Megrendelés

Belovics Ervin: Az önvádra kötelezés tilalma és a terhelti vallomástétel megtagadásának joga (ESz, 2016/1., 10-16. o.)[1]

Bevezetés

A terhelt központi szereplője a büntetőeljárásnak, hiszen az ügyben eljáró hatóságoknak, bíróságoknak abban a kérdésben kell állást foglalniuk, hogy az eljárás tárgyát képező bűncselekmény tekintetében megállapítható-e a büntetőjogi felelőssége. "A terheltnek a büntetőeljárásban kettős jogállása van. Egyfelől processzuális jogosultságok alanya, a tárgyaláson ügyfél; másfelől vallomásával bizonyítási eszközt szolgáltató alany és kényszerítő intézkedések passzív alanya is. Ennek megfelelően a terhelt vallomásának is kettős szerepe van. Egyfelől tartalmazhatja a terhelt védekezését, másfelől bizonyítékokat szolgáltat."[1]

Az, hogy a terheltet a vallomástétellel kapcsolatban milyen kötelezettségek terhelik, avagy, hogy milyen jogosultságok illetik meg ebben a körben, régóta alapkérdése a büntetőeljárási jognak.

1. Jogtörténeti előzmények

A bűncselekmény elkövetésével gyanúsítható személy vonatkozásában az önvádra kötelezés tilalma és ehhez kapcsolódóan a hallgatási jog elismerésének szükségessége már a XI. század elején megfogalmazódott.

1.1. A common law sajátosságai

Angliában a középkor elején az egyházi és a világi bíróságok egyidejűleg folytattak ítélkező tevékenységet ráadásul - ami a rendszert, ha lehet még bonyolultabbá tette - az egyházi bíróságok polgári ügyekben is eljárhattak.

A XIII. századtól a világi bíróságok által eljárás alá vont személynek alanyi jogává vált az ártatlanságát bizonyító eskü letétele, és egyre inkább elfogadott lett az a gyakorlat, amelynek alapján a vádlottnak nem kellett önmagát terhelő adatokat szolgáltatnia.

A XIV. Lateráni Zsinat döntését követően az egyházi bíróságok gyakorlatában a klasszikus inkvizitórius modell vált uralkodóvá, amelynek lényege szerint a bűncselekménnyel gyanúsítható személynek a feltett kérdésekre válaszolnia kellett és az általa elmondottak bizonyítékként felhasználhatóak voltak. A terheltnek először esküt kellett tennie, de már az eskütétel megtagadását a bűnösség bizonyítékának tekintették.

Angliában az egyházi és a világi hatalom küzdelme természetesen kiterjedt az egyházi és a common law bíróságokra is. Ennek keretében egyre jelentősebb mértékben került sor az egyházi bíróságok hatáskörének a visszaszorítására, illetve az inkvizíciós eljárások

- 10/11 -

korlátozására. Ezzel egyidejűleg, ha fokozatosan is, de bővültek a büntetőeljárás alá vont személyek eljárási jogosultságai.

1641-ben szüntették meg az addig bírósági funkciót is betöltő High Commissiont és a Csillagkamarát. A két testület felszámolásával egyidejűleg került sor Angliában az úgynevezett "ex officio eskü" jogintézményének a megszüntetésére, amelynek alapján a kihallgatott személy köteles volt vallomást tenni, illetve a feltett kérdésekre válaszolni. A hallgatás jogának elismerése azonban kizárólag azt a követelményt fogalmazta meg, hogy tilos bárkit bizonyítékok hiányában arra kötelezni, hogy a bűneit nyilvánosságra hozza. "Az elv nem azt garantálta, hogy az egyén megtagadhassa az önmagát terhelő bizonyíték szolgáltatását, hanem pusztán azt tiltotta, hogy arra kötelezzék: önmaga adjon alapot arra, hogy az eljárást vele szemben megindítsák. A ius commune tehát inkább a véleménynyilvánítási, a gondolat- és a lelkiismereti szabadság, valamint a magán­élethez való jog minimumát garantálta: nemo tenetur prodere seipsum - senki sem köteles önmagát elárulni vagy más megfogalmazásban nemo tenetur detegere turpitudinem suam - senki sem kötelezhető arra, hogy szégyenét feltárja."[2]

Az 1680-as évek végén már uralkodóvá vált a common law bíróságok gyakorlatában a vallomás megtagadásának joga, miként a vád megismeréséhez és a védőhöz való jog is.

Megjegyzést igényel, hogy Angliában a XVIII. század elejétől a terhelti vallomást nem tekintették teljes értékű bizonyítéknak, sőt csak a XIX. század végén ismerték el a terhelt jogát a tekintetben, hogy eskü alatt vallomást tegyen.

A múlt század közepétől ugyanakkor - különösen a rendőrségi vezetők által támogatottan -jelentősen nőtt azoknak a gyakorlati és elméleti szakembereknek a száma, akik egyre erőteljesebben amellett érveltek, hogy a hallgatás jogának biztosítása, valamint az erre vonatkozó figyelmeztetési kötelezettség előírása gátolja a bűncselekmények eredményes felderítését. Az 1970-es években több szervezet, illetve számos politikus felkarolta ezeket a törekvéseket. Így a Criminal Law Revision Comittee arra tett javaslatot, hogy amennyiben a terhelt él a hallgatás jogával és csak az eljárás egy későbbi szakaszában terjeszti elő érdemi védekezését, akkor a bíróság jogosult legyen azt figyelmen kívül hagyni. Az észak-írországi terrorcselekményeket követően a brit kormány 1988-ban az ilyen bűnelkövetők hallgatáshoz való jogát kívánta korlátozni. Az északír parlament pedig olyan jogszabályt fogadott el, amely lehetővé tette, hogy "a nem nyilatkozást" - bizonyos körülmények között - terhelő adatként értékeljék. Így például amennyiben a terhelt hallgatott arról, hogy a bűncselekmény helyszínén megtalált tárgyai miként kerültek oda, vagy ha nem adta magyarázatát annak, hogy mért tartózkodott a bűncselekmény végrehajtási helyszínén, akkor a bíróság a hallgatását terhelő bizonyítékként értékelhette. Bár ezen rendelkezést Angliára és Wallesre is ki kívánták terjeszteni, a problémakörrel foglalkozó Royal Commission on Criminal Procedure, azonban arra hivatkozva ellenezte a jogszabályi módosítást, hogy a hallgatás jogának korlátozására kizárólag akkor lenne lehetőség, amennyiben - a kontinentális eljárási modellekben rögzítetteknek megfelelően - a terhelt a bírósági tárgyalást megelőzően teljes egészében tudomást szerezhetne a bűnösségét alátámasztó bizonyítékokról, ami viszont jelentős mértékben ellentétben állna az angolszász büntetőeljárás elveivel.

Az Amerikai Egyesült Államok Alkotmányának V. kiegészítése már kifejezetten rendelkezett az önvádra kötelezés tilalmáról, kimondva, hogy "Senki nem kötelezhető arra, hogy büntetőügyben önmagával szemben tanúskodjék". A szóban forgó alkotmánykiegészítést azonban 1964-ig csak a szövetségi bíróságok előtti eljárásokra vonatkoztatták, így a Twining v. New Jersey ügyben a Legfelső Bíróság okfejtése szerint "Eltekintve a common law szabályaitól, a civilizált és szabad országok joggyakorlata nem ismeri a mentességet, és az igazságszolgáltatás területét kivéve, saját népünk sem tekinti azt olyan elvnek, amely az igazság megismerését garantálja".[3] 1964-ben azonban a Malloy v. Hogan ügyben[4] a Legfelső Bíróság megváltoztatta az álláspontját és olyan döntést hozott, amely szerint az Alkotmány V. kiegészítésében definiált önvádra kötelezés tilalma az Alkotmány XIV. kiegészítésében megfogalmazott tisztességes eljáráshoz való jog követelménye által valamennyi tagállami bíróságra vonatkozik. Ugyanebben az évben született egy másik kiemelkedő jelentőségű döntés, amely a hallgatáshoz és a védőhöz való jogot deklarálta. Az Escobedo v. Illinois ügyben a Legfelső Bíróság a rendőrség eljárását jogellenesnek tartva kimondta, hogy amennyiben a terhelt ragaszkodik a védőjéhez, a védő jogosult jelen lenni a terhelt kihallgatásán, akinek a távollétében a terhelt a vallomástételt is megtagadhatja, valamint, hogy a védő kirekesztésével lefolytatott terhelti kihallgatások jogellenesek és ezért a terhelt által ott elmondottak bizonyítékként nem értékelhetők.

Az Amerikai Egyesült Államok Legfelső Bírósága 1966-ban a Miranda v. Arizona ügyben[5] hozott jogtörténeti jelentőségű döntést, aminek lényege szerint a rendőrség a személyi szabadságától megfosztott személyt kihallgatásának megkezdése előtt köteles a jogaira, így a hallgatás jogára is figyelmeztetni.

A terheltet figyelmeztetni kell tehát arra, hogy nem köteles vallomást tenni, illetve hogy amennyiben ennek ismeretében válaszol a feltett kérdésekre, az általa elmondottak bizonyítékként felhasználhatóak. Amennyiben az őrizetben lévő terhelt nem kíván vallomást tenni, további kérdések nem tehetők fel a részére és a rendőrség nem tehet kísérletet arra, hogy vallomástételre késztesse.

Így a Legfelső Bíróság a Miranda-ügyben hozott döntésével egyértelműen állást foglalt abban a kérdésben,

- 11/12 -

hogy az Alkotmányban megjelenített terhelti jogoknak minden körülmények között hatályosulniuk kell, aminek azonban egyik feltétele, ezen jogok ismerete, ezért a terheltet a jogaira figyelmeztetni kell. Minderre pedig a terhelti kihallgatás megkezdése előtt kell sort keríteni, és amennyiben a figyelmeztetés megtörténtével, valamint annak tartalmával kapcsolatban utóbb kételyek merülnek fel, a nyomozó hatóságnak kell bizonyítani eljárásának jogszerűségét.

Viski László 1969-ben megjelent tanulmányában még egyértelműen arra a következtetésre jutott, hogy "Az amerikai büntetőeljárás alapelve, hogy saját ügyében senki sem kötelezhető vallomástételre. A terheltnek joga van afelől dönteni, hogy kíván-e egyáltalán vallomást tenni vagy sem. Az elv alapját az az álláspont képezi, hogy teljes mértékben a vádnak a feladata a tények, a bűnösség bizonyítása, nem pedig a terheltté az ellenkezőnek a bizonyítása, vagy akár valószínűsítése."[6]

Amint arra Tóth Mihály rámutat, az 1970-es évek első felében azonban "egyre több kifogás merült fel az amerikai szaksajtóban, amely a »Miranda« túl széles, »sokat markoló« voltát kifogásolta, és ezzel párhuzamosan az új összetételű Legfelső Bíróság - különösen a konzervatívnak ítélt Burger bíró révén - megkezdte a döntés óvatos, de módszeres aláásását".[7] Így a Harris v. New York ügyben Burger annak az álláspontjának adott hangot, amely szerint a Miranda-döntés nem használható fel a hamis vallomás védőpajzsaként vagy a Michigan v. Mosley ügyben olyan álláspont jelent meg, hogy amennyiben a védőjéhez ragaszkodó és ezért a vallomástételt megtagadó terhelt utóbb egy másik rendőr előtt már vallomást tesz, az bizonyítékként felhasználható.

A "Miranda"-döntés hatályosulását és hatókörét további ügyekben is gyengítette utóbb a Legfelső Bíróság, a 2000-ben meghozott "Dickerson v. U.S.A" ügyben[8] viszont egyértelműen megerősítette azt.

1.2. A kontinentális eljárásjog

Az angolszász jogrendszerrel szemben a kontinentális eljárásjogok a hallgatás jogát nem ismerték el, ellenkezőleg, a terhelti vallomás kikényszerítése érdekében sokáig jogszerűnek tekintették a tortúra, azaz a kínvallatás alkalmazását. Az inkvizitórius eljárásban a bíróság feladata a materiális igazság megállapítása volt, a hivatalból való eljárás elvének érvényesítése révén. "Az ex officio eljárás a legalitás legszigorúbb értelmével párosulva az akkuzatórius eljárás logikájának a fordítottjára épült: jogvitáról szó sem lehetett, helyette az igazság keresése folyt, a bíróság pedig a delikvens bűnösségéből indult ki."[9] Ezért a büntetőeljárás alá vont személy nem alanya, hanem tárgya volt az eljárásnak, ami abban is megnyilvánult, hogy védekezésre csak akkor és oly mértékben nyílt számára lehetőség, amikor és amennyiben azt a bíróság lehetővé tette a számára.

A felvilágosodás eszmerendszerének köszönhetően a XIX. században általánosan elfogadottá vált a kontinentális Európában a vádelvű és a nyomozóelvű eljárás elemeit egyesítő vegyes rendszer. Az ilyen típusú eljárásban a bírósági tárgyalást előkészítő szakaszban a terhelti jogok még korlátozottak voltak a tárgyaláson azonban a terhelt már ügyféli jogosultságokkal rendelkezett. A vegyes rendszer már egyértelműen tiltotta a vádlott vallomásra kényszerítését, illetve fokozatosan, de egyre erőteljesebben jelent meg a kontinentális Európa országainak eljárásjogi törvényeiben az önvádra kötelezés tilalma.

A terhelt hallgatáshoz való jogát több, a XX. században megkötött emberi jogi szerződés is garantálja, ilyen az ENSZ Polgári és Politikai Nemzetközi Egyezségokmánya, amely szerint az ellene emelt vád elbírálásakor mindenkinek joga van arra, hogy ne kényszerítsék önmaga ellen tanúskodásra vagy arra, hogy bűnösségét beismerje.[10]

Az Emberi Jogok Európai Bírósága (továbbiakban: Bíróság) az 1993-ban meghozott Funke v. France ügyben[11] foglalkozott a hallgatás jogának problematikájával. Az érintett személy ellen azért indult büntetőeljárás, mert a vámigazgatási eljárásban nem adta át azokat az okiratokat, számlákat, amelyek nagy valószínűséggel később a bűnösségét támasztották volna alá. A Bíróság okfejtése szerint a tisztességes eljáráshoz fűződő jogosultság azért szenvedett sérelmet, mert a hatóságok arra próbálták meg rávenni az érintett személyt, hogy olyan bizonyítékokat szolgáltasson a részükre, amelyeket más módon nem tudtak vagy nem akartak megszerezni. A Bíróság azonban a hallgatáshoz való jog, legfontosabb tartalmi vonásait nem határozta meg.

A Bíróság valamivel később viszont már a jogosultság hatókörét is igyekezett kijelölni a Saunders v. the United Kingdom ügyben.[12] A Bíróság okfejtése szerint a tisztességes bírósági tárgyaláshoz való jogot megsértették azzal, hogy a terhelt elleni büntetőeljárásban egy korábbi, a gazdálkodó szervezetek körében elkövetett csalásokat vizsgáló felügyelők előtt, törvényi kötelezettségként tett vallomásait a vádhatóság felhasználta ellene.

A terhelt a Guiness PLC vállalat elnök-vezérigazgatója volt 1986 áprilisában, amikor cége megvásárolta az Argyll Group PLC-vel folytatott tőzsdei harc után a Distillers PLC-t. 1986 decemberében a Kereskedelmi és Ipari Minisztérium által kijelölt felügyelők vizsgálatot indítottak azokról az állításokról, melyek szerint a Guiness

- 12/13 -

a tőzsdecsata ideje alatt mesterségesen tartotta fenn, illetve tornázta fel részvényei árát.

1987 első hat hónapjaiban a felügyelők kilenc alkalommal hallgatták meg a Saunderst - mindannyiszor jogi képviselői jelenlétében -, akinek törvényi kötelezettsége volt a kérdésekre válaszolni. Amennyiben ugyanis a vallomástételt megtagadja, a bíróság pénzbüntetésre vagy két évig tartó szabadságvesztésre ítélhette volna az igazságszolgáltatás akadályozása miatt. 1987. januárban a felügyelők tájékoztatták a minisztériumot, hogy olyan bizonyítékokra bukkantak, amelyek szerint alapos gyanú van arra, hogy bűncselekményt követtek el. Átadták az ügyészségnek a meghallgatásokról készült jegyzőkönyveket és a beszerzett dokumentumokat. Ezt követően az ügyészség ezeket a rendőrségnek adta át, majd a rendőrség megindította saját eljárását.

Saunders ellen ezután tizenöt pontból álló vádat emeltek, ezek között nyolc vádpont számviteli fegyelem megsértése, kettő lopás és más bűncselekmény volt. 1989 áprilisában került sor a Crown Court előtt a tárgyalásra.

Az előzetes eljárásban a terhelt azt kérte a bíróságtól, hogy ne fogadja el a nyolcadik és a kilencedik meghallgatásáról készült összefoglalókat, amelyek a minisztériumból származó jegyzőkönyvek között volt található. A bíró helyt adott a kérésnek.

A tárgyalás során a terhelt megerősítette, hogy nem vett részt semmiféle bűncselekmény elkövetésében. A vádhatóság a terhelt elítélését a felügyelőknek tett vallomásait tartalmazó jegyzőkönyvekre alapozva próbálta elérni. Az ügyész három napon keresztül olvasta fel az esküdtszéknek a meghallgatásokról készült jegyzőkönyveket.

1990 augusztusában a Crown Court bűnösnek mondta ki a terheltet tizenkét vádpontban és ötévi börtönbüntetésre ítélte. 1991 májusában a fellebbviteli bíróság egy kivételével valamennyi vádpontra vonatkozó fellebbezését elutasította, és a börtönbüntetés időtartamát két és fél évre csökkentette. 1991 júliusában a Lordok Háza nem engedélyezte a semmisségi kérelem benyújtását.

A Bizottsághoz 1988. július 20-án nyújtott be panaszt a terhelt, amelyet 1993. december 7-én nyilvánítottak elfogadhatónak. A Bizottság 1994. május 10-én elfogadott jelentésében az Egyezmény[13] 6. cikke 1. pontjának megsértését állapította meg.

Az ügyet a Bizottság 1994. szeptember 9-én, az Egyesült Királyság kormánya pedig szeptember 13-án terjesztette a Bíróság elé.

A Bíróság megállapította, hogy a terhelt panasza a vádhatóságnak a büntetőper során egy korábbi, a büntetőeljárástól független vizsgálat alkalmával törvényi kötelezettségéből eredően tett vallomásai felhasználását kifogásolta. A Bíróságnak nem a felügyelők által lefolytatott közigazgatási vizsgálatról kellett ítéletet mondania, mivel az semmiképpen nem tartozik a bírósági eljárások garanciái alá.

A Bíróság kiemelte, hogy senki nem köteles saját magát bűncselekmény elkövetésével vádolni és a hallgatáshoz való jog általánosan elismert nemzetközi norma. Ezek az elvi jellegű tételek az Egyezmény 6. cikkében szabályozott tisztességes bírósági eljáráshoz való jog középpontjában találhatók. Szorosan kapcsolódnak az Egyezmény 6. cikk 2. pontjában biztosított ártatlanság vélelméhez is, mert az a jog, hogy senki nem köteles magát bűncselekmény elkövetésével vádolni, elsősorban arra irányul, hogy tiszteletben tartsa a terhelt elhatározását a hallgatásra. Nem tiltja a büntetőeljárásban azon adatok felhasználását, amelyeket a terhelttől kényszerítő erő felhasználásával szereztek meg, de amely adatok a gyanúsított akaratától függetlenül léteznek, így például a szondázás, a vérvétel, vagy a vizeletvizsgálat eredménye.

A Bíróság szerint az, hogy az ügy körülményei alapján a terhelt jogát, mely szerint saját magát nem köteles bűncselekmény elkövetésével vádolni, indokolatlanul megsértették-e, függ a vádhatóságnak a tárgyalás folyamán a felügyelőknek a szankciók kilátásba helyezésével megszerzett vallomások felhasználásától. Az kevésbé fontos, hogy ezek a vallomások vádemelésre okot adóak-e vagy sem. Azt a jogot, hogy saját magát bűncselekmény elkövetésével senki nem köteles vádolni, okszerűen nem lehet a bűncselekményekre vonatkozó vallomásokra, vagy azokra az észrevételekre korlátozni, amelyek a vádlottat közvetlenül gyanúba keverik, mivelhogy még egy semleges tanúvallomás is alkalmazható a vád alátámasztására.

Ami pedig a terhelt vallomásainak felhasználását illeti, a Bíróság úgy vélte, hogy a vádhatóság azokat a vád alapjául használta fel oly módon, hogy a terhelt becsületességében kétségeket ébresszen, és az illegális cselekményekben való részvételét bizonyítsa. Utalt arra, hogy három napon keresztül - a kérelmező tiltakozása ellenére - a vádhatóság képviselője felolvasta az esküdtszék előtt a kérelmezőnek a felügyelők kérdéseire adott válaszait.

Ezért sérült az a jog, hogy saját magát senki nem köteles bűncselekmény elkövetésével vádolni, és nem lehet hivatkozni a csalások elleni küzdelem folytatásának közérdekére a terhelt elleni büntetőeljárásban a vád alapjául szolgáló, a nem bírósági eljárásban megszerzett vallomások felhasználásának igazolására.

A Bíróság mindezek alapján úgy döntött, hogy az Egyezmény 6. cikkének 1. pontját megsértették, mert a hatóságok részéről hatalommal való visszaélés valósult meg.

2. Az önvádra kötelezés tilalma és a hallgatás jogának egymáshoz való viszonya

Amint arra számos szerző utal, a Saunders v. the United Kingdom ügyben hozott ítélethez külön véleményt fűző Martens bíró részletesen foglalkozik az önvádra kötelezés tilalmának és a hallgatás jogának egymáshoz való viszonyával. Martens "külön tartja az önvádra

- 13/14 -

kényszerítés tilalmát (az önvádolás alóli mentességet) és a hallgatás jogát. Szerinte a két jog az álalános-különös viszonyában áll egymással. A mentesség az együttműködés visszautasításához való jogot jelenti. Terjedelmét illetően az a kérdés: mennyiben kötelezhető a terhelt arra, hogy bármilyen módon együttműködjék a hatóságokkal, és ezzel önmaga ellen bizonyítékot szolgáltasson, illetve arra, hogy az ilyen bizonyítékok megszerzését elősegítse [...]. A hallgatás joga - a kifejezés köznapi értelmének megfelelően - arra ad jogot, hogy az érintett megtagadja a válaszadást. Az önvádolás alóli mentesség eszerint a szélesebb jog, amely magában foglalja a hallgatás jogát."[14]

Bárd Károly szerint: "A hallgatás joga - formáját tekintve - ezzel szemben negatív jog kettős értelemben is: a közreműködés visszautasítására ad felhatalmazást és egyúttal a hatósági beavatkozásnak is útját állja; tiltja, hogy a nyilatkozat megszerzése érdekében kényszert alkalmazzanak. De ez nem változtat azon, hogy a hallgatás jogával is peralakító szubjektumnak ismerjük el az egyént: választást engedünk számára, és így tiszteletben tartjuk emberi méltóságát. Ő dönti el, hogy miképp kívánja az eljárását alakítani: teheti ezt úgy, hogy beszél, de úgy is, hogy hallgat. A hallgatás felfogható a védekezés egy megengedett módjáról vagy akár a védekezéshez való jogról való lemondásként is. A hallgatás jogával - akárcsak a többi garanciális szabállyal - azt ismerjük el, hogy a vádlott peralakító főszemély az eljárásban. A hallgatás jogának biztosításával autonómiáját cselekvési szabadságát ismerjük el."[15]

Azt gondolom, mindkét okfejtéssel egyet lehet érteni, azaz az önvádra kötelezés tilalma a szélesebb "anyajoga" a valóban negatív jellegű hallgatás jogának. Mindezt a büntető anyagi és eljárási jogok is megjelenítik. Így például a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) biztosítja a tanú számára a vallomástétel megtagadásának jogát amennyiben a vallomásával önmagát (vagy hozzátartozóját) bűncselekmény elkövetésével vádolná.[16] Amennyiben ilyen esetben a tanú nem tagadja meg a vallomástételt, igazmondási kötelezettség terheli. Azonban a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény[17] (a továbbiakban: Btk.) ennek ellenére büntetlenséget biztosít a hamis vallomást tevő tanú számára, mert még ilyenkor sem kötelezhető senki arra, hogy magát (vagy hozzátartozóját) bűncselekmény elkövetésével vádolja.

3. A terhelt hallgatásának értékelése

A terhelti hallgatás megítélése meglehetősen ellentmondásos. Így az angol Williams Glainwille annak a véleményének ad hangot, hogy "az ártatlan nem néma, hanem érvekkel védekezik, és alig várja, hogy válaszolhasson a hozzáintézett kérdésekre. Ha ezt mégsem teszi, az esküdteket nem lehet felszólítani arra, hogy belátásuk szerint értékeljék a hallgatást. Nem tiltható meg tehát, hogy az esküdtek arra a következtetésre jussanak, hogy a súlyos bizonyítékok miatt nem védekezett a terhelt, ami az ártatlanoktól elvárható lenne, ezért elítélem".[18] Glainwille szerint - amint arra Tóth Mihály rámutat - "az az érv sem állja meg a helyét a hallgatás jogának kiterjesztő értelmezése mellett, hogy az angol tárgyalási rendszernek mindig is sarkalatos elve volt a vallomás megtagadhatóságának a lehetősége. 1898 előtt ugyanis (ekkor lépett hatályba a bűnügyek bizonyításának szabályait összegző angol törvény) a vádlottaknak meg sem engedték a vallomástételt, még akkor sem, ha ehhez ragaszkodtak. Ez azonban nem a »hallgatás jogának elismeréséből fakadt«, hanem abból az ésszerű felismerésből, hogy helytelen valakit megesketni, ha minden oka megvan az esküszegésre."[19]

Az Amerikai Egyesült Államok Legfelső Bírósága egyik döntésében a hallgatás jogának legfőbb sajátosságát abban jelölte meg, hogy - ellentétben a tisztességes eljárást garantáló többi szabálytól - inkább nehezíti, semmint segíti az igazság kiderítését. "A tárgyalás célja magától értetődően az igazság megállapítása és e cél teljesülését akadályozza, továbbá ártatlan személy elítélhetőségét teszi lehetővé, ha a vádlottat megfosztják a védő segítségétől vagy attól, hogy az ítélet ellen fellebbezéssel éljen […] ugyanakkor az önvádra kötelezés tilalma nem garanciája az igazság megállapításának".[20]

Douglas Hurd 1987-ben annak a véleményének adott hangot, amely szerint a hallgatáshoz való jog nem az ártatlanok érdekeit szolgálja, hanem a bűnelkövetőkét, mert aki ártatlan, az jobban jár, ha beszél, mint ha csendben marad.

A Bíróság gyakorlata szerint is, amennyiben a terhelt hallgatásának észszerű okát megállapítani nem lehet, az ügyben eljárt hatóságoknak jogukban áll önmagában ebből a tényből a terheltre hátrányos következtetéseket levonni. Így a Murray v. the United Kingdom ügyben a Bíróság arra mutatott rá, hogy "a hallgatáshoz fűződő jog nem abszolút és nincs akadálya annak, hogy a hatóságok a terhelt hallgatásából az ügy egészét tekintve logikus és bizonyítékokkal kellően alátámasztott következtetéseket vonjanak le, különösen akkor, ha a szükséges eljárási garanciák is érvényesültek."[21]

4. A hallgatás jogának bevezetése a magyar büntetőeljárás-jogba

A modern büntetőeljárás-jogokban központi szerepe van a bizonyításnak, azaz annak, hogy milyen bizonyítási eszközöket lehet vagy kell beszerezni, milyen bizonyítási eljárások alkalmazhatók, melyek a bizonyítási tilalmak, vagy éppenséggel melyek azok az alapvető rendelkezések, amelyeket a bizonyítékok beszerzése

- 14/15 -

során mindenképpen tiszteletben kell tartani, továbbá, hogy mi lesz a sorsuk a törvénysértő módon beszerzett bizonyítékoknak.

A bizonyítékok rendszerében központi szerepe van a terhelt vallomásának. Mind a kontinentális, mind az angolszász eljárásjog szól a terhelt vallomásáról.

A terhelt vallomása elvileg lehet a bűncselekmény elkövetését (részben) beismerő vagy azt tagadó jellegű. A kontinentális eljárásjogi rendszer biztosítja a hallgatáshoz való jogot, ugyanakkor valójában vallomástételre ösztönzi a terheltet, a beismerést pedig általában valamilyen formában - például a büntetés kiszabása során enyhítő tényezőként kell értékelni - jutalmazza is. A vallomást tevő terhelt tekintetében a védekezési szabadság szinte teljes, azaz a terhelt hazudhat, védekezésének egyetlen korlátja, hogy mást bűncselekmény elkövetésével hamisan nem vádolhat. A hazugság joga tehát valójában a védekezés egyik pillére. A hallgatás jogát választó terheltet továbbá megilleti a változtatás joga is, azaz dönthet úgy, hogy nem tesz vallomást, de ezt az elhatározását később módosíthatja, ez a jogosultsága az egyes eljárási szakaszokon belül, mi több a kihallgatásának a folyamatában is létezik.

Ezzel szemben az angolszász rendszerben a terheltet a választás joga csak egyszer illeti meg, azaz dönthet úgy, hogy nem kíván vallomást tenni, és ezzel lemond a védekezéshez való jogáról, de utóbb nem állhat elő az eljárás során azzal, hogy meggondolta magát és vallomást kíván tenni. Abban az esetben viszont, ha vallomástétel mellett dönt, nincs lehetősége a kérdések között szelektálni, minden kérdésre köteles válaszolni, általában a tanúra vonatkozó igazmondási kötelezettség terhe alatt.

A büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény (továbbiakban: korábbi Be.) is elismerte a terhelt hallgatáshoz való jogát[22], hiszen a büntetőeljárás alá vont személy nem volt vallomásra kényszeríthető. Egyes szerzők szerint a terheltet a hallgatás jogáról, a törvény helyes értelmezéséből fakadóan figyelmeztetni is kellett volna. "Az 1973. évi I. törvény 4. § (3) bekezdése ugyanis előírta a hatóságoknak azt a kötelességét, hogy az eljárás résztvevőit valamennyi őket megillető jogról tájékoztassák. Azt pedig józanésszel senki nem vonhatta kétségbe, hogy a terhelt résztvevő (43. §) és a hallgatás jog [87. § (3) bek.]. A gyakorlat mégis makacsul tiltotta e jog megismertetését, féltve a nyomozások eredményességét, összekeverve a kioktatást a hallgatásra való buzdítással, vagy hivatkozva a terhelt »hallgatással ellentétes érdekeire« (azt hangsúlyozva, hogy csak a megtett vallomás »kényszerítheti ki olyan eljárási cselekmények elvégzését, amelyek a terhelt számára kedvező bizonyítékot produkálhatnak«)."[23]

A korábbi Be.-t az 1989. évi XXVI. törvény egészítette ki a figyelmeztetési kötelezettséggel.[24] Ennek rendelkezései szerint tehát kihallgatásának megkezdésekor, - másként fogalmazva az érdemi kihallgatás megkezdése előtt - a terheltet a hatóság eljáró tagjának figyelmeztetnie kellett arra, hogy

- nem köteles vallomást tenni,

- a vallomástételt a kihallgatása során bármikor megtagadhatja,

- amennyiben vallomást tesz, az bizonyítékként felhasználható.

A korábbi Be.-t módosító rendelkezés előírta azt is, hogy a figyelmeztetést és az arra adott terhelti választ jegyzőkönyvbe kell foglalni. Amennyiben a hatóság eljáró tagja a figyelmezetést elmulasztotta, az azzal a következménnyel járt, hogy a terhelti vallomás - tekintet nélkül arra, hogy az önmagát terhelő vagy önmagát mentő jellegű volt-e - bizonyítási eszközként nem volt figyelembe vehető. Az új rendelkezés 1990. január 1-jén lépett hatályba és "Történt pedig mindez akkor, amikor másutt már régen nem a figyelmeztetések feltétlen és kivételt nem tűrő alkalmazásának szorgalmazása, hanem az ésszerű kivételek, a törvényesség és célszerűség összeegyeztethetőségének és kompromisszumának keresése volt napirenden".[25] A lényegét tekintve a Be. a hallgatáshoz való terhelti jogosultságot a korábbi Be.-vel azonos módon garantálja, illetve tartalmazza a hatóság tagját terhelő figyelmeztetési kötelezettséget is.[26]

- 15/16 -

Összegzés

A kifejtettekre figyelemmel, az nem képezheti vita tárgyát, hogy az önvádra kötelezés tilalma és a vallomástétel megtagadásának joga, egyaránt alapeleme a tisztességes eljárásnak tehát a jogállami igazságszolgáltatásnak. A lényeg azonban e körben is a részletekben van. A Be. szerint a terheltet a kihallgatásának a megkezdésekor figyelmeztetni kell arra, hogy nem köteles vallomást tenni a vallomástételt, illetve az egyes kérdésekre történő válaszadást a kihallgatás folyamán bármikor megtagadhatja, de bármikor dönthet úgy, hogy vallomást tesz akkor is, ha korábban, a vallomástételt megtagadta. Figyelmeztetni kell arra is, hogy amit mond, illetve rendelkezésre bocsát, bizonyítékként felhasználható. Végül figyelmeztetni kell arra, hogy a vallomástétel megtagadása az eljárás folytatását nem akadályozza. A jelenlegi normarendszer szerint tehát a terhelt a vallomástételt teljes egészében megtagadhatja, dönthet úgy, hogy vallomást tesz, de kérdésekre nem válaszol, illetve, hogy vallomást nem tesz, de kérdésekre válaszol. E döntéseit az eljárás során megváltoztathatja, módosíthatja.

A részletszabályok teszik lehetővé azt a manapság elterjedt gyakorlatot, amely szerint a vádelőkészítés során a terhelt a vallomástételt megtagadja, majd a bíróság előtt vallomást tesz, oly módon, hogy az előre leírt vallomását felolvassa. Ezt követően úgy nyilatkozik, hogy a továbbiakban a vallomástételt megtagadja, illetve kérdésekre nem kíván válaszolni.

Amint már említettem az önvádra kötelezés tilalmából fakadóan a hallgatás jogának biztosítása elengedhetetlen feltétele a fair eljárásnak. E jogtól a terhelt semmilyen érdekre hivatkozással nem fosztható meg. A hallgatás jogának jelenlegi törvényi szabályozása azonban olyan, hogy az ügyek egy részében lehetetlenné válik a materiális igazság feltárása azért, mert a vádlónak a terhelt által a tárgyaláson felolvasott - a már megismert bizonyítási anyagra alapított - vallomásában állítottakat kellene cáfolnia úgy, hogy ebbe a folyamatba a terhelt nem vonható be.

Ezért csak - az önvádra kötelezés tilalmának sérelme nélkül - a vallomástétel megtagadásának jogát kellene biztosítani a számára, azaz a terheltnek a gyanúsításakor csak arra lenne jogosultsága, hogy azt eldöntse, kíván-e vallomást tenni vagy sem. Nemleges válasz esetén természetesen a terhelt megfosztaná saját magát az érdemi védekezés lehetőségétől, ez azonban a saját szabad döntésén alapuló következmény lenne. Amennyiben viszont a terhelt vallomást tesz, a bizonyításban játszott szerepét teljes körűvé kellene tenni, azaz a terhelt köteles lenne a kérdésekre válaszolni. Amint már említettem, az angolszász eljárásjogban az sem példa nélküli, hogy a büntetőeljárás alá vont személyt, ilyenkor igazmondási kötelezettség terheli és amennyiben ezen kötelezettségét megsérti, azt a büntető anyagi jog szankcionálja.■

JEGYZETEK

[1] KIRÁLY Tibor: Büntetőeljárási jog 4. Átdolgozott kiadás. Budapest, Osiris Kiadó. 2008. 294.

[2] BÁRD Károly: Emberi jogok és büntető igazságszolgáltatás Európában. A tisztességes eljárás büntetőügyekben - emberijog-dogmatikai értekezés. Budapest, Magyar Hivatalos Közlönykiadó, 2007. 244.

[3] Twining v. New Jersey 211 U. S. 78, 113 (1908).

[4] Malloy v. Hogan 378 U. S. 1, 84 (1964).

[5] Miranda v. Arizona 384. U. S. 436 (1966).

[6] VISKI László: Bírósági szervezet és büntetőeljárás az Egyesült Államokban. In: GÖDÖNY József A. (szerk.): Kriminalisztikai tanulmányok VII. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. 1969. 146.

[7] TÓTH Mihály: A "Magyar Miranda" első néhány éve. In: ERDEI Árpád (szerk.): Tények és kilátások (Tanulmányok Király Tibor tiszteletére). Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. 1995. 63.

[8] Dickerson v. U.S.A 530 U. S. 428 (2000).

[9] ERDEI Árpád: Tanok és tévtanok a büntető eljárásjog tudományában. Budapest, ELTE Eötvös Kiadó. 2011. 75.

[10] Az Egyesült Nemzetek Közgyűlése XXI. ülésszakán, 1966. december 16-án elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya kihirdetéséről szóló 1976. évi 8. törvényerejű rendelet 14. cikkének 3. bekezdése szerint "Az ellene emelt vád elbírálásakor mindenkinek teljes és egyenlő joga van legalább a következő biztosítékokra:

g) ne lehessen kényszeríteni arra, hogy saját maga ellen tanúskodjék vagy beismerje bűnösségét".

[11] Funke v. France 10828/84. (25/02/1993).

[12] Saunders v. the United Kingdom [G.C.] 19187/91 (17/12/1996).

[13] 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett "Az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény és az ahhoz tartozó nyolc kiegészítő jegyzőkönyvről".

[14] BÁRD i. m. 260-261.

[15] BÁRD Károly: Erkölcs és büntető igazságszolgáltatás - a hallgatás joga. HOLÉ Katalin - KABODI Csaba - MOHÁCSI Barbara: Dolgozatok Erdei Tanár Úrnak. Budapest, ELTE Állam- és Jogtudományi Kar. 2009. 21.

[16] Be. 82. § (1) bekezdés b) pont.

[17] Btk. 275. § (1) bekezdés.

[18] Williams GLAINWILLE: The Tactic of Silenc. London, New Law Journal 1987/6. 1107.

[19] TÓTH i. m. 66.

[20] Tehan v. United States ex rel. Shott, 382 U. S. 406 (1966).

[21] Murray v. the United Kingdom 18731/91. (1994).

[22] 87. § (1) A hatóság köteles a terheltet részletesen kihallgatni. A kihallgatás kezdetén a terhelttől meg kell kérdezni

a) nevét, születési helyét és idejét, anyja nevét, lakóhelyét és személyi igazolványának számát, továbbá hogy volt-e már büntetve vagy sem;

b) állampolgárságát, foglalkozását és munkahelyét, iskolai végzettségét, családi, kereseti és vagyoni körülményeit, állami szervnél, társadalmi szervezetben, szövetkezetben, valamint érdekképviseleti szervben viselt tisztségét, katonai rendfokozatát, kitüntetéseit, továbbá - ha büntetve volt - a büntetésére vonatkozó adatokat.

(2) A terheltnek módot kell adni arra, hogy a vallomását összefüggően előadhassa. Ezután kérdések intézhetők hozzá. Ha a terhelt vallomása korábbi vallomásától eltér, ennek okát tisztázni kell.

(3) A terheltnek joga van a vallomást megtagadni. A vallomástétel megtagadása esetén figyelmeztetni kell arra, hogy ezzel az eljárás folytatását nem akadályozza, de védekezésének erről a módjáról lemond.

(4) A terhelt beismerése esetén is meg kell szerezni az egyéb bizonyítékokat.

(5) Ha a terhelt vallomásában mást bűncselekmény elkövetésével vádol, ennek következményeire figyelmeztetni kell.

[23] TÓTH (1995) i. m. 68.

[24] 87. § (2) A terheltet a kihallgatásának megkezdésekor figyelmeztetni kell arra, hogy nem köteles vallomást tenni, a vallomás tételét a kihallgatás folyamán bármikor megtagadhatja, továbbá, hogy amit mond, az bizonyítékként felhasználható. A figyelmeztetést és a terhelt válaszát jegyzőkönyvbe kell foglalni. A figyelmeztetés elmaradása esetén a terhelt vallomása bizonyítási eszközként nem vehető figyelembe.

[25] TÓTH (1995) i. m. 68.

[26] 117. § (1) A terhelt kihallgatása előtt meg kell állapítani a személyazonosságát, ennek érdekében meg kell kérdezni a terhelt nevét, születési nevét, korábbi nevét, születési idejét és helyét, anyja nevét, lakóhelyének és tartózkodási helyének címét, az értesítési címét, a személyazonosító okmánya számát és az állampolgárságát. Ezekre a kérdésekre a terhelt akkor is köteles válaszolni, ha egyébként a vallomástételt megtagadja.

(2) A terheltet a kihallgatásának megkezdésekor figyelmeztetni kell arra, hogy nem köteles vallomást tenni, a vallomás tételét, illetve az egyes kérdésekre történő válaszadást a kihallgatás folyamán bármikor megtagadhatja, de bármikor dönthet úgy, hogy vallomást tesz, akkor is, ha korábban a vallomástételt megtagadta. Figyelmeztetni kell arra is, hogy amit mond, illetve rendelkezésre bocsát, bizonyítékként felhasználható. A figyelmeztetést, valamint a terheltnek a figyelmeztetésre adott válaszát jegyzőkönyvbe kell venni. A figyelmeztetés és a figyelmeztetésre adott válasz jegyzőkönyvezésének elmaradása esetén a terhelt vallomása bizonyítási eszközként nem vehető figyelembe.

(3) A terhelt kihallgatása a foglalkozására, munkahelyére, iskolai végzettségére, családi, kereseti és vagyoni körülményeire, továbbá a korábbi büntetésére és az eljárás tárgyától függően a katonai rendfokozatára, a címzetes rendfokozatára és a kitüntetéseire vonatkozó kérdésekkel kezdődik. Ezt követi a terhelt részletes kihallgatása.

(4) Ha a terhelt a vallomás tételét megtagadja, figyelmeztetni kell arra, hogy ez az eljárás folytatását nem akadályozza. Ha a terhelt vallomást tesz, figyelmeztetni kell, hogy a vallomásában mást bűncselekmény elkövetésével hamisan nem vádolhat. Arra a bűncselekményre nézve, amelyre a terhelt a vallomás tételét megtagadta, a terhelthez további kérdések nem intézhetők, és a terhelt a többi terhelttel, illetőleg a tanúkkal nem szembesíthető, kivéve, ha előtte úgy dönt, hogy vallomást tesz. A vallomás tételének megtagadása nem érinti a terhelt kérdezési, észrevételezési és indítványtételi jogát.

(5) Ha a terhelt vallomást kíván tenni, a vallomástétel lehetőségét biztosítani kell.

Lábjegyzetek:

[1] Belovics Ervin, egyetemi tanár (PPKE JÁK)

Tartalomjegyzék

Visszaugrás

Ugrás az oldal tetejére