Az utóbbi években, amikor - a szabályt erősítő, tiszteletre méltó kivételekről meg nem feledkezve - egyre kevesebb az uralkodó szellemi irányzat kritikájaként is értelmezhető jogi szakmunka jelenik meg, üdítő szellemi élményt nyújt Korinek László professzor elgondolkodtató, tárgyszerű és közérthető új könyvének olvasása.
A Finszter Géza előszavával, ajánlásával induló 288 oldalas kötet Korinek László kriminológusnak tizenhét társadalomtudományi - főképpen a bűnügyi diszciplínák és határterületeik sajátos metszéspontján alapuló - tanulmányát foglalja magában.
A "Mi a könyv tartalma?" kérdésre legjobban az egyes fejezetek címei adnak választ: Paradoxonok a kriminológiában és a büntető igazságszolgáltatásban - Ment-e a kriminológia által a világ elébb? - A bűn kriminológiájáról - A bűnözés haszna - Az első millió - Mikor és hol érdemes bűnözni? - Az ártatlanság félelme - A viktimológia esélyei és veszélyei - A megnyugtató rendőrség - Létezik-e ideális rendőrség? - Panopticonban élünk - A szegénység kriminológiájáról - Büntető magánjog? - A bűnözés mint szolgáltatás - Meddig csökkenthető a bűnözés? - A nevelés egyes kriminológiai kérdései - Kérdezze meg kriminológusát! A büntetőjog mellékhatásai.
A címeknek frissebb és gyakorlatközelibb csengésük van, miként azt tudományos munkáknál általában megszoktuk, s ezek alapján műfaját inkább sorolnánk az ismeretterjesztő publicisztika, mint az oknyomozó tudomány kategóriájába, de mindez csalóka látszat.
Korinek professzor ötvözi az igényes színvonalú akadémikusi megközelítést és a közérthető beszédstílust, mely a tudomány legjelesebb képviselőinek sajátja. A szerző szétágazó tudása és áttekintése, érveléseinek és dialektikájának biztonsága kisugárzik a sorokból.
A monográfia vezérfonala - mely egyben gondolatfüzér az egyes fejezetek között - a kriminológiában megjelenő különböző paradoxonok bemutatása. Korinek akadémikus szerint a "közhatalom működése terén és az alkotmányos demokráciában, s az annak alapjául szolgáló jogrendszerben elvileg nem volna helye a paradoxonoknak".[3] A társadalom szolgálatára létrehozott jog, különösen a büntetőjog az eredeti céljával - a társadalom védelmével - ellentétes hatást vált ki és a büntetőtörvények alkalmazása abszurd szituációkat hoz létre.
A tág értelemben vett büntető igazságszolgáltatásban paradox szituációt eredményez(het), hogy a kriminalitás közhatalmi kezelése a bűnügyi helyzet rosszabbodásához, nem pedig a problémák megragadásához és megoldásához járul hozzá.
Nehezen feloldható ellentmondást jelent a jogalkotó-jogalkalmazó szervek számára a diktatúrákból a demokratikus rendszerekbe történő átmenet büntetőjogi kezelése. A zsarnokrezsimekben elkövetett deliktumokra a jogállami büntetőjog ugyanis nem válaszolhat újabb jogtalansággal. A történelem viszont néha ennek a tételnek az ellenkezőjét igazolja, melyre példaként a román diktátor, Nicolae Ceauşescu és felesége ellen lefolytatott, szinte valamennyi büntetőperbeli alapelvet nélkülöző "büntető tárgyalást", vagyis azonnali kivégzésüket hivatkozza a szerző.
Társadalmi és politikai szinten is paradoxon, hogy sokan - főleg a politikai aktorok és a tömegmédiák befolyása alatt élők - a kriminalitásra valamiféle, a társadalmi együttéléstől idegen, ahhoz semmilyen módon nem kapcsolódó entitásként tekintenek. A bűnözés tehát egy olyan kóros növekmény a társadalom szövetén, amely kimetszendő. Ennek politikai gyógyírje, hogy külső tényezőket (pl. migráció) tesznek felelőssé a bűnözés létezéséért, vagy háborút hirdetnek a bűnözéssel szemben. Ez utóbbi, a Günther Jakobs-féle ellenség-büntetőjog koncepció, melynek megoldási metódusait a populista büntetőpolitikát képviselő kormányok szívesen követnek. Az ellenséggel, a nem-polgárral szemben elég csökkentett büntetőeljárási garanciákat alkalmazni, vagy azok akár teljes egészében el is hagyhatók. Az ellenség furmányos, cseles, ezért minden lehetséges erővel és módon meg kell akadályozni a fenyegető - vagy feltételezett - veszélyt. Minderre a prekriminális adatgyűjtésre és elemzésre az "előrelátó rendőrség" (predictive policing) vagy a titkosszolgálatok alkalmasak. Az emberi jogok a vélelmezett veszély esetében háttérbe szoríthatók, a hatóságok kénye-kedve szerint korlátozhatók, mert az állampolgárok biztonsága csak és kizárólag így garantálható - legalábbis a hamis politikai retorika szintjén.
Súlyos paradoxonok jelentkeznek a szabadságvesztés-büntetés alkalmazása során, hiszen az elítéltek (a letartóztatottak) olyan világba kerülnek, ahol "intézményesen kell a demokratikus jogállamban megszokottól eltérően viselkedni, amit az intézeti hatalmi viszonyok keretében ki is kény-
- 176/177 -
szerítenek".[4] A börtön a reintegráció elősegítése helyett, épp annak legfőbb gátjává válik. Minden bizonnyal John Braithwaite "reintegráló megszégyenítés" elméletében[5] megfogalmazott tételek sikeresebbek a prevenció területén. Az ún. kirekesztő (disintegrative) megszégyenítés igazságtalan és kontraproduktív, hiszen szembe fordítja a normasértőt a társadalommal. A reintergáló (reintegrative) megszégyenítés során az egyén tiszteletét, méltóságának megbecsülését a rosszallás kifejezése során is fenntartják. Erre példa a család: a szülők ugyan büntetnek, de ezzel még nem idegenítik el maguktól a gyermeket, hanem "egyidejűleg kifejezésre juttatják - vagy pedig a büntetésen kívüli körülmények közepette jelzik -, hogy a vétkezőkre továbbra is számítanak, ő továbbra is a kis közösség értékes tagja marad. A jól megválasztott büntetés összekapcsolja az egyént a kollektívával, méghozzá oly módon, hogy a szégyen nem csupán a saját magatartásra vonatkoztatva jelenik meg, hanem a csoport iránti felelősségként."[6] Az ilyen megközelítést alkalmazó közösségekben a bűnözés alacsony szinten marad.
Korinek professzor régóta vizsgálja az alcímben feltett kérdést. Az emberiség haladása ugyan többféle szempontrendszer szerint értelmezhető, de aligha vitatható, hogy az emberi jogok minél szélesebb körben történő biztosítása és a jogállami garanciák kiépülése összességében - a káros jelenségek létének ellenére is - kedvező irányú változásnak tekinthető.
A szerző művében lényegében a bizonyítékokon alapuló kriminológia (evidence-based criminology) mellett teszi le tudományos hitvallását. Elengedhetetlennek tartja, hogy a jogalkotás és a jogalkalmazás saját aktusainak megalkotása előtt a tudományos kutatási eredményekre elvi iránytűként tekintsen, hiszen mindez az akadémiai tudást értékelő és felhasználó országokban (pl. Németország) sikeresen működő gyakorlat.
A kriminológia létjogosultságát ugyan egyes társadalmi - többnyire a diktatórikus berendezkedésű - formációk megkérdőjelezték, száműzendőnek tekintették, de a valóság nem igazolta vissza ezeket a téves és zavaros ideológiákon nyugvó elképzeléseket.
A bűnözést kutatók a tények megismerése során eljutnak a társadalom és a politika legfontosabb problémáihoz, így a kriminológia nem térhet ki a nagyobb társadalompolitikai kontextusok elemzése elől, s nem csupán a büntetőpolitika, hanem a biztonságpolitika formálásában is szerepet kell játszania tudományos háttér biztosításával.[7] Korunk kockázattársadalmában a kriminológia és a biztonságpolitika fontos kapcsolati metszéspontja a "biztonságiasítás" (securitization) technikájával való összefüggés.[8] "...a közhatalom bizonyos életviszonyokat, jelenségeket kiemel az általános - így az alkotmányok által meghatározott - rendből, és a fenyegetettségre tekintettel más szabályok szerint kezeli az adott területet".[9] Ebbe a problémahalmazba sorolható a terrorizmus vagy ma Magyarországon a migráció. A rendkívüli helyzet megalapozhat rendkívüli szabályokat, de a kivételes helyzet megszűnése után a "biztonságiatlanítás" (desecuritization) elmarad, vagy elmaradhat és ez türannisz kialakulásához vezet.
Korinek professzor egyértelműen sikerként könyveli el, hogy a kriminológia hozzájárult a büntető joglakotás és jogalkalmazás humánusabbá tételéhez, a civilizációs értékek szilárdulásához.
A kriminológiai bűnfogalom a teológia bűnfogalomtól eltávolódó, új jelentéstartalmat hordozó megközelítés eredménye. Mindez köthető a modern állam kialakulásához is, hiszen a szabad akaratról vallott felfogás gyökeresen megváltozott.
A világi bűnfogalom nem annulálta a bűn szakrális értelmezését, hanem mellélépve, más viszonyok között vált uralkodóvá, bár civilizációnként ebben jelentős aránybeli eltérések mutathatók ki.
A monográfiában olvasható Máté evangéliumi idézet - "Adjátok meg a császárnak,. ami a császáré, Istennek, ami az Istené"[10] -, mint kompromisszumosnak tűnő gyakorlati útmutató sem könnyíti meg minden esetben az állampolgárok döntését.
A recenzens értelmezében a marxista történelemszemlélet és valóságértelmezési jóslat kudarcát mutatja, hogy a vallások nem veszítettek jelentőségükből, épp ellenkezőleg, a világ több területén növelték befolyásukat. A világi és a szakrális bűn, a világi és a szakrális erény/jó eltérése számtalan esetben kriminális tévútba torkollik.
A bűnözést annak teljességében, más jelenségekhez való viszonyában kell megismernünk, ellenkező esetben az ellene való védekezés is vakvágányra kerül. A bűnözést leegyszerűsítően, abban kizárólagosan csak kártékony jelenséget látó megközelítés hibás, hiszen ennek a szemléletnek következetes érvényesítése esetén a feltaláló, a felfedező is bűnelkövetőnek minősülne.
Számtalan technikai újdonság, innováció köthető "feltaláló bűnöző" kriminális ténykedéséhez. A közelmúltban
- 177/178 -
az egész emberiséget sújtó koronavírus-járvány elleni védekezéshez szükséges vakcina kifejlesztése több esetben etikai, sőt büntetőjogi szempontból kifogásolható vizsgálatok lefolytatása után sikerült. Említhetnénk azt is, hogy az egész világot behálózó és működtető informatikai rendszerek esetében az "etikus hacker" megjelölésű, a legalitás/illegalitás határmezsgyéjén egyensúlyozó személyek működése folyamatos technikai-műszaki innovációra készteti az érintett cégeket.
A bűnözés a téves felfogáson alapuló jogalkotás és jog kritikája is lehet. "Ezt is haszonként kell értékelni, hiszen az elhibázott szabályozás igen sokba kerül a szó szoros és átvitt értelmében is. Az más kérdés, hogy a hatalom képes-e tanulni a tapasztalatokból."[11]
Erős bástyák övezik azt a felfogást, hogy a bűncselekményeket szigorú büntetések kilátásba helyezésével lehet megelőzni, megakadályozni. Ezt a koncepciót mind a joghatékonysági kutatások,[12] mind a történelmi tapasztalatok megcáfolták, de a politikai/bürokratikus aktorok saját hatalmuk bebetonozása és megmentői szerepben történő tetszelgés céljából mégis alkalmazzák.
A társadalmi-gazdasági átalakulások gyakori kísérőjelensége a normaszegések elszaporodása.[13] Kriminológiai megközelítésben az a kérdés merül fel: miként viszonyuljunk a kétes eredetű,[14] de a legitim gazdasági folyamatok részévé vált vagyonokhoz, illetőleg azok megszerzőihez. A szerző szerint a rezignált belenyugvó, az "idő minden sebet begyógyít" mentalitás helyett a közhatalomnak egyetlen lehetősége van: következetesen alkalmazni - és ezzel, meg egyéb módon is mindenkiben tudatosítani - azokat a normákat, amelyek biztosítják az emberek kellő szintű együttműködését a társadalom fennmaradásához és fejlődéséhez. Ennek elmulasztása esetén gyengül a társadalmi kohézió, megszűnik vagy őrlángra helyeződik a társadalmi szolidaritás és perspektivikusan az adott ország kormányozhatóságában súlyos működési zavarok lépnek fel.
A büntetőjogi számonkérés elmaradása, a morális igazságtétel rendszerszintű kiiktatása a gazdasági károk mellett erkölcsileg legyalulja a társadalmat és az államot teljesen hitelteleníti. Ennek volt - a recenzens értelmezése szerint - történelmi példája hazánkban a rendszerváltáskor az állami tulajdonban lévő termelőeszközök magánkézbe adása "privatizáció" fedőnév alatt, mely valójában gyakran a társadalmi vagyon szabályozott, állami-bürokratikus támogatással megvalósult ellopását jelentette. Valóban, senkit nem kérdeztek meg arról, hogy az első milliót miként szerezte. És ma sem kérdeznek - figyelmezteti korunk emberét a tudós tanár.
A magyar kriminológia doyenje nem kerüli meg azt a nagyon is gyakorlatközeli kérdést, hogy: mikor és hol érdemes bűnözni. A bűnözők számára akkor vonzó az elkövetés lehetősége, ha komoly esélyt látnak a törvényben meghatározott következmények elkerülésére. Ennek tipikus helyzete az, amikor az államgépezetben valamilyen okból (pl. háború, rendőrsztrájk) működési zavar lép fel. A kontrollmechanizmus lazulása, összeomlása esetén a bűnelkövető aktivizálódik. A törvényhozó rendre abba a hibába esik, hogy a szankciórendszer szigorításával próbálja elrettenteni a potenciális elkövetőket, de a bűnözés történelme ennek a gondolatmenetnek a helyességét nem igazolta. Cesare Beccaria óta ugyanis tudjuk, hogy nem a jogkövetkezmények szigora, hanem azok elkerülhetetlensége járhat megelőző, végeredményben tehát bűncsökkentő hatással.[15]
A bűnözés elleni küzdelem nem szándékolt károkat is okoz a társadalomban. Az igazságszolgáltatás ma még messze van attól az idilli állapottól, hogy csak a bűnösök kerülnek elítélésre. A legtökéletesebbnek gondolt bűnüldözés is hibázhat, miként ezt a Justizmordok mutatják. Okkal indították meg az Egyesült Államokban az Innocence Projectet, hiszen valós a veszély, hogy ártatlan embereket is kivégeznek. A nyomozati szakban elkövetett hibák, torzítások vagy az esetleges ügyészi/bírói visszaélések mind-mind az anyagi igazság érvényesülését tompítják. A 2002-es móri, nyolc halálos áldozattal járó bankrablás során két olyan embert ítéltek el tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre, akik ott sem voltak, s csak 2007-ben derült ki, hogy megalapozatlan ítéletek születtek. Nagy hiányossága a magyar jogrendszernek az ún. ártatlansági projektek működtetése.
Korinek professzor a büntetőeljárás feladatának az igazság megállapítását tekinti,[16] ugyanakkor látja, hogy korunkban olyan új problémák merültek fel, melyek új válaszokat igényelnek. A polgári demokráciák kiépülésekor, a büntetőeljárási rendszer intézményesülésekor a hatalom visszaéléseinek megakadályozása játszott fontos szerepet és ebben a kontextusban a deliktumok tényleges sértettjei a bűnvádi per extraneusának szerepére kárhoztattak.
- 178/179 -
Korábban - az államilag szervezett társadalmak kialakulásával együtt, annak folyamatában - az állam "ellopta" a terhelt és a sértett közötti konfliktus elbírásálának jogát. Napjainkban felértékelődik az áldozatok szerepe, és a büntető igazságszolgáltatás más szereplőihez hasonlóan a sértettek esetében is érvényesülnie kell az eljárási igazságosságnak (procedural justice). A sértett ne csak résztvevője legyen az igazság és a felelősség megállapítására irányuló folyamatnak, hanem tényleges hatással is lehessen annak eredményére.[17] Visszásságokat, zavarokat okozhat, ha a jogalkotó nem képes megtalálni a terhelti és a sértetti jogok helyes arányait.
A 19. század végétől felerősödött a professzionális követelmények érvényesítése a rendőrség működésére vonatkozóan. Mindez a 20.század utolsó harmadára oda vezetett, hogy a korszerű eszközökkel felszerelt és azokhoz kötötten működő rendőrségek elszakadtak a társadalom mindennapjaitól, s ehhez gyakran romló kriminalitási mutatók társultak. Ezért került (ismét) előtérbe a rendőrségek társadalomhoz való visszafordulása, ami a közösségi rendőrség (community policing) filozófiájára épült. "A community policing eszméjét nem félredobva, de annak alapgondolatától némileg távolodva kialakult a problem-oriented policing, azaz a problémaorientált rendőrség elmélete. Eszerint a társadalmi beágyazódottság mellett [...] szükség van a magas szintű szakmai tudásra, olyan elemzések elvégzésére, amelyek eredménye az emberekkel való beszélgetésekből nem vezethető le."[18]
A lakosság megnyugtatása, a rendőrség törődéséről való meggyőződése döntő szerepet játszhat a szubjektív biztonság megerősítésében. Az elgondolás lényege a rendőri munkának a társadalom elvárásaihoz igazítása. Ebben hangsúlyos, de nem kizárólagos szerepet kap a bűnözéstől való túlzott félelem eloszlatására irányuló törekvés. A közbiztonságért folytatott tevékenység elfogadottsága nem öncél, hanem feltétel a felderítési hatékonyság növeléséhez, az objektív biztonság megszilárdításához.[19]
A bűnözéssel foglalkozó kutatók, szakemberek többféle elképzeléssel rendelkeznek az ideális rendőrség eszményéről. Egy vonatkozásban észlelhető common opinion, abban, hogy rendőrségre szükség van, hiszen e testületnek a puszta léte bűnriasztó hatású.
A diktatúrákban a rendőrség látszólag teljhatalmú, azt tehet az alattvalókkal, amit csak akar. Valójában a zsarnokrezsimek karhatalmai is korlátok között működnek, s ez nem más, mint az uralkodó párt vagy vezetés mindenkori érdekeinek védelme.
A demokratikus társadalmakban alapvetően kétféle rendőrségkoncepció működik. Az egyik szerint a rendőri tevékenység közösségi funkciógyakorlást jelent, melyben bárki részt vehet. A lényeg nem a specializált tudásra, hanem a józan emberi értékítéletre helyeződik. "A rendőr tehát nem más, mint egyenruhás polgár, aki hivatásszerűen teljesíti azt a szolgálatát, ami tulajdonképpen mindannyiunknak kötelessége."[20]
Az ideális rendőrségi modell másik irányzata abból indul ki, hogy "a professzionális értékek adják az eredményesség alapját [...] Jól elkülönült, akár centralizált struktúrára van szükség, amelyben az ismereteknek és a rájuk épülő készségeknek van döntő szerepük a sikerben."[21]
Az ideális rendőrség - ahogyan Finszter Géza több szempontból bizonyította - a maga lehetőségein belül biztonságot szolgáltat, de biztonságot csak az képes szolgáltatni, aki maga is biztonságban van.[22] Mindezt a megállapítást Korinek László azzal egészíti ki, hogy: "tisztességesen az tud eljárni, aki maga is hasonló bánásmódban részesül".[23]
A militáns, a katonai jelleg összeegyeztethetetlen a demokratikus közbiztonság-védelemmel. A rendőrség kizárólag a civil közigazgatás rendszerébe illeszthető.
A kegyetlen megtorlása épülő büntetőpolitika - mely a 19.században látszólag eltűnni készült - rendre visszatér az egyszerű és népszerű válaszokat kereső törvényhozásba. A büntetés helyett/mellett egyre inkább az ellenőrzés vált egyeduralkodóvá. "A hatalom immár nem csupán arra kíváncsi, hogy az emberek megsértették-e a törvényt, hanem arra is: milyen cselekedetek elkövetésére képesek [...] Kialakul a fegyelmező társadalom, amelyet igen jól szimbolizál Bentham Panopticonja [...] A fegyelmező társadalomban a felügyeletre és az ahhoz kapcsolódó vizsgálatra épül a szakértelem, amely az egyének élethossziglan tartó ellenőrzése segítségével biztosítja a normák érvényességét."[24]
Többek szerint a mai együttélésre a megfigyeltség, az ellenőrzöttség, illetőleg a felügyelet nyomja rá a bélyegét.[25] "A megóvottság ára - úgy tűnik - a megfigyeltség elviselése. Jókora paradoxon!" - véli Korinek professzor.[26]
A megfigyelésben azonban nemcsak a közhatalom, hanem a magánbiztonsági tevékenység is kihasítja a maga "biztonsági érdekszeletét", hiszen profitábilis befektetést jelent a biztonságot "szolgáltatók" oldalán. Kijelenthető:
- 179/180 -
ma már valóban a megfigyelések társadalmában élünk.[27] A mobiltelefonok cellainformációi, a térfigyelő kamerák, a közösségi portálokról elérhető adatok mind-mind fokozzák a megfigyeltség szinjét.
A "megfigyelő állam" (surveillance state) élő gyakorlat, s országra válogatja, hogy melyik állam milyen módon él vagy nem él vissza a rendelkezésre álló hatalmas adathalmazzal. A fejlett számítástechnikai kapacitással rendelkező diktatórikus rezsimek szívesen alkalmazzák a politikai rezsim számára kellemetlen személyek megfigyelésére a modern technika arzenálját. A Pegazus kémszoftver készítői számára érdektelen volt, hogy demokratikus vagy autoriter berendezkedésű állam fizeti ki a program licencdíját. A mesterséges intelligencia (MI) - számos előnye és kényelmi szolgáltatása mellett - tökéletesen alkalmas az elnyomás szolgálatára.[28] Tudni kell, hogy bármennyire is fejlett az MI, mint bármely technikai találmány esetében: a hibazás lehetősége kiküszöbölhetetlen.
Vátészi képességek híján is vizionálható, hogy az arcfelismerő rendszerek használata rövid időn belül a hétköznapi élet részévé válnak. A kérdés csupán az, hogy ki rendelkezik a hatalmas adattárak felett és az nemes vagy nemtelen célokat, eszméket szolgál-e?
A magyar társadalomban a szegénység volumenéről, változásáról, növekedéséről az értékelést mellőzi Korinek professzor, mivel azt nem kriminológiai problémának tekinti, és a szegénység meghatározása is olyan módszertani kérdések megválaszolását igényelné, melyek túllépnék a bűnözéskutatás terrénumát. Azt ugyanakkor megállapítja, hogy ma Magyarországon a szegénység az egyik legnagyobb társadalmi probléma, melynek felszámolása vagy legalább csökkentése komoly feladat.
A szegénység egyes teoretikusok szerint kedvezőtlen hatással van a bűnügyi helyzet alakulására, míg más megközelítések hozzáteszik: nem önmagában, hanem a vele is összefüggő egyenlőtlenségek, konfliktusok, egyéb következmények (pl. az oktatásban való részvétel hátrányai) miatt.[29] A szegénység és a kriminalitás közötti kapcsolat nem tagadható, de nem is egyszerűsíthető le egyfajta közvetlen ok-okozati összefüggésre.[30]
Az állam deklaráltan vagy hallgatólagosan a nyomorban élők saját magatartását mint veszélyforrást helyezi a szegényügy kezelésének a középpontjába. A 2010-es keltezésű Nemzeti Együttműködés Programja világosan fogalmaz: "Könnyű belátni, hogy a nélkülöző ember nem tud igazságos lenni, mert a megélhetéséért küzd, s ha kell, másokat eltiporva keresi saját maga biztonságát. A biztonság megelőzi az igazságosságot, ma Magyarországon pedig súlyos hiány tapasztalható a biztonság terén is."[31]
Idézi a szerző azt a - különösebb magyarázatot nem igénylő - politikai ars poeticát is, mely szerint: "akinek nincs semmije, az annyit is ér".[32]
A szegénység "nem csupán gazdasági, megélhetési probléma, hanem a vagyontalanok társadalmi megítélését, tényleges, az anyagiak hiányával közvetlenül nem is összefüggő helyzetét meghatározó tényező".[33]
A hátrányos vagyoni helyzet kihat az egyén egyéb viszonyaira, vagyis halmozódik. Ennek a helyzetnek a megoldása nem egyszerű. Több pénzhez ugyan hozzájuthatnak a szegények, de ettől még nem emelkedik automatikusan a műveltségi szint, a munka világához sem kapcsolódnak többen, egészségesebbek sem lesznek. "Igaz, hogy a magasabb jövedelem, a nagyobb vagyon jobb esélyt kínál arra, hogy az egyéb hátrányokat is leküzdjék. Az is tény viszont, hogy az anyagiak megszerzése olyan feltételektől is függ, amelyek részben éppen a szegénység miatt nem, vagy kevésbé teljesíthetők sokak részéről. Paradoxon, ördögi kör ez, amelyben azonban nyilvánvalóan mégis az emberi képességek javítása hozhat tartós változást."[34]
A büntető igazságszolgáltatás szerepe a szegénység, de főképpen az ahhoz kapcsolódó kirekesztés gyakorlatában kiemelkedően fontos. Ezzel függ össze az a "büntetőjogi és rendészeti szemlélet, amelyben az egyének és csoportok fegyelmezése a fő eszköz a társadalmi normák érvényesítésére. A büntető-fegyelmező politika tehát nem magát a szegénységet, hanem az abból részben szükségszerűen folyó következményeket veszi célba."[35]
A megvalósítás pedig törvényszerűen vezet a nélkülözés további fenntartásához, akár az érintett személyek helyzetének romlásához is. "Ha valakit börtönbe zárnak, akkor elesik attól a lehetőségtől, hogy családjáról gondoskodni tudjon. Ellenkezőleg: vele kell törődni, sokszor erőn felüli terheket vállalva azért, hogy a bv. intézetben őrzött hozzátartozónak csomagot tudjanak küldeni, látogatásokra utazzanak. A fogva tartás ideje alatt az elítélt természetesen nem tudja korábbi munkáját folytatni - ha volt -, a szabadulást követően pedig bármilyen elhelyezkedés igen nagy nehézségekbe ütközik. A gazdagok esetében ezek a hatások jórészt kivédhetők, de legalábbis lényegesen enyhíthetők. Általánosságban elmondható, hogy a bebörtönzés a társadalmi kirekesztést mozdítja elő."[36]
A szegényekkel szemben alkalmazott törvényes büntetés a jogi igazságosság megnyilvánulása. Az igazi kérdés
- 180/181 -
azonban az - Korinek professzor szerint -, hogy a prizonizáció káros hatásain túlmenően vannak-e a büntető igazságszolgáltatásban olyan elemek, amelyek méltánytalan, netán indokolatlan hátrányt jelentenek a nélkülözők számára. "Mindenekelőtt az anyagi jogi szabályozás teremthet társadalmilag igazságtalan helyzetet. A szegénységből adódó, vagyis alapvetően elkerülhetetlen - tehát nem az érintett személy felelősségére visszavezethető - magatartások kriminalizálása (beleértve a szabálysértéssé nyilvánítást is) csak a fegyelmezési jog alapjának biztosítását szolgálja. Akinek nincs pénze, az nem tud lakást venni vagy bérelni (például azért, mert állami gondozott volt): hajléktalanná válik. Ha pedig ételre sem futja, akkor az illető koldulásra kényszerülhet. Magától értetődik tehát, hogy a csavargás, a hajléktalanság, vagy éppen a munkanélküliség büntetendővé nyilvánítása sérti az [...] egyenlőségi követelményt, de a szabad akaratból eredeztetett bűnösség elvét is.[37]
A 19/2019. (VI. 18.) AB határozat ugyan állást foglal a nincstelenségben kiszolgáltatott embernek az állammal szembeni kötelezettségeiről, de az állam felelősségének számonkérhetősége homályban marad.[38]
"Az anyagi jogi szabályokon túlmenően egyes eljárási rendelkezések, valamint az alkalmazásuk során hozott döntések is a szegénység konzerválását, fokozását eredményezhetik, a társadalmi kirekesztésről nem is beszélve."[39] A hazai joggyakorlatban például a szabadlábon történő védekezés esélyét halványítja az egzisztenciális körülmények rendezetlensége.
A modern kor egyik jellegzetessége, hogy az állam a kriminális megnyilvánulások elleni fellépés közjogi jellegét monopolizálja, bár mindez kizárólagossá nem tudott válni. Egyrészt az elkövetett deliktumok jelentős része nem jut a hatóságok tudomására, másrészt léteznek olyan társadalmi közösségek, ahol sajátos normák (pl. vallási, erkölcsi hagyományok) alapján - az államhatalom mellőzésével - történik az "igazságszolgáltatás".
A hazai jogirodalomban - meglátásom szerint vitatható érvek alapján - Moór Gyula felvetette annak gondolatát, hogy az anyagi büntetőjog a magánjog körébe sorolható, mert a szabályozott magatartások nem közhatalmi jellegűek.[40] Mindez a megközelítés annyi igazságmagot valóban tartalmaz, hogy a jogfejlődés hajnalán a magánjog és a büntetőjog erősen összefonódott és csak a fejlődés magasabb fokán differenciálódtak egymástól.[41]
A büntetőhatalom állami monopolizálása - különböző okok miatt (pl. költséghatékonyság, az eljárás gyorsítása) - oldódik a büntetőeljárás menetébe - nagyon helyesen -, egyre nagyobb beleszólást kapnak a sértettek, hiszen egy crimen végső soron az ő jogaikat csorbította. Hasonló jelenségnek tekinthetjük ebből a szempontból a közvetítői eljárást is, vagyis a közhatalmi büntetést helyettesítő, az elkövető és a sértett közötti megegyezést. A magánvád és a pótmagánvád pedig az állami vádképviseleti funkció korlátozott keretek közötti, a sértettek általi visszahódítását jelenti.[42]
Arra a kérdésre, hogy a tudomány hozzájárulhat-e a bűnözés visszaszorításához, Korinek professzor válasza határozott igen, de az egyes konkrét megoldások kimunkálásához nagyon sok szempontot kell figyelembe venni és érvényesíteni.[43]
A magánjogias megoldások megjelenése kedvező hatásokat jelenthet a büntetőjogban, viszont a büntetőjogi elemek térfoglalása a civiljogban rendkívül kedvezőtlen mechanizmusokat indíthat el.[44]
A bűnelkövetők számos olyan "szolgáltatást" nyújthatnak, melyeket a törvények tilalmaznak. A kriminális szolgáltatásnyújtás mind a "hagyományos" bűnözés (pl. embercsempészés. bérgyilkosság), mind az új típusú tilalmazott magatartások (pl. kiberbűnözés) területén megjelenik.[45]
A bűnözési szolgáltatások jelentős részénél felmerül a keresleti oldal alapos átgondolásának szükségessége. Példaként említi a szerző a tiltott határátlépést, mint malum prohibitumot, mely lényegénél fogva nem feltétlenül társadalomellenes.[46]
"A bűncselekmények megelőzésének, bekövetkezésük megakadályozásának biztos módja az okok kiiktatása."[47] Az embercsempészést mint szolgáltatást az teszi lehetővé - és drágává -, hogy az adott területre való bejutás alapvetően tilos, annak megvalósítása különleges szervezést és technikát igényel. "A határok teljes eltörlése nyilván nem reális cél, de a feltételek prevenciós szempontokat is érvényesítő átgondolása nem csupán lehetséges, hanem kívánatos is."[48]
A "szolgáltatás jellegű bűncselekmények körében arra is figyelmet kell fordítani, hogy a kriminális és a jogilag elfogadható magatartások sajátosan keverednek".[49] Ilyennek tekinthetők a védelmi zsarolások, amikor is a kiszemelt objektumot "betámadják" a bűnözők, majd felajánlják annak
- 181/182 -
oltalmazását is. Ennek során - már csak saját bűnözői presztízsük megóvása érdekében is - tényleg ellátják a vállalt védelmi feladatot, immár nem csupán saját magukkal szemben. Aki csak ez utóbbi tevékenységben vesz részt - pl. kidobóként - és tudomással nem rendelkezik a kikényszerített megbízásról, illetve a döntési presszionáláson kívüli személy, annak büntetőjogi felelőssége nincs.[50]
Még élesebb a paradoxon a legális prostitúció és az annak gyakorlását biztosító feltételek szolgáltatása között. Logikus következtetés, hogy a tevékenység jogellenességének megszüntetése átemeli azt a törvényesen működő vállalkozások világába, függetlenül e jelenség erkölcsi megítélésétől.
A történelemben több próbálkozás volt egy teljesen becsületes emberekből álló társadalom kiépítésére. A marxista-leninista megközelítés az állam elhalásával együtt, a bűnözés megszűnését is prognosztizálta, és így feleslegesnek - lényegében betiltandónak - tekintette a kriminológiát mint burzsoá áltudományt. A történelemben azonban a szocializmusnak nevezett emberkísérlet elbukott, míg a bűnözés továbbra is virágzik.
A bűnözés háborús felfogása - mely politikai síkon részben Lyndon B. Johnson amerikai elnöktől is eredeztethető - eddig nem hozott értékelhető eredményeket. Az emberekkel szembeni kémkedés, a rendőrség fontos egységeinek a militarizálása inkább a hadviselésnek a realitásához való közelítést jelezte.[51]
Be kell látni, a bűnözés csökkentése tekinthető reális célnak, semmint annak megszüntetése, felszámolása. A tudós szerző nemcsak a kriminalitást mérséklő, mértékadó külföldi kutatási eredményeket mutatja be művében, hanem a hazai kriminológusok (pl. Finszter Géza, Gönczöl Katalin, Irk Ferenc, Kerezsi Klára, Lévay Miklós, Pusztai László) értékes javaslatait is elemezi és továbbgondolja.
Azt mind saját, mind mások kutatásai eredményeire támaszkodva kijelenti, hogy a rendőrségre fordított kiadásoknak nincs egyértelműen rögzíthető hatása a bűnügyi statisztika alakulására.[52]
A bűnözés visszaszorítása sem lehet öncélú. "Ügyelni kell arra, hogy ne okozzon nagyobb sérelmet a rendőri fellépés, mint esetleg egy-egy deliktum. A mellékhatások ugyanis negatív következményekkel akár meg is haladhatják a társadalomra veszélyes magatartással okozott anyagi vagy más kárt."[53]
Egy demokratikus jogállamban a paradoxon abban áll, hogy az elítélt (és a megalapozott gyanú, valamint különös okok miatt a letartóztatott) annak a közösségnek a szabályait sértette (sérthette) meg, amelyik a szabad emberek többsége által képviselt értékeken nyugszik. Maguk a normák is közvetlenül vagy közvetve az ilyen társadalmak rendjét szolgálják. "Ugyanakkor a büntetés-végrehajtás ténylegesen totális intézmények együttese. Hogyan lehet felelős polgárokat nevelni azokból, akiktől akár évtizedekig csupán a kapott utasítások feltétlen végrehajtását várja el a közhatalom?"[54] Ad acta probléma a közhatalom részéről a bebörtönzött szülők gyermekeinek a büntetése azért, amit el nem követtek.
"Az anyagi igazság megállapításának valós esélyeit csökkenti a Be. által intézményesített megegyezés a terhelt és az ügyészség között."[55] Nem ért egyet az Országos Bírósági Hivatal azon megállapításával, mely szerint a befejezett ügyek számának a növekedése a minőségi ítélkezésre utal. Az adat ugyanis semmit nem mond a minőségéről, az a mennyiségre vonatkozik. A büntetőeljárásban az egyszerűsített döntéshozatal szükségképpen az anyagi igazságtól való eltérés megendegettségét intézményesíti. Király Tibor időtálló kutatási eredményeit felelevenítve azzal ért egyet, hogy "a valóság feltárása feltételezi a bíróságnak a felek rendelkezési jogától való függetlenséget, a hivatalból történő eljárást és a bizonyítékok szabad mérlegelését. Ahol ellenben a felek dönthetnek az eljárás kimeneteléről, vagy a törvény határozza meg a bizonyítékok értékét, ott csak formális igazság megállapítása lehetséges (Király, 1972)."[56]
A terhelt "részvétele" a büntetőeljárásban (pl. beismerés) fontos eleme lehet az eljárási igazságosságnak, az ítélet elfogadottságát növelheti. Az igazságszolgáltatás feladata ugyanis az igazság megállapítása, de nem bármi áron![57]
A bűncselekmények "számának a csökkentése előtt nincs határ, de azt megcélozni egy demokratikus jogállamban csak úgy lehet, hogy az alkotmányos-alaptörvényi értékek és normák minél teljesebb körben való érvényesüléséért dolgozunk. Másképpen fogalmazva: a hatalom konstitucionális önkorlátozása kell hogy akadályozza a deviancia bármi áron történő visszaszorítását."[58]
A család és az iskolák hatásai döntő szerepet játszhatnak a személyiség formálásában, ezáltal a magatartás alakításában is. A legfontosabb kérdés, legalábbis a hatalom által befolyásolt közoktatásban, hogy mire neveljük a gyermekeket, a fiatalokat.[59]
A feltételezetten "pozitív értékeket elsajátított polgárokban bízva, velük együttműködve, avagy az egyéneket és közösségeiket potenciális elkövetőként kezelve, őket megfigyelve és külső korlátok közé helyezve kívánja az állam a kriminalitást visszaszorítani. Ebből a kétfajta megközelítésből szervezeti, törvényalkotási és más különbségek is adódnak, magára a neve-
- 182/183 -
lésre is visszahatva. A belső kontroll erősítése a demokratikus társadalom erkölcsi értékeinek az érvényesítését szolgálja, míg a másik megközelítés az engedelmesség erényét helyezi előtérbe. Szervezeti-működési értelemben - a rendőrségre vetítve - az embereket partnernek tekintő modell nyitott és együttműködő, míg a felügyeleti típusú közelebb áll a katonai mintához, azzal összefüggésben pedig inkább hajlamos a titkosságra."[60]
Korinek professzor hasznosnak tartaná a bűnözés, a közbiztonság legfontosabb problémáinak megtárgyalását az iskolai oktatás és nevelés keretei között.
Az értékek megszilárdítása a családban és az iskolában a kriminális minták elutasítását is magával hozza. Fontos a szabálykövetés, a becsületességbe vetett hit társadalmi honorálása. Az ügyeskedésre, a szabálykerülésre és a nepotizmust jutalmazó érvényesülésre épülő társadalmak hosszú távon morálisan, majd később gazdaságilag is összeomlanak.
A büntetőjogot és annak alkalmazását átvitt értelemben hasonlíthatjuk a gyógyításhoz. "Az ilyen megközelítés meglehetősen népszerű, különösen a törvényalkotást és a felderítést, valamint az igazságszolgáltatást »eladni« kívánó politikusok körében. A kriminális magatartás egyfajta betegségként való beállítása metafora, amit a vele szemben fellépni kívánó hatalom használ a befolyásolni kívánt személyek és csoportok, végső soron az egész társadalom meggyőződése érdekében."[61]
A büntető igazságszolgáltatás negatívumai számos esetben visszavezethetők a jogalkotás melléfogásaira, esetenként annak direkt politikai célú felhasználására. "Formális mellékhatásként értelmezhetők azok a társadalmi problémák, amik túlmutatnak a társadalomra veszélyes magatartások bűncselekménnyé minősítésének és büntetéssel fenyegetésének a kérdéskörén."[62]
A jogalkotó látszólag semleges szabályozása adott esetben nyilvánvalóan hátrányosan érinthet egyes társadalmi csoportokat. Amikor ugyanis a szociális ellátórendszer egyes elemeit, juttatásait érintő visszaéléseket kriminalizálja a jog, akkor egyértelmű, hogy azokra fókuszál a büntetőhatalom, akik egyébként ilyen szolgáltatásra rászorultak.[63]
Erre példa hazai szabályozásunkban az életvitelszerűen közterületen tartózkodás szabálysértése (2012. évi II. törvény 178/B. §), mely tipikus modellje a szociális problémák rendészeti eszközökkel történő megoldási kísérleteinek.
Gyakran alkalmaz a jogalkotó olyan normarendszert, melynek következménye a nemzetiségek, etnikai, vallási kisebbségek hátrányba kerülése. Mindez alapvetően a végrehajtás során megjelenő deficitekben mutatkozik meg, valamint a sértetteket érő akár többszöri lelki gyötrelmek, megalázottságnak kitettség a büntetőeljárásban.[64]
Napjainkban elterjedt az ellenőrizhetetlen adatgyűjtés gyakorlata, mely a szólamok mezején növeli a társadalom biztonsági szintjét, de valójában komoly visszaélésekre ad lehetőséget mind az egyének, mind az üzleti élet szereplőinek vonatkozásában.
A bűnözés elleni generális gyógyír ígéretével számtalan új eszköz, módszer beépült a bűnüldözés eszköztárába, jóllehet azok alkalmazása komoly alkotmányossági aggályokat vetnek fel. A bűnüldözés és a kriminalitás összemosódásának mezején ténykedő fedett nyomozó jogintézménye vitathatatlan eredményei ellenére nem tudta felszámolni a szervezett bűnözést.
A mellékhatás klasszikus példája a prizonizációs ártalom. A büntetőjog perfektuálódásának egyik fő területe a szabadságelvonás. Az elkövetett deliktum miatt elzárt terheltet izolálják a társadalomtól, azt így megvédve a gonosztól, aki elvben lehetőséget kap tettének átértékelésére, a társadalmi előírások elfogadására. A bezártság alatt azonban olyan hatások érik az elítéltet, amelyek "teljesen kívül esnek a büntetési célokon, a fogva tartott személy a börtön kultúráját fogadja el, ami számos alapvető kérdésben eltér egy demokratikus társadalom értékrendjétől".[65]
A szabadságvesztés-büntetéssel a jogalkotónak nem állt szándékában a büntetés célján felüli további hátrányok okozása. Mégis kárt szenved(het) az elítélt egészsége, szexuális élete, munkaerőpiaci megítélése, családi élete.
A büntetőjog, a bűnüldözés, valamint a büntető igazságszolgáltatás körében vannak ismert, illetve előre nem kalkulálható mellékhatások. Az ismert mellékhatások jelentős részét a kriminológia feltérképezte, azokat csak figyelembe kellene venni, s ezáltal a negatív hatások zöme - ha nem is kiküszöbölhető, de - mérsékelhető lenne, A váratlan mellékhatásokat idővel megismerhetők, így azok hatása előbb-utóbb szintén tompítható. Nincs más hátra, mint a kriminológiai tudást a társadalom jobbításának szolgálatába állítani!
A kriminológus Korinek László sohasem volt csak kriminológus, mint ahogy sohasem voltak csak kriminológusok Beccaria, Tarde, vagy akár Schäffer sem. A hazai kriminológia doyenjét a kriminális jelenségek mélyrétegű és átfogó vizsgálata érdekli, a társadalmi fejlődés sodrába helyezi korunk modern trendjeit, újszerű jelenségeit.
Ennek során a kriminalitás ellen folytatott küzdelem jobb megértéséhez nélkülözhetetlen ismereteket nyújt. ■
JEGYZETEK
[1] Egyetemi tanár, PTE Állam- és Jogtudományi Kar Kriminológiai és Büntetés-végrehajtási Jogi Tanszék.
[2] ORAC Kiadó Kft., Budapest, 2023.
[3] Korinek i. m.11.
[4] Korinek i. m. 17.
[5] John Braithwaite: Crime, shame and reintegration, Cambridge University Press, New York, 2016. 54-65.
[6] Korinek i. m. 18.
[7] Richard Ericson: The Division of Expert Knowledge in Policing and Security. The British Journal of Sociology, Jun., 1994, Vol. 45, No. 2, 149-175.
[8] Szikinger István: Téveszmék a biztonságról, Virág György (szerk.): OKRI Szemle 1. kötet, Országos Kriminológiai Intézet, Budapest, 2009. 27.
[9] Korinek i. m. 36.
[10] Máté Evangéliuma (12:13-17).
[11] Korinek i.m. 73.
[12] Kajtár István - Visegrády Antal: Jogtörténeti és jogelméleti kutatások a jog hatékonyságához, Jogtudományi Közlöny, 1988/9. 501-502.
[13] Tóth Mihály: Vázlatok a gazdasági bűncselekmények köréből - az évezred vége felé közeledve, Magyar Jog, 2000/4, 193-194.
[14] Gál István László: A pénzmosás mint globális gazdasági és büntetőjogi kihívás. Belügyi Szemle, 2005/6. 89-93.
[15] Caesare Beccaria: Bűntett és büntetés, Révai Leó Kiadása, Budapest, 1887. 65-66.
[16] Király Tibor: Büntetőítélet a jog határán, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1972.
[17] Korinek i. m. 154.
[18] Korinek i. m. 159.
[19] Korinek i. m. 160.
[20] Korinek i. m. 170.
[21] Korinek i. m. 171-172.
[22] Finszter Géza: A büntetőjog alkalmazásának csapdái, Magyar Tudomány, 2001/8. 3-16.
[23] Korinek i. m. 173.
[24] Korinek i. m. 178.
[25] Irk Ferenc: A bűn minősége, Jogtudományi Közlöny, 2010/12. 606-607.
[26] Korinek i. m. 179.
[27] David Murakami Wood: A Report on the Surveillance Society. For the Information Commissioner by the Surveillance Studies Network. September 2006 Full Report. https://ico.org.uk/media/about-the-ico/documents/1042390/surveillance-society-full-report-2006.pdf.
[28] Korinek i. m. 185.
[29] Korinek i. m. 196-197.
[30] Korinek i. m. 197.
[31] A Nemzeti Együttműködés Programja 2010. 84.
[32] https://index.hu/belfold/2011/03/19/lazar_szerint_akinek_nincs_semmije_az_annyit_is_er/.
[33] Korinek i. m. 198.
[34] Korinek i. m.199.
[35] Megha Ramaswamy - Nicholas Freudenberg: The Cycle of Social Exclusion for Urban, Young Men of Color in the United States: What is the Role of Incarceration? Journal of Poverty, 2012 April 1, 16 (2) 119-146.
[36] Korinek i. m. 199.
[37] Korinek i. m. 200.
[38] Korinek i. m. 201-202.
[39] Korinek i. m. 203.
[40] Moór Gyula: A jogrendszer tagozódásának problémája. Értekezések a philosphiai és társadalmi tudományok köréből (5.2.), Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1937. 8. Moór semmitmondónak tekinti azt a meghatározást, amely szerint a közjog a közviszonyokat, a magánjog pedig a magánéleti viszonyokat szabályozza.
[41] Finkey Ferenc: Vitéz Moór Gyula uj elmélete a büntetőjog magánjogi jellegéről. Attila-Nyomda Részvénytársaság II., Budapest, 1941, 16-17.
[42] Korinek i. m. 215.
[43] Korinek i. m. 216.
[44] Korinek i. m. 219.
[45] Nagy Zoltán András: Kiberbűncselekmények, kiberháború, kiberterrorizmus - avagy S.O.S. Magyarország!, Magyar Jog, 2016/1. 17-19.
[46] Korinek i. m.235.
[47] Korinek i. m. 235.
[48] Korinek i. m. 235.
[49] Korinek i. m. 236.
[50] Korinek i. m. 236.
[51] Korinek i. m. 238.
[52] Korinek i. m. 243.
[53] Korinek i. m. 243.
[54] Korinek i. m. 244.
[55] Korinek i. m. 247.
[56] Korinek i. m. 247.
[57] Király i. m.
[58] Korinek i. m. 251.
[59] Korinek i. m. 255.
[60] Korinek i. m. 268-269.
[61] Korinek i. m. 272.
[62] Korinek i. m. 273.
[63] Kaaryn Gustafson: The Criminalization of Poverty. Journal of Criminal Law and Criminology, 2009, Vol 99. No.3. 643-716.
[64] Korinek i. m. 276.
[65] Korinek i. m. 278.
Visszaugrás
