A rovat írásai a büntetőeljárás két neuralgikus pontjával, az előzetes letartóztatás elrendelésével, illetve a kirendelt védő intézményével foglalkoznak.
Bánáti János hangsúlyozza: a kirendelés intézményének megújulásához a kirendelések elosztásnak új rendszere nyújthat megoldást.
Kádár András Kristóf megállapítja: amíg a kirendelés a nyomozó hatóság feladata marad, amíg az egyéni minőségbiztosításra nem vezetnek be a kamara közvetett, fegyelmi szerepénél mechanizmusokat, amíg senki nem kíséri figyelemmel a rendszer egészének működését módszeresen gyűjtött adatok alapján, és amíg a költségvetési tervezésben nem azé lesz a főszerep, aki a funkciókat vagy azok nagy részét ellátja, addig szerinte a kirendelt védői rendszer nem fog megfelelni a vele szemben támasztott alkotmányos követelményeknek.
Bencze Mátyás az előzetes letartóztatás formális bírói elbírálásáról szólva kifejti, hogy néhány indokolási panellel "rutinüggyé", de sok esetben megalapozatlanná is válik a letartóztatás elrendelése.
1. A jogállamiság alapvető eleme az emberi jogok érvényre juttatásának követelménye. Az emberi jogok érvényesítése kapcsán azonban az államnak nemcsak "tűrnie" kell az állampolgári jogok gyakorlását, hanem mint az igazságszolgáltatás monopóliumának gyakorlója, aktivitásra is köteles, biztosítania kell az egyén számára a joggyakorlás feltételeit. Ennek érdekében jogszabályi és intézményi kereteket kell létrehoznia, melyek szükségesek ahhoz, hogy az állampolgár képes legyen érvényesíteni alapjogait.
A büntetőeljárásban ilyen - nemzetközileg is általánosan elismert, befogadott - alapjog a tisztességes eljáráshoz és a védelemhez való jog. Mindkét alapjog érvényre juttatása szükségessé teszi, hogy az eljárásban színre lépjen egy olyan szereplő is, aki jogi felkészültsége folytán képes ellensúlyozni a hatóság tagjainak hasonló szakmai felkészültségét, miközben nincs más kötelessége, mint a terhelt segítése. Ez a szereplő nyilvánvalóan nem más, mint a hivatásos védő, az ügyvéd, aki a feladat bizalmi jellege miatt elsődlegesen a terhelt vagy hozzátartozója választása, megbízása alapján látja el munkáját. A modern jogállamok a kirendelt védő intézményénél természetesen szélesebb körben sietnek az állampolgár jogi segítségére, hiszen az életviszonyok összetettsége eredményeként mind nehezebben átlátható a joganyag, ezért az államnak alapvető kötelessége, hogy polgárai részére biztosítsa a jogi segítségnyújtást.
Írásomban a kirendelt védővel foglalkozom, ezért nem részletezem e jogi segítségnyújtás büntetőeljáráson kívüli formáit, fejlődését és jelenlegi gyakorlatát. Mindössze arra utalok, hogy a polgári jogvitákban, valamint a peren kívüli ügyeknél kizárólag az anyagilag rászorulók részére nyújt segítséget az állam, míg mindenki másnak a saját belátására bízza, igénybe vesz-e jogi képviselőt. A büntetőeljárásban ez a megközelítés nyilvánvalóan nem érvényesülhet, hiszen egyrészt a terhelti részvétel itt "kényszerűségből" fakad, másrészt a jogállamnak magának is az az érdeke, hogy a rendőrségi, ügyészségi apparátusának szakmai túlsúlyából, önmozgásából eredő hibákat megpróbálja kiküszöbölni, előfordulásukat csökkenteni azáltal, hogy igyekszik megakadályozni az egyoldalúságból fakadó tévedéseket, s ennek eszköze egy meghatározott ügykörben a védelmi ellensúly kötelező beépítése, függetlenül a terhelt akaratától. A büntetőeljárásban tehát a rászorultság elve mellett működik a kötelező védelem elve: ha a terhelt nem választ védőt, a hatóság kirendel számára, anyagi helyzetétől függetlenül.
A büntetővédelem kirendelés alapján történő ellátásának részleteit - a történelmi hagyományok, a büntetőeljárási rendszerek, valamint a gazdasági fejlettség különbözősége folytán - szinte minden európai államban másképp szabályozzák. Magyarországon a kirendelt védő intézményének vannak jó és bizonyos értelemben rossz hagyományai is. Az írás keretei nem teszik lehetővé, hogy áttekintsem az intézmény kialakulásának és történelmi fejlődésének részleteit. Miközben azonban azt vizsgálom, hogy milyen változásokat hozott e téren a két éve hatályba lépett új büntetőeljárási törvény, a szükséges mértékben utalok az előzményekre is, hogy jobban érzékelhető legyen a változás.
2. Az 1973. évi I. törvény rendelkezései szerint, ha a gyanúsítás tárgyát képező bűncselekményt a törvény öt évnél súlyosabb szabadságvesztéssel bünteti, az egész büntetőeljárásban, azaz már a nyomozati szakban is kötelező volt a védelem. Az 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban Be.) 242. § (1) bekezdése szerint önmagában a büntetési tétel (ötévi vagy ennél súlyosabb szabadságvesztéssel való fenyegetettség) csak a tárgyaláson teszi kötelezővé a védelmet. A rendelkezés törvényhozói indoka a jogalkotási folyamatnak abból a szakaszából ered, mikor a kormányhatározatnak megfelelően az volt az elképzelés, hogy az új büntetőeljárási rendszerben a nyomozati eljárás kizárólag a vád előkészítését szolgálja. A bizonyításra a tárgyaláson került volna sor, így a nyomozati cselekményekben - amikor a bizonyítási eszközök összegyűjtése történik - a védő részvétele szükségtelen, indokolatlan. Ezért gondolkodott úgy a jogalkotó, hogy a bűncselekmény súlyossága önmagában nem indokolja, hogy az állam már a nyomozati szakban is védőt rendeljen ki a terhelt részére.
A törvényalkotási folyamat és véleményem szerint az új törvény gyakorlati alkalmazása azonban olyan irányt vett, hogy továbbra is meghatározó (adott esetben ügydöntő) jelentőségű a nyomozati eljárás során felvett bizonyítás. Ezért tartom megfontolandónak, hogy már a nyomozás során kötelező legyen a védelem a súlyosabb megítélés alá eső bűncselekményeknél. A előzetes letartóztatás korábbi gyakorlata mellett még talán felvethető volt, hogy a magasabb büntetési tételű bűncselekményeknél nagy gyakorisággal alkalmazott előzetes letartóztatás önmagában is megalapozza a kötelező védelmet. Az utóbbi időben azonban, párhuzamosan a jogállamiság megerősödésével, csökkenőben van ez a személyi szabadságot a legsúlyosabban korlátozó kényszerítő eszköz. Ezzel együtt mind gyakoribb a nyomozás során a súlyos megítélésű cselekményeknél is az, hogy a hatóság nem rendel ki védőt, ami értelemszerűen fokozza a terhelt kiszolgáltatott helyzetét. A nyomozati szak sokunk szerinti túlsúlya miatt mindenképpen szükségesnek látszik visszatérni ahhoz a törvényi megoldás-
- 49/50 -
hoz, mely szerint a büntetési tétel súlyossága már a nyomozás során is indokolja a védő kirendelését.
A kötelező védelem esetei - így áttételesen természetesen a kirendeléses esetek köre is - bővültek a pótmagánvádló intézményére tekintettel. Az új törvény ugyanis, helyesen, úgy rendelkezik, hogy pótmagánvádló fellépése esetén - akinek, mint tudjuk, kötelező a jogi képviselete - a terhelt részére is védőt kell kirendelni. A nemzetközileg elfogadott jogelvek szerint ugyanis a törvényhozó abból indul ki, hogy a tisztességes eljárás, a fegyveregyenlőség elve megköveteli, hogy ha a vádat a tárgyaláson jogi felkészültséggel rendelkező személy képviseli, akkor a vádlottat is hasonló kvalitású személy segítse. Ennek a helyes gondolatnak a tükrében kevéssé érthető, miért nem kötelező a védelem, ha az ügyész részt vesz a tárgyaláson. Miért csak akkor köteles ilyenkor a bíróság védőt kirendelni, ha a vádlott kifejezetten kéri? (Azok az esetek, amikor az ügyésznek kötelezően részt kell vennie a tárgyaláson, nagyrészt lefedik a kötelező védelem körét, mindössze az a nem jellemző ügycsoport marad ki, amikor az ügyész részvétele a bíróság kötelezésén vagy egyoldalú részvételi szándékának bejelentésén alapul.) A tiszta jogi helyzet megteremtéséhez szükségesnek tartom, hogy minden olyan esetben kötelező legyen a védő részvétele a tárgyaláson, amikor a vádat ügyész vagy pótmagánvádló képviseli.
3. A védői kötelezettségek törvényben való megjelenítése [Be. 50. § (1) bekezdés] döntően a kirendelt védő munkáját érinti, hiszen a megbízásos ügyekben a meghatalmazás visszavonásának korlátlan lehetőségével eddig is biztosított volt a terhelt érdekének érvényesítése, a meghatalmazott védő ösztönzése kötelezettségeinek teljesítésére. A törvényben megfogalmazott védői kötelezettségek közül a gyakorlatban a legtöbb gondot az előzetes letartóztatásban lévő terhelttel való késedelem nélküli kapcsolatfelvétel és kapcsolattartás követelményének megfogalmazása okozza. Ismert, hogy ebben a témában az állampolgári jogok országgyűlési biztosa,[1] újabban pedig a Magyar Helsinki Bizottság[2] folytatott alapos, sok megszívlelendő tanulsággal szolgáló vizsgálatot. Véleményem szerint a vizsgálatok tanulságait a kirendelő hatóságoknak, a büntetés-végrehajtási intézeteknek és természetesen maguknak a védői feladatokat ellátó ügyvédeknek is le kell vonniuk. A két vizsgálat legtöbb megállapítása összecseng, ami jól mutatja, hogy a helyzet e téren alig változott. Az utóbbi egy-két évben tapasztalható kismértékű javulás biztató jelei sem tehetnek elégedetté senkit, aki a témával behatóbban foglalkozik. Magam sem lehetek elégedett, de megpróbálom a következőkben a gyakorló védő, a kamarai vezető és a büntetőeljárási joggal elméleti szinten is foglalkozók nézőpontját elegyíteni annak érdekében, hogy valós képet kapjunk, és minél közelebb kerülhessünk az ideális megoldáshoz, melyhez jogszabályi korrekciókra, jogalkalmazási változásokra és természetesen a védői kar szakmai munkája színvonalának emelésére együttesen van szükség. A kirendelt védő munkáját az előzetes letartóztatásban lévő terhelttel való kapcsolattartás miatt érte a legtöbb kritika, ezért a következőkben e témakörben vetek fel néhány megoldásra váró kérdést, a jelzett komplex megközelítésből merítő megoldási javaslattal együtt.
2005. január 1-jétől a Be. 135. § (1) bekezdése szerint az előzetes letartóztatást - a (2) bekezdésben írt kivételektől eltekintve - büntetés-végrehajtási intézetben kell végrehajtani. Ez a helyeselhető jogállami megoldás azonban tovább nehezíti a kirendelt védő és a fogvatartott személyes kapcsolatfelvételét és kapcsolattartását. Közismert a magyar büntetés-végrehajtási intézetek túlzsúfoltsága, az elavult objektumok technikai "alulszereltsége". Az ismert költségvetési gondok ellenére azonban ismét és ismét emlékeztetni kell az államot az e téren is fennálló "ellátási" kötelezettségére, arra, hogy noha a jogállam fenntartása sok pénzbe kerül, de ahogy adott esetben a munkajogilag felelős vádlott védekezését sem fogadja el a bíróság, ha egy kötelezően előírt, de elmulasztott óvintézkedésnél a pénzhiányra hivatkozik, ugyanúgy mind visszásabb az állam ismétlődő ilyen fajta védekezése saját mulasztásánál. Ebből következően az ügyvédi kar a leghatározottabban igényli a kellő számú ügyvédi beszélő kialakítását a büntetés-végrehajtási intézetekben. Tarthatatlan ugyanis az a helyzet, hogy több megyei börtönben mindössze egy ügyvédi beszélő áll rendelkezésre, emiatt adott esetben több órát is várakozni kell egy-egy beszélő lebonyolítására.
A helyzetet tovább nehezíti, hogy a terheltek a megyeszékhelyen lévő büntetés-végrehajtási intézetben vannak elhelyezve, miközben a büntetőeljárás onnan akár száz kilométerre (de ha a véletlen úgy hozza, akár több száz kilométerre) is folyhat. A védőt értelemszerűen a büntetőeljárás helyén rendelik ki, és a jogalkotó elvárja a kirendelt védőtől, hogy a sok kilométerre fekvő megyeszékhely börtönében keresse fel a terheltet, miközben órákat kell várakoznia a bejutásra, és az is előfordulhat, hogy az eleve rövidre szabott, ebédszünettel megszakított látogatási időben egyáltalán nem sikerül bejutnia a terhelthez. Véleményem szerint az államnak nemcsak a védelmet ellátó ügyvédi karral, hanem magával szemben is követelményeket kell támasztania, azaz az eddiginél sokkal nagyobb ütemben és mértékben kell javítania a beszélők lebonyolításának objektív feltételeit.
A jelenlegi gyakorlatban a terhelt általában jelentős késéssel értesül a védő kirendeléséről, akkor is oly
- 50/51 -
módon, hogy csak egy nevet közölnek vele, mely számára semmiféle fogódzót nem nyújt. A kirendelő hatóságok számára kötelezővé kellene tenni, hogy a kirendelt védő nevén túl annak címéről, telefonszámáról stb. is haladéktalanul tájékoztassák a terheltet, akinek így megadatik az a lehetőség, hogy ő maga is kezdeményezhesse védőjével a kapcsolatfelvételt. Az előzetes letartóztatásban lévő terhelt és a kirendelt védő kapcsolattartásában az igazán jelentős előrelépést az jelentené, ha megteremtődne a jogszabályi és technikai feltételrendszere annak, hogy a kirendelt védők a terheltek kezdeményezésére is felvehessék és tarthassák velük a kapcsolatot telefonon. A büntetőeljárási törvény ugyanis (helyesen) nem a személyes kapcsolatfelvétel kötelezettségét írja elő a védőnek, az tehát mással is helyettesíthető. Az írásbeli kapcsolatfelvétel azonban nehézkes, és manapság a legadekvátabbnak nyilvánvalóan a telefonkapcsolat tűnik, ezért véleményem szerint az állam felelős szerveinek ezen a téren is haladéktalanul valódi megoldást kell találniuk. Szerencsére ma már csak jogtörténeti kuriózumnak számít az az álláspont, amely 1997-ben a Belügyminisztérium hivatalos álláspontjaként jelent meg: "Kiváltképp jogsértő az a gyakorlati megoldás, amely szerint egyes büntetésvégrehajtási intézetekben elhelyezett előzetes letartóztatottaknak módjuk nyílik a nyilvános telefonkészülékek használatára. Az ilyen készüléken hívott fél kiléte ti. eleve megállapíthatatlan, az pedig absurdum, hogy a hatóság éppen az eljárással szorongatott fogvatartott »szavahihetőségében«, megbízhatóságában bízva reménykedhet abban, hogy a védőjével beszél, és érvényesítheti így a kényszerintézkedés eredeti célkitűzéseit, nevezetesen azt, hogy a terhelt fogva tartásával, a mozgásszabadságában való korlátozásával, az összebeszélés fizikai lehetőségeinek kizárásával csökkentheti az eljárás meghiúsításának, megnehezítésének, veszélyeztetésének reális kockázatát.
S itt nem csupán arról van szó, hogy a védelemhez fűződő jogot leíró normák kiterjesztő értelmezésének eredményeként szentesített ilyen gyakorlattal esetleg korlátozzuk, sértjük a kényszerintézkedés elrendelését megalapozó és a védelem érdekeivel kétségkívül konkuráló eljárási célkitűzések érvényesíthetőségét, hanem kifejezetten arról, hogy a nyilvános telefonállomás igénybevételének engedélyezése - éppen a hívott fél kilétének ellenőrizhetetlensége folytán - eleve jogsértő.
Nem beszélhetünk ugyanis a jogállami alkotmányos értékek, érdekek védelméről akkor, ha a védelem számára olyan jogot biztosítunk, amely éppen más, úgyszintén alkotmányos értékeket óvni hivatott eljárási érdekek érvényesülését lehetetleníti el."[3]
Az eltelt nyolc év bizonyos szempontból történelmi távlatba helyezi a fentieket, hiszen ma már sem a jogalkotók, sem a jogalkalmazók nem ellenzik, hogy a letartóztatott telefonon tartsa a kapcsolatot a védőjével, "mindössze" a technikai feltételeit kell megoldani annak, hogy a védő által kezdeményezett beszélgetéseket is gördülékenyen le lehessen bonyolítani.
4. A kirendelt védő intézményével kapcsolatban nem kerülhető meg az ügyvéd részére az állam által fizetendő, illetőleg előlegezendő védői díj összegének sokat vitatott kérdése sem. A piacgazdaság, az ügyvédi hivatás hihetetlen mértékű átalakulása, az adójogszabályok és más állami intézkedések az ügyvédi szolgáltatást "piacosították", és ez akkor is így van, ha a kar döntő része igyekszik megőrizni a foglalkozás hivatásrendi elemeit. Mindebből egyértelműen következik, hogy az államnak, amely a büntető igazságszolgáltatás monopóliumával rendelkezik, és ezért -nemzetközi egyezmények által is kötelezetten - annak fenntartásáról minden szempontból gondoskodni köteles, e kötelezettség részeként biztosítania kell az általa hatósági rendelkezéssel bevont segítők (tolmács, szakértő, kirendelt védő) munkájának megfelelő ellenértékét is. Ez az írás nem közgazdasági tárgyú szaklapban jelenik meg, magam is csak botcsinálta közgazdász vagyok, ezért megengedem magamnak, hogy részletes kifejtés és számítások közreadása nélkül egyszerűen csak kijelentsem, hogy az ügyvédi munka költségtényezőinek figyelembevételével ma a bruttó óradíj alsó határa 5000 forintnál húzható meg, azaz az ügyvédi működés ezen összeg alatt kifejezetten ráfizetéses. Ez az összeg semmiképpen sem túlzott, gondoljunk akár a büntetőeljárást más módon segítő tolmácsok ennek többszörösét is elérő óradíjára, illetve arra, hogy a védőnek kizárólag a nyomozati cselekményen, védői beszélőn, illetve a tárgyaláson való tényleges részvétele ellenértékét fizetik meg, míg a felkészülés, irattanulmányozás, a szabadlábon védekező terhelttel folytatott konzultáció idejére nem jár semmiféle díjazás, azaz az óradíjnak tartalmaznia kell az erre az időre jutó munka ellenértékét is, valamint az irodafenntartás általános költségeit.
Indokolatlan és érthetetlen diszkriminációnak tartom, hogy az egyébként is alacsony összegben megállapított védői óradíjnak csak a felét fizetik ki a fogvatartottal lebonyolított beszélő időtartamára. Bármennyire is reméljük, hogy a beszélők lebonyolításának objektív feltételei javulni fognak a jövőben, a még mindig várható nehézségek és az ezzel eltöltött sok, tiszteletdíjjal nem ellentételezett idő (utazás, várakozás stb.) okán indokolt lenne legalább a beszélők idejére biztosítani a kirendelt védő óradíjának száz százalékát.
- 51/52 -
A pénzről szólva nem hagyhatom említés nélkül, hogy az új Be. rendelkezései folytán az állam most már a rászoruló terhelt részére nemcsak előlegezi, de véglegesen fedezi a kirendelt védő díját. Ezzel sikerült felszámolni azt az Emberi jogok európai egyezményébe is ütköző - korábban okkal kifogásolt - helyzetet, hogy az állam a nincstelen, rászoruló terheltet is kötelezi a bűnösséget kimondó ítéletben a kirendelt védő díjának megfizetésére.
5. Az új büntetőeljárási törvény megszüntette az ügyvédi iroda mint jogi személy kirendelhetőségét, így ma már kizárólag személy szerint rendelhető ki ügyvéd. Ezzel összhangban az 1998. évi XI. törvény (Üt.) kötelezte a területi kamarákat a hatóság által kirendelhető ügyvédek névjegyzékének összeállítására. Az Üt. - helyesen - nem tartalmaz útmutatást a jegyzék összeállítására, mindössze azt a kötelezettséget rója a kamarára, hogy a névjegyzéknek biztosítania kell a büntetőeljárás zavartalan menetét.
A kamarák élnek is ezzel a "szabadsággal", és többféle módszert alkalmaznak a jegyzék összeállításánál. A legáltalánosabb módszer, hogy a névjegyzékbe a kamarába bejegyzett összes ügyvédet felveszik. Néhány kamarában az így elkészített névjegyzékben külön megjelölik azoknak a nevét, akik kifejezetten kérik, hogy számukra a hatóság biztosítson kirendeléseket. A nagyobb létszámú kamaráknál és néhány megyeszékhelyen - ahol arányosan a legtöbb ügyvéd van - lehet azt a megoldást választani, hogy önkéntes jelentkezés alapján állítják össze a pártfogó ügyvédi, illetve a büntető kirendelési listát.
A névjegyzék összeállításának tapasztalataiból levonható az a következtetés, hogy míg az ügyvédi kar jelentős része idegenkedik a büntető kirendelések ellátásától, tehernek érzi azt (részben szakmai távolságtartásból, részben az alacsony díjazás miatt), az ügyvédi létszám növekedésével párhuzamosan nő azok száma, akik kirendelések ellátására vállalkoznak, ezért a kirendelések (igazságos) elosztása mind fontosabb kérdéssé válik. A kirendelések elosztása természetesen nemcsak az ügyvédi kar szempontjából fontos, hanem adott esetben garanciális jellegű, mert nyilvánvaló, hogy mindhárom "oldalnak" más-más az érdeke: Minden terhelt minden ügyben a legfelkészültebb, a leglelkiismeretesebb védőt szeretné. A nyomozó hatóság igyekszik azt a védőt választani (kirendelni), aki az eljárás menetét a legkevésbé akadályozza, "felesleges indítványokkal" nem húzza az eljárást. A bírák előnyben részesítik azokat az ügyvédeket, akiknek megjelenési fegyelme jó, sőt adott esetben rendelkezésre állnak a mulasztó ügyvéd azonnali helyettesítésére is.[4]
Az ügyvédi kar kétarcú megközelítését már említettem. Most kizárólag azokról szólnék, akik a kirendeléseket önként vállalják. Ők a kirendelések igazságos elosztásában érdekeltek. A remélhetően bekövetkező díjemelés ugyanis az akkor még mindig nem magas, de biztos bevételt jelentő ügyeket a kar jelentős része előtt "kívánatossá" teszi, azokat tehát úgy kell elosztani, hogy ne a személyes (esetleg volt munkatársi) kapcsolat legyen a meghatározó. A kirendelő hatóság és az ügyvéd kapcsolatát adott esetben egyébként is megterhelheti a büntetőeljárástól idegen elemekkel az, hogy a védőt személy szerint jelöli ki a hatóság eljáró tagja, ezért kiemelkedően fontos a kirendelések szervezett elosztása.
Látható, hogy a kirendelés intézményének megújulására, a kitűzött cél (a kirendelt védő valódi, hatékony, érdemi védelmet nyújtson a terheltnek) elérésére a kirendelési díj szükségszerű emelésén túl a kirendelések elosztásának új rendszere jelenthet megoldást. Egyetértek mindazokkal, akik szerint el kell különülnie a kirendelés szükségességéről döntő hatóságnak a kirendelt védő személyét kijelölő szervezettől. E vonatkozásban szóba jöhetne az ügyvédi kamara, amelynek szerepétől azonban idegen ez a fajta, részben hatósági tevékenység, másrészt pedig az ügyvédi kamarák ezzel állami feladatot vennének át, melyhez nyilvánvalóan költségvetési forrást kellene átcsoportosítani, ami feleslegesen bonyolítaná az állami szervek és a köztestület kapcsolatát.
Úgy vélem, sem a kamarát nem kell átalakítani erre a feladatra, sem új szervezetet nem kell létrehozni, hiszen az elmúlt évben megszületett és folyamatosan erősödik az Igazságügyi Minisztérium jogi segítségnyújtó szolgálata. Véleményem szerint ez a szervezet alkalmas az eddigi tevékenységéhez közel álló új feladatra, a védői kirendelések elosztására.
Az elképzelt és általam is javasolt megoldás lényege tehát az, hogy a kirendelési óradíj 5000 forintra való felemelését követően a kamarák által összeállított névjegyzék a jogi segítségnyújtók megyei hivatalához kerülne. Ide futnának be - a mindenkori technikai feltételek szerinti legrövidebb úton - a kirendelő hatóságnak a kirendelés szükségességéről szóló határozatai. A hivatal az arányos elosztás szempontjaira tekintettel választaná ki a kirendelt védőt, mely tényről a védő minden elérhetőségi adatával együtt tájékoztatná a terheltet és a hatóságot. Természetesen mind a kirendelt védő kijelölése, mind a terhelt és a hatóságok értesítése szintén a már elmondottak szerinti rövid úton történne. A központosított kirendelt védői jegyzéket vezető hivatal működtetné a védői ügyeleti rendszert is, és ezzel - kellő jogszabályi pontosítás után - talán a gyanúsított első kihallgatásán való védői jelenlét hosszú ideje megoldatlan problémájára is találnánk gyógyírt.
- 52/53 -
A hivatal a fentieken túl a) döntene a terhelt személyes költségmentességre való jogosultságáról, és ezzel a büntető hatóságot tehermentesítené a számára idegen feladatoktól; b) a védő részére megelőlegezné a szükségszem költségeket, például a védő által választott tolmács díját a letartóztatottal folytatott megbeszélések esetén; c) a terhelt személyes költségmentességre való jogosultságának hiányában is biztosítaná a kirendelt védő részére az iratmásolatot, illetve annak költségét. (A hatékony védelem megkövetelése nyilvánvaló illúzió mindaddig, amíg a fegyveregyenlőség elvét sértve az állam saját költségére nem gondoskodik arról, hogy az általa kirendelt védő rendelkezzen a védelem ellátásához elengedhetetlenül szükséges iratok másolatával.)
Nyilvánvaló, hogy a hivatal számtalan igazgatási, technikai jellegű feladata mellett néhány érdemi feladatot is elláthatna, és ezzel talán igenlő választ lehetne adni Kádár András Kristóf 2003-ban feltett költői kérdésére: "Az alapvető kérdés az, hogy lesz-e olyan szervezet, amely egymaga látja el a négy megjelölt funkciót, azaz a hatóság értesítése alapján gondoskodik a védő kirendeléséről, valamilyen formában nyomon követi a védői tevékenységet, felelős a kirendelt védői rendszer költségvetésének megtervezéséért és végrehajtásáért, és végül - adatokat gyűjtve, vizsgálatokat végezve - folyamatosan értékeli a rendszert."[5] A válasz tehát adott: az Igazságügyi Minisztérium Pártfogó Felügyelői és Jogi Segítségnyújtó Szolgálatának szervezetét kell ezekre a feladatokra is alkalmassá tenni. A kirendelt védő munkájának szakmai megítélése pedig továbbra is az illető kamara feladata maradna (joga és kötelessége lenne), hiszen a védői munkához elengedhetetlenül szükséges függetlenség csak így biztosítható.
Az elmúlt évtizedekben a kirendelt védő munkájának hatékonysága örökzöld téma lett. Jogállamiságunk dicsőségére válna, ha ez az örökzöld mielőbb elhervadna.
JEGYZETEK
[1] Az állampolgári jogok országgyűlési biztosának 6564/ 1996. számú vizsgálati jelentése.
[2] Kádár András Kristóf: A vétkesség vélelme. Sérelmes bánásmód és védői tevékenység az előzetes letartóztatásban lévő terheltek ellen folyó eljárásokban, Budapest, Magyar Helsinki Bizottság, 2004.
[3] Borai Ákos: A kirendelt védő, ahogy az Országgyűlési Biztosok Hivatal látja, Belügyi Szemle, 1997/3.
[4] Vathy Ákos: Néhány gondolat a védő kirendeléséről büntetőügyekben, Bírák Lapja, 1993/2.
[5] Kádár András Kristóf: A magyar kirendelt védői rendszer strukturális problémái, Kriminológiai Közlemények, különkiadás, 2003, 298.
A rászorulók kellőképpen hatékony védelmének megteremtése olyan követelmény, amely mind Magyarország nemzetközi jogi kötelezettségeiből,[1] mind közvetlenül az Alkotmányból[2] levezethető. Annak ellenére, hogy a magyar kirendelt védői rendszer problémája lassan egy évtizede, az állampolgári jogok országgyűlési biztosának 1996-os jelentése[3] óta tárgya a szakmai közbeszédnek, a jogalkotás érzéketlennek tűnik e gond orvoslására.
A kirendelt védő részére megállapítható díjra és költségekre vonatkozó, teljességgel elavult szabályozást közelítette a kor követelményeihez a 7/2002. (III. 30.) IM rendelet, és az új Be.[4] is tartalmaz néhány olyan rendelkezést, amely a kirendelt védők helyzetének javítását szolgálja. Magához az alapvető struktúrához azonban az empirikus vizsgálatok[5] (és egyáltalán nem mellékesen a terheltek) riasztó tapasztalatai ellenére sem nyúltak a kodifikátorok.[6] Pedig úgy tűnik, hogy az alapvető problémák nem csupán a sokszor bírált alacsony díjazásban, hanem a rendszer működtetésével kapcsolatos feladatok és felelősségek szerkezetének inkoherenciájában, töredezettségében gyökereznek.
A rászorulóknak nyújtott hatékony védelem biztosításához négy alapvető funkció megfelelő ellátására van szükség: 1) kirendelt védők biztosítása azokban az esetekben, amikor kötelező vagy egyébként szükséges; 2) a kirendelt védői tevékenység minőségének ellenőrzése (egyéni minőségbiztosítás); 3) a rendszer egészének figyelemmel kísérése és értékelése (általános minőségbiztosítás), 4) a rendszer költségvetésének megtervezése és végrehajtása. Ahhoz viszont, hogy e funkciók ellátása valóban kielégítő legyen, arra van szükség, hogy vagy ugyanaz a szervezet legyen felelős valamennyiért, vagy pedig olyan szervezetek osszák meg egymás között a feladatokat, amelyek érdekeltek a rendszer zökkenőmentes működésében.
Az alábbiakban azt vizsgálom, hogy az egyes funkciók ellátásával kapcsolatban milyen problémák merülnek fel, különös figyelmet fordítva a kirendelési funkció tényleges gyakorlatára, és az ez által felvetett kérdésekre.
1. Mind a konkrét terhelt egyéni szemszögéből, mind pedig a rendszer egészének szempontjából
- 53/54 -
kulcsfontosságú kérdés, hogy ki kapja egy adott ügyben a kirendelést. A védő kirendelése, azaz a konkrét ügyben eljárni köteles konkrét ügyvéd kiválasztása a rendszer legfontosabb funkciója, minden további funkció alapja és egyben célja is. Ezt az egyébként kézenfekvő igazságot csupán azért hangsúlyozom talán kissé eltúlzott módon, mert ennek fényében válik igazán furcsává, hogy ez a funkció (legalábbis az eljárás szempontjából minden gyakorlati szakember szerint kiemelkedő jelentőségű nyomozás során) a nyomozó hatóság, azaz egy olyan szerv kezében van, amely eljárási helyzeténél fogva nem érdekelt az igazán hatékony ügyvédi munkában. Nyilván lesz, aki vitatja ezt az állítást, de véleményem szerint kétségtelenül könnyebb a vizsgálónak egy olyan védővel, aki nem túl agilis, nem terjeszt elő lépten-nyomon bizonyítási indítványokat, esetleg meg sem jelenik az eljárási cselekményeken.
A tények azt mutatják, hogy ennek a strukturális problémának rendkívül komoly gyakorlati következményei vannak. A Magyar Helsinki Bizottság fogda- és börtönmegfigyelő programjának keretében 500 előzetes letartóztatottal készült kérdőíves kutatás szerint amíg a meghatalmazott védők 40 százaléka kapcsolatba lép védencével legkésőbb az első kihallgatás megkezdéséig, addig a kirendelt védők esetében ez az arány csupán 24 százalék. Mivel ennek a védőn kívül álló okai is lehetnek (lásd alább), beszédesebb az az adat, mely szerint a lekérdezés időpontjáig az első tárgyalás előtt álló, meghatalmazott védővel rendelkező fogvatartottak 5 százaléka nem került kapcsolatba a védőjével, szemben a kirendelt védővel rendelkezők 31 százalékával. Tehát majd minden harmadik rászoruló és fogva tartott személy volt kénytelen nélkülözni a hathatós ügyvédi segítséget az ellene folyó eljárásban.[7]
A megkérdezett fogvatartottak állításait a büntetőeljárás egyéb szereplőinek tapasztalatai is alátámasztják. A kérdőíves kutatás tapasztalatait összegző jelentéshez a Tolna Megyei Főügyészség csoportvezető büntetés-végrehajtási és jogvédelmi ügyésze, Lakatos István a következő észrevételeket fűzte: "A kirendelt védővel való kapcsolatfelvétel leírt problémái a bv. ügyészi vizsgálatok szerint is a védelemhez való jog gyakorlását gyakran nehezítik. Ebben a kérdésben az új Be., illetve a módosult jogszabályi háttér sem hozott kedvező változást. Az előzetesen letartóztatott sokszor azért kér ügyészi meghallgatást, mert a kirendelt védővel való kapcsolatfelvétel érdekében segítő közreműködését kéri, vagy - amely a leggyakoribb - a bv. ügyésztől kér a büntetőeljárási jogaira és azok gyakorlásának módjára vonatkozó olyan tájékoztatást, amelyet elsősorban a kirendelt védőjétől kellene megkapnia, de ezt tőle nem remélheti. A kirendelt védőt a fogvatartott kérelmére sokszor kell rövid úton megkeresni annak érdekében, hogy a védencét keresse fel a rendőrségi fogdában vagy a bv. intézetben."
Számos érdekes tapasztalattal szolgált e vonatkozásban a szintén a Magyar Helsinki Bizottság által működtetett büntetőjogi segítségnyújtó program is. A program 2004 szeptembere és 2005 januárja között folyó ügyfelvételi szakaszának lényege az volt, hogy a részt vevő rendőri szervek a kötelező védelem eseteiben a védőt meghatalmazni nem kívánó gyanúsítottak első kihallgatása előtt értesítették a bizottság éjjel-nappal működő diszpécserszolgálatát, amely a gyanúsított számára másfél órán belül ügyvédet biztosított. A védői tevékenységet figyelemmel kísérte a Budapesti Ügyvédi Kamara, az Igazságügyi Minisztérium és a bizottság képviselőiből, valamint egyetemi tanárokból és gyakorló ügyvédekből álló kuratórium, így biztosítva, hogy a rászorult gyanúsítottak a hatósággal való első találkozásuktól kezdve magas színvonalú védelemben részesüljenek.
A holland külügyminisztérium által finanszírozott program keretében 2005 februárjában a holland segítségnyújtási rendszer szakembereiből álló küldöttség érkezett Budapestre, és találkozott a programban részt vevő öt budapesti rendőri szerv[8] képviselőivel is, akik elmondták, hogy míg a kirendelt védők az esetek nagy részében (az egyik osztályvezető szerint 90-95 százalékában) nem jelennek meg az eljárási cselekményeken, addig a bizottság ügyvédei minden esetben részt vettek az első kihallgatáson. A holland küldöttség kérdésére, hogy ennek fényében jónak tartják-e a kezdeményezést, az egyik rendőri vezető kertelés nélkül azt válaszolta, hogy ezt a gyanúsítottaktól kell megkérdezni, mert az ügyvédi jelenlét elsősorban nekik jó.
A nyomozó hatóság nemcsak egy kevésbé vehemens védő kirendelésével, hanem a kirendelés időzítésével is elérheti, hogy a sokszor sorsdöntő első kihallgatáson ne okvetetlenkedjen az ügyvéd. Az új Be. tartalmaz néhány olyan rendelkezést, amely azt hivatott biztosítani, hogy a kirendelt védő lehetőség szerint megjelenhessen az első kihallgatáson, ezek azonban a gyakorlatban nem mindig érvényesülnek. A gyanúsítottat figyelmeztetni kell arra, hogy védőt választhat, illetőleg kérheti védő kirendelését. Ha az eljárásban védő részvétele kötelező, és a gyanúsított kijelenti, hogy nem kíván védőt megbízni, az ügyész, illetve a nyomozó hatóság nyomban védőt rendel ki.[9] Ezek a figyelmeztetések gyakorlatilag a kihallgatás megkezdése után hangzanak el, és az nincs előírva, hogy a kihallgatást fel kell függeszteni azért, hogy az akár nyomban kirendelt védő meg is érkezhessen. A kérdőíves felmérés egyik megkérdezettje például elmondta, hogy ami-
- 54/55 -
kor a figyelmeztetést követően fel akarta hívni az ügyvédjét, az őt kihallgató vizsgáló közölte: nem kötelesek biztosítani a védő jelenlétét, majd a kihallgatást követően telefonálhat az ügyvédnek.[10]
A különösen kiszolgáltatott helyzetben lévő fogva tartott terheltekre nézve a Be. többletgaranciákat is tartalmaz, amikor kimondja, hogy esetükben a védőt legkésőbb a terhelt első kihallgatásáig kell kirendelni. E jogszabályi rendelkezésnek nyilvánvalóan az a célja, hogy a kihallgatás lehetőség szerint védői jelenlét mellett történjék. Felmérésünk azt mutatta, hogy a nyomozó hatóság - a szabályt formálisan betartva, ám gyakorlatilag kiüresítve azt - sokszor olyan időben értesíti a védőt, hogy annak már a legnagyobb lelkiismeretesség mellett se lehessen esélye a kihallgatáson részt venni. Arra, hogy ez a gyakorlat valóban létezik, sőt esetenként a nyomozás törvényességéért felelős ügyész sem talál kivetnivalót az ilyen eljárásban, Hegedűs Lászlónak, a Vas Megyei Főügyészség ügyészének a kérdőíves kutatás jelentéséhez fűzött észrevételei szolgáltattak meghökkentő bizonyítékot.
Bár a jelentésben a válaszadók anonimizálva szerepeltek, az egyik Vas megyei fogvatartottat, aki azt állította, hogy vele szemben a nyomozók lélektani nyomásgyakorlást alkalmaztak, az ügy körülményeiből azonosítani lehetett. E sorok szerzője felháborodott levelet kapott a Vas Megyei Főügyészségtől, amelynek írója sérelmezte, hogy a bizottság egyoldalú és kellően nem ellenőrzött információk alapján kelti rossz hírét az ügyben eljáró hivatalos személyeknek. Annak érdekében, hogy cáfolja a lélektani nyomásgyakorlás vádját, Hegedűs László részletesen beszámolt az általa - a kutatási jelentés megismerése után - kivizsgált nyomozás menetéről. Beszámolójából - többek között - a következők derültek ki: a pszichés presszióra panaszkodó terheltet (nevezzük A.-nak) február 5-én 18.40-kor vették őrizetbe, "részére hivatalból védőt rendeltek ki, akit február 6-án 00.10 órakor értesítettek arról, hogy még aznap sor kerül a gyanúsított első kihallgatására. A nyomozó szerv február 6-án 00.23 órakor gyanúsítottként hallgatta ki A.-t, aki a vallomástételt megtagadta. A kihallgatás 01.18-kor befejeződött, az eljárási cselekményen védő nem vett részt." Ami - tegyük hozzá - nem meglepő.
Amit az ügyész az ügy kapcsán leírt, inkább a terhelt lélektani nyomásgyakorlásra vonatkozó panaszát látszott alátámasztani. A.-t 18.40-kor vették őrizetbe, olyan időpontban tehát, amikor még lehetett rá reális esély, hogy amennyiben kirendelt védőjét értesítik a kihallgatás - mégoly késői - időpontjáról, ő meg tudjon jelenni azon. A feljegyzésből azonban az tűnik ki, hogy a védőt a hajnali időpontban megtartott kihallgatás előtt irreálisan rövid idővel, kevesebb mint negyed órával értesítették. Ez az eljárás (noha a törvényes követelménynek formálisan eleget tesz, hiszen a kirendelésre és az értesítésre még a kihallgatás előtt került sor), kiüresítette, súlyosan megsértette a védelemhez való alapvető jogot. Nyilván elképzelhetők olyan esetek, amikor nyomozati érdekből a terheltet azonnal ki kell hallgatni, és nem lehet ésszerű időt hagyni a védőnek a megjelenésre, itt azonban az elfogás és a kihallgatás között több mint öt óra telt el, ezért ez a magyarázat nem jöhet szóba. A Be. 179. §-a értelmében a fogva lévő gyanúsítottat huszonnégy órán belül kell kihallgatni, a nyomozóknak tehát még közel tizennyolc órájuk lett volna a kihallgatás foganatosítására. Ha egy másnap délelőtti időpontot határoznak meg, vagy az elfogás után nem sokkal értesítik a védőt, akkor az ügyvédnek lett volna reális esélye a kihallgatáson való részvételre, amely esetben a jogellenes lélektani nyomásgyakorlás lehetősége fel sem merül.
A már említett holland küldöttség látogatása során Frech Ágnes, a Fővárosi Bíróság Büntető Kollégiumának vezetője elmondta, hogy értelmezése szerint ehhez hasonló esetekben, tehát amikor nem telik el kellő hosszúságú idő az értesítés és a kihallgatás megkezdése között, az ott tett vallomást nem szabad figyelembe venni, mivel a bizonyítékot a nyomozó hatóság a Be. 78. § (4) bekezdésébe ütközően, a terhelt eljárási jogainak lényeges korlátozásával szerzi meg. Ha kellő visszacsatolás lenne a bírói döntések és a nyomozó hatóság gyakorlata között, ki lehetne kényszeríteni a törvényes magatartást. Azt már csak én jegyzem meg, hogy ebben a konkrét példában az ügyész, aki ezt a visszacsatolást biztosíthatná, semmi kivetnivalót nem talált a nyomozó hatóság eljárásában. Az ilyen jellegű anomáliák kiküszöbölése szempontjából fontos fejlemény lehet, hogy a Be. módosításának tervezete szerint a védőválasztással kapcsolatos figyelmeztetést tartalmazó 179. § az alábbi (4) bekezdéssel egészülne ki: "A megalapozott gyanú közléséről és a gyanúsított kihallgatásáról a nyomozó hatóság olyan időben köteles intézkedni, hogy a védelemhez való jog gyakorlását lehetővé tegye."[11]
A Helsinki Bizottság büntetőjogi segítségnyújtó programjának köszönhetően derült fény a rendőrség kirendelési gyakorlatával kapcsolatos, a védelemhez való jog szempontjából rendkívül fontos jogértelmezési problémára is. A programban részt vevő ügyvédek néhány nappal az ügyfelvételi időszak megkezdése után jelezték, hogy bár a bizottságnak a BRFK-val kötött együttműködési megállapodása kimondja: a rendőri szerv törekszik arra, hogy a diszpécserszolgálat értesítése az első kihallgatást legalább három órával megelőzően megtörténjen, többször előfordul, hogy a nyomozó hatóság az előállítás
- 55/56 -
nyolc órája alatt kihallgatja a gyanúsítottat, ezt követően őrizetbe veszi, és csak az őrizetbe vétel után foganatosított, folytatólagos gyanúsítotti kihallgatásról értesíti a diszpécserszolgálatot, amely ezért csak akkorra tud a terheltnek védőt biztosítani, amikor a kihallgatás érdemi része már lezajlott.
Azt gondolván, hogy félreértésről van szó, felvettük a kapcsolatot az érintett (VIII. kerületi) kapitányság illetékesével, aki arról tájékoztatott, hogy a rendőri szerv értelmezésében az előállított, majd az előállítás ideje alatt meggyanúsított és kihallgatott terhelt nem minősül fogva tartottnak, így esetében a védelem nem kötelező, ezért nem is tartozik a büntetőjogi segítségnyújtó program hatálya alá, csak akkortól kezdve, amikor őrizetbe veszik, amire viszont csak a kihallgatást követően kerül sor.
A probléma lényege a következő: bár a Be. 46. § a) pontja alapján a védelem kötelező, ha a terheltet fogva tartják, a Be. nem definiálja, milyen szabadságkorlátozás tekintendő fogva tartásnak. Az előállítást a Be. nem, csupán a rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény (rendőrségi törvény) szabályozza, amely kimondja, hogy legfeljebb nyolc, kivételes esetben pedig tizenkét órára előállítható, aki bűncselekmény elkövetésével gyanúsítható.[12] Noha a rendőrségi törvény szerint fogvatartott az, akit törvény, illetőleg törvény alapján kiadott hatósági határozat alapján a szabad mozgáshoz és tartózkodási helye szabad megválasztásához való jogában korlátoznak (őrizetbe vett, előzetesen letartóztatott, közbiztonsági őrizetben lévő, elfogott és előállított, elővezetett),[13] a kötelező védelemmel kapcsolatban a rendőrség álláspontja az volt, hogy a rendőrségi törvény szóhasználata nem alkalmazható a Be.-re, mivel az csak a (bűnügyi) őrizetről rendelkezik, előállítást nem ismer. Következésképpen az előállított nem tekinthető fogva tartottnak, így neki, amíg az őrizetbe vételét el nem rendelik, kirendelt védő sem jár.
A bizottság ezt az értelmezést nem találta kielégítőnek a következő okból. A Be. 126. § (5) bekezdése egyértelművé teszi, hogy az előállítás is fogva tartásnak minősül, amikor kimondja, hogy a terheltnek az őrizetbe vétel elrendelését megelőző hatósági fogva tartását (így az előállítást is) az őrizet tartamába be kell számítani. Ebből következően az előállított személy fogva lévőnek minősül, így amennyiben eljárás indul ellene, esetében kötelező a védő kirendelése.
Ezen túlmenően a rendőrség értelmezése kiüresíti a Be. 48. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezést is, amely kimondja, hogy amennyiben a terheltet fogva tartják, a védőt legkésőbb a terhelt első kihallgatásáig kell kirendelni. Amikor erre a szabályra hivatkoztunk, az érintett kapitányság illetékese úgy reagált, hogy ez a kitétel az őrizetbe vételt követő első kihallgatásra vonatkozik. Ez amellett, hogy logikailag nehezen tartható, egyben rendkívül veszélyes értelmezés is, hiszen ha például az előállított személy még az őrizetbe vétele előtt foganatosított kihallgatásán feltáró jellegű, beismerő vallomást tesz (és mégis őrizetbe veszik), adott esetben az őrizetbe vételt követően további kihallgatására nincs is szükség, és a nyomozást úgy zárják le, hogy az (őrizetbe vétel után) kirendelt védőnek esélye sincs a terhelt kihallgatásán részt venni, így a 48. §-ban foglalt szabály még elvileg, formálisan sem érvényesülhet.
A fenti gondolatmenet alapján a Legfőbb Ügyészségtől kértünk állásfoglalást a kérdésben. A Legfőbb Ügyészség alapvetően a bizottságnak adott igazat, és egy körlevélben felhívta a megyei főügyészek figyelmét a törvényes gyakorlat szorgalmazására és ellenőrzésére, azonban értelmezése további problémákat vetett fel. A Legfőbb Ügyészség gondolatmenete szerint abban az esetben, ha az előállítást őrizetbe vétel követi, az előállítás időtartamát az őrizet időtartamába be kell számítani, ami viszont azt jelenti, hogy az előállítás időtartama is a Be. szerinti őrizetnek számít, s emiatt a védő részvétele a büntetőeljárásban már ennek időtartama alatt is kötelező. Ezt tartalmazza egyébként a Be. alkalmazásának egyes kérdéseiről már korábban kiadott emlékeztető is,[14] amelynek 43. pontja szerint "amennyiben az Rtv. alapján történt előállítást az őrizetbe vétel nyomban követi - tehát amikor az előállítás ideje része az őrizet időtartamának -, a védelem az előállítás kezdetétől kötelező".
Ez a megoldás azonban nem rendezi megnyugtatóan a kérdést, hiszen elképzelhető, hogy az első kihallgatást megelőzően a nyomozó még nem tudja biztosan, őrizetbe kell-e majd venni a gyanúsítottat. Amennyiben védő kirendelése nélkül kihallgatja, majd a kihallgatás eredménye alapján őrizetbe veszi, akkor visszamenőleg törvénysértővé teszi a kihallgatást, ezáltal bizonyítékként felhasználhatatlanná teszi a terhelt vallomását. Viszont ha a kihallgatás során szerzett információk alapján őrizetbe vételnek volna helye, akkor e fenti megfontolás alapján nem tekinthet el a szükséges intézkedés megtételétől. Ugyanakkor nyilvánvalóan nem várható el ésszerűen, hogy minden egyes csekély súlyú bűncselekmény miatt előállított, majd a kihallgatás végeztével elengedett elkövető esetében védőt kelljen kirendelni, mert erre nyilvánvalóan nincs meg a védői és nyomozói kapacitás, és igazságszolgáltatási érdek sem fűződik hozzá.
Amikor egy másik ügy kapcsán felhívtuk a Legfőbb Ügyészség figyelmét az értelmezésben rejlő ellentmondásra, a következő választ kaptuk: "a Be. 126. § (5) bekezdésben foglalt rendelkezés folytán az őrizetbe vételt megelőző hatósági fogva tartást az
- 56/57 -
őrizet tartamába be kell számítani. Ebből a szabályból következtettünk arra, hogy az őrizetet megelőző hatósági fogva tartás része az őrizetnek, ami [...] kötelezővé teszi a védő részvételét az eljárásban. Kétségtelen, hogy az előbbi okfejtésből nem következik szükségszerűen az, hogy ha az előállítást nem követi őrizet, az előállítást ne lehetne fogva tartásnak tekinteni, hiszen - ha rövid időre is - a terhelt a hatékony védekezés jogának érvényesülésében korlátozva van. Az ítélkezési gyakorlatra vár a Be. 46. § a) pontjában foglalt rendelkezés helyes értelmének kialakítása."
A fenti példák jól illusztrálják, hogy a nyomozó hatóságok kirendelési gyakorlata korántsem zökkenőmentes, és az esetek túlnyomó részében nem a védelemhez való jog maradéktalan gyakorlásának irányába hat. Álláspontom szerint ez - a nyomozó hatóság eljárási helyzeténél és természetesen érvényesülő sajátlagos érdekeinél fogva - nem is várható el. Olyan strukturális problémáról van szó, amelynek megoldása a rendszer radikális reformját, azaz a kirendelési funkció más szerv kezébe helyezését teszi szükségessé, annak érdekében, hogy a nyomozó hatóság (és a vádhatóság) az előtte folyamatban lévő ügyekben csak jelezze a kirendelés szükségességét, de a tényleges kirendelést, azaz a kirendelt védő kiválasztását és értesítését az eljárásban semmilyen formában nem érdekelt szerv hajtsa végre. Ez az Igazságügyi Minisztérium Jogi Segítségnyújtó Szolgálatának bevonásával esetleg megoldható lenne.
Ha ez költségvetési szempontból kivihetetlennek bizonyul, elképzelhető az is, hogy a kirendelés feladata továbbra is a nyomozó hatóságnál marad, de olyan módon, hogy a hatóságnak nincs mérlegelési joga a kirendelendő ügyvéd személyével kapcsolatban. Ez úgy oldható meg, ha a kamarák a kirendelést vállaló ügyvédeket napok szerint osztják be, és így a nyomozó hatóság csak az adott napon ügyeletben lévő ügyvédek közül választhat. Tekintettel az ügyvédi kar folyamatosan emelkedő számára, feltételezhető, hogy egy ilyen beosztás az ügyvédek szempontjából méltányos módon megoldható.
2. Egyéni minőségbiztosítás alatt a konkrét ügyekben eljáró ügyvéd konkrét védői tevékenységének vizsgálatát értem. A probléma lényege az, hogy amíg a meghatalmazott védők esetében az ügyfél ellenőrzést gyakorol az ügyvéd tevékenysége felett (ha elégedetlen, felmondja a megbízási szerződést, és keres mást), addig a kirendelt védő esetében ilyesfajta közvetlen kontrollmechanizmus nem létezik. Sajátos háromoldalú jogviszony alakul ki ugyanis, amelyben nem az ügyfél biztosítja a díjazást, az a fél azonban, amelyik fizet az ügyvédnek, egyrészt nem rendelkezik rálátással az ügyvéd munkájára, másrészt pedig - az ügyvédi függetlenség elvénél fogva - nem is gyakorolhat rá hatást.
Az egyéni minőségbiztosítási funkciót közvetett módon, fegyelmi jogkörén keresztül az ügyvédi kamaráknak kellene ellátniuk. A kamara fegyelmi eljárást folytat azokkal az ügyvédekkel szemben, akik az ügyvédi tevékenység gyakorlásából eredő, jogszabályban, illetve az etikai szabályzatban meghatározott kötelességüket vétkesen megszegik.[15] E kötelezettségek körébe esnek a Be. vonatkozó rendelkezései (például az, amely szerint a védő köteles a terhelttel a kapcsolatot késedelem nélkül felvenni[16]), valamint a kirendelt védőként való eljárás egyéb szakmai szabályai is, különös tekintettel az ügyvédi etikai kódex[17] 8/4. pontjára, mely szerint a kirendelés átvételét követően haladéktalanul jelentkezni kell a kirendelő hatóságnál, tájékoztatást kell kérni, és haladéktalanul kezdeményezni kell az előzetes letartóztatásban lévő ügyféllel a személyes kapcsolat felvételét.
Amint a fent idézett kutatási eredményekből, a büntetőeljárás résztvevőinek, valamint a Helsinki Bizottság fogda- és börtönmegfigyelőinek tapasztalataiból kitűnik, a kirendelt védők jelentős részét felelősségre lehetne vonni csak a két fenti szabály megsértéséért. Ennek ellenére az ilyen jellegű fegyelmi eljárások igen ritkák, aminek elsősorban ismét strukturális oka van, mégpedig a következő: A nyomozati szakban elsősorban a nyomozó hatóság és a terhelt van abban a helyzetben, hogy az ilyesfajta mulasztásokat a kamarának jelezhetné. Ez azonban - különböző okokból - sem az egyiktől, sem a másiktól nem várható. Amint azt fent jeleztük, a nyomozó hatóság alapvetően nem érdekelt a hatékony ügyvédi munkában, ezért nyilvánvalóan nem fogja jelezni, ha a védő nem látja el megfelelően a munkát.
A terhelt helyzete bonyolultabb. Azok a terheltek, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy védőt hatalmazzanak meg, általában a szegény, iskolázatlan rétegekből kerülnek ki, érdekérvényesítő képességük is alacsony. Ráadásul a terheltnek nincs alanyi joga új védő kirendelésének kérésére. Az ügyvédi törvény szerint a hatóság a kirendelt ügyvédet a kirendelés alól felmentheti, ha a terhelt alapos okkal kéri a felmentését.[18] A Be. gyakorlatilag megismétli ezt a szabályt, amikor kimondja: "a védő kirendelése ellen nincs helye jogorvoslatnak, de a terhelt - indokoltan - más védő kirendelését kérheti. A kérelemről az a bíróság, ügyész, illetőleg nyomozó hatóság dönt, amely előtt az eljárás folyik."[19] Előállhat tehát az a helyzet, hogy a terhelt új védő kirendelését kéri, azonban a hatóság e kérésnek nem tesz eleget, a terhelt tehát olyan védővel kénytelen folytatni az eljá-
- 57/58 -
rást, akit bepanaszolt, akivel szemben fellépett a hatóság előtt. Az is érthető, hogy a terheltnek adott esetben elegendő az ellene folyó eljárás, nem kíván újabb "frontot" nyitni. Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy azok a terheltek, akik bár tisztában vannak ezzel a jogukkal, nem kockáztatják meg a panasztételt.
Ennek eredményeként a tényleges egyéni minőségbiztosítás hiányzik a magyar rendszerből. Márpedig a nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy ennek a terheltek jogtudatossága növekedésével párhuzamosan a magyar államra nézve hátrányos anyagi következményei lehetnek.
Az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) az Artico kontra Olaszország ügyben[20] leszögezte, az állam a puszta kirendeléssel nem teljesíti azt az Emberi jogok európai egyezménye[21] 6(3)(c) cikkében[22] foglalt kötelezettségét, hogy - a kirendelt védő tevékenységének hatékonynak kell lennie. Noha a Kamasinski kontra Ausztria ügyben[23] az EJEB finomította álláspontját, kimondva, hogy az állam nem tehető felelőssé a kirendelt védői rendszer valamennyi hiányosságáért, egyértelművé tette azt is, hogy amennyiben a kirendelt védő nyilvánvalóan nem látja el feladatát, vagy mulasztását megfelelően a hatóságok tudomására hozzák, akkor megállapítható az állam felelőssége. Arra nézve, hogy milyen költségek várhatók, a Czekalla kontra Portugália ügy[24] nyújt iránymutatást. Az ügyben a kirendelt védő nem szabályszerűen nyújtott be fellebbezést a kérelmezőre kiszabott ítélet ellen, ezért a fellebbezést a másodfokú portugál bíróság érdemi vizsgálat nélkül elutasította. Az EJEB megállapította a 6(3)(c) cikk sérelmét, és a portugál államot 3000 euró kártérítés és 11 000 euró költség (azaz összesen 3 500 000 forint) megfizetésére kötelezte.
Szintén az egyéni minőségbiztosítási rendszer mielőbbi megalkotását teszi szükségessé az Európai Bizottság által az egyes büntetőeljárási jogok közösségi szintű biztosításának tárgyában 2004. április 28-án előterjesztett kerethatározat-javaslat.[25] A javaslat 4. cikke a "jogi segítségnyújtás hatékonyságának biztosítására való kötelezettség" címet viseli, és kimondja: a tagállamoknak biztosítaniuk kell olyan mechanizmusokat, amelyek lehetővé teszik a kirendelt védő más védővel való felváltását, amennyiben az általa nyújtott segítség nem hatékony. A javaslat indokolása külön felhívja rá a figyelmet, hogy "mivel a terhelt nem minden esetben képes a védelem hatékonyságának megítélésére, a tagállamok felelőssége, hogy ennek ellenőrzésére megfelelő rendszert hozzanak létre". A harmadik pilléres kerethatározatok természetükben az irányelveknek felelnek meg, azaz az elérendő célokat illetően minden címzett tagállamra kötelezők, azonban a forma és az eszközök megválasztását a nemzeti hatóságokra hagyják. Tekintettel arra, hogy jelenleg a védelem hatékonyságának ellenőrzésére nem létezik rendszer, a kerethatározat elfogadása esetén Magyarország lépéskényszerbe kerül e téren.
A feladat nyilván kényes, hiszen olyan megoldást kell választani, amely nem sérti az ügyvédi függetlenség elvét. A Helsinki Bizottság büntetőjogi segítségnyújtó programjának tapasztalatai alapján elképzelhetőnek tűnik, hogy a kirendelt védők munkáját egy, a kamara képviselőiből és esetleg más független szakemberekből álló, a jogi segítségnyújtó szolgálat megyei hivatalai mellett szervezett kuratórium kövesse nyomon a védők meghatározott (például féléves) rendszerességgel benyújtott összefoglalói alapján. A kuratórium tagjai - törvényben szabályozott titoktartási kötelezettség mellett - jogosultak lennének arra, hogy amennyiben az összefoglaló alapján szükségesnek látják, az adott ügyben keletkezett, a védő munkájának megítélése szempontjából lényeges iratokat megismerjék, és a védővel konzultáljanak. Szükség esetén a kuratórium kezdeményezhetné a kirendelés visszavonását, illetve a kamarai fegyelmi eljárás megindítását.
Az általános minőségbiztosítás a rendszer egészének figyelemmel kísérését, a rendszer működésére vonatkozó adatok szisztematikus gyűjtését és elemzését, a rendszer működésének értékelését jelenti. Noha ez a funkció tenné lehetővé, hogy megítélhető legyen: betölti-e a kirendelt védői rendszer azt a szerepet, amelynek érdekében működtetik (a tisztességes eljáráshoz és a védelemhez való jog biztosítása a valamilyen okból kiszolgáltatott helyzetben lévő terheltek számára), ezt a feladatot Magyarországon jelenleg egyetlen szerv sem látja el. Sem az ügyvédi kamarákban, sem az Igazságügyi Minisztériumban, sem az országos Igazságszolgáltatási Tanácsban nem állnak rendelkezésre adatok a kirendelt védők által vitt ügyek számát, eredményességét, arányait tekintve. Egyik szervnél sem végeztek vizsgálatokat a rendszer hatékonyságáról, és egyik szervnél sem léteznek olyan intézményesített mechanizmusok, amelyeknek az a céljuk, hogy a kirendelt védői intézmény működését nyomon kövessék és értékeljék.
A fent említett kerethatározat hatálybalépése ebben az összefüggésben is reformra fogja kényszeríteni Magyarországot. A javaslat 15. cikke szerint a tagállamok kötelessége, hogy elősegítsék a rendszer figyelemmel kíséréséhez és értékeléséhez szükséges információk gyűjtését. Ezt a munkát a cikk második bekezdése szerint az Európai Bizottság fogja felügyelni. A javaslat indokolása lehetőségként felveti, hogy a tagállamok a kirendelt védői rendszer értéke-
- 58/59 -
lését elősegítő kutatást és elemzést független kutatócsoportra bízzák. De a rendszeren belüli nagyobb koherenciát jelentene, ha ugyanaz a szerv látná el az általános minőségbiztosítási feladatokat is, amelyik az egyéni minőségbiztosítást végzi és (esetleg) a kirendelésekről is gondoskodik. Ez utóbbi azért lehet szükséges eleme a "funkciócsomagnak", mert a javaslat igen részletes adatgyűjtési feladatokat is előír. A 16. cikk szerint annak érdekében, hogy a kerethatározat intézkedéseinek értékelése és figyelemmel kísérése lehetséges legyen, a tagállamok biztosítják statisztikák gyűjtését, megőrzését és hozzáférhetővé tételét többek között arra vonatkozóan, hogy az összes büntetőeljárás hány százalékában került sor teljesen vagy részben ingyenes jogi segítségnyújtásra (kirendelésre).
A fentiekben említett szakmai kuratórium által végzett eseti vizsgálatok és a kirendelést foganatosító szerv (korlátozott diszkréciójú nyomozó hatóság vagy a jogi segítségnyújtó szolgálat) által folytatott módszeres adatgyűjtés eredményei alapján igen egyszerű volna időről időre áttekinteni a rendszer egészének működését. Egy ilyen mechanizmus léte a rendszer költségvetésének megtervezését is nagyban elősegítené.
3. A fentiek után talán nem meglepő, hogy azt állítom: a rendszer költségvetésével kapcsolatos funkciók esetében sem beszélhetünk átgondolt szisztémáról. A kirendelt védők díjazására és költségeik megtérítésére vonatkozó szabályokat az igazságügyi miniszter határozza meg,[26] a díj nagyságát pedig az Országgyűlés.[27] Azoknak a szerveknek tehát, amelyek a rendszer költségvetéséről döntenek, a fentiekből láthatóan nincsenek eszközeik a pénzükért nyújtott szolgáltatás minőségének ellenőrzésére, míg annak a szervnek (a kamarának), amely a rendszer működtetésével kapcsolatban jelenleg a legtöbb funkciót ellátja, csak korlátozott beleszólása van a költségvetési kérdésekbe.[28] Ehhez adódik, hogy egyes eljárási szakaszokban a tényleges kifizetéseket is más és más szerv teljesíti.
Nem csoda, hogy a szereplők néha maguk is összezavarodnak a tekintetben, hogy kinek, kitől, mennyi jár. A büntetőjogi segítségnyújtó program keretében 2004 szeptemberében a VI-VII. kerületi kapitányságtól értesítés érkezett a diszpécserszolgálathoz, hogy éjfélkor kihallgatnak egy angol állampolgárságú, magyarul nem beszélő terheltet. Az értesítésre megjelent a programban részt vevő egyik ügyvéd, akit - mivel számottevő jövedelme miatt a terhelt a programba nem volt felvehető - a nyomozó hatóság kirendelt. Az eljárási cselekmény végeztével az ügyvéd kirendelt védői díját a hatóság óránként 1300 forint plusz áfában állapította meg, noha ez az összeg nem felel meg a hatályos jogszabályok előírásainak, amelyek szerint a védőt megkezdett óránként a rendőrség által megállapított díj több mint duplája, 3000 forint plusz áfa illette volna meg. (Egyébként a korábban hatályban lévő jogszabályok sem tartalmaztak soha ilyen összeget, rejtély tehát, miért pont ennyit állapított meg a hatóság.)
Az ügyvéd figyelmeztette a díjjegyzéket kiállító nyomozót, de az közölte, hogy az óradíj megállapítása kapitányi utasításon alapul. Tekintve, hogy ekkor már hajnalodott, az ügyvéd nem állt le vitatkozni a nyomozóval, de az esetet mint általános jellegű problémát jelezte a bizottságnak, amely 2004 november elején levélben fordult a program illetékes VI-VII. kerületi kapcsolattartójához az egyedi jogsértés és az esetleges jogsértő gyakorlat orvoslása érdekében. Válasz mind a mai napig nem érkezett.
Érdekes jelenség, hogy a rendszer tényleges résztvevői néha saját hatáskörükben korrigálják azokat a költségvetési szabályokat, amelyeket a rendszeren tulajdonképpen kívül álló, de anyagi keretfeltételeit biztosító szervek meghatároznak. A büntetőjogi segítségnyújtó program keretében a részt vevő ügyvédeknek fizetendő óradíjak meghatározása kapcsán hívta fel figyelmünket néhány budapesti ügyvéd, hogy a Budapesti Ügyvédi Kamara és a BRFK megállapodása alapján a kirendelt védők megkezdett óránként valójában nem 3000 forintot kapnak, hanem ennél többet, mivel a díjjegyzék kiállításakor a nyomozó hatóság automatikusan 30 százalék költségátalányt számol el nekik. Így a kirendelt védői óradíj valójában 3900 forint plusz áfa. A költségátalány igen rugalmas, kedvező megoldás, azonban alkalmazhatósága nem következik a pártfogó ügyvéd és a kirendelt védő részére megállapítható díjról és költségekről szóló 7/2002. (III. 30.) IM rendelet szabályaiból. E szerint ugyanis a kirendelt védőt munkadíj és költségtérítés illeti meg, költségtérítés címén pedig az ügyvéd készkiadásainak megtérítését indítványozhatja. A készkiadások magukban foglalják a postai, távbeszélő, utazási, parkolási, szállás, leírási, másolási és egyéb költségeket is.[29] A védő díját és igazolt készkiadásait a bűnügyi költségek előlegezésére vonatkozó szabályok szerint annak felmerülésekor az a hatóság előlegezi, amelynek eljárása során az költségként felmerült.[30] Az általános rendelkezések szerint, amelyek a kirendelt védő esetében a nyomozási és ügyészségi szakban is érvényesülnek, az ügyvédnek az eljárásban felmerült készkiadásairól tételes kimutatást kell készítenie, ha azonban ezt az arra megszabott határidőn belül nem teszi meg, akkor készkiadásai a rendelkezésére álló adatok alapján állapítandók meg.[31] Ez utóbbi rendelkezés nyit némi kiskaput, melyen keresztül a költségá-
- 59/60 -
talány becsempészhető a rendszerbe, ugyanakkor egyértelmű, hogy a jogalkotó által elképzelt alaphelyzet a költségek tételes kimutatása. Ennek ellenére a rendszer két tényleges szereplője, a kamara és a rendőrség között kötött megállapodás alapján folytatott, a rendeletben előirányzott főszabályt felülíró gyakorlat zökkenőmentesen működik.
És végül hadd térjek ki a díjazás kényes kérdésére. Vitathatatlan, hogy a kirendelt védői óradíjak messze elmaradnak a piaci áraktól, mégsem világos, hogy amikor a jogi egyetemi túlképzés, valamint az egyéb klasszikus jogi pályák nagyban korlátozott felvevőképessége miatt egyre nő az ügyvédek száma, és gyakran hallani panaszokat az ügyvédek megélhetési nehézségeiről, akkor a kirendelt védők miért nem teljesítik lényegesen nagyobb arányban az etikai szabályokból eredő megjelenési kötelezettségüket azokon az eljárási cselekményeken, amelyeknek megkezdett órái után megilletné őket a díjazás, még ha nem is piaci alapokon.
Ráadásul nem mindenki szerint nyomasztó azoknak a helyzete, akik elsősorban vagy kizárólag kirendelésekből tartják el magukat. A büntetőjogi segítségnyújtó program ügyfelvételi szakaszának első napján egy igen feldúlt ügyvéd kereste fel a Helsinki Bizottság irodáját. Kiderült, hogy praxisa - néhány kollégájáéval együtt - azon alapul, hogy a VI-VII. kerületi kapitányság nyomozói rendszeresen őket rendelik ki, amikor erre szükség van, sőt az is előfordul, hogy este bemennek a kapitányságra és ott várnak, mert a kapitányság illetékességi területéből fakadóan szinte mindig szükségessé válik, hogy kirendelt védői feladatokat lássanak el. Azonban a büntetőjogi segítségnyújtó program keretében ha kirendelés szükségessége merül fel, az eljáró rendőrnek a bizottság diszpécserszolgálatát kell értesítenie, ami azt jelenti, hogy az ügyfelvételi időszak alatt a kapitányság és a meghatározott ügyvédi kör jól bevált együttműködését fel kell függeszteni. Amikor felvetettem, hogy a bizottság nyílt pályázaton kereste a programban részt venni kívánó ügyvédeket, tehát ő is jelentkezhetett volna, legnagyobb csodálkozásomra azt felelte, hogy látta a felhívást a Pesti Ügyvédben, de eszébe sem jutott pályázni, mivel kiválóan megél a kirendelésekből. Ez a strukturális gondok újabb diszfunkcionális következménye, és egyben visszacsatolás a kirendelésről való döntés funkciójának alapkérdéséhez. A jelenlegi rendszerben ugyanis a praxisát főleg kirendelésekre alapozó ügyvéd anyagilag függővé válhat a nyomozó hatóság kirendelésekről döntő tagjától, ami újfent nem a hatékony védelem irányába hat.
A fentiek alapján úgy tűnhet, ennyi strukturális probléma mellett valójában meglepő, hogy a rendszer "mégis mozog", működik. Nem vagyok róla meggyőződve, hogy ez nem csupán a látszat: a kirendelt védői rendszer célja, hogy a terhelt fokozott kiszolgáltatottságának eseteiben hatékony védői segítség biztosításával garantálja a tisztességes eljáráshoz és ezen belül a védelemhez való jog maradéktalan érvényesülését. A gyakorlati tapasztalatok azt mutatják, hogy ez a cél az esetek nagy részében nem teljesül. És ha a diszfunkció kezd normálissá, általánossá válni, akkor nyilvánvaló, hogy nem elsősorban egyéni mulasztásokról van szó, hanem rendszerszintű problémáról.
Megítélésem szerint amíg a rendszer működtetéséhez szükséges négy alapvető funkció nem kerül egy szerv vagy összehangoltan működő szervek kezébe, amíg a kirendelés a nyomozó hatóság feladata marad, amíg az egyéni minőségbiztosításra nem vezetnek be a kamara közvetett, fegyelmi szerepénél hatékonyabb mechanizmusokat, amíg senki nem kíséri figyelemmel a rendszer egészének működését módszeresen gyűjtött adatok alapján, és amíg a költségvetési tervezésben nem azé lesz a főszerep, aki a funkciókat vagy azok nagy részét ellátja, Magyarországon a kirendelt védői rendszer nem fog megfelelni a vele szemben támasztott alkotmányos követelményeknek.
JEGYZETEK
[1] Például az Emberi jogok európai egyezményének 6. cikke és az Emberi Jogok Európai Bíróságának kapcsolódó esetjoga, lásd alább.
[2] 57. § (3) bekezdés.
[3] A kirendelt védővel rendelkező fogva tartott személyek védelemhez való jogának érvényesülése a büntetőeljárás nyomozási szakaszában. Az állampolgári jogok országgyűlési biztosának jelentése, 1996.
[4] 1998. évi XIX. törvény a büntetőeljárásról.
[5] Lásd például Előrehozott büntetés: rendőrségi fogdák - fogvatartottak a rendőrségen, Budapest, Alkotmány- és Jogpolitikai Intézet - Magyar Helsinki Bizottság, 1997; Fenyvesi Csaba: A védőügyvéd: a védő büntetőeljárási szerepéről és jogállásáról, Budapest-Pécs, Dialóg Campus Kiadó, 2002.
[6] A jogi segítségnyújtásról szóló 2003. évi LXXX. törvény indokolása annyit mond csak, hogy "mivel a terheltek jogvédelmét szolgáló intézményeket a büntetőeljárásról szóló törvény részletesen szabályozza, e vonatkozásban a törvény nem tartalmaz rendelkezéseket".
[7] Kádár András Kristóf: A vétkesség vélelme. Sérelmes bánásmód és védői tevékenység az előzetes letartóztatásban lévő terheltek ellen folyó eljárásokban, Budapest, Magyar Helsinki Bizottság, 2004 (a továbbiakban A vétkesség vélelme), 124-127.
- 60/61 -
[8] A VI-VII., a VIII. és a XIII. kerületi rendőrkapitányság, valamint a BRFK Vizsgálati Főosztálya és Nyomozó Főosztálya.
[10] A vétkesség vélelme, 122.
[11] Lásd http://www.im.hu/adat/letoltes/TERVEZET%202005%2004%2021%20.pdf.
[12] 33. §.
[13] 97. § (1) bek. h) pont.
[14] A Legfőbb Ügyészség Ig. 770/2003. számú intézkedése.
[15] 1998. évi XI. törvény az ügyvédekről, 37. §.
[16] 50. § (1) bek. a) pont.
[17] 8/1999. (III. 22.) MÜK (Magyar Ügyvédi Kamara) szabályzata az ügyvédi hivatás etikai szabályairól és elvárásairól.
[18] Ügyvédi törvény 34. § (3).
[19] Be. 48. § (5).
[20] 6694/74, Judgment of 13/05/1980.
[21] Az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 19S0. november 4-én kelt egyezmény, lásd 1993. évi XXXI. törvény.
[22] Minden bűncselekménnyel gyanúsított személynek joga van - legalább - arra, hogy személyesen vagy az általa választott védő segítségével védekezhessék, és ha nem állanak rendelkezésére eszközök védő díjazására, amennyiben az igazságszolgáltatás érdekei ezt követelik meg, hivatalból és ingyenesen rendeljenek ki számára ügyvédet.
[23] 9783/82, Judgment of 19/12/1989.
[24] 38830/97, Judgment of 10/10/2002.
[25] Magyar szövegét lásd http://europa.eu.int/eur-lex/lex/LexUriServ/LexUriServ.do?uri=CELEX:S2004PC0328:HU:HTML.
[26] 7/2002. (III. 30.) IM rendelet.
[27] 2004. évi CXXXV. törvény a Magyar Köztársaság 2005. évi költségvetéséről, 58. § (3) bekezdés.
[28] A Magyar Ügyvédi Kamara elnöke tagja az Országos Igazságszolgáltatási Tanácsnak, mely előkészíti és benyújtja a kormányhoz a bírósági fejezetre vonatkozó költségvetési javaslatot (ez a fejezet tartalmazza a jogi segítségnyújtásra fordítandó összeg egy részét is).
[29] 1. §.
[30] 6. § (7) bekezdés.
[31] 3. §.
A következő írásban a szabadságkorlátozó kényszerintézkedések legsúlyosabb formájának egy gyakorló bíró - bizonyos fokig szükségképpen szubjektív - perspektívájából végzett elemzését szeretném nyújtani, és amellett kívánok érvelni, hogy a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (az "új Be.") folytán nem változott meg jelentős mértékben az előzetes letartóztatás gyakorlata. Ennek legfontosabb okai egyrészt a törvényen túli szociológiai tényezőkben keresendők, másrészt pedig az új Be. mögötti változatlan jogszemléletből (az inkvizitórius eljárás felsőbbrendűségébe vetett hitből) fakadnak.
Úgy vélem, mindenekelőtt érdemes egymástól megkülönböztetnünk a büntetőeljárás során alkalmazható szabadságkorlátozással, illetve elvonással járó kényszerintézkedések elemzésének két szintjét. Elsőként azt kell tisztáznunk, hogy milyen célt, értelmet hordoznak a büntetőeljárás rendszerében. Ezt a célt, illetve értelmet kell minősítenünk, megállapítanunk, hogy mennyiben érdemesek követésre, elfogadásra, vagy éppen milyen tekintetben kell átértékelnünk ezeket. Ezt követően kerülünk abba a helyzetbe, hogy az így meghatározott ideális célokhoz viszonyítsuk az intézmények hétköznapi működését, megvalósulását, azaz kritizáljuk a gyakorlatot.
Mielőtt azonban belevágunk ebbe a vizsgálódásba, nem árt tisztázni, milyen gyakorlati attitűdök állnak egymással szemben e kérdéskörben. Az egyik oldalon, a hatóságok tagjai részéről, olyan beállítódás figyelhető meg, mely szerint a jogalkalmazói tevékenység megítélésében a laikusok teljesen inkompetensek, a hatósági döntések kizárólag szakmai szempontú kontroll alá vonhatók, a nagyközönség véleménye indifferens. Jó okunk van ugyanakkor azt gondolni, hogy e kényszerintézkedések alkalmazása, gyakorlati megvalósulása nem tekinthető szakmai, elsősorban bírói-ügyészi-rendőri belügynek.
A jogalkalmazás egésze ugyanis, és azon belül a büntető anyagi jog érvényesítése is, erőteljesen politikai vonatkozású. A politika ebben a felfogásban a közös ügyekre vonatkozó cselekvéseket jelenti, amelynek egy adott politikai közösség kereteinek fenntartása, változtatása, vagy az együttműködési feltételek javítása a célja - tehát nem kimondottan a politikai hatalom megszerzése vagy megtartása. Ebben a keretben minden jogalkalmazói döntés politikai jellegű. Az is politikai, ha valaki betű szerint követi a jogszabályt (mivel az egy politikai céllal megalkotott szöveg), és annak is politikai lesz a hatása, ha valaki valamilyen érvre (például a jog egy alapelvére) hivatkozva teljesen eltér a szövegből egyértelműen levezethető jogi konzekvenciáktól. Ennek rögzítését igen fontosnak tartom, ily módon ugyanis fel tudjuk hívni a figyelmet arra a körülményre, hogy a jogalkalmazás nem olyan értelemben szakmai jellegű tevékenység, mint például az orvosi hivatás vagy az építészet. A jogalkalmazásban nem másodlagos szerepet játszik a politikai, illetve az etikai dimenzió; minden döntés érinti valamelyest a politikai közösség kereteit, mivel
- 61/62 -
azok az emberek egymás közti viszonyaira irányulnak. E viszonyok közül is azokra vonatkoznak, amelyek a nyilvánosság előtt zajlanak. Így a jogalkalmazás állandóan ki lehet és ki is van téve a nyilvánosság bírálatának, ezért a jogalkalmazói gyakorlatot megvédeni is a nyilvánosság előtt kell. Nem lehet tehát a közönséget inkompetensnek nyilvánítani, ahogyan más szakmák kérdéseinek esetében.
Ez a hatósági attitűd azonban - amelynek következtében a jogalkalmazók nem törekednek döntéseik indokainak a nyilvánossággal való megértetésére - alkalmas arra, hogy elleplezze a kényszerintézkedések vonatkozásában is azokat az okokat, melyek értelmet adnak ezen intézmények létének, és így talaját képezheti azon hiedelmek kialakulásának is, amelyek átszövik az előzetes letartóztatásra vonatkozó közbeszédet.
Ez a szakmai bezárkózás élteti tehát a másik - a sajtóban időnként felbukkanó és a jogvédő szervezetek által is megerősített - felfogást, amelyben nem mindig a valódi értelme jelenik meg e kényszerintézkedésnek, hanem inkább a bűnözés elleni harc egyik (emberi jogi szempontú aggályokat felvető) eszközeként szerepel. Az előzetes letartóztatással fenyegetés így egyrészt a hatóságok számára az illegális nyomásgyakorlás egyik módjaként, másrészt maga a letartóztatás mint "előrehozott büntetés" tűnik fel. Nem is az a gond, hogy ezek nem valós problémák, hanem az, hogy - amint a különböző hiedelmek esetében általában lenni szokott - leegyszerűsített magyarázatok sejlenek fel e jelenségek mögött. Fel kell fednünk tehát azokat a mélyben meghúzódó anomáliákat, amelyek a magyar büntetőeljárás struktúrájából fakadnak, és amelyekből valójában a legtöbb, a közbeszédet befolyásoló probléma is ered.
Először tehát azt kell vizsgálódás tárgyává tennünk, hogy milyen értelmet szolgál az előzetes letartóztatás intézménye. A törvényben is nevesítve a szökés és az elrejtőzés, illetve ezek veszélye, a bizonyítás megnehezítésének vagy meghiúsításának lehetősége, továbbá a bűnismétlés indíciumai szerepelnek mint előzetes letartóztatási okok. Ez a törvénybeli felsorolás egyúttal az előzetes letartóztatást igazoló érveket (tehát az intézmény értelmét) is világossá teszi, egyedül az első ok igényelhet némi kiegészítést. Az ilyen esetekben az előzetes letartóztatásnak az a célja, hogy a terheltnek az eljárási cselekményeken való jelenlétét biztosítsa. A bírói gyakorlat nem tekinti és soha nem is tekintette az előzetes letartóztatást - szemben a büntetőügyekben eljáró ügyvédek gyakran hangoztatott aggodalmával - előrehozott büntetésnek. A 2004-es Bírósági Határozatokban közzétett 227. számú jogesetben is rögzített érvelés tulajdonképpen erre az aggodalomra reagál: "Az előzetes letartóztatás intézménye az ártatlanság vélelmének alapelvével nem ellenkezik, és ez előrehozott büntetésnek sem tekinthető. Mindebből következően viszont az előzetes letartóztatással kapcsolatos döntésekre az addig feltárt bizonyítékok bizonyító erejének mérlegelése - amint erre a Legfelsőbb Bíróság már számos határozatában rámutatott - nem tartozhat." Hozzátehetjük: sok esetben csak így lehet elérni azt, hogy a terhelt valóban részt vegyen az eljárásban, az alternatív kényszerintézkedések ehhez ugyanis gyakran nem elegendő erejűek (óvadék, lakhelyelhagyási tilalom), vagy éppen túl drágák (házi őrizet). Úgy vélem tehát, hogy az előzetes letartóztatásnak a törvényben is kifejezett és a jogalkalmazásban is elfogadott céljai mindenki előtt igazolhatók.
Ezeket a célokat azonban a bírói gyakorlat - főként a praxison kívüli okok miatt - nem tudja mindig követni, és így sok esetben nem az előbbiekben rögzített igazoló érvekkel összhangban történik a döntés a letartóztatás kérdésében. Két olyan fontos tényező van, amelyek - egymással összefüggésben - igen nagy mértékben befolyásolják a szabadságkorlátozó kényszerintézkedések valódi funkciójának érvényesülését. Az egyik meglehetősen prózai: a bírák leterheltsége. Bár országos viszonylatban az utóbbi években csökkent az egy bíróra jutó, folyamatban lévő ügyek száma, de egyrészről a területi megoszlás rendkívüli aránytalanságokat mutat (Somogy megyében egy helyi bírósági büntetőbíróra átlagban huszonnyolc ügy jut, míg Budapesten százhetvenhat), másrészről pedig az átlag (száz ügy) még mindig elmarad az optimálistól. Ez a helyzet pedig nyilvánvalóan kedvez a döntést megkönnyítő automatizmusok, az indokolási, érvelési sémák elterjedésének, mivel kevesebb idő jut az adott ügy egyedi sajátosságainak, konkrét körülményeinek tisztázására. (Ilyen, a vádlott bűnösségének kimondását "segítő" klisék vagy "indokolási közhelyek" például: a sértett, a vádlottal szemben, a hamis tanúzás terhe alatt vall, így az ő vallomása fogadható el; a tanú következetes, ellentmondásmentes vallomása aggálytalannak minősül; a tárgyalásig eltelt idő hossza magyarázza a tanú vallomásainak ellentmondásait; ha a vádlottak egymásra terhelő vallomást tesznek, akkor abban - és csak abban - a körben hitelesnek fogadják el a vallomásukat; ha később megváltoztatja valaki terhelő vallomását, akkor a bíróságok a korábbi vallomást használják fel, mondván, akkor még jobban emlékezett az illető arra, hogy mi történt; etc.)
Még inkább ez a helyzet az előzetes letartóztatás tárgyában hozott döntések esetében. Ezekben az ügyekben a bíráknak rendkívül kevés idejük van arra, hogy áttanulmányozzák az ügy iratait, felvilágosí-
- 62/63 -
tást kérjenek a nyomozó hatóságoktól, ellenőrizzék az előzetes letartóztatás általános feltételét képező megalapozott gyanú meglétét. Kénytelenek azokra az információkra támaszkodni, amelyek az iratok gyors elolvasása után a tudomásukra jutnak. Az előzetes meghallgatás általában igen rövid ideig tart (a gyanúsított kihallgatására - az ügy bonyolultságától függően - öt-tíz perc jut). A "nyomozási bíró" intézményének bevezetése, ezt bátran kijelenthetjük, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket (szakszerűbb, a nyomozó hatóság munkájának mélyebb ismeretében folyó, azt erőteljesebben kontrolláló és végső soron megalapozottabb döntést hozó bírói tevékenység). Számos, az új Be. hatálybalépése előtti és utáni személyes meghallgatásról készült jegyzőkönyvet és előzetes letartóztatást elrendelő végzést alaposan áttekintve, továbbá személyes tapasztalatok alapján nyugodtan állíthatom, hogy az indokolások a korábbi "általános" és a mostani nyomozási bírák ügyismeretének, alaposságának, időráfordításának teljesen azonos szintjét tükrözik. Változás pedig azért sem várható, mert sok megyében - talán részben az intézmény bizonyos mérvű diszfunkcionalitását belátva - minden büntető ügyszakos bírót kijelöltek nyomozási bírónak, aki a régebbi ügyeleti rendszernek megfelelően felváltva látja el ezt a feladatot.
Mindezen okok következtében azt láthatjuk, hogy még általánosabb, még sematikusabb érvelési, indokolási panelek bukkannak fel a kényszerintézkedéssel kapcsolatos végzésekben, mint a bűnösségről határozó ítéletekben. A végzések indokolása gyakorlatilag megismétli a törvényszöveg azon fordulatait, amelyek "ráhúzhatók" az adott terheltre, és nem értékelik az ügy sajátosságait, az eljárás alatt álló személyes körülményeit (például aki volt már büntetve, annál fennáll a bűnismétlés veszélye; ha a rokonok, szomszédok közül kerülnek ki a tanúk, akkor a tanúk befolyásolása lehet az indok; és legfőképpen a bűncselekmény "kiemelkedő tárgyi súlya" az, ami gyakorta önmagában megalapozza a szőkés, elrejtőzés veszélyét).
Tovább erősíti ezt a negatív tendenciát a Legfelsőbb Bíróságnak az óvadék és az előzetes letartóztatás viszonyának egyik aspektusáról kifejtett álláspontja. A probléma abból fakad, hogy óvadék felajánlásának csak abban az esetben van helye, ha egyedül a szökés, illetve az elrejtőzés veszélye alapozza meg a letartóztatást. Számos esetben előfordul ugyanakkor, hogy az elrendeléskor még több letartóztatási ok is fennáll, és ezekre hivatkozik is a bíróság az elrendelő végzésben. Amennyiben azonban az eljárás előrehaladtával a többi ok esetleg megszűnik (például a bizonyítási eljárás nagyrészt befejeződött, így a tanúk befolyásolásának lehetősége már nem merülhet fel), akkor nem lehetne elzárni a terheltet, illetve védőjét attól, hogy ülés keretében előadhassa, szerinte miért nem áll fenn a szökés, illetve az elrejtőzés veszélye, illetve azt, hogy mivel indokolja az óvadék megfizetése és a szabadlábra helyezés iránti kérelmét. A Legfelsőbb Bíróság azonban ezt a véleményt nem osztja, álláspontja szerint ha a letartóztatás más okokon is alapult, és az eljáró bíró úgy gondolja, hogy ezek az okok még léteznek, akkor nem kell ülést tartani. [EBH 2003.842: "Az előzetes letartóztatásnak az óvadék letétele mellett történő megszüntetésére azonban kizárólag akkor nyílik lehetőség, ha az előzetes letartóztatás a Be. 129. §-a (2) bekezdésének b) pontján alapul. Csak e feltétel fennállta esetén van jelentősége az ülésnek, hiszen az azon történő meghallgatás éppen annak tisztázására hivatott, hogy az óvadék letétele a bűncselekményre és a személyi körülményekre tekintettel valószínűsíti-e az eljárási cselekménynél a terhelt megjelenését, továbbá, hogy a terhelt (illetőleg az óvadékot felajánló) személyi és vagyoni helyzetére figyelemmel az említett cél eléréséhez milyen összegben indokolt meghatározni az óvadékot. (... ) Akkor viszont, ha - mint a jelen esetben is - az alkalmazott előzetes letartóztatási ok eleve kizárja az óvadék felajánlását, a 147. § (3) bekezdésében felsorolt eljárási résztvevőknek e körben történő meghallgatása (mivel az általuk szolgáltatandó információk a bíróság döntését értelemszerűen nem befolyásolhatják) szükségtelen. Ezért a bíróságnak ilyen esetben ülést nem kell tartania, hanem az indítványt elutasító döntését tanácsülésen hozhatja meg."]
Az előzetes letartóztatás diszfunkcionális működésének másik oka abban a tényben kereshető, hogy a bíró - az inkvizitórius eljárás törvényben is manifesztálódó és a joggyakorlatban is uralkodó pozíciójának következtében - el van zárva attól, hogy megítélhesse, mennyire zajlott szabályszerűen a nyomozó hatóság előtti eljárás, és mi volt a valódi oka a letartóztatás indítványozásának. A bíróság az elétárt, hivatalos eljárásban keletkezett iratokkal szemben nyilvánvalóan nem hivatkozhat döntésében megérzéseire, benyomásaira, de még szakmai tapasztalataira sem. (A Legfelsőbb Bíróság BK 122. számú állásfoglalása kifejezetten meg is tiltja a bíró számára, hogy a nyomozati szakaszban az előzetes letartóztatás tárgyában tartott meghallgatáson a bűncselekményre vonatkozó bizonyítékok erejét - tehát a gyanú megalapozottságát - vizsgálja.)
Ezen a ponton nem feledkezhetünk meg arról, hogy milyen jellegű az a "hozott anyag", melyből a bíróság dolgozik. A nyomozati irat közokirat, ezzel szemben az ellenbizonyítás rendkívül nehéz, legtöbbször gyakorlatilag bűncselekmény elkövetését kellene rábizonyítani a rendőrre ahhoz, hogy a fel-
- 63/64 -
vett jegyzőkönyvbe foglalt állítások vagy az egyéb bizonyítékok valótlanságát megállapíthassa a bíróság. Mondani sem kell, hogy milyen ritkán vezet sikerre az olyan típusú érvelés, amely a nyomozás során történt jogtalanságokra alapoz. Így tehát a rendőrségi szakasz papíron kívüli részei "fekete dobozt" jelentenek a bíróság számára, esetleg feltevései, sejtései lehetnek azzal kapcsolatban, hogy valójában mi volt egy-egy ügy háttere, de azt csupán nagyon ritkán lehet tényekre alapozva megindokolni, miért ad helyt az erre alapított védekezésnek. (Az egyik saját ügyemben arra hivatkozott a vádlott, hogy azért tett a nyomozás során beismerő vallomást, mert a rendőr pisztollyal fenyegette, hogy "vigye el a balhét", különben "élve eltemeti". A bíróság "természetesen" elvetette ezt a védekezést, azonban - már a jogerő beállta után - kiderült, hogy a vádlott a bűncselekmény megtörténtekor éppen börtönben volt. Ha azonban nincs ilyen "szerencséje", akkor soha nem bizonyosodott volna be, hogy felvett vallomása valótlan.)
Léteznek azért olyan adatok, amelyekből következtethetünk az előzetes letartóztatás "törvényen kívüli" indokaira. Pár évvel ezelőtt zajlott egy széles körű, alapos kutatás Hajdú-Bihar megyében az előzetes letartóztatás gyakorlatáról, ami azt az eredményt hozta, hogy csak mintegy negyedrészben lett végrehajtható szabadságvesztés a büntetés azokban ügyekben, amelyekben a terhelt valamelyik eljárási szakaszban előzetes letartóztatásban volt. Ez a felmérés utalhat arra, hogy már az előzetes letartóztatás elrendelése sem volt kellően megalapozott, és az indítványt egyéb bűnüldözési, krimináltaktikai megfontolások motiválhatták. (A vizsgálat idején még nem szerepelt a letartóztatási okok között az eljárás elhúzódásának megakadályozása, tehát ez a cél nem magyarázhatja a letartóztatás és a végrehajtható szabadságvesztések közötti korreláció gyengeségét. Az indokot a legtöbb esetben a cselekmény "kiemelkedő tárgyi súlya", és erre alapozva önmagában a szökés és az elrejtőzés veszélye szolgáltatta.)
Véleményem szerint e két említett ok szoros összefüggésben áll egymással: a nagy ügymennyiség kezelésében a bírókon segít annak az attitűdnek az internalizálása, mely szerint a nyomozó hatóság és az ügyészség nyilván "tudja, hogy mit csinál", nekik csupán hitelesíteniük kell a tevékenységüket az elrendelés kimondásával. Az előbb említett kutatás is kiemeli, hogy a letartóztatásokat meghosszabbító végzések automatikusan átveszik az ügyész már eredetileg is "blankettaszerű" indokolását.
Alátámasztják ezt az általános megállapítást azok az esetek, amelyekben nem a "szokványos", "halmozottan hátrányos helyzetű" terheltek előzetesének elrendeléséről van szó, hanem a társadalmi ranglétra magas(abb) fokára ért gyanúsítottak ügyeiről. Elég, ha a közelmúltban pedofil bűncselekmény elkövetésével gyanúsított, közmegbecsülésnek örvendő úszóedző letartóztatására gondolunk, de említhetném saját megyémet is, ahol a múlt évben több ügyvéddel és magas rangú rendőri vezetővel szemben indult eljárás. Ezekben az esetekben az a közös, hogy a letartóztatás rendkívül rövid ideig (pár napig) tartott, ezután vagy maga az elrendelő bíróság vagy a másodfok felülbírálta a korábbi döntést és szabadlábra helyezte a gyanúsítottakat. A magam részéről teljesen biztos vagyok benne, hogy egyik ügyben sem nehezedett direkt nyomás a bírákra, csak éppen a helyi vagy országos nyilvánosság fokozott érdeklődése miatt a szokásosnál jóval alaposabban, körültekintőbben vizsgálták az előzetes letartóztatás feltételeinek fennállását, és így jutottak arra a következtetésre, hogy mellőzhető a kényszerintézkedések eme változata. Az idő pedig őket igazolta, egyik ügyben sem lehetett azt hallani, hogy a terhelt megszökött, elrejtőzött volna vagy más módon akadályozná a vizsgálat sikerét.
Ezen ügyek tanulsága abban áll, hogy ha a többi eljárásban is legalább ennyi időt és energiát tudnának a bíróságok a megalapozottság vizsgálatára fordítani, akkor nagy valószínűséggel ritkábban élnének a sematizáció és a jogalkalmazói automatizmus által is támogatott lehetőségekkel, amely néhány indokolási panellel "rutinüggyé", de sok esetben megalapozatlanná is teszi a letartóztatás elrendelését. A fentiek ugyanakkor talán azt is mutatják, hogy a bírák képesek ebben a kérdésben is megfontolt, minden szempontból védhető döntéseket hozni; a problémák léte sokkal inkább egy szociológiai tényezővel (az ügyek mennyisége) és az e kihívásra adott - távolról sem szerencsés - jogalkalmazói válasszal (tartózkodás az ügyész és a nyomozó hatóság szakmai munkájának megítélésétől) függ össze. ■
Visszaugrás
