(Könyvismertetés) Szabó Zsolt[1]: Szente Zoltán - A parlamentek története. A korai rendi gyűlések kialakulásától a modern népképviseleti törvényhozásokig (ÁJT, 2019/3., 106-110. o.)

(Budapest, Országház Könyvkiadó 2018) 662 oldal

Az elmúlt hónapokban két könyvismertetés is megjelent Szente Zoltán enciklopédikus alapossággal megírt, 662 oldalas parlamenttörténeti monográfiájáról, egy további pedig hamarosan napvilágot lát.[1] Mindhárom jogtörténész tollából született, így -

- 106/107 -

bár nehéz újat hozzátenni az elismert kollégáktól származó méltatásokhoz - ezúttal alkotmányjogász és parlamentkutatói szemszögből igyekszem kiemelni a mű érdemeit.

A több évtized kutatómunkáját összegző kötetet alighanem az egyik opus magnumként tartja majd számon a szakma és az utókor a szerző gazdag oeuvre-jében. Nem ez lesz az első: a szerző Mezey Barnával közösen már szisztematikusan, tankönyvszerűen feldolgozta az európai alkotmány- és parlamentarizmustörténetet 1945-ig, majd önálló monográfiaként az azt követő időszakot is. Most mintha az előzményeket írta volna meg: a parlamentek történetét, ahogyan az alcím szól: a korai rendi gyűlések kialakulásától a modern népképviseleti törvényhozásokig.

A könyv nemcsak aprólékosan kidolgozott, részletgazdag, hanem nagyívű és -térben és időben egyaránt - szédítő távlatot fog át: közel ezer éven és öt kontinensen vezeti keresztül az olvasót. A világtörténelem egy részének új olvasatát adja, egy sajátos szemszögből, a parlamentek fejlődésén keresztül. A (művelt) olvasó számára az eseménysor nem ismeretlen, mégis az újdonság erejével hat: a jól ismert történelmi események (az angol polgári forradalom, az 1848-as magyarországi történések stb.) helyszíne ugyanis gyakran a parlament volt, így a parlamentek történetén keresztül az egész történelem elevenedik meg, és nyer új kontextust. Így találkozunk újra a reformáció, a nagy háborúk és forradalmak máshonnan már ismerős eseményeivel. A könyv így egy új, sajátos olvasatú történelemkönyvnek is tekinthető - intézménytörténetbe ágyazott világtörténelem.

A munka a szükséges bevezetéseket, történeti előzmények felvázolását követően négy fő részre tagolódik. Komoly módszertani tudatosságra utal, hogy a szerző még ezeket megelőzően a metodológia részletes bemutatására (kitérve itt a kategorizáció, a periodizáció, a terminológia kérdéseire) és a maga által kitűzött feladat rendszertani bemutatására mintegy húsz oldalt szán (18-38. o.). Egyenesen szembenéz azzal a kérdéssel, hogy egyáltalán van-e értelme egy ilyen munkának, össze lehet-e hasonlítani parlamenteket, vagy mindegyik a saját országának zárványa csupán, közös gyökerek nélkül.

A válasz a könyv alapján egyértelmű igen: az összehasonlító parlamenttörténet megáll a maga lábán. A szerző erre vonatkozó bizonyítása többek között a hasonló történelmi helyzet adta tendenciákon, összefüggéseken alapul. Ilyen ismétlődő elem például a háborúk szerepe a parlamentek életében, hiszen az uralkodó az "újoncmegajánlás" során rászorult a parlamentek segítségére. Ehhez hasonlóan a társadalmi tagozódás törésvonalai és fejlődése kimutatható több ország parlamenti összetételében. A kötetben párhuzamos parlamenti életutak rajzolódnak ki, valamint az, hogy a parlamentek az egyes országok hasonló történelmi helyzete miatt szükségképpen hasonló úton fejlődtek. Mindez azonban nem jelent merev sablont, a különbségek is kellő érzékenységgel terítékre kerülnek.

Az első történeti rész a korai rendi gyűlések kialakulásáról szól, nagyjából a XII-XV. századot átfogva, bemutatva a rendiség és a képviselet, valamint a törvényhozó funkció kialakulását és leválását az uralkodói tanácsokról. A következő rész a rendi képviselet fejlődését mutatja be a XV-XVI. században, feltárva az uralkodó és a parlamentek első erőpróbáit, valamint az uralkodói hatalom mértékének és a parlament hatalmának fordított arányosságát. Ezt követően a szerző a rendi gyűlé-

- 107/108 -

sek alkonyának, hanyatlásának XVII-XVIII. századi időszakát tárgyalja, leírva az abszolutizmus kialakulásának okait és következményeit. Szembeötlő, hogy a protestantizmus és a vallásháborúk okozta válságból egyedül Angliában került ki a parlament győztesen, máshol általában az uralkodói hatalom megerősödésével találkozunk. Végül a legterjedelmesebb - és a recenzens szubjektív véleménye szerint a legérdekesebb - részben a rendi gyűlésektől a népképviseleti parlamentig terjedő fejlődési ívet ismerhetjük meg. Ez a XIX-től a XX. századig tartó fejlődést írja le, olyan eseménysort, amelynek szele a máig ér, hiszen ekkor lettek nagyjából olyanok a parlamentek, amilyennek ma ismerjük őket.

A gondolatmenet lényege annak bemutatása, hogy - legalábbis a szerencsés történelmi fejlődésű országokban - hogyan került a parlament a hatalom perifériájáról annak középpontjába. A könyv vállalt feladata megáll a XIX. századnál, a parlamentek győzelménél. Érdemes eljátszani a gondolattal, hogy mit tudnánk meg a történet folyatásából. Vajon folytatódott-e ez a dicsőséges időszak a XX. és a XXI. században, vagy inkább a parlamentarizmus válságjelenségeiről lehetne beszámolni?

A négy fő fejezet azonos felépítésű, földrajzilag kiegyenlített (még a területi és tartományi parlamentekre is kitér). Mindegyik végigköveti az Ibériai-félsziget, a Brit-szigetek, Franciaország, Itália, a német területek, Németalföld, Észak-Európa, Lengyelország sorsát, az utolsó fejezet pedig kiterjeszti a vizsgálódást az Amerikai Egyesült Államokra és más Európán kívüli államokra (például Japán, Kína, Ausztrália). Helyet kapott a műben a magyar és az erdélyi parlamentarizmus fejlődésének feldolgozása. Helyeselhető módon nem a "külföldi" anyagtól elkülönítve, hanem az őt megillető (nem is méltatlan) helyen, a többi régióval azonos terjedelemben. Komoly hozzáadott értéke a kötetnek a magyar parlament történek európai kontextusba ágyazott bemutatása, amely szakít a magyar és az egyetemes jogtörténet különböző másodlagos (intézményi, tudománypolitikai) okokból történő, egyébként nehezen indokolható elkülönítésével.

Az egyes országtanulmányok belső szerkezete is jól átgondolt rendszert követ, így adva követhető tagolást, ritmust a többszólamú tárgyalásnak. A történeti vonatkozások után rendre kitér a parlamentek működési- és eljárásrendjére (házszabályok, törvényalkotási eljárás, szavazások), összetételére (két-, három- vagy négykamarás szerkezet), tagjainak jogállására (kötött vagy szabad mandátum, mentelmi jog). A legtöbb teret a parlamentek hatásköreinek, a hatalmi rendszerben betöltött szerepének leírása, változásaik megjelenítése kapja. A parlamentek szervezetét, működését, szokásait, vagyis sajátos mikrovilágát bemutató képek eleinte halványak, majd a XIX. század felé közelítve egyre kontúrosabbak. Érthető ez, hiszen a források is csak az utóbbi századokban számolnak be erről, azelőtt inkább a parlamentek külső viszonyait, az uralkodóval való kapcsolatukat tárgyalják. Példaként említem, hogy nem tudjuk ma sem, pontosan hogyan, milyen lépések során jöttek létre a középkorban a törvények, legfeljebb azt, hogy miért és mikor. A rendi gyűlések, parlamentek belső világába kevés szakmunka enged bepillantást, e téren Szente Zoltán műve, amely a lehető legtöbbet feldolgoz az ebbéli tudásból, üdítő kivétel.

A szerző a tudományos életben nem megszokott kísérletező kedvről tesz tanúbizonyságot, amikor újra és újra a publicisztikai stílus olvasmányossága felé viszi el a

- 108/109 -

szöveget. Sokszor azonban inkább az óvatossága érzékelhető, mint a mesélőkedve, amellyel a témának igyekszik megnyerni az (akár kívülálló) olvasót. Pedig a kísérlet sikeres: kevés olyan tudományos munka születik - legalábbis magyar nyelven -, amely olvasmányos, és akár a szakterületen csupán alaptudással rendelkezők számára is érthető, mi több, élvezhető. Szente Zoltán könyve nemcsak információkat, hanem tudást, nemcsak olvasnivalót, hanem élményt is ad: megmutat az olvasónak olyan összefüggéseket, amelyek az egyes történelmi események mögött húzódnak meg. E legnemesebb értelemben vett ismeretterjesztés révén érthetővé válik az az izgalmas fejlődési út, amely a rendi parlamentek lárvaállapotától az abszolút monarchiák begubózásának látszólag haszontalan kitérője után elvezet a kifejlett lepkékig, azaz a valódi népképviseleti parlamentekig. Érthetővé válik a parlamentarizmus nagy kopernikuszi fordulata, amikor már nem a parlament forog az uralkodó körül, hanem az uralkodó által esetleg kinevezett, de semmiképpen nem neki felelős kormány a parlament körül. A szerző látványosan bizonyítja azt is, hogy ahol korábban a rendi képviselet nem alakult ki, ott később a népképviseleti parlament sem tudott megerősödni. Kivételt talán csak az Egyesült Államok jelent, amelynek kongresszusa minden előzmény (ideértve a rendi szerveződést is) nélkül jött létre.

Az ismeretterjesztő stílus formanyelvéhez tartoznak a főszövegen túli, saját, újságcikkszerű címmel ellátott "keretes írások" is (bár nem keretben helyezték el őket). Ezeket a kutatás során a fő téma mellett, olykor talán véletlenül talált és felszínre kerülő gyöngyszemeket a szerző tudatosan különíti el a főszövegtől. Ez a törekvés szintén nem megszokott a tudományos munkákban, de jót tett a szövegnek: a kifejtést üdítően törik meg e kisesszék, amelyek egyszerű nyelvükkel közelebb hozzák az olvasottakat, példákkal támasztják alá a leírtakat (csak néhol érezhető egy-két kisiklás egy tudományos munkába nem illő, túlzottan köznyelvi fordulattal). Kár lett volna ezeket lábjegyzetekbe sűríteni vagy a főszövegbe ágyazott tömörítéssel elintézni. Ezek a kiegészítések bizonyítják, hogy a parlament igen izgalmas téma, és bárki megértheti a történetüket, aki érdeklődik irántuk, hiszen a modern demokrácia korában, így vagy úgy, ma már mindenki kapcsolatban van velük. A téma így többszörösen is demokratikus, tárgya, valamint megközelítésmódja által egyaránt. Említést érdemelnek továbbá a kötetet illusztráló fekete-fehér képek, amelyek néhol az eredetit csak megközelítő minőségük ellenére gazdagítják a tartalmat.

A mű legnagyobb értékei mégis inkább a könyv esszenciáját adó összefoglaló fejezetekben találhatók, amelyek értékelik, keretbe helyezik a megelőző fejezetben leírtakat. Ezek nem öncélú összefoglalások a műfaji elvárások szerint, hanem önálló, kerek esszék. Néha az az olvasó érzése, hogy nem is a történeti fejezetekről utólag készült, azoknak alárendelt összefoglalásokkal van dolga, hanem az összefoglalás adja a gondolatmenet vezérfonalát, amelyet az adott fejezet előkészített. E tanulmányokban világít rá a szerző a párhuzamos vagy éppen ellentétes tendenciákra (például a törvényalkotási eljárások alakulása, 132. o.), ezáltal még plasztikusabbak a korábban olvasott országtanulmányok is.

Szente Zoltán könyve összefoglalja azt a meglévő tudást, amely a parlamentek történetéről ma rendelkezésre áll. Nem célja korábbi tézisek cáfolatával új elméleteket kreálni, paradigmákat dönteni, de jó arányérzékkel szintetizálja a szinte elkép-

- 109/110 -

zelhetetlenül nagy forrásanyagból a releváns, egyetlen kötet keretei között bemutatható tudásmennyiséget. Bár gondolatai nem eredetiek (szűk értelemben véve), mégis igen eredeti mű született: nem tudni ilyen munkáról magyar nyelven, de valószínűleg más nyelven sem, a világnyelveken biztosan nem. Az Oxford kézikönyvek (Oxford Handbooks) sorozat jut a recenzens eszébe, amelyek célja, hogy rögzítsék, mit tudunk egy adott pillanatban egy-egy területről. Kiválóan illene ebbe a sorozatba Szente Zoltán könyve, és reméljük, angol nyelven is megjelenik majd, hogy a világ tudományos közössége is részesüljön ebben az élményben.

Addig is büszkék lehetünk arra, hogy egy magyar tudós magyar nyelven összegezte, amit a világ parlamentjeinek fejlődéstörténetéről tudni érdemes. Szente Zoltán műfajteremtő könyvet, alapművet írt. Reméljük, a tudományos közvélemény mellett az érdeklődő nagyközönség is felfedezi magának, nyilvánvaló és rejtett értékeit egyaránt. ■

JEGYZETEK

[1] Mezey Barna: "Recenzió Szente Zoltán: A parlamentek története című könyvéről" Parlamenti Szemle 2018/2, 189-193; Schweitzer Gábor: "Szente Zoltán: A parlamentek története. A korai rendi gyűlések kialakulásától a modern népképviseleti törvényhozásokig" Közjogi Szemle 2018/4, 89-90. és Stipta István a Jogtörténeti Szemlében (megjelenés előtt).