"A büntető-igazságszolgáltatási rendszer olyan tükör, amelyben az egész társadalom láthatja arcának sötétebbik oldalát" - írja találóan Reiman.[1] A magam részéről úgy vélem, hogy a modern büntetőeljárási jog alapelvei többségének elsődleges funkciója a terhelt érdekeinek védelme az állami büntetőhatalom önkényes gyakorlásának lehetőségével szemben.[2] A terhelti érdekvédelem céljából megszületett elvek többsége a modern értelemben vett védőügyvédi tevékenyégre is közvetlen, vagy közvetett módon valamilyen kihatással van. Noha az alapelvi rendszerben bekövetkező komolyabb fordulópontokat, paradigmaváltásokat mindig az akkuzatórius, illetőleg inkvizitórius vonások váltakozásai jelentették az egyetemes jogtörténetben, mára nemzetközi szinten is kialakult egy egységesnek mondható jogértelmezési séma a "fair büntetőeljárás" vonatkozásában.
Az 1989 utáni magyar jogalkotással és jogalkalmazással kapcsolatban megállapítható, hogy azok képviselői a nemzetközi (büntetőeljárási) alapelvek és dokumentumok lényegi esszenciáit elsajátították, mitöbb, gyakorlati megvalósításukat is elsőszámú célul tűzték ki a "jogállamiság nevében." Mindezt bizonyítja az Alaptörvény és a Be. alapelvi rendszere is,[3] amely immár nemcsak a büntetőeljárás "brosúráját", hanem annak valós funkcióját is kifejezi.
Az alapelvi rendszerrel összefüggésben elöljáróban megjegyezném azt is, hogy a védői tevékenység természetesen nem korlátozhatatlan. Ha ugyanis az tudatosan, vagy gondatlanságból akadályozza a processzust, avagy a "joggal való visszaélés" - egyébként nehezen értelmezhető - mezsgyéjére téved, akkor az eljáró hatóságok részére (indokolt módon) adottak a különböző törvényben meghatározott szankcionálási lehetőségek. E korlátozó, illetőleg jogfosztó intézkedések azonban még a szükségesség és arányosság feltételeinek fennállása esetében sem vezethetnek a védői funkció teljes kiüresítésére.[4]
Ha a modern büntetőeljárás alapelvi struktúráját a védőügyvédi tevékenység szempontjából kívánjuk elemezni, akkor az analízist általában hajlamosak vagyunk a védelemhez való joggal kezdeni. Ez a logika azonban két okból is hibás: először is, a védelemhez való jog általános elismertségét időben megelőzi az ártatlanság vélelmének nemzetközi szokássá válása, s csak ezt követően válik általános kívánalommá a terhelt effektív védekezési lehetőségének biztosítása. Másrészt: a védelemhez való jogot ne tévesszük össze a védőhöz való joggal sem! Utóbbi ugyanis azt jelenti, hogy a terhelt nemcsak aktív résztvevője lehet a bizonyítási eljárásnak, hanem azt helyette -éspedig kizárólag az ő érdekében - hivatásos jogász (ügyvéd) is elláthatja.
Ezen alapelv értelmében mindenkit ártatlannak kell vélelmezni, amíg a bűnösségét az érintett bíróság végső fokon, tisztességes tárgyalást követően meghozott ítéletében egyértelműen meg nem állapítja. (Emberi Jogok Európai Egyezménye, 6. cikk. 2. pont.). "Az ártatlanság vélelme a polgári jogbiztonságnak conditio sine qua nonja"[5] - írja Angyal. E princípium megfogalmazása és értelmezése kapcsán többtucatnyi nemzetközi dokumentumot, illetőleg szerzőt tudnék idézni, de jelen esetben inkább megkísérelném levezetni azt, hogy e vélelem milyen módon és mértékben befolyásolja a védő tevékenységét.
Elöljáróban megjegyezném, hogy az említett princípium kétségtelenül a védelemhez való jog "előhírnöke," ugyanakkor mégsem gondolom azt, hogy automatikusan ebből lenne levezethető a védő tevékenysége.[6] E praesumptio ugyanis egyáltalán nem utóbbi jelenség megalapozása céljából született meg, hanem mindig és mindenkor az ügyben eljáró hatóságok vonatkozásában fogalmazott meg bizonyos "minimumkövetelményeket" - felismerve az inkvizitórius eljárási forma meglehetősen antihumánus sajátosságait.[7] Témánk szempontjából tehát nem e vélelem mibenlétének tisztázása releváns, hanem azok a rendezőelvek, amelyek - az ártatlanság vélelmét továbbgondolva - konkretizálják az eljárás "hivatásos" szereplőinek feladatköreit.
Megjegyezném, hogy a magyar jogirodalomban rendkívül ellentmondásos az ártatlanság vélelmének értelmezése, illetőleg annak érvényesülése. Abban természetesen nincs vita, hogy a princípium jogállami jelentőséggel bír. A rendszerváltás utáni hazai jogirodalomban ugyanakkor felhívnám a figyelmet Farkas álláspontjára, aki szerint következetesen jelen van az eljárásban egy ún. "rejtett bűnösségi vélelem", hiszen az egyes szervezeti struktúrákon belül a terheltével ellentétes érdekek működnek (pl. az ügyészséget nyilvánvalóan motiválja a vád-eredményesség).[8]
- 187/188 -
Lényegében ugyanezt az álláspontot képviseli Skolnic is, aki szerint "az ártatlanság vélelmével ellentétben, a rendőrség igyekszik egyfajta hivatali rutint tartani, amely tulajdonképpen a bűnösség vélelme. Amikor a rendőrség valakit letartóztat és gyanúsít, úgy véli, hogy a gyanúsított elkövette a terhére rótt cselekményt. Azt hiszik, hogy mivel ők a bűnügyek szakemberei, meg tudják különböztetni a bűnösséget az ártatlanságtól. Szemléletük középpontjában az áll, hogy egy rendőr nem vádol ártatlanokat. Ilyenformán a rendőrség úgy tekint önmagára mintha az igazságszolgáltatás irgalmas szolgálója is lenne egyben."[9]
Ezen nézőpontokkal nem tudok egyetérteni, mivel azt a látszatot keltik, mintha az eljáró hatóságok egy adott személy ellehetetlenítése, nem pedig egy konkrét bűncselekmény felderítése céljából tevékenykednének. A "rejtett bűnösségi vélelem" fennállását kétségbe kell vonnunk, mivel abból arra kellene következtetni, hogy az eljáró hatóságot valamiféle személyes ügy, bosszú, stb. motiválja adott személy terheltté nyilvánításakor. Úgy vélem, e kérdéskör egyébként sem tematizálható az eljáró hatóságok személyes jellegű intuíciói szerint, mivel az ártatlanság vélelme nem szubjektív vélemény, hanem olyan objektív jogi parancs, amely valamennyi - tehát nemcsak az ügyben konkrétan érintett - hatósággal szemben irányadó.[10]
Nem értek egyet ugyanakkor azon álláspontokkal sem, amelyek az ártatlanság vélelmével összeegyeztethetetlennek vélik a kényszerintézkedések alkalmazásának lehetőségét.[11] Ebben az esetkörben nyilván az előzetes letartóztatás alkalmazása tűnik a leginkább aggályosnak, utóbbi ugyanakkor olyan eljárási cselekmény, amelyet bizonyos esetekben -nézetem szerint - nem lehet kiküszöbölni. Legfeljebb az alkalmazhatósági kör tekintetében lehet törvényi korlátokat felállítani, elrendelésének lehetőségét azonban nem lehet kizárni olyan bűncselekmények (pl. bűnszervezetben részvétel) esetében, amelyeknél a hatékony felderítés másképp nem biztosítható. Úgy is mondhatnám, hogy a "tudomány jelenlegi állása szerint" legtöbbször nincs alternatívája az előzetes letartóztatásnak.[12]
Olyan álláspont is ismeretes, miszerint a különböző kényszerintézkedések elrendelése esetén tulajdonképpen megfordul a bizonyítási teher és egyenesen a védőnek, illetőleg védencének kell bizonyítania azt, hogy nem állnak fenn az elrendelés okai. Ezt a nézetet a jelenlegi bírói gyakorlat ismeretében azonban hibásnak vélem, mivel az ilyen tárgyú döntések esetében a bíróságok - sajnálatos módon - nem folytatnak érdemi bizonyítást. Emiatt pedig nem lehet operálni a "bizonyítási teher" fogalmával sem.
Összességében úgy gondolom, hogy a kényszerintézkedések léte nem a terhelt vélelmezett bűnösségéből fakad, hanem az eljárás sikerességének követelményéből. A büntetőeljárásnak egyébként sem csak az a rendeltetése, hogy adott személy büntetőjogi felelősségének a kérdésében döntsön, hanem az is, hogy kiderítse az anyagi értelemben vett igazságot. S ha ehhez előzetes szabadságelvonás, vagy szabadságkorlátozás szükséges, akkor azt törvényben meghatározott, kivételes esetekben meg lehet tenni.[13]
Végezetül: általánosságban elterjedt az a kritika a hazai jogalkalmazással kapcsolatban, hogy a bíróságok (és elsősorban a másodfokú bírói fórumok) egész egyszerűen ódzkodnak a felmentő ítéletek meghozatalától és a döntéshozatal során a vétkesség vélelmének talaján állnak. Egyértelmű és messzemenő következtetéseket természetesen sohasem lehet levonni ebben a kérdésben. Ugyanakkor számos empirikus vizsgálat készült az utóbbi időben, amelyben olyan bírói vélemény is ismertté vált, amely szerint a felmentő ítéletek csekély száma az ahhoz szükségképpen tapadó részletesebb indokolási kötelezettséggel magyarázható. Egy 2006-ban végzett bírósági kutatás eredménye is ezt az állítást igazolta, amelyben megállapítást nyert, hogy a másodfokú bíróságok sokkal nagyobb arányban helyezik hatályon kívül az elsőfokú felmentő, mint a marasztaló ítéleteket (feltehetően ez a tendencia lehet az oka annak, hogy a hazai váderedményesség 95 % körül mozog). Az ügyészségi eredményességi mutatókat ugyanakkor a "másik oldal" azzal magyarázza, hogy a vádhatóság csak olyan ügyeket visz a bíróság elé, amelyek bizonyíthatósága gyakorlatilag megkérdőjelezhetetlen.[14]
A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 14. cikkének 3. pontja alapján "az ellene emelt vád elbírálásakor mindenkinek teljes és egyenlő joga van legalább a következő biztosítékokra: a tárgyaláson személyesen jelen lehessen, személyesen vagy az általa választott védő útján védekezhessék; amennyiben védője nincsen, tájékoztassák a védő választására vonatkozó jogáról; és minden olyan esetben, ha az igazság érdekei ezt megkövetelik, hivatalból védőt rendeljenek ki számára, éspedig ingyenesen, amennyiben nem rendelkezik a védő díjazásához szükséges anyagi eszközökkel", stb.[15]
Az 1949. augusztus 12-én kötött Genfi Egyezményeket Kiegészítő és a Nem Nemzetközi Fegyveres Összeütközések Áldozatainak Védelméről Szóló Kiegészítő Jegyzőkönyv 6. cikke alapján "a bűnösnek talált személlyel szemben ítéletet hozni és a büntetést végrehajtani csak a függetlenségéről és pártatlanságá-
- 188/189 -
ról alapvető garanciákkal rendelkező bíróság döntése alapján szabad. Az eljárás folyamán biztosítani kell a vádlott részére azt, hogy haladéktalanul, részletesen értesüljön az ellene emelt vádról, valamint a tárgyalás előtt és alatt a védelméhez szükséges jogokat gyakorolhassa, és eszközöket igénybe vehesse stb."[16]
Az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága 1995. szeptember 11-én elfogadott R (95) 13. számú Ajánlása és a hozzá kapcsolódó jelentés megfogalmazza, hogy "az egész büntetőeljárás alatt, beleértve a különleges eszközök használatát is, biztosítani kell a védelemhez való jogokat. Példaként említi a tanúvallomások körében, hogy ha a tanú személyazonosságának megóvása érdekében úgy tesz tanúvallomást, hogy csak a vád képviselője van jelen, vagy vallomását videofelvételen rögzítik, lehetővé kell tenni a védelem számára, hogy kétségbe vonja a tanú vallomását. Minden olyan esetben azonban, ahol a büntetőeljárás tárgya szervezett bűnöző csoport által elkövetett bűncselekmény, és a tanú élete, szabadsága kerülhet veszélybe, mérlegelni kell a védelemhez való jog, a tanú jogai és az állam igazságszolgáltatási kötelezettsége között." Az Ajánlás egyébiránt alapelvi jelleggel hangsúlyozza azt is, hogy a védelemhez való jog és az állam igazságszolgáltatási érdekei között egyensúlyi helyzet kialakítására kell törekedni.[17]
A védelemhez való jogra a magyar Alaptörvény is közvetlen utalást tartalmaz, amely azt jelzi, hogy a terheltekkel szembeni megfelelő bánásmód az egyik leglényegesebb alapjogi kérdés. A felismerés elvi alapja az, hogy a jogban járatlan terhelt egymaga képtelen megfelelő szinten védekezni egy koncepciózusan felépített, professzionális háttérrel rendelkező nyomozati, illetőleg ügyészi stratégiával szemben. "Az alapos nyomozás során keletkezett, zömében terhelő adatokat tartalmazó iratot, a váddal együtt kapja meg a pártatlanságra kötelezett elbíráló. "Bíró legyen a talpán", aki ki tudja vonni magát az elébe tárt terhelő bizonyítékok súlya alól és kétkedve, azokat megkérdőjelezve tud objektív vizsgálatot lefolytatni. Az aktából származó "bűnösítési vélelmet" legfőképpen a hatékony védelem, azon belül a hivatásos, szakszerű védő gyengítheti és erősítheti a nem bűnösséget."[18] Mindez természetesen nem zárja ki annak lehetőségét, hogy az eljárás alá vont személy önmaga is védekezzen. " A büntetőeljárási szabályok akkor vannak összhangban az alkotmánnyal, ha a terheltnek biztosítják a védekezéshez törvényesen igénybe vehető eszközöket, az eszközök szabad megválasztásának jogát. A terheltet ebben még védője, adott esetben hivatalból kirendelt védője sem korlátozhatja."[19]
A védelemhez való jog alaptörvényi szintű szabályozása ugyanakkor értelmezésre és kiegészítésre szorul: mindenekelőtt azt kell leszögezni, hogy 1. ez a jog valóban több, mint a védekezéshez való jog, hiszen magában foglalja a professzionális védőügyvédhez való jogot 2. a büntetőeljárás teljes menetére kiterjed, beleértve a büntetés-végrehajtási szakaszt is[20] 3. nemcsak a terheltté nyilvánított személyt, hanem bármely "eljárás alá vontat" (tehát a feljelentettet is) megilleti.
Preis szerint "a jog a nép lelkének és az adott korszaknak a tükörképe."[21] Ezt a nézőpontot a büntetőeljárásra fókuszálva Tremmel akként fogalmaz, hogy a terhelt jogállásában igen jól tükröződik adott állam jogállamiságának a színvonala.[22] A magam részéről mindehhez azt is hozzátenném, hogy a terhelt jogállása tekintetében a védelemhez való jog - az ártatlanság vélelmével egyetemben - az "elsődleges minősítő jegyek" közé tartozik. Ebből fakadóan kissé aggályosnak vélem, hogy az Alaptörvény mindössze annyit jegyez meg e princípium vonatkozásában, hogy "a büntetőeljárás alá vont személynek az eljárás minden szakaszában joga van a védelemhez" /XXVIII. Cikk (3) bek./.
Kérdezném: milyenhez? Azt tudjuk, hogy a "mindenkori alkotmány" normái általában (és helyesen) generálisak, elvi jellegűek. De ebben az esetben szükségesnek vélnék olyan jellegű kiegészítést, hogy "a büntetőeljárás alá vont személynek az eljárás minden szakaszában joga van a hivatásos védő által ellátott védelemhez." A hivatásos védő kategóriáját aztán a Be. tisztázhatná, s ebben a körben utalhatna arra, hogy ilyen minőségben kizárólag a megfelelő szakképesítéssel rendelkező ügyvédek ("védőügyvédek" avagy "bűnügyi védők") járhatnak el.
A védelemhez való jog érvényesülése körében elöljáróban rámutatnék arra a jogalkalmazásban és jogtudományban egyaránt elfogadott álláspontra is, amely szerint a meghatalmazott és a kirendelt védők teljesítményének hatásfoka meglehetősen eltérő. Jelen tendencia okaival egy későbbi fejezetben kívánok foglalkozni, ehelyütt csak annyit jegyeznék meg, hogy a "hivatásos védő" bevezetésén túlmutató előírások már természetesen nem várhatóak el alaptörvényi szinten. A kirendelt és meghatalmazott védők tevékenysége vonatkozásában azt tartanám kívánatosnak, ha elsősorban a Be., másodsorban egyéb törvények tartalmaznának kógens előírásokat a bűnügyekre történő specializáció, illetőleg a kirendelhető védők személyi köre vonatkozásában.
a) Az officialitás elve értelmében a bűnösséget teljes egészében a vádlónak kell bizonyítania, tehát a
- 189/190 -
terhelt nem köteles ártatlanságának bizonyítására. E princípum ugyanakkor nem arra hivatott, hogy a védelem funkcióját, konkrétabban a védői szerepkört kiüresítse. A főszabály az, hogy a védő ugyanúgy aktív részese kell, hogy legyen a bizonyítási eljárásnak - annál is inkább, mivel erre maga a Be. kötelezi.[23] Ehelyütt megjegyezném azt is, hogy az esetek döntő többségében a védő sokkalta nehezebb helyzetben van a vádlónál, hiszen nem valamely esemény megtörténtét (pozitív bizonyítás), hanem annak valótlanságát kell igazolnia (negatív bizonyítás). Ez konkrét bizonyítékokkal legtöbbször nem is lehetséges (pl. nem tud alibit igazolni a védencének), ugyanakkor a pozitív bizonyítás eredményeit kétségessé teheti (pl. a tanúvallomás hiteltérdemlőségét megkérdőjelezheti).
b) A minden kétséget kizáró bizonyítás követelménye a nyomozó hatóság, a közvádló (magánvádló), illetőleg a bíróság vonatkozásában fogalmaz meg egyfajta tevőleges kötelezettséget. E kötelezettség konkrét tartalommal való megtöltésére azonban nincs mód, mivel a bizonyítottság kellő mértékének megítélése kizárólag a bírói szubjektivitás talaján áll. Persze lehet különböző gyakorlati tételekkel operálni (pl. "Egy tanú nem tanú, a tanúvallomás a bizonyítékok koronája, egymásnak ellentmondó vádlotti vallomások esetében a bíróság a korábbit veszi figyelembe, stb.), ezek azonban csak amolyan "Próbáljuk meg kiszámíthatóvá tenni a bírói tevékenységet!" típusú, álláspontom szerint teljeséggel felesleges tematizációs törekvések. Nyilván vannak bizonyos támpontok, amelyek mentén a bíróság ítélkezik, ilyen a "józan paraszti ész", az iratszerűség, a logika, az élettapasztalat, az életszerűség, stb. Ezek azonban nem olyan ismérvek, amelyek a védői érvelés lehetőségét ellehetetlenítenék.
Mit lehet tehát elmondani a minden kétséget kizáró bizonyítási kötelezettség elvével kapcsolatban? Pusztán annyit, hogy 1. semmilyen formában sem egyneműsíti a jogszolgáltató tevékenységet (szemben például a törvényes vád alapelvével, amely kifejezetten leszögezi, hogy a vádnak mit kell tartalmaznia, s annak alapján a bíróságnak milyen döntési kompetenciája van) 2. pont e flexibilisen értelmezhető jellege miatt biztosít rendkívül széles érvelési terepet a védelem számára, amellyel az ügyvédek igen gyakran élnek az első gyanúsítotti kihallgatáson megtett észrevételezéseiktől kezdve a védőbeszédeken át egészen az ítélet megalapozatlansága miatt bejelentett fellebbezésekig.
A Be. a minden kétséget kizáró bizonyítás vonatkozásában mindössze az ún. "in dubio pro reo" elvet fogalmazza meg, tehát kimondja, hogy a kétséget kizáróan nem bizonyított tény nem értékelhető a terhelt terhére / 4. § (2) bek. /.[24] Trstenjak főtanácsos az alábbiakban fejti ki álláspontját az "in dubio pro reo" elvről: "ez az alapelv (...) a büntetőbíró számára nem bizonyítási szabály, hanem döntési szabály. Ez a parancs nem mondja meg a bírónak, hogy mikor kell, hogy kétségei legyenek, hanem csak azt, hogy hogyan kell döntenie, ha kétségei vannak. Ha egy büntetőeljárásban nem lehet a szükséges bizonyossággal tisztázni, hogy a terhelt elkövetett-e egy bizonyos bűncselekményt, a javára ártatlanságából kell kiindulni."[25]
Tremmel szerint az "in dubio pro reo" elvre csak közvetlenül a bírósági határozathozatal előtt lehet hivatkozni, miután a védő az összes bizonyítási lehetőségét kimerítette.[26] Ezzel a megállapítással viszont nem tudok egyetérteni, mivel a védőnek álláspontom szerint folyamatosan láttatnia kell az eljáró szervvel azt, hogy mely tények valódiságát tartja kétségesnek, s hogy egyáltalán mit akar "kihozni" egy adott ügyből. Ennek legjobb eszköze a folyamatos - de nem felesleges és időpocsékoló - észrevételezés.[27] E tétel különösen akkor igaz, ha a védelem kezében egyszerűen nincsenek bizonyítási eszközök és a védekezés egyetlen módja az, ha az ügyvéd folyamatosan megkérdőjelezi a vád által előterjesztett bizonyítékok hiteltérdemlőségét.
Mindenekelőtt leszögezném, hogy a büntetőeljárásban nem tartom helyénvalónak az "ügyfélegyenlőség" terminus használatát. Egyrészt sem a terhelt, sem a védő nem ügyfele az eljáró szerveknek: előbbi azért nem, mert a terhelti minőség olyan jelentős jogkorlátozásokkal jár, amely kizárja az eljárási szereplők azonos szintre történő pozicionálásának lehetőségét (eljárási szaktól függetlenül); utóbbi pedig azért nem, mert az ügy közvetlenül nem érinti a védő jogát, illetőleg jogos érdekét. Márpedig az "ügyfél" kifejezés polgári jogi kategória, s mint ilyen a felek mellérendeltségi viszonyára utal. A "terhelt-eljáró hatóságok" viszonylatában erről viszont értelemszerűen szó sem lehet, még annak ellenére sem, hogy a terhelt eljárási jogai egyébiránt hasonlóak az ügyész, illetőleg a védő jogaihoz.
A "fegyverek egyenlőségének" elve meglehetősen csalóka módon érvényesül az eljárási jogok többségében, hiszen arról a szó szoros értelmében csakis a tárgyalási szak bizonyítási részében, illetőleg a jogorvoslati jog gyakorlása során beszélhetünk. Ez egyúttal természetes állapot, hiszen nem várható el teljes egyenlőség sem a nyomozati, sem a vádszakaszban (végtére is utóbbiaknak pont az a funkciójuk, hogy
- 190/191 -
az ügy az érdemi védekezés lehetőségeinek minimalizálásával kerüljön bíróság elé). Ugyanakkor utalnék a 6/1998. AB határozatra, amely szerint "a tisztességes eljárásnak (...) általánosan és nem vitatottan elismert eleme a "fegyverek egyenlősége", amely a büntetőeljárásban azt biztosítja, hogy a vádnak és a védelemnek egyenlő esélye és alkalma legyen arra, hogy a tény- és jogkérdésekben véleményt formálhasson és állást foglalhasson. A fegyverek egyenlősége nem minden esetben jelenti a vád és a védelem jogosítványainak teljes azonosságát, de mindenképpen megköveteli, hogy a védelem a váddal összevethető súlyú jogosítványokkal rendelkezzen (...) "[28] A nyomozati szakban egyébiránt hazánkban is inkább az inkvizitórius elemek dominálnak, amelynek két "ékes" példája az eljárási cselekményeken való jelenléti jog gyakorlásának, valamint az iratokhoz való hozzáférés lehetőségének időbeli korlátozottsága.
A Kerojärvi vs Finnország (1995) ügyben a Bíróság megállapította az Egyezmény megsértését, mert a finn Legfelsőbb Bíróságon kártérítés iránt folyamatban lévő perben az ügyvéd nélkül eljáró kérelmező nem tanulmányozhatta az iratokat. A döntés lényege mindazonáltal az volt, hogy a tisztességes eljárás főszabályai nemcsak a büntetőeljárásban érvényesek, az alapvető emberi jogok "eljárásfüggetlenek". Az említett elvárás pedig bármilyen szintű bíróság előtt érvényes - legyen az akár elsőfokú, másodfokú, vagy harmadfokú ítélkező fórum.[29]
A 2000. évi Arowe és Da Vis vs Egyesült Királyság ügyben a tisztességes tárgyaláshoz való jogot látták megsérteni, mivel a vádhatóság a közérdekre hivatkozva - az eljáró bíró tudta és hozzájárulása nélkül - fontos bizonyítékokat nem bocsátott a védelem rendelkezésére. A Krcmár és mások vs Csehország (2000) ügyben az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: Bíróság) a tisztességes eljárás szabályait azért látta megsértettnek, mert az alkotmánybírósági tárgyaláson nem biztosították a kérelmezőknek azt a lehetőséget, hogy megismerhessék az ügyben felmerült, az érdemi döntés alapjául szolgáló írásos bizonyítékokat, és hogy azok tartalma, jelentősége, hitelessége tekintetében előadhassák észrevételeiket.[30]
Ami a Be. hatályos szabályainak általános kritikáját illeti, azzal kapcsolatban az alábbi megjegyzéseket tenném meg, elsősorban a nyomozati szakhoz kötötten: 1. Ami a védőnek a tanúkihallgatásokon való jelenléti jogát illeti, a törvény úgy rendelkezik, hogy a védő jelen lehet az általa, illetve az általa védett gyanúsított által indítványozott tanúkihallgatáson, valamint az ilyen tanú részvételével megtartott szembesítésen. / 184. § (2) bek./.[31] Ebből a szabályból viszont látható, hogy a nyomozó hatóság, illetőleg az ügyészség által indítványozott tanú kihallgatása alkalmával már nem élhet a jelenléti jogával. 2. A nyomozó hatóság akkor is kihallgathatja a terheltet, ha a védő az értesítés ellenére nem jelent meg. 3. Ha a gyanúsított a kihallgatása előtt arra hivatkozik, hogy már előzetesen védőt hatalmazott meg, és ennélfogva a védő értesítését kéri a nyomozati cselekményről, az eljáró szerv köteles (telefaxon, elektronikus úton, vagy telefonon) e kérelemnek eleget tenni. Ez azonban még korántsem eredményezi a védői jelenlétet, mivel a nyomozó szerv egyáltalán nincs arra kötelezve, hogy megvárja a "késlekedő" ügyvédet.[32] 4. Még súlyosabb aggályokat vetnek fel a kirendelés esetei: a védő személyéről ugyanis csak és kizárólag az eljáró hatóság dönthet, ebbe tehát a terheltnek semmilyen beleszólása nincs. 5. Fogva lévő terhelt esetén a védőt legkésőbb az első kihallgatásig kell kirendelni, majd ezt követően a terheltet értesíteni kell a kirendelt védő személyéről. A gyakorlati tapasztalatok mindazonáltal azt mutatják, hogy utóbbiak többsége nem jelenik meg az ilyen és ehhez hasonló eljárási cselekményeken. (Az ORFK Bűnügyi Osztálya által végzett 2006-os adatgyűjtés kimutatta, hogy 23 területi hatóság közül 14 esetében az első kihallgatások kevesebb, mint 50 %-ban volt jelen a kirendelt védő, ami azt jelenti, hogy a terheltek majdnem 2/3-a hathatós jogi segítség nélkül maradt. Ennek okai között legtöbbször a kései értesítések szerepeltek. Egy tanulmány alapján a megkérdezett ügyvédek többsége úgy nyilatkozott, hogy ilyen esetekben kifejezetten lebeszélik védencüket a vallomástételről.[33]) 6. További aggályokat vet fel a fair eljárás szempontjából az a bevett gyakorlat, amelyben az eljáró hatóság tanúként idézi meg azt a személyt, akit aztán a kihallgatás után gyanúsítottá minősít át. Ez a praxis súlyosan sérti a védelemre való felkészülés lehetőségének alapelvét, hiszen a tanú érdekében eljáró ügyvéd - már ha van ilyen egyáltalán az eljárási cselekményen - egyáltalán nem befolyásolhatja az előadott vallomást, csupán felvilágosítás adására van joga.
A nyomozati szak visszásságainak elemzése után megjegyezném azt is, hogy a "fair eljáráshoz" fűződő követelmények nem mindig érvényesülnek a tárgyalási szakban sem. Számos olyan eset előfordul, amikor a védő jogai korlátozva vannak, így például 1. a védelem bizonyítási indítványainak alaptalan mellőzése esetén, amikor egyúttal a bíróság a vádindítványnak helyt ad 2. a vádlott és a védő érintkezésének, vagy a védő felszólalásainak akadályozásakor 3. a tárgyalás rendjének fenntartása érdekben tett indokolatlan bírói intézkedéseknél, stb.
Mindemellett érzékelhető az is, hogy a nyomozati szak inkvizitórius elemei akarva-akaratlanul visszatükröződnek a tárgyalási szakban, hiszen a
- 191/192 -
nyomozati cselekmények gyakran a védő közreműködése nélkül folynak, így a bíróság sokszor "teljes egyértelműséggel tálalt" ügyeket kap. Ennek aztán az lesz a következménye, hogy az olyan bíró, aki maximális munkaráfordítással, minden részletre kiterjedően áttanulmányozza az ügy iratait, könnyen a "vád foglyává" válhat és a tárgyaláson már aligha lehet eredményes bármiféle védői indítvány.[34]
Ugyancsak felmerülnek bizonyos "fair-play" szempontú kérdések az ún. "egyszerűsítő eljárások" vonatkozásában. A magyar jogalkalmazás számára a közvetítői eljárás, a bíróság elé állítás, a tárgyalásról lemondás, valamint a "tárgyalásmellőzéses" eljárás szabályainak alkalmazása nyújt lehetőséget arra, hogy az jogszolgáltatási apparátus maximális igénybevételére ne kerüljön sor adott büntetőügy kapcsán.
A magam részéről egyik variációt sem vélem aggályosnak a terhelti védekezés hatékony érvényesíthetősége szempontjából. A közvetítői eljárás terhelti oldalon kétségtelenül elősegíti a reszocializációs szempontok érvényesülését azáltal, hogy a Be.-ben meghatározott feltételek teljesülése esetére mentesít a büntetőjog felelősségrevonás alól. Ezen jogintézmény esetében a védőnek elsősorban arra kell fókuszálnia, hogy a törvényi feltételek fennállását vizsgálja, a terhelti beismerést szorgalmazza és felhívja védence figyelmét arra, hogy a sértettnek nyújtott kárjóvátétel következtében felmentésre, vagy enyhébb szankciótartalmú ítéletre számíthat.
A bíróság elé állítás lehetősége mindössze azt a kérdést veti fel, hogy "vajon az egyszerűsítés, gyorsítás szempontjai szinte szükségképpen meg kell, hogy előzzék a garanciális megfontolásokat, így a büntető eljárás érdemi feladata (tehát többek között a közvetlenség elvének érvényre juttatása) feltételeinek reális biztosítását?"[35]
Ami pedig a tárgyalásról való lemondást illeti, Cséka az alábbiakban foglal állást e konstrukció vonatkozásában: "a miniszteri indokolás szerint a tárgyalásról való lemondással rendkívül leegyszerűsödik a bírósági eljárás. Ezt valóban nehéz volna vitatni, legfeljebb az intézmény processzuális jogi konstrukcióját illetően merül fel néhány kérdés: a büntetőeljárásban végbemenő igazságszolgáltatás klasszikus intézménye, a tárgyalás nem egyéb, mint a terhelt egyik eljárási jogosítványa, amelyről egyszerűen (...) le lehet mondani? Mi a viszony e külön eljárást megalapozó beismerés kiemelt törvényi jelentősége, illetőleg a bizonyítási eszközök és bizonyítékok előre meghatározott bizonyító erejét kizáró törvényi szabályozás között? E külön eljárásban mi a vád tárgya (ténybeli és jogi tartalma): az, amit a vádlott beismer, avagy a vád "megformálásában" van szerepe az ügyésznek is?[36] (A feltett kérdésekre adott válaszaimat a külön eljárásokkal foglalkozó fejezetben kísérlem megadni.)
Az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának No. R/87/18. sz. Ajánlása kifejezetten az ilyen processzus-típusokkal foglalkozik és kisebb súlyú ügyekben megengedi igénybevételüket, ha az eset körülményei folytán az ügyben releváns tények megállapíthatóknak látszanak és bizonyosnak tűnik, hogy a gyanúsított követte el a bűncselekményt. Ekkor az igazságügyi hatóságok írásbeli eljárást folytatnak, mellőzve a tárgyalást, és az ítélettel egyenrangú döntést hoznak. Az Ajánlás felhívja a tagországok figyelmét annak megfontolására is, hogy az ilyen súlyú ügyekben tegyék lehetővé a vádlott távollétében történő döntéshozatalt, feltéve, hogy a terhelt megfelelő tájékoztatást kapott a tárgyalás időpontjáról és a jogi képviselet igénybevételének jogáról.[37]
Összességében, ha áttekintjük az Emberi Jogok Európai Egyezményének (a továbbiakban: Egyezmény) 6. cikkét, amely a tisztességes tárgyaláshoz való jogról szól és azt összevetjük a magyar bírósági tárgyalási szabályokkal, akkor a következő megállapításokat tehetjük: 1. noha hazánkban természetesen független bíróság tárgyalja a terhelt ügyét, adott esetben (az ügyészi személyes részvétel hiányában) a vádismertetés és kérdezés bíróságra hárulásával az ítélkező pártatlansága erősen megkérdőjeleződik 2. a túlhangsúlyozott nyomozati szak létével, a közvetlenség elvének megengedett tárgyalási töréseivel megkérdőjeleződik a büntetőjogi felelősség bíróság által történő érdemi elbírálása 3. nem áll a rászorult terhelt rendelkezésére olyan térítésmentes, hivatásos védő, aki kellő hatékonysággal végezné feladatát 4. a magyar szabályozás nem biztosít ingyenes tolmácsot a magyar nyelvet nem ismerő terheltnek 5. a védő kérdezési joga csorbát szenvedhet a különösen védett tanúk vallomásának megvizsgálása terén 6. továbbra sincs meg a "vád- és védszakértők" egyensúlya az eljárásban.[38] (Többek között ezek azok a kérdések, amelyekkel jelen dolgozat a főrészben - tehát a védőnek a bíróság előtti bizonyítási eljárásban betöltött szerepe vonatkozásában - érdemi reflexiókat kíván megfogalmazni.)
A büntetőügyben eljáró szervek döntései, illetőleg egyéb intézkedései szakmai (pl. megalapozatlanság), illetőleg jogi (pl. anyagi, vagy eljárási jogi rendelkezéseket sértenek) hibában is szenvedhetnek. Ennélfogva közösségi jogi alapkövetelmény, hogy azok korrekciós mechanizmusa, illetőleg a mulasztások orvoslásának lehetősége mindenütt rendelkezésre álljon, mégpedig a büntetőeljárás teljes szakaszá-
- 192/193 -
ban.[39] E követelménynek a Be. is eleget tesz, amely általános tételként mondja ki, hogy a bíróság, az ügyész és a nyomozó hatóság határozatai, valamint az ügyész és a nyomozó hatóság intézkedései ellen, illetve a bíróság, az ügyész és a nyomozó hatóság intézkedésének elmulasztása miatt - a Be.-ben meghatározottak szerint - jogorvoslatnak van helye /3. § (3) bek./.
Ebben a tekintetben azonos jogok illetik meg a vádhatóságot és a védelem alanyait. Utóbbi körbe elsősorban a terhelt és a védő tartozik, ugyanakkor a törvényben nem egyformán van szabályozva utóbbi két eljárási szereplő jogorvoslati jogosultsága. Perújítási, illetőleg felülvizsgálati eljárás esetében ugyanis a terhelt megtilthatja védőjének a szóbanforgó processzusok megindítását /ld. 409. §, illetőleg 416. §/. Mindezt azonban meglehetősen aggályos korlátozásnak vélem tekintettel arra, hogy az említett esetek többségében alapvetően jogkérdések képezik a kérelmek tárgyát.
A jogorvoslat lehetősége az eljárás valamennyi szakaszában adott, de korántsem egyforma módon és mértékben. A Be. rendszerében mulasztás miatt csakis a nyomozati szakban lehet jogorvoslattal élni, ez a lehetőség viszont már nincs adva a bírói intézkedések esetében. Tremmel szerint "egy szorosabb értelmű szövegezés sokkal reálisabb és megvalósíthatóbb lenne."[40]
Ami a nyomozati szak hatályos szabályozását illeti, a Be. akként rendelkezik, hogy akire nézve az ügyész vagy a nyomozó hatóság feljelentés elutasításáról, a nyomozás részbeni mellőzéséről, felfüggesztéséről, illetve megszüntetéséről, kényszerintézkedés elrendeléséről (VIII. Fejezet) további vagyoni jogok vagy érdekek korlátozásáról valamint vagyoni jellegű kötelezettségek megállapításáról hozott határozata közvetlen rendelkezést tartalmaz, a határozat ellen a közléstől számított nyolc napon belül panasszal élhet / Be. 195. § (1) bek./.
A magyar büntetőeljárási rendszerben ugyanakkor a fellebbezés tekinthető a leginkább igénybe vett jogorvoslati eszköznek, amelynek lehetősége értelemszerűen a bírósági szakban is adva van. A határozatok kihirdetése után a tanács elnöke (egyesbíró) megkérdezi a jelenlévő jogosultakat, hogy kívánnak e fellebbezni. A törvény által irányadó sorrend szerint először az ügyész, azután a vádlott, végezetül a védő teheti meg ebbéli nyilatkozatát. A védő ezesetben a vádlott hozzájárulása nélkül, tehát akkor is fellebbezhet, ha a védence elfogadja az ítéletet /Be. 324. § (1) bek. d) pont/.
Ami a jogorvoslás lehetőségének európai tendenciáit illeti, az Európa Tanács emberi jogi egyezménye létrehozta az Európai Emberi Jogi Bizottságot, valamint az Európai Emberi Jogi Bíróságot, amellyel egyben nemzetközi, államok feletti fellebbviteli fórummal egészítette ki a tagországokban meglévő jogorvoslati rendszert. (A II. kiegészítő jegyzőkönyv ezen Bizottság és Bíróság helyébe az állandóan működő Emberi Jogok Európai Bíróságát állította). A Bíróság az - Európa Tanács tagjainak nagy többségében közvetlen hatállyal bíró - Egyezmény legmagasabb szintű értelmező fóruma, döntései gyakran vezetnek jogszabály-, vagy a joggyakorlat-módosuláshoz.
A Calogero Diana vs Olaszország ügyben (1996) azt állapította meg a Bíróság, hogy az ellenőrzést elrendelő büntetés-végrehajtási bíró döntésével szemben nem volt jogorvoslati út a terhelt számára, csupán magától a döntést meghozó bírótól lehetett egyfajta "méltányossági kérelemben" a rendelkezés megváltoztatását kérni, amellyel sérült a terhelt hatékony jogorvoslathoz való joga. A Petra vs Románia ügyben (1998) azt is megállapította a Bíróság, hogy megsértették az Egyezmény által biztosított egyéni panaszjogot, mivel a kérelmezőt megfenyegették a Bizottsághoz benyújtott panasza miatt. Mindez akadályozta a kérelmező hatékony joggyakorlását, az eljárás jogtalan nyomás-gyakorlásnak minősült.[41]
A fenti esetek alapján látható, hogy a Bíróságnak a jogorvoslati jog érvényesülésével kapcsolatban is már vannak elvi jelentőségű döntései. Ezen túlmenően, a védelemmel, illetőleg a védő eljárási jogaival kapcsolatos határozatai iránymutatóak lehetnek belső jogunkra és annak alkalmazására is. A Bíróság döntései ugyanakkor egyenlőre elsősorban a terhelti jogokról szólnak - érintve az ártatlanság vélelmét, a bizonyítási terhet, valamint a terhelt önrendelkezési jogát is.
Dolgozatom befejező részében néhány kritikai jellegű megjegyzést tennék a "fair eljárás" elvéhez kapcsolódóan:
I. A terheltek közötti "fegyverek egyenlősége" elvileg azt a követelményt támasztja, hogy valamennyiüknek joga van az azonos színvonalon ellátott védelemhez. Ezen elvárás persze tökéletes azonosságot sohasem eredményezhet a (védő)ügyvédek által ellátott munka nívója között, ugyanakkor régóta visszatérő problémája a magyar jogalkalmazásnak a kirendelt védői intézmény működésének csekély hatásfoka - annak ellenére, hogy a "rászoruló terheltekről" való állami gondoskodás megoldási módozatai tekintetében számos szabályozási modell ismeretes nemzetközi viszonylatban. A hazai visszásságok alapvetően a kirendelési díjak - már korábban ismertetett - alacsony összegével, illetőleg
- 193/194 -
azzal a szabályozási elvvel kapcsolatosak, miszerint az állam csak a személyes költségmentességben részesülő, valamint a felmentett terheltek kirendelt védelmének költségeit állja, az összes többi esetben pedig pusztán megelőlegezi azokat.[42]
Az utóbbi időben ugyanakkor egyre inkább előtérbe kerülnek a kirendelésekkel kapcsolatos "személyügyi", illetőleg a kirendelt védői tevékenység minőségellenőrzésével összefüggő kérdések is. Az előbbivel kapcsolatban magam is arra az álláspontra helyezkedek, miszerint meg kell szüntetni azt a szisztémát, melyben a kirendelésre jogosult hatóság diszkrecionális jogköre a kirendelt védő személyéről, illetőleg a kihallgatások időzítéséről való döntés. Előbbi azért problémás jelenség, mert a kirendelések számos rendőri szerv, ügyészség, avagy bíróság esetében ugyanazon ügyvédeket, illetőleg ügyvédi irodákat érintik. Márpedig úgy vélem, feltétlenül el kell kerülni annak lehetőségét, hogy az eljáró hatóságok, illetőleg az érintett védő között a kollegialitás minimumkövetelményein túlmutató, már-már a személyes lojalitás talaján álló viszony alakuljon ki.[43] Mindezek alapján feltétlenül üdvözlendő az a Magyar Helsinki Bizottság által kidolgozott metodika, miszerint: 1. a közeljövőben egy - az eljáró hivatalos szervek által koordinált, de véletlenszerű kiválasztással operáló számítógépes program segítségével kerülne sor a kirendelésekre[44] 2. az említett program eleve csak az ügy előadójának körzetéből kínálna fel védőt az ügy ellátására.[45] Mindez ugyan nézőpontom szerint csak átmeneti megoldásnak tűnik, ugyanakkor sokkal inkább biztosítja a hivatalos eljárási szereplők (pl. nyomozó hatóság - ügyvéd) egymáshoz viszonyított függetlenségét, valamint azt is, hogy a terhelti kihallgatásokon gyakrabban legyen jelen a kirendelt ügyvéd.[46]
Ami a kirendelt védők tevékenységének minőségellenőrzési rendszerét illeti, ezzel kapcsolatban mindenképpen irányadónak tekintendő az az Európai Bizottság által - az egyes büntetőeljárási jogok közösségi szintű biztosításának tárgyában, 2004-ben - előterjesztett kerethatározat-javaslat, melynek alapján "a tagállamoknak biztosítaniuk kell, hogy léteznek olyan mechanizmusok, amelyek lehetővé teszik a kirendelt védő más védővel való felváltását, amennyiben az általa nyújtott segítség nem hatékony." A hazai rendszer ugyanakkor még odáig sem jutott el, hogy a kirendelt védők ellen lefolytatott fegyelmi eljárások kellő visszatartó erővel rendelkezzenek, ráadásul azokat a területileg illetékes ügyvédi kamarák csak igen ritkán, kiszámíthatatlanul, és kontrollálhatatlan keretek között folytatják le. További problémát jelent, hogy valójában sem a nyomozó hatóság, illetőleg ügyészség tagjaitól, sem a bíróságtól nem várható el az, hogy fegyelmi jellegű panaszt tegyenek a védő ellen (előbbi kettőtől azért nem, mert nyilván nincs érdekelve a hatékony védői munkában, utóbbitól pedig azért nem, mert az ítélkező bíró és az ügyvéd között adott esetben régi ismertségből fakadó, kifejezetten jónak mondható kollegiális viszony áll fenn[47]). Mindezek eredménye pedig az, hogy számos esetben következmények nélkül maradnak a kirendelt védők által elkövetett jogsértések.
A Magyar Helsinki Bizottság javaslata a helyzet megoldására felveti annak lehetőségét, hogy a kirendelt védők tevékenységének minőségellenőrzési rendszerébe beépítésre kerüljön egy független testület (ld. az Igazságügyi Hivatal mellett működő, vagy az ügyvédi kamarák által működtetett, de kizárólag ügyvédekből álló kuratórium), amelynek meg lenne az a joga, hogy a fegyelmi vétségek, illetőleg egyéb jogsértések megállapítása esetében a kirendelt védőt törölje a kirendelhető védők területileg összeállított listájáról. Mindez pedig "abban az esetben lenne kellőképpen elrettentő hatású szankció, ha meghatalmazáson alapuló büntető védelmet is csak a kirendelhető védők listáján szereplő ügyvédek láthatnának el."[48]
A fenti konstrukcióval egyet tudok érteni, de ahhoz hozzátenném, hogy véleményem szerint ügyvédek feletti fegyelmi jogkört csakis olyan ügyvédekből álló szervek gyakorolhatnának a közeljövőben, amelynek tagjai másik kamarához tartoznak, mint az érintett védő. Az ilyen jellegű esetek kivizsgálásánál az elfogultság látszatát is kerülni kell, ezenkívül semmi esetre sem tudnék támogatni olyan elképzelést, amely olyan testületek hatáskörébe utalná a fegyelmi jogkört, amelyeknek tagjai nem ügyvédként tevékenykednek.
II. A védő és az eljáró hatóságok közötti "fegyverek egyenlősége" azt a követelményt támasztja, miszerint az említett "hivatásos" eljárási szereplőknek ugyanolyan eljárási jogai vannak, ennélfogva ugyanolyan mértékben és módon van lehetőségük a büntetőbíróság határozatának törvényes befolyásolására. Ha ezt a princípiumot tekintjük irányadónak, akkor sajnos meg kell állapítanunk, hogy a Be. jelenleg komoly változtatásokra szorul, többek között az alábbi okokból:
a) Az első lényeges probléma a vád, illetőleg védelem bírósági tárgyaláson való jelenlétéhez kapcsolódik. A törvény ugyanis utóbbi eljárási cselekményen főszabály szerint csak a vádhatóság képviselőjének részvételét teszi kötelezővé /241. § (1) bek./, míg a védővel szemben ilyen generális előírás nem került megfogalmazásra. Különösen akkor vet fel e kérdés jogállami szintű aggályokat, amikor - a védő ellenére - az ügyész jelen van a tárgyaláson. Ezt a magam részéről olyan súlyos jogalkotói hibának vélem, amit
- 194/195 -
belátható időn belül orvosolni kellene - márcsak a terhelt "tisztességes tárgyaláshoz való jogának" nemzetközi követelményéből fakadóan is. Ugyanis hiába teszi a Be. az ügyész kötelezettségévé a mentő, illetőleg enyhítő körülmények figyelembevételét / 28. § (1) bek./, ezzel még nem valósul meg maradéktalanul a "fair" eljárás elve. Az ügyészi "figyelembevétel" és a nyomatékos, minden részletre kiterjedő védői hivatkozás között komoly minőségi eltérések lehetnek, az említett differencia pedig leginkább a perbeszédekben mutatkozik meg.
b) A védő eljárási jogainak vonatkozásában ugyancsak szólnék a tanúkihallgatásokra vonatkozó szabályozással kapcsolatos aggályaimról. Úgy vélem, hogy a védőnek feltétlen meg kellene adni azt a jogot, hogy ne csak az általa, hanem az eljáró hatóságok által indítványozott tanúk kihallgatásán is jelen lehessen, és utóbbiakhoz is közvetlenül kérdéseket tehessen fel. A védelemhez való jog magában foglalja a hatékony védekezéshez való jogot is, s mint ilyet, azt nem lehet alárendelni az eljáró hatóságok bűnüldözési érdekeinek. Más kérdés, hogy a tanúvédelemre vonatkozó szabályok arányos és Európa-szerte ismert instrumentumait képezik a büntetőeljárásnak. Emiatt még a közvetlenség elvére épülő bírósági szakban is indokoltnak tartom azt, hogy az ügyvéd legfeljebb írásban teheti fel kérdéseit a védettséget élvező eljárási szereplőknek. Az pedig már az általános ügyvitel kérdéskörébe tartozik, hogy valóban élnek-e a védők az írásbeli kontaktus felvételére irányuló lehetőséggel.[49]
c) A védő eljárási jogaival kapcsolatos következő probléma a szakértői bizonyításhoz kapcsolódik. Mindenekelőtt rendkívül aggályosnak tartom a "fair eljáráshoz" fűződő követelmények szempontjából, hogy a védő által indítványozott szakértők kirendelése csak eshetőleges, míg a nyomozó hatóság, illetőleg az ügyészség által - a bírósági eljárást megelőzően - saját hatáskörben beszerzett szakvélemények feltétlenül a "bíró asztalára" kerülnek, a peranyag immanens részét képezik, és szakértői véleményként kerülnek értékelésre. Úgy vélem, hogy a nyomozati, illetőleg vádszakban elő kellene írni, hogy "amennyiben a nyomozó hatóság, illetőleg az ügyész számára már rendelkezésre áll az üggyel kapcsolatos szakértői vélemény és az eljárásban a terhelt, vagy a védő is indítványozza szakértő kirendelését, akkor a nyomozó hatóság, illetőleg az ügyész (kötelező jelleggel) helyt ad a szakértő kirendelésére vonatkozó védői indítványnak." Jóllehet, ezt az előírást a bíróság vonatkozásában már nem tartalmazhatná a törvény, mivel az súlyosan sértené a döntéshozó mérlegelési szabadságát. Ugyanakkor csak ezzel a módszerrel lehetne megteremteni annak lehetőségét, hogy az "ítélkező aktája" mind a vád, mind a védelem által bevont szakértők álláspontját tartalmazza, mire az adott ügy bírói szakba kerül.
III. Végezetül: úgy vélem, hogy a védő és a terhelt közötti "fegyverek egyenlőségének" is alapelvi szintű főszabályként kellene érvényesülnie, ugyanakkor a rendkívüli perorvoslatok esetében sajnos szintén némi hiányosságot tapasztalhatunk az eljárási törvényben. Ami a perújítási, illetőleg felülvizsgálati eljárásban tapasztalható szabályozási problémákat illeti, a védő indítványozási jogának gyakorlása ezen processzusok esetében tudvalevőleg terhelti akarat-elhatározás függvénye. Ezt mindkét esetben téves jogalkotói döntésnek vélem, hiszen az eljárás megindítására alapot adó okok 1. olyan jellegűek, amelyek felismerésére szinte csakis jogban jártas személy lehet képes 2. fennállásuk olyan visszás helyzetekre utal, amelyek orvoslása elé nem lenne szabad potenciális akadályként "gördíteni" a terhelt tiltó nyilatkozatát.
Jóllehet, a terhelt "önrendelkezési jogának" tiszteletben tartása alapelvi jelentőségű és indokolt lehet bizonyos esetekben (pl. az ügy közvetítői eljárásra utalásánál; a "beismerés - tagadás" kérdésében, stb.). Ugyanakkor az említett törvényi okok nem tartoznak ebbe a halmazba, hiszen a komplett jogszolgáltatási folyamat korrektségét kérdőjelezik meg, s ezt a védőnek nem szabad szó nélkül hagynia. Ne feledjük, végtére az ügyvédnek is úgy kell tekintenie önmagára, mint aki részese a jogszolgáltatásnak! Ennek alapján tehát szabályozási javaslatom az, hogy a perújítási, illetőleg felülvizsgálati eljárásban a védőnek a fellebbezés szabályaival azonos eljárás-kezdeményezési jogosultsága legyen. ■
JEGYZETEK
[1] Reiman, Jeffrey H.: The rich get richer and the poor get prison: ideology, class and criminal justice. New York (etc.), Wiley, 1979. 1.
[2] Mindezt természetesen a védelem irányában való elfogultság lehetősége és igénye nélkül állítom.
[3] A Be. 1 §-11. §-a sorolja fel azokat az alapelveket, amelyeket a jogalkalmazó szerveknek a büntetőeljárás teljes menetében szem előtt kell tartaniuk, mitöbb, azok érvényre juttatása számukra kötelező.
[4] "Akkor lesz alkotmányellenes a védői jog korlátozása, ha nincs kiemelt ok, magasabb rendű érdek, ami megengedné (...) a védői jogok arányos és alkalmas csorbítását." Fenyvesi Csaba: A védőügyvéd. A védő büntetőeljárási szerepéről és jogállásáról. PhD értekezés tézisei, Pécs 2001. 8.
[5] Angyal Pál: Az egyéni jogok biztosításának elve. In: Büntető Eljárásjogi Olvasókönyv (Szerk. Tóth Mihály), Osiris Kiadó, Budapest 2003. 44.
[6] Ld. Fenyvesi: A védőügyvéd. A védő büntetőeljárási szerepéről és jogállásáról. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2002. 27.
[7] "Az ártatlanság vélelme jogviszonyokat meghatározó norma, amely az eljárásban résztvevő személyek egymáshoz való viszonyát határozza meg. Az ártatlanság vélelme a jogi dogmatika szerint nem nevezhető vélelemnek, hiányzik ugyanis a vélelmező tény (nincs szükség ártatlanságra mutató tényre ahhoz, hogy az ártatlanság vélelme fennálljon), emiatt
- 195/196 -
az ártatlanság vélelmét nem a vélelmek, hanem az ideiglenes igazságok körébe soroljuk." Király Tibor: Büntetőeljárási jog. Osiris Kiadó, Budapest 2003. 125.
[8] Farkas Ákos: A büntetőeljárás hatékonysága. Kandidátusi értekezés. Miskolc 1997. 119. In: Fenyvesi i.m. 28.
[9] Skolnic, Jerome H.: Justice Without Trial. New York 1994. 112-113. p. In: Fenyvesi: A védői tevékenység alkotmányos és alapelvi vonatkozásai. In: Büntető Eljárásjogi Olvasókönyv i.m. 169.
[10] Cieslak szerint ugyanakkor az elv csak azt a szervet köti, amelyiknek döntése alatt áll az ügy (pl. a bírósági szakban már nem köti az ügyészt, csak a bíróságot). Cieslak, M.:, O "Zasadzie domniemania winy"czyli splot nieporozumien, N.Pr.1953.3.sz. In: Király Tibor: A védelem és a védő büntetőügyekben. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1962. 13.
[11] "Okkal vethető fel (...), hogy az elv érvényesülése a büntetőeljárás során eleve megkérdőjelezhető, hiszen a gyanúsítottkénti kezelés, a kényszerintézkedések alkalmazása "ártatlannak tekintendő" személlyel szemben aligha lenne megengedett. Ki kell ugyanakkor emelni, hogy ezek egyszersmind nem érintik az ártatlanság vélelmét, azt nem gyengítik, és nem sarkallhatják az eljáró hatóságot a bűnösség mindenáron való feltételezésére. Az elv tehát valójában önmagában alig lenne több puszta szólamnál, tényleges tartalommal a bizonyítást érintő járulékos elvek töltik meg." Karsai Krisztina - Katona Tibor: Az ártatlanság vélelme és a vádlott meg nem cáfolt védekezése. Jogtudományi Közlöny 2010. 4. 174.
[12] Más kérdés, hogy szükséges lenne végrehajtási szabályainak módosítása (pl. önálló intézményi hálózatot kellene kialakítani az előzetes letartóztatásban lévő személyek számára, stb.).
[13] Az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának 1980-ban született R (80) 11. sz. ajánlása ugyanakkor felhívja a figyelmet a szükségesség és arányosság követelményére: "a bűnösség bebizonyításáig ártatlannak vélelmezett bűncselekménnyel vádolt személy is csak akkor helyezhető az ítéletig tartó őrizetbe, ha a körülmények feltétlenül szükségessé teszik. Az ítéletet megelőző őrizet ezért kivételes intézkedésnek tekintendő, sohasem lehet kötelező és nem alkalmazható büntető célokból". http://www.lb.hu/embjog_t/ET001180.html
[14] A hatékony védelemhez való jog és a joghoz való hozzájutás az Európai Unióban. Országjelentés - Magyarország. http://www.bpugyvedikamara.hu/files/41/41019.pdf
[15] http://www.menszt.hu/layout/set/print/content/view/full/203
[16] http://www.kulugyminiszterium.hu/NR/rdonly-res/90AFC99B-4AC5-4DE7-AE34-D76060AB83F3/0/Prot2_hu.pdf
[17] Fenyvesi i.m. 96.
[18] Fenyvesi: A védői tevékenység alkotmányos és alapelvi vonatkozásai. In: Büntető Eljárásjogi Olvasókönyv i.m. 168.
[19] Farkas Ákos - Pap Gábor: Alkotmányosság és büntetőeljárás. Kriminológiai és Kriminalisztikai Évkönyv, Budapest 1993. 45-92.p. In: Fenyvesi i.m. 164.
[20] Ehhez kapcsolódóan a Daud vs Portugália ügyben (1998) az Emberi Jogok Európai Bírósága kihangsúlyozta, hogy a hatékony védelmi követelmény már fennáll nemcsak a bírósági, hanem az előkészítő (nyomozati) szakaszban is. Fenyvesi i.m. 108.
[21] Preis, Sigfried: Die Leiche im Strafrecht und Strafverfahren in vergleichender Darstellung mit dem ausländischen Straf- und Strafprozessrecht. Tageblatt-Haus Coburg, 1934. 1.
[22] Tremmel Flórián: Jogállam és büntetőeljárás. Jogtudományi Közlöny 1989. 12. 620.
[23] A védő köteles a terhelt érdekében minden törvényes védekezési eszközt és módot kellő időben felhasználni /50. § (1) bek. b) pont/.
[24] A "bírói kételkedés" messze nem azonos a közbeszédben megfogant kételkedés fogalmával; "ez a kétkedés ugyanis nem fakadhat a bíró belső meggyőződésének a szubjektivizmustól nyilván nem mentes optikájából. Ezen a különleges kételkedésen a külvilág számára is egyértelműen megnyilvánult tények, adatok, körülmények alapján megfogant, a józan észnek megfelelő, a közbeszédben, valamint a közfelfogásban is meggyökeresedett értelmezések alapján, kerek, egész, iratszerű, logikus, megindokolható és kellően meg is indokolt, értékelő-elemző, majd szintetizáló bírói tevékenységet kell értenünk. Amennyire a nyomozó hatóság és a vádhatóság "megsaccolja" a büntetőeljárás mikénti befejezését, ilyenfajta méricskélést, fikción alapuló ténymegállapító tevékenységet a bíró természetesen nem végezhet, hiszen meghatározó kötelessége az igazságszolgáltatás." Karsai - Katona i.m. 174.
[25] C-62/06 Fazenda Pública In: Karsai - Katona i.m. 174.
[26] Tremmel Flórián: Magyar büntetőeljárás. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2001. 87.
[27] E tétel különösen akkor igaz, ha a védelem kezében egyszerűen nincsenek bizonyítási eszközök és a védekezés egyetlen módja az, ha az ügyvéd folyamatosan megkérdőjelezi a vád által előterjesztett bizonyítékok hiteltérdemlőségét.
[28] http://www.magyarugyvedikamara.hu/common/file-servlet/document/365/default/doc_url/onallo_ind_be.pdf
[29] "A Foucher Franciaország elleni ügyben az történt, hogy megtagadták a büntetőaktához való hozzáférést, elutasítva a benne levő, a kérelmezőre vonatkozó dokumentumok kiadását a rendőrbíróság előtt folyó sommás eljárásban, ahol a kérelmező védte saját magát. Ilyenformán megszegték a kérelmező védelemhez való jogát és az ügyfélegyenlőség elvét. Az indokolásból (...) kiderül, hogy a bírósági szakra vonatkozik az ügyfélegyenlőség, a fegyverek egyenlősége elve. Hivatkozott ugyanis a Bíróság arra, hogy miután a kérelmezőt közvetlenül előzetes nyomozás nélkül rendes bíróság elé állították, a nyomozás titkossága biztosításának kérdése nem merült fel. Ez gátolhatta volna ugyanis a jog érvényesülését (...) a Bíróság szerint a kérelmező számára fontos volt, hogy ügye aktájához hozzáférjen, s az abban szereplő dokumentumokról másolatot kapjon (...)" Fenyvesi: A védőügyvéd i.m. 105.
[30] Fenyvesi: A védciügyvéd i.m. 110.
[31] Emellett mind a védő, mind a terhelt jelen lehet a szakértő meghallgatásánál, a szemlénél, a bizonyítási kísérletnél és a felismerésre bemutatásnál. (Előbbi értesítése ugyanakkor mellőzhető, ha azt a nyomozati cselekmény sürgőssége indokolja).
[32] A 23/2003. (VI. 24.) BM-IM együttes rendelet 9. § (2) bek. alapján a védőt - a késedelmet nem tűrő eljárási cselekményeken kívül - kellő időben, legkevesebb huszonnégy órával korábban, a hely és időpont megjelölésével értesíteni kell azokról az eljárási cselekményekről, amelyeken a Be. alapján jelen lehet.
[33] Kádár András Kristóf: A kirendelt védői tevékenység formális minőségellenőrzésének lehetőségei. http://www.bpugyvedikamara.hu/files/41/41017.pdf
[34] "A statisztikai adatok tanúsága szerint több időt vesz igénybe a felmentő ítélettel végződő bírósági eljárás, mint a bűnösség megállapításával végződő. Ennek oka lehet, hogy a védelemnek nehezebb meggyőznie a bíróságot a terhelt ártatlanságáról vagy a vád nem eléggé megalapozott voltáról, mint a vádnak a bűnösségről. Statisztika, egyetemi jegyzet, Budapest 1959. II. köt., (Szerk. Theiss Ede), 146. In: Király i.m. 147.
[35] Cséka Ervin: Bevezető. Jogtudományi Közlöny 1998. 4., 114.
[36] Cséka i.m. 113.
[37] "Az elmúlt néhány évtizedben a büntetőeljárások gyorsításáról nagyon sokat hallunk (...) Globális és egyben még mindig megoldásra váró probléma az igazságszolgáltatások tehermentesítése és gyorsítása. Ezért az utóbbi időben az igazságszolgáltatás működőképességének fenntartása jegyében, az államok elfogadnak és működtetnek olyan jogintézményeket, melyek a tradicionális elvek részbeni feladásával, a konszen-
- 196/197 -
zuális elemek megerősödésével szolgálják az eljárások gyorsítását." Pápai-Tarr Ágnes: Vádalku - az amerikai és a magyar valóság. http://jesz.ajk.elte.hu/papai45.html
[38] Fenyvesi i.m. 272.
[39] Az Emberi Jogok Európai Egyezménye 13. cikke deklarálja a "hatékony jogorvoslathoz való jogot." Ennek alapján bárkinek, akinek az Egyezményben meghatározott jogait és szabadságait megsértették, joga van ahhoz, hogy a hazai hatóság előtt a jogsérelem hatékony orvoslását kérje akkor is, ha e jogokat egyébiránt hivatalos minőségben eljáró személyek sértették meg. http://www.echr.coe.int/NR/rdonlyres/01BD2C9F-96C5-4AC7-A4F6-389A89ACEE24/0/HUN_CONV.pdf
[40] Tremmel i.m. 466. In: Fenyvesi i.m. 46.
[41] Fenyvesi i.m. 112.
[42] Kádár - Tóth - Vavró: Védtelenül. Javaslat a magyar kirendelt védői rendszer reformjára. http://helsinki.hu/wp-content/uploads/books/hu/Vedtelenul.pdf
[43] "Mindez veszélyezteti a védői függetlenséget és a hatékony jogvédelmet, amellett, hogy a kiválasztási rendszer nem nyilvános és átláthatatlan szempontok alapján működik." Kádár András Kristóf - Novoszádek Nóra - Selei Adrienn: Lépések egy átlátható kirendelt védői rendszer irányába. Magyar Helsinki Bizottság, Budapest 2012. 9.
[44] Ld. RobotZsaru program. In: Kádár - Novoszádek -Selei i.m. 27.
[45] Kádár - Novoszádek - Selei i.m. 39.
[46] Megjegyzendő, hogy az Európai Bizottság által 2011-ben véglegesített, "a büntetőeljárás során ügyvédi segítség igénybevételéhez való jogról, valamint a letartóztatást követő kommunikációhoz való jogról" szóló irányelv-javaslat 4. cikke is megerősíti azon elvet, miszerint "az ügyvéd jogosult bármely kihallgatáson vagy meghallgatáson jelen lenni. Joga van kérdéseket feltenni, magyarázatot kérni és nyilatkozatokat tenni." http://eur-lex.europa.eu/LexUriServ/LexUriServ.do?uri=COM:2011:0326:FIN:HU:PDF
[47] Kádár András Kristóf: A kirendelt védői tevékenység formális minőségellenőrzésének lehetőségei. http://www.bpugyvedikamara.hu/files/41/41017.pdf
[48] Kádár - Tóth - Vavró i.m. 134.
[49] Ennek kezdeményezése egyébiránt azért is fontos része a védői munkának, mert az ügyvéd egyáltalán nem lehet biztos abban, hogy a különösen védetté nyilvánított személytől milyen tartalmú vallomás várható.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző doktorandusz, PPKE-JÁK.
Visszaugrás
