanakkor világos, hogy a lépést az a 2002/1994. (I. 17.) Korm. határozatban is kifejezésre jutó szemléletváltás indokolja, amely a nyomozásnak az eljáráson belüli súlyát jelentősen csökkenteni kívánta. Eszerint a nyomozás csupán a vádemeléshez vagy az eljárás megszüntetéséhez szükséges alapvető feltételek tisztázására szolgált volna, míg az érdemi bizonyítás a bírósági tárgyaláson folyt volna.[28] Amennyiben ez a koncepció maradéktalanul érvényesül, úgy a védői jelenlét jogának a nyomozás során történő korlátozása elfogadható. Amint azonban azt számos tanulmány elemzi,[29] az elgondolás messze nem valósult meg tiszta formájában.
- 75/76 -
A megalkotott törvényszöveg és a még annak hatálybalépése előtt elfogadott 2002. évi I. törvény ismeretében már azelőtt világossá vált a nyomozás hangsúlyos szerepének megőrzése, hogy a büntetőeljárásban részt vevő szervek vonatkozó gyakorlata kialakult volna. Ezért a Be. vonatkozó szakaszát még a 2003. július 1-jei hatálybalépés előtt módosította a 2003. évi II. törvény. Azóta, hogy a Be. felváltotta a régi eljárási kódexet, a védői jelenlétre és jogosítványokra vonatkozó szabályozás a következőképpen szól: "Ha a gyanúsítottat az ügyész vagy a nyomozó hatóság kihallgatja, a védője a kihallgatáson jelen lehet. A védő jelen lehet az általa, illetve az általa védett gyanúsított által indítványozott tanúkihallgatáson, valamint az ilyen tanú részvételével megtartott szembesítésen is. A kihallgatáson jelen lévő védő a gyanúsítotthoz és a tanúhoz kérdéseket intézhet."
Szemben tehát a korábbi megoldással, a védő nem a gyanúsított által indítványozott bármely tanú kihallgatásán vehet részt, hanem csak azén, akit az ő védence indítványoz. Ugyanakkor a védő jelenléti joga kiterjed az ilyen tanú részvételével lefolytatott szembesítésre is, és kérdéseket nemcsak indítványozhat, hanem közvetlenül is feltehet. Ezt a jogkörbővítést a módosító törvényhez fűzött indokolás a következőképpen magyarázta: "A büntetőeljárás szabályozási elveinek kidolgozása idején, a kilencvenes évek elején a büntetőeljárási jog hazai és nemzetközi irodalmában is vitatott volt, hogy [...] a büntetőeljárás milyen irányban fejlődjék tovább. [...] Az 1994-ben elfogadott szabályozási elvek [...] az ügyféli jellegű eljárási modellt jelölték ki a törvény-előkészítés számára, ám végül az 1998-ban elfogadott Be. szövegén ezt a koncepcionális változtatást nem sikerült következetesen végigvinni: a törvény szövegébe a nyomozás szabályozása során az előkészítő szakasz jelentőségét erősítő rendelkezések kerültek be, és a védői jogok rendszere is sokat átvett a hatályos 1973. évi I. törvényből. Ezt a folyamatot a Be. novella erősítette. Ezért a [2003. évi II.] törvény - figyelembe véve, hogy a jelen módosítás keretében az eredeti, 1994-es koncepcióhoz történő visszatérés nem lehetséges, de talán nem is célszerű - bővíti a védő jelenléti jogosultságát a nyomozási cselekményeken." Annak ellenére tehát, hogy a 2003. évi II. törvény megalkotói érzékelték: az új Be. nem valósítja meg kielégítően az ügyféli jellegű eljárási modellt és megtartja a nyomozás hangsúlyos szerepét, nem állították vissza a védő részvételi jogát, noha sejteni lehetett, hogy az évtizedek során rögzült hatósági gyakorlatot, intézményi kultúrát közel lehetetlen lesz megváltoztatni egy olyan szabályozással, amely a korábbitól nem tér el radikálisan.
Annak a kérdésnek a megítélésében, hogy helyes volt-e a védői jelenlét közel másfél évtizeden át fennálló lehetőségét elvenni (illetve az új szabályozási koncepció felemás megvalósulásának felismerése után nem visszaállítani), erősen megoszlanak a vélemények. Vannak, akik szerint a rendszerváltáskor "túlteljesítettek" a jogalkotók, és olyan jogosítvánnyal ruházták fel a védőket, amely a legrégebbi demokráciákban sem jellemző, és nem is szükséges a védelemhez való jog kielégítő érvényesüléséhez.[30] Mások - különös tekintettel a gyakorló ügyvédekre - a megoldás előremutató voltát, garanciális jelentőségét hangsúlyozzák, és a hatékony védelemhez fűződő jog csorbításának tekintik a korábbi helyzet megváltoztatását.[31]
A problémával az AB is foglalkozott. A 209/B/2003. AB határozatban[32] a testület mindenekelőtt részletesen elemezte az EJEB esetjogát, amelyből a jelen rész elején már ismertetett gondolatok mellett kiemelte: "A Bíróság álláspontja szerint a 6. cikkből egyértelműen következik, hogy a gyanúsított/vádlott kihallgatásánál már a büntetőeljárás kezdeti szakaszától biztosítani kell a professzionális segítségnyújtásból adódó előnyöket. Ez - az Egyezményben egyébként kifejezetten nem szereplő - jog azonban nem korlátozhatatlan. A Bíróság elfogadja, hogy a büntetőeljárásban vannak olyan versengő érdekek, amelyeket mérlegelni lehet a gyanúsított/vádlott jogaival szemben, így pl. a tanúk védelme vagy a nyomozó hatóság felderítési módszereinek titokban tartása. [...] Ilyen esetekben a védelem számára a jogok korlátozásából adódó nehézségeket hatékonyan ellensúlyozni kell a bírósági eljárásban." Ezen túlmenően az Alkotmánybíróság felidézte: az EJEB esetjoga szerint "[a]nnak megítéléséhez, hogy megvalósultak-e a tisztességes eljárás követelményei, az adott ügyben lefolytatott eljárás teljes menetét kell figyelembe venni. [...] A nyomozásban a védelem jogainak érvényesülését érinti az is, hogy a bűncselekménnyel gyanúsított/vádlott személy és/vagy védője mennyiben tudja megismerni és vitatni a nyomozás során elhangzott vallomásokat. Amennyiben a védelem - azonnal vagy utóbb - megfelelő lehetőséget kap a nyilatkozatok, vallomások megkérdőjelezésére, úgy azoknak elfogadása a bíróság részéről nem sérti a 6. cikk 1. pontját és a 3. pont d) alpontját."
Az EJEB esetjogának ismertetése után az AB hangsúlyozta, hogy az EJEB-vel ellentétben nincs
- 76/77 -
lehetősége egyedi ügyekben mérlegelni a tisztességes eljárás jogának megvalósulását, hanem csak azt vizsgálhatja, hogy a hatályos szabályozás megfelel-e a tisztességes eljárás megkövetelte általános ismérveknek. Ennek előrebocsátásával az AB leszögezte: a védelemhez való jog hatékony érvényesülését is magában foglaló tisztességes eljárás követelményének érvényesülését az eljárás egészének és körülményeinek figyelembevételével lehet megítélni. Az AB rögzítette: abból az "alkotmányos tételből, hogy a büntetőeljárás alá vont személyeket az eljárás minden szakaszában megilleti a védelem joga, nem következik a törvényalkotó azon kötelezettsége, hogy a személyes védekezés és a professzionális védelem szabályait a büntetőeljárás valamennyi szakaszában egységesen határozza meg. Olyan jogosultságok, amelyek kétségtelenül előnyösek lennének a védekezés szempontjából, nem feltétlenül szükségesek ahhoz, hogy a védelemhez való jog hatékonyan érvényesüljön az adott eljárási szakaszban."
Emellett az AB hangsúlyozta, hogy "a védelemhez való jog a büntetőeljárás alá vont számára kiemelkedően fontos, de nem korlátozhatatlan. [...] A korlátozó rendelkezések alkotmányosságát az Alkotmánybíróság az [...] általános alapjogi, ún. szükségesség-arányosság teszt alapján ítéli meg [...]; azaz azt vizsgálja, hogy a jogszabály meghozatalakor a törvényhozónak volt-e alkotmányosan elismerhető kényszerű oka az alapjog korlátozására és a korlátozás súlya az elérni kívánt céllal arányban áll-e, továbbá a lehetséges eszközök közül a jogalkotó a legenyhébbet választotta-e." Ezt a tesztet az Alkotmánybíróság annak figyelembevételével alkalmazta a konkrét kérdésre, hogy a büntető igazságszolgáltatás állami monopóliumából a bűncselekmény elkövetésekor keletkező állami büntetőigény érvényesítésének kötelezettsége indokolja, hogy "az államnak a büntető hatalom gyakorlására létrehozott szervezetei hatékony eszközöket kapjanak feladataik teljesítéséhez, még ha ezek az eszközök, lényegüket tekintve, súlyosan jogkorlátozóak is". Ebből, továbbá a nyomozás funkciójából (a büntetőigény bíróság előtti érvényesítésének előkészítéséből), valamint a büntető felelősségre vonás közhatalmi jellegéből és a nyomozás szakmai szabályaiból következően indokolt, hogy "a büntetőeljárás történetileg kialakult valamennyi modelljében a nyomozást a büntető hatalom gyakorlati megvalósításának e szakaszára feljogosított és kötelezett állami szervek, a nyomozó hatóság és az ügyész dominanciája jellemzi", valamint hogy a "gyanúsított és védő részvételi [...] jogai - a bíróság előtti eljáráshoz viszonyítva - csak korlátokkal érvényesülhetnek. A nyomozás feladata és a feladatok teljesíthetőségének szakmai szabályai miatt nem biztosítható e szakaszban a fegyverek olyan egyenlősége, amilyen mértékben ennek az elvnek - a vád és a védelem tekintetében - a bíróság előtti eljárásban érvényesülnie kell."
Van tehát olyan legitim ok, amely a védelemhez való jog és ezen belül a fegyverek egyenlőségéhez való jog korlátozását megalapozza. A korlátozás arányosságát az AB szerint a teljes szabályozás alapján kell megítélni. Ebben a körben a testület emlékeztet a védőt és a gyanúsítottat a nyomozati szakban megillető jogosítványokra, és arra is, hogy "a nyomozás elvégzése után, azaz amikor a nyomozó hatóság a maga részéről befejezettnek tekinti az eljárást, de még az ügy a nyomozási szakaszban van, teljesen megszűnik a védelem korlátozása. A védő a vádemelés kérdésében való ügyészi döntés alapjául szolgáló összes iratot [...] megismerheti, annak alapján a nyomozás kiegészítését indítványozhatja, egyéb indítványokat, észrevételeket tehet, az iratokról másolatokat kérhet." Az AB érveléséből - a teljes eljárás figyelembevételének követelményéből - következően az arányosság vizsgálatánál arra is tekintettel kell lenni, hogy a tárgyaláson a védelem lehetőséget kap a vád tanúinak kérdezésére és vallomásuk vitatására. Mindezek alapján az AB megállapította: "a Be. 184. § (2) bekezdésének az a rendelkezése, amely szerint a védő a nyomozásban nem minden tanúkihallgatáson, hanem csak az általa és az általa védett gyanúsított által indítványozott tanú kihallgatásánál, illetve az ilyen tanú részvételével tartott szembesítésen vehet részt, nem tekinthető a védelemhez való jog szükségtelen és aránytalan korlátozásának és nem sérti a tisztességes eljáráshoz való jogot."
A kérdést szigorúan tételes jogi szempontból vizsgálva az Alkotmánybíróságnak minden bizonnyal igaza van. A bírósági tárgyalás alkalmával a védelemnek főszabály szerint lehetősége van a nyomozati szakban kihallgatott, ám a bíróság előtt ismét vallomást tevő tanúknak kérdéseket feltenni, illetve a vallomással kapcsolatosan szükségesnek tartott észrevételeket vagy indítványokat megtenni. A közvetlenség és szóbeliség elvét is figyelembe véve azt kellene gondolnunk, hogy ily módon az eljárás egészét tekintve megfelelően érvényesül a tisztességes eljáráshoz való jog. Bár még a tételes jog alapján sem biztos, hogy ez egyértelműen kijelenthető. Bárd Károly hívja fel rá a figyelmet,
- 77/78 -
hogy az új kódex szélesebb körben teszi lehetővé a korábbi eljárási szakaszokban tett nyilatkozatok felhasználását, mint a Be. (régi), és nem változtat azokon a szabályokon, amelyek szinte feltétel nélkül felolvashatóvá teszik a nyomozás során vagy más büntetőeljárásban keletkezett iratokat. Ez Bárd szerint oda vezet, hogy a közvetlenség elve a korábbinál kevésbé érvényesül, ami - mivel a védő nem lehet jelen a nem a védelem által indítványozott tanúk kihallgatásánál - gyengíti a védelem pozícióját. Bárd szerint a szabályozás következtében felmerülhetnek olyan esetek, amikor a bíróság olyan személy nyilatkozata alapján ítéli el a terheltet, akivel a védelem nem szembesülhetett közvetlenül az eljárás egyik szakaszában sem, ami magában hordja az Egyezmény 6. cikke sérelmének lehetőségét.[33]
Ahhoz azonban, hogy pontos képet alkotva a védelemhez való jog érvényesülésének módjáról, megítélhessük, szükségesnek mutatkozik-e a törvény módosítása, túl kell lépnünk a jogszabályi háttér szigorúan formális elemzésén (amit az AB nem vagy csak nagyon erős korlátokkal tehet meg), és meg kell vizsgálnunk, hogy miként viszonyul egymáshoz a nyomozati és a bírósági szak a tényleges gyakorlatban.
A gyakorló büntetőjogászok e kérdésre adott válasza legalábbis nyugtalanító, és ez a megállapítás nem csupán az ügyvédek értékelésén alapul. Bíró András tollából származik az az elemzés, amely szerint "a büntetőeljárásban elvégzendő bizonyításnak nem a tárgyalás a természetes és megfelelő módja, hanem a nyomozás. A tárgyalási bizonyítás arra alkalmas, hogy a már elvégzett bizonyítás helyességét ellenőrizze, azon korrekciót hajtson végre."[34] Több mint negyven év ügyészi praxissal a háta mögött Bócz Endre úgy véli, "[a] bíró szemüvegén keresztül nézve tehát az a jó, ha a tárgyaláson a kihallgatott mindazt elmondja, amit a nyomozati kihallgatásról rögzítettek. [...]. Ha ellentét mutatkozik a szóbeli és írásbeli vallomás között, az okát tisztázni kell. A nyomozati vallomás javára ilyenkor könnyű kiutat enged a rutinszerű tanácselnöki kérdés: »Akkor még jobban emlékezett?« A választ magában foglaló kérdés többnyire el is éri a célját. Ha valaki mégis nagyon kardoskodik a tárgyalási változat mellett, ki kell oktatni, hogy ezzel (legalábbis implicite) a nyomozóról azt állítja: hamis jegyzőkönyvet készített és figyelmébe kell ajánlani a hamis vád törvényes következményeit."[35]
Ebben a jelenségben több tényező játszik szerepet. Egyrészt nyilvánvaló, hogy az eljárások elhúzódásának eredményeként a vallomások megbízhatósága, bizonyító ereje valóban csökken - részben az idő múlása miatt, részben azért, mert a tanúk az eseményekre vonatkozó olyan információkat is "beépítenek" későbbi vallomásaikba, amelyeknek eredetileg nem voltak birtokában, s amelyeket az eljárás során (például a szembesítések alkalmával) ismertek meg.
Másrészt, amint arra egy tapasztalt büntetőbíró hívta fel a figyelmet, amikor a bíró a tárgyalásra felkészül, az ügyirat tartalma óhatatlanul orientálja, meghatározza az ügyről való gondolkodásának irányát. Miután a védelem nem lehet jelen a terhelő tanúk kihallgatásánál, a nyomozati szakban pedig jelentősen korlátozott a védelem hozzáférése az iratokhoz és bizonyítékokhoz, a védők jellemzően kevésbé aktívak a nyomozati szakban. Mivel nem tudják, mi van a nyomozó hatóság kezében, indítványaik megtételével, álláspontjuk kifejtésével jellemzően megvárják a bírósági szakaszt. Ez azonban azt jelenti, hogy a bíró által "megtanult" akta a védelem még nem indítványozott tanúinak vallomását, a védői érvelést nem vagy csak nagyon korlátozott mértékben tartalmazza, a bírót tehát - amikor kialakítja az üggyel kapcsolatos előzetes koncepcióját, az eljárás menetére vonatkozó stratégiáját - nagymértékben befolyásolja az a struktúra, amelynek mentén a nyomozó hatóság felépítette az ügyet. Ez a körülmény nagyban hozzájárul ahhoz a fent leírt jelenséghez, hogy a bíró számára megnyugtató, ha a tárgyaláson tett vallomás minél jobban hasonlít a nyomozati vallomáshoz.
Ha ehhez hozzávesszük azokat a problémákat, amelyeket nagy gyakorlattal rendelkező büntetőjogászok a nyomozati vallomások jegyzőkönyvezésével és a tanúvallomás annak során bekövetkező torzulásaival kapcsolatban említenek,[36] számomra egyértelmű, hogy a nyomozati szakban foganatosított kihallgatásokon való védői részvétel - a jelenlegi
1. táblázat
A gyanúsítottak és a megvádolt személyek aránya
| Év | Gyanúsítottak száma | Ebből | |
| megvádolt személyek száma | százalékos arány | ||
| 1989 | 110.231 | 75.148 | 68,2% |
| 1999 | 178.355 | 112.514 | 63,1% |
| 2008 | 162.787 | 96.970 | 59,6% |
- 78/79 -
magyar büntetőeljárási gyakorlat mellett - szükséges a fegyverek egyenlőségének valódi érvényesüléséhez, így indokolt lenne visszatérni az 1990 és 2003 között hatályban lévő rendelkezésekhez.
Azok számára, akik a nyomozati érdek sérülésétől tartva ellenzik ezt a túlzott engedékenységet, megnyugtatók lehetnek a büntetőeljárási statisztikák[37] (1. táblázat).
Azt látjuk, hogy azokban az eljárásokban, ahol sor került valamely konkrét személy meggyanúsítására, a védői részvételre vonatkozó különböző típusú szabályozások hatályban létének idején nem olyan módon alakul a vádemelésig eljutó ügyek aránya, ahogy azt várnánk. 1999-ben (amikor a védő részvételének joga szinte korlátlan volt) ugyan kisebb arányban került sor vádemelésre 1989-hez képest, de egyrészt ez a különbség statisztikailag nem szignifikáns, másrészt nem jobb (sőt rosszabb) az arány 2008-ban, amikor pedig az eljárások már az új, szigorúbb rendelkezések alapján folytak. A védő nyomozati jelenléte (illetve annak lehetősége) tehát nem hiúsítja meg az eljárás sikerét, nem gátolja statisztikailag igazolható mértékben az eredményes nyomozást.
Természetesen felvethető, hogy amennyiben az ügyvédi részvételnek nincsen ilyen értelemben és módon kimutatható hatása, akkor miért kardoskodna bárki amellett, hogy a védő jelen lehessen a tanúkihallgatásokon. Erre a válasz éppen az alkotmánybírósági tesztnek a gyakorlatra vetítésével adható meg. A védelemhez való jog mint alkotmányos alapjog akkor korlátozható, ha egy másik alapjog vagy alkotmányos érték (jelen esetben az állami büntetőhatalom érvényesüléséhez fűződő társadalmi érdek) érvényesüléséhez ez szükséges (és a korlátozás arányos). Amennyiben a tényadatok azt mutatják, hogy a védői jelenlét nem rontja a nyomozó hatóság eredményességi mutatóit, nem befolyásolja hátrányosan az eljárások sikerét, akkor annak korlátozása az állami büntetőhatalom minél teljesebb érvényesüléséhez nem szükséges - a probléma tehát már el sem jut az arányosság kérdéséig.
Az Egyezmény 6. cikk 3. bekezdés c) pontja szerint minden bűncselekménnyel gyanúsított személynek joga van arra, hogy ha nem állnak rendelkezésére eszközök védő díjazására, amennyiben az igazságszolgáltatás érdekei ezt követelik meg, hivatalból és ingyenesen rendeljenek ki számára ügyvédet.
A rászoruló terheltek védelmének terén a magyar jogrendszer rendkívül sokat fejlődött 1989 óta. A rendszerváltáskor a kérdés olyannyira nem volt előtérben, hogy a rászorultság mint kötelező kirendelési ok nem is szerepelt a Be.-ben. A Be. (régi) 47. §-ának 1989. december 31-én hatályos szövege szerint védő részvétele a büntetőeljárásban a következő esetekben volt kötelező, 1. ha a bűncselekményre a törvény öt év szabadságvesztésnél súlyosabb büntetést rendel; 2. ha a terheltet fogva tartják, az őrizetbe vételt kivéve; 3. ha a terhelt süket, néma, vak, kóros elmeállapotú vagy a magyar nyelvet nem ismeri; 4. ha az eljárást a jogszabály megszegésével külföldön tartózkodó terhelt ellen folytatják; 5. a törvényben meghatározott egyéb esetekben, így például fiatalkorú terhelt vagy bíróság elé állítás esetén. A 49. § (1) bekezdése úgy rendelkezett, hogy a hatóság védőt rendel ki, ha a terheltnek nincs meghatalmazott védője és a védelem kötelező.
Amint látható, ez a konstrukció az Egyezmény szövegében szereplő két védőbiztosítási szempont közül nem a rászorultságot, hanem az igazságszolgáltatás érdekét vette figyelembe, azaz általában véve irreleváns volt, hogy a terheltnek azért nincsen védője, mert rászoruló, vagy azért, mert nem akar ügyvédet meghatalmazni. Az alapelv az volt, hogy az igazságszolgáltatás érdekében minden esetben részt kell vennie védőnek az eljárásban, ha a kilátásba helyezett büntetés súlyos, vagy ha a terhelt valamilyen szempontból ki van szolgáltatva, vagyis akár a helyzete (például fogva tartása), akár egyéni jellemzői (például fiatalkorúsága) miatt nem tudja hatékonyan ellátni saját védelmét.
Emellett természetesen volt bizonyos átfedés a rászorultság és az igazságszolgáltatási érdeken alapuló védőkirendelés között, mivel a legtöbb esetben a terhelt nyilvánvalóan éppen azért nem hatalmazott meg védőt, mert nem engedhette meg magának. A másik rendelkezés, amely lehetővé tette a rászorultság figyelembevételét, a Be. (régi) 49. §-a volt, amely úgy rendelkezett, hogy a hatóság a terhelt, a terhelt törvényes képviselője vagy nagykorú hozzátartozója kérelmére vagy hivatalból védőt rendel ki, ha azt a terhelt érdekében szükségesnek tartja. A jogszabály nem határozta meg, milyen okból tarthatja szükségesnek a hatóság a védőkirendelést; a szempontok között természetesen szerepelhetett a rászorultság tekintetbe vétele is a hatósági diszkréció keretei között.
- 79/80 -
Ez azonban több szempontból nem volt kielégítő megoldás: például a kirendelt védő díját és költségeit az állam csupán megelőlegezte, annak a bűnügyi költség részeként való megtérítésére elítélése esetén a terhelt jövedelmi viszonyaitól függetlenül köteles volt. Ily módon a rászoruló terheltek vonatkozásában egyértelműen csorbult az ingyenességnek az Egyezmény 6. cikk 3. bekezdés c) pontjában foglalt követelménye. Ezt a mulasztást a magyar büntetőeljárási jognak az Egyezménnyel való harmonizációját biztosítani hivatott 1994. évi XCII. törvény sem orvosolta, és a Be. (régi) azt követő módosításai sem érintették.
A rászorultság mint speciális szempont csak az új Be. megalkotásakor jelent meg. A 48. § (2) bekezdése szerint a bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság akkor is védőt rendel ki, ha a védelem nem kötelező, de a terhelt védő kirendelését azért kéri, mert a jövedelmi viszonyai miatt nem tud a védelméről gondoskodni. Az indokolás kifejezetten rögzíti, hogy "a védő kirendelésére vonatkozó szabályt a törvény az Egyezménnyel összhangban fogalmazza meg", tehát a cél a Be. (régi) szabályozásába épített strukturális egyezménysértés kiküszöbölése volt.
Az ingyenességet a 74. § (3) bekezdése garantálja. Az eredeti szöveg úgy rendelkezett, hogy ha a külön jogszabály rendelkezése alapján a terheltet személyes költségmentesség illeti meg, a kirendelt védő díját és a védőnek az állam által előlegezett, indokolt készkiadását az állam viseli. A személyes költségmentességre jogosult terhelt számára a büntetőügy iratairól kért másolat kiadása illetékmentes.
A rendelkezést a pontosítás szándékával módosította a 2002. évi I. törvény. Az új változat szerint ha a terhelt jövedelmi és vagyoni viszonyai miatt a bűnügyi költséget előreláthatóan nem tudja megfizetni és ezt a külön jogszabályban meghatározott módon igazolta, a terhelt vagy védője kérelmére a bíróság, illetőleg az ügyész határoz arról, hogy részére személyes költségmentességet engedélyez. Személyes költségmentesség engedélyezése esetén 1. a terhelt kérelmére a bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság védőt rendel ki [összhangban a 48. § (2) bekezdésével], 2. a terhelt és kirendelt védője számára a büntetőügy iratairól kért másolat egyszeri kiadása illetékmentes, 3. a kirendelt védő díját és igazolt készkiadását az állam viseli. Jelenleg is ez a szöveg van hatályban, azzal a különbséggel, hogy mivel az ingyenes iratmásolathoz való jogot minden terheltre kiterjesztették, az erre vonatkozó pont már kikerült a rendelkezésből.
A magyar megoldás tehát a kirendelési kritériumok tekintetében "nagyvonalúbb" lett, mint ahogy azt az Egyezmény megköveteli, hiszen a rászorultságot önmagában az ingyenes védelem elégséges feltételének tekinti, nem vizsgálja, hogy a terhelt anyagi helyzete mellett az igazságszolgáltatás érdekei (például az ügy bonyolultsága, a várható büntetés súlyossága vagy egyéb tényezők) is szükségessé teszik-e ügyvéd részvételét az eljárásban. Álláspontom szerint ez a nagyvonalúság helyes, hiszen büntetőeljárás hatálya alatt állni olyan súlyos hátrányt jelent, amelynek fényében indokolatlan a rászoruló terheltek között például az ügy jellege (mint egyéb helyzet) szerint különbséget tenni, és a kisebb súlyú és egyszerűbb ügyek rossz anyagi helyzetben lévő terheltjeitől elzárni a professzionális segítséget.
A magyar jogszabályi háttér tehát 2003. július 1-jétől összhangba került az Egyezménnyel, a rászoruló terheltek védelmének magyar gyakorlata azonban nagy valószínűséggel nem felel meg az EJEB által a 6. cikk 3. bekezdés c) pontjával kapcsolatban kialakított elvárásoknak. Az EJEB joggyakorlata ugyanis az Egyezményben foglaltakat kiegészítette a hatékonyság követelményével, amikor az Artico v. Italy ügyben[38] leszögezte: az állam a puszta kirendeléssel nem teljesíti az Egyezményben foglalt kötelezettségét - a kirendelt védő tevékenységének hatékonynak kell lennie. Noha a Kamasinski v. Austria ügyben[39] az EJEB finomította álláspontját, kimondva, hogy az állam nem tehető felelőssé a kirendelt védői tevékenység valamennyi hiányosságáért, egyúttal egyértelművé tette azt is, hogy amennyiben a kirendelt védő a hatóságok számára is érzékelhető módon, nyilvánvalóan nem látja el feladatát, vagy mulasztását megfelelően a hatóságok tudomására hozzák, akkor megállapítható az állam felelőssége. A kirendelési rendszer tehát akkor felel meg az Egyezményben lefektetett követelményeknek, ha az arra jogosultaknak kirendelt védők által nyújtott szolgáltatás színvonala megfelel egyfajta minimális elvárhatósági szintnek.
Ebből a szempontból nyilvánvalóan lényeges, hogy milyen szabályok vonatkoznak a kirendelt védők helyzetére, jogosítványaira. A rendszerváltást követően - a kirendelt védői díjak bizonyos mértékű emelésén kívül - sokáig nem történtek érdemi változások a területen, de az új eljárási kódex kidolgozásával pozitív irányú fejlődés indult meg. A Be. eredeti szövegének 48. § (1) bekezdése például előírta, hogy a terheltet a kirendelést követően tájékoztatni kell a védő személyéről. A 179. § (3) bekezdése rögzítette: amennyiben a gyanúsítás közlését követő figyelmeztetés alapján a terhelt úgy nyilatkozik, hogy nem akar védőt megbízni, az ügyész, illetve a nyomozó hatóság nyomban védőt rendel ki.
A Be.-t módosító jogszabályok további kedvező változásokat hoztak. A 2002. évi I. törvény beiktatta azt a szabályt [Be. 48. § (9) bekezdés], hogy a ki-
- 80/81 -
rendelt védőnek díjazás jár a fogva tartott terhelttel a fogva tartás helyén folytatott konzultációért. A 2003. évi II. törvény - indokolása szerint a kirendelt védőknek a "büntetőeljárásban történő aktívabb közreműködését" ösztönzendő - egyértelművé tette, hogy a kirendelt védő nemcsak az idézés, hanem az értesítés alapján történő megjelenésért is jogosult a díjazásra. Szintén ez a törvény szüntette meg az a visszás helyzetet, hogy a kirendelt védőre való jogosultság a terheltet csak az előzetes letartóztatás kezdetétől fogva illette meg, az őrizet idején még nem. A 2003. évi II. törvény a Be. 48. § (1) bekezdésének kiegészítésével azt is előírta, hogy a fogva lévő terhelt számára legkésőbb az első kihallgatása előtt védőt kell kirendelni. Az indokolás szerint e módosítás célja az volt, hogy "a terhelt már az első - és sokszor döntő fontosságú - kihallgatása során jogász segítségét is igénybe véve élhessen a védekezés jogával".
A 2006. évi LI. törvény további kedvező változásokat hozott. A 48. § (1) bekezdését - "a terhelt és a védő kapcsolatfelvételének megkönnyítését, illetve a védelem hatékonyabbá tételét" szem előtt tartva -úgy módosította, hogy a kirendelést követően nemcsak a kirendelt védő személyéről, hanem elérhetőségéről is tájékoztatni kell a terheltet. Ezen túlmenően a 48. § (9) bekezdésének módosításával előírta, hogy a kirendelt védőt az iratmásolatok tanulmányozásáért is díjazás illesse meg. Elvi szinten fontos az a 179. §-t érintő módosítás az is, amely szerint a gyanúsított kihallgatásáról a nyomozó hatóság úgy köteles intézkedni, hogy a terhelt megfelelő időt és lehetőséget kapjon a védekezésre való felkészülésre; ez a rendelkezés ugyanis érthető úgy is, hogy nem elégséges, ha a fogva tartott terheltnek ugyan még a kihallgatása előtt rendel ki védőt a hatóság, de olyan időben, hogy a védő már nem képes a kihallgatáson megjelenni. Ezzel ugyanis megfosztja a nyomozó hatóság a terheltet attól, hogy igénybe vegye az egyébként neki járó professzionális segítséget a védekezésre való felkészüléshez.
A Be. pozitív alakulásával egyidejűleg az alacsonyabb szintű normákban is kedvező módosítások történtek. Sokáig vita folyt például arról, hogy fogva lévő terheltnek minősül-e a Rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény (Rtv.) alapján előállított, őrizetbe vételének elrendelése előtt kihallgatott személy (aminek azért van jelentősége, mert ha igen, úgy még a kihallgatása előtt védőt kell kirendelni számára). Mivel a Be. az előállítás fogalmát nem definiálja (csak olyan értelemben ismeri, hogy az őrizet elrendelése esetén annak időtartamába az előállításban töltött időt is bele kell számítani), egyes rendőri szervek úgy értelmezték a helyzetet, hogy az előállított terhelt nem tekinthető fogvatartottnak, így neki, amíg az őrizetbe vételét el nem rendelik, kirendelt védő sem jár.
A kérdésről kibontakozó szakmai vita nyomán 2007. június 1-jei hatállyal módosították a belügyminiszter irányítása alá tartozó nyomozó hatóságok nyomozásának részletes szabályairól és a nyomozási cselekmények jegyzőkönyv helyett más módon való rögzítésének szabályairól szóló 23/2003. (VI. 24.) BM-IM együttes rendeletet. Így jelenleg egyértelmű, hogy a tetten ért és ezért az Rtv. alapján elfogott személyt az elfogás, illetve az előállítás kezdetétől megilleti a védelemhez való jog.[40] Emellett abba a rendelkezésbe, amely szerint a fogva tartás elrendelését követően, a gyanúsított első kihallgatása előtt biztosítani kell, hogy védőt hatalmazhasson meg, beleértendő a tetten ért személyek elfogása és előállítása is mint fogva tartás.[41]
A magyar gyakorlatra vonatkozó empirikus kutatások ugyanakkor azt mutatják, hogy a kedvező jogszabályi változásoknak elenyésző hatásuk volt a kirendelt védői tevékenység színvonalára, mely színvonal sok esetben alatta marad az Egyezmény, illetve az EJEB gyakorlata által támasztott hatékonysági követelménynek. Olyan problémáról van szó, amelynek gyökerei a rendszerváltás előttre nyúlnak vissza, amint azt egy 1988-ban a Fővárosi Főügyészségen lefolytatott, százharminc véletlenszerűen kiválasztott, egyterheltes ügyre kiterjedő vizsgálat eredményei is mutatják.[42] A százharminc ügyből hetven kirendeléses volt. A hetven kirendelt védő közül ötvenöt a nyomozás során egyáltalán semmit nem tett, és a fennmaradó tizenöt közül tizenegy is csupán az iratismertetésre ment el. Minthogy közülük is csak hat vett részt az iratismertetésen a gyanúsítottal azonos időpontban, s csupán egyetlenegy a gyanúsított korábbi kihallgatásán, alaposnak tűnt az a feltevés, hogy a kirendelt védők alig tizede találkozott egyáltalán a védencével nyomozási cselekmény során. Ezzel szemben a hatvan meghatalmazásos ügy mintegy négyötödében a védő részt vett a kihallgatásokon, több mint egyharmaduk különböző indítványokat is tett.
Amint arra az állampolgári jogok országgyűlési biztosának 1996-ban lefolytatott vizsgálata rámutatott, a kirendelt védővel rendelkező előzetes letartóztatottak helyzetének problémáira a rendszerváltás sem hozott megoldást.[43] A vizsgálatról készült jelentés keserűen szögezte le: "igazságszolgáltató rendszerünkön belül a kirendelt védő eljárása nem véd a hatósági túlkapásokkal és tévedésekkel szemben."[44]
Fenyvesi Csaba 1998-99-ben folytatott empirikus kutatást a védők tevékenységével kapcsolatban. A vizsgálat 1273 akta elemzésén és bírákkal, ügyészekkel, ügyvédekkel, rendőrökkel, előzetes letartóztatottakkal, valamint elítéltekkel felvett interjúkon alapult. Az alábbiakban idézzük a különböző
- 81/82 -
csoportok véleményét a kirendelt védői rendszerrel kapcsolatban:
Bírák: "Java részük lényeges különbséget lát a két védőforma [azaz a meghatalmazott és kirendelt védő] tevékenysége között a meghatalmazottak javára."[45]
Ügyészek: "Határozottan a meghatalmazott védőket tartják jobbnak, aktívabbnak, felkészültebbnek. [...] [A] kirendelt védői intézményt egyharmaduk [tartja] megfelelőnek."[46]
Ügyvédek: "Abban teljesen egyetértenek [...], hogy a meghatalmazott védők munkája jobb minőségű, mint a kirendelt védőké. [...] Ebből következően a többség nem tartja jónak magát a kirendelt védő intézményét sem."[47]
Rendőrök: "A rendőrök úgyszintén (85%) különbséget látnak a meghatalmazott és kirendelt védők munkája között, előbbiek lényegesen aktívabban, jobban képviselik ügyfelük érdekeit."[48]
A Magyar Helsinki Bizottság által 2003 folyamán lefolytatott, ötszáz előzetes letartóztatottal készült kérdőíves interjún alapuló kutatás azt mutatta, hogy míg a meghatalmazott védők 40 százaléka kapcsolatba lép védencével legkésőbb az első kihallgatás megkezdéséig, addig a kirendelt védők esetében ez az arány csupán 24 százalék. Mivel ennek a védőn kívül álló okai is lehetnek (például a hatóság által megküldött értesítés késedelmes volta), beszédesebb az az adat, mely szerint azokban az ügyekben, ahol még nem került sor az első tárgyalásra (tehát a kirendelt védőnek még nem volt megjelenési kötelezettsége), 5 százalék volt a meghatalmazott védővel rendelkező azon fogvatartottak aránya, akik a lekérdezés időpontjáig még egyáltalán nem kerültek kapcsolatba védőjükkel, szemben a kirendelt védővel rendelkezők 31 százalékával. Volt olyan megkérdezett, akit egyéves előzetes letartóztatásának ideje alatt egyetlenegyszer sem keresett fel kirendelt védője.[49]
A kérdőíves kutatás a kirendelt védői rendszer működésének további gyengeségeire is rámutatott, elsősorban a védői aktivitással összefüggésben. Több megkérdezett állította, hogy kirendelt védője egy szót sem szólt a kihallgatás vagy a tárgyalás során, egyikük pedig egyenesen arról számolt be, hogy amikor kirendelt védőjét felelősségre vonta tárgyalótermi passzivitásáért, az azt válaszolta, hogy "nem fog leállni vitatkozni a bíróval".[50]
Az Országos Rendőr-főkapitányság Bűnügyi Osztályának 2006-os vizsgálata (ORFK-vizsgálat) a rendőrség huszonhárom területi nyomozó hatósága - a megyei és budapesti rendőr-főkapitányságok, a Nemzeti Nyomozó Iroda, az Autópálya Rendőrség és a Repülőtéri Biztonsági Szolgálat - által két hónapra (2006 júniusára és júliusára) vonatkozóan elvégzett célzott adatgyűjtés eredményeit dolgozta fel.[51] Az ORFK-vizsgálat szerint a fogva tartás miatt foganatosított kirendelések vonatkozásában "országosan jóval több azoknak az ügyeknek a száma, amelyeknél a kirendelt védő nem jelenik meg a védence első kihallgatásán, mint amelyeknél jelen van. Azt is kijelenthetjük azonban, hogy az értékek 4,54% (Komárom) és 77% (Csongrád) között szóródnak, így az adatokból tendenciaszerű megállapításokat tenni nem lehetséges. Az mindenesetre leszögezhető, hogy a területi nyomozó hatóságok közül 14-ben 50% alatti a kirendelt védő részvétele a fogvatartott gyanúsított első kihallgatásán, míg 9-ben 50%, vagy afölötti."[52] Az ORFK-vizsgálat adatai alapján egyébként országosan 35 százalék az átlag, tehát a kirendelt védővel rendelkező terheltek közel kétharmadának első kihallgatására védő távollétében kerül sor. A megjelenésen túli érdemi védői munka tekintetében az ORFK-vizsgálat szerint "általános [rendőri] tapasztalat [...], hogy a kirendelt védők hatékonysága, tevékenységük színvonala jobbára alatta marad a meghatalmazott védőkének. Ez utóbbiak nagyobb gyakorisággal jelennek meg az eljárási cselekményeken és indítványtételi jogukkal is gyakrabban élnek, mint a kirendelt védők."[53]
A Magyar Helsinki Bizottság 2008-2009-ben folytatott, százötven egyterheltes, súlyos bűncselekmény[54] miatt indult, az ítélőtáblákon 2004. január 1. és 2007. december 31. között befejezett ügyre kiterjedő aktakutatása sem hozott eltérő eredményeket - sem a nyomozati jelenlét, sem az aktivitás tekintetében.[55] A vizsgált ügyekben a meghatalmazott védők sokkal nagyobb arányban vannak jelen: a kirendelt védővel rendelkező terheltek első kihallgatásán az esetek 16 százalékában vett részt a védő, annak jelöltje vagy helyettese, míg ugyanez az arány a meghatalmazott védőknél 63 százalék volt. A kirendelt védővel rendelkező terheltek folytatólagos kihallgatásainak 46 százalékában nem volt jelen senki, és csupán az esetek alig több mint felében (54 százalékban) volt jelen ügyvéd vagy jelölt. A meghatalmazott védők esetében a további kihallgatások mindössze 7 százalékában fordult elő, hogy nem volt jelen sem védő, sem jelölt, sem helyettes. A kihallgatások 93 százaléka védői (vagy legalább jelölti) jelenlét mellett zajlott. A kirendelt védőknek csupán
- 82/83 -
57, míg a meghatalmazott védőknek 85 százaléka jelent meg a nyomozati szak végén az iratok megismerése és áttanulmányozása céljából, a megjelent kirendelt védőknek ugyanakkor mindössze 3 százaléka tett észrevételt, indítványt az iratok megismerését követően, szemben a meghatalmazott védők 50 százalékával. Az aktivitásbeli különbség azonban nem csak itt mérhető: a jelen lévő kirendelt védők 93 százaléka nem tett egyetlen indítványt sem a nyomozati szakban. Ugyanez az arány a meghatalmazottak esetén szignifikánsan kisebb, 73 százalék volt. A különbség a bírói szakban is megmarad: itt a kirendelt védők 61 százaléka nem tett indítványt, szemben a meghatalmazott védők 31 százalékával.
Azt látjuk tehát, hogy a kirendelt védők tevékenységét, díjazását szabályozó különböző szintű normák jelentős fejlődése ellenére a tényleges helyzet nem változott érdemben 1988 és 2007 között. Ennek okai többrétűek. A legkézenfekvőbb és leggyakrabban hangoztatott bírálat a kirendelt védői díjazásra vonatkozik. A hatályos szabályozás értelmében a kirendelt védő óradíja 3000 forint (+ ÁFA), a fogva tartott terhelttel való konzultációért ennek a fele illeti a védőt. A szakma álláspontja szerint a piaci áraktól messze elmaradó díjazás az elsődleges oka annak, hogy a nyomozati szakban (amikor a védő jelenléte nem kötelező) a kirendelt védők túlnyomó része nem fejt ki érdemi tevékenységet annak ellenére, hogy - amint azt a védői jelenlétre vonatkozó részben kifejtettem - a nyomozás kulcsfontosságú a büntetőjogi felelősség megállapításának szempontjából, és a nyomozati szakban elkövetett mulasztásokat a későbbiekben már igen nehéz orvosolni.
További gondot jelent ebben a körben, hogy a vonatkozó rendelkezések továbbra sem teszik lehetővé bizonyos tevékenységek díjazását, így például nem jár óradíj a beadványszerkesztésért, valamint a szabadlábon védekező terhelttel való kapcsolattartásért. A díjazás mellett gyakran - és indokoltan - hangoztatott panasz a megfelelő infrastrukturális feltételek hiánya. A fogva lévő terhelt és a kirendelt védő közötti kapcsolattartást hátráltató tényező például azt, hogy a fogva tartást foganatosító megyei büntetés-végrehajtási intézetek akár 100 kilométerre is lehetnek az eljárás helyétől, ahol az ügyvéd irodája található, ráadásul - mivel némely intézetben egyetlen ügyvédi beszélő helyiség van - előfordulhat, hogy az odautazó védő órákig tartó várakozás után végül nem is tud beszélni védencével. Ugyancsak problémaként jelentkezik, hogy jelenleg egyetlen büntetés-végrehajtási intézetben sincs mód arra, hogy a védő kezdeményezzen telefonos kapcsolatot fogva tartott ügyfelével.[56]
Számomra azonban úgy tűnik, hogy az alapvető problémák elsősorban a rendszer működtetésével kapcsolatos feladatok és felelősségek szerkezetének inkoherenciájában, töredezettségében gyökereznek. A rászorulóknak nyújtott hatékony védelem rendszerszintű biztosításához négy alapvető funkció megfelelő ellátására van szükség: 1. kirendelt védők biztosítása azokban az esetekben, amikor kötelező vagy egyébként szükséges (kirendelési funkció); 2. a kirendelt védői tevékenység minőségének ellenőrzése (egyéni minőségbiztosítás); 3. a rendszer egészének figyelemmel kísérése és értékelése (általános minőségbiztosítás); 4. a rendszer költségvetésének megtervezése és végrehajtása (költségvetési funkció). A magyar rendszerben e funkciókat több, bizonyos esetekben a terheltével ellentétes érdekű szerv látja el, de az általános minőségbiztosítási feladatot például jelenleg nem látja el senki. Ahhoz, hogy e funkciók ellátása valóban kielégítő legyen, arra van szükség, hogy vagy ugyanaz a szervezet legyen felelős valamennyiért, vagy pedig olyan szervezetek osszák meg egymás között a feladatokat, amelyek érdekeltek a rendszer zökkenőmentes működtetésében.
Az alábbiakban - a tanulmány terjedelmi korlátaira való tekintettel - a kirendelési funkcióval foglalkozom. Mind a konkrét terhelt egyéni szemszögéből, mind pedig a rendszer egészének szempontjából kulcsfontosságú kérdés, hogy ki kapja egy adott ügyben a kirendelést. A védő kirendelése, azaz a konkrét ügyben eljárni köteles konkrét ügyvéd ki-
2. táblázat
Mennyi idővel az első kihallgatás előtt értesítették a védőt a kihallgatásról?
| Kirendelt | Meghatalmazott | |||
| szám | % | szám | % | |
| 1 óránál kevesebb | 21 | 42 | 1 | 20 |
| 1-5 óra | 13 | 26 | 1 | 20 |
| 5 óránál több | 5 | 10 | 3 | 60 |
| Nem értesítették előre | 11 | 22 | 0 | 0 |
| Összesen | 50 | 100 | 5 | 100 |
- 83/84 -
választása a rendszer legfontosabb funkciója, minden további funkció alapja és egyben célja is. Az ügyvédekről szóló 1998. évi XI. törvény (Ütv.) 35. §-a szerint az ügyvédi kamara jegyzéket vezet a kirendelhető ügyvédekről, ebből a jegyzékből azonban a Be. értelmében [48. § (1) bekezdés] az a szerv (bíróság, ügyész, nyomozó hatóság) választ védőt a terhelt számára, amely előtt az eljárás folyamatban van. Ez azt jelenti, hogy a nyomozati szakban a védő kirendelésének (kiválasztásának) funkciója a nyomozó hatóság, azaz egy olyan szerv kezében van, amely eljárási helyzeténél fogva nem érdekelt az igazán hatékony ügyvédi munkában. Amennyiben eltekintünk a magyar büntetőeljárási hagyományoktól és megpróbáljuk friss szemmel nézni a helyzetet, tulajdonképpen teljességgel érthetetlen, miként lehetséges az, hogy a "védelmet" a "vád" választja ki.
A fent ismertetett kutatási eredmények azt mutatják, hogy ennek a strukturális problémának rendkívül komoly gyakorlati következményei vannak, e tény ugyanis minden valószínűség szerint nem független a kirendelt védők nyomozati megjelenésével kapcsolatos rendkívül kedvezőtlen adatoktól.
A nyomozó hatóság alapvetően kétféleképpen érheti el, hogy a védő ne vegyen részt a nyomozati cselekményekben, különös tekintettel a sokszor sorsdöntő első kihallgatásra. Az egyik kézenfekvő lehetőség a védő értesítése. Amint a fentiekből kiderül, az 1998 óta bekövetkezett kedvező változásoknak köszönhetően a Be. tartalmaz néhány olyan rendelkezést, amely azt hivatott biztosítani, hogy a kirendelt védő lehetőség szerint megjelenhessen az első kihallgatáson, ezek azonban a gyakorlatban nem mindig érvényesülnek. Amint láttuk például, a gyanúsított fogva tartása esetén a védőt legkésőbb a terhelt első kihallgatásáig ki kell rendelni. Ennek nyilvánvalóan az a célja, hogy a kihallgatás lehetőség szerint védői jelenlét mellett történjék. A tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy a nyomozó hatóság - a szabályt formálisan betartva, ám gyakorlatilag kiüresítve azt - sokszor olyan időben értesíti a védőt, hogy annak már a legnagyobb lelkiismeretesség mellett se lehessen esélye a kihallgatáson részt venni.
A Helsinki Bizottság aktakutatása alátámasztja ezt a következtetést. Azokban az esetekben, ahol az ügyirat tartalmazott adatot az értesítés időpontjára vonatkozóan, az alábbiak szerint alakult az értesítések megoszlása (2. táblázat).
Maga az ORFK-vizsgálat is arra a következtetésre jutott, hogy vannak olyan területek, ahol a kirendelés időszerűsége hagy kívánnivalókat maga után. Somogy megyében például "a kihallgatás előtt átlagosan 30 perccel történik meg az értesítés, ami a megye méretét, településszerkezetét is figyelembe véve nem feltétlenül elegendő idő a megjelenésre".[57] A másik - talán még aggasztóbb - lehetőség, hogy a nyomozó hatóság részéről eljáró személy olyan védőt választ a kamarai listáról, akiről tudja, hogy nem túl agilis, nem terjeszt elő bizonyítási indítványokat, esetleg meg sem jelenik az eljárási cselekményeken. Ezzel a kérdéssel összefügg a "rendőrséghez települt" ügyvédek problémája. Az ORFK-vizsgálat tanulsága szerint "a fővárosban tizenkét kerületi kapitányság rendszeresen ugyanazokat az ügyvédeket rendeli ki, akik jobbára önálló irodát már nem fenntartó nyugdíjas ügyvédek. Előnyük, hogy a nap bármely szakában elérhetők és vállalják is a kirendelést. Jellemző még a pályakezdő, fiatal jogászok jelentkezése, akik praxisuk megalapozása, illetőleg a gyakorlatszerzés érdekében jelentkeznek kirendelt védői feladatokra. Bács-Kiskun megyében néhány ügyvédről elmondható, hogy rendőri szervhez »települt«,
3. táblázat
Kirendelések ügyvédek közötti megoszlása 2007-ben
| Kapitányság | Éves ügyszám (kirendelés) | A legtöbbet foglalkoztatott ügyvéd által vitt ügyek az összes kirendelés százalékában | A két legtöbbet foglalkoztatott ügyvéd által vitt ügyek az összes kirendelés százalékában |
| I. kerület | 83 | 55% | 69% |
| V. kerület | 192 | 65% | 82% |
| XVII. kerület | 135 | 37% | 68% |
| XVIII. kerület | 229 | 55% | 70% |
| XX. és XXIII. kerület | 97 | 61% | 67% |
| XXII. kerület | 133 | 22% | 41% |
- 84/85 -
praxisát a kirendelésekből tartja fenn, de ez nem jellemző. Komáromban a helyzet bár nem egységes, de vannak olyan ügyvédek, akik elsősorban kirendelésre alapozzák praxisukat."[58]
Az ORFK-vizsgálat során a megkérdezett szervek azt az általános véleményt fogalmazták meg, hogy "a nyomozó hatóságok azokat az ügyvédeket részesítik előnyben a kirendeléseknél, akikre mindig, mindenkor bizton számíthatnak a kirendelés elvállalásában és a megjelenésben."[59] Ezt nyilvánvalóan cáfolja ugyanezen vizsgálatnak a kirendelt védők megjelenési hajlandóságával kapcsolatos eredménye (emlékeztetőül: a huszonhárom területi nyomozó hatóság közül tizennégyben, azaz 50 százaléknál kevesebb esetben fordul el, hogy a kirendelt védő részt vesz a fogvatartott gyanúsított első kihallgatásán): ha valóban olyan ügyvédeket rendelnének ki a nyomozó hatóságok, akik az esetek nagy részében megjelennek, a számszerű eredmények nem lehetnének ennyire rosszak.
Az ORFK-vizsgálat fővárosi tapasztalatait megerősíti annak a közérdekű adatkérésnek az eredménye is, amelyet a Helsinki Bizottság intézett a BRFK-hoz és a kerületi kapitányságokhoz. A kérés arra irányult, hogy a rendőri szervek közöljék: az illetékességükbe és hatáskörükbe tartozó eljárásokban 2007 folyamán név szerint kiket rendeltek ki védőként és melyik ügyvédet hány alkalommal. A megkeresésnek hat kapitányság tett eleget.[60] A válaszokból az a kép bontakozott ki, hogy szinte minden rendőri szervnél van olyan védő, aki az ügyek túlnyomó részét "megkapja." Az alábbi táblázat azt mutatja, hogy a két legtöbbet foglalkoztatott ügyvédet az egyes kapitányságok az ügyek hány százalékában rendelik ki (3. táblázat).
A táblázatból kiderül, hogy míg a XXII. kerületi kapitányság 2007-ben viszonylag kiegyensúlyozott kirendelési gyakorlatot folytatott, addig a többi kapitányságon két ügyvéd viszi el a kirendelések több mint kétharmadát; van olyan rendőri szerv, ahol több mint 80 százalékát.
Az azonos védők gyakori kirendelése felveti azt a rendszerszintű aggályt, hogy amennyiben egy védő elsődlegesen az ugyanattól a rendőri szervtől érkező kirendelésekre alapozza a praxisát (és így a megélhetését), tud-e kellő határozottsággal fellépni a terhelt érdekében azzal a vizsgálóval szemben, akitől anyagilag tulajdonképpen függő helyzetben van? És még ha ez a helyzet nem is befolyásolja egy ügyvéd munkáját, szintén felmerül a kérdés, hogy nem kezdi-e ki egy ilyen konstrukció az ügyfél bizalmát, amely a hatékony védői munka szempontjából elengedhetetlen. Ez a helyzet lehet az egyik oka annak, hogy a Helsinki Bizottság 2003-as kutatása során a megkérdezett egyes terheltekben az a benyomás alakult ki, hogy a kirendelt védők "valójában az őket kirendelő nyomozó hatóságnak dolgoznak, és csak abban érdekeltek, hogy védencüket rábírják a beismerésre".[61]
Olyan strukturális problémáról van tehát szó, amelynek megoldása a rendszer radikális reformját, azaz a kirendelési funkció más szerv kezébe helyezését teszi szükségessé annak érdekében, hogy a nyomozó hatóság (és a vádhatóság) az előtte folyamatban lévő ügyekben csak jelezze a kirendelés szükségességét, a tényleges kirendelést, azaz a kirendelt védő kiválasztását és értesítését azonban az eljárásban semmilyen formában nem érdekelt szerv hajtsa végre. A Magyar Helsinki Bizottság elgondolása szerint az így kialakítandó rendszer központi szervezete az Igazságügyi Hivatal lenne, amelynek jogi segítségnyújtó szolgálata a védők kirendeléséről is gondoskodna. Ezen elképzelés megvalósulásának irányába mutat a jogi segítségnyújtás reformjának folytatásával kapcsolatos feladatokról szóló 2179/2007. (X. 10.) Korm. határozat, amelynek 3. pontja előírja, hogy készüljön előterjesztés a kormány részére a jogi segítségnyújtó szervezet kirendelt védői feladatokkal való ellátásáról.
A kirendelési funkcióhoz kapcsolódik az a felvetés is, hogy az értesítés szabályait szintén módosítani kellene, ugyanis amennyiben akár az Igazságügyi Hivatal, akár a nyomozó hatóság - a jelenlegi gyakorlatnak megfelelően - faxon küld értesítést, az éjszakai és hétvégi kihallgatások valószínűleg továbbra is védői jelenlét nélkül zajlanának, hiszen az ügyvédektől ügyeleti napjukon sem várható el, hogy 24 órán keresztül az irodájukban tartózkodjanak. Ezért a kirendelő számára elő kellene írni, hogy telefonon is lépjen kapcsolatba a védővel, amennyiben a nyomozó hatóság sürgősen kívánja foganatosítani a kihallgatást.
Ehhez a kérdéskörhöz tartozik még Frech Ágnes, a Fővárosi Bíróság Büntető Kollégiuma vezetőjének felvetése is, amely szerint amikor nem telik el kellő hosszúságú idő a védő értesítése és a kihallgatás megkezdése között, az ott tett vallomást nem volna szabad figyelembe venni, mivel ebben az esetben a bizonyítékot a nyomozó hatóság a Be. 78. § (4) bekezdésébe ütközően, a terhelt eljárási jogainak lényeges korlátozásával szerzi meg. Úgy véli, ha kellő visszacsatolás lenne a bírói döntések és a nyomozó hatóság gyakorlata között, ki lehetne kényszerí-
- 85/86 -
teni a törvény szellemének - és nem csak betűjének - megfelelő eljárást. Ebből a szempontból a Helsinki Bizottság aktakutatásának egyik fontos tanulsága, hogy nagyon kevés ügyiratban található adat arra nézve, mikor és milyen formában történt a védő értesítése az első kihallgatásról. Ennek kötelező rögzítése nélkül nem ellenőrizhető, hogy a védői jelenlét hiánya az ügyvédnek vagy a nyomozó hatóságnak róható fel. ■
JEGYZETEK
[1] Lásd A rendszerváltás forgatókönyve. Kerekasztal-tárgyalások 1989-ben VI., főszerk.: Bozóki András, Budapest, Új Mandátum, 2000, 429-470.
[2] Az Egyezmény 1992. november 5-én lépett hatályba a Magyar Köztársaságra nézve.
[3] Ezek felsorolását lásd Bárd Károly: The Development of the Hungarian Criminal procedure between 1985 and 2005 in The Transformation of the Hungarian Legal Order 1985-2005, eds. András Jakab - Péter Takács -Allan F. Tatham, The Hague, Kluwer Law International, 2007, 221-222.
[4] A strasbourgi bíróság kimunkált esetjoga szerint annak az eljárásnak, amelyben a terhelt fogva tartásáról döntenek, "kontradiktóriusnak kell lennie, és mindig biztosítania kell a »fegyveregyenlőséget« a felek, vagyis a vád és a fogvatartott között. [...] A fegyveregyenlőség nincs biztosítva, ha a védő nem férhet hozzá a nyomozási iratok közül azokhoz a dokumentumokhoz, amelyek ahhoz szükségesek, hogy eredményesen kétségbe vonhassa ügyfele fogva tartásának jogosságát." Nikolova v. Bulgaria, judgment of 30 September 2004, no. 40896/98, § 58.
[5] 20/2005. (V. 26.) AB határozat, ABH 2005, 202.
[6] Bárd Károly: Emberi jogok és büntető igazságszolgáltatás Európában. A tisztességes eljárás büntetőügyekben -emberijog-dogmatikai értekezés, Budapest, Magyar Hivatalos Közlönykiadó, 2007, 111.
[7] Bárd (6. vj.) 111.
[8] Be. (régi) 90. § "(1) A vétségi eljárás szabályait kell alkalmazni vétség [Btk. 11. § (2) bek.] miatt folytatott eljárásban, kivéve, ha a bűncselekményre a törvény öt évi vagy ennél súlyosabb szabadságvesztést rendel."
[9] A Be. (régi) 19. § (2) bekezdésének értelmében vétségi eljárásban az ügyész akkor volt köteles a tárgyaláson részt venni, ha a) a terheltet fogva tartják, b) bejelentette, hogy a tárgyaláson részt kíván venni, c) kényszergyógykezelés kérdésében kell határozni, d) a bíróság az ügyészt a tárgyaláson való részvételre kötelezte.
[10] Erdei Árpád: Nem a koncepció és nem is a mása. Etűd az 1998. évi XIX. törvény kialakulásának vizsgálatához in De iuris peritorium meritis. Studia in honorem Endre Bócz, szerk. Domokos Andrea - Deres Petronella, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kara, 2007 40-41.
[11] Bócz Endre: Büntetőeljárási jogunk kalandjai. Sikerek, zátonyok és vargabetűk, Budapest, Magyar Hivatalos Közlönykiadó, 2006, 148.
[12] Be. (régi) 171. § "(2) Ha a vád kiterjesztésének lehet helye, a bíróság erre az ügyész figyelmét felhívja. Felhívhatja az ügyész figyelmét arra is, hogy az ügy adatai a vád tárgyává tett cselekménnyel szorosan összefüggő bűncselekmény miatt más személlyel szemben is vádemelésre adnak alapot." Be. (régi) 227. § "Ha a vád kiterjesztésének feltételei állnak fenn és az ügyész nincs jelen a tárgyaláson, erről a bíróság az ügyészt a tárgyalás elnapolása vagy az eljárás elkülönítése mellett értesíti." Be. 342. § "(3) Ha a vád kiterjesztésének feltételei állnak fenn és az ügyész nincs jelen a tárgyaláson, erről a bíróság az ügyészt a tárgyalás elnapolása vagy az eljárás elkülönítése mellett értesíti."
[13] 14/2002. (III. 20.) AB határozat, ABH 2002, 101, 109.
[14] 14/2002. (III. 20.) AB határozat, ABH 2002, 101, 111.
[15] Ez az adat a legfőbb ügyésznek az Alkotmánybíróság megkeresésére adott válaszában szerepel. Lásd 72/2009. (VII. 10.) AB határozat, ABK 2009. július - augusztus, 860, 862.
[16] Erre utal Erdei Árpád is tanulmányának 4. lábjegyzetében. Lásd De iuris peritorium meritis (10. vj.) 42.
[17] 72/2009. (VII. 10.) AB határozat, ABK 2009. július - augusztus, 860, 863.
[18] 72/2009. (VII. 10.) AB határozat, ABK 2009. július - augusztus, 860, 865.
[19] 72/2009. (VII. 10.) AB határozat, ABK 2009. július - augusztus, 860, 865.
[20] 72/2009. (VII. 10.) AB határozat, ABK 2009. július - augusztus, 860, 863.
[21] Bócz (11. vj.) 148.
[22] Kardos Sándor: Gondolatok a tisztességes eljárásról in Dolgozatok Erdei Tanár Úrnak, szerk. Holé Katalin -Kabódi Csaba - Mohácsi Barbara, Budapest, ELTE Állam- és Jogtudományi Kara, 2009, 210.
[23] Kardos (22. vj.) 212.
[24] Kardos (22. vj.) 211-212.
[25] Lásd többek között Imbrioscia v. Switzerland, 24 November 1993, Series A, no. 275, § 36.
[26] Gossa v. Poland, no. 47989/99, § 53-54.
[27] "A 184. § (2) bekezdése a gyanúsított kihallgatásánál a védője jelenlétét mindig megengedi. A védő jelen lehet annak a tanúnak a kihallgatásánál is, akinek a kihallgatását ő maga vagy a terhelt indítványozta. Méltánytalan lenne ugyanis, hogy a védelem szempont-
- 86/87 -
jából jelentősnek vélt vagy remélt vallomás tényleges tartalma az előtt maradna ismeretlen a nyomozás végéig, aki a beszerzését indítványozta. Mivel azonban a tanú kihallgatásán a gyanúsított a nyomozás során nem lehet jelen, a jelenlét jogát csak a védőnek adja meg a törvény. A védő e kihallgatáson kérdések feltevését is indítványozhatja. Ugyancsak a védelem jogának érvényesítését szolgálja, hogy a gyanúsított a kihallgatása előtt a védővel értekezhet."
[28] Lásd a 2003. évi II. törvény indokolását.
[29] Lásd például Bócz (11. vj.).
[30] Lásd például Fenyvesi Csaba: A védőügyvéd. A védő büntetőeljárási szerepéről és jogállásáról, Budapest, Pécs, Dialóg Campus, 2002, 184; Tóth Mihály: Thoughts on the Past Two Decades of Hungarian Criminal Procedure n The Transformation of the Hungarian Legal Order (3. vj.) 235.
[31] Lásd például Bárándy Péter: A védői jogok példátlan túlsúlya, Ügyvédek Lapja 1995/2, 30-33; Pataky Csaba: Ügyvéd a büntetőeljárásban in Dolgozatok Erdei Tanár Úrnak (22. vj.) 377.
[32] 209/B/2003. AB határozat, ABH 2008, 1926-1948.
[33] Lásd Bárd (3. vj.) 227. A kérdésről részletesebben Bárd (6. vj.) 224-226.
[34] Idézi Bócz (11. vj.) 150-150.
[35] Bócz (11. vj.) 156.
[36] Pataky (31. vj.) 377.
[37] Forrás: a Legfőbb Ügyészség Számítástechnika-alkalmazási és Információs Főosztálya.
[38] Artico v. Italy, judgment of 13 May 1980, Series A, no. 37.
[39] Kamasinski v. Austria, judgment of 19 December 1989, Series A, no. 168
[40] 23/2003. (VI. 24.) BM-IM együttes rendelet 4. §
[41] 23/2003. (VI. 24.) BM-IM együttes rendelet 6. § Ugyanakkor súlyos hiányosság e vonatkozásban, hogy a rendelet ezt a jogot továbbra sem terjesztette ki arra, akit az Rtv. 33. § (2) bekezdés b) pontja alapján állítanak elő, tehát azért, mert "bűncselekmény elkövetésével gyanúsítható".
[42] Tóth Mihály: Nyomozás és védelem (A fal lehet üveg is), Magyar Jog 1989/3, 350-355.
[43] A kirendelt védővel nem rendelkező fogva tartott személyek védelemhez való jogának érvényesülése a büntetőeljárás nyomozási szakaszában. Az állampolgári jogok országgyűlési biztosának jelentése, 1996 (ombudsmani jelentés) 7.
[44] Ombudsmani jelentés (43. vj.) 32.
[45] Fenyvesi (30. vj.) 118.
[46] Fenyvesi (30. vj.) 120.
[47] Fenyvesi (30. vj.) 122.
[48] Fenyvesi (30. vj.) 126.
[49] Kádár András Kristóf: A vétkesség vélelme: sérelmes bánásmód és védői tevékenység az előzetes letartóztatásban lévő terheltek ellen folyó eljárásokban, Budapest, Magyar Helsinki Bizottság, 2004, 124-127.
[50] Kádár (49. vj.) 141.
[51] A vizsgálat eredményeit bemutatja Szabó Zsolt -Szomor Sándor: Fegyveregyenlőség, Rendészeti Szemle 2007/3, 19-41.
[52] Szabó-Szomor (51. vj.) 35.
[53] Szabó-Szomor (51. vj.) 36.
[54] Emberölés alapesete, emberölés minősített esete, gondatlanságból elkövetett emberölés, életveszélyt okozó testi sértés vagy halált okozó testi sértés.
[55] Iván Júlia - Kádár András Kristóf - Moldova Zsófia - Novoszádek Nóra - Tóth Balázs: A gyanú árnyékában. Kritikai elemzés a hatékony védelemhez valójog érvényesüléséről, Budapest, Magyar Helsinki Bizottság, 2009.
[56] Lásd például Bánáti János: Szabadságkorlátozások, Fundamentum 2005/ 2, 50-51.
[57] Bánáti (56. vj.) 35.
[58] Bánáti (56. vj.) 39.
[59] Bánáti (56. vj.) 39.
[60] A többi rendőri szerv ellen a bizottság keresetet indított közérdekű adatok kiadása iránt. A per jelenleg is folyik.
[61] Kádár (49. vj.) 142-143.
Visszaugrás
