A következő tanulmányok a XXIX. Országos Diákköri Konferencia Állam- és Jogtudományi Szekciója Telekommunikációs és Média Jogi Tagozatában díjazott dolgozatok rövidített változatai.
A szerkesztőség ezúton is gratulál a díjazottaknak és minden résztvevőnek!
Az Európai Közösségben a gazdasági verseny általános szabályozása tagállami és közösségi szinten egyaránt létezik, bizonyos értékhatárok fölött utóbbi alkalmazandó a tagállamival szemben. Azonban egyes szabályozott iparágakban1 a versenyjog egyedüli alkalmazása piaci kudarcokhoz vezet, ezért a hatékony verseny (Competiton on the merit) biztosítása érdekében szükséges az adott szektorra irányadó külön szabályok - versenyjogi normákkal párhuzamosan történő - alkalmazása.2 A média is egy olyan iparág, amelyben nélkülözhetetlen a szektorspecifikus rezsim léte és alkalmazása. Ez tagállami szinten biztosított szabályozás, ami közösségi szempontból szükségképpen töredezett. A média közösségi léptékű koordinációja kizárólag az audiovizuális politika szemszögéből, a szabályozási keretet biztosító, a "Határok nélküli televíziózásról" szóló 1989-es irányelv,3 valamint az azt modernizáló 1997-es irányelv4 és 2007-es "audiovizuális médiaszolgáltatásokról" szóló irányelv5 mentén valósul meg.
A távközlés és a média a digitális technológiák terjedésével egyre inkább összemosódik, ezért a vonatkozó különszabályozást több okból érdemes együtt kezelni.6 Ez a megközelítés közel sem jelenti, hogy a távközlésre adott szabályozás azonos a médiajoggal. Először, az azonosság oka a szolgáltatások értelmében felfogott koncentrálódás, hiszen egyre több telekommunikációs szolgáltató nyújt egyben tartalomszolgáltatást is (vertikális koncentráció). Másodszor, éppen a koncentráció fokozódása miatt szükséges a felvásárlások és fúziók esetén a távközlés és a média iparági jellemzőit - nevezetesen a dinamikus piaci sajátosságokat - fokozottan figyelembevevő ex ante szabályozás, ami így nem állja útját a fejlődésnek. Harmadszor, a szolgáltatások konvergenciája - például a mobilkészülékekre audiovizuális tartalmakat közvetíteni képes 3G - miatt, ugyanis azokban egyszerre találhatóak meg a távközlési és médiaszolgáltatások jellemzői.7 Ezeket a kérdéseket már a kilencvenes években felvetette az Európai Bizottság,8 mint a különböző - például verseny és audiovizuális - politikák és szabályozási koncepciók konvergenciája. A felismerés korainak bizonyult ugyan, de korántsem végleg elvetendőnek.
A fenti hasonlóságok ellenére - részben iparági sajátosságok miatt - jelentős különbségek vannak a távközlés és a média iparág között, a hírközlési jogi és a médiajogi különszabályozás így természetesen nem azonos. Először is, a távközlési jog területeinek jelentős része feltételesen alkalmazandó, ha az általános versenyjog eszközei nem alkalmasak a hatékony verseny biztosítására. Másodszor, a feltételesség mellett a hírközlési jogi szektorspecifikus szabályozás alkalmazásának időbeli korlátozottsága miatt sem indokolt a hírközlés és a média különszabályozását összemosni; a médiajogi rendelkezések alkalmazása nem korlátozódik meghatározott időszakra. Harmadszor, a telekommunikáció szabályozható alapvetően versenyszemléleti metodológia szerinti szektor-specifikus normákkal.9 Ezzel ellentétben, a médiaiparban a feltételesség és az időbeli korlátozottság éppen a versenyjogtól eltérő alapokon lévő szabályozás miatt értelmezhetetlen, mivel a médiajogi eszközöket minden esetben előzetesen, a véleménynyilvánítás sokszínűségének megőrzését alapul véve kell alkalmazni. Végül pedig, a gazdasági alapú szabályozás sikertelensége az oka a média különszabályozásának, amire Arino mutat rá, három közös, de mégis különböző tartalmú intézmény - a közérdek, az iparági koncentráció, a médiapiacok sajátos felépítése - számbavételével.10 Ennek következtében a média természeténél fogva hajlamos homogenitásra, valamint a piaci szereplők középre helyezkedésének ösztönzésére,11 aminek korrekciójára a versenyjog önmagában nem alkalmas, mert a gazdasági értelemben definiált szélesebb választék nem garancia azok tartalmának változatosságára.12
A konvergenciát elemző 1997-es Zöld Könyv a létező keretszabályozás három lehetséges továbbfejlesztését vázolja föl. Először is nyitva áll a lehetőség a régi - tehát hírközlés és műsorszolgáltatás közötti - megkülönböztetés alapján álló nemzeti szabályok fenntartása. Másodszor olyan keretszabályozásról beszél a Zöld Könyv, melyben a hírközlés és a média szabályozása csak bizonyos pontokon lenne közös, mellette maradnának az egyes szektorokat önállóan rendezendő kérdések. Harmadszor, a hírközlési jogi és médiajogi különszabályozás teljesen eggyé szerkesztését is felvázolja a Bizottság. Jelenleg nincs objektív alapja a modellek közötti egyértelmű döntésnek, de az biztosan állítható, hogy a mostani széttagoltság a közeljövőben nem rendezhető egy közös keretszabályozás alá.13 Ennek ellenére, a médiajog egyre inkább leírható versenyjogi speciális különszabályozásként, ami a hírközléshez hasonlóan a technika és a piac konvergenciájából, valamint az ex ante szabályozási elvből fakad.
A médiaiparban releváns upstream és downstream piacok között különböztetünk, ahol utóbbi lényegében hírközlési jogi értelemben felfogott átviteli hálózati, előbbi pedig a sugárzott tartalmi piacokat jelöli. Az alábbiakban e piacok az Európai Bizottság piac-meghatározási gyakorlata alapján elemezzük.
A releváns piac meghatározása azt a terméket azonosítja, amely tekintetében két vagy több piaci szereplő között versenyhelyzet áll fent,14 és e termék meghatározására, helyettesíthetőségére, a helyettesíthetőség mértékére, valamint minőségére keresi a választ.15 Ugyanis kizárólag a termék- és a földrajzi piacok pontos definiálása után tisztázható a gazdasági erőfölény kérdése, így a következőkben először a releváns termék-, utána pedig a földrajzi piac definiálására kerül sor.
A versenyjogi értelemben felfogott releváns termékpiac a helyettesíthetőség elméletén keresztül határozható meg, ami a keresleti és a kínálati helyettesíthetőség módszerét foglalja magában.16 E szerint "a releváns termékpiacon elhelyezkedőnek tekintjük mindazokat a termékeket és/vagy szolgáltatásokat, amelyek - tekintettel a termékek tulajdonságaira, így az áraikra valamint felhasználási céljaikra - az átlagfogyasztó számára felcserélhetők, vagy helyettesíthetők egymással."17 E módszer a termékpiac leírásának az EK versenyjogban alkalmazott egyik, hagyományos eszköze.18 Ez a módszer azonban általában nem elegendő, ezért az ún. hipotetikus monopolista19 - SSNIP20 - tesztet is alkalmazzák, ami megmutatja, hogy egy termék árának relatíve alacsony, de tartós, 5-10%-os emelkedése esetén a fogyasztók mely termékek fogyasztására térnek át. Az áremelkedés "ceteris paribus" csak egy termék viszonylatában következik be. Így a fogyasztók által választott új termékek lesznek az eredeti termék helyettesítői, tehát azonos termékpiacon helyezkednek el. További, az árrugalmasságot,21 és az eltérési arányt22 vizsgáló módszerek is léteznek, azonban a tanulmánynak nem célja ezek bemutatása.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
