Megtisztelő a számomra, hogy e jeles alkalommal megoszthatom Önökkel néhány gondolatomat.
Mióta a gyakorlattól némiképp elszakadtam, felszólalásaim alkalmával igazságügyi körökben olykor a szememre vetik, hogy a tudomány és az oktatás emberei könnyebben és felelőtlenebbül beszélhetnek, mint azok, akik döntéseikkel emberi sorsok jövőjét befolyásolhatják, s akiket ráadásul a törvény el is tilt attól, hogy érveiket az érdemi határozatuk indokain túlmenően kommentálják. Van tehát bennem némi elfogódottság: vajon a számomra megadatott "könnyelmű beszéd" méltó lehet-e a jubileumhoz és a jelenlévők személyéhez.
Az aktuális helyzet azonban az ünnepi évfordulón kívül talán mégis kicsit megkönnyíti a dolgomat, az apropó ugyanis kézenfekvő. Most lépett hatályba hatodik büntető eljárásjogi kódexünk, s a szakma érintett reprezentánsai, mint minden jelentősnek minősített változáskor, reményekkel és némi - persze rutinosan leplezett - szorongással figyelik, mire számíthatnak az új jogi környezetben, mi vár rájuk.
Én erre most még nyilván nem tudok pontos választ adni, arra vállalkozom csak, hogy pár, a törvény igazságszolgáltatás szervezetével és működésével kapcsolatos impressziómat vázoljam.
A büntetőeljárási kódex formálisan befejezte a büntető jogrendszer átalakítását. A 2012-es Btk., és az egy évvel későbbi büntetés-végrehajtási törvény után a harmadik "alapmű" is a mindennapok gyakorlatának részévé vált.
Az első erős aggodalom-hullámon és kritikai dömpingen mostanra talán túl vagyunk. Az előző év arra jó volt, hogy segített a szokatlanul terjedelmes jogszabályokat lassan, ha nem is megszeretni, inkább megszokni, elfogadni.
Más választásunk amúgy sincs.
Egyébként pedig, egyre inkább erősödni látszik az a benyomásom is, hogy maga az írott joganyag csak azokat téveszti meg állítólagos újdonság-dömpingjével, akik a régi törvényeket s az eljárásjog alapvető szemléletét, hangsúlyait korábban nem ismerték.
Örvendetes, hogy a kodifikátorok ezúttal is mértéktartóak voltak: felismerték és elfogadták, hogy forradalmi, a rendszert alapjaiban átformáló újításokra nincs, nem lehet reális igény.
A törvényt lapozva persze ijesztően idegennek tűnő fogalomrendszerrel szembesülhetünk, amíg lényegében ki nem derül, hogy például
- az egyezség a tárgyalásról lemondás továbbélése;
- a bűnügyi felügyelet a házi őrizet és a lakhelyelhagyási tilalom olvasztótégelye;
- a feltételes ügyészi felfüggesztés a korábbi vádhalasztásnak felel meg;
- az egyszerűsített felülvizsgálat a különleges eljárások túlnyomó többségét gyűjti össze;
- a büntető végzés csak a tárgyalás mellőzésének szerencsésnek nem is nagyon nevezhető átkeresztelése;
- s előkészítő eljárás is csak azért kellett a nyomozás
- 465/466 -
elé, hogy ne büntetőeljáráson kívül folyjék a titkos információgyűjtés,
Még a különleges bánásmód szabályai sem tartalmaznak olyan intézményt vagy előírást, amelyeket a korábbi törvény szinte kivétel nélkül ugyanígy más néven, vagy más helyen ne szabályozott volna.
Az átnevezés mellett az átstrukturálás a hangsúlyok áthelyezése persze sokszor alaposan megtörtént. Ez azonban, különösen remélt hatásában, következményeiben sokszor inkább az új szemléletet ösztönző módosítás, mintsem tartalmi megújulás.
Azt szoktam olykor a hallgatóimnak mondani - s ezzel talán a nem büntető ügyszakban dolgozó kollégák is egyetértenek - hogy akár az anyagi jogban, de még inkább az eljárási jogban teljesen új, minden korábbi elvtől, intézménytől eltérő, a tradíciókat gyökeresen felforgató megoldások hirdetőitől lehetőség szerint óvakodnunk kell. Aki a történelmi tapasztalatokat - mégoly jó szándéktól vezérelve is - megtagadja, az aligha válik majd a későbbi történelmi tapasztalatok forrásává.
Lássuk hát, ha alig megengedhető leegyszerűsítéssel is, az idáig vezető út fontosabb állomásait.
A 2017. évi XC. törvény hatodik az e tárgykört érintő írott kódexeink sorában. Nagy elődjének, az 1896. évi XXXIIII. törvénycikknek még az úttörők nehéz munkáját kellett felvállalnia. Meg kellett szüntetnie a szinte feudális viszonyok továbbéléséből, a szokásjog esetlegességéből eredő széttagoltságot (ami országrészeket és vádlotti csoportokat egyaránt érintett), s ez önmagában nagy lépés volt a jogbiztonság felé.
Akkor évszázadok mulasztását kellett bepótolni.
Ahogy Csemegi Károly írta a XIX. század reformtörekvéseiről: "Mert sokáig nem reformáltunk, azért kellett egyszerre és sokat reformálnunk. Mert sokáig elzárkóztunk a század bölcsészetének igazságai elől, azért kellett a visszautasított igazságok egész mennyiségét egyszerre és tömegesen elfogadnunk. Mert alkotmányunknak a feudalismus osztályrendszerén alapuló szervezete állott útjában az újkor eszmei igazságainak és oeconomalis szükségeinek, azért kellett az ősi alkotmány e tiszteletre méltó, de észrevétlenül porhanyóvá vált és csakis akadályul szolgált bástyáinak az első erős támadástól lehullaniok."[2]
Csemegi Károlyról, a róla elnevezett méltán híres anyagi jogi kódex fényében kevésbé közismert, hogy a bűnvádi eljárás kidolgozásában is jelentős szerepet vállalt. 1877-ben, amint végzett az anyagi büntetőjog kodifikálásával, máris megbízta őt Perczel Béla igazságügy-miniszter azzal, hogy készítsen eljárásjogi javaslatot is. A következő tíz esztendőt - hosszabb időt, mint amennyit a Btk. készítésével töltött - Csemegi ennek formába öntésével, és a tervezet alapos indokolásával töltötte. Ő volt talán az egyetlen olyan kodifikátor, aki emellett, vagy inkább eközben kúriai bíróként elveit a gyakorlatban is alkalmazta.
1881 végén elkészült első javaslatával, amellyel nem kisebb vihart keltett, mint annak idején anyagi jogi elképzeléseivel.
A meglepetés oka elsősorban az esküdtszék mellőzése volt.
Csemegi nem titkolta, hogy elvben az esküdtszék híve, ám az intézményt akkor, elsősorban gyakorlati okokból, mint országának és korának jó ismerője nem látta megvalósíthatónak. Úgy vélte, a soknemzetiségű Magyarország eltérő nyelvű, kultúrájú és hagyományú részei lehetetlenné tennék a laikus esküdtek pártatlan bíráskodását. Ennek okát elsősorban nyelvi nehézségekben látta, ám a soknyelvűséget távolról sem formálisan, hanem az eljárási garanciák függvényében vizsgálta.
"Minden garantia között, amelyet a bűnvádi eljárás nyújtani képes, a legelső és legföltétlenebb a közvetlenség" - írta. "Abból áll a közvetlenség megbecsülhetetlen értéke, hogy az ítélők meghallgatva és megértve a vád- és védbeszédeket, meggyőződjenek, hogy azon, igen gyakran csakis egy subtilis külömbségtől függő ismérv, mely a büntetendő cselekményt a bűntelentől, a súlyosabb bűntettet az enyhébb cselekménytől elválasztja, a concrét esetben tettleg fennforog-e vagy sem? fenforgása bizonyíttatott-e vagy sem?
Már most, ha az esküdtek fele, vagy egyharmada, vagy habár csak két esküdt nem érti a nyelvet, a melyen a vádlott és a tanuk szólanak: létezhetik-e akkor közvetlenség ? ... Az észleltek és a felismertek komoly megfigyeléséből nyert valódi és lelkiismeretes meggyőződés fog-e nyilatkozni ez esetben azon esküdtek szavazatában a kikre nézve a védelem üres pompa, haszontalan idővesztegetés volt, mert annak egy szavát sem értették? Bizonyára nem."[3]
Csemegi érvelését sokan - köztük jeles jogtudósok, pl. Fayer László - támadták, azt állítva, hogy a kifogás nem alapos, mert azokban a városokban ahol esküdtszéket kellene szervezni elegendően vannak magyar anyanyelvűek, s a vegyes lakosságú vidékeken lakók általában több nyelven beszélnek.
Kisebb teret szenteltek azonban a javaslat indokolásában olvasható másik érvnek, ami mai szemmel nézve talán még érdekesebb. Csemegi ugyanis attól tartott, hogy az esküdtek választása könnyen politikai erőviszonyok függvényévé válhat.
Erről ezt írja:
"A türelmetlenség, az elnyomás a politikai pártoknak nem ismeretlen tulajdonságai. Minden művelt állam legfőbb gondját arra irányozza, hogy bíróságaitól távol tartsa a politikai pártok befolyását. Az esküdtszék, melyet a politikai pártok választási küzdelme hoz létre, a győztes pártnak lenne creatúrája, ennek céljait és törekvéseit - nem az igazságét szolgálná. Ily esküdtszék mellett, a mint felszabadíttatnának bizonyos bűntettek, úgy másrészről az ártatlanság nem mindig találna biztos oltalmat."[4]
Az esküdtszék hívei erősebbek voltak, Csemegi meg-
- 466/467 -
sértődött, lemondott, de gondolatait az új kodifikációs bizottság nagyrészt felkarolta.[5]
A századfordulón hatályba lépett első bűnvádi perrendtartás a kor igényeinek megfelelően vegyes rendszerű kódex volt, készítői kiemelt ügyekben vizsgálóbírót és esküdtszéket tartottak indokoltnak, Csemegi már nem érhette meg, hogy a társasbíráskodás e formája mindössze alig több mint egy évtizedig működött. A törvény további vezérelvei a ma jogásza számára is ismerősek:
- az anyagi igazság kiderítésének követelménye;
- a bírói függetlenség, a funkciómegosztás;
- a védelem szabadsága;
- a bizonyítékok szabad mérlegelése;
- közvetlen, nyilvános, szóbeli főtárgyalás;
- a jogorvoslat megengedése, kétfokú fellebbviteli rendszer.
Az eljárás menetét illetően a nyomozó hatóság által végzett fakultatív nyomozást bírói vizsgálat, vádemelés, majd - törvényben kötelezővé tett esetekben - a vád megalapozottságáról dönteni hivatott vádtanácsi eljárás követte, s ezután került sor az első, fellebbezés esetén a másod-, semmisségi panasz esetén pedig a harmadfokú eljárásra. A kisebb súlyú ügyekben a járásbíróságok ítélkeztek, egyesbíróként eljárva.
Itt most nincs lehetőség az első Bp. bővebb méltatására. A törvény - jóllehet átélt két háborút és néhány rendszerváltozást, ötvenkét év alatt kevesebbszer módosult, mint a fiatalkort éppen csak megérő fiatalkorba lépő, mindössze tizennégy éves hatályos törvényünk. Az egyik modifikáció az egyesbíró intézményét részben kiterjesztette a törvényszékre is (1930. évi XXXIV tc.).
1951 májusában az új Büntető Perrendtartás elfogadását a következő szavakkal indokolták: "az új törvényben a gyakorlati élet büntetőjogászai mindenekelőtt azt köszöntik, hogy eltakarítja azt az áttekinthetetlen és sokszor egymásnak ellentmondó eljárásjogi paragrafus-rengeteget, amely büntető igazságszolgáltatásunknak nem segítője, hanem gátja volt. [...] A félévszázados törvény 592 §-ával és az ezt kiegészítő törvények és rendeletek paragrafusainak valóban megszámlálhatatlan tömegével szemben, az új törvény 254 §-ban világos és könnyen áttekinthető rendszert létesít."[6]
Erre az új szemlélet lehetőséget is adott. Ha az értékeléseket megtisztítjuk az ideológia hordaléktól, lényegében az derül ki, hogy szakítottak azzal a felfogással melynek "egyik fő jellegzetessége a formális perbeli jogosítványok aprólékos és kazuisztikus kiépítése mellett az eljárásnak számos különálló fázisra való felbontása volt (nyomozás, vizsgálat, vád alá helyezési eljárás, főtárgyalás, kétfokú fellebbviteli eljárás)és ezek a fázisok, szakok, mind különböző fórumok előtt folytak le."[7] Ezt váltotta tehát fel - igaz nem egy csapásra, hanem fokozatosan a vizsgálati és vádtanácsi eljárás elhagyása és az egyfokú fellebbvitel bevezetése[8]. A törvény mindössze három szakaszt szabályozott, a nyomozást, az elsőfokú bírósági eljárást és a fellebbviteli eljárást. Az egyesbíró intézménye helyett a népi ülnöki rendszer 1949-es létrejöttével általánossá vált első fokon is a társasbíráskodás és a laikusok ítélkezésbe történő bevonása[9].
Mielőtt továbblépünk, közbevetőleg álljon itt egy megjegyzés, ami akár minden az eljárásjogot retrospektív módon is érintő értékelésnek egyik fontos tanulsága is lehetne: az 1951-es törvény valóban áttekinthető, s bizonyos garanciáktól sem mentes szisztémát épített fel. Már az elején szerepelt benne például a "személyi szabadság biztosításának" és a "nyilvánosságnak" az alapelve vagy "a terhelő és mentő körülmények figyelembevételének" követelménye. Ugyanakkor e keretek között koholt és kirakatperek tízezrei zajlottak a jog megcsúfolásával. A törvény - bármely törvény - tehát nem csak eszköz, hanem díszlet, vagy paraván is lehet, a jogtiprásoknak törvényes látszatot is kölcsönözhet, ha a politika kiszolgálójaként alkalmazzák.
Ezért kell jelentős jogállami vívmánynak és valódi tartalmi garanciának tekintenünk a mai független, pártatlan, befolyásolhatatlan és szakmailag is kikezdhetetlen bírói szervezetet.
- 467/468 -
Az 1962. évi 8. tvr. néhány új elv és intézmény bevezetésétől eltekintve inkább a korábbi törvény kissé kibővített novellájaként értékelhető. Persze ennek előkészítésekor is visszaköszön a mindig elmaradhatatlan indok: "A mind elvi, mind pedig gyakorlati okokból elkerülhetetlenné vált átfogó újraszabályozás kézenfekvő lehetőséget nyújtott az időszerű szerkezeti és a kódex rendszerét is szűkebb körben érintő változtatásokra, valamint arra is, hogy a büntető eljárásra (immáron tehát nem büntető perrendtartásra) vonatkozó tételes szabályok - az évek során kialakult szétszórt szabályozás kiküszöbölésével - egységes rendszerben nyerjenek áttekinthető elhelyezést."[10]
S íme, 50 év távlatából még egy "örökzöld" a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa által jegyzett jogszabály indokai közül:
"A büntető eljárás szabályozásának egyik legfontosabb követelménye a bűnüldözés hatékonyságának biztosítása. Ennek érdekében - a hatályos eljárási szabályok tökéletesítésével - fokozni kell a büntető eljárás gyorsítását és egyszerűsítését, az ítélkezés időszerűségéhez fűződő büntetőpolitikai célkitűzések elérését."[11]
A nyomozás túlsúlya mellett háttérbe szorult az eljárási feladatok megoszlása, amit markánsan jellemez, hogy a vádelejtés nem kötötte a bíróságot. Igaz vádelejtésre ekkor nem is igen került sor.
Az 1973. évi I. tv. a szocialista blokk országai közül elsőként deklarálta az ártatlanság vélelmét. A két évvel korábbi Btk.-módosításhoz igazodva bevezette a differenciált bűntetti, illetve vétségi eljárást, amitől azt remélték, hogy a bűncselekmények eltérő súlyának eljárásjogi konzekvenciái hozzáárulhatnak a gyorsabb, rugalmasabb elbírálásához. A vétségi ügyek egyesbíró elé kerültek, kimondatlanul visszatérve a bűnvádi perrendtartás felfogásához, mintegy már ekkor megágyazva a mai radikálisabb szabályozásnak.
A ’80-as évek második felétől kezdve jelentős modifikációs hullám kezdődött. A mintegy félszáz, mind nagyobb számú változtatás már a rendszerváltozás és az azt követő évtized politikai csatározásainak, az egymást váltó kormányok eltérő koncepciójának következménye is volt. A kodifikáció ezért késett, az 1973-as törvényt még öt évvel utódja elfogadása után is alkalmaztuk, s először kellett megérnünk azt a jogalkotói furcsaságot is, aminek mai megismétlődése már nem is nagyon feltűnő: mind a még hatályos, de már leköszönő, mind a még nem hatályos törvény többször módosult.
Az 1998. évi XIX. törvény fokozatosan megvalósuló nagyrészt visszatekintő szemléletből táplálkozó, ugyanakkor megindokolható reformjai - négy fokú bírósági rendszer, köztük a Táblákkal (a ma már járások nélküli járásbíróságok és a Kúria elnevezését is visszaállítva), kétfokú fellebbvitel, pótmagánvád, óvadék, folyamatosan bővülő külön eljárások - a törvény szerkezetére is kihatottak és fokozatosan felélesztették a /A, /B stb. fejezetek és /a /b §-ok révén történő toldozgatást.
Az egyik ilyen változás 2010-ben a bíróság összetételét érintette, s lehetővé tette öttagú tanácsok alakítását a járásbíróságok előtti eljárásban is. Sajátos, hogy ez éppen egy címében "a bíróságok hatékony működését és a bírósági eljárások gyorsítását szolgáló" törvényben történt, s az sem könnyen érthető, hogy az indokolás önmagában a tanácsok kibővítésétől a "bonyolult, szerteágazó, nagy terjedelmű ügyekben a speciális jogi ismeretek bővülését" várta.[12]
A most nyugdíjba ment korábbi törvény tizennégy év alatti több mint 100 további alkalommal módosult. Ha más nem, önmagában ez a gyakran jogi forma öltése útján legitimációt kereső ötletbörze is indokolta az új kódex elkészítését.
Aggódva óvom azonban a kodifikátort: az új Btk. hatályba lépésekor is az a határozott ígéret hangzott el, hogy elég volt a jogbiztonságot veszélyeztető módosítás-dömpingből. Nos, az anyagi jog szabályai az azóta eltelt mindössze négy és fél év alatt nem kevesebb, mint harminchárom alkalommal módosultak, átlagosan kéthavonta. Sajnos a büntetőeljárás szabályozása is elindult ugyanezen az úton. A közelmúlt kísért. Elfogadták a korábbi eljárási törvény újabb, nem csekély terjedelmű módosítását (elsősorban az elektronikus kapcsolattartás állítólag halasztást nem tűrő újabb szabályairól), s ugyancsak ez év elejétől van egy új hatályba léptető törvényünk is, ami az új kódex életbe lépéséhez szükséges módosításokat mintegy 170 törvényben, több mint 500 §-ban próbálja elvégezni.[13] A kompatibilitás megteremtése persze elkerülhetetlen. Ám ez a törvény - mint ahogy azt már a Btk. esetében is megszenvedtük - a kapcsolódó jogszabályok szükséges átfésülésén kívül - alaposan hozzányúlt a már
- 468/469 -
elfogadott, de még hatályba sem lépett új Büntetőeljárási törvényhez is. Elkezdtük tehát az új törvényt tanulni és tanítani, ám már néhány hónap után kiderült, hogy mintegy 40 rendelkezés, köztük több számos bekezdést tartalmazó szakasz az eredetihez képest változó tartalommal lép hatályba, s közel 100 további helyen pontosították, helyesbítették, illetve egészítették ki a kihirdetett törvény szövegét. Mindez nem jó előjel.
E vázlatosnak is csak alig mondható visszapillantás után tekintsük át röviden az új törvényben a bíróságot, a bírói szervezetet, elsősorban a bíróság összetételét érintő fontosabb reform-lépéseket.
A kódex csaknem teljesen szakít az eddigi ülnökrendszerrel, első fokon gyakorlatilag általánossá válik az egyesbíró intézménye. Ülnökök mostantól csak a fiatalkorúak és a katonák ügyeiben működnek közre, más, akár folyamatban lévő ügyekben akkor sem, ha korábban még ülnökök közreműködésével folyt az eljárás[14]. Említettem, hogy a korábbi felfogással gyökeresen szakító megoldások óvatosságra kell hogy intsenek, a megfelelő kompromisszumok azonban támogathatók. Itt sem végletes modifikáció történt: az új felfogás szerint a sajátos életkor, illetve életviszonyok továbbra is indokolják, nevelési szakemberek, illetve az állomány sajátos közegét ismerő nem hivatásos bírák részvételét.
E reformlépés előkészítése sem csekély vita mellett zajlott.
A polémia lényege tágabb összefüggésben is megfogalmazható: összességében arról szólt és szól, hogy indokolt-e bizonyos, még a felvilágosodás talaján kialakult elvek és intézmények (közvetlenség, szóbeliség, nyilvánosság, társasbíráskodás, néprészvétel) fenntartása, vagy legalábbis változatlan tartalommal történő megőrzése.
Nos, a közvetlenség elve büntetőügyekben ma már idestova a múlté. A vádlott tárgyalási jelenléte többé nem feltétlen kötelezettség, általában olyan jog, amiről le is lehet mondani. A bizonyítás az új törvény szerint is kiküldött vagy megkeresett bíró részvételével is egyre inkább folyhat (gondoljunk a különösen védett tanúra, akit személyesen már korában sem ismerhetett az ítélkező bíró sem). Ha a vádlott mégis jelen van, sokszor a rá kiszabott pénzbüntetés többszörösét kitevő összeget áldozna azért, hogy ne legyen az ellene indult eljárás nyilvános. S valóban, sokszor nem nehéz igazolni, hogy a nyilvánosság maga nagyobb bélyeget süthet a terheltre, mint az a büntetés, amelynek hátrányos következményei alól esetleg nyomban mentesül. Tovább menve: ha a büntetőügyekben amúgy is egy akár kétfokú fellebbezési rendszer működik, szükséges-e első fokon a kollektív bölcsesség látszatát (de sokszor tényleg csupán a látszatát) erősítő társasbíráskodás? S ezzel persze eljutottunk oda is, hogy kellenek-e ülnökök, van e még, s egyáltalán volt-e tényleges funkciójuk?[15]
A többségi vélemény egyre inkább arra hajlott, hogy a gyorsabb, hatékonyabb és szakszerűbb ügymenet elodázhatatlan igénye folytán az alapelvek tradicionális szisztémája is reformra szorul, s ez legalábbis a szabályok és kivételek rendszerének áttekintését, erőteljesebb kompromisszumok kötését indokolja.
Ez azt is jelenti, hogy valószínűleg amilyen hiba a tradíciók teljes elvetése, olyan mértékben lehet helytelen az azokhoz való görcsös, a tartalmi megalapozást nélkülöző ragaszkodás is. Lényegében ilyen kompromisszum-kísérletnek vagyunk tanúi a laikus bírák szelektív részvételének új szabályozása kapcsán is, ahol a "laikus szó" jóval korlátozottabb körben, de új tartalmat kap: az ilyen személy nem büntetőjogász, de a megalapozott büntetőjogi ítélkezést segítő sajátos szakértő. Kérdés, hogy ez a megközelítés - s az ennek nyomán megvalósított reform - valóban meggyőzően megindokolható-e.
A kép teljességéhez ugyanis hozzátartozik, hogy szakmai körökben megfogalmazódnak az ülnökrendszer korlátozását bíráló vélemények is. Badó Attila, a laikus bíráskodás alapos kutatója belátja ugyan, hogy "a magyar ülnöki rendszer a 2017. évi reform előtti (és utáni), állapotában csak rendkívül kis mértékben tölti be a laikus bíráskodással szemben elvárható szerepet" úgy véli azonban, hogy egy alaposan megindokolható rendszer hibáit vagy hiányosságait nem a rendszer megszüntetésével vagy korlátozásával kell orvosolni.
"Határozott álláspontunk - írja - szemben a törvényhozói szándékkal és a laikus bíráskodás korlátozására tett intézkedésekkel, hogy a hazai laikus részvétel nem megszüntetésre, korlátozásra, hanem a német mintájú reformra szorul. A kiválasztási eljárás precíz szabályozásával, az
- 469/470 -
ülnöki függetlenség garanciális elemeinek megteremtésével, az ülnökök képzésének kialakításával a néprészvétel az igazságszolgáltatásban értelmet nyerhetne."[16]
Az empirikus kutatások eredményei is árnyaltabb képről tanúskodnak. Egy szociológusok közreműködésével zajló viszonylag újabb vizsgálat nyomán a szerzők arra a következtetésre jutnak, hogy "a gyakorló jogászok között elterjedt és gyakran az ülnökökre dehonesztáló elnevezésekben is megmutatkozó vélekedéshez képest az ülnökrendszer pozitív képet mutat. Míg a reprezentativitásra figyelmet nem fordító kiválasztási eljárás erős kritikára adhat okot, addig a participáció (a procedurális és decizionális szakaszban is) a tanulmányunkban vázolt, a kevert bíróságokra szükségszerűen jellemző szervezetszociológiai körülmények között kifejezetten jónak mondható. A kitöltött bírói és ülnöki kérdőívek eredményei igazolják, hogy az ülnökök nem passzív statisztái a tárgyalási és a döntési folyamatnak, és a róluk kialakult véleményhez képest sokkal aktívabb, és gyakran a bírák által is elismert tevékenységgel járulnak hozzá az igazságszolgáltatás munkájához."[17]
Az új eljárásjogi törvény azonban nem állt meg az ülnöki intézmény erőteljes korlátozásánál, s abból az elvből kiindulva, hogy a laikus bíráskodás helyett a jövő sokkal inkább a szakbíráskodásé, bevezette a kiemelt gazdasági büntetőügyek elsőfokú elbírálása során vegyes ügyszakú bírákból álló tanácsok kötelező részvételét. A rendelkezés lényege, hogy a törvény által részletesen felsorolt nagyobb súlyúnak vagy jelentőségűnek minősített gazdasági bűncselekmények esetén kötelező első fokon a három bíróból álló tanács, melynek egyik tagja gazdasági vagy polgári ügyszakos bíró. Másodfokon vagy harmadfokon az ilyen ügyeket öttagú tanács is elbírálhatja.
Bizonyos előzetes aggodalmak e rendelkezés kapcsán is megfogalmazhatók.
Tisztában vagyok vele, hogy mind specializáltabbá váló világban élünk, s ez alól nyilván nem kivétel az igazságszolgáltatás sem. Azt azonban nem hiszem, hogy ez a specializáció akár a gazdasági ügyekben olyan mértékben sajátos, mintegy misztifikált ismereteket jelentene, amit egy ilyen ügyek büntetőjogi vonatkozásaival foglalkozó bíró ne tudna megszerezni, elsajátítani, használni. Ha a kollektív bölcsesség (önmagában a társasbíráskodás) igénye olykor valóban felvethető is, az ilyen értelemben vett differenciált bölcsesség szerepe, jelentősége kérdéses, minthogy az annak tárgyát képezhető speciális ismeretanyag beépíthető a büntető bíró megalapozott elbíráláshoz szükséges komplex tudásába. Néhány hasonló ügy tárgyalása után nagyrészt be is épül. Molnár Gábor is úgy véli, hogy "a gazdasági ügyeket tárgyaló bíró az ügyek jelentős részében birtokában van a nagy gazdasági ügy elbírálásához szükséges szakértelemnek és tapasztalatnak"[18] Másutt pedig így érvel: "A gazdálkodással összefüggő bűncselekményeket tárgyaló bíráknak számtalan közös kérdésük, problémájuk van. Nyitottak egymás válaszaira és megoldásaira, és mindenképpen mérlegelik a másik megoldását akkor is, ha nem értenek egyet vele. Az ilyen bűncselekményeket tárgyaló bírák soha nem mondják azt, hogy ehhez vagy ahhoz nem értenek. Számukra természetes, hogy olyan kérdéseket kell eldönteniük, amelyekkel korábban még nem találkoztak. Ők meg akarják érteni, ami az ügyben történt, és olyan megalapozott döntést akarnak hozni, amely szakmai és emberi meggyőződésükkel is maradéktalanul összeegyeztethető."[19]
Maradjunk azonban a törvény keretei között és folytassuk bírálatunkat azzal, hogy a gazdasági bűncselekmények háttérjogszabályait figyelembe véve - az érintett ügycsoportban elsősorban a költségvetést károsító bűncselekmények esetében - igen gyakori, hogy nem annyira gazdaság (még kevésbé polgári jogi), mint inkább adójogi, közigazgatási jogi, máskor vámjogi, számviteli vagy a tőkepiac működését érintő speciális ismeretekre van szükség. Nem biztos tehát, hogy a sajátos szakértelem igényét a civilisztika ("gazdasági jog") területre kellett korlátozni.
S végül lehet még egy óvatos fenntartásunk.
Úgy vélem, önmagában a más szakághoz tartozó bíró bevonása nem feltétlenül jár üdvözítő eredménnyel, sőt, esetleg diszfunkcionális is lehet.
A büntetőjog alapvetően különbözik a gazdasági vagy polgári jogtól a felelősségi rendszerét, a bizonyítási teher elvét és gyakorlatát, valamint az ügyfélfelfogását tekintve is.
Kinek jutna eszébe, hogy egy orvosi műhibát felrovó foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetési bűnügybe, a szakértelem bővítése jegyében egy kártérítési jogban jártas polgári ügyszakos bírót is bevonjon?
Közismert, hogy a kártérítési felelősség felvetésének a büntetőjogi relevanciához képest nagyrészt eltérőek a szempontjai, a kártérítési igények elbírálása során a bizonyítási teher elve is sajátosan alakul: nem a felpereseknek kell bizonyítaniuk a beavatkozásban részt vevő orvosok felróhatóságát, hanem a kárt okozó alperesnek kell igazolnia, hogy az adott helyzetben a megfelelő gondossággal és körültekintéssel járt el. Tudjuk azt is, hogy a közigazgatási perek alapjául szolgáló adóigazgatási eljárásokban is részben a büntetőeljárástól eltérő bizonyítási teher érvényesül. S vajon egyeztetnék-e a különböző szakterületeken ítélkező bírák, hogy a két eljárásban eltérőek lehetnek a bizonyítandó tények és a bizonyítás alanyai? Ha pedig tudják - mert képzett jogászként miért ne len-
- 470/471 -
nének ezzel tisztában - akkor mi szükség van kevert tanácsokra?
Tartok tőle tehát, hogy az említett meghatározó különbségek, s persze az ebből adódó szemlélet, megközelítési mód nem feltétlenül segíti a kiemelt gazdasági bűnügyekben sem a büntetőjogi megítélés meglapozottságát.
Elegendő legyen ezzel kapcsolatban egyetlen példát felidéznem.
A Kúria egyik közigazgatási tanácsának nemrégiben egyebek mellett abban a kérdésben kellett állást foglalnia, hogy egy folyamatban lévő büntetőügyben tartott házkutatás során munkatársak személyes használatába adott számítógépeinek levelezési rendszeréből, bírói engedély nélkül megszerzett információk (vagyis olyan közlések, amiket a dolgozók egymás közötti és másokkal is folytatott személyes e-mailjeinek lemásolása útján, a jelszó feltörésével szereztek) adóigazgatási eljárásban bizonyítékként felhasználhatóak-e.
A Kúria közigazgatási tanácsa erre a kérdésre igenlő választ adott, nem kevesebbet állítva, mint azt, hogy az egyedüli követelmény: a felhasználni kívánt bizonyíték forrása egy a felek közreműködésével zajló kontradiktórius eljárás legyen. a házkutatás pedig éppen ilyen, "a Be.-ben szabályozott kontradiktórius eljárás", mert ott, ha nem is mindig a kutatást szenvedő, de valaki az ő képviseletében jelen van. Ha tehát az ilyen személy kifogásolja az eljárást, élhet jogorvoslati jogával.
A tanács nyilvánvalóan tévesen értelmezte a "kontradiktórius eljárás" követelményét, s ennek éppenséggel az lehetett az alapvető oka, hogy nem vette figyelembe a büntetőeljárás nyomozási szakaszának sajátosságait. Minden bizonnyal az történt, hogy: valószínűleg nem mérlegelték megfelelően: a közigazgatási eljárásban nem azonos a tartalma a jogviszonyok "szupremativitásának", mint a büntetőeljárás nyomozati szakaszában. A büntetőügyekben érdemi kontradikció értelemszerűen csak bírói szakban, a tárgyaláson lehetséges, s egyben szükséges is. A nyomozás során a jelenlét, az észrevételek tételének joga vagy a jogorvoslati jog elvi biztosítása nyilvánvalóan nem teszi az eljárást "vádelvűvé".
Ilyen eljárás ugyanis csak a fegyverek egyenlőségének elve alapján úgy folyhat, hogy az érintettnek lehetősége van a bizonyítékok érdemi vitatására, azok hitelt érdemlőségének, bizonyító erejének kétségbe vonására, az ellentétes álláspontok érdemi bírói kontroll melletti ütköztetésére. Ám ha - feltéve, de meg nem engedve - "egyenlő fegyver" birtokosának tekintenénk a házkutatást folytatót és elszenvedőt, vajon a személyes használatra kapott, a küldő és fogadó személyének azonosítására alkalmas levelezési rendszerben továbbított adatok elvesztik személyes jellegüket, ha azokat nem az otthoni számítógépről továbbítják? A privátszférába való beavatkozást - a bírói engedélyezés igényét - tekintve nem a levelezés tartalma a meghatározó, hanem annak tárolási módja, forgalmazásának helye? Úgy gondolom, az így nyert bizonyítékok felhasználhatósága még büntetőeljárásban sem megengedett, a Kúria közigazgatási tanácsának azonban fel sem merültek hasonló kétségei.
Azért említettem ezt a példát, mert általában nem vagyok arról meggyőződve, hogy az egymástól merőben eltérő hátterű, szemléletű és ennek megfelelően szabályrendszerű jogágak elméletének és gyakorlatának alapos ismerete, ám egyben annak kizárólagos alkalmazása, s az ennek talaján kialakult felfogás valóban érdemben segítheti-e a büntetőjogi felelősség megalapozását. S ha ezt nem zárom is előre ki, azt elengedhetetlennek tartom, hogy a kompetenciát - tehát azt, hogy mit várunk pontosan a vegyes összetételű tanácsoktól, s ezek milyen metódus szerint testesítik meg a kollektív bölcsességet - mielőbb világosan tisztázni kellene.
Ez persze egyben azt is jelenti, hogy nem csupán a büntetőbírónak lehet szüksége speciális gazdasági ismeretekre, de a más területen dolgozó érintett bíráknak is fel kell frissíteniük a büntetőjogot érintő tudásukat. Ma még azonban az sem tudható, kik jöhetnek szóba a vegyes tanácsokban nem büntető ügyszakos bíróként, mert a törvény eredeti változata még "kijelölt bírákról" rendelkezett, ám ezt utóbb, meglehet bölcsen, mellőzték.
Bizonytalan az is, milyen belső munkamegosztás alapján járnak majd el a vegyes összetételű tanácsok a bizonyítási eljárás során. A látszólag technikai, formai kérdések sem másodlagosak. Rendelkezni fog-e mindegyik bíró a nyomozás és az előző tárgyalások irataival? Egyeztetik-e előzetesen a kérdéseiket, s ha ez gyakran nyilván megoldhatatlan, milyen módon, milyen gondolati síkon, milyen taktika, milyen logika mentén határozzák meg az egyes kihallhatások során a bizonyítandó kérdések körét, sorrendjét stb. A megfelelő együttműködés, a hatásköri határok világos kijelölése, a belső eljárási rend kialakítása - legalábbis az alkalmazás első időszakában, ami után eldönthető, hogy értelmes dolog-e ennek a megoldásnak a fenntartása - nyilván segíthető lenne a közös tanácsok leendő bíráinak megfelelő speciális képzésével, tréningjével, szervezett tapasztalatcseréjével. Nem tudok azonban arról, hogy ilyesmire eddig sor került volna.
* * *
Az ünnepi alkalomhoz talán méltóbb, ha a távolban feltornyosuló felhők ellenére optimistán zárom ezt a vázlatos értékelést.
Tudjuk, hogy minden törvény annyit ér, amennyire értő kezekbe kerül. A helyes, következetes, a jogállam értékrendje iránt elkötelezett jogalkalmazók, a bírói bölcsesség évezredes nimbuszát töretlenül őrző ítélőmesterek mindig alkalmasak voltak akár arra is, hogy a törvények kisebb hibáit, hiányosságait a napi munka során korrigálják. Ám a legtökéletesebb kódex sem lesz egyéb bútoráruházak polcdíszénél, ha nem okosan, felkészülten, az igazságosság és a méltányosság szellemében használják.
S ha esetleg a bírói integritást érik is olykor méltatlan támadások, reménykedjünk és közösen bízzunk benne, hogy a bírák, amikor szükség lesz a jó ítéletekre - ahogy eddig is - mind fizikai, mind szellemi értelemben a helyükön lesznek és ott is maradnak. ■
JEGYZETEK
[1] A tanulmány a Fővárosi Ítélőtábla 15 éves jubileumi ünnepségén 2018. július 2-án elhangzott előadás szerkesztett és kiegészített változata. Az előadás és az írás kapcsolódik az NKFIH N 125442. sz. pályázatához.
[2] A magyar bűnvádi eljárás tervezetének indokai. I. A bűnvádi eljárás alapelvei és főbb intézkedései. Melléklet a Magyar Igazságügy 1882. januáriusi füzetéhez. Budapest, 1882. 10. o.
[3] Uo. 51. o.
[4] Uo. 59. o.
[5] Az esküdtszék (korlátozott) visszaállításának igénye Magyarországon olykor azóta is felmerült, még a legújabb időkben is. E tanulmányban nincs mód a további érvek és ellenérvek taglalására. Kétségtelen, hogy az esküdtbíráskodás a néprészvétel megvalósulásának legdemokratikusabb formája. Mégis, az ezt még alkalmazó országokban is visszaszorulóban van, mert felgyorsult világunk e körülményes ítélkezési formát már kivitelezhetetlennek tartja. (Az USA-ban pl. az összes büntetőügy alig 2-3%-a kerül esküdtszék elé). Továbbra is érvényesek azok a fenntartások is, amelyek az esküdtszéki ítélkezés szubjektivitását, érzelmi szempontok racionális érvek elé helyezését róják fel. Egyetlen rövid adalék ezzel kapcsolatban - a megállapításokat mintegy színező szépirodalmi példaként - talán megengedhető. Herczeg Ferenc emlékirataiban a következőket írja: "Be kell vallanom, sohasem tudtam megérteni, hogy adhat valaki előnyt a laikusok közül kisorsolt esküdtbíráknak a jogilag iskolázott hivatásos bírák fölött - hacsak szándékosan meg nem akarja bénítani az igazságszolgáltatást ...
Ki emlékezik még Haverda Mária esetére? Ez a nő bevallotta a bíróság előtt, hogy bérgyilkossal agyonlövette a tulajdon édesanyját, hogy örökölhessen utána, de olyan ügyesen illegette és billegette magát az esküdtszék előtt, hogy fölmentették. A tulajdonképpeni vádlott azon a tárgyaláson a meggyilkolt anya volt. Fölmentették a bérgyilkost is. Sőt az esküdtek a magyar jogérzet nagyobb dicsőségére Haverda Máriának virágbokrétát nyújtottak át, a bérgyilkos javára pedig gyűjtést rendeztek. Ki bízná rá a vagyonát és becsületét olyan emberekre, akiknek ilyen a jogérzetük?›" (Emlékezéseim. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1985, 303-304. o.) Hasonló fenntartások és példák ma is gyakoriak, s ezek azt látszanak igazolni, hogy az anyagi igazság elérésére való törekvés magasabb rendű szempont, mint a mind bonyolultabbá váló ügyek laikus részvétellel történő elbírálása. Az Emberi Jogok Európai Bírósága azt is kétségbe vonta, összeegyeztethető-e a tisztességes ítélkezés azzal, hogy az esküdtek nem kötelesek számot adni döntésük indokairól. [Taxquet v Belgium - 926/05 (13/01/2009].
[6] A büntető perrendtartás törvénye. Szerkesztőségi vezércikk a Jogtudományi Közlöny 1951. évi 5. számában, 234. o.
[7] Bacsó Ferenc: Az új büntető perrendtartásról. Jogtudományi Közlöny, 1951. IX. szám, 526. o.
[8] 1946: XIV. tv., 1950. évi 12. tvr., 1949: XI. tv.
[9] A laikus bírák ítélkezésbe történő bevonása már a népbíráskodásról szóló 81/1945 ME számú rendeletben megtörtént, s általánossá az 1949. évi XX. törvény (az Alkotmány) tette.
[10] Patkós Lajos: Büntető eljárásjogunk új szabályozása. Magyar Jog 1962. évi 6. szám 247. o.
[11] Uo. 246. o. A szinte örök igényként jelentkező "időszerűség", szinte minden korábbi szabályozás során visszaköszön. Már az ókorban felismerték ennek jelentőségét. Plutarkhosz kétezer évvel ezelőtt így ír erről: "Nem is annyira a bűn, mint inkább a büntetés késlekedése teszi erőtlenné és reményvesztetté azt, akit igazságtalanság ért, ugyanakkor viszont növeli a gazember merészségét és arcátlanságát. Ezzel szemben, ha a vakmerő gonosztevők azonnal elnyernék büntetésüket, ez megakadályozná a kitervelt gazságok elkövetését, s a lehető legnagyobb vigasztalást jelentené azoknak, akiket sérelem ért" (Szókratész daimonja, Budapest, 1985, 6. o.). Sajnos e célokat évszázadokon keresztül nem sikerült elérni. Mendelényi László, kúriai bíró, a későbbi híres kommentár egyik szerzője, 1932-ben keserű szájízzel írta le: "ahhoz, hogy igazságszolgáltatásunk lassú sajnos valóban nem férhet kétség, mint aktív, vagy szenvedő alanyok tudjuk ezt mindannyian. S akinek netán kétsége volna, vegye közelebbről szemügyre az igazságügyi statisztika adatait, avagy olvassa el azokat az évnyitó elnöki beszédeket, amelyeket a királyi kúria bölcs és nagytapasztalatú elnöke az utolsó két évtized alatt tartott, s amelyeknek majd mindegyike rámutat igazságszolgáltatásunk korszerűtlen lassúságára, hangsúlyozva a bírói eljárás egyszerűsítésének és a bírói fórumok célszerű összevonásának szükségességét. Igazságszolgáltatásunk lassú tempója szinte már közhellyé vált. Kétségtelen tehát hogy most már végre szükség van egy átfogó, gyökeres reformra." (A büntetőeljárás gyorsításának módjairól. Magyar Jogászegyleti Értekezések és egyéb tanulmányok. A Magyar Jogászegylet kiadása, Budapest, 1933., 32-33. o.)
[12] A 2010. évi CLXXXIII. tv. és annak 123. §-ához fűzött indokolás
[13] 2017. évi CXCVII. tv. a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény hatálybalépésével összefüggő egyes törvények módosításáról.
[14] Az új Be. 13. §-ához fűzött indokolás szerint "az elmúlt évtizedek bírói gyakorlatának tapasztalatai azt bizonyítják, hogy az ülnökrendszer nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ezért annak gyökeres átalakítása vált szükségessé. A laikus elemek részvétele a bíráskodásban a modern európai jogrendszerekben jelentős mértékben visszaszorult, helyüket csaknem teljes egészében a magasan képzett, professzionális szakbírák vették át. A törvény ennek megfelelően - és nem utolsósorban összhangban a polgári eljárásjogban követett szabályozással - első fokon az egyesbíró eljárását teszi főszabállyá, amely mind a járásbírósági, mind a törvényszéki szintre egyaránt vonatkozik".
[15] Az ülnökrendszer működő gyakorlatával kapcsolatos kritikák sokáig csak "házon belül" terjedtek el, "kifelé" erről nem volt ildomos beszélni. Az érintettek azonban egymás között már hosszabb ideje hangsúlyozták, hogy a "társadalmi részvétel" egyre inkább csak annyit jelent, hogy a bíró az ítélethozatalt megelőző tanácskozáson jogi és esetleg más érvekkel megmagyarázza az ülnököknek döntése indokait, esetleg eloszlatja olykori kétségeiket. Ezt is lényegében csak akkor teszi, ha az igénye felmerül. Magam még gyakorló ügyészként sűrűn tapasztaltam azt is, hogy amikor a bíró befejezte valakinek a kihallgatását, s a perrend szerint következőként az ülnököknek kellett volna átadnia a kérdezés lehetőségét, ehelyett nyomban az ügyészhez, majd a védőhöz fordult. Mindezt az ülnökök sem kifogásolták, s a bíró olykor nekem is szemrehányást tett, ha szóvá tettem. Néhány bíró személyes véleményében odáig is elment, hogy az ülnökök a régi rendszer idejéből visszamaradt díszletek, "álgaranciák" s e helyzetnél csak az lenne a rosszabb, ha néhányan mégis megpróbálnának aktívak lenni. Tegyük nyomban hozzá: az ilyen vélemények nem feltétlenül a rendszert, inkább a hozzáállást minősítik.
[16] Badó Attila: A bírói függetlenség egyes garanciális elemeinek összehasonlító vizsgálata. Doktori értekezés tézisei. (http://real-d.mtak.hu/1072/1/dc_1469_17_tezisek.pdf - 2018. június 25.)
A hivatkozott német rendszer lényegét a szerző a Bírák talár nélkül. Az ülnökök szerepe a német igazságszolgáltatásban a magyar reformok tükrében c. tanulmányban összefoglalja (Magyar Jog, 2017. évi 3. szám, 152-156. o.)
[18] Molnár Gábor Miklós: A gazdálkodással összefüggő bűncselekmények elbírálásának új rendje. (In: Molnár Gábor Miklós - Koltai András [szerk.] Bonus Index. Ünnepi kötet Varga Zoltán 70. születésnapja alkalmából. Pázmány Press. Budapest, 2018. 299. o.)
[19] Uo. 305. o.
Lábjegyzetek:
[1] Tóth Mihály egyetemi tanár, PTE ÁJK.
Visszaugrás
