Napjaink német tudományos közéletében sokszínű és élénk párbeszéd zajlik a "jó halál" morális és jogi problémáiról. A diszkusszió gyökerei még a századelőre nyúlnak vissza, amikor 1920-ban - a korabeli radikális nézetek összefoglalásaként - megjelent Binding és Hoche1 híres-hírhedt közös munkája a halálbasegítésről. A lipcsei jogtanár élete utolsó művében - mai szemléletünkben elfogadhatatlan tételei ellenére -változatlanul aktuális problémákat fogalmaz meg az élet végén hozott orvosi döntésekről, bevezetve azon érvek jelentős részét, amelyek mindmáig meghatározzák az eutanázia-vitát. Gondolatmenetének kiindulópontjaként azt vizsgálja, hogy az emberölés általános tilalmának dogmája mellett az öngyilkosság büntetlensége kiterjedhet-e más ölési cselekményre is, amennyiben - Jost2 nyomán elfogadjuk, hogy létezhet olyan emberi élet, amely mind a társadalom, mind az egyén számára minden józan megfontolás szerint értéktelen, tehát megsemmisítése nem gyilkosság, hanem a "törvényes együttérzés" gyakorlása.
Binding3 a kegyelemölést menthetetlen betegek, gyengeelméjűek, illetve azon sérültek életének fájdalom nélküli kioltása céljából tartja megengedhetőnek, akik baleset következtében hosszú időre elveszítették eszméletüket, és öntudatuk esetleges visszanyerésével elviselhetetlen kínoknak néznének elébe. Hangsúlyozza ugyan a sértett beleegyezésének fontosságát, "az életre irányuló akaratot nem törhetjük meg", a pszichiátriai betegeket azonban, akik "sem élni, sem meghalni nem akarnak", kizárja ebből a körből, az öntudatuktól véglegesen megfosztott személyek esetében pedig - nyilatkozatuk hiányában - pusztán vélelmezi a hozzájárulást. Hivatkozik az emberiesség követelményére is, hiszen kétségtelenül kegyetlennek kell minősítenünk azt a jogrendet, amely értelmetlen szenvedésre kényszeríti a haldoklót.
A "gyógyító beavatkozás"4 gyakorlatát illetően megfelelő garanciák kiépítésével kívánja elkerülni az esetleges visszaéléseket. A betegnek, illetve orvosának vagy más gondozására hivatott személynek "a törvény előtt", tehát egy bizottsági eljárásban kell akaratát a leghatározottabb és legkomolyabb formában kifejeznie. A bizottság - amely egy bírából, egy pszichiáterből, egy orvosból és szavazati joggal nem rendelkező levezető elnökből áll - adna helyt a "halálkérésnek"; és rögzítené az eljárás megtörténtét.
Az jogász-orvos szerzőpáros elmélete már a korabeli tudományban is heves tiltakozást váltott ki, és az 1921-es Német Birodalmi Gyűlésen a jogalkotás is elutasította. A magyar kritikusok közül a legjelentősebb Angyal5, aki Kézikönyvében az eutanáziát a jog alapelveivel össze nem egyeztethető intézményként írja le: "Az élet értéktelenségének mindenképp ingatag talajon nyugvó megállapítása sohasem lehet olyan erős, hogy megfoszthassa érvényétől azt a lényegében erkölcsi jellegű normát, amely az ember megölését tiltja". Hasonlóan fogalmaz Finkey6 is, aki a halálba segítést "kegyelemdöfésnek" minősíti, és egyértelműen megerősíti a konzervatív álláspontot: "Az emberölést megengedettnek nyilvánítani ilyen rendkívüli körülmények között sem lehet." Hozzáfűzi még: "Az 1843. évi javaslatunk a szörnyszülött (monstrum) megölését is tiltja."
A későbbiekben Binding és Hoche művét a hitleri eutanázia-program elméleti megalapozásaként említik. Valójában elég nehéz megítélni, hogy a "robusztus" és az "értéktelen" élet fogalmának szembeállítása menynyiben hathatott közvetlenül a náci gondolkodásra, azonban nyilvánvaló, hogy a századelőn a pozitivista filozófiák és a szociáldarwinizmus rendkívüli tekintéllyel bírtak, és erőteljesen befolyásolták a tudományos diskurzust - így a büntetőjog-tudományt is. Szintén nem vitatható, hogy a nemzetiszocialisták gyakran merítettek a korabeli irányzatok eszméiből, azonban a jogtudós érvelése elsősorban az I. világháború élményeit (hadikórházak, orvosok tehetetlensége) és legfeljebb a nietzschei "nagy egészség" ideálját tükrözi - fajelméletről, élettérről, agresszív expanzióról egyetlen szót sem ejt.
A vékonyka kötet második része, Hoche1 "orvosi megjegyzései" az elmebetegek gondozásának értelmetlenül magas költségeiről már inkább megelőlegezik a koncentrációs tábor rámpáján szelektáló orvos rémképét, és tényként kell rögzítenünk, hogy a szerzőpáros -szemben a napjainkban elfogadható argumentációval -elsősorban "társadalmi" érveket mutat fel az eutanázia egyes formáinak legalizálása mellett, ezért a gyakran indulatosan idézett könyvet inkább eszmetörténeti érdekességként érdemes kezelnünk, noha az értekezés címe - "Az értéktelen élet megsemmisítése'" - mindmáig jól hangzó szitokszóvá vált a "kegyes halál" ellenzőinek táborában.
A '20-as években kibontakozó elméleti vitánál jóval erőteljesebb hatást gyakorolt a halál önkéntes választásának megítélésére a XX. század egyik legszégyenlete-sebb botránya, a háborús évek németországi eutanáziagyilkosságsorozata. Ismeretes, hogy Hitler 1939-ben - a hatályos német büntetőjogot semmibe véve - felhatalmazást adott arra, hogy "az emberi számítás szerint gyógyíthatatlan betegek állapotuk legalaposabb felülvizsgálata után, kegyes halálban részesülhessenek."9 Ez vezethetett a félezer wartai elmebeteg kivégzéséhez, az alsó-szászországi vérengzésekhez, a T4-akcióhoz, és más, a legszerényebb becslések szerint is több tízezer pszichiátriai beteg halálát jelentő pogromokhoz. A mészárlást iparszerű kegyetlenséggel, gázzal vagy egyszerűen élelmiszer-megvonással követték el. Az 1930-as években tehát az "eutanázia" valójában kódolt kifejezés volt, amelyet fajilag értéktelennek hazudott embercsoportok kiirtásának leplezésére és eufemizálására szolgált. Hangsúlyozzuk, hogy e gaztetteknek semmilyen formában nem kötődnek az általunk tárgyalt eutanáziafogalmakhoz, noha maga a kifejezés is ezekben az időkben diszkreditálódott - valószínűleg mindörökre.
A háborús bűnök miatt az élet és a halál dilemmái sokáig tabunak számítottak Németországban. A '70-es évektől azonban - az orvostudomány robbanásszerű fejlődésének hatására, a múltban gyökerező gátlások oldódásával - termékeny társadalmi párbeszéd indult meg a haldoklók kezelésének kérdéseiről. A teológia, a filozófia és az orvostudomány képviselői után a jogászi elitnek is hamarosan állást kellett foglalnia. A német jogtudomány legnagyobb egyéniségei - mindenekelőtt Eser10 -szenteltek jelentős kutatásokat a témának, gyakran interdiszciplináris megközelítéssel. Ebben a szellemben született meg 1986-ban az első modern eutanázia-törvény-javaslat11 is a büntetőtörvény radikális módosításáról.
Lényeges hangsúlyozni, hogy a német büntetőjog -az élet elleni bűncselekmények és különösen az öngyilkossághoz kapcsolódó magatartások egyedülálló megítélésével - más jogrendszerekhez képest rendkívül tág teret nyit a halálbasegítés liberálisabb felfogásának. Ez a sajátos szemlélet már a nyelv szintjén is megjelenik. Szemantikai érdekesség, hogy a németben a szui-cidumra vonatkozó negatív jelentéstartalmú kifejezések mellett megtalálható az egyértelműen pozitív aurá-jú Freitod fogalma is, ami az akarat szabadságát, a választás önkéntességét tükrözi, továbbá - a magyartól eltérően - a Sterbehilfe12 szóösszetétel kifejezően és történelmi terhektől mentesen utal a haldokló embertársunknak nyújtandó segítség lehetőségére.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
