Verebics János: A szerződésszegésért való kárfelelősség az előreláthatóság alapján való korlátozása az új Ptk.-ban (GJ, 2015/4., 8-13. o.)

A szerződésszegés talán legfontosabb jogkövetkezménye a kártérítési kötelezettség beállta. Az új Ptk. egyik lényeges, már az új Polgári Törvénykönyv 2003-as koncepciójában és tematikájában előre jelzett újítása a kártérítési jog új alapokra helyezése, a szerződésszegésből eredő és a szerződésen kívüli kártérítés az 1959-es Ptk. szerint még egységes rendszerének szétválasztása lett. A változás nem volt előzmények nélküli: már az új Ptk. megalkotásának kezdeti szakaszában szerepelt az elképzelések között e jelentős, koncepcionális váltás bevezetése.

A kérdéskörrel korábban a magyar jogirodalom meglehetősen érintőlegesen foglalkozott, az Eörsi-féle, felróhatóságon alapuló kártérítési felelősségi koncepció mellett a igazi alternatívaként az előreláthatósági elv bevezetésére való áttérésre (bár a felelősséget korlátozó jogi megoldások mellett Világhy Miklós, s később Harmathy Attila [Felelősség a közreműködőért, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1974, pp. 243-251.] is hozott fel érveket) valódi igény nem mutatkozott. Bár a vonatkozó angol gyakorlatot, illetőleg a Bécsi Vételi Egyezmény alkalmazása kapcsán kialakult esetjogot természetesen a magyar civilisztika ismerte és feldolgozta, [vö. Eörsi Gyula: A kártérítési felelősség korlátozásáról, Magyar Jog, 1974. évi 3. szám, uő.: A közvetett károk határai, In: Emlékkönyv Beck Salamon születésének 100. évfordulójára - 1885-1985., szerk. Németh János-Vékás Lajos, ELTE ÁJK Polgári Jogi, valamint Polgári Eljárásjogi Tanszék, Budapesti Ügyvédi Kamara, Budapest, 1985., p. 59. skk.], sem nyomós jogdogmatikai, sem jogpolitikai érvek nem szóltak az 1958-as Ptk. - a bírói gyakorlat által folyamatosan formált, értelmezett - felelősségi rendszerének megváltoztatására.

A Magyar Népköztársaság Polgári Törvénykönyvének a külgazdasági kapcsolatokra történő alkalmazásáról szóló 1978. évi 8. tvr. (a továbbiakban: Kptk.) a nemzetközi kereskedelmi forgalom követelményeivel, általánosan kialakult gyakorlatával igazoltan sok, a Ptk. főszabályától való eltérést engedett meg. Ilyen volt pl. a szerződésszegésért való polgári jogi felelősség korlátozásának vagy kizárásnak megengedése, a szavatossági jogok eltérő rendszere vagy a bíróság, választott bíróság joga a kártérítés mérsékelésére, s ezen eltérések közé tartozott a kártérítés mértékének meghatározásakor a közvetlenség és előreláthatóság vizsgálatának előírása. A Kptk. alapján csak azt a kárt kellett megtéríteni, amivel a szerződéskötés időpontjában a szerződésszegő fél, mint a szerződésszegés lehetséges, közvetlen következményeként előre számolhatott (Kptk. 18. §). E rendelkezésnek ugyanakkor jelentősebb értelmező joggyakorlata sem a rendszerváltás előtt, sem azt követően nem alakult ki.

A kártérítés mértékének korlátozása - alapvetően a deliktuális felelősség kapcsán, és nem kis mértékben a bírói gyakorlat által kimunkált értelmező elvekre reflektálva - a rendszerváltást követően vált sokat vitatott problémává [a kérdéskör áttekintéséhez lásd Boronkay Miklós: A deliktuális felelősség határai, In: Iustum Aequum Salutare, III. 2007/4. pp. 175-202.]. Azt azonban, hogy a szerződésszegésért való kárfelelősség vonatkozásában a deliktuális kárfelelősséghez képest eltérően, az előreláthatósági elv bevonásával indokolt szabályozni, először markáns módon Vékás Lajos egy 2002-es tanulmánya vetette fel [Az előreláthatósági klauzula szerződésszegésből eredő kártérítési igényeknél, Magyar Jog, 2002/9. szám], s jelent meg ezzel szinte egy időben az új Ptk. koncepciójában is.

A Koncepció [Az új Polgári Törvénykönyv koncepciója és szabályozásai tematikája (a Kodifikációs Főbizottság 2002. november 18-i ülésén elfogadott tematika egységes szerkezetbe foglalt szövege, a Magyar Közlöny különszáma, 2003) pp. 98-99.] a nemzetközi kereskedelmi gyakorlatban alkalmazott elvet követve kívánta szigorítani a szerződésszegő fél a kártérítési felelősség alóli kimentési lehetőségét, egyben pedig - az előreláthatósági klauzula bevezetésével - a kártérítés mértékét korlátozására is javaslatot tett: az a következménykárok vonatkozásában nem haladhatja meg azt a veszteséget, amelyet a szerződésszegő fél a szerződés megkötésének időpontjában előre látott, vagy amelyet - azon tények és körülmények alapján, amelyekről, mint a szerződésszegés lehetséges következményeiről a szerződéskötéskor tudott vagy tudnia kellett - előre kellett látnia.

A Koncepció a változás alapvető indokaként lényegében a szerződésszegésért való kárkövetkezményekért való, objektív, kockázatelosztó funkciójú helytállás követelményét jelölte meg, mely a kereskedelmi-üzleti forgalom, a szerződéses kapcsolatok vonatkozásában mintegy szükségszerűen veti fel a sokszor nehezen bizonyítható vagy épp hiányzó felróhatóság meghaladásának szükségességét vetette fel.

A Koncepció a kimentés követelményének objektivizálódását nem tartotta a magyar bírói gyakorlattal összeegyeztethetetlennek vagy épp előzmények nélkülinek: rámutatott arra, hogy a gazdálkodó szervezetek egymás közötti szerződéseiben már a hetvenes-nyolcvanas évek joggyakorlata is gyakorlatilag már csak elháríthatatlan körülmény bizonyítása esetén ismerte el a felróhatóság hiányának megállapítását s tette lehetővé az e miatti mentesülést. Megjegyzendő viszont, hogy a felróhatósági elvet nem minden szerződésszegésből adódó kártérítés esetében kívánta a jövőben mellőzni: a kereskedelmi szerződésektől eltérő jellegű szerződéses kapcsolatokra (pl. orvosi megbízási szerződés) a felróhatósági elvet, mint a kimentés mércéjét továbbra is fenntartandónak találta. Hasonlóan eltérő - "külön honorálandó" - megoldást tartott elképzelhetőnek a Koncepció az esetlegesen a kódexbe beépülő egyedi munkaszerződésekkel összefüggő kártérítési felelősségi helyzetek sajátosságaira nézve is.

A Koncepcióban rögzített elveket 2009-es, hatályba

- 8/9 -

nem lépett Ptk. 5:118-5:119. §-ai a "felek közötti kockázatmegosztás terén a vagyoni forgalomban egészséges egyensúlyi helyzet teremtésének" szándékával, bevallottan az üzleti viszonyokra modellezve, mégis általános, minden szerződésszegésre irányadó szabályként kodifikálták. A változás fő okaként az Indokolás arra mutatott rá, hogy az emberi hibát, magatartási rendellenességet feltételőző felróhatóság az egymással bonyolult kölcsönhatásban álló, nagy számú tényezővel jellemezhető az üzleti viszonyokban már nem ragadható meg egyszerűen: igen nehéz kiválasztani a károkozáshoz vezető releváns magatartásokat, vagy értékelni a hibák szerepét és súlyát - e helyett abból helyes kiindulni, hogy valamely tevékenység üzletszerű folytatása szükségszerű kockázatvállalást jelent, és az esetleges konfliktus feloldása nem a magatartás utólagos értékelésével, hanem a tevékenységgel együtt járó kockázat telepítése útján célszerű.

E megközelítést az indokolás a nem kifejezetten üzleti célú szerződések esetében is megfelelőnek tartotta, s a károkozó kimentési lehetőségét általános jelleggel, a nem üzleti szerződési viszonyokra nézve kívánta megszigorítani [Gárdos Péter (szerk.): Kézikönyv az új Polgári Törvénykönyvhöz, Törvényszöveg - Egységes szerkezetű indokolás - Megjegyzések, Complex, Budapest, 2009, pp. 572-576.]. E rendelkezések szinte változatlan formában - és indokolással - kerültek be a 2014. március 15-én hatályba lépett új kódexbe is.