Tanács-Mandák Fanni és Nuber István Az olasz képviseleti demokrácia című munkája arra vállalkozik, hogy a demokratikus olasz államról és politikai rendszerről adjon általános, tankönyvszerűen használható áttekintést magyar egyetemi hallgatók számára. A tankönyv - az Előszó egyik utalásából kikövetkeztethetően - nem a képzési szak, hanem az oktatott tárgy felől határozza meg a célba vett olvasóközönséget: az Olasz állam- és politikai rendszer című kurzusok hallgatóinak készült, amit több egyetemen is oktatnak. Bár címe erre csak közvetve utal, lényegében a mai olasz állam és közjogi rendszer összefoglaló elemzését nyújtja, egyes fejezeteiben a tankönyvek szakmai színvonalát messze meghaladó szakmai igényességgel, más részeiben az úttöréssel járó nehézségekkel.[1]
A kötet különlegessége a multi- és interdiszciplináris szemlélet, vagyis az, hogy a tárgy politikaelméleti, jogi, szociológiai, sokszor gazdaságelméleti folyamatokra is kitérő, s számos részletében hangsúlyosan történeti elemzését nyújtja. A szerzők a mai képviseleti demokrácia előzményeit is részletesen, sőt két önálló fejezetben mutatják be: az egyik az olasz egység létrejöttéig és az alkotmányos monarchia kialakulásáig, a másik Olaszország II. világháborús csatlakozásáig vezeti vissza a folyamatokat. Emellett a közjogi és politikaelméleti fejezetek is gyakran és részletesen visszautalnak az 1947-es alkotmány által kialakított rendszerre és az 1945-1990 közötti fejleményekre. A nagy hangsúlyt kapó történeti szemlélettel a szerzők azt kívánták elérni, hogy - mint fogalmaztak - "az egyetemi hallgatók részletesebben és mélyebben megismerhessék az olasz képviseleti demokrácia kialakulásának társadalmi-politikai előzményeit, kiépülésének folyamatát, eredményeit és útvesztőit, valamint működésének mechanizmusát" (11. o.). A könyv két társszerző - egymás mondanivalójára is tekintettel kifejtett, de - önálló elemekből összeálló alkotása, afféle közösen felvállalt narratíva (csupán egy közösen írt fejezettel), ahol mindkét szerző a maga mondanivalóját fejti ki. A szöveg kb. kétharmad részben Tanács-Mandák Fanni, egyharmad részben Nuber István munkája.
A munka szerkezetileg tizenhárom fejezetből áll, amelyek tartalmilag három fő témakört fognak át. Az első Olaszország története az alkotmányozásig (I-III. fejezet), második az olasz állam intézményrendszere és közjogi rendje (V-X. fejezet), a harmadik pedig az olasz politikai és állami rendszer politikatudományi-államelméleti elemzése (X-XIII. fejezet). Az igényes szakmai múlttal rendelkező kiadó szerkesztője - tekintettel a tankönyveknél okkal elvárható áttekinthetőségre - e három egységet talán javasolhatta volna önálló részekben elkülöníteni. Ez azért is hasznos lett volna, mert ez esetben nyilvánvalóvá válnak más, kisebb szerkezeti keveredések is (például a X. és a XII. fejezet összekapcsolhatósága, vagy az "Az alkotmányozás kora" című IV. fejezet problematikája, amelyre később térek vissza).
Az I. fejezetből az olasz egység kialakulását, az egységesítés utáni alkotmányosság jellemzőit, a modern Olaszország társadalmi tagozódását, az I. világháború korát, valamint a fasiszta hatalmi rendszer kiépülését és annak bukását ismerhetjük meg. Ez a fejezet Nuber István munkája, amit szerzőtársa a II. fejezetben folytat, részben a II. világháború előtti, részben az az alatti és az azt követő gazdasági és politikai viszonyok bemutatásával. Úgy tűnik, hogy a szerzők itt-ott vállalják az időbeli átfedéseket és az ismétléseket is. E módszer
- 75/76 -
egyébként nem tesz rosszat a könyvnek, hiszen amint mondani szokták, "ha ketten beszélnek ugyanarról, akkor nem fogják ugyanazt mondani". Az egyik szerzőtől például azt tudjuk meg, hogy az olasz nép 1947-ben népszavazással döntötte el az új állam államformáját, és a "90 százalékos részvétellel zajló népszavazáson a köztársasági államformára való áttérés kétmillióval több szavazatot kapott" (37. o.), a másiktól meg azt, hogy ez az Olasz Kommunista Párt főtitkára, Palmiro Togliatti javaslatára történt így (65. o.). Néhány esetben persze ennek az ellenkezőjére, vagyis arra is hozható példa, hogy a szerzők nem kiegészítik egymást, hanem inkább csak egymás mellé teszik mondandójukat. Például a transzformizmus kifejezést (17-22. o., 158. o., stb.) feltűnő módon csak az egyik szerző használja, míg a másik kifejezetten tartózkodik tőle. Vagy ugyanazt a fogalmat (conventio ad excludendum) meglehetősen eltérő jelentésárnyalatok szerint használják: az egyik szerző által adott jellemzése (47. o.) nem utal arra, hogy ez az elv a demokratizmus általános szintjével függne össze, miközben a szerzőtárs a "blokkolt demokrácia" alapelvének nevezi azt (84. o.), ami nyilvánvalóan egy másfajta értékelésre enged következtetni.
Az ilyen esetektől eltekintve a két szerző egyébként szerencsésen kiegészíti egymást. Nuber István ismeretei inkább hagyományosak, stílusa didaktikus, s az általa felhasznált szakirodalom időtállónak és megbízhatónak tűnik, formai jegyei alapján azonban néha talán régimódinak is.[2] Tanács-Mandák Fanni elemzései ezzel szemben lendületesek, izgalmasan olvasmányosak és különösen a későbbi fejezetekben (például a kormányzati rend leírásakor) teljesen naprakészek. A III. fejezet, amely 1945 és 1990-es évek közötti korszak történelmi és gazdasági folyamatait mutatja be, ugyanilyen átfedésekkel csatlakozik a korábbiakhoz.
A kötet második fő része - a borítón szereplő cím ígéretének beváltása - a parlamentről szóló V. fejezettel kezdődik. Részletesen és mélyrehatóan megismerhetjük belőle a modern olasz képviseleti demokrácia legfontosabb szervének, a parlamentnek az összetételét, funkcióit és változásait. Részletes információkat kapunk az 1980-as és 1990-es, valamint a 2000-es években lezajlott házszabályi változásokról, amelyeket a szerző úgy értelmez, hogy azok - amint fogalmaz - a "kormány parlamenten belüli megerősítését" célozták, vagy legalábbis "közvetetten és közvetlenül a végrehajtó hatalomnak kedveztek, láthatóbbá és meghatározóbbá tették a kormányt a parlamentben mind a programozás stratégiai, mind a jogalkotási tevékenység operatív szintjén" (85. o.). Ugyanebben az idődimenzióban elemzi a fejezet a többség és az ellenzék viszonyának alakulását, ígéretes fogalmazással: úgy, mint az ellenzék intézményesülését. A szerző egyéb kutatásait is hasznosítva itt azt mutatja meg, hogy "a parlamenti házszabályok reformjai hogyan erősítették a parlamenti ellenzék számára rendelkezésre álló eszközöket, hogyan bővítették ezek körét, illetve hogyan ösztönözték az ellenzék egykori parlamenten belüli szerepének megváltozását, vagyis az obstruktív ellenzék konstruktív ellenzékké való átalakulását" (88-89. o.). Az olasz közjogi és politikai rendszeren messze túlmutató következményt a szerző Salvatore Valitutti professzor (1907-1992) szájhagyomány útján továbbhagyományozott gondolatát idézve (vö. 88. o.) fejezi ki expresszív módon: "A demokrácia két tüdővel lélegzik, a többség és az ellenzék tüdejével."
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
