Aranybulla, Pragmatica Sanctio, áprilisi törvények, dualizmus, revíziós politika, kommunizmus, rendszerváltás. Magyarország alkotmányos történetéről sok mindent lehet mondani, de azt, hogy egysíkú vagy unalmas lenne, semmiképp sem. Az ország 1000 éves történetében rengeteg, az alkotmányos rendszert gyökeresen felforgató változáson ment keresztül, melyet szinte értelmetlen a nyugat-európai államok alkotmányos fejlődéséhez hasonlítani. Ez az alkotmányos instabilitás, alapvető alkotmányos értékeink képlékenysége a 21. században továbbra is teret enged Magyarország alkotmányának politikai játszmákban való elbagatellizálására, melyek közül egy a bal- és a jobboldal jogi, illetve politikai alkotmányossági koncepcióinak örökös konfliktusa.
Ennek a tanulmánynak a célja, hogy a Bruce Ackerman amerikai jogtudós, a Yale Law School tanára által részletesen kidolgozott, és a jogi-politikai kétpólusú alkotmányelméletben konszenzusteremtő céllal született dualista alkotmányossági paradigmát értelmezze, és alapelveinek kiemelésével működésre való alkalmasságát vizsgálja a magyar alkotmányos rendszerben. Ki fogja emelni azokat a sarokpontokat, melyek olyan alkotmányos kritériumokat foglalnak magukban, amelyekre a mai modern magyar alkotmányosság építeni tudna, és szüksége is lenne rá. A modellből kiemelt "esszenciák" és "elvek" értelmezése mellett a lehető legszélesebb körben szeretném bevonni az ezekhez fűződő hazai és nemzetközi szakirodalmi véleményeket, alátámasztva ezzel jelentőségüket, kiemelve az azokat érő esetleges kritikákat.
Ha mi, magyar emberek szeretnénk egy stabil, és mindenkinek a lehető leginkább kedvező alkotmányos rendszert megteremteni, a jogi és politikai alkotmányossági paradigmáinak ütközése elkerülhetetlen, a könnyen hevülő politikai hangulat miatt pedig kiemelkedően fontos, hogy ez az ütközés közérthetően, mindkét oldal felé nyitottan és pozitív felfogásban történjen meg. A cikkben így igyekszem a hangsúlyt a két paradigma objektív, valamint (amiket még fontosabb megérteni) szubjektív pozitívumaira, azok finomhangolására helyezni. Antal Attila szerint "a dualista megoldás közvetíteni (mediálni) kíván a szemben álló nézetek között",[1] ezt az állítást pedig szeretném a cikkem egyik tételmondataként alkalmazni, hiszen jogon és politikán átívelve, a kommunikáció és a konszenzus mint alapvető emberi értékekként írja le két ellentétes nézet egymással való megbékítését a közjó érdekében.
Ahhoz, hogy egy közös nevezőt fel tudjunk vázolni a két paradigma között, mindenképp be kell mutatnunk ismertetőjegyeiket. A következőkben a politikai és a jogi alkotmányosságot szeretném az azt korábbiakban kidolgozó szerzők művei alapján bemutatni, a teljesség igénye nélkül, szakirodalmi, néhol pedig saját véleményt is rögzítve. Fontos kihangsúlyozni, hogy a rövid leírásokban azokat a jellemzőket gyűjtöttem főképp össze, melyek a korábban is említett közös nevező körülírásában kulcsszerephez fognak jutni.
A politikai alkotmányosság (vagy Ackerman, illetve Győrfi szavaival: monista alkotmányfelfogás) fogalmát legszélesebb körben a magát jobboldali, republikánus politikai nézeteket képviselő brit jogtudós, a University College London professzora, Richard Bellamy dolgozta ki Political Constitutionalism: A Republican Defence of the Constitutionality of Democracy című művében.[2] Bellamy művében a politikai alkotmányosságot három állítás alapján írta körül: (1) az alkotmányos értékek politika alóli kivonása miért vezethet a bírói hatalmi ág zsarnokságához, (2) ez milyen hatással van az egyének egyenlő bánásmódban való részesülésére, (3) mindez pedig csak egy olyan politikai rendszerrel kerülhető el, melyben minden individuális állampolgár szava egyenlő, és a polgárok felismerik és tiszteletben tartják egymás jogait és véleményeit.[3] Más szavakkal élve, a politikai alkotmányosság lényege abban fogható meg, hogy egy állam alkotmányának mindig képlékenynek kell lennie a politikával szemben, mindig a többség politikai akaratát kell előnyben részesíteni a kisebbségek védelme helyett. A kisebbségek jogainak védelme a többség belátására van bízva, így Bellamy hatalmas felelősséggel terheli a politikai többséget. Megállapíthatjuk, hogy ez a paradigma egy olyan szürreális politikai valóságban lehet csak mű-
- 90/91 -
ködőképes, ahol a többség eljárása mindig szem előtt tartja a kisebbségek védelmének szükségét.
Érdemes itt kitérni azokra az alkotmányjogi elgondolásokra, melyekre Bellamy is támaszkodott amikor a politikai alkotmányosságról írt, mint például az Egyesült Királyság alkotmányosságának egyik meghatározó alappillére, a parlamenti szuverenitás tana. A. V. Dicey szerint "a Parlamentnek joga van bármilyen jogot létrehozni vagy eltörölni, ezen felül senkinek, illetve semmilyen testületnek nincs joga a Parlament jogalkotását felülírni".[4] Dicey ezen állítása még az angol korona 19. század végi, erősen imperialista éveiben fogalmazódott meg, és már a 20. század elején megdőlt amikor a Birodalmon belüli függetlenségi törekvések miatt több szempontból is kétségek vetődtek fel a Birodalmi (westminsteri) Parlament szuverenitásával kapcsolatban.[5]
A jogi alkotmányosság, azon belül Ackerman és Győrfi szavaival élve az alapjogi fundamentalizmus elvét általában baloldali meggyőződésű jogtudósok képviselik, de objektív látásmódja miatt szeretném itt is Richard Bellamy három alapgondolatából kiindulva bemutatni, hogy mi is az az alapjogi fundamentalizmus. Bellamy szerint a jogi alkotmányosság lelke abban rejlik, hogy (1) az alapjogok alkotmányos védelme szükséges, hogy a kisebbségek védve legyenek a többség zsarnokságával szemben, még akkor is, ha a demokratikus alapelvek elméletben biztosítják ezeket a jogvédelmi eszközöket, hogy (2) a jog integritásának megvédéséhez szükségesek azok a törvények, melyek a bíróságokat a jogértelmezésben és így a jogvédelemben segítik, illetve, hogy (3) vannak olyan alapvető jogok melyek magából a demokratikus folyamatból erednek, így ezek megsértésével egy demokrácia önmagának mondana ellent.[6]
Győrfi ezekből adódóan azt állapítja meg, hogy a jogi alkotmányosság hívei szerint az alapvető jogok védelme elsőbbséget élvez a demokratikus folyamatokkal szemben, a demokratikus folyamat csak addig legitim, amíg az nem sért alapvető jogokat.[7] Ez egy nehéz kérdést vet fel, mivel a jogi és a politikai alkotmányosság paradigmáinak ütközésekor vélhetően egyik fél sem tudná meggyőzni a másikat azon a téren, hogy egy jól működő demokráciában az alapjogoknak, vagy a demokratikus folyamatnak van elsőbbsége.
A jogi alkotmányosság egyik legfontosabb intézménye az alkotmánybíróság, és alapvetően a bíróságok centrális szerepe. A politikai alkotmányosság híveinek egyik alapvető félelme a jogi alkotmányossággal, és így az alapvető jogok politikától független alkotmányjogi védelmével kapcsolatban, hogy a bírói mérlegelés miatt a hatalom a bíróságok kezében koncentrálódna, túl nagy befolyást engedve ezzel személyes látásmódjuknak, mely felett szinte lehetetlen demokratikus kontrollt biztosítani. Erről szólt többek között a Jogelméleti Szemlében cikksorozatként megjelent jurisztokrácia-vita, amely során több alkotmányjogász is megosztotta a véleményét, fellépve a jogi alkotmányosságot támadó Pokol Bélával szemben. A bíróságok hatáskörének meghatározása ezen a téren legfőképpen azt a kérdést veti fel, hogy mennyire és milyen módon szeretné a jogi alkotmányosságot támogató alkotmányozó hatalom a liberális alapjogokat alkotmányba iktatni, hiszen valamennyiben az elv épp önmagának mond ellent: az alapvető jogok és védelmük körülírása pont, hogy a bíróságok mérlegelési körét csökkentené, így korlátot szabva hatalmuknak.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
