A "jog és irodalom" jogelméleti irányzattal szemben mélységesen szkeptikus voltam. Nem láttam, hogyan és hol csatornázódhat ez be a jogtudományba, a joggyakorlatba. Aggályaimat személyesen is el tudtam mondani az irányzat legnevesebb magyar képviselőjének, Nagy Tamásnak, kedves kollégámnak. Ő nem vitatkozott velem, de említett néhány munkát, amit érdemes lenne elolvasnom. Ennek eleget tettem, sőt magam is próbálkoztam egy-két írással.[1]
Olvasmányaim nyomán a szkepticizmusom nem múlt el, de enyhült. Ösztönzést kaptam egyben arra, hogy átgondoljam az irodalom esetleges szerepét a jogban, ha van. Ezt Tamással - korai halála miatt - már nem tudtam megbeszélni. Aligha van azonban jobb hely a következtetéseim közzétételéhez, mint ez a kötet. Mivel szakmailag a kérdésben kívülálló vagyok, így a beszámolóm némileg szubjektív lesz. Ez itt azt jelenti, hogy a megállapításaimat nem támasztom alá széles tudományos apparátussal. A saját - részben már megírt - kutatási tapasztalataimra és következtetéseimre hagyatkozom, és az olvasó belátására bízom ezek megítélését.
A "jog és irodalom" két eredeti irányzata egyrészt a "jog az irodalomban" (law in literature), másrészt a "jog mint irodalom" (law as literature) megközelítés.[2] A jog irányából nézve a szkepticizmusom ezek tekintetében nem múlt el. Itt most nem térnék ki a híres - és ma már közismert - szkeptikus érvek ismertetésére,[3] de több vonatkozásban ezekhez kapcsolódva utalok röviden néhány aggályomra.
- 79/80 -
A "jog az irodalomban" irányzatnál már kiindulásként elnevezésbeli gondokat látok. Érvként jön szóba ezen irányzat mellett a megfelelően válogatott irodalmi művek felhasználása a jogi oktatásban. Ekkor azonban már nem a jog lesz az irodalomban, hanem inkább az irodalom a jogban, vagyis a jogélet egyik jellegzetes szegmensében, a jogi oktatásban.[4] Hasonlóan, H. Szilágyi az irányzatnál említi a korabeli irodalmi művek jogtörténeti forrásként való felhasználását (pl. Shakespeare).[5] Ekkor az irodalom a jogtudományban jelenik meg, tehát inkább ez is inkább az "irodalom a jogban" kategóriába tartozna. (Az külön kérdés, hogy Shakespeare vagy Szophoklész lehet-e jogtörténeti forrás - ezt a jogtörténészek eldöntik).
Mindez elvezet bennünket egy osztályozási kérdéshez. Amennyiben valaki Kafka vagy Shakespeare műveiben elemzi a felmerülő jogi problémákat akkor az irodalomtudományhoz vagy a jogtudományhoz járul hozzá? Ez döntheti el ugyanis, hogy a munkája a "jog és irodalom" elméleten belül melyik irányzathoz sorolható.
Talán a legfontosabb (egyéni) aggályom, hogy a jog és az irodalom kapcsolata a jogtudomány szempontjából nem - de a joggyakorlat szempontjából sem - tartalmas vagy gyümölcsöző.
Ennek legfőbb bizonyítéka a jog és irodalom kapcsolatáról az Alkotmánybíróságon a múlt évben tartott pódiumbeszélgetés alkotmánybírákkal, alkotmánybírósági munkatársakkal.[6] A beszélgetésben a jog és irodalom kapcsolatának lényegében három vonatkozása került elő: (i) jogi tárgyú irodalmi művek a jogi oktatásban; (ii) a jog, a jogi problémák megjelenése irodalmi művekben; (iii) az irodalmi művek és a művészet szabadsága, a véleménynyilvánítás szabadsága.
Ez meglehetősen szűk kapcsolódás a jog szempontjából. Mit várnánk e helyett? Például azt, hogy a gyakorlati szakemberek rámutatnak, hogyan segíti őket az irodalom a jogesetek eldöntésénél, új fogalmi konstrukciók bevezetésénél. Vagy azt, hogy az egyes jogkérdések elemzésénél és megoldásánál az irodalom milyen új látásmódot nyújt. Ilyesmiről azonban nem esett szó.
A "jog és irodalom" irányzatnak - a magyar szakirodalomban mindenképpen - két súlyponti területe van: a jogi oktatásban hangsúlyozzák és példázzák az irodalom szerepét, illetve jogászok rávetik magukat irodalmi művekre, kutatván a jogi vonatkozásokat. És hol lesz a jogtudomány helye itt? A két súlypont már érzékelteti, hogy az irodalom megjelenése a jogban, a jogtudományban (a jogi oktatástól eltekintve) elméletileg meglehetősen szegényes területnek mutatkozik.[7]
- 80/81 -
Nagy Tamás egy rádióbeszélgetésben összefoglalóan kitért az "irodalom a jogban" aspektusra is. Tanulságos, hogy hol látja az irodalom belépését a jogba (a jogi oktatástól eltekintve): (i) egyes irodalomra utaló fogalmak használata bírósági ítéletekben (pl. a "kafkai" jelző használata); (ii) a bírósági határozatok indokolásában irodalmi jegyek; (iii) a bírák egyéni fogalmazási stílusa; (iv) az irodalomhoz szorosan kapcsolódó jogászok szerepe (pl. Joseph Story főbíró az Egyesült Államok legfelső bíróságán); (v) az irodalmi műveltség segít egy jogi eljárásban a történetek összerakásában (storytelling).[8] Amennyiben ő ezeket a belépési pontokat látta, hihetünk neki. Kérdés viszont, hogy a jogtudomány oldalán, miképpen lehet erre egy koherens elméletet építeni az irodalom jogi hatásairól?
Nincs okunk arra, hogy - osztályozástól függetlenül - tagadjuk a jog és az irodalom kapcsolódását olyan kérdésekben, mint a jogi oktatásban való alkalmazása, vagy használhatósága a jog határterületein fekvő általános elméleti kérdések kifejtésében (jog és igazságosság; hatalom és jog; jog és egyenlőség, stb.).
A kapcsolódás tartalma viszont kérdéses. Mivel az irodalom nem tudomány, aligha tud tartalmi érveket szolgáltatni például az erkölcs és jog viszonyának tudományos kifejtéséhez. Bizonyos elemzendő helyzeteket lehet példázni irodalmi művekben megjelenő konfliktusokkal. Egy példa azonban önmagában nem tudományos érv. Valamely érvet érthetővé tesz, de önmaga érvet nem szolgáltat, azaz retorikai eszköz (vö. Posner érveivel). Nyilvánvalóan elegáns Szophoklészre hivatkozni az erkölcs és jog viszonyának tudományos feltárása során, de az Antigoné tudományos érvet semmire nem szolgáltat, csak példáz valamit. Az arisztotelészi logosz és pathosz határai nem hidalhatók át: az irodalom az egyikhez, a jogtudomány a másikhoz tartozik.
Egy tanulmányban lehetne elemezni Faustnak az ördöggel kötött szerződését a magyar polgári jog alapján, vagy éppen Jágó bűnösségének kérdését értékelni Desdemona meggyilkolásában a magyar büntetőjog szabályait alapul véve.[9] A kérdés mindössze az, hogy ez vezet-e valahová?
Sokan abban látják az irodalom szerepét a jogi oktatásban, hogy erkölcsi tanulságok vonhatók le, és erkölcsileg felemelő hatása van.[10] Ez viszont azt jelenti, hogy az irodalom megint csak valaminek a vivőanyaga (példatára), és tartalmilag ez az erkölcs lesz. Ebben az esetben, miért nem az "erkölcs a jogban" lesz az irányzat elnevezése?
Megfelelően válogatott képzőművészeti alkotások mögött is lehetnek történetek és erkölcsi tanulságok. Veronese "Zsuzsánna a fürdőben" című képe (Louvre, Párizs) nagyszerűen elemezhető jogi szempontból, erkölcsi tanulságai is vannak, és a jogi oktatásban felhasználható lehet. Kérdés azonban, hogy lehet-e erre alapítani egy "jog és festészet"
- 81/82 -
irányzatot? Egy sajátos felelősségi-okozatossági helyzetet kiválóan lehet mintázni Donizetti "Lucrezia Borgia" c. operájával, de az semmit nem tesz hozzá önmagában az adott felelősségi-okozatossági probléma megoldásához.[11]
Nem érdemes tehát differenciálatlanul a jog és irodalom kapcsolatáról beszélni, a kapcsolódás jellegének feltárása nélkül. Azon esetekben, amikor az irodalom csak mintát ad, példáz vagy érzékeltet valamit, nehéz amellett érvelni, hogy a joggal való kapcsolata tartalmas és elméletileg gyümölcsöző lenne. (Bármilyen üdítő színfolt az irodalmi műre hivatkozás a száraz jogi fejtegetések szürke szövetében). A tartalmi kapcsolat ott kezdődik, amikor például az irodalom valóban forrása lehet tudományos érveknek vagy ismereteknek (például Homérosz eposzai a követekkel való bánásmód hellén szokásjogi szabályaira vonatkozóan).
A fentiekből következően, és a másik irányból nézve, a "jog az irodalomban" irányzatot - ha az valóban, szorosan véve a jog, egyes jogkérdések megjelenését vizsgálja irodalmi művekben - nem érzem a jogtudomány sajátjának. Ez talán inkább az irodalomtudomány dolga. Az irodalmi művek szempontjából a jog - mint társadalmi jelenség - csak segédanyag valamely helyzet, konfliktus, dilemma ábrázolásához. Az élet sok jelenségét ki lehetne választani, és ezek szerint elemezni a világirodalmat. Kutatási téma lehetne nemcsak a "jog az irodalomban", hanem például a "biológia az irodalomban" vagy a "kémia az irodalomban" is. Legfeljebb a természettudomány oldaláról úgy vetődhetne fel a kérdés, hogy felfedezhető-e valódi tudományos eredmény az irodalmi művekben, vagy a természettudomány csak misztifikáció, melyet például csak beleszőnek a történetbe.[12]
Például, sokáig izgatta a kémikusok fantáziáját, hogy Sherlock Holmes híres tesztje a vérfoltok kimutatására (Study in Scarlet című novella) valódi tudomány vagy misztifikáció. Az író, Conan Doyle nem írta le a teszt során használt anyagokat. (Csak annyi derült ki a műből, hogy a detektív fehér kristályos anyagot dobott a vért tartalmazó oldatba, majd átlátszó folyadékot adott hozzá. Az oldat először mahagóni színű folyadékká változott, aztán barnás üledék jelent meg az üvegedény alján.)[13] Úgy tűnik, hogy száz év elteltével egy kémikusnak sikerült azonosítania egy olyan eljárást, mely pontosan illeszkedik a leíráshoz. A műben tehát akár valódi tudomány is megjelenhetett.[14]
- 82/83 -
A "jog mint irodalom" (law as literature) irányzat lényegében két tendenciát ölel át. Egyrészt a narratíva-elméletek alkalmazását a jog területén, másrészt a hermeneutika irodalmi ágának alkalmazását a jogértelmezésben.
Itt az aggályaimmal mindössze csatlakozom a megszokott szkeptikus érvekhez. Így egyszerűen nem látom - a vonatkozó olvasmányaim alapján sem -, hogy a narratíva-elméletek miben járulnának hozzá érdemben a tanúvallomások értékelésének gazdagításához, vagy annak elemzéséhez, ahogy egy perben a felek felépítik az üggyel kapcsolatos - és legalább részben eltérő - ténybeli és jogi álláspontjukat.[15] A bíróság a tanúvallomások értékelése során tényekre vonatkozó szövegeket értelmez, logikailag összeveti az ugyanazon tényre vonatkozó megnyilvánulásokat, valószínűségi alapon mérlegeli a különböző következtetéseit és a kimeneteket. Ez a réges-régen kialakult bírósági rutin nem fog attól érdemben változni, hogy a folyamat leírását elkezdjük modern, irodalmi vagy kommunikációs fogalmakba csomagolni, és a tanú narratívájáról, vagy a jogalkotóról, mint "mindenható narrátorról" kezdünk el beszélni.[16]
Nem vitatom, csábító elméleti feladat az irodalmi és a jogi hermeneutikát összehasonlítani. Bármit össze lehet bármivel hasonlítani. A döntő kérdés az, hogy érdemes-e. A témánk vonatkozásában aligha ez a helyzet. Egy jogszabályi szöveg, szerződésszöveg és egy irodalmi szöveg értelmezésénél annyira más a szövegek jellege, a keletkezésük kontextusa, annyira más az értelmezés célja, hogy az ilyen komparatív vállalkozásoknak nem sok gyakorlati hatását érzékelem. Egy irodalmi szöveg értelmezése önmagában is alkotás, az pedig már probléma, ha egy szerződésszöveg bírósági értelmezése is alkotásnak minősíthető.
A jogértelmezésben sokszor vannak kifejezett, írott és kötelező értelmezési szabályok -és nagyon sok íratlan, hagyományos értelmezési szabály is -, az irodalmi hermeneutikában bármilyen értelmezési szabályt könnyű félretenni. A jogi hermeneutika jobban épít a szemiotikai alapokra: az értelmezés kritériuma és kiindulópontja a szövegalkotó tudattartalma (vagyis a jogalkotó akarata). Az irodalmi hermeneutikában az olvasóközpontú értelmezéselmélet ezzel nyíltan szakít. A jogszövegek létrehozása jellemzően kollektív, az irodalmi műveknél egyéni. A jogszövegek pragmatikája és kifejezésük nyelvi eszköztára sokkal szegényesebb, és kontextus-érzékenységük kisebb, mint az irodalmi szövegeké. A jogszövegek értelmezését valamely eldöntendő ügy tényállása behatárolja, az irodalmi szövegek értelmezését nem. A jogszövegek értelmezésénél lényeges a szövegalkotás célja, az irodalmi szövegeknél nem. A jogértelmezésnek az okszerűségen kell alapulnia és a logikailag hibátlannak kell lennie, az irodalmi értelmezés meggyőző ereje nem ezen múlik (a jogi hermeneutika alapja inkább a logosz, az irodalmié a pathosz).
A law as literature alapgondolata nagyon szép: irodalmi eszközök használatával gazdagítani a jogértelmezést.[17] Ez a szép megállapítás azonban üresen kong. A jogi hermeneutika ugyanis nem az irodalmi hermeneutikára épül, hanem elkülönülten, egymástól függetlenül, párhuzamosan alakultak és fejlődtek. Mivel nem az irodalmi hermeneutikából nőtt ki, így a különbségek áthidalhatatlanok. Nem tagadván azt, hogy általános (és nem az irodalmi) hermeneutikai meglátások differenciáltabbá tehetik a bíróságok által letett jogértelmezések
- 83/84 -
utólagos elemzését, gyakorlati hatásuk lényegében észrevehetetlen: a jogértelmezés - sokszor konkuráló - elméletei, elvei, szabályai meglehetősen sui generis módon fejlődtek Európában, legalább a glosszátorok óta.
A fenti aggályok nem mentesítenek az alól, hogy a jog és az irodalom kapcsolatrendszerének feltérképezésére kísérletet tegyünk - függetlenül e kapcsolatrendszer jellegzetességeitől vagy éppen esetlegességeitől. A fenti aggályok egyben arra is rámutatnak, hogy az eddigi osztályozása ezeknek a kapcsolatoknak elégtelen.
Határozottabb osztályozás szükségét természetesen többen is érzékelték már. Falcón y Tella például négyes felosztást alkalmaz:[18] (i) a "jog az irodalomban" (law in literature); (ii) a "jog mint irodalom" (law as literature); (iii) az "irodalom joga" (law of literature); (iv) az "irodalom a jogban" (literature in law).[19] Ettől - a hagyományostól kétségtelenül finomabb - felosztástól itt érdemes eltérni a következő okok miatt.
Először is láthattuk, hogy sokszor a jogi szövegekben vagy a jogi oktatásban megjelenő irodalmi vonatkozásokat is sokszor a "jog az irodalomban" (law in literature) irányzat keretében tárgyalják. Külön kérdés, hogy a jogszabályok irodalmat érintő vonatkozásai (szerzői jog, művészet szabadsága) hova sorolhatók.[20] Itt én következetesebb lennék. A jogi írásokban, jogszövegekben, jogi dokumentumokban megjelenő irodalmi vonatkozásokat egységesen az "irodalom a jogban" cím alatt tárgyalnám. Ezzel szemben az irodalmi művekben megjelenő jogi vonatkozások a "jog az irodalomban" rubrikába tartoznak.
E formai alapokon történő osztályozás nyilván felvet elhatárolási problémákat, de még mindig biztosabbnak tűnik, mint a szokásos - és időnként félrevezető - címkézés.[21] Ebből kiindulva könnyebben lekerekíthetjük a most tárgyalandó területet: ez az "irodalom a jogban". A másikkal ("a jog az irodalomban") itt nem foglalkozunk.
Másodszor, a "jogot" ebből a szempontból érdemes négy részre bontani. Nem mindegy ugyanis, hogy az irodalmi vonatkozások a jog mely szegmensében jelennek meg, mert ettől függően funkciójuk is változhat. Nem érdemes túlságosan sok megkülönböztetést tenni, azonban a jog négy szféráját külön kell tárgyalni. Ezek a következők: (i) jogalkotás
- 84/85 -
(jogszabályok szövegének szintjén);[22] (ii) a jogalkalmazás (elsősorban a bírói gyakorlatra koncentrálva); (iii) a jogtudomány; (iv) a jogi oktatás.
Harmadszor, nem mindegy ezeken a területeken belül sem, hogy milyen jellegű az irodalom hozzájárulása az adott jogi területhez, mi a funkciója az irodalmi vonatkozás megjelenésének, azaz mi a kapcsolat minősége. Lehetséges, hogy az irodalmi vonatkozás használata csak szemléletesebbé tesz valamilyen érvet vagy megállapítást, máskor viszont valódi forrását jelenti egy szabálynak vagy tudományos megállapításnak.
A jog és irodalom kapcsolati formáinak osztályozása nem egyszerű. Kézenfekvőnek tűnik két, már említett kapcsolat. Az egyik az, amikor valamilyen értelemben a jog tárgya az irodalom. A másik az, ami talán a legelterjedtebb: az irodalmi utalással valamit szemléltet, valamire példát ad a jogi szöveg alkotója (például a jogtudományban vagy a jogi oktatásban). Lehetséges, hogy az irodalom valamilyen értelemben, tartalmilag forrása egy jogi szövegnek, bárhol is jelenjék meg a négy terület közül. Az is lehetséges negyedik kapcsolati formaként, hogy az irodalmi vonatkozás modellt, analógiát nyújt valamilyen, a jogi szövegben megjelenő megoldásnak.
Negyedszer, van látens és kifejezett kapcsolat. A látens kapcsolat nehezen azonosítható, különösen jellegét és tartalmát tekintve. Például, ha egy bíró elolvassa Kosztolányi Dezső "Édes Anna" c. művét, szélesebb, a gyakorlatban is hasznosítható látókört kap-e egy emberölés mozgatórugói tekintetében? Ez akár vélelmezhető is, de nehezen ragadható meg.
Az irodalmi műveltség nyilvánvalóan befolyásolja egy jogász, egy bíró szakmai képességeit. Ez tetten érhető lehet akkor, ha egy jogi dokumentumban kifejezetten szerepel egy irodalmi hivatkozás (kifejezett kapcsolat). Kérdés, hogy egy ilyen hivatkozás mire enged következtetni. Tulajdoníthatunk-e egy bírónak irodalmi kompetenciát csak azért, mert a határozatában a "homéroszi jelző" kifejezést használja? (Fővárosi Törvényszék P.21.873/2017/25.) A bírói határozatok egyhangú nyelvezetében ez nem megszokott, de érdemi következtetéseket nem lehet levonni belőle.[23]
A jogászok irodalmi műveltsége jellemzően látens kapcsolat, és nehezen érhető tetten.[24] Nem vitathatjuk el a hatást, de elméletet aligha lehet építeni rá. Wigmore professzor híres listája (1908) a jogászi kompetenciákat kiteljesítő irodalmi olvasmányokról aligha alapozza meg a jog és irodalom lekövethető elméleti és tartalmi kapcsolatát (az esetleges kifejezett irodalmi hivatkozásoktól eltekintve).[25]
- 85/86 -
A következőkre egyszerűsíthető az, ahogy Nagy Tamás felvázolta az irodalom belépési pontjait a jogba ("irodalom a jogban" megközelítés):[26] (i) a jogi oktatásban oktatási módszer; (ii) hatás a bírói határozatok megfogalmazására (stílus, irodalmi jegyek, kifejezőerő, hétköznapi nyelv lefordítása "jogi nyelvre", stb.); (iii) a történetek összerakása egy eljárásban (narratíva-elmélet).[27]
Én egy másik megközelítést javaslok, a fentiekben kifejtett megkülönböztetések alapján. Ezt legjobb egy (üres) táblázatban érzékeltetni (a látens kapcsolatokat ez érthetően nem tudja jelezni).
| 1) Jogalkotás | 2) Jogalkalmazás | 3) Jogtudomány | 4) Jogi oktatás | |
| A) Tárgy | ||||
| B) Forrás (tartalmi forrás) | ||||
| C) Minta, modell, analógia | ||||
| D) Szemléltetés, példa, utalás | ------- |
Amennyiben az előbb idézett, gyakorlati szakemberekkel folytatott alkotmánybírósági beszélgetést vesszük, a témákat a következők szerint helyezhetjük el. Először is, a jog, a jogi problémák megjelenése irodalmi művekben innen kiesik, mert nem az "irodalom a jogban" összefüggésrendszerben jelennek meg - ez az irodalomtudomány dolga. Művelt jogászok irodalmi olvasmányai során nem jön létre kifejezett jogi szöveg, így a táblázatban nem helyezhető el. Másodszor, a jogi tárgyú irodalmi művek megjelenése a jogi oktatásban - ahogy a beszélgetésben megjelent - vagy a jogi oktatás tárgya (A4 mező) vagy a jogi oktatásban tett megállapítások forrása (B4 mező) lesz. Harmadszor, az irodalmi művek és a művészet szabadsága, a véleménynyilvánítás szabadsága esetében az irodalom a jogalkotás tárgya, mely itt közvetett, mert csak bizonyos jogi (alkotmányos) normák értelmezésével terjed ki az irodalmi vonatkozások szabályozására (A1 mező).
A jogban megjelenő irodalmi vonatkozások kapcsolatrendszerében vannak kifejezetten banális (és elméletileg unalmas) kapcsolatok. Az áttekintést ezzel érdemes kezdeni.
A fenti táblázatban analitikus szempontból banális kapcsolat az, amikor az irodalom valahogy a jog tárgyává válik ("A" jelzésű sor). Tudományos szempontból - a jelen összefüggésekben - meglehetősen érdektelen, hogy a jogalkotásban a szabályozás kiterjed-e
- 86/87 -
valamilyen irodalmi műre vagy irodalmi vonatkozásra, vagy az a jogalkalmazásban szóba kerül (a jogi oktatásra röviden alább térek ki).
Az irodalom a jogalkotásnak tárgya lehet olyan értelemben, ahogy a nemzeti alaptantervről szóló 110/2012. Korm. r. szabályozza azt, miszerint Csokonai Vitéz Mihály "A reményhez" c. verse memoriterként kötelező tananyag az általános iskolai oktatásban. Itt egy irodalmi vonatkozás szabályozás tárgyává vált.
A jogalkalmazás sem izgalmasabb e tekintetben: megtudjuk például a bírói gyakorlatból, hogy a Tatabányai Törvényszék egy ügyben megszüntette egy Mikszáth-könyv lefoglalását (Tatabányai Törvényszék B.343/2014/57.), vagy a Győri Törvényszék felperes tulajdonába adott a házastársi közös vagyon megosztása során egy 52 kötetes Mikszáth (összes) könyvsorozatot. (Győri Törvényszék P.20892/2005/22.) Önmagában nem tartalmi kapcsolat az, hogy egy irodalmi mű a szabályozás vagy a jogalkalmazás tárgyává válik.
Analitikus szempontból ilyen banális kapcsolat a jogi oktatásban az irodalmi vonatkozások megjelenése. Úgy tűnik, hogy a magyar jogi oktatásban az irodalom fő funkciója a "fun factor", azaz a "fűrészporízű" jogi szövegek oldása, édesítése.[28]
A jogi oktatásban megjelenő irodalmi kapcsolatok azért banálisak, mert ilyen vagy olyan minőségben bármely oktató példaként, különösebb megkötés nélkül felhozhat irodalmi vonatkozásokat az oktatás során, szemléltethet velük megállapításokat, vagy általában az oktatás tárgyává tehet egy-egy irodalmi művet vagy annak részletét. Semmi akadálya annak, hogy egy jogtörténeti szemináriumon az oktató "A gyűrűk ura" regény tartalmán keresztül szemléltesse egyes középkori jogszabályok vagy jogintézmények működését.
E kapcsolatot a jogi oktatásban nem határolja be semmi, csak az oktató olvasottsága, találékonysága és természetesen az, hogy ez oktatási módszerként hatékony legyen.
Elhatárolási problémák a dolog természetéből adódóan vannak. Az elhatárolást a kapcsolat minősége tekintetében az dönti el, hogy az oktatásban tett megállapítások, következtetésekhez képest milyen szerepet kap az irodalmi utalás. Egy büntetőjog gyakorlaton a bűnrészesség problémakörénél szóba jöhet az, hogy Jágó szerepét hogyan kell értékelni Desdemona megölésénél (Shakespeare: Othello). Amennyiben a dráma tartalma saját jogon ismertetésre kerül, a jogi oktatás tárgyává válik (A4 mező). Az irodalmi utalás a bűnrészességre vonatkozó valamelyik büntetőjogi tétel alátámasztására, szemléltetésére is szolgálhat (D4 mező). Amennyiben az oktató a drámából vezet le valamilyen tételt a bűnrészesség tekintetében, akkor a dráma már forrása lesz az oktatás során levont következtetéseknek, így az irodalmi utalás egyben indokolhatja vagy bizonyíthatja a vonatkozó hatályos szabályozást (például erkölcsi alapon).
Az elhatárolást a kapcsolat minősége tekintetében az dönti el, hogy az oktató hogyan használja fel az irodalmi vonatkozást, milyen szerepet ad neki (az egész drámára kitér az érthetőség kedvéért, az irodalmi utalással indokol, bizonyít valamit, azt analógiaként használja, vagy csak szemléltetésre).
- 87/88 -
Vannak olyan kapcsolati mezők, amelyek létezésére eleinte nem gondolnánk. Ilyen a B1 mező, azaz amikor a jogalkotásnak (egy jogi normának) kifejezetten a forrása - és nem egyszerűen a tárgya - az irodalom. Ilyen kapcsolat létezik, bár nem a magyar belső jogban.
A nemzetközi jogban a nemzetközi szokásjogi normák létrejöttének egyik fontos feltétele a kialakult nemzetközi szokás. A nemzetközi szokás alatt manapság általános állami gyakorlatot értünk, azaz egyéni és/vagy kollektív állami magatartásokat, mely megfelel egy kérdésben valamilyen szabályszerűségnek. Ez adja a nemzetközi szokást. Ma már rengeteg információ van az állami gyakorlatról. Régen ez másként volt. Honnan tudjuk, hogy az ókorban egy-egy kérdésben milyen állami gyakorlat alakult ki?
Ezzel a problémával a nemzetközi jogászok klasszikusai is - mint például Hugo Grotius - is szembenéztek az európai középkor végén. Erős autoritást tulajdonítottak a nagy ókori költők, írók munkáinak. Így Grotius egyes nemzetközi szokásjogi normák létét - legalábbis részben - ókori irodalmi művekre alapozta. Egy-egy szokásjogi norma létének és tartalmának forrásai olyan értelemben irodalmi művek lettek, hogy ezek hozták a bizonyítékát a kialakult állami (az ókorban inkább még uralkodói) gyakorlatnak.
Grotius az önvédelem jogát részben Ovidius következő sorára alapozta: "Armaque in armatos sumere jura sinunt." (Ars amatoria III, 492.)[29] Az, hogy a háborúban az ellenség legyőzése érdekében a cselvetés is megengedett volt, Pindarosz verssorai, vagy éppen Vergilius alábbi verssora is alátámasztotta: "... dolus an virtus, quis in hoste requirat?" (Aeneis II, 390.)[30]
A példák felesleges szaporítása nélkül utalnék arra, hogy így váltak Grotiusnál a nemzetközi szokásjog elismert forrásává Ovidius, Lucretius, Hésziodosz, Aiszkhülosz, Homérosz, Plautus, Seneca, Lucanus, Menandrosz, Szophoklész vagy luvenalis szövegei.
Mivel Grotius leghíresebb megállapításai a tengerek szabadságával (mint akkorra már kialakult szokásjogi normával kapcsolatosak) itt illő megjegyezni, hogy ezt is részben régi írók munkáira alapította. Utalt Vergilius egyik sorára, melyben a költő mindenkit megillető vízről és levegőről ír (Aeneis VII, 230).[31] Támaszkodott Ovidius "Átváltozások" c. művének alábbi részére:
"Quid prohibetis aquis? usus communis aquarum est.
Nec solem proprium natura nec aera fecit
nec tenues undas..." (Metamorphoses VI, 349-351.)[32]
Az "usus communis"" gondolata Ovidius tolmácsolásában így járult hozzá a tengerek szabadságának későbbi, úttörő, tudományos tételéhez.[33]
- 88/89 -
Az irodalom forrása lehet a jogalkalmazásnak is, de nem feltétlenül olyan értelemben, mint a jogalkotásnál (jogképződésnél). A jogalkalmazásnál a megítélt tényállás része valamilyen irodalmi vonatkozás, így képezi forrását a bíró határozatában tett megállapításoknak. A bíró a tényállás segítségével értelmezi az alkalmazott jogszabályt, és valamilyen tartalmat tulajdonít neki azzal, hogy a tényállást szubszummálja vagy éppen kizárja alóla. Az irodalmi vonatkozás a bírói jogértelmezés során a jogszabály tartalmának eseti, ad hoc forrásává válik.
Itt jellemző az a helyzet, amikor egy írásműben tett megállapításokat kell vizsgálni abból a szempontból, hogy az író megsértett-e ezzel valamilyen jogszabályt. Például a magyar kriminalisztika történetében előkelő helyen jegyzik azt a máig megoldatlan gyilkosságot, melynek áldozata Labancz Anna miskolci ápolónő volt (1970). Az esetet Asperján György író is feldolgozta "A Labancz Anna gyilkosság" c. dokumentumregényében (2006). A regényben tett megállapítások miatt az író ellen személyiségi jogi pert indított a regényben tettesként megnevezett személy (mely pert az író elvesztette).[34] Azzal, hogy a bíróság értékelte jogi szempontból a regény kifogásolt tartalmi elemeit, ezek az irodalmi vonatkozások a bírói határozat forrásává váltak.[35]
Itt alkalom adódik arra, hogy megkülönböztessük azt az esetet, amikor az irodalmi vonatkozás a jogalkalmazás tárgya (A2 mező), attól az esettől, amikor ez a jogalkalmazás forrása (B2 mező).
A fenti ügyben a regény egésze az eljárás tárgya volt, míg a regényben tett, jogilag értékelt megállapítások a jogalkalmazás forrását képezik. A kettő közötti különbség a kapcsolat milyenségén alapul. A forrásnak minősülő irodalmi vonatkozások (a regény kifogásolt megállapításai) - legalább eseti jelleggel - alakítják az értelmezett jogszabály tartalmát. A regény egésze (a regény többi része) nincs tartalmi kapcsolatban az eldöntendő jogvitával, tehát pusztán az eljárás tárgyának minősülnek. Hasonlóan, a korábbi példára utalva, attól egy Mikszáth-mű még nem lesz a jogalkalmazás forrása, hogy megszüntette a bíróság a lefoglalását, mindössze az eljárás tárgyának minősíthető (A2 mező).[36]
Más típusú ügyekben is lehet forrás egy irodalmi vonatkozás - bár csak történelmi távlatokban. Nem feltétlenül az alkalmazott jogszabály ad hoc tartalmát alakítja, hanem a jogvitában bizonyítékul szolgál valamilyen tény tekintetében. (Ahogy a jogképződésnél is bizonyítékul szolgál valamely szabály létrejöttéhez.)
Volt egy híres területi jogvita az ókori Hellászban Athén és Megara között Szalamisz szigetének hovatartozásáról - spártai bírák előtt. Az athéniak képviseletében Szolón többek között Homérosz Iliászának sorait hozta fel az athéni igény alátámasztására:
- 89/90 -
Hozta tizenkét bárkáját Aiász Szalamiszból,
és odavitte, hol állt sűrű hadrendje Athénnak.
(Iliász II, 557-558 - Devecseri Gábor fordítása)
Plutarkhosz szerint az érvelés lényege az volt, hogy a Szalamisz szigetét birtokló Aiász (Ajax) két fia később athéni polgár lett, és ők átadták a szigetet Athénnak.[37] A forrásokból az szűrhető ki, hogy az öt spártai arbitrátor végül Athénnak ítélte a szigetet.[38]
Irodalmi művek felhívása korántsem volt egyedi eset az ókori Hellász poliszok közötti vitáiban. Sőt, Arisztotelész egyenesen a törvényszéki tanúk egyik fajtájaként jelöli meg -többek között - a költőket (Retorika I.15.) Fennmaradt források szerint két krétai város (Itanosz and Hierapytna) területi vitájában (i.e. II. szd.) a döntőbíróság előtt ugyancsak használtak irodalmi hivatkozásokat igényeik alátámasztására, de az nem maradt fenn, hogy melyeket.[39]
Jelentős története van annak a vitának, hogy az irodalmi hivatkozások szolgáltathatnak-e a jog, a jogtudomány számára releváns érveket. Láthattuk, Arisztotelész használhatónak látta az irodalmi hivatkozásokat törvényszéki eljárásokban, így ez legitimálhatta e hivatkozások jogtudományi felhasználását is. Ráadásul az argumentum ab auctoritate igen erős érvelési forma a jogtudományban és általában a joggyakorlatban.
A vita a glosszátorok korától a 18. századig, a jogpozitivizmus lassú térnyeréséig tartott, és egy nagy hullámot vetve lassan elhalt. A glosszátorok igen kevésre tartották az irodalmon alapuló érveket, még Homéroszt vagy Vergiliust sem tartották használhatónak. Azolenus (?-<1233) azt emelte ki, hogy ilyen típusú, nem jogi jellegű hivatkozásokat csak történelmi, orvosi vagy tudományos tények bizonyításához szabad használni. Ezt a hozzáállást a nagy humanista jogászok - például Guilielmus Budaeus (1467-1540) -fordították meg, és ismét erős autoritást tulajdonítottak nagy ókori íróknak, költőknek. Az új, humanista áramlat hátán sodródott a már többször idézett Hugo Grotius is, aki klasszikus művében az ókori irodalmi hivatkozások tömegével kívánta bizonyítani valamely szabály fennállását. Az újabb fordulatot a 18. század nagy nemzetközi jogásza Cornelius van Bynkershoek (Cornelis van Bijnkershoek) (1673-1743) munkái jelezték. Ő a természetjoggal is szakítva az irodalmi hivatkozásokat értéktelennek tartotta a jogtudományban, és élesen kritizálta ellenkező álláspontjuk miatt Grotiust vagy Pufendorfot. Ezzel a jogpozitivizmus napjainkig tartó - és csak időnként megingó - korszaka elkezdődött (az irodalmi hivatkozások kárára is).[40]
- 90/91 -
Talán csatlakozhatunk Azolenushoz abban, hogy a jogtudományban a nem jogi (köztük az irodalmi) hivatkozások forrásként elsősorban a jogtudományi munkákban tett ténybeli megállapítások alátámasztásához kellenek.[41]
Például a magyar kriminalisztika történetének híres esete volt a tiszaeszlári per (18831884), egy kis cselédlány eltűnésének máig megoldatlan ügyében. Az egyik eljáró ügyvéd Eötvös Károly (1842-1916) háromkötetes dokumentumregényben dolgozta fel a történéseket a saját szemszögéből.[42] Mivel az ügy körülményei lassan feledésbe mentek, a hivatalos iratok egy része elveszett, a korabeli sajtótudósítások megbízhatósága sok kérdésben igen kétséges volt, így számos körülményre nézve csak Eötvös könyvében maradtak fenn részletek. Ennek következtében, aki az ügy teljes, tudományos igényű feldolgozására törekszik, annak Eötvös könyve megkerülhetetlenné vált, és - kellő forráskritikával - támaszkodni kell az abban felhalmozott adatok egy részére.[43] Ezek elsősorban a tényállás egyes elemeinek megállapításához szolgálnak forrásul.
A C3 mező az olyan jellegű kapcsolatokat jelzi, amikor a jogtudományban az irodalmi vonatkozás nem forrás, de nem is egyszerűen példa valamilyen jogi jelenségre, hanem analógiaként, párhuzamként kerül be jogi munkákba. Itt az irodalom nem előzmény, és nincs alárendelt szerepe sem, mint egy jogon belüli elképzelés járulékos szemléltetésénél (az már a C4 mezőhöz tartozik). A jogtudományi munka az irodalmi vonatkozást a saját jogán, párhuzamként vagy modellként kezeli, összevetve a jogban megjelenő hasonló vonatkozásokkal. Ez a lényegében a jogban és az irodalomban egyaránt megjelenő jelenségek, elképzelések, fogalmi konstrukciók, értékek analóg kutatásának, elemzésének területe.
A C3 mezőben megnyilvánuló kapcsolat példájaként hozom fel a kutatás, az ismeretlenre következtetés (pl. tudományos felfedezés) logikai hátterének elemzését. Ez egyrészt a jogban érintheti a tudományos módszerek logikáját vagy éppen a kriminalisztikát (valós bűnügyek megoldását); másrészt az irodalomban számos olyan mű van, amely ezen logika működését fiktív cselekményekkel összefüggésben ábrázolja. Az irodalom oldalán e kérdéskörnél a rejtélyt a középpontba állító, klasszikus krimik jönnek szóba, mert a logikának itt van a legnagyobb szerepe. Arthur Conan Doyle hőse, Sherlock Holmes - aki a mesterdetektív klasszikus típusává is vált - reflektált leggyakrabban a saját nyomozási és logikai módszereire. Így az irodalmi párhuzam adott.
A Sherlock Holmes-történetekben megjelenő logikai modellek nemcsak a jogtudományi kutatási módszerekre vagy a valós bűnesetek felderítésének módszertanára vonatkoztathatók.[44] Analóg logikai kérdések és problémák merülnek fel általában a tudományos felfedezés
- 91/92 -
folyamatának elemzésénél, mellyel a tudományelmélet foglalkozik;[45] az orvosi diagnózis felállításánál, mely az orvostudomány területére esik,[46] vagy a történészi munka egyes fajtáinál is (mikrotörténelem).[47]
A C3 mezőre jellemző kapcsolat kereteiben így jelenhetnek meg az irodalmi vonatkozások modellként vagy analógiaként. Egy valós vagy fiktív bűnügyi rejtély megoldásának leírása is, logikai szempontból párhuzamba állítható, párhuzamosan modellezhető és összevethető.[48] Így például a hipotézisállítás problémái kutathatók, ahogy a Sherlock Holmes-történetekben megjelennek,[49] illetve ahogy a kriminalisztikai alapvetésekben kezelik.[50]
Körülbelül ezek voltak azok a megállapítások, melyeket Tamásnak már nem mondhattam el. Nem hiszem, hogy ezzel a végeredménnyel elégedett lett volna. Ő a szárnyaló gondolatok és párhuzamok híve volt, melyekben a jog és az irodalom gazdagíthatta egymást. Amit én itt leírtam, nem ezt tükrözi.
A jog és irodalom kapcsolatrendszerének feldarabolása nem támasztja azt alá, hogy a két terület közötti összefüggésekre - a jogtudomány irányából - nagyívű elméleteket lehetne felfűzni. Legalábbis én ezt nem látom. Ez a kapcsolatrendszer nem szükségszerű, igen heterogén, sokszor esetleges, ahol érvényes általános megállapításokat nehéz tenni. Így a szkepticizmusom megmaradt abban a tekintetben, hogy "jog és irodalom" irányzat eredményei összességében gyümölcsözőek lennének a jog, a jogtudomány szempontjából. A "jog és irodalom" elmélet ezen irányzatánál felvetődő problémákat talán Tamás is érezte: az itt-ott megfogalmazott, kissé rezignált gondolatai számomra erre utaltak.[51]
- 92/93 -
The author expresses his concerns about the theory of "Law and Literature" in five points (but only from the perspective of jurisprudence). On the basis of these concerns, he proposes a different approach from the one taken in the prevailing doctrinal trends. The literary aspects of legal writings, legal texts and legal documents should be treated uniformly as 'literature in law'. Two important distinctions are essential.
The first is that the four spheres of law should be discussed in isolation; these are: (i) legislation; (ii) the application of law (with a focus on judicial practice); (iii) jurisprudence; and (iv) legal education. The second is to identify the substantive impact that literature can have on law. The author distinguishes four such relationships: (i) literature is the subject matter of law (legal texts); (ii) literature provides examples of legal problems; (iii) literature is the source of the content of a legal text; (iv) literature provides a model or analogy for solving a legal problem. The author seeks to explore the impact of literature on law along the lines of the connections thus distinguished. ■
JEGYZETEK
[1] Blutman László: Bűntény és logika. Három tévhit Sherlock Holmes gondolkodásáról. Jogelméleti Szemle 2019/1. 3. p.
[2] Pl. H. Szilágyi István: Jog és irodalom. Iustum Aequum Salutare 2010/1. 6., 14. pp.
[3] Pl. Posner, Richard A.: Law and Literature. Harvard University Press. Cambridge, 2009. vagy Dolin, Kieran: A Critical Introduction to Law and Literature. Cambridge University Press. Cambridge, 2007.
[4] H. Szilágyi 2010, 8., 23. pp.
[6] Jog és irodalom. Pódiumbeszélgetés az Alkotmánybíróságon. Alkotmánybírósági Szemle 2023/1. 62-66. pp. (a beszélgetés időpontja: 2023. május 16.).
[7] Meglepve láttam, hogy a "VII. Jog és irodalom szimpózium" tanulmányait összegyűjtő - és részben Nagy Tamásra emlékező - 2020-as kötet tanulmányainak túlnyomó része ide tartozik, vagyis a jog megjelenését kutatja az irodalomban (és nem fordítva), Fekete Balázs - Molnár András (szerk.): Iustitia emlékezik. TKJTI. Budapest, 2020. Falcón y Tella a könyvében a "jog az irodalomban" iránynak kb. százhetven oldalt, míg az "irodalom a jogban" (literaure in law) iránynak nagyjából egy oldalt (!) szentelt, Falcon y Tella, María José: Law and Literature. Brill. Leiden, 2016. 51., 52-222. pp.
[8] "Átmenni a másik térfélre". Tamás a Tilos Rádióban. In: Fekete Balázs - Molnár András (szerk.): Iustitia emlékezik. TKJTI. Budapest, 2020. különösen 15-20. pp. (rádióbeszélgetés leirata; továbbiakban Nagy - Tilos Rádió 2020).
[9] Vö. Posner 2009, 548. p.
[11] Blutman László: Okozatosság a jogban. Több ok együttes megítélése. FORVM 2011/1. 130. p.
[12] L. Jókai "Fekete gyémántok" c. művében a tárnában izzó szenet eloltó vegyi anyag csak misztifikáció vagy az író valóban valódi tudományt szőtt a regénybe (azaz, megfeleltethető-e valamilyen, akkor ismert, ilyen célból használt anyag a regényben leírt anyagnak). Jókai Mór: Fekete gyémántok II. Akadémiai Kiadó. Budapest, 1964. 218-219., 235. pp.
[13] Doyle, Arthur Conan: Sherlock Holmes. The Complete Stories. Wordsworth Editions. London, 1996. 13. p.
[14] Huber, Christine: The Sherlock Holmes Blood Test. In: Shreffler, Philip A. (szerk.): Sherlock Holmes by Gas-lamp. Fordham University Press. New York, 1989. 95-101. pp. (Amennyiben a fehér kristály nátriumhidroxid, és a hozzáadott folyadék telített ammónium-szulfát oldat lenne, akkor a történetben leírthoz hasonló eredmény adódna.).
[15] Erre a kérdésre Nagy Tamás válasza számomra nem volt meggyőző, l. Nagy - Tilos Rádió 2020, 17. p.
[16] Falcón y Tella 2016, 41. p.
[17] Falcón y Tella 2016, 38. p.
[18] Hasonlóan már pl. Malaurie, Philippe: Les exigences contradictoires de la littérature et du droit. In: Garapon, Antoine - Salas, Denis (szerk.): Imaginer la loi. Le Droit dans la littérature. Michalon. Paris, 2008. 286-288. pp.
[19] Az "irodalom a jogban" szempont kivételesen a magyar szakirodalomban is megjelenik, pl. Nagy Zsolt: A jogi oktatás fejlődése és aktuális kérdései. PhD értekezés. Szeged, 2006. 181. p. https://doktori.bibl.u-szeged.hu/id/eprint/263/7/Nagy_Zsolt_ertekezes.pdf; a már hivatkozott Dolin ennél bonyolultabb - számításaim szerint hetes osztályozást követ.
[20] Falcóny Tella például külön kategóriaként kezeli az "irodalom joga" (law of literature) kapcsolatot, l. Falcón y Tella 2016, 4. p.
[21] Nyilvánvaló elhatárolási problémát vetnek fel azon tudományos munkák, melyekről nem dönthető el, hogy irodalmi (irodalomtudományi) vagy jogi (jogtudományi) szövegek. Ezek a jogban és irodalomban egyaránt felbukkanó ugyanazon jelenségeket, problémákat elemzik (pl. igazságosság). Az osztályozás ilyen irányban finomítható, de a jelen tanulmány célja nem ez.
[22] Lehetne kutatni a törvényalkotási folyamatban például az országgyűlési hozzászólásokban megjelenő irodalmi vonatkozásokat is, de itt nem cél a túlzott differenciálás.
[23] Nagy Tamás a jog és irodalom kapcsolatának jeleként utalt arra, hogy az Egyesült Államok felsőbíróságai többször használták a "kafkai" jelzőt, Nagy - Tilos Rádió 2020, 15. p. Számomra nehéz ezt érdemi kapcsolatnak tekinteni. Ez a jelző magyar bírósági határozatban is előfordul, bár az egyik fél hivatkozása nyomán, Fővárosi Ítélőtábla Pf. 20.130/2022/16.
[24] Nem tartok elképzelhetetlennek egy empirikus kutatást, mely a bírósági határozatok szövegének ilyen irányú, átfogó vizsgálatára irányulna, mert az irodalmiasabb bírói kompetenciák léte legfeljebb ilyen módon mutatható ki: az irodalmi hivatkozások, mint kifejezett kapcsolat; valamint a határozatok szövegezésében megnyilvánuló stílus, irodalmi jegyek, kifejezőerő, mint a látens kapcsolat nehezen mérhető, halvány megmutatkozása.
[25] Wigmore, John H.: List of Legal Novels. Illinois Law Review 1908/9. 574. p., maga a lista 587-593. pp.
[26] Vö. Nagy - Tilos Rádió 2020, 15-20. pp.
[27] Ez utóbbihoz l. még Nagy Tamás: Előszó. Joghoz és irodalomhoz. Irodalmi Szemle 2015/1. 7. p.
[28] Nagy - Tilos Rádió 2020, 16. p.
[29] "Karddal a kard ellen vívni szabad, jogos is." (fordította: Gáspár Endre); Grotius, Hugo: De jure belli ac pacis (Liber I), Caput II.I.
[30] Csel vagy férfierő, ellenségnél ki keresné? (Lakatos István fordítása); Grotius (Liber III), Caput I.VI.
[31] "...vizet és levegőt, mi megillet akárkit a földön." (fordította Lakatos István); Grotius (Liber II), Caput II.XII.
[32] 'Mért akadályoztok, hogy igyam? Közkincs az ivóvíz. Mert hisz a természet napot és levegőt soha nem tett senki sajátjává, se vizet;' (Ovidius: Átváltozások. VI. - A lyciai parasztok - Devecseri Gábor fordítása); Grotius (Liber II), Caput II.XII. (részbeni idézet).
[33] A Corpus Iuris Civilis szintén tartalmaz irodalmi hivatkozásokat egy-egy jogtétel alátámasztására: Homérosz Iliászát (VII, 472. skk.) idézi - az adásvétel kellékeivel összefüggésben - a Digesta 18.1.1.1. (Paulus), ugyanazt az Insitutiones III.23.2. (De emptione et venditione). Vergiliusra, mint autoritásra utal - a kenotáfium vallási jellegével összefüggésben - egy másik helyen (idézet nélkül), Digesta 1.8.6.5. (Marcianus).
[34] Fővárosi Törvényszék P.23.191/2006/19.; Észak-Magyarország 2007/120. (május 24.) 5.
[35] Sok egyéb híres eljárás is ebbe a körbe tartozik, például amikor József Attilát sajtó által elkövetett istengyalázással vádolták a "Lázadó Krisztus" c. versének tartalma miatt, l. Sólyom Péter: A művészet szabadsága és az esztétikai ítéletek. Iustum aequum salutare 2007/2. 100-101. pp.
[36] A jogalkotásnál is a kapcsolat jellege dönti el a kérdést. Amennyiben az irodalmi vonatkozás alakítja a szabályozás tartalmát (például a szokásjog kialakulásánál bizonyítékát képezi a kialakult gyakorlatnak), akkor a jog forrása lesz (A1 mező). Amennyiben a szabályozás hoz létre kapcsolatot egy irodalmi művel - és ez a kapcsolat tartalomfüggetlen, akkor az a jogalkotás tárgya lesz (B1 mező). A hivatkozott Csokonai-vers kijelölése memoriterként a nemzeti alaptantervben nem tartalmi kapcsolaton alapul - más magyar verset is ki lehetett volna jelölni.
[37] Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok - Szolón, X.1-2.
[38] Máskor éppen Athén igénye ellen hozták fel az Iliászt, mégpedig a mütilénéiek, akik a Trója szomszédságában fekvő, az athéniek által elfoglalt Szigeion birtoklásáért szálltak perbe a korinthoszi Periandrosz (ie. ?-585), mint döntőbíró előtt. Hérodotosz szerint Mütiléné arra hivatkozott, hogy a trójaiak aiólok voltak, akárcsak a mütilénéiek, így származásuknál fogva nekik volt joguk a területhez, [Hérodotosz: A görög-perzsa háború (Istoriai) V.94-95.]
[39] Pagkalos, Manolis: Legitimising the present through the past. Some observations on the use of the past in territorial disputes. Graeco-Latina Brunensia 2017/2. 247. p.
[40] Bergh, Govaert C. Van den: AuctoritasPoetarum in Court. In: Bergh, Rena Van den (szerk.): Ex iusta causa traditum. Essays in honour of Eric H. Pool. University of South Africa. Pretoria, 2005. 340-344. pp.
[41] Ezzel még nem zártuk ki, hogy az irodalmi hivatkozások analógiaként, példaként vagy szemléltetésként ne játszhatnának szerepet jogtudományi művekben a C3 vagy D3 kapcsolati mezőkben.
[42] Eötvös Károly: A nagy per, mely ezer éve folyik s még sincs vége. I-III. köt. Révai Testvérek. Budapest, 1904.
[43] Blutman László: A rejtélyes tiszaeszlári per. Osiris. Budapest, 2017. különösen 69-77. pp.
[44] A valós bűnesetek nyomozóinak gondolkodása érthetően nem dokumentált úgy, mint egy irodalmi hősé, így nehezebben is kutatható. A kriminalisztika addig jut el, hogy a nyomozás folyamatának absztrakt logikai sémáját felvázolja, pl. Sasvári Rudolf: A kriminalisztikai gondolkodásmód. Detektor Plusz Magazin 2011/4. 44-47. pp. http://www.detektorplusz.hu
[45] Egy korai leírásra Dewey, John: How We Think. Heath & Co. Boston, 1910.
[46] Az orvosi diagnózis felállításának és a mesterdetektív nyomozásának párhuzamba állítása szinte közhelyszerű, pl. Rapezzi, Claudio et al.: White coats and fingerprints. Diagnostic reasoning in medicine and investigative methods of fictional detectives. British Medical journal 2005/7531. 1491-1494. pp.
[47] Pl. K. Horváth Zsolt: Az ötök jele. In: K. Horváth Zsolt et al. (szerk): Léptékváltó társadalomtörténet. Tanulmányok Benda Gyula tiszteletére. Hermész Kör - Osiris. Budapest, 2003. különösen 98-99. pp.
[48] A magyar kriminalisztikai szakirodalomban Sasvári 2011, 44-47. pp.
[49] Blutman László: Módszertani zsákutca. Miért nem írható le jól egy mesterdetektív gondolkodása? Jogelméleti Szemle 2019/3. 123. p.
[50] Pl. Tremmel Flórián et al: Kriminalisztika. Dialóg-Campus. Budapest - Pécs, 2009. 408. p.
[51] Pl. Nagy Tamás: Law, literature and intertextuality. Acta Juridica Hungarica 2012/1. különösen 66-69. pp. vagy Nagy 2015. különösen 9-12. pp.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanár, SZTE ÁJTK.
Visszaugrás
