A sok szempontból különleges 1999-es év számvetésre csábít, s ez igaz akkor is, ha a címben jelzett területen "elvetett" számok valószínűleg kevésbé dús cserjét növesztenek, mint a magunk mögött hagyott évtized számos más területen elhullatott magvai.
E mesterséges korszakhatárról visszatekintünk, s megpróbáljuk a gazdasági büntetőjog elmúlt néhány évét értékelni, több lehetőség között választhatunk.
Az egyik: valamely a gyakorlatban már hosszabb ideje vitatott, nehezen kezelhető jelenség- vagy fogalom természetét vizsgálná, értelmezésének alakulásából próbálna meg tanulságokat levonni.
Valljuk be, jócskán akadna ilyen.
A másik - s én inkább ezt választom - több továbbgondolást igénylő, de talán erre egyben érdemes gondolat-töredéket tár az olvasó elé. Megerősítést, vagy cáfolatot remélve.
Jól tudom persze - magam is korábban 23 évig jogalkalmazó lévén -, hogy a jogi problémák egy-egy adott ügyben nem töprengést, meditálást, nem az érvek és ellenérvek, kiegyenlítését igénylik, azok végére pontot kell tenni. A jogvitákat bizony el kell dönteni. A jogalkalmazás mindennapjai az egymás sarkait taposó ügyek szorításában nem tűrik a mégoly gondosan szőtt köntösbe öltöztetett hezitálást, nem engedik meg kétségek, lehetőségek, megfogalmazását.
Mégis, egy pillanatra kiszabadulva a "rendelkező részek" és "indoklások" kényszeréből, talán megengedhető, ha a gazdasági bűncselekmények sokszínűségéből, a jogi problémák eltérő jellegéből adódóan inkább több, eklektikus vázlatot készítek, a jogerős döntést, vagy nagyobb "művek" végleges kimunkálását későbbre hagyva. Lehet, hogy egy-egy vázlatból sohasem készül impozáns festmény, ám megeshet az is, hogy több jelentős alkotás megszületését segítheti.
Lassan egy évtized telt el a rendszerváltás óta. Hitetlenül lapozgatjuk a 90-es évek elejének Btk.-ját, ami a "gazdálkodási kötelesség megszegését" a "beruházási fegyelem megsértést" vagy a "közellátás veszélyeztetését" fenyegette büntetéssel.
A korabeli indokolás szavai is sokszor mintha valamely poros, avítt nyelvezetű jogtörténeti művet idéznének. Pedig alig pár éve még ezek a bűncselekmények adtak sajátos jelleget a Btk. XVII. fejezetének.
Azóta ezek eltűntek, ám levágott sárkányfejként egy helyébe többet növesztettek, - ma már háromszor annyi bűncselekményből áll a fejezet mint korábban, s a megmaradt deliktumok közül sincs egyetlen egy sem, amelynek a tényállása azonos lenne a tíz évvel ezelőttivel. Mindez, ha nem örömteli is, csaknem természetes. Mindaddig, amíg az állam, a népgazdaság büntetőjogi védelme állt a középpontban a védett jogtárgy viszonylagos homogenitására tekintettel elegendő volt kevesebb tényállás. A piacgazdaságra történő áttérés, s ezzel a büntetőjogi eszközökkel is védendő érdekek összetetté, több rétegűvé válása szükségképpen szinte folyamatos kriminalizációval járt együtt. Az utolsó, e fejezetet érintő terjedelmesebb jogalkotási hullám azonban talán mégis évtizedünk közepén, az 1994. évi IX. törvénnyel tetőzött.
Nos meglehet, hogy ma még ezért korai az első kriminológiai számvetés, de lassan biztosan eljön az ideje.
Ennek kicsit elébe menve, lássuk, milyen következtetések vonhatók le az új szemléletű gazdasági büntetőjog fejlődéséből, az elkövetők összetételéből, vagy azokból az adatokból, amelyek a büntetéskiszabási gyakorlatot jellemzik?1
A Btk. XVII. fejezetébe tartozó bűncselekmények száma - alig követhető vagy magyarázható hullámzással - 1990 és 1998 között mintegy 9 ezerről 13 ezerre nőtt, ugyanakkor azonban e bűncselekmények összbűnözésen belüli aránya egyharmadára csökkent, s ma alig több 1-2%-nál.
Nem különösen meglepő a deliktumok összetételének változása sem, amit néhány adat jól érzékeltet.
Akadnak a Btk.-ban ún. "fantom-tényállások", melyek közül egyesek büntethetőségét nemzetközi kötelezettségeinek írják elő. Ilyen a pénzmosás 5 év alatt 2 ismertté vált, ám legalább a nyomozás befejezéséig eljutott bűncselekménnyel. Hasonló a bennfentes értékpapír-kereskedelem is, melynek gyakorlati előfordulását hatályba lépése óta egyetlen kezünkkel meg tudjuk számolni, még akkor is, ha azon hiányzik egy ujjunk. Ezeknek a bűncselekményeknek a fenntartása nem csupán jele, hanem feltétele is majdani uniós tagságunknak. Az egyezményekbe ütköző bűncselekmények fenyegetésének hiányát ugyanis számon kérhetik tőlünk, azt azonban nem, ha ilyen ügyekben nem sok ítélet születik.
Más deliktumok esetében azonban indokolt elgondolkodni azon, szükséges-e fenntartani a pusztán demonstratív fenyegetést tényleges elkövetési magatartások nélkül, fontos-e büntetőjogi eszközökkel fellépni 5 év alatt mindössze pár ismertté vált bűncselekmény esetében?2
A bűnözés alakulását vizsgálva néhány további elgondolkodtató körülményre bukkanhatunk.
10 év alatt a vám- és deviza-bűncselekmények száma felére csökkent. Piramisjáték szervezésének bűncselekményét a tett kriminalizálását követő két évben mindössze hármat derítettek fel, ám az előző évben már közel 60 ilyen bűncselekmény vált ismertté. Annál különösebb, hogy az ilyen tettek száma 1999. I. félévében ismét visszaesett 7-re.
Meglepő, s egyenlőre nem igazán megmagyarázható adat, hogy az adó- és tb. csalások száma viszonylag kiegyenlített évenkénti növekedés után 1997-ről 1998-ra - még az adónyomozók ringbe lépése előtt (!) - 970-ről 5700-ra nőtt.
Aztán márciustól működni kezdett az APEH nyomozó-hatósága, s az ismertté vált adócsalások száma 1999 I. félévében 730-ra csökkent.3
Figyelemre méltó végül, hogy a 90-es évek elejétől kezdve 1997-ig szinte évente egyenletesen nőtt a pénzhamisítások száma (kb. 300-ról 900-ra). Ekkor e szám egyik évről a másikra megduplázódott, s 1998-ban már közel 2000 ilyen bűncselekmény vált ismertté. Itt egyébként a növekedés "töretlen": az 1999. I. félévében ismertté vált pénzhamisítások száma 1431.
A gazdasági bűncselekmények tavaly 25 milliárd forint kárt okoztak, s nem érdektelen, hogy a kár alig egyötöde térült meg. Hozzáteszem, a vagyon elleni bűncselekményekkel együtt - ahol a megtérülési arány még rosszabb - a kár 120 milliárd forint.
Az elkövetőkről röviden csak annyit, hogy számuk évtizedünkben mintegy 40%-kal nőtt, összbűnözésen belüli hányaduk azonban mégis csökkent, 2,9-ről 2,7%-ra. A női elkövetők aránya itt magasabb, mint általában, a tettesek 15%-a bűnismétlő, ám ezen belül csak 1% visszaeső.
Gondolom azzal a ténnyel sem okozok meglepetést, hogy a gazdasági bűncselekmények elkövetőinek alig 1%-a analfabéta, a felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya azonban 10% fölötti, s ez az arány évtizedünkben (tehát az új gazdasági büntetőjog kialakulásával párhuzamosan) megduplázódott.
A büntetéskiszabási gyakorlatot vizsgálva megállapítható, hogy az utóbbi 10 évben 100 gazdasági bűncselekményt elkövető terhelt közül 5-nél többet egyetlen évben sem ítéltek végrehajtandó szabadságvesztésre. Jellemzőnek a pénzbüntetés tekintendő, kb. 50%-os aránnyal, ezt az önállóan alkalmazott mellékbüntetések és az intézkedések követik kb. 20%-kal. A felfüggesztett szabadságvesztés aránya duplájára, 9%-ról 18%-ra emelkedett, s a közérdekű munka haldoklásának itt is látványos jelei vannak: gazdasági bűncselekmény miatt az utóbbi nyolc évben országosan összesen csupán 22 főt ítéltek közmunkára, noha e büntetési nem alkalmazására az ügyek mintegy felében a törvény lehetőséget nyújtott.
Belátom, fontos, vagy meglepő következtetés e számokból nem igen vonható le, ám mégsem árt rögzítenünk a tendenciákat, hiszen az azoktól való eltérés okainak feltárása később is fontos lehet.
Biztos, hogy a szűkebb értelemben vett regisztrált gazdasági bűnözés nem olyan jelentős, amilyennek a közvélemény feltételezi.
Ha azonban a gazdálkodással összefüggő bűncselekményeket is figyelembe vesszük - pl. a csalásokat és a hűtlen kezeléseket - a számok jelentős eltérést mutatnak.
Kérdés persze, mindig határozott elvek és egyértelmű szempontok alapján tudjuk-e megítélni, hogy egy-egy adott cselekmény "gazdasági" bűncselekménynek tekintendő-e, vagy "a gazdálkodás menetében elkövetett vagyon elleni bűncselekménynek"? Valószínűleg nem.
Ezzel azonban a kriminológia terebélyesedő folyama elérte a jogalkalmazás mind változékonyabb tengerét; eljutott oda, ahol a hagyományos dogmatikai elvek világítótornya mutatná az irányt, ha nem adna egyre bizonytalanabb és halványabb jelzéseket.
Próbáljuk meg ezt a fényt egy kicsit legalább felerősíteni.
A legtöbb vitát egy ideje a gazdasági bűncselekmények és a csalás elhatárolása váltja ki.
Kétségtelen, hogy számos gazdasági bűncselekmény elkövetési magatartásában fellelhető a legjellemzőbb csalási elem: a gazdálkodás során tanúsított megtévesztő magatartás.
Nem kell különösebben éles szem annak felfedezéséhez, hogy pl.:
- jogosulatlan gazdasági előny megszerzése esetén a tettes mindig megtéveszti a folyósító szervet vagy személyt;
- csődbűntett esetében az eltitkolással, elrejtéssel, a színlelt ügylettel a tettes általában megtéveszti a hitelezőit [(1) bek.], máskor a megtévesztés a csalárd bukásban ölt testet [(3) bek.];
- rossz minőségű termék forgalomba hozatala esetén a termelő gyakran megtéveszti a fogyasztót; s persze
- fogyasztó megtévesztése esetén is tényállási elem a "megtévesztésre alkalmas" magatartás;
- hitelezési csalásnál a megtévesztés hamis okirattal történik;
- gt. vezető tisztségviselőjének visszaélése esetén ugyancsak tényállási elem a megtévesztés;
- tőkebefektetési csalásnál a megtévesztés módja a valótlan adatközlés;
- számítógépes csalás esetén általában a programgazdát tévesztik meg stb.
Kell-e mondanom továbbá, hogy sokszor tévesen bizonyul pl. valótlan érték megjelölésének, árdrágításnak, piramisjáték szervezésének, vagy adóval, jövedékkel kapcsolatos bűncselekménynek, az a tett, ami voltaképpen a csalás iskolapéldája is lehetne.
Sajnos, mégis sokan azzal a sommás megállapítással intézik el a kérdést, hogy az említett gazdasági bűncselekmények zöme a csalás speciális eseteinek tekinthető (speciális az alany és/vagy a tárgy, a mód, az eszköz stb.), így az ilyen tettek minősítésekor nem csalás, hanem gazdasági bűncselekmény állapítható meg.
Máskor, mindehhez hozzáteszik, hogy ha a cselekmény a gazdálkodás menetében fordul elő, a Btk. XVII. fejezete az irányadó, ha nem gazdasági alanyok ez irányú tevékenysége során, akkor a tett vagyoni viszonyokat véd, tehát a XVIII. fejezet alkalmazandó.
Megítélésem szerint az említett érvek nem jelentenek megnyugtató, teljes megoldást, és a dolgok ilyetén leegyszerűsítése dogmatikailag is gyakran kifogásolható.
A legtöbb esetben ugyanis a "specialitás" - helyesebben amit annak vélünk - éppoly látszólagos, mint az alaki halmazat, aminek kiküszöbölésére szánjuk.
Nem üdvözülhetünk skatulyák gyártásával és felcímkézésével sem, - ez a tett gazdasági érdekeket sért, amaz individuálisabb vagyoni viszonyokat - mivel a bűnözési fajták kapcsán felállított kategóriák mára különösen átjárhatóvá váltak és gyakran fedik is egymást. A gazdaság alanyai is elkövethetnek - akár e minőségükben - vagyon elleni, vagy más bűncselekményt, ugyanakkor "kívülállók", a gazdálkodást kizárólag saját pénztárcájuk befogadó képességéhez viszonyító "kombinátorok" nem csupán részesei, de akár tettesei is gyakran lehetnek gazdasági bűncselekményeknek.
A csalással rokonítható, vagy csalási elemeket is tartalmazó gazdasági bűncselekmények burjánzásának nézetem szerint egyetlen létalapja lehet: ha a gazdasági bűncselekménnyel a fenyegetettséget egy adott tett veszélyességének felismerése okán kiterjesztjük, előre hozzuk. Ez pedig nem dogmatikai, inkább kriminál-politikai kérdés.
Az új gazdasági bűncselekményeknek gyakran nem valamely sajátos csalási mód pellengérre állítása a célja, hanem a gazdasági életben a hagyományos csalás bizonyos elemeit felmutató tettek önálló büntetése.
Egy megtévesztő jellegű cselekmény gazdasági bűncselekményként történő minősítése tehát általában csak akkor állja meg a helyét, ha a gazdálkodás menetében felmerülő valamely tettet a törvény "sui generis", befejezett cselekményként szabályoz. Ez pedig történhet vagy
- az elkövetési magatartásra tekintettel (pl. gazdasági társaság vezető tisztségviselőjének visszaélése esetén), máskor
- csak a motívumra (pl. a hitelezési csalás esetében), illetve
- pusztán a káros eredményre tekintettel (pl. a számítógépes csalás egyik fordulata esetében),
feltéve, hogy a tettes nem is tett többet e tényállás megvalósításánál.
Ha azonban többet tett, s a gazdasági bűncselekmény pl. csaláshoz képest speciális elkövetési magatartása mellett a haszonszerzési célzat és a káros eredmény is megállapítható, a tett bízvást a Btk. 318. §-a szerint minősíthető.
Legfeljebb akkor maradhatunk a gazdasági bűncselekmény keretei között, ha annak fenyegetettsége nagyobb a csalásénál.
Nem kell tehát elfeledkeznünk a "jó öreg csalásról", sokszor eredményesebb eszközt adhat a kezünkbe, mint a korszerűség jegyében alkotott, valójában azonban néha a túlszabályozás termékeként funkcionáló új normák.
Lehet bizony piramisjáték szervezőjének vélt személy is csaló4, s lehetett az, az eredetileg csődbűntettel vádolt, de a 60. napon mindig, minden esedékes tartozását befizető bróker is.
S testet ölthet bizony a csalás adott esetben például áru hamis megjelölésben is, ami viszont már a következő gondolat-töredék tárgya.
Az áru hamis megjelölése bűncselekménye már megalkotásától kezdve szinte tálcán kínálta az értelmezési nehézségeket.
Mit jelent a "forgalomba hozatal"? Hogyan értelmezzük a mennyiségi határokat? Hogyan teremthető meg az összhang a szabálysértési tényállás és a büntető norma között?
Csupa válaszra váró, sokáig jórészt megoldatlan kérdés.
A "mennyiség" megállapíthatósága mindig is e bűncselekmény sarkalatos pontja, csaknem alkalmazási feltétele volt, és sokáig úgy nézett ki a dolog, hogy e tekintetben a jogalkalmazók helyzete nem javul, sőt egyre rosszabb lesz.
1994. május 1. és 1996. augusztus 15. között a büntető norma csak a jelentős mennyiségű árura történő elkövetést fenyegette. Ez ebben az időben 1 millió forintos alsó határt jelentett.
Ha lehetett is arra hivatkozni, hogy a mennyiség nem az érték kifejezője, tehát a milliós nagyságrendnél jóval alacsonyabb értékű mennyiség is megalapozhatja a büntetőjogi fenyegetettséget, az érvelés nem talált nyitott fülekre.
A rendőrök, a piacfelügyelők, vámosok tehetetlenek voltak, hiszen a büntető gépezet megindításához olyan óriási mennyiségű áru forgalmazását kellett volna igazolniuk, ami egy kisebbfajta áruház raktárkészletével lett volna egyenlő.
Szinte természetes, hogy a bűnügyi statisztikában alig néhány tucat áru hamis megjelölése miatt indult bűnügy volt csak kimutatható, s ez a szám később sem változott jelentősen.
Miközben a piacok dugig voltak (s részben még vannak is) márkásnak álcázott termékekkel, öt év alatt mindössze kereken 300 áruhamisítási bűncselekmény vált ismertté, nyilván ezeknek csak egy részében került sor vádemelésre, s az összes ügy alig egy harmadában született - többnyire felmentő - ítélet.
Pedig a jogalkotás nem tétlenkedett. 1996. augusztus 15. napjától a jelentős mennyiséget a nagyobb mennyiség váltotta fel, s minthogy ennek felső határa ekkor csupán 200 000 Ft volt, úgy tűnt, talán mégis alkalmazhatóvá válik a bűncselekmény. Ez a reményteli időszak azonban csak alig egy évig, 1997. szeptember 15-ig tartott (mint láttuk, jelentős áttörésre ekkor sem került sor), amikor a nagyobb mennyiség az értékhatárok egységesítésének jegyében félmillió forintra nőtt.
Az újabb változás egyben azzal járt, hogy a megindult büntető eljárások jó részét is meg kellett szüntetni, minthogy az a tett, ami az elkövetéskor még bűncselekmény volt, az elbíráláskor az értékhatár felemelése folytán, a Btk. időbeli hatályára vonatkozó rendelkezésekre tekintettel már nem volt büntethető.
Ráadásul az így megszüntetett ügyek szabálysér-téskénti elbírálása is akadályokba ütközött, mert az Sztv. revíziójának elhúzódása miatt ekkor még mindig a "hamis termékjelzés" szabálysértése volt hatályban, ami mind megfogalmazásában, mind egyes elemeiben eltért a büntetőjogi normától.
1999. március 1. napjától a mennyiségre történő utalás végleg eltűnt a tényállásból, annak egyidejű kimondásával, hogy a tett 100 000 Ft-ot meg nem haladó érték tekintetében csak szabálysértés.
Utódaink majd nyilván értetlenül tekintenek vissza erre a legújabb kori, s mindössze fél évtizedes pályát bejárt hullámvasútra: a határt 1 millió, majd kétszázezer, ezután ötszázezer, végül százezer forintban állapították (önkritikusabban: állapítottuk) meg.
Örüljünk azonban, hogy sikerült végre egy ésszerű, s eddig a legalacsonyabban rögzített értékhatár mellett kikötnünk, s így - remélhetőleg - a túlságosan magasra emelt mérce már nem lehet akadálya a bűncselekmény konstatálásának.
A másik körülmény, ami miatt a tényállás hosszú évekig alkalmazhatatlannak bizonyult, a forgalomba hozatal szűkítő értelmezése volt.
Emlékezetes, hogy annakidején a Fővárosi Bíróság egyik sokat idézett ítélete a forgalomba hozatal fogalmát az értékesítéssel, az eladással azonosította.
Ennélfogva, azok az eljárások, amelyek hamis védjegyekkel ellátott áruk gyártói, importőrei, fuvarozói, raktározói ellen indultak rendre megszüntetéssel vagy felmentéssel végződtek, mondván, hogy az áru előállítása, szállítása, raktározása, nem tekinthető forgalomba hozatalnak, az nem értékesítés, legfeljebb a forgalmazás büntetlen előkészületeként értékelhető.
Az ezzel ellentétes érvek - mégoly racionálisak és meggyőzőek voltak is - nem találtak nyitott fülekre, az ellenkező nézet hívei általában abból indultak ki, hogy a terheltre nézve méltányosabb a fogalom megszorító értelmezése.
Az idén március 1. napjától hatályos módosítás azonban szerencsére e kérdésben is végre egyértelmű helyzetet teremtett, s ma már világos, hogy áru hamis megjelöléséért a gyártó, a fuvarozó és a raktározó is felelősséggel tartozik, mégpedig nem a jogszabály értelmezése, hanem a tényállás egyértelműen megfogalmazott rendelkezése alapján.
Miután a mennyiség és az elkövetési magatartás kérdése szerencsésen tisztázódott, a figyelmünket egy olyan tényállási elemre irányíthatjuk, amely mintha az utóbbi időben okozna gondot a jogalkalmazónak.
A versenytársi és fogyasztó érdekek védelmének elkötelezett harcosai nem lélegezhetnek tehát végleg fel, hiszen, egyre több határozatban újabban a "versenytárs" fogalmának szűkítő értelmezése vezet a felelősség kizárásához.
Figyelemre méltó ezzel kapcsolatban pl. a következő érvelés:
"A rendelkezésre álló bizonyítékok alapján az kétséget kizáróan megállapítható, hogy a vádlottak a német D. cég által használt Rasputin ábrás címkével megtévesztésig hasonló címkével értékesítettek vodkát, különböző FÁK országokban.
Az áru hamis megjelölése bűncselekménye azonban az egyéb tényállási elemek megléte esetén is csak abban az esetben valósul meg, ha a forgalomba hozatal a versenytárs hozzájárulása nélkül történik. Így vizsgálandó, hogy a vádbeli időszakban a német cég versenytársa volt-e a vádlottaknak.
A bíróság álláspontja szerint a Btk. 296. §-a alkalmazása során versenytársnak csak azt a gazdasági társaságot vagy természetes személyt lehet tekinteni, amely a Magyar Köztársaság területén, vagy itt is versenyez, itt is folytat gazdasági tevékenységet.
Ellenkező esetben a bíróság a magyar joghatóságot kiterjesztené és a Btk. 296. §-a szempontjából versenytársnak kellene tekinteni a föld bármely országában hasonló gazdasági tevékenységet végző vállalkozásokat, függetlenül attól, hogy Magyarországon folytatnak-e gazdasági tevékenységet, vagy sem. Így előállhatna az helyzet, hogy versenytársnak minősülhetne olyan vállalkozó is, amelyre a saját hazai joga szerint más verseny szabályok és különösen más büntető jogszabályok vonatkoznak, mint a magyar piacon, vagy itt is jelen lévő vállalkozóra. Ez esetben e két fajta vállalkozó méltánytalanul eltérő elbírálás alá esne. (Az egyes országokban érvényesülő belső szabályozással kapcsolatban a bíróság rámutat arra, hogy még a szorosan együttműködő, fejlett jogharmonizációval rendelkező Európai Gazdasági Közösségen belül sem egységes az egyes tagországok versenyjoga.)''5
Hasonló - egyébként szintén ezt a vodka-márkát érintő - döntés született egy másik megyében: a bíróság ezúttal is úgy foglalt állást, hogy a külföldi védjegyoltalom folytán a magyar forgalmazóknak a német cég nem versenytársa.6
Az idézett döntések nyilván óvatos fenntartásokat is megengednek.
Kétségtelen ugyanis, hogy a Btk. előírásai értelmében a magyar törvény hatálya a magyar állampolgár külföldön elkövetett cselekményére nézve is irányadó. Eszerint az elkövetési magatartást külföldön tanúsító kereskedők is büntethetőek lennének.
Igaz viszont az is, hogy a bűncselekmény háttérnormája, az 1996. évi LVII. törvény 1. §-a a versenyjogi szabályok hatályát - s így közvetve azt is, hogy kit kell "versenytársnak" tekintenünk - "a Magyar Köztársaság területén tanúsított piaci magatartásokra" korlátozza.
S noha tudjuk, hogy a büntető norma hátterében álló jogszabály általában nem korlátozhatná a Btk. általános személyi vagy területi hatályát, a kérdés másképpen is felfogható:
- a bűncselekmény mellőzhetetlen eleme a "versenytárs hozzájárulása nélkül" történő forgalmazás,
- a versenytárs körének mégoly szűk meghatározására a háttérnorma jogosult lehet,
- ezzel viszont a bűncselekmény adott tényállási eleme teljesen kiürülhet,
- bármely tényállási elem hiánya pedig kizárja a bűncselekmény megvalósulását.7
Valószínű tehát, hogy az említett határozatok érdemben mégsem támadhatók8, akkor sem, ha a belőlük levonható következtetések esetleg sértik ösztönös igazságérzetünket.
Nem biztos, hogy hosszabb távon valóban indokolt annak fenntartása, hogy a jogi szabályozás mindig csak a nemzeti keretek között zajló versenyt védi.
Akik erre igenlő választ adnak, gondolkodjanak el azon, tényleg beérnék-e pusztán a foguk csikorgatásá-val, ha pl. egy nehezen megszerzett külföldi piacon azt tapasztalnák, hogy egy másik magyar importőr, évek hosszú során kialakított és népszerűvé tett egyéni jellegű árujukat szemérmetlenül utánozva próbálja megvetni a lábát.
Emellett tény, hogy a területi hatály említett leszűkítésével az egyre inkább globalizálódó világban aligha számíthatunk viszonosságra.
Az utóbbi értelmezést elfogadva nem kaphatnánk elégtételt például akkor, ha egy német cég a magyar importőr mellett ugyancsak a FÁK országaiban forgalmazna mondjuk a kecskeméti fütyülős barackpálinka jellegzetes palackozását utánzó italokat.
Meglehet, a versenyjogi szabályok valóban nem teljesen egységesek, azt azonban kétlem, hogy a márkák utánzását bárhol, bármilyen mértékben tolerálnák, vagy akár azt az elvet megváltoztathatatlan dogmának tekintenék, hogy versenytársakról csak nemzeti, sőt az országhatár által kijelölt keretek között lehet szó.
Mint láttuk, az imént a büntetőjog hátterében álló jogszabály által meghatározott, ott körülírt tényállási elem tartalmából adódtak értelmezési nehézségek. Indokolt ezt a kérdést általánosabb szinten is szemügyre vennünk.
A Btk. az 50-es években - kiváltképpen a gazdasági bűncselekmények szabályozásakor - többnyire kerettényállásokat tartalmazott. Noha a jogirodalom szerint ez azt jelenti, hogy a büntetőjogi tényállás egy, több, vagy mindegyik elemét nem a Btk., hanem valamely keretjogszabály tartalmazza, a hagyományos, "klasszikus" keretet kitöltő jogszabály sohasem az alanyt, a tárgyat, vagy pl. az elkövetési módot határozta meg, hanem mindig a lehetséges elkövetési magatartásokat.
Az 1961. évi V. törvénnyel ez a szabályozási mód némileg veszített a jelentőségéből, valódi visszaszorulása azonban csak a 90-es évek elejétől figyelhető meg.
Ekkor ugyanis felismerték, hogy a "nullum crimen sine lege" elvének érvényesítése - ha nem korlátozható is kizárólag a Btk.-ra - alapvetően mégis a büntető jogszabály feladata. Mindannyian emlékszünk például arra, amikor az egyik legklasszikusabb kerettényállás, a deviza-bűncselekményé 1993-ban átalakult, nevesítve a lehetséges elkövetési magatartásokat.
Ma már - a hagyományos közlekedési bűncselekményeken kívül - jóformán nincs olyan tényállás a Btk.-ban, amelynek elkövetési magatartását teljes egészében mögöttes jogszabály töltené meg.9
Ez azonban az időközben ránk zúdult nyomasztó jogszabály-dömpinget figyelembe véve kétes értékű előrelépés, s úgy gondolom a szabályozási módnak csak az optikája lett más. A hagyományos kerettartalom helyett mára ún. "háttérnormák" épülnek be a gazdasági büntetőjogba, sokszor jobban átfonva a tényállásokat, mint a büntetőjog korábbi fejlődésében bármikor.
Ezek már nem elkövetési magatartásokat fogalmaznak meg, látszólag elegánsabban, áttételesebben jelentkeznek, valójában azonban ismeretük nélkül egy lépést sem lehet tenni.
Hiába ír pl. a "számviteli fegyelem megsértése" törvényen alapuló beszámolási vagy könyvvezetési kötelezettségről, ezzel csupán azok szemébe hint a jogállamiság rostáján átszűrt homokot, akik amúgy sem vették észre, hogy a tényállásban nyomban azután az "egyéb" kötelezettség megszegése is büntetendő.10
Ma több tucat gyakran változó jogszabály naprakész ismeretére van ahhoz szükség, hogy tisztában legyünk azon szervezetek számviteli előírásaival (ennek megfelelően megszeghető kötelezettségeivel) is, melyeknek a tevékenységét a törvény felhatalmazása alapján kiadott alacsonyabb szintű norma szabályozza.
Máskor, ezek a háttérnormák, nem csupán rátelepednek a tényállásra, de fölötte állónak is tartják magukat.
A bennfentes értékpapír-kereskedelem hátterében álló új Értékpapírtörvény pl. hosszasan taglalja, ki a bennfentes személy és mi a bennfentes információ, s a tilalmak körét kiterjeszti az olyan személyek informálására is, akiről "feltehető" a bizalmas információ továbbítása. Ezzel a büntetőjogilag igen nehezen kezelhető kategóriával egyben a tényállást is értelmezi: bennfentes információ felhasználásával köt tehát ügyletet az is, aki "esetleg", "nem biztos, de lehet", "egyesek szerint állítólag", tehát "feltételezhető róla, hogy" indiszkrécióra hajlamos személlyel tárgyal.
Végül hadd említsek még egy példát, melynek aktualitását a Postabank és ügyfelei titkainak megsértése kapcsán folyó eljárás adja.
A Btk. 300/A. §-a - összhangban a korábbi Pénzintézeti törvénnyel - a banktitok megsértésnek alanyát speciális alanyként szabályozza, az elkövető csak "banktitok megtartására köteles személy" lehet.
Ám alig pár évi alkalmazás után megalkották az új Pénzintézeti törvényt ami kimondja: a banktitkot mindenki, aki a tudomására jutott, köteles megőrizni.
A háttérnorma tehát általános alanyt csinált a Btk. speciális alanyából.
Így folyhat most eljárás fecsegő banktisztviselők vagy ügyfelek helyett újságírók ellen.11
Az elmondottakból több tanulság adódik, én csak kettőt említek.
Először: a jogalkotásnak arra kell törekednie, hogy a Btk. és a háttérnormák közötti összhang erősödjék, a szabályozás során a különböző tárcák és jogágak kapcsolata azonos elvi alapokon nyugvó és folyamatos legyen.
Másodszor: aki a gazdasági büntetőjog alkalmazására adta a fejét, az másoknál is kevésbé lazíthat. Ismernünk, figyelnünk kell a háttérjogszabályokat, ám ha úgy érezzük, indokolatlan túlsúlyuk már a büntetőjogi felelősség alapkérdéseit kezdi ki, vagy a büntetőjog, "ultima ratio" jellegének fenntartását veszélyezteti, bátran visszatérhetünk a klasszikus büntetőjogi elvekhez, s a felelősség kérdését a tényállásszerűség megállapíthatósága esetén is a bűnösség, a felróhatóság beható vizsgálata alapján dönthetjük el. A büntetőjogi felelősség mellett, vagy akár helyette is alaposan meg kell vizsgálnunk az egyéb felelősségi formákat.
Ismétlem, ezt azonban csak szilárd és folyamatosan karban tartott háttérismeretekkel tehetjük meg, amelynek során a jogalkalmazás folyamatában együtt kell működnie a büntetőjogásznak, a gazdasági jogi és a civilisztikai szakágnak. Kölcsönösen tanulhatunk és tanulnunk kell egymástól.
Példaként elegendő egyetlen kérdéskört említenem: a különböző jogágak felelősségi formái szorosan kapcsolódnak egymáshoz, befolyásolhatják, kiegészíthetik egymást. Mégis, a felelősség vizsgálatakor sokáig és sokszor óvakodtak a specializálódott jogalkalmazók attól, hogy egymás területeire merészkedjenek.
A társasági jogász a felelősség firtatásakor ragaszkodott a Gt. betűjéhez, s a büntetőjogász megkönnyebbült, ha a polgári jogi igényt egyéb törvényes útra utasíthatta, vagy azt külön eljárásban ígérték érvényesíteni.
Ezért túlzás nélkül igen nagy jelentőségűnek tartom azt a legfelsőbb bírósági döntést, amely egy kártérítési ügyben azt veti a korábban eljárt bíróságok szemére, hogy "csak a kft. tagjainak általános szabályok szerinti felelősségét vették alapul és nem vizsgálták, hogy az adott tényállás mellett nem merülhet-e fel a tagok szigorúbb felelőssége." Ebből a szempontból pedig meghatározó lehet a kártérítési perrel párhuzamoson folyó
(ám időközben befejeződött) büntető ügy is "ugyanis a büntetőeljárásban felmerülhettek és bizonyítást nyerhettek olyan tények, amelyek azt igazolják, hogy az alperesek a ... kft. alapításakor csalárd módon jártak el." Kifejti ezek után a határozat, hogy "ha az alperesek a kft.-t azért működtették, hogy azzal felelősségüket korlátozva bűncselekmény sorozatot kövessenek el, nem hivatkozhatnak a károsultakkal szemben a kft. tagjának korlátolt felelősségére és a bűncselekményből eredő kárért helyt állni tartoznak."12
A legálisnak álcázott tevékenységgel folytatott nyerészkedés eszerint - szerencsére - nem csak hosszú években mért büntetőjogi konzekvenciával járhat, hanem joggal való visszaélésnek is tekinthető, annak kártérítési vonzataival együtt.
Örülök tehát ennek a döntésnek, s remélem több hasonló követi. Lássuk be, helyes és méltányos (egészen egyszerűen a józan gondolkodás szerint is igazságos) csak az a határozat lehet, amely a korlátolt felelősség privilégiumát csak annak a számára biztosítja, aki azt nem azért korlátozta, hogy miután "privatizálta" a társasági vagyont, sajnálkozva közölje: a jogszabály szerint legfeljebb csak a társasági kasszában lévő pénz töredékéért felel, ez azonban aligha lényeges, hiszen a malacpersely amúgy is teljesen üres.
E sorok írásakor fogadta el a Parlament a Btk. legújabb Novelláját.
Ezzel a törvény módosításai átlépték a bűvös félszázas határt, s okkal vethető fel, hogy e gyakori átdolgozás nem veszélyezteti-e a jogbiztonságot.
A válasz valószínűleg igenlő.
Sajnos azonban, olyan felgyorsult, s állandóan újratermelődő ellentmondásokkal terhes korban élünk, amely elkerülhetetlenné teszi a büntető jogszabályok folyamatos karbantartását.13 Ez a novella is ennek szellemében született: nem olyan nagy terjedelmű, s kevesebb koncepcionális kérdést érint, mint az 1998-as vagy az 1993-as módosítás, ám mégis átformál, korszerűsít néhány intézményt.
Itt csak röviden, a gazdasági bűncselekményekre vonatkozó, vagy azokkal kapcsolatba hozható egyes rendelkezéseket érintem.
Az értékhatárok újabb felülvizsgálata régóta váratott magára. Ezzel nem csak a fizetőeszközünk értékállóságában 1997 óta bekövetkezett módosulások konzekvenciáit vontuk le, hanem figyelembe vettük a vagyon elleni és gazdasági bűncselekmények szerkezetében bekövetkezett változásokat is.
Íme a végleges változat:
- szabálysértési értékhatár 10 000 forintig
- kisebb érték: 200 000 forintig
- nagyobb érték 2 millió forintig
- jelentős érték 50 millió forintig
- különösen nagy érték 500 millió forintig
- különösen jelentős érték: 500 millió forint fölött. Figyeljünk fel arra, hogy az új értékhatárok gyakran
nem hagyományos értelemben vett szigorodást tükröznek.
Ahol azonban igen, ott magától értetődően az új értékhatár csak a hatályba lépés, tehát 2000. március 1. napja után elkövetett tettekre vonatkozik. Korábbi elkövetés esetén pl. a 200 000 és 500 000 közötti elkövetés tavasztól is csak kisebb értéknek számít. Ugyanígy, a még el nem bírált 40-50 millió forintos csalások márciustól "csak" 5 évig terjedő szabadságvesztéssel büntethetők.
A Különös Részben:
- tovább bővül a pénzmosás lehetséges elő-cselek-ményeinek köre, s immár valamennyi szabadságvesztéssel fenyegetett tett pénzmosás alapja lehet,
- a bankkártyák tudatos ellopásának terjedése ellen a magánokirattal visszaélés tényállásának módosításával kívánunk fellépni, büntetendővé nyilvánítva nem csak a jogtalan hátrány okozásának célzatával, elkövetett tetteket, hanem azokat is, amelyeket jogtalan előnyszerzés motivál,14
- adó- és járuléksértő cselekmények alapeseteiben az adó- illetve járulékhiány I. fokú ítéletig történő megfizetése új büntethetőséget megszüntető ok.
(Ez tehát 50 000 - 200 000 Ft-os adóhiányra vonatkozik.)
Ez utóbbi módosítás - mely ellen magam hasztalan emeltem szót - nyilván megosztja a szakmai közvé-leményt15. Alaposak lehetnek azok a felvetések, hogy a rendelkezés kockázatmentes adócsalásra ösztönöz: "ha az adó szándékos eltitkolására nem jönnek rá, kész haszon, ha igen, az állam jussa még mindig következmények nélkül megfizethető."
Bízzunk azonban az adójogi szankciók hatékonyságában, s abban, hogy az igazán veszélyes adócsalások elkövetői ezzel a rendelkezéssel nem kaptak kiváltságlevelet.
S még inkább bízzunk, egy új szilárdabb elvi alapokon nyugvó Btk. mielőbbi megalkotásában. ■
JEGYZETEK
1 Az elemzés során felhasználtam Vavró István "Gazdasági bűncselekmények és jogkövetkezményeik" című kiváló vizsgálati jelentését is (43. 532/1999. IM)
2 A gazdasági társaságok vagyonának integritását védő három bűncselekményből (Btk. 298/A. §, 298/B. §, 298/C. §) öt év alatt összesen 79 vált ismertté. El kell tehát gondolkoznunk a tényállások megfogalmazásának helyességén, vagy akár a létjogosultságán is.
3 Igen valószínű tehát, hogy az ötezres szám volt irreális.
4 Számos ügy annak gyanúját is felveti hogy amit eredetileg termékforgalmazásnak álcázott pilótajátéknak véltünk, az valójában piramisjáték szervezésével leplezett csalás. A gyanúsítottak védekezéséből az tűnik ki, hogy inkább vállalják a privilegizált bűncselekményért való felelősséget is, csak ne derüljön ki cselekményük valódi természete.
5 Bács-Kiskun megyei Bíróság B. 851/1996.
6 Nyíregyházi Városi Bíróság B. 851/1996.
7 Ezzel kapcsolatban fontos szempontokat sorol fel az 1/1999. BJE. számú jogegységi határozat is.
8 Legfeljebb az érvelés helyesbítendő: a helytelen döntés nem abból adódna, ha a büntető jogalkalmazás során "kiterjesztenék a joghatóságot", hanem abból, ha nem vennék figyelembe a bűncselekmény tárgyi oldalának a hatály szűkítéséből következő hiányosságát.
9 Talán a közszemérem megsértése az egyetlen - ami a szexuális áruk forgalmazásával kapcsolatos előírások megszegésére utal.
10 Érdekes, bár szerencsére nem zavaró kodifikációs technika: büntetendőek azok az elkövetési magatartások amelyek "b" betűvel, azok amelyek "k" betűvel, végül azok, amelyek az ABC bármely betűjével kezdődnek.
11 Minthogy annakidején én is kölcsönadtam a Napi Gazdaság ominózus számát valakinek, remélem nem gyanúsítottkénti meghallgatásom során kell majd a vizsgálót meggyőznöm arról, hogy az újságban megjelent információ már nem banktitok.
12 Legfelsőbb Bíróság Gfv. II. 962/1998
13 Legfeljebb arra törekedhetünk, s törekszünk is, hogy ésszerű módon korlátozzuk a módosítások számát és körét (volt olyan év, amelyben kilenc novella született), s kezdjünk mielőbb hozzá egy új Btk. koncepciójának kidolgozásához.
14 Ez a módosítás egyébként szép példája lehet annak, hogy egy-egy új veszélyes jelenség feltűnése esetén nem kell feltétlenül új tényállás, olykor elegendő korábbiak felülvizsgálata.
15 Kiváltképpen, ha figyelembe vesszük, hogy a vita során e kedvezményt többen a nagyobb értékre elkövetett cselekményekre is ki akarták terjeszteni. Az dogmatikailag egyébként teljesen érthető, hogy azoknak a bűncselekményeknek az esetében, ahol az elkövetési magatartás a "nem fizetés", ott e büntethetőséget megszüntető oknak létjogosultsága lehet (pl. 196. §, 310/B. §). Ám biztos hogy ott is, ahol a bevétel csökkentése nem elkövetési magatartás, hanem csalárd tett eredménye?
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Tóth Mihály, tszv. egyetemi tanár, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Állam- és Jogtudományi Kar
Visszaugrás
