Szabó Máté vitacikkében az elmúlt 20 év magyar parlamentarizmusának igen fontos problémáira, jelenségeire hívja fel a figyelmet. Olyannyira, hogy az általa négy pontba szedett - egymással is szorosan összefüggő - kérdések lényegében érintik a magyar parlamentáris politikai berendezkedés szinte teljes spektrumát. Konkrét kérdései ugyan többnyire a parlamenti képviselőkre és a parlament intézményére vonatkoznak, a címadás, és a cikk teljes szövege azonban nyilvánvalóvá teszi, hogy a szerző a komplex magyar parlamentáris politikai rendszerről beszél.
Reflexiómban igyekszem követni a vitacikk struktúráját, sorrendiségét.
Ezen a területen fontos különválasztani a közvetlen demokrácia Alkotmányban és jogszabályokban lefektetett, intézményesült formáit (népszavazás, népi kezdeményezés), valamint a parlamenttel vagy az aktuálisan hatalmon lévő parlamenti többséggel (esetleg az egész képviseleti demokráciával) elégedetlen csoportok spontán, olykor a jogszabályi kereteket is áthágó megnyilvánulásait (melyek két leglátványosabb, legnagyobb hatású példája az 1990 őszi taxisblokád és a 2006 őszi tüntetéssorozat volt).
Tény, hogy a magyar demokrácia 20 éve küszködik azzal a problémával, hogy miként integrálhatók be a közvetlen demokrácia intézményi formái egy alapvetően a képviseleti elven nyugvó parlamentáris rendszerbe. Ezzel azonban Magyarország nem áll egyedül. Nemcsak a friss demokráciákban, hanem a legtöbb nagy múltú nyugat-európai demokráciában is folyamatos viták tárgya ez a kérdés - van, ahol csak szakértői-véleményformálói körökben, és van, ahol a nagypolitika szintjén is. Hazánkban persze ezek a viták jóval gyakrabban és mindenekelőtt jóval élesebben vetődnek fel.
Ennek oka egyrészt, hogy a vonatkozó jogi szabályozás - a 20 év során megfigyelhető egyértelmű fejlődés ellenére - még ma sem elég cizellált, pontos, másrészt - és elsősorban - a magyar politikai kultúra állapota, a politikai táborok közötti rendkívül mély ellentétek (illetve ezzel összefüggésben a népszavazás intézményének időnként pártpolitikai célokra történő felhasználása). Harmadik okként pedig utalhatunk a különböző összetételű alkotmánybíróságok e kérdéskörben hozott jó néhány vitatható, egymásnak is ellentmondó határozatára.
Fontos rögzíteni, hogy miként más területen, e téren sincs egyedül üdvözítő megoldás, különböző szakmai felfogások, értékrendek, hagyományok, pró és kontra érvek versengenek, és versengeni is fognak az idők végezetéig. Így magam is legfeljebb a saját magánemberi, szakmai ízlésvilágomhoz legközelebb álló opciót vázolhatom itt fel.
Én a klasszikus parlamentarizmus eszményének és intézményrendszerének vagyok a híve, természetesen alkalmazkodva modern korunk sokban megváltozott külső környezetéhez, kihívásaihoz, premisszáihoz, politikai és intézményi kultúrájához, lehetőség szerint azonban minél többet megőrizve az eredeti, XIX. századi hagyományból. Ez konkrétan azt jelenti, hogy a parlament intézményének ma is meghatározó, érdemi szerepet szánok egy parlamentáris politikai rendszerben. Mégpedig nem csupán annak ellenőrző-kontrolláló, a politikai vita, az alternatívaállítás lehetőségét megteremtő, valamint szocializációs-rekrutációs funkcióját illetően, hanem a döntéshozatal, a jogalkotás területén is. Úgy vélem, egy demokratikusan legitimált (és ebből a szempontból a választójogi rendszer jellege indifferens), megfelelő szakértői apparátussal ellátott, a jelenleginél lényegesen karcsúbb (de nem olcsóbb!) parlament a legmegfelelőbb fórum a nemzet sorsát meghatározó legfontosabb döntések meghozatalára. Ebből természetesen az is következik, hogy az országos szintű népszavazások körét meglehetősen szűkre szabnám, döntően az ország szuverenitását érintő legfontosabb törvények, nemzetközi szerződések megerősítésére. Jelenti ez azonban a parlamenti szuverenitás megerősítését (de legalább megőrzését) az egyéb közhatalmi aktorokkal szemben is (kormány, Alkotmánybíróság, ombudsmanok, Költségvetési Tanács stb.). Tény, hogy a jelenlegi trendek nem ebbe az irányba mutatnak.
Ami a kérdéskör másik aspektusát, a parlamenttel, a hatalmon lévő elittel szemben megnyilvánuló, olykor nem csupán radikális, hanem illegális, erőszakos formákat öltő megnyilvánulásokat, tiltakozásokat illeti: a Jobbiknak az egyébként komoly veszélyeket rejtő megerősödése, várhatóan egy közepes méretű frakcióval rendelkező parlamenti párttá válása azzal a pozitív hozadékkal is járhat, hogy csökken a radikális-szélsőséges politikai mozgalmak, és a velük szimpatizáló elkeseredett néptömegek parlamentellenessége, és általában a jelenlegi politikai-hatalmi intézményrendszer elleni engesztelhetetlen gyűlölete. Ezt segítheti továbbá, ha a választások várható nyertese beváltja ígéreteit és - szigorúan jogállami keretek között - valóban mindent megtesz az elmúlt évek korrupciógyanús ügyeinek felgöngyölítése, és a bűnösök igazságszolgáltatás kezére juttatása érdekében. És ami még ennél is fontosabb: radikálisan szakít elődei gyakorlatával.
Mind a különböző érdekvédelmi és szakmai szervezetek részvétele a közpolitikai döntéshozatal folyamatában (egyébként korántsem csupán a gazdasági-szociális kérdésekben, hanem lényegében minden területen), mind pedig az egyes érdekcsoportok - részben nyilvános, részben a kulisszák mögött zajló - lobbitevékenysége természetesen kihat egyrészt magának a parlamentnek a szerepére, a képviselői szerepfelfogásra, a parlamenti képviselet tartalmára (sőt ezen szervezetek képviselői közül többen országgyűlési képviselőkké is válnak), másrészt alapvetően befolyásolja az egész politikaalkotás (policy making) folyamatát.
Fontos azonban megjegyezni, hogy abból adódóan, miszerint a modern európai demokráciákban a döntéshozatal közhatalmi szereplői közül mindinkább a kormány válik meghatározóvá, amely az érvényesülő frakciófegyelmen keresztül többnyire akadálytalanul viszi át akaratát a parlamenten, annak kormánypárti képviselőin, a föntebb jelzett jelenségek, folyamatok elsősorban a döntéshozatal kormányzati szakaszára jellemzőek.
Mindkét területen fontos célkitűzés kell legyen a folyamatok minél formalizáltabbá, transzparensebbé tétele, még akkor is, ha tudjuk, hogy a hallatlanul bonyolult érdekviszonyok által átszőtt modern tömegdemokráciákban ez csak korlátozottan érvényesíthető. E területeken a jelenlegi magyar helyzet nem éppen a legjobb. Az Alkotmánybíróság épp a múlt év decemberében mondta ki a még l987-ben született jogalkotási törvény alkotmányellenességét (és semmisítette azt meg 2010. december 31-i hatállyal), a hosszas előkészítés után megszületett, és nagy reményekkel fogadott lobbitörvény pedig lényegében nem működik.
Ennek ellenére azért a rendszerváltás óta komoly előrelépés történt, a legtöbb szakmai területen, és az érdekszervezetek világában is egyértelműen megállapítható, hogy melyek azok a szervezetek, amelyek kellő reprezentativitással, legitimitással és felkészültséggel rendelkezve, képesek véleményükkel, javaslataikkal befolyásolni az egyes policykérdéseket. Többé-kevésbé kialakultak továbbá ezen véleményezési-egyeztetési eljárások formalizált struktúrái is (elsősorban a kormányzat, másodsorban a parlamenti szakbizottságok struktúráiba ágyazottan). Az utóbbi évek kormányzati gyakorlata azonban - összefüggésben a kormányzat működési és szervezeti rendjének általános szétzilálódásával - e téren is egyértelmű visszalépést eredményezett.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
