1. Bevezető mondatában az alkotmányjogászokat megszólító különleges dolgozattal állunk szemben, amelynek műfaja nehezen határozható meg. A szerző szerint "ez a könyv az alkotmányelméletről szól", nem nemzeti, nem általános, hanem európai alkotmányelméletről (9. és 143. o.). Fő irányát tekintve az öndefiníció megáll, ám tudományos beágyazottsága alapján sokkal többről, több tudományág (alkotmánytörténet, jogbölcselet, nemzetközi közjog, uniós jog) együttes használatáról, nyelvezetéről van szó. Kérdés persze, hogy egyáltalán lehet-e tisztán alkotmányelméleti művet írni európai szinten.
A szerző célkitűzése, hogy a hatalmas szakirodalom "strukturált és tömör összegzését" adja. Ezt a célkitűzését maradéktalanul és elismerésre méltó alapossággal teljesíti. A sűrűn lábjegyzetelt munka 145 oldalnyi főszövegét, érvrendszerét 776, gyakran kommentekkel ellátott hivatkozás támasztja alá. A dolgozathoz csatolt 45 oldalnyi irodalomjegyzékben, amelynek túlnyomó többségére a szerző hivatkozik, közel 1600 művet tüntet fel, klasszikus és kortárs szerzőket egyaránt. Mindezek alapján a dolgozat felfogható összegző közjogi olvasmánynaplónak, szakbibliográfiának is (a közjog fogalmát szigorúan tudományági értelemben használom!). A hatalmas jegyzetapparátushoz képest hangsúlyozni kell, hogy rendkívül szuverén, gondolatgazdag, vitára ingerlő és kritikai értékelő alapon megírt érvelő művet olvashatunk.
Miután a két nagy részből és kilenc fejezetből álló könyv jelentős részben diskurzuselemzésekből áll, műfajilag minősíthetnénk akár alkotmányjogi érveléstani kézikönyvnek is, amely didaktikus és felfedi, néha ízekre szedi a diskurzusok belső szerkezetét. A dolgozat címéből, szerkezeti struktúrájából talán még az is levezethető, hogy sajátos, európai alkotmányjogi tanári nyelvkönyv készült - nem cinikus a megjegyzés - haladóknak. A nyelvkönyv első részében a grammatikáról olvashatunk, majd ezt követi az ajánlott (és az elvetendő) kulcsfogalmak szótára.
2. A dolgozat szerkezete mentén haladva kezdjük a grammatikával. A szerző felfogása szerint az alkotmányjogi nyelv nyelvtanát az alkotmányjogi érvelés szabályai alkotják. A nyelvészek egy része bizonyára vitatná ezt a leegyszerűsítő nyelvtani fogalmat. Tovább szűkül a vizsgálódás nézőpontja, mivel az alkotmányjogi érvelésben használt érvek túlnyomó többsége az alkotmány értelmezésére irányul, a hangsúly lényegében a különböző értelmezési módszerek tisztázásán van. A szerző nyelvtan-felfogása tehát valójában az értelmezés kánonjait jelenti.
Az értelmezésekről szóló résszel kapcsolatban két ponton vitatkoznék a szerzővel.
a) Jakab András felfogása szerint az alkotmányértelmezés nem több, mint a jogszabály-értelmezés egyik sajátos esete. Az élesebb megkülönböztetés "káros mítosz", "retorikai eszköz", "álcázás". A vitát véleményem szerint az döntheti el, hogy mit értünk az alkotmány fogalmán formai (alapnorma) és tartalmi (alkotmányosság) értelemben. Azzal, hogy egy mondatot az alkotmányba ír az alkotmányozó hatalom, a mondat nem válik varázsigévé, absztrakciós szintje sem feltétlenül magasabb a jogszabályoknál, de egy dolog biztosan kimondható, hogy a mondat onnantól kezdve, hogy hatályba lép, bekerül az alkotmányvédelem intézményrendszerébe. Minden más normának igazodni kell ehhez az alkotmányi regulához.
Magánemberként az alkotmányokat - nem retorikai eszközként - az egyes nemzetek bibliájának tartom. Több államban az alkotmány paragrafusainak ismerete vagy értelmezése az állampolgári és választópolgári lét egyik jogi előfeltétele. Volt alkotmánybíróként pedig az a véleményem, hogy az alkotmányértelmezés - bár a módszerei lényegében azonosak a jogszabály-értelmezéssel - több és más a jogszabály egyszerű értelmezésénél. Ebbe az irányba mozdult el az Alaptörvény sokat vitatott és a szerző által idézett R) cikke is.
b) A másik hangsúlybeli eltérés közöttünk a szubjektív teleologikus érvek teljes tagadásának ügye. Miközben szimpatizálok Jakab András gondolatvilágával, amelyben mindig és következetesen az alkotmányos norma objektív célja alapján próbál leginkább érvelni, megjegyzem, hogy az alkotmányozó hatalom akarata a normát illetően az alkotmányok indokolásából is kideríthető, nem kizárólagos forrásként. Az indokolás és a norma merev szétválasztásában legalább akkora veszélyek vannak, mint a szubjektív alkotmányozói akaratra való kényelmes hagyatkozásban. Az indokolások-
- 96/97 -
nak a magyar történeti közjogban, a Corpus Iurisokban nagy hagyományai voltak, veretes műfaj és az értelmezések forrása volt a jogtudományban. Kérdéseim a szerzőhöz: az az alkotmányjog, amit az alkotmánybíróságok a norma alapján értelmeznek és alkalmaznak? A bíró az alkotmányjog élő vezére? Visszaérünk az alapkérdéshez, honnét ered a jog.
A grammatikai rész záró fejezetében (V.) hat európai ország helyi nyelvtanával foglalkozik a szerző. Záró következtetése az, hogy jelenleg nincs európai szintű érvelési stílus az alkotmányjogban. A kérdés akkor az, hogy beszélhetünk-e egyáltalán az európai alkotmányjog nyelvéről. Abban egyetértek vele, hogy a stílusoknak közeledniük kellene. Az alkotmányjog nyelvén történő európai kommunikációnak véleményem szerint is erősödnie szükséges mind a jogtudományban, mind a bírósági-alkotmánybírósági jogalkalmazásban.
3. A dolgozat súlyponti, második része a javasolt szókészlettel foglalkozik, táblázatba rendezve az öt ajánlott kulcsfogalmat, nevezetesen:
- a szuverenitást,
- a jogállamot,
- az alkotmányt,
- a demokráciát,
- végül a nemzetet (60-61. o.).
Az utóbbival a szerző terjedelmi korlátok miatt csak érintőlegesen foglalkozik, így az opponenstől sem lenne korrekt a vita az európai nemzetről. Csak egyetlen kérdést tennék fel a táblázatra szorítkozva a téma gazdag irodalmából: az európai nemzet fogalmát politikai vagy kulturális értelemben hivatkozzuk-e a jövőben?
A szuverenitással kapcsolatos hangsúlyváltásokkal lényegében egyetértek, szimpatikusak a nemzeti szuverenitás és az európai integráció közötti békéltetési kísérletek. Mindamellett a kérdés "semlegesítése", letakarása mint megoldás, bizonyos értelemben álmegoldásnak tűnik. A VI. fejezet legvitathatóbb megállapítása számomra az európai államalapítási tétel kijelentése. "A helyzet az, hogy az elsődlegesség és a közvetlen alkalmazhatóság elfogadásával egy új szuverén született" (71. o.). Meglátásom szerint a helyzet, a valóság nem ez. A jövő, a társulás kényszere lehet, hogy ezt hozza. Az igazi kérdés ma a közösségi jog elsőbbsége és a nemzeti alkotmányok fensőbbsége elvének összeegyeztetése. Sokan vallják azt a szakirodalomban - magam is -, hogy a jogrendek (az európai és a nemzeti) nem egymás felett, hanem egymás mellett élnek kölcsönhatásban, összehangoltan. A nemzeti alkotmányok elsőbbsége elvén működő és őrködő több nemzeti alkotmánybíróság is kimondta, hogy az európai jog elsőbbsége nem a közösségi jog természetéből, hanem az alkotmányok felhatalmazásából ered. A tagállamok alkotmányainak Európa-klauzulái ezért bírnak ma nagy jelentőséggel.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
