Napjainkban a jogalkotási törekvések egyik elképzeléseként a büntetőjogi szabályok szigorításának igénye jelenik meg, mégpedig a gyűlöletbeszéddel összefüggésben. Mivel a tervezett változtatás alapjaiban érinti a véleménynyilvánításhoz való jogot, érdemes néhány olyan szempontra figyelmet fordítani, amely egyrészt a szabályozás megalkotásánál, másrészt az esetleges későbbi alkotmánybírósági kontrollnál beszámítási pont lehet.
Mindenekelőtt azonban szükséges az abban történő képviselői döntés, hogy a jogalkotó - illetve a mögötte meghúzódó politikai elképzelés - a gyűlöletbeszéd büntetőjogi szabályozásakor milyen jellegű rendelkezéseket kíván alkotni: szigorúbb - vagyis a véleménynyilvánítási szabadságot inkább háttérbe szorító - megoldást választanak, illetve liberálisabb, a gyűlöletet keltő vélemények kinyilvánításának - más alapjogok rovására történő - szabadabb teret engedő variációt.
E más alapjogok értelemszerűen az emberi méltóság alapjogának valamely aspektusai lehetnek, különösen a becsület védelme2. Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy önmagában az emberi méltósághoz való jog, kiemelt szerepe ellenére is, korlátozható. Az Alkotmánybíróság ugyanis az emberi méltósághoz való jogot - és annak egyes aspektusait - kizárólag az élethez való joggal egységben nyilvánította korlátozhatatlannak, s kimondta, hogy az emberi méltósághoz való jog, illetve az abból levezethető egyéb jogok önmagukban korlátozás alá eshetnek.3
A törvényhozó szabadsága tehát kiterjed arra, hogy döntsön a gyűlöletbeszéd szigorúbb, vagy kevésbé szigorú büntetőjogi szabályozásáról. E döntése keretében azonban igazodnia kell az Alkotmányhoz, illetve valójában sokkal inkább az Alkotmányt értelmező Alkotmánybíróság tagjainak többsége nézeteihez, felfogá-sához4. A testület gyakorlata jelenleg abba az irányba mutat, hogy elfogadja a véleménynyilvánítás szabadságának a korábbitól eltérő, erőteljesebb korlátozását5. Ügyelni kell azonban arra is, hogy ez a gyakorlat néha igen kis többségen nyugszik - tehát a döntésekhez gyakran több alkotmánybíró csatolt különvéleményt -, s kérdéskörönként változhat az Alkotmánybíróság tagjainak hozzáállása. Mindebből levonható a következtetés, miszerint a jelenlegi alkotmánybírósági gyakorlat alapján a szigorúbb és a megengedőbb szabályozás egyaránt alkotmányos lehet. Mivel a jogalkotó célja a büntetőjogi rendezés, ebből következően valószínűleg a jelenlegi szabályozás szigorítására törekszik; így a vizsgálat során a véleménynyilvánítással kapcsolatos megengedőbb szabályozás - vagyis a korlátozás enyhítése - alkotmányossági tesztjeire nem szükséges kitérni. A szigorítással összefüggésben azonban indokolt a leendő szabályozás lehetséges problémáira, alkotmányossági buktatóira utalni és azokat áttekinteni, mivel az ezekkel kapcsolatban felmerülő kérdések előzetes megválaszolása a megnyugtató és az Alkotmánybíróság tesztjeit is kiálló szabályozás kialakítását nagymértékben elősegítheti.
A Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (Btk.) szabályainak módosításával összefüggésben az előbbieknek megfelelően több olyan problémakör is meghatározható, melyben a szabályozási elképzelések elemeinek és azok lehetséges következményeinek problematikái nagy biztonsággal előre kikövetkeztethetők. Ezek az alábbiak lehetnek.
Bár az Alkotmánybíróság jelenlegi gyakorlata a véleménynyilvánítás szabadságának korlátozásakor a korábbinál nagyobb teret enged a szabályozásnak, a túlzott szűkítés, az alapjogot kiüresítő megoldás semmiképpen sem jut át az alkotmánybírósági szűrőn6.
A jogalkotónak többek között ügyelnie kell arra, hogy az Alkotmánybíróság gyakorlata alapján a véleménynyilvánítás szabadságának korlátozásához önmagában soha nem elegendő, ha a törvényi tényállás kizárólag valamely elvont érték - köznyugalom, közbiztonság stb. - védelmére irányul: a büntetőjogi korlátozás csak és kizárólag akkor lehet alkotmányos, amennyiben valamely más alapjog vagy érték sérelmének megelőzésére is törekszik. Az alkotmánybírósági gyakorlatból következően tehát alkotmányellenes az a szabályozási megoldás, amely akkor is büntetni rendeli a gyalázkodást, gyűlöletbeszédet és a hasonló hatást kiváltó magatartásformákat7, ha azok megvalósulása bizonyíthatóan nem jár (nem járhat) egyéni alapjogok vagy más alkotmányi értékek sérelmével. A testület megfogalmazása szerint "az Alkotmánybíróság a véleménynyilvánítási szabadság korlátozását alkotmányosnak ismerte el a "gyűlöletre uszítás" tekintetében, amelynek büntetendővé nyilvánításával védett jogi tárgy - a Btk. elhelyezéséből következően - szintén a köznyugalom. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint (azonban - T. P.) a köznyugalom ilyen megzavarása mögött ott van nagyszámú egyéni jog megsértésének a veszélye is: a csoport ellen felszított indulat fenyegeti a csoporthoz tartozók becsületét, méltóságát (szélsőséges esetben életét is), megfélemlítéssel korlátozza őket más jogaik gyakorlásában is (köztük a szabad véleménynyilvánításban). A gyűlöletre uszítás olyan veszélyt hordoz egyéni jogokra is, amelyek a közvetlen tárgyként szereplő köznyugalomnak olyan súlyt adnak, hogy a véleményszabadság korlátozása szükségesnek és arányosnak tekinthető"8.
Az Alkotmánybíróság a véleménynyilvánítási szabadsággal kapcsolatban alaphatározatnak minősíthető 30/1992. (V. 26.) AB határozatban, az akkor büntetendő, utóbb alkotmányellenessége miatt megsemmisített "gyalázkodásnál" alapvetően kifogásolta, hogy ez az immateriális bűncselekményi tényállás a közrendet, a köznyugalmat, a társadalmi békét önmagában véve, elvontan védte. A bűncselekmény megvalósult akkor is, ha a sértő kifejezés a körülmények folytán nem járt annak veszélyével sem, hogy egyéni jogokon sérelem essen. A testület azonban a köznyugalom hipotetikus tényállási elemekkel (alkalmasság) felidézhető, elvont, visszacsatolás nélküli veszélyeztetését (valóban megzavarta-e a köznyugalmat), a sérelem feltételezését nem találta elégséges indoknak a szabad véleménynyilvánítás büntetőjogi eszközökkel való korlátozásához9. Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint a véleménynyilvánítási szabadság - mint alkotmányos alapjog - kiemelt értéktartalmából következik, hogy a korlátozás alapjául szolgáló érdeksérelemnek különösen súlyosnak kell lennie. Az Alkotmánybíróságnak tehát azt kell mérlegelnie, hogy a köznyugalom veszélyeztetése a tudatosan valótlan vagy tudatosan elferdített tényállításokkal és híresztelésekkel tekinthető-e akkora súlyú sérelemnek, amelynek a büntetőjog eszközeivel történő megelőzése, illetve megtorlása nyomós közérdek. Ugyanis csak ez indokolhatja a véleménynyilvánítási szabadság büntetőjogi korlátozását.10 A véleménynyilvánítás szabadságának túlzott korlátozása11 (is) megvalósulhat azonban a határozatlan jogfogalmak alkalmazásával, illetve a történelmi körülményekre történő hivatkozással is. Ezért az alábbiakban e két problémakört is indokolt érinteni.
a) Az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlatában elfogadott és viszonylag könnyen indokolható megsemmisítési okként jelenik meg a határozatlan jogfogalmak, vagy egyszerűen a határozatlan fogalmak használata. A határozatlan jogfogalmakkal szemben érzett nagyfokú idegenkedés a testület részéről a jogbiztonsággal indokolható, amely az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében meghatározott jogállamiság elvének szerves része.
A büntetőjogban ugyanis a jogkövetkezmények jellegére és továbbhatásaira is tekintettel különösen fontos, hogy a természetes személyek pontosan következtetni tudjanak arra, milyen magatartás elkövetését fenyegeti büntetéssel az adott törvényi tényállás. A határozatlan jogfogalmak ennek következtében az Alkotmánybíróság által megfogalmazott "alkotmányos büntetőjog" alapvető kritériumaival is ütköznek. Ez utóbbi szerint ugyanis egyrészt a büntetendő magatartások körének meghatározása nem lehet önkényes, másrészt a diszpozíciónak határozottnak, világosan megfogalmazottnak kell lennie, egyértelmű üzenetet kell tartalmaznia13.
Mindezekre tekintettel a határozatlan jogfogalmak büntetőjogi tényállásban való megjelenése a testület számára önmagában is elégséges megsemmisítési, mégpedig - és ez a lényeg - formai okból történő megsemmisítési ok. Mindezek következtében a formai okból történő megsemmisítéskor az Alkotmánybíróság többnyire mellőzi a támadott jogszabályi rendelkezések tartalmi vizsgálatát14, mivel a formai alkotmányellenesség önmagában is elégséges az adott norma jogrendszerből való kiemeléséhez15. Ennek viszont az a következménye, hogy az adott jogalkotó szerv lehetőséget kap az alkalmazott jogfogalom tartalmi szűkítésére, pontosabb meghatározására, s ezzel mindaddig próbálkozhat, míg az Alkotmánybíróság azt el nem fogadja kellően határozottként. Ekkor kezdődhet el a tényállás tartalmi alkotmányellenességének vizsgálata, vagyis, amikor az Alkotmánybíróság már nem tudja a határozatlanság miatt megsemmisíteni az adott jogszabályi rendelkezést, áttér a tartalmi vizsgálatra, azaz a különböző alapjogi tesztek igénybevételére. E megoldásnak azonban több hátránya is van. Egyrészt, az Alkotmánybíróság lehetőséget ad a jogalkotónak, hogy a tartalmi alkotmányellenesség változatlanul hagyásával többször kísérletezzen a határozatlan jogfogalom felváltásával, pontosításával, a határozatlanság szűkítésével. Nem véletlenül utal rá Sólyom László, a testület korábbi elnöke, hogy a 12/1999. (V. 21.) AB határozatban az Alkotmánybíróság azáltal, hogy formai okok - az alkalmazott norma határozatlansága - miatt semmisítette meg a gyűlölet keltésére alkalmas egyéb cselekményt is büntetni rendelő tényállást, lehetőséget biztosított az Országgyűlésnek a további kísérletezésre, továbbá a korábbi határozatokra való bőséges hivatkozások ellenére nem alkalmazta egyik alapjogi tesztet sem.16 A másik hátrány pedig abban áll, hogy e kísérletezési lehetőségek biztosításával a végleges, az Alkotmánnyal is összeegyeztethető és a jogalkotási elképzelésekkel is összhangban álló szabályozási megoldás kialakítása elhúzódik, ennél fogva pedig a jogalkalmazó szervek - a büntetőbíróságok - részéről a jogalkalmazás tekintetében bizonytalanság jelentkezik17, ami a joggyakorlat kiszámíthatatlanságát és ezáltal egységének megbomlását eredményezheti.
b) A vázolt probléma kiküszöbölésének voltaképpen egyetlen eszköze van, mégpedig az, hogy az Alkotmánybíróság valamennyi vizsgálat lefolytatásakor alkalmazza az alapjogi teszteket, vagyis nem kizárólagosan a törvényi tényállásban szereplő fogalmak bizonytalanságára épít, hanem az érdemi kérdésben, tartalmi szempontok alapján végzi a vizsgálatot. A kizárólag a fogalmi bizonytalanságra alapozott technika ugyanis nem vezet a megfelelő célra, másrészt nem is alkalmazható minden esetben.
c) Bár a jogállamiság és az alkotmányos büntetőjog egyik kritériuma a jogbiztonságból adódó, határozatlan jogfogalmak alkalmazásának tilalma, ez utóbbiak mégsem mellőzhetők teljeskörűen a gyűlöletbeszéd büntetőjogi értékelésekor sem. Ennek oka az elkövetési magatartások sokszínűségében jelölhető meg. Mivel a gyűlöletbeszéd megvalósulása számtalan módon megtörténhet, ezeknek az elkövetési magatartásoknak a büntetni rendelése sem történhet másképpen, mint határozatlan jogfogalom - szűk körben megengedett - alkalmazásával. A másik megoldási lehetőség a taxáció lenne, amely különösen a büntetőjogban széleskörűen alkalmazott módszer, ugyanis rendkívül alkalmas a jogbiztonság követelményének érvényre juttatására, mivel kizárja a félreértési lehetőségeket és ezáltal az értelmezési problémákat is. Ebben a körben azonban elképzelhetetlen, pontosabban mondva alkalmazhatat-lan, mivel olyan módszer, amely jellegénél fogva nem érheti el a célját. Nyilvánvaló ugyanis, hogy nem lehetséges teljeskörűen felsorolni azokat a megnyilvánulási formákat, amelyek alkalmasak a gyűlöletre uszításra. (Különbséget kell tenni aközött is, hogy a taxáció milyen jellegű szabályozási elemek behatárolására törekszik. Értelemszerű, hogy míg az egyes büntetési nemek, minősítő körülmények stb. esetében a taxáció alkalmazása nemcsak kívánatos, hanem a jogállamiságból eredő elvárás is, addig az elkövetési magatartások vonatkozásában már korántsem alkalmazható ilyen széles körben és teljességgel.) E próbálkozások szélesre tárnák az ajtót az értelmezési félresiklások és szándékos kijátszási törekvések előtt, s egyben magukban rejtenék az állandó módosítási, bővítési és átértelmezé-si igényt, illetőleg kényszert is.
d) Önmagában érdekes kérdés azonban, hogy mi tekinthető határozatlan jogfogalomnak. Nézetem szerint a szabályozáskor ez a fő szempont, ugyanis az Alkotmánybíróság gyakorlatilag a bírák felfogásának függvényében és annak változásával egyidejűleg mindig más és más határt szabhat a "határozatlanság" fogalmának. Érdemes tehát az erre vonatkozó alkotmánybírósági megállapításokat is áttekinteni.
da) Az Alkotmánybíróság a 30/1992. (V. 26.) AB határozatban foglalkozott az adott tényállásban foglalt jogfogalom tartalmának meghatározhatóságával. A testület szerint "értelmezést igényel továbbá a gyűlöletre uszításban megjelölt elkövetési magatartás. Önmagukban a szavak is általánosan ismert tartalommal bírnak. ... Tekintettel arra, hogy már a Csemegi Kódexben is a gyűlöletre izgatás volt az elkövetési magatartás, a jogalkalmazók (!) a konkrét esetek megítélésében több mint 100 év értelmezési gyakorlatára támaszkodhatnak. A Curia már a századfordulón több döntésében nagy szabatossággal határozta meg az izgatás fogalmát ... A közösség elleni izgatás súlyosabb alakzata, a gyűlöletre uszítás tényállása tehát megfelel az arányosság követelményének: csak a legveszélyesebb magatartásokra terjed ki és a tényállási elemek a jogalkalmazók részéről egyértelműen értelmezhetők".118 Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint tehát nem határozatlan az alkalmazott jogfogalom akkor, ha annak a joggyakorlatban már huzamosabb ideje kialakult tartalma van és az a bíróságok gyakorlatában azonos tartalommal, egységes értelmezéssel jelenik meg. A büntetőjogban azonban - és az összes többi jogágban - jelenleg is él a "jog nem tudása nem mentesít a hátrányos jogkövetkezmények alól" kötelező szabálya, ami voltaképpen megdönthetetlen vélelem. Vajon a jog ismeretének elvárása kiterjed-e a joggyakorlat által a jogszabály határozatlanságának kiküszöbölésére kialakított értelmezésre is? Elvárható-e a jogszabályt potenciálisan megsértőtől, hogy annak szövegszerű tartalmát valójában kitöltő bírói gyakorlattal - az Alkotmánybíróság terminológiája szerint "az élő joggal" - is tisztában legyen? (Különösen akkor, amikor az még a jogi diploma megszerzéséhez sem szükséges, mivel a bírói gyakorlat ismerete csak a szakvizsga alkalmával számon kért követelmény.) Nézetem szerint ilyen pontossággal és ilyen mélységben már nem várható el a jogszabályok ismerete, ami a jelenlegi túlszabályozás mellett egyébként is illuzórikusnak tűnik. Figyelemmel kell lenni arra is, hogy a jogalanyoknak esélyük sincs a bírói gyakorlatot megismerni, mivel az a polgárok részéről nem ismerhető meg. Blutman László fogalmazza meg ezzel összefüggésben, hogy "a meg nem ismerhető bírói gyakorlat oly módon alakítja a kérdéses norma tartalmát, hogy annak a jogalany nincs a tudatában, így a normatartalom tekintetében bizonytalan marad, sőt, a meg nem ismerhető bírói gyakorlat azt is jelentheti, hogy a jogalkalmazásban olyan szabályok, elvek érvényesülnek, melyek előtte ismeretlenek maradnak".19 Mindaz, hogy e jelenség e tanulmány megírásakor, 2002-ben is fennáll, amiatt is aggasztó, mivel az Alkotmánybíróság egyik korábbi neves tagja, Kilényi Géza erre a problémára már több, mint tíz évvel ezelőtt rámutatott. Kilényi alkotmánybíró szerint "a jogszabály a jogalkotásra felhatalmazott szervek megfelelő formában kinyilvánított és kihirdetett akarata, nem pedig a jogalkalmazó szerveknek a jogalkalmazási gyakorlatban testet öltő akarata. Ehhez képest a jogszabály ... a Magyar Közlönyben kihirdetett szöveg, nem pedig annak a jogalkalmazási gyakorlat által korrigált és ezáltal (esetleg - T. P.) eltorzított változata. Az ettől eltérő értelmezés nem csupán a törvényrontó és törvénymódosító szokásjog létjogosultságának elismerését jelenti, hanem megfosztja a polgárokat és a jogi személyeket a hatályos jog megismerésének lehetőségétől. A jogszabály kihirdetésének ugyanis garanciális jelentősége van, hiszen ehhez kapcsolódik az a jogkövetkezmény, hogy senki sem hivatkozhat eredményesen a szabályszerűen kihirdetett jogszabály nem ismerésére. Ha azonban a jogszabálynak nem az a tartalma, amit kihirdettek, hanem az, "amit annak az állandó és egységes jogalkalmazási gyakorlat tulajdonít", ez teljes jogbizonytalanságot idézhet elő, s nem csupán oda vezet, hogy a jogszabály "címzettjei" nem ismerhetik meg a hatályos jogot, hanem ad absurdum előidézheti: a büntetéssel lehet sújtani azt, aki a jogszabálynak a Magyar Közlönyben kihirdetett szövege szerint jár el, és nem veszi figyelembe, "az állandó és egységes jogalkalmazási gyakorlatot", amely esetleg lényegbevágóan eltér a jogszabály kihirdetett tartalmától"20. Magam részéről a különvéleményben foglalt, a jogbiztonságra vonatkozó fenntartásokkal (is) maximálisan azonosulni tudok.
A fenti esetre visszatérve láthatóan az történt, hogy az Alkotmánybíróság határozottnak ismert el egy olyan jogfogalmat, ami csak a jogalkalmazó felé volt határozott, ám a potenciális jogsértők felé már korántsem minősült ilyennek: ebben az irányban az alkalmazott megfogalmazás ugyanúgy határozatlan maradt. Márpedig éppen a potenciális jogsértők azok, akiknek magatartásukat - a jogalkalmazói gyakorlat ismeretének (vagy éppen megismerhetőségének) hiánya miatt saját értelmezésük alapján - a joghoz kell igazítaniuk. Az Alkotmánybíróság tehát adott esetben elismerte a közvetetten határozatlan jogfogalmak alkalmazásának alkotmányosságát.
db) Mivel tehát a határozatlan jogfogalmak adott esetben csak "rejtetten", bizonyos meghatározott kör - a jogalkalmazók - részére határozottak, a potenciális jogsértők számára ugyanúgy képlékeny határral rendelkeznek, kiszámíthatatlanok, másrészt - a büntetni rendelt magatartás jellege miatt - alkalmazásának teljes körű kizárása nem lehetséges. Emiatt a határozatlan jogfogalmak problémájának megoldását nézetem szerint más irányban kell keresni. Ez az irány pedig a határozatlan jogfogalmak meghatározott igen szűk körben való elismerése. Ezidáig mind az Alkotmánybíróság, mind a jogalkotók arra törekedtek, hogy a határozatlan fogalmakat visszaszorítsák, sőt lehetőség szerint ki is küszöböljék. Mindennek indoka a jogbiztonság és az ebből adódó kiszámíthatóság igénye volt. Látható azonban, hogy bizonyos törvényi tényállásoknál - s ilyen a gyűlöletbeszéd szabályozása is - gyakorlatilag mellőzhetetlen e szabályozási megoldás. Ebből adódóan nézetem szerint a határozatlan jogfogalmak szűk körben megengedhetők. Ennek indoka az lehet, hogy aki az adott törvényi tényállásban foglalt cselekményt véghezviszi (elköveti), többé-kevésbé tisztában van azzal, illetve tisztában kell (illik) lennie azzal, hogy az büntetendő-e vagy sem, pontosabban, hogy átlépte-e azt a határt, amelyen túl már reálisan, a józan ész szerint is büntetésre számíthat. Különösen igaz ez az olyan tényállások esetében, melyek az erkölcsi megítélés szempontjából is általánosan elfogadott módon rosz-szallást váltanak ki. Ezzel összefüggésben azonban ismét kérdéses, hogy a külső szemlélődő - gyakorlatilag meghatározhatatlan - erkölcsi mércéje, igényessége, érzékenysége - ami tehát ismét csak határozatlan fogalom - mennyiben indokolhatja mások véleménynyilvánítási szabadságának korlátozását. Másrészt az Alkotmánybíróság által végzett, tartalmi, alapjogi tesztekre épülő normakontroll a határozatlan fogalmat tartalmazó tényállást megfelelően értékelheti alkotmányossági szempontból, gyakorlatilag tehát a testület adott esetben "alkotmányos követelmény" meghatározásával mellőzni tudná a megsemmisítést, s ugyanezzel a norma alkalmazásának alkotmányos kereteit is többé-kevésbé kijelölné, ami a jogalkalmazók irányában megszüntetné a jogbizonytalanságot is.
A megnyugtató megoldáshoz azonban szükség lenne az emberek alapjogi kultúrájának fejlesztésére, az alapjogokkal való élés feltételeinek - így a gyakorlás korlátainak - megismertetésére is. Ez főként az iskolai nevelésben és a jogi alapismeretek korai, már az általános iskolában történő oktatásában tükröződhetne, ám mindenképpen szükséges lenne a vonatkozó szabályozás - és a hozzá kapcsolódó egységes bírói gyakorlat - főbb elemeinek, megállapításainak széles körben való megismerhetővé tétele. A hatályos jog megismerésével kapcsolatban jómagam korántsem tartom megnyugtatónak azt az esetleges érvet, hogy a Magyar Közlönyhöz mindenki hozzáférhet21, a bírósági gyakorlat és esetjog ugyanis - mint már említettem - nem jelenik meg a hivatalos lapban, emiatt nem is ismerhető meg22. Másrészt a Közlöny beszerzésének elméleti és gyakorlati lehetősége közötti eltérés foka, illetve a megismerési hajlam intenzitása is hatékonyabb ismerettovábbítást követelne meg23.
e) Nem felesleges utalni arra, hogy az Alkotmánybíróság a határozatlan jogfogalmakkal szemben érzett idegenkedésével ellentétben elismeri az ún. "általános fogalmak" létjogosultságát, holott valójában a határozatlan és az általános fogalom egy és ugyanazon kategóriát takar, csupán más vizsgálati szemszögből, más aspektusból, összefüggésből, vagy egyszerűen más alkotmánybírósági elképzelésből táplálkozik, s ebből eredően a testület vizsgálati módszereinek és döntései tartalmára vonatkozó elképzeléseinek alakítására kiválóan alkalmas megoldási módszer lehet. Az Alkotmánybíróság a gyülekezési joggal összefüggő vizsgálatokat elvégző határozatában úgy érvelt, miszerint "a jogszabályok világossága, áttekinthetősége érdekében célszerű, ha a törvényhozó kerüli azoknak a helyzeteknek a teljeskörű felsorolását, melyekre a jogszabály adott rendelkezését alkalmazni kell; az életviszonyok folytonos alakulása, változásai következtében e helyzetek kimerítő felsorolása reménytelen vállalkozás volna. Ha pedig újból és újból kiderülne, hogy a törvény hatályát ki kell terjeszteni olyan helyzetekre is, melyekre a törvényhozó eredetileg nem gondolt, vagy nem gondolhatott, ez a sorozatos törvénymódosítások kényszere folytán az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében deklarált jogállamiság egyik elemére, a jogbiztonságra nézve jelentene veszélyt. Ezért alkotmányossági szempontból önmagában nem eshet kifogás alá, ha a törvényhozó olyan általános fogalmakat alkalmaz, mint amilyen a Gyt.24 8. § (1) bekezdésében a közlekedés rendjének aránytalan sérelme, és a jogalkalmazóra bízza annak megítélését, mikor aránytalan ez a sérelem. Az esetleges jogalkalmazói önkénynek pedig hatékony garanciák beiktatásával lehet elejét venni, s ezeket az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a Gyt. tartalmazza"25. A problémát ebben az esetben is az okozza, hogy nemcsak a jogalkalmazói önkény kizárására van szükség, hanem a potenciális jogsértők felé is az egyértelmű tartalom megjelenítésére. Mivel ez utóbbit a jogalkalmazói gyakorlat bontja ki, a megismerhetőség és a jogkövetés lehetősége esetenként igencsak kérdéses.
f) A határozatlan jogfogalmak alkalmazásának szűk körű lehetőségére, illetve az "általános fogalommal" való összefüggésére példaként meg kell említeni a 12/1999. (V. 21.) AB határozatot. Az Alkotmánybíróság e döntésében a testület a gyűlöletbeszéd adott tényállási elemét részben annak határozatlansága miatt semmisítette meg. A Btk. vizsgálat alá vont, 1996. június 15-étől hatályos 269. §-a a következő rendelkezéseket tartalmazta:
"Aki nagy nyilvánosság előtt
a) a magyar nemzet,
b) valamely nemzeti, etnikai, faji, vallási csoport, vagy a lakosság egyes csoportjai ellen gyűlöletre uszít, illetve gyűlölet keltésére alkalmas egyéb cselekményt követ el, bűntett miatt 3 évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő."
Az Alkotmánybíróság az "illetve gyűlölet keltésére alkalmas egyéb cselekményt követ el" kitételt alkotmányellenesnek találta és megsemmisítette. Az Alkotmánybíróság szerint "a gyűlölet keltésére alkalmas egyéb cselekmény büntethetősége ... meghatározatlansága miatt is" alkotmányellenes.26
Összevetve e megállapításokat a gyülekezési joggal kapcsolatban meghozott határozatban foglaltakkal, látható, hogy - legalábbis a jogalkalmazó és a potenciális jogsértő felé - esetenként igen nehezen állapítható meg, hogy az alkalmazott határozatlan fogalom miként értelmezendő, melyek azok a határok, amelyek túllépésének elkerülésére ügyelni kell.
Az ilyen és ehhez hasonló meghatározások - akár büntetőjogi alkalmazásának - esetében azonban nézetem szerint elvárható a tényállást megvalósítótól az, hogy véleményszabadságának gyakorlásakor számításba vegye: elképzelhető, hogy tette belefér valamely büntetőjogi tényállás kereteibe, s ennek megfelelően gyakorolja alapjogát, vagyis legyen tekintettel arra, hogy az eljáró bíróság bűncselekménynek minősíti tettét. Ezt az elvárást talán amiatt sem lehet teljesen kizárni, mivel a büntetőjogi tényállások maguk is bizonyos társadalmi konszenzust, elvárást jelenítenek meg. Az Alkotmánybíróság megfogalmazásában "a bűncselekmények meghatározása törvényhozói kompetencia, s így a demokratikus többségi vélemény érvényesülésének tere, kivételes esetekben azonban itt is érvényesülhet az alkotmánybírósági kontroll"27. Másrészt a bírói mérlegelés és az értékítéletek különbözősége miatt az alapjogát gyakorló személynek e lehetséges következménnyel gyakorlatilag valamennyi joggyakorlási esetben számolnia kell. Fontos azonban, hogy az alkotmányellenes határozatlanság itt mégis fennállt, ám a jogalkalmazók vonatkozásában: az önkényesség és a kiszámíthatatlanság veszélye a bírósági jogalkalmazás oldaláról jelentkezett, éppen azért, mert e fordulatra még nem volt egységesen elfogadott és használt fogalomrendszer. Hozzá kell tenni, hogy nem is lehetett: egyrészt a felkészülésre elégséges, "kellő" idő és ebből adódóan az egységes értelmezés kialakításának lehetetlensége miatt, másrészt az Alkotmánybíróság megsemmisítő aktusának következtében.
E határozatlan jogfogalmaknál tehát az alkotmánybírósági eljárásban szerepet kaphatna az "élő jog", a probléma viszont éppen abban áll, hogy annak kialakulásáig is fennáll a bizonytalanság. A miniszteri indokolás az eljáró büntetőbíróságoknak azonban esetenként jelentős, bár természetesen korántsem kizárólagos értelmezési támpontul szolgálhatna.
Az Alkotmánybíróság a véleménynyilvánítás szabadságának korlátozásakor is figyelemmel van a történelmi körülményekre, melyekre tekintettel általában megengedhetőnek véli a véleménynyilvánítás szabadságának erőteljesebb korlátozását is. A történelmi körülményekre való hivatkozás azonban az Alkotmánybíróság gyakorlatában - illetve egyes különvéleményekben - egymással homlokegyenest ellentétes következtetések levonási alapjául szolgál, illetve szolgálhat28. Emiatt erre az értelmezést segítő körülményre bővebben is indokolt kitérni, a strasbourgi Bíróság egyik magyar vonatkozású döntésére is tekintettel.
aa) Bevezetésként és az irányadó nemzetközi gyakorlatra is tekintettel hangsúlyozandó, hogy az Alkotmánybíróság a véleménynyilvánítási szabadság korlátozásának alkotmányossági problémája vizsgálatánál figyelembe veszi az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett Emberi Jogok Európai Egyezménye rendelkezéseit is. Az Egyezmény 10. cikke szerint e korlátozásra sor kerülhet akkor, ha az a "demokratikus társadalomban szükséges". Az Alkotmánybíróság jogbiztonsággal és a határozatlan jogfogalmak használatával kapcsolatos gyakorlatára tekintettel, amennyiben e rendelkezéséhez nem fűződne jelentős bírói gyakorlat - és az Egyezmény nem nemzetközi szerződés lenne - a vizsgálat alkalmával minden valószínűség szerint e kitételt semmisítené meg elsőként. Az alkalmazott formula ugyanis önmagában olyan tág teret enged a bírói önkénynek, amely alkotmányos jogállamban nehezen fogadható el. Mindennek ellensúlyozására az Emberi Jogok Európai Bírósága (továbbiakban: Európai Bíróság) jelentős értelmezési gyakorlattal járult hozzá a rendelkezés tartalmi pontosításához. A rendelkezés értelmezéséhez járul még az 1976. évi 8. törvényerejű rendelettel kihirdetett Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya (a továbbiakban: Egyezségokmány) 19. cikkének 3. pontja is, amely mások jogainak és jó hírnevének, illetőleg az állambiztonság, a közrend, a közegészség vagy a közerkölcs védelme érdekében törvény útján szintén elismeri a korlátozás lehetőségét.
ab) A Bíróság jelentős értelmezési gyakorlata és a rendelkezés szabályának tartalommal való kitöltése, s ezzel együtt pontosítása ellenére az Egyezmény (az Európai Bíróság gyakorlata) továbbra is széles mérlegelési lehetőséget biztosít az államoknak annak eldöntésénél, hogy mi tekinthető "demokratikus társadalomban szükséges" korlátozásnak19. Mindez pedig a széleskörű mérlegelési lehetőségre való tekintettel büntető ügyekben alkotmányellenesnek is bizonyulhat. A további - egyes államok jogalkalmazói gyakorlatában szükségessé váló - konkretizálás tehát adott esetben a hazai alaptörvényi rendelkezésekre, így végső soron az alkotmánybírósági vagy a bírósági gyakorlatra marad, amely a gyűlöletbeszéd alkotmányosságának megítélésekor gyakran hivatkozik a történelmi helyzetre, a történelmi körülmények szerepére. Ilyennek tekinthető többek között a német gyakorlatban az ún. "Auschwitz-Lüge", melyet a spanyol Alkotmánybíróság is elfogad, mint a véleménynyilvánítás szabadságának alkotmányos korlátját30. Ennek megfelelően a magyar Alkotmánybíróság is kimondta, hogy "az államnak e mérlegelése során különösen tekintettel kell lennie az Alkotmány által védett alkotmányos értékekre, valamint az adott történelmi helyzetre"31. Az erre való hivatkozás nem egyedülálló eset a testület gyakorlatában32. E határozatok fontos következtetéseket tartalmaznak a történelmi körülményekre való hivatkozás alkalmazásával összefüggésben, így rövid ismertetésük nem felesleges.
ac) Az Alkotmánybíróság a volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezésével foglalkozó 4/1993. (II. 12.) AB határozatban részben a rendszerváltás sajátos körülményeinek vizsgálatára építette döntését33; míg a kárpótlási határozatok sorozatosan hivatkoznak a történelmi körülmények figyelembevételének szükségességére. A 15/1993. (III. 12.) AB határozatban például a testület megerősítette, hogy az Alkotmánybíróság a kárpótlási törvény alkotmányosságát már a második kárpótlásos határozattól kezdve a rendszerváltás összefüggéseibe helyezve vizsgálta. A határozat megerősítette a korábbi gyakorlatot, miszerint a rendszerváltás sajátos körülményeit a törvényhozás figyelembe veheti34.
A történelmi körülmények - ezek között is elsőként a rendszerváltás történései - értékelésekor az Alkotmánybíróság következetesen akként foglalt állást, hogy e körülmények "szükségessé tehetnek bizonyos alap-jogbeli korlátozásokat", azonban önmagukban soha nem lehetnek elégségesek az alkotmányosság követelményeiben való engedmények tételére, illetve annak megalapozására. Emiatt a "rendszerváltás ténye által indokolt jogszabályoknak, az ezekben foglalt korlátozásoknak mindenkor a hatályos Alkotmány keretein belül kellett maradniuk. Az igazságtétellel kapcsolatos határozatokban ugyanez a módszer fedezhető fel. ... az a törvény, amelyben sikerült az Alkotmány keretei között maradó megoldást találni, nem találtatott alkot-mányellenesnek"35.
A véleménynyilvánítás szabadságának korlátozha-tóságával összefüggésben a 30/1992. (V. 26.) AB határozat is a történelmi helyzetre, a rendszerváltás körülményeiből adódó társadalmi feszültségekre volt figyelemmel, amikor megállapította: "a rendszerváltás ... feszültségekkel jár. E feszültségeket kétségtelenül fokozhatja, ha egyesek büntetlenül adhatnak kifejezést nagy nyilvánosság előtt bizonyos csoportokkal szembeni gyűlöletüknek, megvetésüknek vagy ellenérzésük-nek"36. Az Alkotmánybíróság ezen túlmenően is hangsúlyozta, hogy az Európai Bíróság gyakorlata szintén tekintettel van a véleménynyilvánítás korlátozása megengedett céljának és szükségességének vizsgálatánál az alperes állam sajátos történelmi múltjára és jelenére37.
Mindezekre tekintettel megállapítható, hogy az Alkotmánybíróság által végzett alkotmányossági vizsgálatkor - a véleménynyilvánítási szabadság korlátozásának értékelése alkalmával is - fontos szempont a történelmi körülmények figyelembevétele.
A véleménynyilvánítási szabadság korlátozásának a magyar szabályozásban megjelenő egyik esetével foglalkozott az Európai Bíróság a "Rekvényi kontra Magyarország" ügyben, amelynek tárgya a rendőrök politikai tevékenységének, a politikai vitához fűződő szabadságának korlátozása volt. Az Európai Bíróság szerint az a célkitűzés, hogy "a rendőrségnek a társadalomban betöltött kritikus szerepe ne kompromittálódjék tagjai politikai semlegességének gyengülése miatt, olyan célkitűzés, amely összeegyeztethető a demokratikus elvekkel. Ez a célkitűzés különleges történeti jelentőségre tesz szert Magyarországon, az országnak a korábbi totalitárius berendezkedése miatt, ahol az állam nagymértékben támaszkodott rendőrségének az uralkodó párt iránti közvetlen elkötelezettségére38".
A Rekvényi ügyben az Európai Bíróság kifejtette, hogy az Egyezmény 10. cikk 2. bekezdésének értelme szerint a "szükséges" jelző valamilyen "nyomós társadalmi szükséglet" fennállását feltételezi. "A Bíróság feladata az, hogy a panaszolt beavatkozást az ügy egészének fényében vizsgálja meg, s döntse el, hogy a beavatkozás "arányban állt-e az elérni kívánt törvényes céllal", és hogy a beavatkozás igazolására felhozott indokok "relevánsak és elégségesek" voltak-e. A Bíróság elismerte, hogy "egyes szerződő államok sajátos történelmét figyelembe véve ezen államok nemzeti hatóságai - a demokrácia megszilárdításának és fenntartásának biztosítása végett - olyan alkotmányos biztosítékokat is szükségesnek tarthatnak, amelyek ezt a célt [a politikailag semleges rendőrség meglétét] a rendőrök politikai tevékenységének és különösen a politikai vitához fűződő szabadságának korlátozása útján kívánják elérni". Az Európai Bíróság abból indult ki, hogy 1949
és 1989 között Magyarországot egyetlen politikai párt irányította. "A társadalom számos szférájában a párttagságot elvárták, ez az elvárás még kifejezettebb volt ... a rendőrségnél, ahol a szolgálat tagjai nagy többségének párttagsága garantálta az uralkodó párt politikai akaratának közvetlen érvényesülését. Pontosan ez az a fogyatékosság, amelynek megelőzésére a rendőrség politikai semlegességéről szóló szabályok hivatottak. A magyar társadalomnak csak 1989-ben sikerült kiépítenie a plurális demokrácia intézményeit, amelyek 1990-ben - több mint negyven év után - az első többpárti országgyűlési választásokhoz vezettek." ... "Tekintettel az e területen a nemzeti hatóságok számára meghagyott mérlegelési jogkörre, a Bíróság úgy találja - különösen a történelmi háttér fényében -, hogy a Magyarországon azzal a céllal meghozott intézkedések, hogy a rendőrséget a pártpolitika közvetlen befolyásától megvédelmezzék, egy demokratikus társadalomban "nyomós társadalmi szükséglet"-re adott válasznak tekinthetők"39.
Az adott ügyben tehát az Európai Bíróság aszerint foglalt állást, hogy a történelmi körülmények önmagukban is megalapozhatnak alapjogkorlátozást. Szükséges azonban látni, hogy az eset jellege miatt kerülhetett csak sor a történelmi körülmények ilyen erőteljes figyelembevételére: az adott korlátozás ugyanis a rendőrökre vonatkozott, s a fegyveres erők és a rendőrség tekintetében a véleménynyilvánítás egyes formáinak korlátozása egyébként is fokozottabb lehet, mint általában a természetes személyek vonatkozásában, mivel a szolgálati viszony jellege ezt önmagában is megalapozza, illetőleg megalapozhatja.
ca) Fontos látni, hogy jelentős különbség húzódik meg a határozatban felhozott példa és a gyűlöletbeszéd lehetséges szabályozási alternatívái, mint a véleménynyilvánítás szabadságát korlátozó tényező között. A Rekvényi ügyben a véleménynyilvánítás korlátozása egyrészt szűkebb, és jellegénél fogva is különleges csoport - a rendőrök - tekintetében jelent csak meg, másrészt a korlátozás csak abban nyilvánult meg, hogy a szabályozás tiltotta/tiltja a rendőrök párttagságát. A gyűlöletbeszéd tilalma esetében a szabályozási koncepciónak szükségszerűen általánosnak kell lennie, vagyis valamennyi természetes személyre ki kell terjednie. Másrészt a korlátozás nem merül ki valamely - nem szükségszerűen valamennyi - természetes személy által igénybe venni kívánt lehetőség - a párttagság - szigorításában, hanem sokkal tágabb körben szorítja keretek közé az adott alapjogot, jelen esetben a kifejezési szabadságot. Látható tehát, hogy mind a korlátozni kívánt magatartások, mind a törvényi tényállás által érintett személyek köre jóval tágabb, mint a Rekvényi esetben. Mindennek a történelmi körülménynek vonatkozásában, ez utóbbi figyelembevételekor többirányú, fontos jelentősége lehet, s ezen túl egymással is ellentétes érvelési szempontokat keletkeztethet.
caa) A történelmi szempontok egyrészt szerepet kaphatnak a szélesebb körű korlátozás indokolásaként: mivel az egyes megnyilvánulások "régi sebeket szaggathatnak fel", "fájó emlékeket kavarhatnak fel", mind a jogalkotó, mind az Alkotmánybíróság indokoltnak láthatja a korlátozás kiterjesztését.
cab) Ennek azonban az ellenkezője is elképzelhető. Mint azt az Alkotmánybíróság a 30/1992. (V. 26.) AB határozatban kifejezésre juttatta, "történelmi tapasztalat, hogy mindannyiszor, amikor a véleménynyilvánítás szabadságát korlátozták, sérelmet szenvedett a társadalmi igazságosság, az emberi kreativitás, csökkent az emberben rejlő képességek kibontakozásának lehetősége. A káros következmények nem csupán az individuum, hanem a társadalom életében is megmutatkoztak és az emberiség fejlődésének sok szenvedéssel járó zsákutcájához vezettek. Az eszmék, nézetek szabad kifejtése, a mégoly népszerűtlen vagy sajátos elképzelések szabad megnyilvánulása a fejlődni képes és valóban eleven társadalom létezésének alapfeltétele"40. Ez utóbbi felfogásban tehát a történelmi tapasztalatok általában is, nem csak egy-egy konkrét, a véleménynyilvánítás szabadságát korlátozó rendszerrel összefüggésben vetődnek fel, bár javarészt az általános meghatározás is meghatározott, elnyomó politikai rendszerek tetteihez köthető.
A két szempontsor egybevetéskor az állapítható meg, hogy általánosságban, fő szabályként a másodiknak - azaz a véleménynyilvánítási szabadságnak szélesebb teret nyitó elméletnek - van létjogosultsága, míg a kivételes megszorító értelmezés csak akkor és csak annyiban juthat szerephez, ha annak megfelelő, alkotmányi alappal rendelkező és arányos mértékű korlátozást indokolttá tevő oka jelölhető meg. Erre lehet következtetni az Alkotmánybíróság megállapításából is: "Századunk súlyos történelmi tapasztalatai bizonyítják, hogy a faji, etnikai, nemzetiségi, vallási szempontú alsóbb - vagy felsőbbrendűséget hirdető nézetek, a gyűlölködés, megvetés, kirekesztés eszméinek terjesztése az emberi civilizáció értékeit veszélyeztetik. Történelmileg és napjaink eseményei által is igazolt, hogy az emberek meghatározott csoportja elleni gyűlöletkeltési szándékot kifejező bármely megnyilvánulás alkalmas a társadalmi feszültségek kiélezésére, a társadalmi harmónia és béke megzavarására, legsúlyosabb kifejletében a társadalom egyes csoportjai közötti erőszakos összeütközésekre. A gyűlöletkeltés legszélsőségesebb, már ténylegesen bekövetkezett kártékony hatását bizonyító történelmi és jelenkori tapasztalatok mellett figyelembe kell venni azokat a mindennapi veszélyeket is, amelyek a gyűlölet felkeltésére alkalmas nézetek, eszmék korlátok nélküli kinyilvánításával járnak. E megnyilvánulások akadályozzák, hogy az emberek bizonyos közösségei harmonikus kapcsolatban éljenek más csoportokkal. Ez, növelve egy adott, kisebb vagy nagyobb közösségen belüli érzelmi, szociális feszültségeket, szétszakítja a társadalmat, erősíti a szélsőségeket, az előítéletességet és intoleranciát. Mindez csökkenti a plurális értékrendet, a különbözőséghez való jogot elismerő, toleráns, multikulturális, az emberek egyenlő méltóságának elismerésén alapuló, a diszkriminációt értékként el nem ismerő társadalom kialakulásának esélyét"41.
cb) Mindezek miatt az Alkotmánybíróság akként foglalt állást, miszerint a véleménynyilvánítási és sajtószabadság körében az emberek meghatározott csoportjai elleni gyűlöletkeltés alkotmányos védelemben részesítése feloldhatatlan ellentmondásban lenne az Alkotmányban kifejezésre jutó politikai berendezkedéssel és értékrenddel, a demokratikus jogállamiságra, az emberek egyenlőségére, egyenlő méltóságára, valamint a diszkrimináció tilalmára, a lelkiismereti és vallásszabadságra, a nemzeti, etnikai kisebbségek védelmére, elismerésére vonatkozó alkotmányos tételekkel42.
Fontos azonban látni, hogy az Alkotmánybíróság által felidézett - s a szabályozás szigorítása mellett érvelők által is gyakran hangoztatott - történelmi körülmények egyrészt más - nem demokratikus - alkotmányos berendezkedésben történtek, illetve játszódtak le, másrészt jelenleg a nemzeti és a nemzetközi garanciarendszer is jóval összetettebb és hatékonyabb, mint a korábbi korszakokban alkalmazott megoldás. Így az akkori történelmi körülmények vagy akár azok bármely enyhébb változatának újbóli megjelenésétől jelenleg aligha kell tartani, ezért a gyűlöletbeszéd elkövetésének hatása mindenképpen korlátozottabbnak tekinthető. A már említett, széleskörű hazai és nemzetközi garanciarendszer mindezeken túlmenően jóval stabilabb nemzetközi jogi környezeten nyugszik. A fentiek alapján arra lehet következtetni, hogy a véleménynyilvánítás szabadságának korlátait egyre inkább megszorítóan kell, illetve kellene értelmezni. Értelemszerűen az egyéni alapjogsérelmek, köztük is az emberi méltósághoz való jog elleni támadás, e korlátok közé sorolhatók.
cc) Látható, hogy a történelmi körülményekre mind a kifejezési szabadság védelme érdekében, mind annak korlátozása szükségességekor történt hivatkozás. Mindebből pedig azt a következtetést lehet levonni, hogy a történelmi körülmények, események és emlékek figyelembevétele valamely alapjog - így a véleménynyilvánítás szabadsága - korlátozásánál csakis az egyik szempont lehet a többi között, ám önmagában soha nem ügydöntő. Figyelemre méltó az is, hogy ezekre a körülményekre hivatkozva gyakorlatilag valamely alapjog korlátozása, és a korlátozás elvetése, annak alkotmányellenessé minősítése is igazolható lehet. Az tehát, hogy az Alkotmánybíróság adott esetben miként dönt, nézetem szerint döntően nem befolyásolt a történelmi körülmények által; arra a testület, vagy a tagok egy része hivatkozhat figyelembe veendő körülményként, ám az adott alkotmányossági kérdés eldöntése lényegében mindig más szempontokon fog nyugodni. Mindennek fő oka e szempontok igen jelentős szubjektivitása, mely az egyes alkotmánybírák felfogásában komoly eltéréseket mutathat. E szubjektív jelleg miatt a történelmi körülmények szerepére, azok jelenlegi hatására a jogalkotásban nem szükséges akkora hangsúlyt fektetni, mint más, már részletesen kidolgozott szüksé-gességi, arányossági tesztekben megjelölt kritériumok érvényesítésére, mivel ezek a körülmények objektív jogszabályi tételekben, különösen büntetőjogi törvényi tényállásokban kevésbé érvényesíthetők, mint a jól körülhatárolható és részletesen kidolgozott alapjogi tesztek főbb vonásai és értékrendje.
cd) Mindezeken túlmenően fontos, hogy a magyar szabályozásban figyelembe veendő történelmi körülmények megítélése - bár lényegesen természetesen nem változik a demokratikus berendezkedés fennállása alatt - az idő múlásával sokat veszíthet jelentőségéből, befolyásoló erejéből. Különösen érdemes arra gondolni, miszerint akár a rendszerváltás előtti, akár a rendszerváltással összefüggő történelmi körülmények jelentősége e tekintetben folyamatosan halványul, s az idősebb személyek fokozatos elhalálozásával idővel meg is szűnik. Véleményem szerint, aligha kétséges például, hogy a maga korában ugyanilyen rettegést keltő jelképnek számító török félhold, vagy a Habsburg kétfejű sas jelképének nyilvános viselése jelenleg nem történelmi emlékeket kavarna fel, hanem mosolyt fakasztana. Mindezekre tekintettel - feltételezve a demokratikus jogállami berendezkedés hosszú időn keresztüli fennállását - a történelmi körülményekre való hivatkozás, mint beszámítási szempont - a jogi gondolkodásból, a gyűlöletbeszéd szabályozásával összefüggésben is - előbb-utóbb el fog tűnni. Minderre akár a jelenlegi, akár a későbbi szabályozás alakításánál, a véleménynyilvánítás szabadságának szélesebb körű biztosításának jegyében figyelmet lehet, sőt kell fordítani. A szigorúbb szabályozás - és a liberális szabályozástól való eltérés - indokaként jelentős súllyal ez az érv már nem vehető hosszú ideig figyelembe. Az ilyen jellegű cselekmények egy részénél43 gyakran az eljárás kezdeményezésével összefüggésben megkövetelt személyes érintettség követelménye miatt, az érintettek elhalálozása következtében, megszűnik e jogosultság elméleti lehetősége is, tehát a bűncselekmény gyakorlatilag az időmúlás következtében okafogyottá válhat44.
ce) A történelmi események jelenre történő hatásának és az időmúlás szerepének kapcsolatát áttekintve Kukorelli István alkotmánybíró is említ szemléletes példákat. Eszerint "az Emberi Jogok Európai Bírósága a Lehideux és Isorini kontra Franciaország ügyben 1998 szeptemberben hozott ítéletében megállapította, hogy megsértették a Pétain marsall emlékének védelmére alakult egyesület két vezetőjének véleményszabadsághoz való jogát. A panaszosokat Franciaországban azért ítélték el, mert a Le Monde című lap egy pamfletjében felsorolták Pétain azon intézkedéseit, melyek alapján a marsallról pozitív képet lehet kialakítani. A francia kormány a Bíróság előtt többek között arra hivatkozott, hogy a francia történelemnek ez a szakasza igen fájdalmas időszak, és a panaszosok a pamflet megjelentetésével sebeket szakítottak fel. A Bíróság ezzel szemben úgy érvelt, hogy a szóban forgó történelmi események több mint negyven évvel ezelőtt történtek, ami olyan hosszú idő, hogy ez az érv már nem vehető figyelembe úgy, mintha tíz vagy húsz évvel ezelőtti eseményeket idéztek volna fel. A Bíróság hangsúlyozta, hogy minden államnak erőfeszítéseket kell tennie annak érdekében, hogy saját történelme nyíltan és szenvedélymentesen vitatható legyen. Korábbi döntéseit (Open Door and Dublin Well Women kontra Írország, Vogt kontra Németország) idézve kiemelte, hogy a véleményszabadság nemcsak az olyan véleményre terjed ki, amely közömbös vagy amelynek megítélése kedvező, hanem olyan közlésre is, amely zavaróan, sok-kolóan hathat. Ezt követeli meg a pluralizmus, a tolerancia és a nyitott gondolkodás, amelyek nélkül nem létezhet demokratikus társadalom"45. Az azonban, hogy akár a rendes bíróságok, akár az Alkotmánybíróság a szóban forgó időhatárokat adott esetben hol húzzák meg, pontosan korántsem jósolható meg. Mindebben jelentős szerepe van az eljáró bíró (vagy az alkotmánybírák) életkorának, személyes élményeinek, felfogásának, történelmi ismereteinek és még számos más tényezőnek is. Emiatt a fenti történelmi körülmények - bár véleményem szerint még hosszú ideig jelen lehetnek és jelen is kell lenniük a közgondolkodás mellett a jogalkalmazói gyakorlatban is - végső soron egyfajta elhalványuló, letűnőben levő beszámítási pontot képviselnek. A történelmi emlékek elhalványulására azonban csak rendkívül hosszú idő elteltével lehet számítani.
A véleménynyilvánítás szabadsága korlátozási lehetőségének elemzése, a szóba jöhető megoldások alkalmazási feltételeinek áttekintése mellőzhetetlen a jogalkotó számára ahhoz, hogy a szabályozási tevékenységből keletkező törvényi tényállások a büntetőpolitikai céloknak is eleget tegyenek, másrészt az Alkotmánybíróság próbáját is kiállják. Bár a gyűlöletbeszéd szankcionálása fontos társadalmi érdek, nem hagyható figyelmen kívül az Alkotmánybíróság megállapítása: "nincs demokratikus társadalom pluralizmus, tolerancia nélkül, a vélemény-nyilvánítás szabadsága a demokratikus társadalom egyik alapköve, fejlődésének egyik feltétele. E szabadság az olyan gondolatokat, információkat, elveket és nézeteket is megilleti, amelyek sértőek, meghökkentőek, vagy aggodalmat keltőek".'46 ■
JEGYZETEK
1 A tanulmány a Legfőbb Ügyészség által Kozma Sándor emlékére kiírt 2001. évi tudományos pályázaton III. helyezésben részesült, "A véleménynyilvánítás szabadságának érvényesülése és korlátozási lehetősége a büntetőjogban" című dolgozat második, átdolgozott része.
2 A becsület alkotmányjogi védelmével és a véleménynyilvánítás szabadságának a becsülettel való ütközésével részletesen foglalkozik: Martin Kriele: Ehrenschutz und Meinungsfreiheit. NJW 1994, 1896-1905., Christian Zacker: Die Meinungsfreiheit zwischen den Mühlsteinen der Ehrabschneider und der Menschenwürde. DöV 1997/6. 238-245., Peter J. Tettinger: Der Schutz der persönlichen Ehre im freien Meinungskampf. JZ 1983/9. 317-325., Walter Schmidt Glaeser: Meinungsfreiheit und Ehrenschutz. JZ 1983/3. 95-100., Friedrich Kübler: Öffentlichkeit als Tribunal? Zum Konflikt zwischen Medienfreiheit und Ehrenschutz. JZ 1984/12. 540-547., Gerd Roellecke: Meinungskampf und allgemeines Persönlichkeitsrecht. JZ 1980/21. 701-704., Josef Isensee: Grundrecht auf Ehre. In. Staatsphilosophie und Rechtspolitik. Festschrift für Martin Kriele zum 65. Geburtstag. (Hrsg. Ziemske, Langheid, Wilms, Haverkate). C. H. Beck'sche Verlagsbuchhandlung. München, 1997. 5-48. o., valamint BVerfGE 54, 148, 154.
3 Vö. a 64/1991. (XII. 17.) AB határozattal.
4 Kilényi Géza volt alkotmánybíró megfogalmazása szerint alapjognak végső soron az tekinthető, amit az Alkotmánybíróság ekként elismer. In. Általános közigazgatási ismeretek. MKI, Budapest 2002. 9. o.
5 Halmai Gábor: Egyén - és állampárti alkotmánybírák. Fundamentum, 2002/1. 77. o.
6 Varga Zoltán állapítja meg ezzel összefüggésben, hogy az Alkotmánybíróság 12/1999. (V. 21.) AB határozatának értelmezéséből következően a testület "azt a minimális küszöböt, amely a büntethetőséget jelenti, az uszítás fogalmi körében határozta meg". Vö. Varga Zoltán: A közösség elleni izgatás. Magyar Jog, 2002/12. 707. o.
7 Az egyes megnyilvánulások közötti különbségek meghatározására a legfrissebb szakirodalomban Varga Zoltán, fővárosi bírósági bíró tesz kísérletet, idézett írásában.
8 ABH 1992, 167, 179.
9 ABH 1992, 167, 179-180.
10 18/2000. (VI. 6.) AB határozat. ABH 2000, 117, 128.
11 Egyetértek Varga Zoltánnal atekintetben, hogy véleménynyilvánítás és az uszítás eseteinek megkülönböztetésénél markáns és jól látható határok meghúzása aligha lehetséges a kellő mértékben és pontossággal. I. m. 716. o. Így a büntetőjogi szabályok megalkotásánál az Országgyűlés feladata a határvonalak megteremtése, ezek alkalmazásakor pedig a bíróságoknak kell a határesetekben dönteniük. Az Alkotmánybíróság a parlament által megalkotott tényállások alkotmányossági vizsgálatakor kap szerepet, de egy másik síkon, mégpedig a norma alkotmányosságának megítélésében.
12 A jogi fogalmakkal szembeni legáltalánosabb kifogás Szabó Miklós szerint azok meghatározatlansága. E jelenséget részletesen lásd többek között: Szabó Miklós: Szó szerint... A jog és a nyelv interferenciájáról. In. Szabó Miklós - Varga Csaba (szerk.): Jog és nyelv. Budapest, 2000. 40-41. o.
13 Egyértelműnek tekinti az Alkotmánybíróság az alkalmazott megfogalmazást, ha a szavak általánosan ismert tartalommal rendelkeznek, illetve, ha a határozatlanságot csökkentő, kialakult és egységes joggyakorlat létezése megállapítható. Ez utóbbira később még kitérek. Varga Zoltán szerint "az uszítás meghatározása, illetve definiálása és büntetőjogi alkalmazása csak akkor lehet eredményes, ha abból lehetőség szerint a szubjektív elemek kiküszöbölésre kerülnek". I. m. 715. o. (kiemelés tőlem - T. P.)
14 A formai és a tartalmi alkotmányellenesség kategóriája azonban egybeeshet, tekintve, hogy a magyar Alkotmány szerint valamely jogszabály tartalmi alkotmányellenessége valamely nálánál magasabb szintű normával való ütközést jelent, amely viszont a jogforrási hierarchiára tekintettel formai alkotmányellenességként is megjelenik. Vö. Tilk Péter: Az önkormányzatokkal kapcsolatos alkotmánybírósági hatáskörök. Magyar Közigazgatás, 2002/3. 132-133. o.
15 Vö. például a 64/1991. (XII. 17.) AB határozattal (ABH 1991, 297, 307.), illetve a 30/2000. (X. 11.) AB határozattal (ABH 2000, 202, 209.)
16 Sólyom László: Az alkotmánybíráskodás tizedik évfordulójára. In. Tíz éves az Alkotmánybíróság. Budapest, 2000. (szerk. Bitskey Botond). 23. o.
17 A gyűlöletbeszéddel kapcsolatos aktuális jogalkalmazási problémákkal összefüggésben lásd Halmai Gábor: Gyűlöletbeszéd és személyiségi jogok. Fundamentum, 2001/4. 105-109.
18 ABH 1992, 167, 178.
19 Blutman László: A bírósági határozatok közzététele és az Alkotmány. JURA, 2001/2. 85. o.
20 57/1991. (XI. 8.) AB határozat. Kilényi Géza alkotmánybíró különvéleménye. ABH 1991, 272, 286. (Kiemelések tőlem - T. P.)
21 Bár ez az érv természetesen nem hozható fel a "jog nem tudása nem mentesít" szabállyal szemben, az "élő jog nem tudása" azonban emiatt nem róható fel a potenciális jogsértőnek. Ezen túlmenően aggályos elvárni az állampolgárok nagy részétől, hogy a magas előfizetési díjú hivatalos lapot járassák, vagy napi munkájuk mellett akár csak rendszeresen böngésszék. Némi iróniával állítható, hogy - többek között - az alacsony béren élő dolgozók és nyugdíjasok népes tábora nem tartozik (nem tartozhat) a Közlöny rendszeres olvasói közé.
22 Blutman László szerint a bírói gyakorlat egészére vonatkozó közzétételi kötelezettség megfogalmazása egyébként is aggályos lenne. Vö. Blutman László: i. m. 85. o.
23 Ilyen megoldás lehetne az elektronikus média, vagy a megyei nyomtatott sajtó ilyen célú, rendszeresen, periodikusan történő igénybevétele. Az ombudsman szerint például egyes alapjogokkal kapcsolatosan, illetve a jogvédelmi eszköz igénybevételével összefüggésben kifejezetten hasznos volt, hogy működésükről rendszeresen közöltek eseteket megyei lapokban, valamint külön televíziós műsor is rendszeresen foglalkozott a biztosok tevékenységével. Vö.: Gönczöl Katalin - Kóthy Judit: Ombudsman 1995 -2001. Helikon Kiadó, 2002. 73. o.
24 A gyülekezési jogról szóló 1989. évi III. törvény.
25 55/2001. (XI. 29.) AB határozat. ABH 2001, 442, 461. Bár az Alkotmánybíróság az általános jogfogalmak elfogadhatóságát ebben az esetben szabálysértési és nem büntetőjogi következményekkel járó ügytípus vonatkozásában mondta ki, a használt megfogalmazás absztraktsága arra enged következtetni, hogy az általános jogfogalmak kategóriája alkalmazhatóságának elfogadhatósága büntetőjogi esetekben sem feltétlenül elképzelhetetlen az Alkotmánybíróság gyakorlatában.
26 ABH 1999, 106, 113.
27 21/1996. (V. 17.) AB határozat. ABH 1996, 82.
28 A történelmi körülmények és a múlt alkotmánybíráskodásra való hatását tárgyalja Uitz Renáta: Does the Past Restrain Judicial Review? References to History and Traditions in Constitutional Reasoning című tanulmányában. Acta Juridica Hungarica. Hungarian Journal of Legal Studies. 41 (2000) 1-2. 47-78. o.
29 Barfod, 1989; Markt Intern, 1989; Chorherr, 1993; Casado Coca, 1994; Jacubowski, 1994. ügyek, idézi a 14/2000. (V. 12.) AB határozat.
30 Vö. Ádám Antal: Alkotmányi értékek és alkotmánybíráskodás. Osiris, 1998. 127-128. o.
31 ABH 2000, 83, 93.
32 Így az Alkotmánybíróság alkotmányossági vizsgálata körébe vonta, relevánsnak tekintette a történelmi körülményeket a 28/1991. (VI. 3.) AB határozatban (ABH 1991, 88), a 11/1992. (III. 5.) AB határozatban (ABH 1992, 77.) és még számos más döntésében.
33 ABH 1993, 48.
34 ABH 1993, 112.
35 ABH 2000, 83, 93.
36 ABH 1992, 167, 180.
37 ABH 2000, 83, 93.
38 Rekvényi kontra Magyarország ügy, 1999. május 20-i ítélet. In: Bírósági Határozatok, 1999/12. 950-958. o.
39 14/2000. (V. 12.) AB határozat. ABH 2000, 83, 94.
40 30/1992. (V. 26.) AB határozat. ABH 1992, 167, 171.
41 30/1992. (V. 26.) AB határozat. ABH 1992, 167, 173.
42 30/1992. (V. 26.) AB határozat. ABH 1992, 167, 173.
43 Azért csak egy részénél, mivel az ilyen jellegű cselekmények bizonyos köre nemcsak a történelmi események, hanem a napjainkban is gyakran permanensen megjelenő előítéletekben és azok kinyilvánításában jelentkeznek. Az ilyenfajta kontinuitás eredményezheti azt, hogy a történelmi körülmények - mint e folyamatosság gyökerei - továbbra is beszámítási pontként szerepeljenek az esetleges elbírálás alkalmával.
44 Ezzel kapcsolatos példát említ Halmai Gábor: A véleményszabadság határai. Atlantisz, 1994. 195. o.
45 14/2000. (V. 12.) AB határozat, Kukorelli István alkotmánybíró különvéleménye. ABH 2000, 110-111. (Kiemelések tőlem - T. P.)
46 36/1994. (VI. 24.) AB határozat. ABH 1994, 219, 224-225.
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Tilk Péter egyetemi tanársegéd, Pécsi Tudományegyetem ÁJK, Alkotmányjogi Tanszék
Visszaugrás
