A szabálysértésekről szóló 1968. évi I. törvény közel 30 évig volt hatályban. Bár fogalmait nem minden tekintetben az elmélet csiszolta kristálytisztára, rendelkezései itt is, ott kissé hiányosak voltak, a joggyakorlat azokkal elég jól elboldogult. A garanciális jogok - a határozatok bírósági felülvizsgálatának hiányát kivéve - általában biztosítottak voltak, a jogorvoslati fórumrendszere viszonylag egyszerű és általában mindenki számára igénybe vehető volt.
A szabálysértési jog kodifikálása közel tíz évig tartott. A jogalkalmazói gyakorlat - a más országok szabálysértési jogáról rendezett tudományos és kevésbé tudományos konferenciák, a számtalan ülések és tudományos viták után - joggal várta egy olyan új törvény megalkotását, amely esetleg más országok jogalkotása számára is mintául szolgálhat. Az új törvény azonban -kimondva, vagy kimondatlanul - mind az elméleti szakemberekben, mind pedig a jogalkalmazókban csalódást keltet, sőt az utóbbiak igen népes tábora nem egyszer még olyan kérdésekben is elbizonytalanodott, amelyeket már szinte "rutinszerűen" oldott meg.
2000. március 1. napján lépett hatályba a szabálysértésekről szóló, új 1999. évi LXIX. törvény. (A továbbiakban: Sztv.) Az azóta eltelt idő jogalkalmazói gyakorlata egy törvény erényeinek és hibáinak felszínre kerüléséhez általában rövid idő. Az Sztv. egyes rendelkezései azonban már a törvény hatályba lépése előtt heves vitákat váltottak ki, amelyeket a hatályba lépést követően a jogalkalmazók, sokszor megoldhatatlannak tűnő problémái váltottak fel. Így fordulhatott elő az, a jogtörténetben is igen ritka eset, hogy jóformán még hatályba sem lépett a törvény, máris igény merült fel annak mielőbbi módosítása iránt.
Az Sztv. igen sok rendelkezése szó szerint megegyezik a korábbi törvény rendelkezéseivel. Ez úgy tűnhet, a jogalkalmazó munkáját könnyíti, feltéve azonban, hogy az új rendelkezések erre figyelemmel vannak. A törvény belső összhangjának, vagy más jogszabályokkal való kohéziójának jogszabály szerkesztési igénye azonban, az Sztv. megalkotása során kissé háttérbe szorult.
Az Sztv. hatályba lépése óta eltelt közel két év során több száz szabálysértési eljárás iratait volt "szerencsém" tanulmányozni, így magam is szembesültem az elsőfokú szabálysértési hatóságok mindennapos gondjaival. Szeretnék ezek közül néhányat - a jogalkotástól megoldást várva - felvillantani.
l. Az Sztv. elévüléssel kapcsolatos rendelkezései
- az ellenőrzéssel kapcsolatos speciális szabály elhagyását és az elévülés félbeszakítását kivéve - változatlanok. Az elévülés félbeszakításának új szabályai ennek ellenére a gyakorlatban egyre több problémát vetnek fel, amelyek megoldására irányuló útkeresésben el kell jutnunk addig, hogy ennek oka a hiányos jogalkotás, az ún. joghézag.
Az Sztv. 11. § (6) szerint "A szabálysértés miatt az eljárás alá vont személlyel szemben a szabálysértési hatóság, fegyelmi hatóság, az ügyészség és a bíróság által foganatosított eljárási cselekmények az elévülést félbeszakítják." Ez a rendelkezés az olvasó számára roppant egyszerűnek és világosnak tűnik. Az elévülés félbeszakításának hármas feltétele van:
- az eljárás alá vont személlyel szemben,
- eljárási cselekmény foganatosítása,
- az idézett rendelkezésben maghatározott szervek részéről.
A gyakorlatban azonban az Sztv. 11. § (6) bekezdése hiányosnak bizonyult, amely a törvény "konstrukciós" hibájára vezethető vissza.
Az Sztv. szabályozása ugyanis abból indul ki, hogy minden szabálysértési cselekménynek ismert az "elkövetője". Erre nemcsak a 11. § (6) bekezdésének megfogalmazása utal, hanem
- a 82. § (3) bekezdése, amikor a feljelentés tartalmi elemei közé iktatja az eljárás alávont személy ismert adatainak közlését,
- a tényállás tisztázása körében is csak az ismert, eljárás alá vont személlyel kapcsolatos rendelkezéseket tartotta fontosnak szabályozni,
- a régi Sztv.-nek az előkészítő eljárásra vonatkozó rendelkezéseit teljes egészében elhagyta.
A feljelentések jelentős hányadában azonban a szabálysértési cselekményt elkövető személy kiléte ismeretlen, annak felkutatására a sértettnek nincsenek eszközei, de úgy tűnik - a rendőrséget kivéve - a szabálysértési hatóságoknak sem. Az elévülés félbeszakítása szempontjából éppen a kivétel okoz gondot.
A rendőrkapitányságok, rendőrőrsök - különösen a rendőrség hatáskörébe tartozó szabálysértéseknél - az ún. ismeretlen tettes elleni szabálysértési feljelentéseket általában nem "hárítják el", hanem a Rendőrségről szóló törvényben rájuk rótt kötelességüknek eleget téve, megkísérlik az elkövető kilétét megállapítani. E tevékenységet az Sztv. végrehajtásáról rendelkező 11/2000 (II. 23.) BM rendelet 9. §-a megkísérelte "legalizálni", de az Sztv. szerkezete folytán (amely mindig külön szól a szabálysértési hatóságról és a rendőrségről) ez nem bizonyult szerencsésnek. Amennyiben ugyanis
- a feljelentést a BM rendelet 9. §-ban meghatározott szolgálati ágak, vagy szolgálatok veszik fel és azt nem továbbítják a szabálysértési hatósághoz, a szabálysértési eljárás nem indult meg (24. §),
- ha viszont megküldik a szabálysértési hatósághoz annak - előkészítő eljárás hiányában - nincs joga az ismeretlen elkövető kilétének megállapítása érdekében "a rendőrség közreműködését" igénybe venni.
- A joggyakorlat, a vázolt ellentmondások és az Sztv. 11. § (6) bekezdésének rendelkezése folytán, a BM rendelet 9. §-ban megnevezett rendőri szervek felderítést végző tevékenységének nem tulajdonít elévülést félbeszakító hatást.
Az ellentmondás feloldására a jogalkalmazó nem talál megoldást.
A hiányos jogi szabályozásból adódó visszás - és talán a hatóságok kedvét is szegő - helyzetet, jól szemlélteti a következő - korántsem egyedi - eset: - A sértett, autóparkolóban szabályosan várakozó autójának, az ismeretlen tettes - tolatás közben - több százezer Ft kárt okozva, nekihajtott. A sértett a feljelentéskor csak egy rendszámtöredékről tudott beszámolni. Az illetékes rendőrkapitányság közlekedésrendészeti szolgálati ága e parányi adatból kiindulva, több hónapos munkával megállapította az elkövető kilétét és az elkövetés tényét is bizonyította. A szabálysértési hatósághoz csak ezt követően került a feljelentés, időközben azonban az elévülés bekövetkezett.
Úgy vélem nem igényel további bizonyítást annak az elvárásnak a megalapozottsága, hogy
- az Sztv. 11 § (6) bekezdését feltétlenül ki kellene egészíteni azzal, hogy az elkövető kilétének a megállapítására tett intézkedés is félbeszakítja az elévülést, továbbá
- szabályozni szükséges az elkövető kilétének megállapítására irányuló eljárási cselekményeket.
2. A határozat kiegészítésére vonatkozó rendelkezések - a jogorvoslatot kivéve - szinte szó szerint megegyeznek a korábbi törvény szabályaival. A kivétel azonban - ha azt a gyakorlat követné - igen furcsa helyzeteket hozna létre.
Az Sztv. 75. § (3) bekezdése értelmében "A szabálysértési hatóság, az ügyész, illetőleg a bíróság a határozatát kiegészíti, ha valamely lényeges kérdésről nem rendelkezett." A (4) bekezdés pedig igen sommásan úgy szól, hogy "A szabálysértési hatóság kiegészítésről szóló határozata ellen kifogásnak van helye."
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
