Az európai joggal foglalkozó szakemberek körében szinte már közhelyszerű az a megállapítás, hogy a fogyasztóvédelmi magánjog egyre terebélyesedő szabályai irányelvek formájában jelennek meg, melyek a fogyasztókat védő minimum standardokat tartalmaznak. Az ún. devizahiteles ügyek kapcsán a széles szakmai és laikus publikum számára ismertté vált az Európai Unió Bírósága (a továbbiakban: Bíróság) és a hazai bíróságok által is leggyakrabban hivatkozott fogyasztóvédelmi jogszabály, a fogyasztókkal kötött szerződésekben alkalmazott tisztességtelen feltételekről szóló, 1993. április 5-i 93/13/EGK tanácsi irányelv (a továbbiakban: Irányelv), melynek értelmezésére jellemzően az elmúlt tíz esztendőben számos előzetes döntéshozatal iránti kezdeményezés irányult. Feltűnő, hogy Spanyolországon kívül ezek a kérelmek zömmel a 2004-ben, vagy 2007-ben csatlakozott tagállamok bíróságaitól érkeztek; különösen aktívak voltak Magyarország, Románia és Szlovákia bíróságai. Az Bíróság ítéleteit áttekintve látható az is, nagyobb számban csak a legfrissebb döntések koncentrálnak arra, hogy valamely természetes személy meghatározott jogviszonyba kerülve fogyasztónak minősül-e, vagy sem. A magyar kezdeményezések alapján úgy tűnik, a hazai judikatúrában az Irányelv alkalmazásában a fogyasztó fogalmának értelmezése nem okoz nagyobb nehézséget, hiszen a Bírósághoz címzett kérdések rendszerint a fogyasztói szerződések ettől eltérő aspektusaival kapcsolatosak. Más nemzeti bíróságok számára azonban az adott jogviszony specialitása folytán többször is kétség támadt a fogyasztó fogalmának helyes értelmezését illetően. Úgy véljük, ezek a döntések - kiemelten fókuszálva a C-74/15. számú Tarcău-ügyben hozott végzésre[1] - nem csupán a magyar bírói gyakorlat, hanem a fogyasztóvédelemmel foglalkozó jogtudomány számára is tanulsággal szolgálhatnak.[2] Szintén érdemesnek tűnik röviden szemügyre venni a fogyasztói szerződés értékelésének újabban felmerült egyes kérdéseit is.
A fogyasztó fogalom eredetét tekintve nem jogi terminus technicus; a közgazdaságtan és a szociológia előbb meghonosította, mint hogy a XX. századra a jog autonóm fogalmává vált volna. Mára viszont a jogtudományt is annyira foglalkoztatja, hogy a fogyasztóvédelmi jogot sui generis jogterületként különböztethetjük meg. Ez különösen igaz az Európai Unió jogára, nem függetlenül attól, hogy az EU politikáinak, intézményeinek feladata - az Európai Unióról Szóló Szerződés 169. cikke, valamint immár az Alapjogi Charta 18. cikke által megerősítetten - a fogyasztók védelme magas szintjének biztosítása, a fogyasztói érdekek érvényesülésének előmozdítása. Sőt, az uniós (közösségi) fogyasztóvédelmi jog az 1990-es évektől kezdődően túlzás nélkül tekinthető a tagállami fogyasztóvédelmi jog katalizátorának.
Az egyes uniós normák a fogyasztó fogalmát tipikusan negatív módon, olyan természetes személyként határozzák meg, mint aki saját szakmája, üzleti tevékenysége vagy foglalkozása körén kívül eső célból jár el. Ezt a klasszikus definíciót találjuk az Irányelv 2. cikk b) pontjában, vagy az Európai Parlamentnek és a Tanácsnak a fogyasztói hitelmegállapodásokról és a 87/102/EGK tanácsi irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló 2008/48/EK irányelve 3. cikk a) pontjában. A fogyasztási cikkek adásvételének és a kapcsolódó jótállásnak egyes vonatkozásairól szóló 1999/44/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv 1. cikk (2) bekezdésének a) pontja szerint az irányelv hatálya alá tartozó szerződések tekintetében a "fogyasztó" olyan természetes személy, aki gazdasági vagy szakmai tevékenysége körén kívül jár el. Az Európai Parlament és a Tanács 2008/122/EK (ún. timeshare) irányelve 2. § (1) bekezdésének f) pontja és 2011/83/EU - a fogyasztók jogairól szóló - irányelve 2. cikk 1. pontja szerinti "fogyasztó" az a természetes személy, aki kereskedelmi, ipari, kézműipari vagy szakmai tevékenysége körén kívül eső célból jár el. Ez utóbbi jogszabály újdonsága az is - miként a (17) preambulumbekezdés kimondja -, hogy kettős célú szerződések esetében, amelyeknél a szerződést részben a személy szakmájába tartozó, részben pedig azon kívül eső célból kötik, és a kereskedési cél annyira korlátozott, hogy a teljesítés egé-
- 1/2 -
sze szempontjából nem elsődleges, az adott személyt szintén fogyasztónak kell tekinteni. A legtágabb, a nem természetes személyeket is magában foglaló meghatározást a szervezett utazási formákról szóló, 1990. június 13-i 90/314/EGK tanácsi irányelv 2. cikk (4) bekezdése adja.[3] Talán e példákból kitűnik, hogy a "fogyasztó" fogalmának az uniós jogban van ugyan közös nevezőnek tekinthető magja, de nincs egységes és kikristályosodott fogalma.
Mindezekhez képest az egyes tagállami jogok a fogyasztó fogalmát vagy egységesen, a teljes fogyasztóvédelmi jogra kiterjedően definiálják[4], vagy az adott fogyasztóvédelmi irányelvet átültető jogszabályok egyenként tartalmaznak meghatározást[5]. Ez utóbbi megoldás hátránya, hogy a jogalkotó gyakran az egyes jogszabályokba egymástól többé-kevésbé eltérő meghatározást ültet be. Végül előfordul az is - a francia jogban -, hogy definíció hiányában a nemzeti bíróságoknak egyenként kell megítélniük, az előttük lévő fél fogyasztó-e. Látható tehát, hogy a fogalmi meghatározásban nem csupán az egyes nemzeti jogok között, hanem adott nemzeti jogon belül is kifejezett diszkrepancia lehet.
A Bíróság a legutóbbi időszakig a fogyasztó fogalmát megszorítóan értelmezte, olyannyira, hogy Hondius szerint e gyakorlat a valóban gyenge, tanulatlan és szegény személyek védelmét ignorálja.[6] E tétel megerősítésére az alábbi sarokpontok hozhatók fel:
- A Bíróság az Irányelvet értelmezve a C-541/99. és C-542/99. egyesített ügyben hozott ítéletében egyértelműen leszögezte, hogy a 2. cikk b) pontja</a> szerinti értelemben fogyasztóként csak természetes személyek értelmezhetők.[7] A valójában ugyanígy kiszolgáltatott kisvállalkozásokat a fogyasztóknak járó jogi védelem nem illeti meg.
- A Brüsszeli Egyezményt - azaz nem a fogyasztóvédelmi anyagi jogot - értelmezve a Gruber-ügyben úgy ítélte meg, hogy az a személy, aki részben a kereskedelmi vagy szakmai, részben a kereskedelmi vagy szakmai tevékenységén kívüli használatra szánt dologra köt szerződést, nem hivatkozhat a Brüsszeli Egyezmény 13-15. cikkében meghatározott különös joghatósági szabályokra, kivéve ha a kereskedelmi vagy szakmai használat annyira mellékes, hogy a kérdéses ügylet egészében elhanyagolható szerepet játszik; az a tény, hogy a nem kereskedelmi és nem szakmai cél van túlsúlyban, ebből a szempontból jelentéktelen.[8]
- Ugyancsak processzuális jogszabályi rendelkezés, a régi Brüsszel I Rendelet 15. cikkének (1) bekezdését értelmezve jutott a Bíróság arra a következtetésre, hogy az olyan természetes személy, aki szoros szakmai kapcsolatban áll valamely társasággal, mint annak ügyvezetője vagy többségi tulajdonosa, nem tekinthető e rendelkezés értelmében fogyasztónak, ha e társaság hitelnyújtásra vonatkozó szerződés alapján fennálló kötelezettségei biztosítására kiállított kötelezvény tekintetében vállal váltókezességet.[9]
Nem csoda, hogy a tagállami jogok gyakran tágították a fogyasztókat megillető védelem hatókörét, magát a fogalmat szélesebben értelmezve. Ennek példája volt a régi Ptk. 685. § d) pontjában írt meghatározás, mely főszabály szerint nem zárta ki a gazdasági vagy szakmai tevékenység körén kívül szerződést kötő nem természetes személyeket sem.[10] Az uniós jogban azonban találunk példát a maximum harmonizációra is: a fogyasztói pénzügyi szolgáltatások távértékesítéssel történő forgalmazásáról szóló 2002/65/EK irányelv (29) preambulumbekezdése az ezen irányelv által biztosított védelem kiterjesztését a közösségi joggal összhangban csak a nonprofit szervezetekre és azokra a személyekre engedi kiterjeszteni, akik vállalkozóvá válásuk céljából vesznek igénybe pénzügyi szolgáltatásokat.
A fogyasztó fogalmától meg kell végül különböztetni a "mintafogyasztó" európai jogi, az Európai Unió Bírósága gyakorlatában kifejlesztett definícióját, "aki" egy ideáltipikus, átlagosan informált, észszerűen figyelmes és értelmes átlagfogyasztó.[11] E kiindulópont rögzítése mellett hangsúlyozom, hogy az alábbiakban az Irányelv szerinti értelemben vett fogyasztó fogalmát tárgyaljuk.
A fogyasztó fogalma a Bíróság konzekvens gyakorlata szerint objektív jellegű, s független mindazoktól a konkrét ismeretektől, amelyekkel rendelkezhet, vagy azoktól az információktól, melyekkel ténylegesen rendelkezik.[12] Így pl. ha egy ügyvéd köt bankkal hitelmegállapodást akként, hogy a szerződés az ügylet célját nem határozza meg, s a szerződés nem kötődik e szakmai tevékenységéhez, fogyasztónak tekinthető, s nem releváns az, hogy a banki követelés biztosítéka az ügyvédi iroda tulajdonában lévő ingatlan (Costea-ítélet). Nem lehet tehát eredményesen hivatkozni arra, hogy az adós egyébként a kereskedelmi jog területén is ügyeket vállal. Ugyanakkor ha az ügyvéd jogi szolgáltatások nyújtására irányuló szabványszerződést köt, akkor a vele szerződő, saját szakmája, üzleti tevékenysége vagy foglalkozása körén kívül eső célból eljáró természetes személy minősül fogyasztónak.[13] Az ügyvéddel szembenálló félnek jár a fogyasztókat megillető védelem, függetlenül attól, hogy az említett tevékenység "közszolgáltatás jellegű üzleti tevékenység". Ennek indoka a felek közötti információs aszimmetria, azaz az, hogy az ügyvédek olyan magas szintű szakmai jártassággal rendelkeznek, amellyel a fogyasztók nem feltétlenül, s ezért ez utóbbiak nehezebben tudják mérlegelni a nekik nyújtott szolgáltatások minőségét.
A Bíróság a Brusse-ügyben hozott 2013. május 30-i ítéletében rámutatott arra, hogy az Irányelv szövegében szereplő egyik rendelkezés sem pontosítja, milyen típusú szerződésekre alkalmazandó.[14] Az Irányelv (10) preambulumbekezdése kimondja ugyanakkor, hogy a tisztességtelen feltételekre vonatkozó egységes szabályoknak alkalmazandónak kell lenniük az Irányelv 2. cikkének b) és c) pontjában meghatározott, az eladók és szolgáltatók, valamint a fogyasztók közötti valamennyi szerződésre. Az Irányelv által létrehozott védelmi rendszer különös jelentőségű olyan jogügyleteknél, melyek a fogyasztó alapvető szükségletét, és a fogyasztók költségvetésének jelentős részét érintik, míg
- 2/3 -
jogi szempontból általában összetett, gyakran a magánszemélyek számára kevésbé ismert nemzeti szabályozásba illeszkedő szerződésekről van szó.[15] Ekként az üzleti tevékenysége keretében bérbeadó Jahani BV és a nem üzleti tevékenysége keretében bérlő Brusse és de Man Garabito között létrejött lakásbérleti szerződésre az Irányelvet alkalmazni kellett.
A Bíróság a Costea-ügyön kívül az elmúlt hónapokban két másik, banki hitelszerződést érintő román kezdeményezésre is foglalkozott a fogyasztó fogalmával. A Bucura-ügyben arra mutatott rá, hogy az Irányelv alkalmazásában fogyasztó az a természetes személy, aki az eladóval vagy szolgáltatóval kötött szerződés keretében az adóstárs pozíciójában van, ha saját kereskedelmi vagy szakmai tevékenységi körén kívül eső célból jár el.[16] Néhány hónappal később, 2015. november 9-én a Tarcău-ügyben már elegendőnek találta azt is, hogy bárminemű észszerű kétség híján az eljárási szabályzat 99. pontjára alapítottan indokolt végzéssel döntsön. A jogvita ténybeli háttere az volt, hogy a Banca Comercială Intesa Sanpaolo Romănia SA alperes mint hitelező az CS Crisco SRL céggel kötött hitelszerződést. E céget a felperesek gyermeke képviselte. Az ő kérelmére a felperesek közel egy évvel az alapszerződés megkötése után - hogy a Crisco részére biztosított hitelkeret megemelhető legyen - módosító záradékot írtak alá, s egyrészt jelzálogjogot alapítottak a bank javára a tulajdonukban álló ingatlanon, másrészt a társaság teljes tartozásáért kezességet vállaltak. A felperesek úgy vélték, hogy fogyasztóként jártak el, ezért az Irányelvet a nemzeti jogba átültető törvényre hivatkozással[17] a módosító záradék, továbbá az ingatlanbiztosítékot alapító és a kezességvállalási szerződés, vagy másodlagosan azok egyes rendelkezései megsemmisítése iránt indítottak keresetet. Az elsőfokú bíróság igényüket amiatt találta alaptalannak, mert a hitel kedvezményezettje a Crisco társaság, nem pedig a Tarcău-házaspár, s az ingatlanbiztosítékot alapító szerződés, valamint a kezességvállalási szerződés járulékos jellegű a hitelszerződéshez képest. A másodfokú bíróság számára kétséges volt, hogy az Irányelv alkalmazható-e a felek viszonylatában a perbeli szerződésekre, ha a társasággal a természetes személy felpereseknek semmilyen szakmai jellegű kapcsolatuk nincs. A Bíróság hangsúlyozta, az Irányelv attól függően alkalmazható, hogy a szerződő felek üzleti tevékenységük keretében, vagy azon kívül járnak-e el. A "fogyasztó" fogalmát tehát funkcionális szempont alapján, azt vizsgálva, hogy üzleti tevékenysége keretében, vagy azon kívül jár-e el, nem pedig aszerint kell értékelni, a vitatott szerződések valamely más szerződéshez képest járulékos jellegűek-e. A Bíróság az ilyen szerződéseket - hasonlóan a Brusse-ügy szerinti lakásbérleti szerződéshez - súlyos kötelezettségekkel járókként minősítette, amelyek gyakran nehezen mérhető kockázattal járnak a fogyasztó vagyonára nézve. Hangsúlyozta, hogy az Irányelvnek a tisztességtelen feltételekre vonatkozó egységes szabályait a 2. cikk b) és c) pontjában meghatározott, az eladók és a szolgáltatók közötti valamennyi szerződésre alkalmazni kell, függetlenül a szerződés tárgyától [eltekintve a (10) preambulumbekezdésben felsorolt szűk kivételektől]. Kiemelte végül, hogy a nemzeti bíróság feladata annak megítélése, hogy ez a természetes személy szakmai tevékenysége keretében, az alapszerződés adósával fennálló valamely funkcionális kapcsolat okán (pl. ügyvezetőként), vagy magánjellegű célból járt-e el.
A Bíróság előtt folyamatban levő előzetes döntéshozatali ügyeket megvizsgálva úgy tűnik, nem kell sokat várni a Tarcău-ügy folytatására. A román Judecătoria Satu Mare a Dumitraș-ügyben ugyanis arra vár a Bíróságtól választ, hogy a valamely gazdasági társaság hitelszerződésből fakadó kötelezettségei biztosítására járulékos szerződést aláíró, a gazdasági társaság tevékenységével kapcsolatban nem álló, szakmai tevékenységükön kívül eső célból eljáró természetes személyek fogyasztónak minősülnek-e, ha az alperes hitelező hozzájárulásával létrejött tartozásátvállalást megelőző eredeti jogi személy adósnak a felperes volt az ügyvezetője.[18]
Szükségesnek tartjuk utalni arra, hogy a Bíróság a Faber-ügyben hozott 2015. június 4-i ítéletében a fogyasztási cikkek adásvételének és a kapcsolódó jótállásnak egyes vonatkozásairól szóló 1999/44/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv kapcsán rögzítette, miszerint az uniós jog tényleges érvényesülésének elve megköveteli, hogy az olyan szerződéses jogvitában eljáró nemzeti bíróság, amely az említett irányelv hatálya alá tartozhat, amint az erre vonatkozó jogi és ténybeli elemek a rendelkezésére állnak, vagy egyszerű felvilágosítás-kérésre a rendelkezésére bocsáthatók, még akkor is köteles megvizsgálni, hogy a vevőt fogyasztónak lehet-e minősíteni, ha e minőségére ő maga kifejezetten nem hivatkozott.[19] Nincs jelentősége annak, hogy ügyvéddel jár-e el. Ezt a követelményt analógia útján a 93/13/EGK Irányelv alkalmazása során is alapul kell venni.[20]
Ennél is összetettebb probléma merült fel a Bíróság előtt nemrégiben befejeződött Radlinger-ügyben[21]. Az irányadó tények szerint a cseh nemzeti jog által magánszemélyre is alkalmazható fizetésképtelenségi eljárásban a járulékos kérelem elbírálása során a fogyasztói hitelmegállapodásból eredő biztosított követelések jogszerűsége, a szerződési feltételek esetlegesen tisztességtelen jellege érdemben nem vizsgálható. Hivatalból a végrehajtható, és a nem biztosított követelések szintén nem értékelhetők azok valódisága, összege vagy rangsora tekintetében; az ilyen követelések csak korlátozottan, az azok megszűnésére vagy elévülésére vonatkozó kifogások alapján vizsgálhatók felül. A nemzeti jogszabály lehetetlenné és/vagy rendkívül nehézzé teszi az adósnak minősülő fogyasztó számára a végrehajtható nem biztosított követelés vitatását, bár a fizetésképtelenségi ügyben eljáró bíróság a szükséges ténybeli és jogi információkkal rendelkezik. Eleanor Sharpston főtanácsnok 2015. november 19-i indítványában úgy ítélte meg, hogy ez összeegyeztethetetlen az uniós jog tényleges érvényesülése elvével[22], s végkö-
- 3/4 -
vetkeztetése szerint a nemzeti bíróságnak hivatalból kell megvizsgálnia, hogy a hitelező a fogyasztói hitelmegállapodásokról szóló 2008/48/EK irányelv 10. cikk (2) bekezdés d) pontjában szereplő információkat biztosította-e az adósoknak, s ha nem, úgy a nemzeti jog szerinti szankciókat kell alkalmazni. A Bíróság 2016. április 21-én meghozott ítélete a főtanácsnok álláspontját elfogadva rögzítette, a hatékony bírói jogvédelemhez való jogból fakadóan, a fogyasztó a nemzeti bíróság előtt a fizetésképtelenségi eljárásban is vitathatja az esetlegesen tisztességtelennek nyilvánított feltételeket tartalmazó hitelmegállapodásból eredő követelések megalapozottságát, attól függetlenül, hogy azok biztosítottak-e; a 93/13/EGK Irányelv 7. cikk (1) bekezdését helyesen ekként kell értelmezni. Sőt, a fizetésképtelenségi ügyben eljáró bíróságnak a szerződési feltételek esetlegesen tisztességtelen jellegét hivatalból vizsgálnia kell, ha rendelkezésre állnak az e vonatkozásban szükséges jogi és ténybeli elemek. Ez a megoldás koherens a Banco Espaňol de Crédito-, az Aziz-, a Sánchez Morcillo és Abril García-, a BBVA- és a Finanmadrid-ítéleteknek a spanyol nemzeti jog rendelkezéseit az uniós jog alkalmazását lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé, a tagállami szabályozást az Irányelvvel ellentétesnek minősítő kategorikus megállapításaival, figyelemmel e rendelkezéseknek az egész eljárásban elfoglalt helyére.[23] Igaz ugyanakkor az is, hogy a tényleges érvényesülés elvének respektálása az érintett fogyasztó tétlenségét nem kompenzálja teljes mértékben.[24]
Elemzésünk zárásaként mintegy slusszpoénként érdemes utalni arra, hogy a Bíróság első ízben találkozik azzal az izgalmas kérdéssel, hogy amennyiben a nemzeti bíróságok elmulasztják hivatalból értékelni egy fogyasztói hitelszerződésben a tisztességtelen feltétel fennállását, úgy ez szükségszerűen vezet-e a tagállam szerződésen kívüli felelősségének megállapításához. A Milena Tomášová kontra Ministerstvo spravodlivosti SR, Pohotovost' s. r. o.-ügy tényállása szerint - a felperes szerint tisztességtelen választottbírósági kikötésen alapuló - 2008. évi választottbírósági határozatok folytán indult végrehajtási eljárásban az eljárt bíróság nem vizsgálta hivatalból, hogy a végrehajtást kérő igénye tisztességtelen feltételen alapul-e. Nils Wahl főtanácsnok 2016. április 14-én közzétett indítványában a problémakör első vetületeként abból indult ki, hogy csak a végső fokon eljáró bíróság határozata jelenti ultima ratio jelleggel az állam uniós joggal ellentétes magatartását vagy mulasztását; számára az eljárt bíróság nem tűnt ilyennek. Álláspontja szerint túlzás lenne az állam szerződésen kívüli felelősségét minden olyan esetben elismerni, amikor azt állítják, hogy egy bíróság - a nemzeti bírósági szervezetrendszerben elfoglalt helyétől és eljárásának szintjétől függetlenül - elmulasztotta a fogyasztói szerződésben szereplő feltétel tisztességtelen jellegének értékelését, illetve egyes esetekben alkalmazásának mellőzését. Ezt követően vizsgálta, a fogyasztó számára jogokat biztosító szabály kellően súlyos megsértésének mit kell tekinteni. A "nyilvánvaló megsértés" körében van jelentősége a megsértett jogszabály egyértelműsége és pontossága általános fokának, s annak, a Bíróságnak volt-e egyértelmű ítélkezési gyakorlata. Az adott időszakra vonatkozóan a főtanácsnok szerint ez utóbbira nemleges választ kell adni. Relevanciája van annak is, hogy az állított mulasztásra végrehajtási eljárásban került sor, mely gyakran a nemzeti bíróság marginális eljárását igényli, vagy nem is jár annak fellépésével. Kizárólag valamennyi erre vonatkozó ténybeli és jogi elem rendelkezésre állása esetén köteles a nemzeti bíróság a feltétel tisztességtelenségét hivatalból vizsgálni, s adott esetben annak alkalmazását elutasítani. Annak kapcsán, hogy a mulasztás kimenthető-e, tekintettel kell lenni arra, hogy a fogyasztó vagy más információs csatorna erre a figyelmet felhívta-e, vagy éppen ellenkezőleg: a fogyasztó tétlen volt.[25]
1.
A Bíróság által rögzített szempontok a magyar bíróságok számára különösen azért tűnnek tanulságosnak, mert a nem fogyasztói szerződéseket biztosító szerződések kapcsán azzal ellentétes gyakorlat látszik kialakulni. A Fővárosi Ítélőtábla 10. Gf. 40.482/2014/3. számú részítélete azt szögezte le, hogy a magánszemély készfizető kezes nem minősül fogyasztónak, ha az általa kötött kezességi szerződéssel biztosított alapjogviszony nem fogyasztói szerződés; az alapjogviszony jogi sorsát az ahhoz biztosítékként kapcsolódó kezességi szerződés szükségképpen osztja.
Hasonló ügyben a Szegedi Ítélőtábla Gf. II. 30.562/2014/7. számú ítéletében úgy foglalt állást, hogy a nem fogyasztói kölcsönszerződéseket biztosító szerződések járulékosságuk, illetve a mellékkötelezettséget vállaló természetes személyek (a főadós ügyvezetője és tagjai) érdekeltsége folytán az alapjogviszonytól nem választhatók külön. Ez esetben a Kúria Gfv. VII. 30.241/2015/4. számon meghozott ítélete szerint a jogerős ítélet azért nem volt jogszabálysértő, mert a kezesek kifejezetten tagsági viszonyukra figyelemmel vállalták e kötelezettségüket, s ezért, nem pusztán kötelezettségvállalásuk járulékossága folytán nem minősülhettek fogyasztónak.
A Debreceni Ítélőtábla Pf. II. 20.205/2015/4. számú ítéletének lényege szerint a nem fogyasztói szerződés érvénytelenségére vonatkozó szabályokat kell alkalmazni akkor is, ha a természetes személy kezes kéri a bank és a gazdasági társaság főadós közötti hitelszerződés érvénytelenségének megállapítását. E kiindulópontból nem csupán az következett, hogy az általános szerződési feltétel tisztességtelenségének a jogkövetkezménye a régi Ptk. 209/A. § (1) bekezdése alapján a határidőhöz kötött megtámadhatóság, s nem - mint fogyasztói szerződésben - a semmisség, hanem az is, hogy a felperesek nem élvezhették a hitelintézetekről és a pénzügyi vállalkozásokról szóló 1996. évi CXII. törvény (továbbiakban: régi Hpt.) egyes fogyasztóvédelmi rendelkezései által nyújtott védelmet sem.
A fenti példák azt mutatják, hogy a luxemburgi döntésekben manifesztálódó üzenetek időnként milyen bukkanókkal sugároznak át a nemzeti joggyakorlatba.
- 4/5 -
A "fogyasztó" fogalom funkcionális értelmezése valóban járhat szinte axiómaként élő tanok ledőlésével, konkrétan azzal, hogy a biztosítéki célú szerződés megítélése az alapul szolgáló főszerződésétől eltérhet, s meglehet, amíg ugyanannak a szerződésnek (vagy valamely kikötésnek) a tisztességtelenségére a főadós vállalkozás nem hivatkozhat, addig a kezes vagy jelzálog-kötelezett fogyasztó igen.
2.
Indokolt kitérni a bizonyítási teher kérdésére is, nevezetesen arra, vita esetén kinek és milyen bizonyítékok alapján kell bizonyítania, hogy az eladóval vagy szolgáltatóval szerződő fél fogyasztó-e, vagy sem, a megkötött szerződés fogyasztói szerződésnek minősül-e, vagy sem. Ez a kérdés az Európai Unió Bírósága előtt a Gruber-ügy óta nem vetődött fel, s a magyar bírói gyakorlat is meglepően kevésszer találkozott vele.
Nem lehet kétséges, hogy a Legfelsőbb Bíróságnak a fogyasztói szerződés érvényességével kapcsolatos egyes kérdésekről szóló 2/2011. (XII. 12.) PK véleménye helyesen - a Faber- és Costea-ítéletekkel összhangban állóan - rögzíti, hogy a bíróságnak hivatalból kell észlelnie, ha a perbeli jogviszony fogyasztói szerződésnek minősül. Ez objektív szempontok alapján határozható meg, azaz nem feltétel, hogy a szerződő felek ismerjék a szerződés fogyasztói rendeltetését. A bizonyítási tehernek a Pp. 164. § (1) bekezdésében foglalt általános szabályából az is következik, hogy kétség esetén a szerződés fogyasztói jellegének bizonyítása azt terheli, aki magát fogyasztónak tekinti.
A Bíróság a Gruber-ügyben abból indult ki, azt, hogy a kettős céllal kötött szerződésben a szakmai jelleg elhanyagolható szerepet játszik, az állítólagos fogyasztónak kell bizonyítania. Annak érdekében, hogy a bizonyítékok rendelkezésre bocsátása és mérlegelése a lehető legkönnyebb legyen, az eljáró bíróságnak elsősorban az ügy irataiból objektíve megállapítható bizonyítékokra kell támaszkodnia. Ha mindezek alapján nem lehet megállapítani, hogy a kettős célú szerződéskötés alapjául szolgáló ügylettel összefüggésben jelentős szakmai cél merült fel, úgy az ilyen szerződést főszabály szerint fogyasztói szerződésnek kell minősíteni, egyébként e rendelkezéseket megfosztanák hatékony érvényesülésüktől. Ugyanakkor azt is meg kell állapítani, hogy a másik szerződő fél azért nem tudott-e a jogügylet magánjellegéről, mert valójában a feltételezett fogyasztó olyan magatartást tanúsított vele szemben, amelyből arra következtethetett, hogy a feltételezett fogyasztó szakmai célból járt el (pl. üzleti fejléccel ellátott levélpapírt használ, az áruszállítást üzleti címére kéri, vagy megemlíti a hozzáadottérték-adó visszatérítésének lehetőségét).[26]
Úgy tűnik, a Gruber-ügyben lefektetett logikát fogadta el a Kúria a 2016. január 26-án meghozott Gfv. VII. 30.241/2015/4. számú ítéletében. Kifejtette: "Amennyiben a szerződésből gazdasági, szakmai célú szerződéskötési cél nem állapítható meg, azt szükséges vizsgálni, hogy a lízingbe adó (megbízottja) előtt ismertté vált-e olyan tény a szerződés megkötéséig, amelyből arra kellett, lehetett következtetni, hogy a szerződés nem fogyasztói szerződés. Az e körben később, például egy peres eljárás során tudomására jutott ténynek, adatnak, körülménynek a szerződés fogyasztói, nem fogyasztói minőségének megítélése kapcsán nincs jelentősége. A szerződés fogyasztói, illetve nem fogyasztói jellege ugyanis többek között a felek jogaira, kötelezettségeire, a szerződés kötelező tartalmi elemeire, az igényérvényesítésre is kihat vagy kihathat. Ezért a szerződéskötést követően a szerződéskötés céljával kapcsolatos esetleges információknak nincs jelentőségük."
Álláspontunk szerint a jelenlegi magyar anyagi és eljárásjogi szabályozás mellett a szabad bizonyításnak a Pp. 3. § (5) bekezdésében rögzített elvébe ütközik annak kizárása, hogy a szerződés megkötése után ismertté vált tényeknek, információknak nincs jelentőségük. A Gruber-ügyben a fogyasztói minőségnek a joghatóság megállapítása szempontjából volt jelentősége; ilyen esetben perökonómiai szempontból valóban célszerű a fogyasztói minőséggel kapcsolatos bizonyítás lehetőségének korlátozása. Olyankor azonban, amikor valamely anyagi jogi kérdés megítélése függ attól, hogy az arra hivatkozó személy valóban fogyasztó-e, nem célszerű és nem is lehet a bizonyítékok köréből a később keletkezetteket kirekeszteni; az ezzel ellentétes eljárás indokolatlanul az anyagi igazsággal ellentétes döntéshez vezethet.[27]
Könnyen belátható ugyanakkor, hogy mivel a fogyasztói szerződések legtöbbször általános szerződési feltételeket, illetve a másik fél által egyoldalúan, előre meghatározott, egyedileg meg nem tárgyalt kikötéseket tartalmaznak, azok tartalmának meghatározásában a fogyasztó rendszerint nem működik közre, a szerződés hallgatása esetén határesetekben nem egyszerű annak bizonyítása, hogy az arra hivatkozó szerződő fél fogyasztó. Túlságosan a fogyasztók számára kedvező gyakorlat kialakulása esetén viszont az a veszély áll fenn, hogy a szerződéskötési célt a szerződésben az annak megkötésekor minden szempontból gyengébb magánszemély terhére szándékoltan a professzionális fél javára rögzítik. Elképzelhető az is, hogy a pénzintézetek kevesebb szabad felhasználású hitelt helyeznek ki, éppen azért, mert a felhasználás célhoz kötöttségének hiányában inkább minősülhet a másik fél fogyasztónak. A Gruber-ügy szerinti korlátozott bizonyítás differenciálatlan elterjedése ahhoz vezethet, hogy amennyiben ez lehetséges, úgy a szerződések tartalmazni fogják azok nem fogyasztói jellegét, amivel szemben az ellenbizonyítás nagyon nehéz lenne. Valójában itt is az a problematika merül fel, amit Vékás Lajos a kérdések kérdésének nevezett, tehát hogy ki fizeti meg a fogyasztóra kedvezőbb, szigorúbb magánjogi szabályozás következményeinek árát; a tapasztalatok szerint ugyanis a többletvédelem miatt megnőtt tranzakciós költségek zöme az áruk árába beépül.[28]
A Bíróságnak a Gruber-ügyben kifejtett álláspontjának az anyagi jog alkalmazására történő transzformációját vitathatóvá teszi az is, hogy jelenleg a magyar jog nem ismer olyan, a tételes jogban rögzített vélelmet, miszerint vállalkozásnak természetes személlyel megkötött, általános, vagy a vállalkozás által egyoldalúan, előre meghatározott, egyedileg meg nem tárgyalt szerződési feltételeket tartalmazó szerződése értékelése-
- 5/6 -
kor vélelmezni kellene, hogy a felek fogyasztói szerződést kötöttek. Mindenesetre de lege ferenda megfontolható lenne olyan szabály implementálása a Ptk.-ba, hogy meghatározott körülmények esetén (kivételt nem tűrően, avagy az ellenkező bizonyításáig) valamely szerződést fogyasztói szerződésnek kell tekinteni. S ez nem is volna példa nélküli Európában: a holland Burgerlijk Wetboek 7:5. § 2. bekezdése ezzel rokon rendelkezést tartalmaz.[29]
Remélhetően e figyelemfelhívónak szánt elemzésből is kitűnik, a Bíróság következetes abban, hogy az Irányelv által biztosított védelem minden fogyasztót megillet, még olyan speciális körülmények között is, amikor kötelezettségvállalása gazdálkodó szervezetek között létrejött szerződés biztosítékául szolgál. A nemzeti bíróságoknak a fentiek szerint e védelmet hivatalból is biztosítaniuk kell. A szabályozás jogpolitikai indoka az - miként a Bíróság számos döntésében kifejtette[30] -, hogy a fogyasztó mind tárgyalási lehetőségei, mind tájékozottsági szintje tekintetében az eladóhoz vagy szolgáltatóhoz képest hátrányos helyzetben van, ami az utóbbi által előzetesen meghatározott feltételek elfogadásához vezet, anélkül, hogy azok tartalmát befolyásolni lenne képes. Bár új magánjogi kódexünk (Ptk.) 8:1. § (1) bekezdésének 3. pontja a fogyasztó fogalmát kifejezetten szűkítően, csak a szakmája, önálló foglalkozása vagy üzleti tevékenysége körén kívül eljáró természetes személyekre vonatkoztatva határozza meg, ez a magyar gyakorlatban sem jelentheti azt, hogy a fogyasztónak minősülő felet ne a pozíciójából fakadó jogok teljessége illesse meg. Az említett követelményt akkor is érvényre kell juttatni, ha általa a kezes vagy a zálogkötelezett az adott szerződés főadósához képest privilegizált helyzetbe kerül. A nemzeti jogszabályok, az azok szerint zajló bírósági eljárás jellemzői soha nem jelenthetnek olyan tényezőt, amely érintheti az Irányelv rendelkezései alapján a fogyasztókat megillető jogi védelem tartalmát, terjedelmét.[31] S mint láttuk, a hivatkozott tételek negligálása szélsőséges esetben akár a tagállam szerződésen kívüli kártérítési felelősségének fennállásához is vezethet. ■
JEGYZETEK
[1] ECLI:EU:C:2015:77.2
[2] A fogyasztó fogalma nem csupán a fogyasztóvédelmi irányelvek értelmezésekor, hanem az igazságügyi együttműködésre vonatkozó olyan jogszabályok alkalmazásakor, mint amilyen pl. az új Brüsszel I rendelet, vagy a Róma I rendelet, ugyancsak jelentőséghez jut.
[3] Martin Ebers felhívja a figyelmet, hogy ennek keretében az üzleti utat foglalók is védelmet élveznek. In: EU Consumer Law Compendium, Comparative Analysis, A. The notion of "consumer", www.eu-consumer-law.org
[4] Így pl. az osztrák, a német, a lengyel jog.
[5] Ezt a jogszabály-szerkesztési technikát követi a magyar jog is.
[6] Ewoud Hondius: The notion of Consumer: European Union versus Member States. https://sydney.edu.au/law/slr/slr28_1/Hondius.pdf 98. old.
[7] Cape Snc és Idealservice Srl kontra Idealservice MN RE Sas és OMAI Srl egyesített ügyek, ECLI:EU:C:2001:625.
[8] Lásd Gruber-ítélet, C-464/01., ECLI:EU:C:2005:32.
[9] Lásd Feichter-ítélet, C-419/11., ECLI:EU:C:2013:165.
[10] Ehhez képest az új Ptk. 8:1. § (1) bekezdésének 3. pontja visszalépést jelent.
[11] Osztovits András: A fogyasztó fogalma az új Ptk.-ban, www.ptk2013.hu/szakcikkek A szerző a C-210/1996. és a C-220/1998. számú eseteket hívja fel. A Bíróság a Bucura-ügyben hozott 2015. július 9-i ítéletében (C-348/14. számú ügy) az átlagos fogyasztót mint szokásosan tájékozottat, észszerűen figyelmest és körültekintőt írja körül.
[12] Lásd Costea-ítélet, C-110/14., ECLI:EU:C:2015:271, 21. pont.
[13] Lásd 2015. január 15-i Šiba-ítélet, C-537/13., ECLI:EU:C:2015.14.
[14] Lásd a Brusse, de Man Garabito kontra Jahani BV-ügyben hozott ítéletet, C-488/11., ECLI:EU:C:2013.341,29. pont.
[15] Lásd a Brusse-ítélet 32. pontját.
[16] Lasd a 2015. július 9-i Bucura-ítéletet, C-348/14., ECLI:EU:C:2015.44.7.
[17] A kereskedők fogyasztókkal kötött szerződéseiben alkalmazott tisztességtelen feltételekről szóló 193/2000 törvény.
[18] C-534/15. sz. ügy.
[19] Lásd Faber-ítélet, C-497/13., ECLI:EU:C:2015.357, 46. pont.
[20] Lásd a Costea-ítélet 22. pontját.
[21] Lásd Ernst Georg Radlinger és Helena Radlingerová kontra FINWAY a. s.-ügy, C-377/14.; ECLI:EU:C:2016:283.
[22] Lásd a főtanácsnoki indítvány 37. pontját.
[23] Lásd Banco Espaňol de Crédito-ítélet, C-537/12., C-116/13. sz. egyesített ügyek, ECLI:EU:C:2012:349,53-56. pontok; Aziz-ítélet, C-415/11., ECLI:EU:C:2013:164, 57-59. pontok; Sánchez Morcillo és Abril García-ítélet, C-169/14., ECLI:EU:C:2014:2099, 43. pont; BBVA-ítélet, C-8/14., ECLI:EU:C:2015:731, 39-40. pontok; Finanmadrid-ítélet, C-49/14., ECLI:EU:C:2016:98, 42-46. pontok.
[24] Lásd Asturcom Telecomunicaciones-ítélet, C-40/08., ECLI:EU:C:2009:615, 47. pont; Kušionová-ítélet, C-34/13., ECLI:EU:C:2014:2189,56. pont.
[25] Nils Wahl főtanácsnok indítványa a C-168/15. sz. ügyben.
[26] Lásd Gruber-ítélet 46., 48., 50-52. pontjait.
[27] A szerződés fogyasztói jellegének bizonyítására vonatkozóan tartalmaz szempontokat pl. a Fővárosi Ítélőtábla 14. Gf. 40.055/2015/7/III. számú végzése, mely nem tartalmazza a Kúria hivatkozott érveit.
[28] Dr. Vékás Lajos: A fogyasztói adásvételről szóló EK-irányelv és átültetése a magyar polgári jogba In: Magyar Jog, 2000. 11. szám, 647. old.
[29] "Where the good (movable thing) is sold by a representative who, when concluding the agreement in the name of his principal, acts in the course of his professional practice or business, the sale is regarded as a consumer sale, unless the buyer knows at the time of conclusion of the agreement that the principal does not act in the course of his professional practice or business."
[30] Lásd pl. a Brusse-ítélet 31., a Šiba-ítélet 22., a Tarcău-végzés 24., az Aziz-ítélet 44. pontját.
[31] Lásd a Sánchez Morcillo és Abril García-ítélet 47. pontját.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző bíró, Szombathelyi Törvényszék.
Visszaugrás
