"Gyilkossági ügyben véd az ügyvéd egy embert. Nagyon úgy néz ki, hogy a védence a tettes, de az áldozat holtteste nem került elő, így nem bizonyítható a tett. Hogy megnyerje az esküdteket, az ügyvéd kieszel egy trükköt:
- Tisztelt Esküdtszék! Hogy bebizonyítsam védencem ártatlanságát, az úgynevezett áldozat egy percen belül azon az ajtón belép, és tisztázza az ügyet!
Valamennyi esküdt odanéz, várnak, de semmi sem történik.
- Nos, tisztelt Bíróság, azt hiszem, ez elég jó példa volt! Gondolják el: önök mindannyian odanéztek az ajtóra, várták, hogy belépjen rajta az, akit állítólag védencem gyilkolt meg. Ez azt bizonyítja,hogy a lelkük mélyén tudják: nem történt gyilkosság!
Az esküdtek láthatóan zavarodottan mennek tanácskozni, majd visszajönnek, és kimondják:
- Bűnös!
Az ügyvéd zavartan kérdi:
- De hát mindannyian odanéztek az ajtóra, nem?
- Igen, mi mindannyian odanéztünk - mondja az egyik esküdt. - A védence viszont nem!"
Az ártatlanság vélelmének kérdésköre mind alapjogi (emberi jogi), mind pedig büntető eljárásjogi szempontból feldolgozottnak tekinthető és meglehetősen nagy irodalommal büszkélkedhet. Ez azonban nem tántoríthatja el a szakembert attól, hogy egy-egy érdekesnek tűnő aktuális jogeset vagy épp jogalkotási eredmény okán az alapelvet ismét vizsgálatnak vesse alá. Nincs ez máshogy ebben a munkában sem. A Lisszaboni Szerződés hatályba lépésével az Alapjogi Charta rendelkezései is az alkalmazandó jog részévé váltak, amivel kapcsolatban megállapíthatjuk, hogy a Charta az ártatlanság vélelmét nem úgy fogalmazza meg, ahogy például a magyar Alkotmány. Igaz, az Emberi Jogok Európai Egyezménye sem, de mivel szövege éppen a Chartáéval egyezik, s nem a magyar Alkotmányéval, ez utóbbi fenntarthatósága is megkérdőjeleződhet.
A Magyar Köztársaság Alkotmánya 57. cikk (2) bekezdése így fogalmaz: "a Magyar Köztársaságban senki sem tekinthető bűnösnek mindaddig, amíg büntetőjogi felelősségét a bíróság jogerős határozata nem állapította meg". A "bűnösnek tekintés" tilalma a bűnösség határozatban (vádiratban) való megállapítását, illetve egyéb olyan megállapítás tevését tiltja, ami valamely személy bűnösségét közvetíti, s az általánosan irányadó vélemény szerint ez megegyezik az ártatlanság vélelmezésével.[2] Az Alkotmány rendelkezéséből le lehet vezetni a bizonyításra vonatkozó "szabályozá-
- 171/172 -
si kötelezettségeket"[3] is, így az in dubio pro reo elvet is, ahogy az Alkotmánybíróság is fogalmaz, az ártatlanság vélelme nemcsak az ártatlant védi; hiába nyilvánvaló valaki bűnössége, ha nem tudják jogszerűen bizonyítani, ártatlan marad.[4] Helyesebb lenne persze azt mondani, hogy "nem-bűnös" marad.
A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (továbbiakban: Be.) 7. §-a szerint pedig "senki sem tekinthető bűnösnek mindaddig, amíg a bűnösségét a bíróság jogerős határozatában nem állapította meg." Ez a törvényi rendelkezés ugyan levezethető az Alkotmány 57. cikk (2) bekezdéséből, de mégsem pontosan ugyanazt a szöveget adja vissza. Megállapítható ugyanakkor, hogy a korábbi Be. (1973. évi I. törvény) még pontosan az Alkotmány szövegével egyezően tartalmazta ezt a rendelkezést [régi Be. 3. § (1) bek.].
Mindezzel szemben a hazai jogra és a jogállami büntetőeljárásokra is irányadó nemzetközi dokumentumok mintha máshogy fogalmaznának. Legelőször érdemes arra rámutatni, hogy az EU Alapjogi Charta 48. cikkely 1. pontja egyértelműen lefekteti, hogy "minden megvádolt személy ártatlannak tekintendő addig, míg bűnösségét a törvénynek megfelelően meg nem állapították."
Az Egyesült Nemzetek Közgyűlése XXI. ülésszakán, 1966. december 16-án elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmány 14. Cikke így fogalmaz: "bűncselekmény elkövetésével vádolt minden személynek joga van arra, hogy ártatlannak tekintsék mindaddig, amíg bűnösségét a törvény szerint be nem bizonyították".
Az Emberi Jogok Európai Egyezménye (Róma, 1950. november 4.) 6. Cikkében a tisztességes tárgyaláshoz való jog körében kimondja, hogy "minden bűncselekménnyel gyanúsított személyt mindaddig ártatlannak kell vélelmezni, amíg bűnösségét a törvénynek megfelelően meg nem állapították."
Vígh a honi Be.-beli megfogalmazást a nemzetközi jogforrásokból idézettel azonos beltartalmúnak látja;[5] s akként fogalmaz, hogy itt voltaképpen ugyanazon elvnek "fordított logikával" való megfogalmazásáról beszélhetünk. Ez azonban nem fogadható el, mivel a normaszöveg értelmezése nem egyenes-, vagy fordított logikán alapul, hanem egy magasabb rendű jogelvi-jogszabályi alapot képez le, aminek semmi köze nincsen a formális logikához, hiszen nem következtetésről, hanem normáról van szó.
Az itt képviselt álláspont szerint tehát a nemzetközi forrásokhoz képest a hazai jogforrási szövegek egyértelmű átfogalmazást tartalmaznak. Ez már első látásra sem kelti bennünk az autentikus - szinte közbeszédszerűen megismert és elismert - szöveghű megfelelés érzetét. Eltorzult volna a klasszikus megfogalmazás? Jelent-e az átfogalmazás egyben átértékelést is? Kinyitott-e valami új, nem kívánt, egyenesen káros dimenziót, aminek alapjogi vetülete is lehet?
Első lépésként érdemes elvégezni az "ártatlan" jelző grammatikai megközelítését és értelmezését. Az ártatlan köznapi értelme: ártatlan az, aki (jogilag) nem vétkes valamiben. Ezt a tiszta megfogalmazást alapul véve írja Király: "Az ártatlanság vélelme jogviszonyokat meghatározó norma, amely az eljárásban résztvevő személyek egymáshoz való viszonyát határozza meg. Az ártatlanság vélelme a jogi dogmatika szerint nem nevezhető vélelemnek, hiányzik ugyanis a vélelmező tény (nincs szükség ártatlanságra mutató tényre ahhoz, hogy az ártatlanság vélelme fennálljon), emiatt az ártatlanság vélelmét nem a vélelmek, hanem az ideiglenes igazságok körébe soroljuk." [6] Ezzel a fejtegetéssel egyet kell értenünk, főként, ha úgy vesszük, hogy az itt vizsgált "vélelem" a klasszikus értelemben vett vélelmek (praesumptio) jogi környezetétől speciálisan eltér, mivel egyik összetevője egy strikt büntetőjogi imperatívum, ti. hogy senki sem kötelezhető ártatlanságának bizonyítására. Ez egyben körül is rajzolja a bizonyítási teher, az önvád tilalma és az ártatlanság vélelme garanciális trichotómiáját is.
Az ártatlanság vélelme nem az eljáró hatóság belső meggyőződését befolyásoló törvényi parancs, hanem olyan objektív követelmény, amely a terhelt eljárási helyzetét biztosítja és a bizonyítási szabályokkal a terhelt pozícióját védi. A kedvező objektív jogi helyzet folytán a terhelt a bírósági határozat jogerőre emelkedéséig nem bűnös; azaz jogi helyzetét az egész eljáráson végigvonuló, az ártatlanság vélelmével védernyőzött ügyféli jogosítványok jellemzik. A terheltnek ez a pozíciója független attól, hogy a felelősségének alapjául szolgáló tényekről az eljárás mely szakaszában, milyen hatóság győződött már meg. A terhelt jogait az eljárás eredményességétől függővé tenni nem lehet, tehát az elsőfokú bíróság által nem jogerősen elítélt terheltnek is biztosítani kell minden törvényi jogát addig, amíg az ítélet jogerős nem lesz.
Az ártatlanság vélelme kihat az eljárás alá vont személy egyéb - polgári jogi, munkajogi, stb. - viszonya-
- 172/173 -
ira is. A terhelt általános állampolgári jogait érintő, a bűnösség megállapításával együtt járó korlátozások ugyanis a büntetőjogi felelősség jogerős eldöntéséig csak akkor alkalmazhatók, ha azt valamely jogszabály kifejezetten megengedi."[7] Kiemelkedően fontos tehát az ártatlanság vélelmének mikénti értelmezése, mert számos magánjogi vonzata lehet, például kártérítési; egyáltalán a büntetőjogi bűnösség megállapítása egyszersmind jogalapot keletkeztethet a polgári jogi, munkajogi és közigazgatási jogi keresetekhez.
Ki kell jelentenünk: az ártatlanság vélelme hagyományos vélelemnek nem tekinthető. Nincs a megfogalmazásban ugyanis klasszikus vélelmező tény, az ugyanis, hogy "nincs bűnösséget kimondó ítélet", nem tekinthető vélelmező ténynek. Sajátossága továbbá, hogy a "bíróság jogerős marasztaló ítéletéig nem tekinthető bűnösnek" tétel nem feltételként, hanem módként - a vélelem megdöntése kritériumainak megfogalmazásaként - fogható fel. A vélelmet kizárólag bíró, és csakis jogerős marasztaló ítélettel döntheti meg.
Cséka és Vida (1995-ben) kifejtik, hogy "csak a terhelt ártatlanságát lehet vélelmezni, a bűnösségét bizonyítani kell, (...) a bizonyítás eredménytelensége nem írható a terhelt terhére".[8] Ez nem jelenti azt, hogy a bizonyítás eredménytelensége, azaz a köz-, magán-, illetve pótmagánvádlóra háruló bizonyítási teher eredménytelensége kizárólag akként értelmezhető, hogy ezekben az esetekben nem értelmezhető a vádlott "meg nem cáfolt védekezése", azaz ilyen esetben kizárólag bebizonyítottság hiánya okából történő felmentésre van törvényes lehetőség. Az idézett szerzők megállapítják továbbá, hogy "a büntetőjogi felelősség alapja csak a bizonyosság lehet, a terhelt ártatlanságát viszont elég valószínűsíteni. A Be. arra kötelezi a hatóságokat, hogy ha a bűnösség - és ezzel együtt az ártatlanság is - csupán valószínű, az ártatlanságot vélelmezzék és az eljárást szüntessék meg."[9] Mindez azt jelenti tehát, hogy az ártatlanságot, nem pedig a nem-bűnösséget kell vélelmezni. Márpedig az ártatlanság meg nem döntött vélelmezésének egyenes következménye, hogy a vádlottat nem bizonyítottság hiánya okából kell felmenteni.
Cséka később ezt írja: "előfordulhat, (...) hogy a bíróságnak és az ügyésznek a bizonyítékok értékelése során kialakult meggyőződését (...) kétségek kísérik. E helyzetre vonatkozik az in dubio pro reo klasszikus szabálya, amely szerint ténybeli kétség esetén a terhelt javára kell dönteni." A Be. ezt úgy fogalmazza meg, hogy "a kétséget kizáróan nem bizonyított tény nem értékelhető a terhelt terhére". Cséka szerint tehát az ilyen bizonytalan helyzetekben a ténybeli (bizonyítási) kétségeket nem lehet a terhelt terhére figyelembe venni, hanem a számára kedvezőbb tényt kell bizonyítottnak tekinteni. Természetesen, ha egyáltalán van bizonyíték az utóbbira is.
Megállapíthatjuk, hogy az in dubio pro reo elv nem tartalmaz pontos útmutatást arra nézve, hogy vajon mely tényekre vonatkozó kétely az, amit nem lehet a terhelt terhére értékelni. A büntető ítéletben szereplő valószínűségi fok ugyanis soha nem természettudományos bizonyosság, így nem lehet kizárni - elméletileg és filozófiailag - az esetleges eltérő elkövetési forgatókönyvet. Ezért nehéz a kételyt objektív kritériumok alapján definiálni. Annyi azonban bizonyos, hogy az lesz kétséges, amit a bíró annak tekint.[10]
Csékát idézve továbbá "[a]z eljárási törvény, mint láttuk, nem azt mondja ki, hogy a bizonyítási kétséget a terhelt javára kell értékelni, hanem azt, hogy nem lehet a terhére értékelni. A megfogalmazás negatív-pozitív változatának a kétség miatti bizonytalanság szempontjából ugyan nincs jelentősége, de - ha a kétség az egész tényállást érinti - a bíróság érdemi döntésének fajtáját illetően igenis van. Ténybeli kétség esetén ugyanis a vád alól "csupán" bizonyítottság hiánya miatt lehet a vádlottat felmenteni, míg a kétségtelen, azaz teljes bizonyossággal megállapított tények, ha azok a Btk. valamely törvényi tényállási elemeit nem merítik ki, bűncselekmény hiányában hozott felmentő ítélet alapjai lehetnek."[11]
Ez utóbbi megfogalmazás - álláspontunk szerint - abban a tekintetben mindenképpen helyes, ami a bizonyítottság hiánya miatti felmentésre vonatkozó érvelést illeti. További kérdésként merül azonban fel, hogy mely az a kétségtelen, azaz teljes bizonyossággal megállapított olyan tény, amely ellenhat valamely törvényi tényállási elemnek megfelelő történeti tény megállapíthatóságának, azt nem meríti ki, azzal nem korrelál és ami miatt bűncselekmény hiányában kell felmentő ítéletet hozni. Véleményünk szerint ezek azok az - igen szűkkörű, el nem hanyagolható, olykor elvi jelentőségű - esetek, amikor a vádlott meg nem cáfolt védekezését kell elfogadni tényállási alapul, hiszen nincs elfogadott ellenkező bizonyíték.
- 173/174 -
A vádlott védekezése - ez nem vitás - bizonyítéknak tekintendő, figyelemmel a vallomás megtétele előtti kötelező törvényi figyelmeztetés tartalmára is, következésképpen ezek azok az esetek, amikor bűncselekmény hiányában kellene felmentő ítéletet hozni.
Sokan mondhatnák és egyes gyakorló büntető jogászok érvelnek is azzal, hogy miért kellene elfogadni a terhelt védekezését, hiszen azt nem támogatja egyéb bizonyíték - az esetek többségében. Nos, azért kell elfogadni, mert ez a vádlott meg nem cáfolt, azaz ellenbizonyítással meg nem döntött előadása, és nem hagyható ebben a kontextusban figyelmen kívül, hogy a terhelt egyébként sem kötelezhető ártatlanságának bizonyítására.
Ahogy arra az Alkotmánybíróság a 9/1992. (I. 30.) AB határozatában rámutatott, "a bűnüldözés sikertelenségének kockázatát az állam viseli. Ezt a kockázatelosztást az ártatlanság vélelmének alkotmányos garanciája (...) külön szabályként kifejezésre is juttatja." Okkal vethető fel azonban, hogy az elv érvényesülése a büntetőeljárás során eleve megkérdőjelezhető, hiszen a gyanúsítottkénti kezelés, a kényszerintézkedések alkalmazása "ártatlannak tekintendő" személlyel szemben aligha lenne megengedett. Ki kell ugyanakkor emelni, hogy ezek egyszersmind nem érintik az ártatlanság vélelmét, azt nem gyengítik, és nem sarkallhatják az eljáró hatóságot a bűnösség mindenáron való feltételezésére. Az elv tehát valójában önmagában alig lenne több puszta szólamnál, tényleges tartalommal a bizonyítást érintő járulékos elvek töltik meg. Ez pedig egyfelől a bizonyítási teher elve; eszerint a terhelt bűnösségének bizonyítása a vádlót terheli, illetve az - másrészről - hogy senki nem kötelezhető ártatlanságának bizonyítására.
Az in dubio pro reo elve óvatos megfogalmazása ellenére gyakorlatilag felfogható úgy is, hogy a kétséget kizáróan nem bizonyított tény a vádlott javára értékelendő.
Az ártatlanság vélelme a közösségi jog elsődleges (íratlan) forrásai között az általános jogelvekből[12] levezetve szerepel, a Lisszaboni Szerződés és az Alapjogi Charta hatálybalépésével azonban - a korábban említett szövegezésben - pozitív joggá vált, s tekintettel arra, hogy az EU is részese lett az Emberi Jogok Európai Egyezményének. A Charta rendelkezéseinek értelmezéséhez a strasbourgi vívmányokat (is) kell alkalmazni.[13]
Mindenképpen meg kell említeni az Európai Bizottság ártatlanság vélelméről közzétett zöld könyvét, amellyel lényegében az elv közös tartalmi elemeit térképezték fel[14] annak érdekében, hogy a bűnügyi együttműködés körében a büntetőeljárási bizonyítást érintő minimum-követelményeket és az ezekből fakadó, az egyént érintő joghelyzetbeli egységesítés elvi alapját meg lehessen teremteni. A határozatok kölcsönös elismerésének célkitűzése és a kölcsönös bizalom eszméje a büntetőeljárások magját képező és tagállamonként esetleg eltérő bizonyítási szabályok és gyakorlatok valamilyen szintű egységesítését is elő fogja idézni, s ebben a körben az ártatlanság vélelme és az ehhez kötődő legfontosabb elvi maximák kerültek először "konzultációs terítékre". A konzultációra bocsátott kérdések azonban nem konkretizálódnak a bizonyítási kétség részleteire, pontosabban a zöld könyv evidenciaként kezeli és kinyilatkoztatásként tartalmazza az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) álláspontját: "a bizonyítási kötelezettség a vádat terheli, és bármilyen kétség esetén a vádlott javára kell dönteni. Ebből következik, hogy a vád feladata [...] a vádlott elítéléséhez szükséges bizonyítékok szolgáltatása."[15]
Véleményünk szerint e kérdéskör - a bizonyítási kétség értékelése - nem csupán az ártatlanság vélelme oldaláról, hanem egy látszólag ide nem tartozó másik alapelv oldaláról is megközelíthető: méghozzá az európai érvényességű ne bis in idem alapelv felől közelítve. A ne bis in idem elve[16] elsődlegesen garanciális szempontokat követ, ezért az Európai Bíróság értelmezésében nincs figyelemmel a felmentő ítélet okainak esetleges különbségeire, arra tudniillik, hogy a terhelttel szemben akkor is felmentő ítéletet kell hozni, ha nem sikerül bizonyítani a bűncselekmény elkövetését vagy azt, hogy a bűncselekményt nem ő követte el. E kötelezettségen az sem változtat, ha a bizonyítás sikertelensége a hatóságok nem kellő alapossággal végzett eljárásának köszönhető, de az sem, ha esetleg a vádlott bűnelkövetői ügyességének, illetve egyéb tényezők idézik elő a bizonyítási kétséget. S bár a bizonyítatlanság okán történő felmentés esszenciája eltér a bűncselekmény el nem követése okán való felmentésétől, a fel-
- 174/175 -
mentő ítéletek formai-garanciális szempontokból mégsem különbözhetnek egymástól. A kölcsönös bizalom elvéből (és az európai ne bis in idem elvből) tehát az is következik, hogy a tagállamoknak kötelességük a másik tagállam büntető igazságszolgáltatási rendszerét akár annak diszfunkciója esetén is elfogadni. Talán nem felelőtlenség kijelenteni, hogy (európai) jogszabály nem rendezheti az eljárásbeli bizonyítás és a bírói meggyőződés közötti természet- és elmetudományi törvényszerűségeket. Emiatt, bár minden uniós tagállamban emberek ítélkeznek, nem kizárt, hogy a bizonyítási kétségek értékelésére vonatkozóan eltérő tagállami gyakorlatok legyenek vagy éppen a bírói meggyőződés és a bizonyítottság valószínűségi szintje közötti reláció - jogi kultúránként - különböző fokozatokat mutasson. Emiatt is különösen fontos a kölcsönös bizalom elvének erősítése és az, hogy a jelenlegi illuzórikus felfogást a valódi elfogadás váltsa fel, még akkor is, ha például egyik államban a vádlott meg nem cáfolt védekezése alapja lehet a felmentésnek, és akkor is, ha történetesen nem.
Az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) több ítéletéből látszik, hogy az Emberi Jogok Európai Egyezménye 6. cikkének [2. bek.] rendelkezései kivételesen pontos iránytűként szolgálnak a büntető jogalkalmazás számára (is).[17] Bár a Bíróság joggyakorlatában többféle kimenetelű ügy is megjelent, azt a nézetet követjük, miszerint az ártatlanság elve a strasbourgi szervek felfogásában dogmatikailag a büntetőjoghoz kötődik, a büntetőjog keretein belül értelmezhető, tartalmának lényege a büntetőjog összefüggéseiben jól behatárolható, és elsősorban a büntetőjog által kialakított garanciák társulnak hozzá. Blutman kiemeli, hogy mivel az EJEB a bizonyítékokat nem értékelheti és nem léphet a nemzeti felsőbíróságok helyébe, főszabályként csak akkor állapíthatja meg az ártatlanság vélelmének megsértését, ha az ítéletből kiderül: bár a nemzeti bírónak voltak kétségei a vád bizonyítottságát illetően, mégis a bűnösség megállapítása mellett döntött.[18] Ehhez képest Kondorosi három - anyagi jellegű - követelményt fogalmaz meg az EJEB kialakult ítélkezési gyakorlata alapján: a vádhatóság feladata a megfelelő bizonyítékok beszerzése, a hatóságok és a média nem állíthatja be bűnösnek az érintettet a jogerős döntést megelőzően, illetve a felmentett (vagy akivel szemben a vádat elejtették) terhelt bűnösségét nem sugallhatja semmilyen eljárás (például a bűnügyi költség viselésével kapcsolatosan).[19]
Mivel az általános jogelvek szintjén az ártatlanság vélelme a közösségi jog forrásául szolgál, s a tagállamok közös alkotmányos hagyományának is tekinthető (az Egységes Európai Okmány Preambuluma is tartalmazza), az Európai Bíróság (és az Elsőfokú Bíróság) esetjogában az ártatlanság vélelmének többféle aspektusa, illetve tartalmi eleme is megjelenik. A Bíróság bizonyítási kétségekkel kapcsolatos álláspontján - lásd alább - túlmenően érdemes megemlíteni az ártatlanság vélelmének versenyjogi bírságolásban betöltött vetületét, azaz ha a versenyjogi - közösségi - jogsértés nem bizonyított, akkor a vállalkozás javára kell dönteni.[20] A jogsértő magatartásokkal összefüggésbe hozható személyek nevének nyilvánosságra hozatala az ártatlanság vélelmének "időbeli hatóköre" alatt szintén olyan aspektus, ami az Európai Bíróságot "megihlette" egy, az OLAF (Európai Csaláselleni Hivatal) és a Bizottság eljárásával kapcsolatos panasz ügyében: "[a]z ártatlanság vélelmének elve megköveteli, hogy a jogsértés elkövetésével vádolt személyt ártatlannak vélelmezzék mindaddig, amíg a bűnösségét bírósági eljárás keretében minden kétséget kizáróan meg nem állapították. Az intézmény [Bizottság] ugyanakkor nem akadályozható meg abban, hogy a nyilvánosságot az OLAF által az intézményen belüli jogsértések miatt indított, folyamatban lévő vizsgálatokról tájékoztassa. Az intézménynek azonban ezt a megkövetelt teljes titoktartást és bizalmasságot betartva, az érintett tisztviselők és az intézmény érdekei közötti megfelelő egyensúlyt szem előtt tartva kell megtennie. Olyan sajtóközleménynek az intézmény általi nyilvánosságra hozatala, amely a nyilvánosságban vagy legalábbis annak egy részében azt a benyomást kelti, hogy a tisztviselő belekeveredett az intézménynél elkövetett jogsértésekbe, noha e tisztviselő bűnösségét még nem állapították meg, meghaladja a szolgálati érdekkel iga-
- 175/176 -
zolható eljárás határait, és az ártatlanság vélelme kellően súlyos megsértésének minősül, mivel az intézményt e vélelem tiszteletben tartásának kötelezettsége tekintetében nem illeti meg mérlegelési mozgástér. Ugyanígy az OLAF is megszegi az ártatlanság vélelmének elvét, ha a tisztviselő elleni vizsgálati eljárás során a sajtóban olyan információkat szivárogtat ki, amelyek azt a véleményt tükrözik, hogy a tisztviselő bűncselekményt követett el, és a közvéleményt arra ösztönzik, hogy őt már azelőtt bűnösnek tekintse, hogy e kérdésben bíróság döntött volna. (...) [A]z OLAF-nak gondoskodnia kell arról, hogy ne kerülhessen sor ilyen kiszivárogtatásokra, amelyek az érintett személyek olyan alapvető jogait sértik, mint az ártatlanság vélelme, és az adminisztráció e kötelezettség teljesítése tekintetében semmilyen mérlegelési mozgástérrel nem rendelkezik."[21]
E. Sharpston főtanácsnok az Európai Bíróság előtti C-150/05 sz. ügyben (Gasparini) így fogalmaz: "[a] büntetőeljárás önmagában véve kényszerű megterhelést jelent annak a számára, akit alaposan gyanúsítanak bűncselekmény elkövetésével. Ha a bíróságok azonban arra a jogerős következtetésre jutottak, hogy a cselekmény vádja nem bizonyított, nem indokolja semmi az eljárás újbóli megnyitását, akkor sem, ha új tények válnak ismeretessé, amelyek azt bizonyítják, hogy a bűncselekményt a vádlott követte el. Ez nem az olyan szempontok alkalmazásából következik, mint az in dubio pro reo elve, amelyet a bizonyítékok értékelésekor kell figyelembe venni, hanem egy olyan alapjogból, amely a polgárt az állami hatalommal szemben védi, amely csak akkor tesz lehetővé felmentő ítéletet, ha - minden garancia biztosítása és megfelelő büntetőeljárási cselekmények végrehajtása mellett - az ártatlanságot nem lehet megcáfolni."[22]
Feltesszük a tehát kérdést: mi más következhetne ebből, hogy a terheltet ártatlannak, nem pedig nem bizonyíthatóan bűnösnek kell tekinteni? A Bíróság egyébként a konkrét ügyben - alapjaiban - elfogadta a Főtanácsnok érvelését, de e mellékes jogkérdésre nem szánt valószínűleg fölös energiát.
Egy másik ügyben Trstenjak főtanácsnok még részletesebben fejti ki álláspontját az ártatlanság vélelméről: "[a]z ártatlanság vélelmének elve (...) megköveteli az ügyésztől, hogy kétséget kizáróan bizonyítsa be a vádlott bűnösségét. Az általános felfogás szerint ugyanezen szabályból levezetett in dubio pro reo elv a bírói ítélkezés keretei között is alkalmazandó. Az ártatlanság vélelme elvének különleges kifejeződéséről van tehát szó. Az ügyészséggel ellentétben ez az alapelv azonban a büntetőbíró számára nem bizonyítási szabály, hanem döntési szabály. Ez a parancs nem mondja meg a bírónak, hogy mikor kell, hogy kétségei legyenek, hanem csak azt, hogy hogyan kell döntenie, ha kétségei vannak. Ha egy büntetőeljárásban nem lehet a szükséges bizonyossággal tisztázni, hogy a terhelt elkövetett-e egy bizonyos bűncselekményt, a javára ártatlanságából kell kiindulni." (C-62/06 Fazenda Pública)
Ami a "bíró kétségeit" illeti, ez a kétkedés messze nem azonos a közbeszédben megfogant kételkedés értelmével; ez a kétkedés ugyanis nem fakadhat a bíró belső meggyőződésének a szubjektivizmustól nyilván nem mentes optikájából. Ezen a különleges kételkedésen a külvilág számára is egyértelműen megnyilvánult tények, adatok, körülmények alapján megfogant, a józan észnek megfelelő, a közbeszédben, valamint a közfelfogásban is meggyökeresedett értelmezések alapján, kerek, egész, iratszerű, logikus, megindokolható és kellően meg is indokolt, értékelő-elemző, majd szintetizáló bírói tevékenységet kell értenünk. Amennyire a nyomozó hatóság és a vádhatóság megteheti, hogy mintegy "megsaccolja" a büntető eljárás mikénti befejezését, ilyenfajta méricskélést, fikción alapuló ténymegállapító tevékenységet a bíró természetesen nem végezhet, hiszen meghatározó kötelessége az igazságszolgáltatás.
Az idézett főtanácsnoki vélemény kiterjed még a büntetőeljárás alapvető működési elvének meghatározására, miszerint a büntetőeljárás joga "a bíróságtól a vádlott elítéléséhez alapvetően megköveteli, hogy minden ésszerű kétséget kizáróan biztos legyen annak bűnösségében. (...) Az in dubio pro reo elve biztosítja a vádlottnak azt a jogot, hogy úgy kezeljék, mintha az ártatlansága bizonyított lenne. Eszerint a büntetőeljárás és az alapjogvédelem szempontjából nem áll fenn minőségi különbség a bizonyítékok hiányában meghozott felmentő ítélet és az olyan felmentő ítélet között, amelyet az eredményezett, hogy kétséget kizáróan bebizonyosodott a vádlott ártatlansága."[23]
Az ártatlanság vélelme több tartományi alkotmányban nevesítve is szerepel (pl. Hessen, Baden Würtemberg, Berlin stb.), de meg kell jegyezni, hogy többféle szóhasználatban, így mind a "nem bűnös" (nicht schuldig) mind pedig az "ártatlan" (unschuldig) megfogalmazások egyaránt szerepelnek. Általában véve azonban az íratlan alkotmányjog része,[24] s pozitív
- 176/177 -
joggá - ezeken túlmenően - akkor vált, amikor Németország részesévé vált az EJEE-nek, illetve a Politikai és Polgári Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának.
Az in dubio pro reo elvet a német eljárási dogmatika is több elvi tételből vezeti le, így egyfelől az ártatlanság vélelmének konkretizálódásának[25] tekinti, ami az állami hatalomgyakorlás korlátja. Másrészről az anyagi igazság elve (Instruktionsprinzip) is azt követeli, hogy a bizonyításra köteles állam viselje a bizonyítatlanság, a "non liquet" következményét. Hasonló eredményre juthatunk a jogállamiság eszméjének alapulvételével: az egyént nem lehet szankcióval sújtani, amennyiben annak ténybeli és a jogi feltételei nem adottak. Végső soron pedig a bizonyítás szabadsága is magával hozza az elv érvényesülését, mivel ha az elítélésnek a bírói meggyőződés az előfeltétele, akkor a bírói meggyőződés hiányának, azaz a kétségnek a terhelt javára kell szólnia. Az tehát nem vitatott, hogy az ártatlanság vélelmével szoros összefüggésben van az in dubio pro reo elv, azonban - amellett, hogy eljárásjogi esszenciáját nem kérdőjelezik meg - meglehetősen színes képet mutat az elvvel kapcsolatos szakirodalom, így például szubszumciós korlátként[26] is megjelenik, illetve található az eljárási akadályok tényszerű fennállásával kapcsolatos kételyt is magában foglaló értelmezés[27] vagy éppen az elv alkalmazása és a bűnügyi költség megállapítására vonatkozó döntés közötti összefüggés feltárása.[28] A német szövetségi legfelsőbb bíróság, a Bundesgerichtshof értelmezésében pedig ez nem bizonyítási szabály, hanem az érdemi döntést befolyásoló elv, ami akkor kerül látótérbe, mikor a bizonyítás lezajlott. Amennyiben ebben a szakaszban a bíró nincs teljesen meggyőződve az érdemi döntésben releváns szerepet játszó tény meglétében, e tényt a terheltre nem háríthatja. Az in dubio pro reo elve tehát a bizonyítás egyes elemeire önállóan nem, hanem a bizonyítás egészére vonatkoztatandó.[29]
A Bírósági Határozatok 2004. évfolyam 43. szám alatt közzétett jogeset szerint "a szakértői vélemény a bizonyítás egyik eszköze (...) amennyiben a vádlott elmeállapotának pontos kórismét rögzítő, az ellentmondásokat feloldó egységes orvosszakértői megítélése nem lehetséges, a bíróság a kétséget a vádlott javára értékelve foglal állást, hogy a cselekményt az elmeműködés olyan kóros állapotában követte-e el, amely képtelenné tette, avagy korlátozta a cselekmény következményeinek a felismerésében vagy abban, hogy e felismerésnek megfelelően cselekedjen." A jogeset rendelkező részéből kitűnik, hogy a büntetőeljárás bizonyítással összefüggő alapelvével összefüggésben megkerülhetetlen kötelezettségként rója az eljárási törvény a bíróságra az in dubio pro reo elvének betartását, vagyis azt, hogy a büntetőeljárásban a kétséget kizáróan nem bizonyított tényt a vádlott terhére róni nem lehet, a kétség a vádlott javára értékelendő. Nem lehet arra következtetésre jutni, hogy amennyiben egy elmeállapot kizárja a beszámítási képességet, az betű szerint "kedvezőbb" a vádlottra, noha joghátránya - a kényszergyógykezelés - abszolút értékben hátrányosabb, hiszen határozatlan idejű szabadságelvonást von maga után. Megállapítható azonban, hogy a büntető anyagi jog szabályai szerint mégsem hátrányosabb, hiszen nem büntetést szab ki a bíróság, hanem intézkedést alkalmaz, márpedig ez pönológiai szempontból kétségtelenül enyhébb.
A kizárólag a vádlott által szolgáltatott bizonyítékok - természetesen a nemlegesek - esetében igenis elképzelhető, sőt, kötelező olyan tényeket lefektetni a történeti tényállásban, amelyek kizárólag a vádlott meg nem cáfolt előadásán mint bizonyítékon alapulnak, és mint olyanok, nem a bizonyítottság hiányához, hanem a bűncselekmény hiányához, egészen pontosan az elkövető hiányához, így a megvádolt személynek a scenarióból való kihagyásához, mint felmentésre jogalapot adó okhoz vezetnek.
Mindez természetesen nem érinti a bizonyíték-mérlegelő szabadságot, sőt, pont annak lényegét is kifejező megközelítés: a bizonyítékokat értékelő első-, vagy - szűk körben - a másodfokú bíróság az ésszerűségnek, az iratszerűségnek, a logikának, az élettapasztalatnak és az életszerűségnek megfelelve ad számot arról, hogy mely bizonyítékokat miért fogadott el, melyeket miért nem. Ügye válogatja, hogy elfogadható-e egy terhelti védekezés egyáltalán. Nyilvánvaló, hogy amennyiben a ténybeli előadás olyan extrém, vagy oly mértékben ellenkezik a természettudományos tényekkel, axiómákkal, hogy valósága gyakorlatilag kizárható, akkor azt ki is kell onnan zárni. Mindez nem érinti a perrendszerű mérlegelési szabadságot, amely - ne feledjük - a bizonyítékokat mérlegelő bíróság számára sem "istenadta", korlátok nélküli jog, amely
- 177/178 -
sehonnan sem deriválható. A most írt kritériumoknak meg nem felelő mérlegelő tevékenység általában maga után vonja az annak alapján megállapított tényállás megalapozatlanságát is, és ennél fogva utat nyit a kiküszöbölés valamely módszeréhez (reformatórius vagy kasszációs hatáskör gyakorlása).
A további esetleges kételyeket ugyancsak eloszlatja az EH 2002.739. sz. jogesete, melynek rendelkező része szerint: "a bíróság a kétséget a vádlott javára értékelve foglal állást a vádlott elmeállapota és beszámíthatósága kérdésében, ha ennek természettudományosan megalapozott pontos - a kórismét rögzítő - megállapítása az Egészségügyi Tudományos Tanács Igazságügyi Bizottságának felülvizsgálati véleményével sem feloldható ellentéteket tartalmazó igazságügyi szakértői véleményük alapján nem lehetséges". A rendelkező rész indokolása szóról szóra megegyezik a korábbi felhívott állásponttal, mely szerint a kétség a vádlott javára értékelendő.
A BH 2003.394. sz. jogesete arra világít rá egyértelműen, hogy igenis létezik a terheltnek "meg nem cáfolt előadása", amelyet a jogesetből kitűnően az eljárt bíróságok el is fogadtak és tényként állapították meg a sértett italozó életvitelét és költekezését, mint olyan okokat, amelyekre figyelemmel a családot lényegében a vádlott tartotta el. Az ugyan nem derül ki a jogesetből, hogy ebben a körben folytattak-e le az eljárt bíróságok bizonyítást, de a vádlott meg nem cáfolt előadása, mint megfogalmazás, egyértelműen arra enged következtetni, hogy e tekintetben lényegi bizonyítás nem is folyt.
Ugyancsak a vádlott meg nem cáfolt vallomására utal a BH 1996.349. sz. és a BH 2001.262. sz. jogesetének indokolása, amikor akként fogalmaz, hogy "azt a körülményt pedig, hogy a kiskorú sértett többszöri kérésére hajtotta végre a bűncselekményt - ellenkező adat hiányában, az in dubio pro reo elve alapján - a vádlott vallomását elfogadva állapította meg az elsőfokú bíróság". A BH 1995.689. sz. jogesete közlekedési ügyben KRESZ szabályszegésen alapuló közlekedési bűncselekmény tekintetében utalt a vádlott meg nem cáfolt előadására, mely szerint az "irányjelzési kötelezettségének is eleget tett".
A BH 1992.676. sz. jogesete csempészet bűncselekményével kapcsolatban rögzítette, hogy "a terhelt - meg nem cáfolt védekezése szerint - nem volt tisztában azzal, hogy vámbiztosítékot kell letennie (...); a terheltnek a kellő ismeret hiányára utaló védekezését a tájékoztatónak a tartalma önmagában is alátámasztja. Ezek az adatok a bűnösség szempontjából jelentősek."
A BH 1991.426. sz. jogesete ugyancsak csempészet bűncselekményével kapcsolatban rögzítette, hogy "meg nem cáfolt védekezése szerint minden korábbi alkalommal is magával hozta az üzleti tevékenységéhez szükséges informáltsághoz segédeszközt képező telefax készüléket, melyet más személy úti holmijával együtt bemutatott a vámkezeléskor és azt minden intézkedés nélkül vették tudomásul.". Ez utóbbi üggyel kapcsolatban megjegyezzük, hogy az eljárt első-, illetve másodfokú bíróság nyilvánvalóan nem folytathatott nemleges tényre vonatkozó bizonyítást, mert annak logikai szempontból való kivitelezhetetlensége miatt nincs értelme, így megvolt a létjogosultsága annak a megfogalmazásnak és tartalma elfogadásának, hogy igenis létezik a terhelt meg nem cáfolt védekezése mint lényegi kategória. Az ilyen, meg nem cáfolt védekezésen alapuló tényelőadások pedig képezhetik, sőt álláspontunk szerint kötelezően kell, hogy képezzék a történeti tényállást és abból az egyedi szükséges és természetszerű büntetőeljárási következmény csak a bűncselekmény hiánya okából történő felmentés, illetve az eljárás megszüntetése lehet.
A Szegedi Városi Bíróság előtti, áru hamis megjelölése miatt indult büntetőeljárásban (B.2343/2005) felmentésre került sor, mivel nem lehetett kétséget kizáróan bizonyítani, hogy a vádlottak tudomással bírtak volna arról, hogy az általuk forgalmazott ruhák márkajelzése hamis. Az indokolás szerint "a Keyo kevésbé ismert márkanév, semmi nem cáfolta a vádlottak azon védekezését, hogy nem bírtak tudomással arról, hogy a nadrágokon szereplő márkajelzés hamis, védekezésüket támasztotta alá a tanú azon vallomása, hogy Szegeden kizárólag két helyen értékesítettek ilyen márkanévvel ellátott termékeket, a vádlottak azon előadását sem cáfolta semmi, hogy nem vásároltak ezen két Keyo terméket forgalmazó üzletben."
Végezetül pedig a Szegedi ítélőtábla Bf.II.252/2007/7. számú ítélete ezt rögzítette: "(...) az ártatlanság vélelméhez [Be. 7. §] kapcsolódó kiemelkedően fontos alapelv, hogy a kétséget kizáróan nem bizonyított tény nem értékelhető a terhelt terhére [Be. 4. § (2) bekezdés]. Az kétséget kizáróan megállapítható, hogy a hamisan mérő gázórát felszerelő személy nem volt azonos a jelen ügy IV.r. - most már - jogerősen felmentett vádlottjával. Ezen a nemlegességen túl azonban pozitív terhelő bizonyíték nem lelhető fel az ügyben. Ilyen módon az ügy II.r. vádlottjának ténybeli előadása nem dőlt meg, azt ugyanis az ellenkező bebizonyításáig valónak kell elfogadni. Önmagában az a tény, hogy az ún. "manipulált" óra volt felszerelve a II.r. vádlottnál, nem jelent kétséget kizáró bizonyítékot arra nézve, hogy erről tudott is. Ebből következik, hogy e vádlott esetében nem állapítható meg a bűncselekmény elkövetése, ami a Be. 6. § (3) bekezdés b) pontjára figyelemmel szükségképpen a Be. 331. § (1) bekezdése szerinti felmentésére vezetett a másodfokú eljárásban." A Szegedi ítélőtábla ebben az ügyben határozottan arra az álláspontra helyezkedett, hogy amennyiben egy bűnösség megállapítására alkalmas tény nemlegességén túl pozitív terhelő bizonyíték nem lelhető fel az adott büntetőügyben, úgy a terhelt esetén nem állapítható meg a bűncselekmény elkövetése.
Álláspontunk szerint is ez az egyetlen követhető megoldás.
- 178/179 -
Fontosnak tartjuk összefoglalásképpen ismételten kiemelni, hogy álláspontunk szerint a terhelt meg nem cáfolt védekezése, az ártatlanság vélelme és az in dubio pro reo elvek együttes alkalmazásával a Be. 331. § (3) bekezdésében írt distinkciónak megfelelően a bűncselekmény elkövetésével megvádolt személy büntetőjogi felelősségének hiánya miatti, nem pedig a bűncselekmény bizonyítottságának hiánya miatti felmentés alapjául kell, hogy szolgáljon.
Ellenkező álláspont elfogadásával minden olyan esetben, amikor a bíróságban szubjektív kétség merül fel a vádlott bűnösségének megléte vagy annak hiánya tekintetében, kizárólag bizonyítottság hiánya okából történő felmentésről lehetne szó, még ha a nemlegességen túl más, pozitív terhelő bizonyíték nem is lenne fellelhető az adott ügyben. Alapvető problémája azonban e doktrinális megközelítésnek, hogy nem enged érdemi érvényesülést az ártatlanság vélelmének. Végkövetkeztetése fatális abban, hogy nem ismeri el a terhelt meg nem cáfolt védekezése mint tényállás-ontológiai alap létezését, így ki nem mondva, de valójában a bűnösség vélelmét állítja fel, midőn a terhelt "ellenbizonyítását" követeli. Ennek sikeressége esetére is legfeljebb abban engedékeny, hogy a terheltet ugyan felmenti, de az ügyben bent hagyja a bűnösség vélelmének megbélyegző attribútumát, azzal, hogy a terheltet legfeljebb bizonyítottság hiányában menti fel. Jól tudjuk persze, hogy a bizonyítottság hiányában felmentett terheltet örökké körülfogja a bűnösség látszata, ami ilyen módon mintegy stigmatizálja őt.
Ezért lenne indokolt az ártatlanság vélelmét eredeti jelentésének megfelelően de lege ferenda újragondolni és a klasszikus, autentikus, emberi jogilag, alkotmányosan és kivetnivalót maga után européer megközelítésben sem hagyóan megalkotott szövegezést felvenni:
"Mindenki ártatlannak tekintendő mindaddig, míg a bűnösségét a joghatósággal bíró, hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróság jogerősen meg nem állapította". ■
JEGYZETEK
[1] A tanulmány az OTKA K72692 kutatási program keretében készült.
[2] Hollán Miklós - Végvári Réka: 57. § (Bírósági eljárási garanciák) In: Az Alkotmány kommentárja (szerk.: Jakab András) Századvég, Budapest, 2009. 2029-2031.
[3] Hollán - Végvári: i. m. 2038.
[4] 11/1992. (III. 5.) AB határozat, ABH 1992, 77, 83. pont.
[5] Vö. Vígh József: A büntető igazságszolgáltatás néhány alapelve. Jogelméleti Szemle 2002/4 Letölthető: http://jesz.ajk.elte.hu
[6] Király Tibor: Büntetőeljárási jog. Budapest, Osiris, 2003. 125.
[7] Például EH 2005.1343 Rendkívüli felmondást megalapozó kötelezettségszegés munkajogi értékelése ugyanennek a magatartásnak a bizonyítottság hiányát alapul vevő büntetőjogi megítélésétől az eset egyedi körülményei miatt eltérhet [1992. évi XXII. törvény 96. § (1) bek. a) pont, 103. § (1) bek. a) pont; 1998. évi XIX. törvény 4. §, 331. § (1) bek.].
[8] Cséka Ervin - Vida Mihály: A büntetőeljárási jog vázlata I. József Attila Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar, Szeged, JATEPress 1999. 56.
[9] Cséka - Vida: i. m. 56.
[10] Ehelyütt nem foglalkozunk az általunk is elismert in dubio mitius elvvel, amit az anyagi jogi kétség vagy bizonytalanság feloldására lehet alkalmazni, s ami leginkább a törvényesség elvével áll összefüggésben: "az in dubio mitius elve a jogszabályi bizonytalanság esetén az elkövetőre kedvezőbb értelmezés követelményét és az elkövetőre hátrányosabb értelmezés tilalmát fogalmazza meg. Kiváló feldolgozását adja az elvnek a hazai szakirodalomban Mészáros Ádám: A bűncselekmények elkövetői. Elméleti és gyakorlati alapkérdések. PodPress. 2008. 119-131.
[11] Cséka Ervin - Fantoly Zsanett - Károlyi Judit - Lőrinczy György - Vida Mihály: A büntetőeljárási jog alapvonalai I. Bába Kiadó Szeged, 2006., második átdolgozott kiadás. 76.
[12] Audietur et altera pars, hatékony jogi felülvizsgálat elve, equity, jóhiszeműség, jogbiztonság, visszaható hatály tilalma, szerzett jogok koncepciója, bizalomvédelem elve, arányosság. Vö. pl. Kardos Gábor: A közösségi jog forrásai és működése. In: Európai közjog és politika 1. kiadás (Szerk.: Kende Tamás). Budapest, 1998. 285-290.
[13] Alapjogi Charta 52. cikke értelmében a Charta egyetlen rendelkezését sem lehet úgy értelmezni, mint amely szűkíti vagy hátrányosan érinti azokat az emberi jogokat és alapvető szabadságokat, amelyeket - saját alkalmazási területükön - az Unió joga, a nemzetközi jog, a tagállamok alkotmányai, illetve az Unió vagy a tagállamok mindegyikének részességével kötött nemzetközi megállapodások, így különösen az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezmény elismernek.
[14] Zöld könyv az ártatlanság vélelméről. COM(2006) 174. 2006. április 26. Letölthető: www.europa.eu
[15] Barberá, Messegué és Jabardo kontra Spanyolország ítélet, A sorozat 146. szám (1989), 77. §
[16] A Schengeni Végrehajtási Egyezmény 54. cikke értelmében (ami Magyarország számára is kötelező jog): Az ellen a személy ellen, akinek a cselekményét a Szerződő Felek egyikében jogerősen elbírálták, ugyanazon cselekmény alapján nem lehet egy másik Szerződő Fél területén büntetőeljárást indítani, amennyiben elítélés esetén beállt a res iudicata és egyéb feltételek is bekövetkeztek.
[17] Lásd Blutman László: Az ártatlanság vélelmének hatóköre az európai alapjogokban. Acta Juridica et Politica, Tomus LIII, Fasc. 5., Szeged, 1998. 57-76.
[18] Blutman: i. m. 60.
[19] Kondorosi Ferenc: Alapjogvédelem az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlatában. In: Az európai büntetőjog kézikönyve (szerk.: Kondorosi Ferenc - Ligeti Katalin). Magyar Közlönykiadó, Budapest, 2008. 781-782.
[20] Különösen a C-199/92 sz., Hüls kontra Bizottság ügyben 1999. július 8-án hozott ítélet [EBHT 1999., 1-4287.] 149. pont, C-235/92 sz., Montecatini kontra Bizottság ügyben 1999. július 8-án hozott ítélet [EBHT 1999., 1-4539.] 175. pont. Vö. továbbá Damman, Jens: Materielles Recht und Beweisrecht im System der Grundfreiheiten. Mohr Siebeck, 2007. 38-39.
[21] T-48/05 sz., Yves Franchet és Daniel Byk kontra az Európai Közösségek Bizottsága ügyben 2008. július 8-án hozott ítélet [EBHT 2008, II-1585.] 216, 217, 219, 309-311, 324. pont.
[22] "Innocence does not fall away" / "az ártatlanság nem dőlt meg".
[23] Trstenjak főtanácsnok indítványa, C-62/06. sz. ügy.
[24] Stuckenberg, Carl-Friedrich: Untersuchungen zur Unschuldsvermutung. Walter de Gruyter, Berlin, 1997. 47.
[25] Kühne, Hans-Heiner: Strafprozessrecht. Eine systematische Darstellung des deutschen und europäischen Strafverfahrensrechts. 7. Auflage, C. F. Müller, Heidelberg, 2007 547.
[26] Montenbruck, Axel: In dubio pro reo aus normtheoretischer, straf- und straivervahrensrechtlicher Sicht, 1985. Idézi Kühne i.m. 548.
[27] Zopfs, Jan: Dre Grundsatz "in dubio pro reo". Nomos, Baden-Baden, 1999. 345-351.p.; Kühne i. m. 551-552.
[28] Tudniillik, hogy sérti-e az elvet, ha a büntetőeljárás megszüntetése ellenére bizonyos mértékű - törvényben meghatározott esetekben - a bűnügyi költség részbeni megfizetésére kötelezik a vádlottat. Kühne i. m. 549.
[29] Safferling, Christoph J. M.: Terror and Law - Is the German Legal System able to deal with Terrorism? - The Bundesgerichtshof (Federal Court of Justice) decision in the case against El Motassadeq. German Law Journal 2005/05 522.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi docens, Szegedi Tudományegyetem (Szeged).
[2] A szerző bíró, Szegedi ítélőtábla (Szeged).
Visszaugrás
