A tanulmány a polgári perjog egyes külföldi elemeinek vizsgálatát állítja középpontba. Annak ellenére, hogy a tanulmány számos helyen a polgári per során a külföldi jog tartalmának megállapításával, és nem a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (továbbiakban: Pp.) 320. § (1) bekezdése szerinti okiratok rendelkezésre bocsátásával kapcsolatos fordítási költségekről szól, mindenképp fontos következtetések vonhatóak le a közjegyzői eljárások szabályaira is. Az Európai Öröklési Rendelet hatályba lépését követően még nagyobb jelentősége van a külföldi jog alkalmazásának a hagyatéki eljárásban, vagy éppen a hagyatéki eljárást követő bíróság előtti hagyatéki perben is. A tanulmány kitér az egyszerű és hiteles fordítás egyes szabályaira, a költségkedvezmények és a külföldi jog tartalmának téves megállapításán keresztül a külföldi jog hiányának jogkövetkezményeire is.
Az első részben a szerző az egyszerű fordítás szükségességének és a fordítás költségeinek viselésére vonatkozó elemzést tesz. A tanulmány a kérdés megválaszolását időben kettéválasztja a polgári perrendtartás és a nemzetközi magánjogi kodifikáció változásai mentén. A nemzetközi magánjogról szóló 2017. évi XXVIII. törvény (továbbiakban: Nmjtv.) 7. § (1) bekezdése kimondja, hogy a bíróság a külföldi jogot hivatalból alkalmazza. A polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (továbbiakban: 1952-es Pp.) rendelkezése szerint a külföldi jog tartalmának megállapításával összefüggő fordítási költségek viselésére a felek nem kötelezhetőek, hiszen nem minősülnek a polgári eljárás költségeinek. Ezek a költségek a bíróságok feladatainak ellátásával kapcsolatosak, így azt az eljáró bíróság - vagyis az állam - előlegezi és viseli. A szerző kifejti, hogy ez a szabály azonban a Pp. hatályba lépésével megváltozott, mivel a költségek előlegezése és viselése terén koncepcionális változás történt.
Az egyik legjelentősebb módosítás, hogy a megkeresett állam hivatalos nyelvén kell megtenni a megkeresést, amelynek fordítási költségére a Pp.-ben már nincs olyan rendelkezése, hogy annak fordítási költségét az állam viseli. Így felmerül a kérdés, hogy ki
- 134/135 -
köteles ezen költségek előlegezésére. A szerző álláspontja szerint a fent említett külföldi jog hivatalbóli alkalmazása miatt szükséges lenne külön rendelkezés beiktatása. Ennek hiányában a hatályos jogi normák közül a Pp. 79. § (3) bekezdését megfelelően alkalmazva a felperesnek kell előlegezni a fordítási költségeket. Amennyiben a felperes nem tesz eleget az előlegezésnek, úgy az eljárás szünetelésének van helye.
A hiteles fordítás szükségessége akkor merül fel, amennyiben a bíróság vagy a felek részéről az egyszerű fordítás helyessége és teljessége körében kétség merült fel. A szerző kifejti, hogy ebben az esetben is a hiteles fordítással kapcsolatos költségeket a felperesnek kell előlegeznie. Az előlegezés nem sérti a felperes érdekét, anyagi kárt nem okoz, hiszen pernyertessége esetén a fordítás költségét perköltségként az alperes megtéríti részére.
Ami a költségkedvezményeket illeti, a szerző egyező álláspontja szerint - megfelelve az úgynevezett Madridi Alapelveknek - a perrendtartás általi költségkedvezményekre vonatkozó szabályok a külföldi jog alkalmazásával kapcsolatban is alkalmazandóak.
A tanulmány külön részt szentel az esetleges külföldi jog tartalmának téves megállapítására. A bíróság általi külföldi jog megállapításának elmulasztása olyan eljárási szabálysértésnek minősül, amely a bírósági határozat hatályon kívül helyezéséhez vezethet. A szerző konkrét jogesetet elemezve rámutat a Kúria azon következtetésére, hogy kártérítési perben, ha a felperes a német jogra alapítva kéri az alperest kötelezni a törvényes késedelmi kamatra, de a keresetében magyar forintban jelölte meg követelését, nem következik az, hogy a kártérítési összeg után járó késedelmi kamatot a magyar jog alapján szükséges megítélni.
A tanulmány második része a külföldi jog hiányának egyes jogkövetkeményeit vizsgálja. Érdekes összefüggést elemez a szerző a külföldi jog alkalmazása és az észszerű idő meghatározása kapcsán. A kiindulópont a Nmjtv. azon rendelkezése, amely előírja, ha a külföldi jog tartalma észszerű időn belül nem állapítható meg, akkor a magyar jogot kell alkalmazni. Az észszerű idő vizsgálata az úgynevezett Karalyos és Huber-ügy miatt került be az Nmjtv. rendelkezései közé. Ez annak köszönhető, hogy az EJEB elmarasztalta Magyarországot, mivel a külföldi jog tartalmának megállapításával összefüggésben kilenc évig folyt az eljárás.
Az észszerű idő fogalmát az Nmjtv. nem határozza meg, azonban a szerző fontos megállapításokat tesz annak érdekében, hogy az észszerű időre vonatkozó követelményrendszer megfigyelhető legyen. Elsőként a 8/1992. (I. 30.) AB határozat adhat támpontot, amely szerint nem vonható az észszerű határidő fogalmába az olyan idő, amelynek során nem folyik vizsgálat, viszont az indokolatlan késlekedés már a kötelezettség megszegésének minősül. További alkotmánybírósági gyakorlatot elemezve a tanulmány említést tesz a 3024/2016. (II. 23.) AB határozatról. Fontos megállapítása, hogy az Alkotmánybíróság sok esetben nem tehet mást, mint szignalizációval élhet, így bár felhívhatja az eljáró bíróság figyelmét az ügy észszerű időn belüli elbírálásának követelményére, azonban konkrét döntést nem hozhat.
A szerző külön kiemelni a a polgári peres eljárás elhúzódásával kapcsolatos vagyoni elégtétel érvényesítéséről szóló T/16218. számú törvényjavaslat egyes rendelkezését. A törvényjavaslat előírja, hogy a bírósági eljárás időtartama akkor minősül észszerűnek,
- 135/136 -
ha az az elsőfokú eljárás kezdőnapjától az eljárást befejező jogerős határozat közlésének napjáig nem haladja meg a hatvan hónapot. Egyes különleges perekben e határidő még rövidebb lehet, mint például a személyállapottal kapcsolatos perek, gyermek tartása iránt indított perek vagy a munkaügyi perek.
A tanulmány utolsó része a külföldi jog alkalmazásának mellőzése tárgykörével foglalkozik.
A külföldi jog mellőzésére akkor van törvényi lehetőség, amennyiben annak tartalma nem ismert, vagy nem tartalmaz a jogvita szempontjából releváns rendelkezést, esetleg a külföldi jog alkalmazása a magyar közrendbe ütközik, illetve az Nmjtv. 10. §-a szerinti általános kitérítő klauzula alkalmazandó.
Zárásként a szerző összefoglalja következtetéseit. Ezek közül kiemelendő, hogy a külföldi jog tartalmának megállapításával összefüggő iratokat mindig fordítani kell, azonban elegendő egyszerű fordítás is, amelynek költségét a felperesnek kell előlegeznie. A Nmjtv. által előírt észszerű idő időtartamának meghatározását a szerző - tekintettel arra, hogy itt egy perjogi cselekményről van szó - legfeljebb egy évben határozza meg. ■
Lábjegyzetek:
[1] A szerző közjegyző, Debrecen.
Visszaugrás
