Jelen írás szándéka nem több annál, mint szakmai eszmecserét (rosszabb esetben további saját kifejtést) kezdeményezni a magyar tételesjog jelenkori funkciókötöttségéről és kontrollvesztéséről, ezek jelenségkénti azonosításáról, súlyáról, potenciális ellensúlyáról. A téma keretrendszerét leíró két kifejezés alatt a továbbiakban a következőket értem. Funkciókötöttségként fogom fel azt a társadalmi, gazdasági (nemritkán egyúttal politikai) célrendszert, amely aktuális elvárásokhoz igazodóan alakítja a tételesjogi normaalkotást és annak szociológiai beágyazását, társadalmi közfelfogáshoz, közrendhez való illeszkedését. Kontrollvesztés alatt a hagyományos értelemben vett (alkotmánybírósági) normakontroll hangsúlyeltolódását és a normaalkotói ésszerű önmérséklet (önkontroll) lazulását értem.
A fenti keretrendszert érintően egyfajta állapotjelentés megtételéig kívánok eljutni. Kiindulópontként Lenkovics Barnabásnak, az Alkotmánybíróság elnökének azt a "székfoglaló" gondolatát hívom segítségül, miszerint "[m]ás a tartalma, az eszköztára az emberi jogok oltalmazásának és az alkotmánybíráskodásnak egy nagyobb teljesítőképességű gazdag, és egy szegény országban, más egy konszolidált időszakban, mint egy súlyos válság idején."[1] Hasonlóképpen: "[m]ás az alkotmánybíráskodás konszolidált és más válságos időszakokban. Magyarország pedig nagyon kritikus időszakot él át, egyik válságból, a szocializmus válságából a másikba lép, nem tudjuk, honnan hová tart."[2] Az alkotmánybíráskodás eszközrendszerét pedig akként írja le az Alkotmánybíróság elnöke, miszerint "[a] megsemmisítés mellett más eszközökkel is élhet a testület, például megfogalmazhat alkotmányos követelményt vagy
- 50/51 -
megállapíthat mulasztást, és élhet a szignalizáció egyéb eszközeivel is. Láthatóan többféleképpen fel lehet lépni a törvényalkotás egyes, jogállami szempontból kifogásolható megoldásaival, módszereivel szemben. Ha az alkotmányos intézmények között megvan a jogállami együttműködés, a kölcsönös tisztelet és bizalom, akkor ezek a jelzések is elérhetik a céljukat és a jogállamiság, alkotmányosság értékei sem szenvednek csorbát."[3]
Az Alkotmánybíróság elnöke feltehetőleg az alkotmányos párbeszéd szükségességére utal, a párbeszéd szereplői (elsősorban a törvényhozó hatalom, az alkotmánybíróság és a bíróságok) között bizalmat tételez fel. A hatalommegosztás elvárása és a hatalmi ágak (vagy ilyen jelleg nélkül is hatalmi tényezők) közötti bizalom és párbeszéd valóban nem egymást kizáró kategóriák,[4] jogállami keretek közötti párbeszédük ugyanakkor kizárólag akkor jöhet létre, ha annak szereplői közül egyik sem vindikál magának véleményformálási szupremáciát. Ilyen gesztusrendszer a jogalkotó hatalomra lehet jellemző, s mivel az idézett elnöki vélemény a jogalkotói önkorlátozás esetleges hiányait is a fenti eszközrendszerrel[5 látja kezelhetőnek, ezen a ponton meg kell állni egy pillanatra.
Az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (Abtv.) ugyanis nem ír ilyen szofisztikált megoldásokról, ezzel szemben a 41. § (1) bekezdése a jogszabály vagy jogszabályhely részbeni vagy teljes megsemmisítéséről beszél, a 41. § (2) bek., ill. (4) bekezdése ugyancsak megsemmisítést említ, nemkülönben a 42. § (1) bek., valamint a 43. § (1) bekezdése. Mindez nem mutat olyan puha figyelemfelhívó jellegű lehetőségeket a jogkövetkezmények terén, mint amilyen lehetőségek a magyar jogban jellemzően az ombudsman (jogsértés veszélyére történő felhívás), vagy akár a köztársasági elnök (törvény megfontolásra visszaküldése) számára adottak. A mulasztásos alaptörvény-ellenesség esetén gyakorolható felhíváson [Abtv. 46. § (1) bekezdés] kívüli egyetlen, felhívást tartalmazó rendelkezést az Abtv. a 42. § (2) bekezdése fogalmazza meg, amely szerint "[h]a az Alkotmánybíróság olyan jogszabály nemzetközi szerződésbe ütközését állapítja meg, amellyel a nemzetközi szerződést kihirdető jogszabály az Alaptörvény alapján nem lehet ellentétes, az ellentét feloldása érdekében - a körülmények mérlegelése alapján, határidő megjelölésével - felhívja a Kormányt, illetve a jogalkotót, hogy a megjelölt határidőben tegye meg az ellentét feloldása érdekében szükséges intézkedéseket." Itt a felhívás alapvetően a belső jog részévé tett nemzetközi szerződést kihirdető jogszabály és az abba ütköző, magasabb jogforrási szintű belső jogszabály normakonfliktusának feloldását célozza. Az Alkotmánybíróság elnöke ezzel szemben nem csupán a mulasztásos alkotmányellenesség esetére vagy nemzetközi szerződésbe ütközésre vonatkozóan, hanem általában említett "soft" jogi megoldási lehetőségeket, s a klasszikus belső jogalkotást érintő alkotmánybírósági "jelzések" lehetőségére utalt.
Egyes jogrendszerek (pl. a nem írott, hanem ún. történeti alkotmány alapján működő nemzetközösségi tagok jogrendszerei) ismernek is ilyen, a figyelemfelhívással vagy megfontolásra visszaküldéssel rokon "soft" jogi megoldásokat, a magyar jogra nézve viszont kijelenthetjük, hogy az Alkotmánybíróság egyetlen, s egyáltalán nem puha jogi megoldást alkalmazhat, a kasszációt. Nem világos ennek alapján, hogy az alkotmányos párbeszédnek az Alkotmánybíróságtól jogalkotóig tartó "útvonalán" mit érthetnénk a normahely megsemmisítésén kívüli egyéb párbeszéd-kezdeményezési lehetőségnek az Alkotmánybíróság részéről. A hatályos tételesjog alapján azt vagyunk kénytelenek mondani, hogy semmit. Az Abtv.-ből idézett egyetlen, a megsemmisítést "kiváltó", figyelemfelhívásra vonatkozó rendelkezés sem feltétlenül a jogalkotó megfontolásának növelése érdekében biztosítja az Alkotmánybíróság számára a figyelemfelhívás eszközét. Ennek célja nem több, mint a normakollízió jelzése, annak jogalkotó általi feloldása érdekében.
Természetesen elvben elképzelhető olyan jogi megoldás, amely figyelemfelhívásra, a jogalkotói megfontolás erősítésére adna lehetőséget az Alkotmánybíróságnak, az érintett jogszabály hatálybalépésének (vagy hatályának) felfüggesztése mellett, még a kasszáció előtt, és annak gyakorolhatóságát nem korlátozva. Az Abtv. ugyanakkor nem ismer ilyen megoldást. Az elnöki interjú - nem szövegkörnyezetből kiemelt - idézett fordulata az olvasó jóhiszemű feltételezése mellett ezért arra vonatkozhatott, hogy az Alkotmánybíróság magával a saját határozati érveléseivel válhat az alkotmányos párbeszéd szereplőjévé, amely határozatokban alkotmányos keretek között üzenhet a jogalkotó számára is. Mielőtt ugyanakkor ebben az értelmezésben megnyugodhatnánk, feltétlenül fel kell tenni a kérdést, hogy ez elegendő-e, s egyáltalán miként lehet más határozati érveléssel "üzenni" olyan jogszabályokat illetően, amelyeknek a normaszövegét a határozattal érintett konkrét eljárásban egyáltalán nem tárgyalta, nem is tárgyalhatta az Alkotmánybíróság, akár azért, mert az adott jogszabály még nem is létezett.
Értenie kellene a jogalkotónak valamely másik határozatban megjelenő alapjogi érvelést majdan megalkotandó jogszabályok ésszerű alapjogi keretek közé szorítása érdekében? Tudnia kellene, hogy az Alkotmánybíróság a konkrét érvelésben általános zsinórmértéket határozott meg? Ha arra gondolunk, hogy az Alaptörvény háttérdogmatikája épp létrejövőben van (bár nem olyan "láthatatlan", mégis konzekvens módon, mint a rendszerváltó alkotmánymódosítás után), akkor akár igenlően is válaszolhatunk. Némileg összetettebb kérdés, hogy ténylegesen érti-e a jogalkotó, különösen akkor, amikor az alkotmánybírósági érvelés a jellemző jogalkotói érveléssel azonosan, adott esetben válságterminológiát használ kifejezett válsághelyzet nélkül is.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
