Az Európai Parlament és az Európai Unió Tanácsa 1999. május 25-én fogadta el a fogyasztási cikkek adásvételéről és a kapcsolódó jótállás egyes vonatkozásairól szóló, 1999/44/EK irányelvet (a továbbiakban: az Irányelv), amelyet a tagállamoknak 2002. január 1-jéig kellett saját, nemzeti magánjogukba átültetni, illetve nemzeti jogukat azzal összhangba hozni.1 Az Európai Unió tagállamai e kötelezettségüknek - a határidő lejárta ellenére - csak részben tettek eleget.
A német és az osztrák jogalkotó megragadta az alkalmat, hogy átalakítsa a kellékszavatosság római jogi alapokon álló, a nemzeti polgári törvénykönyvekben szentesített rendszerét, s az Irányelv rendelkezéseinek átültetését a BGB, illetve az ABGB reformjával hajtotta végre, ezáltal elkerülve egy új adásvételi rétegjog kialakulását, s az azzal járó elhatárolási problémákból fakadó jogalkalmazási nehézségeket.2
A francia jogalkotó egyelőre nem tett lépéseket az Irányelv átvétele érdekében, abban a tudatban, hogy a nemzeti jog általában magasabb szintű védelmet biztosít a fogyasztónak, mint az Irányelv,3 azaz: nem szükséges módosítani a Code civil, illetve a Code de la consommation - lényegében azonos tartalmú - kellékszavatossági szabályait.4
Az olasz jogalkotó hagyományosan külön törvények (leggi comunitarie), illetve - a kormánynak adott felhatalmazás alapján - törvényerejű rendeletek (decreti legislativi) formájában veszi át az uniós irányelveket. Ez alól csak az általános szerződési feltételekről szóló, 1993/13/EK irányelv képezett kivételt, amikor a Codice civile módosításához folyamodtak.5 A fogyasztói vételről szóló irányelvet is a jogharmonizációs kötelezettségnek pusztán formálisan eleget téve, a Codice civile vonatkozó rendelkezéseivel való összeegyeztetést meg sem kísérelve vették át az olasz jogba, gyakorlatilag egyszerű fordítás formájában.
A franciához hasonlóan a spanyol jogalkotó sem ültette még át az Irányelv rendelkezéseit a nemzeti jogba, ennek során tekintettel kell majd lennie a Código civil szabályain túl az 1984-es fogyasztóvédelmi törvény (Ley General para la Defensa de los Consumidores y Usuarios), valamint az 1996-os kiskereskedelmi törvény (Ley de Ordenación del Comercio Minorista) rendelkezéseire is.
Az angol jogalkotó az Irányelv átvételét várhatóan nem az adásvétel jogát általában szabályozó törvény, az 1979. évi Sale of Goods Act módosítása, hanem egy, az 1972. évi European Communities Act-ben meghatározott jogforrás, ún. szabályozás (regulations)6 elfogadásával fogja megoldani.7
Hollandia az irányelvek átültetését hagyományosan a polgári törvénykönyv (Burgerlijk Wetboek, BW) módosításával oldja meg és nem külön törvénybe vagy alacsonyabb szintű jogszabályba foglalja azokat, a fogyasztói vételről szóló irányelv átvétele is a BW módosításával történt. A holland jogalkotó határozottan könnyebb helyzetben volt az Irányelv átvételét illetően, mint a többi tagállam, az új polgári törvénykönyv 1992-ben hatályba lépett hatodik és hetedik könyvének (a kötelmi jog általános és különös része) szabályai csak kis mértékű módosítást igényelnek.
A skandináv országok nem rendelkeznek modern értelemben felfogott polgári törvénykönyvvel, az adásvétel jogát külön törvényben szabályozták,8 e törvények megalkotása során azonban törekedtek a szabályok egységesítésére, egyfajta egységes skandináv vételi jog kialakítására.9 Ma Finnországban és Svédországban lényegében azonos tartalmú, egységes adásvételi törvény van hatályban, amelyet a bécsi vételi egyezmény szabályaira figyelemmel alkottak ugyan meg,10 de magát a bécsi vételi egyezményt is kihirdették annak eredeti formájában. Dánia hatályban tartotta korábbi, 1906-os adásvételi törvényét és a bécsi vételi egyezmény szabályait csak a nemzetközi kereskedelmi vételekre alkalmazza. Tekintettel arra, hogy maga az Irányelv is sok tekintetben követi a bécsi vételi egyezmény szabályozását, a skandináv országok is könnyebb helyzetben vannak az Irányelv átvételekor az Unió tagállamainak többségénél. Svédországban az általános adásvételi törvénnyel párhuzamosan külön fogyasztói adásvételi törvény (Konsumentköplagen) van hatályban,11 így az Irányelv svéd átültetése csak e törvényt fogja érinteni. Ez egyben azt is jelenti, hogy Svédországban a szabályok lehető legnagyobb egységesítése helyett az érintett rétegek szerinti differenciálást tartották fontosnak, s bár mindkét vételi törvény a bécsi vételi egyezmény hatása alatt áll, magát az egyezményt is kihirdették eredeti formájában, azaz a hasonlóságok mellett is külön szabályozás vonatkozik a vételre általában, a fogyasztói vételre, illetve a nemzetközi vételre.
A magyar jogalkotónak az Irányelv átvételekor arra kell törekednie, hogy a hibás teljesítés szabályait úgy alakítsa át, hogy azok a lehető legkevesebb módosítást igényeljék a polgári jog küszöbön álló rekodifikációja során.12 Éppen ezért magyar szempontból mindenekelőtt az Irányelv átvételének német módja érdemel figyelmet, hiszen Németországban az Irányelv átvételére a kötelmi jog átfogó reformja, egy polgári jogi rész-rekodifikáció keretében került sor,13 a német megoldás tehát jó példa lehet a magyar jogalkotó számára. Mindazonáltal már elöljáróban utalnunk kell két mozzanatra, amely megnehezíti a német megoldások esetleges alkalmazását. Egyrészt, Németországban - több más tagállamhoz (Ausztria, Franciaország, Spanyolország) hasonlóan - az adásvétel jogát az általános polgári törvénykönyvön túl kereskedelmi törvénykönyv (Handelsgesetzbuch, HGB) is szabályozza, másrészt a kellékszavatosságot a BGB nem a kötelmi jog általános részében, minden szerződésre vonatkozóan szabályozza, hanem az adásvétel, illetve a többi érintett szerződés körében, azaz a kötelmi jog különös részében.14
Az Irányelv a tagállami jogok közül a német jogra gyakorolta a legnagyobb hatást, ugyanis az Irányelv átvétele összekapcsolódott a kötelmi jog általános reformjával, amely célból már 1984-ben bizottságot (Schuldrechtskommission) hozott létre a Szövetségi Igazságügyi Minisztérium.15 A bizottságnak három kérdéskörben kellett állást foglalnia: hogyan lenne célszerű korszerűsíteni a szerződésszegés általános szabályait, a szavatosság szabályozását az adásvétel és a vállalkozás körében, valamint az elévülés szabályait. A bizottság jelentését 1992-ben tették közzé,16 a jelentésben javasolt reformok megvalósulása azonban hosszú időn keresztül váratott magára, s az Irányelv átvételének kötelezettsége nélkül alighanem máig sem történt volna előrelépés. Nem elhanyagolható tényező volt még, hogy az 1989-től Németországban is hatályos bécsi vételi egyezmény nehezítette az adásvétel jogának áttekinthetőségét.
A német jogalkotó végül az Irányelv átvételéhez kapcsolódóan a kötelmi jog átfogó módosítása, azaz az 1984-ben létrehozott kötelmi jogi bizottság javaslatainak (legalábbis részleges) megvalósítása mellett döntött, így a kellékszavatosság reformján túl a szerződésszegés általános szabályai, illetve az elévülés szabályai is alapvető változásokon mentek keresztül.17 A szerződésszegés általános szabályai körében több, a jogtudományban és a bírói joggyakorlatban kialakult és megszilárdult, de eddig nem kodifikált jogintézményt törvényi szintre emeltek, így a culpa in contrahendo, a Vertrag mit Schutzwirkung zugunsten Dritter, a positive
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
