A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága a 2/1999. BJE számú határozatában az alábbi döntést hozta az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása céljából: "Ha a személysérüléssel járó vagy a sértett életét vagy testi épségét közvetlenül fenyegető veszélyhelyzetet az elkövető vétlenül idézi elő, de nem nyújt tőle elvárható segítséget a rászorultnak, cselekménye a segítségnyújtás elmulasztásának alapeseteként [Btk. 172. § (1) bek.] és nem annak bűntetti alakzata [Btk. 172. § (3) bek.] szerint minősül."
A jogegységi tanácsot e formula megkonstruálására az a tiszteletre méltó törekvése indította, hogy a szubjektív felelősség érvényesülését a Btk. 172. §-ának alkalmazása során feltétlenül biztosítsa. Az ítélkezési gyakorlat tényeit figyelembe véve a legmagasabb bírói fórum alkotmányos hatáskörének mozgósítása minden kétséget kizáróan indokolt volt. Más a helyzet azonban, ha a döntvényt e szemponton túl tesszük kritikai analízis tárgyává. Ekkor ugyanis az derül ki, hogy a szubjektív felelősség hangsúlyozása csupán álca, a jogegységi határozat valójában ennek az elvnek burkolt tagadása, elméleti aspektusból pedig a büntetőjogtudomány klasszikus tanításaitól való olyan nagymérvű eltávolodást jelent, amely a heterodox eltévelyedés kritériumait mindenben kimeríti.
E tanulmány megírásának éppen az a célja, hogy az imént jelzett ellentmondás behatóbb vizsgálatával a szakmát a kérdés továbbgondolására ösztönözze, különös tekintettel a büntetőjogi problematikának a gyakorlati jogalkalmazás szempontjából vett kiemelkedő jelentőségére.
A cikk áthághatatlan terjedelmi korlátaira tekintettel, továbbá a könnyebb megértés, és a gondolatmenet követhetőségének biztosítása végett kézenfekvőnek látszik a kifejtést egy egyszerű szerkezeti vizsgálattal kezdeni, mely azonban nem öncélú, minthogy kizárólag a fenti határozat lényeges tartalmának verifikálását van hivatva szolgálni.
A jogegységi döntvény sarkalatos pontja az az implicit feltevés, mely szerint a Btk. 172. § (3) bekezdése első tételének tényállási elemét képezi a tárgyi értelemben vett veszélyelőidézés büntetőjogi értékelése. Ennek talaján állapítja meg a határozat, hogy
a veszély vétlen előidézése - a bűnfelelősségi elv következetes érvényesítésének folyományaként - nem szolgálhat alapul a bűntett megállapíthatóságára.
A segítségnyújtás elmulasztásának vétsége [Btk. 172. § (1) bekezdése] a vizsgált bűncselekmény alapesete. Ez az úgynevezett tiszta mulasztásos bűncselekmény a segítségnyújtási kötelezettséget generális jelleggel, mindenkire kiterjedő hatállyal tárgyilag viszonylag széles körben előírja, az alanyi oldalon azonban a felelősség érvényesítési lehetőségét jelentősen megszorítja azáltal, hogy csupán a szándékos elkövetést rendeli megbüntetni. A bűncselekmény alapesete tehát passzív magatartással megvalósítható szándékos delictum.
A törvényi tényállás (2) és (3) bekezdésében a bűn-tetti alakzatokat találjuk, amelyek az alapeset realizálódását bizonyos (a jogirodalom által minősítő körülménynek nevezett) többlet tényállási elemek egyidejű fennforgására tekintettel helyezik súlyosabb megítélés alá.
Kézenfekvő osztályozás szerint a minősítő körülmények jogi jellegüket tekintve tárgyi vagy alanyi ismérvek. Az elsőnek említett minősítő körülmény a bűncselekmény tárgyi képét egészíti ki egy többlet mozzanattal, mely a súlyosabb szankcionálás alapjául szolgál. Ezzel szemben az alanyi jellegű minősítő körülmény fennállásakor tárgyilag mindenben az alapeseti tényállás valósul meg, csak a minősített alany által, vagy a minősített alany terhére történő elkövetés megítélése lesz súlyosabb annál, mintha a bűncselekményt egy olyan alany követné el (vagy azt egy olyan alany sérelmére követnék el), akit a minősítés alapját jelentő ismérv nem jellemez. Az alanyi minősítő körülmény tételezésével a törvényhozó az elkövetés szempontjából szóbajöhető alanyi körből - személyes tulajdonsága alapján - kiragad egy szűkebb csoportot, s az ebbe tartozók által vagy az ezek sérelmére megvalósított elkövetéshez súlyosabb jogkövetkezményt fűz, mint amilyen egyébként irányadó.
Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a tárgyi jellegű minősítő körülmény az elkövetést, az alanyi jellegű pedig az elkövetőt jellemző büntetőjogi tény.
Talán nem meglepő, hogy a jogalkotó a törvényi tényállás megkonstruálásánál éppen a fenti klasszifiká-ciót tekintette mérvadónak. A Btk. 172. § (2) bekezdésében egy tárgyi körülményt választott a bűntetti minősítés alapjául, míg a (3) bekezdésének két fordulatában az elkövetők különböző személyes tulajdonságai alapján eszközölt alanyi szűkítés folytán egy-egy delictum propriumot helyezett el. A tárgyilag a vétségi alakzattal minden szempontból azonosan realizálódó cselekmény súlyosabban minősül, ha a segítségnyújtást olyan aktív alany mulasztja el, aki azzal a személyes tulajdonsággal rendelkezik, hogy a sérülést vagy veszélyt, amely miatt a sértett segítségre szorul, a saját múltbeli magatartásával idézte elő; vagy (és) azzal a személyes tulajdonsággal rendelkezik, hogy ő a segítségnyújtásra nem csupán a Btk. 172. §-a, hanem valamely más speciális jogi viszony alapján is köteles.
Végső konklúziónk ennek megfelelően úgy szól, hogy a Btk. 172. § (3) bekezdésének első tétele a veszélyt előidéző elkövetőt rendeli a segítségnyújtás elmulasztása miatt (nem pedig a veszély előidézéséért) súlyosabban megbüntetni, s ez okból a hatályos Btk. miniszteri indokolásával összhangban már most leszögezhetjük, hogy a veszélyeztető magatartás büntetőjogi értelemben vett vétkessége - vétlensége az elemzésünk tárgyát képező bűntett megítélése szempontjából közömbös körülmény; e magatartás esetleges szabálysértési minőségének pedig végképp nincsen köze a büntetőjogi problematikához. Következtetésünket a későbbiekben is csak egészen csekély mértékben fogjuk pontosítani avégből, hogy az a halmazati minősítési szempontokkal szintén összhangban álljon.
Vizsgálódásunknak ezt az egyszerű jogszabálytani elemzés folytán előállt eredményét láthatóan több fényévnyi távolság választja el a jogegységi határozat álláspontjától. A továbbiakban - egy jogtörténeti kitérő után - megvilágítjuk, hogy a bűnfelelősség anyagi jogi dogmájával egyedül az általunk helyesnek tartott felfogás egyeztethető össze, míg a jogegységi döntvény köszönő viszonyban sincs azzal.
Habár jogegységi határozat e büntetőjogi problémával még nem foglalkozott, a segítségnyújtás elmulasztásának a veszélyhelyzetet előidéző személy által elkövetett bűntette minősítési kérdései nem minden előzmény nélkül valók a legmagasabb szintű büntetőjogi ítélkezés területén.
a) Ilyen, viszonylag nem túlságosan távoli előzmény a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának 123. számú határozata, melyben a grémium kimondta, hogy a veszély szándékos előidézése esetén a veszélyeztető cselekmény - az elkövető eredeti szándékára figyelemmel - a Btk. 172. §-a szerinti bűncselekménnyel nem képezhet halmazatot. A döntés összhangban volt a tudomány által a látszólagos anyagi halmazatok megítélésére kimunkált magyarázó elvekkel. Az állásfoglalás ezen túlmenően azt is tartalmazta, hogy vegyes bűnösségi alakzatok megvalósulásakor a segítségnyújtás kötelezettsége a magatartás gondatlan eredményére nézve már fennáll. Ilyenkor viszont a Btk. 172. § (3) bekezdésének első tétele szerinti bűntett megállapítására nincs lehetőség, a préterintencionális bűncselekménynyel csak a vétségi (vagy az enyhébb bűntetti) alakzat állhat halmazatban; az ellenkező felfogás értelmében ugyanis "a veszélyhelyzet szándékos előidézése kétszeresen kerülne értékelésre".
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
