Fenti címmel jelent meg a Gazdaság és Jog év végi számában a mindennapi gyakorlatunkban felmerülő több kérdésre is talán válasszal szolgáló cikk Szeghő Katalin tollából.
A cikkben a szerző gyakorló bíróként szerzett tapasztalatait foglalja Össze és osztja meg az olvasóval. Konklúzióként azt állapítja meg, hogy az adósok által megjelölt (a közjegyzőkkel szemben az okirati végrehajtások menetében szokásosan fenyegetésként elővezetett) érvénytelenségi okok többségében nem állnak fenn, illetve nem nyernek megerősítést a deviza alapú szerződésekkel kapcsolatos perekben; amennyiben azonban fennállnak, azok rendszerint kiküszöbölhetők a tartalmi hiányosság bíróság általi pótlásával.
Részletesebben megnézve, a szerző alapvetése szerint a bíróságnak először tisztáznia kell, hogy a per tárgyát képező szerződés fogyasztói vagy nem fogyasztói szerződés, majd, hogy érvényes vagy érvénytelen, az érvénytelenség teljes vagy részleges, milyen érvénytelenségi ok állapítható meg, végül a megállapított érvénytelenségnek mi a jogkövetkezménye. Ezek az előzetes kérdések, amelyeket követően kerülhet sor annak eldöntésére, kell-e a bíróságnak a felek közötti elszámolást végeznie.
A leggyakrabban hivatkozott érvénytelenségi okok között elsőként az alaki hibák, és főként a képviseleti jog hiánya szokott felmerülni hivatkozási okként az adósok részéről, akik szerint a kölcsönszerződést a hitelező képviseletében aláíró személy nem rendelkezett érvényes képviseleti joggal, vagy nem cégszerűen (a Ctv. 8. §-ban foglaltak szerint) írta alá a szerződést, illetve a szerződés nem felel meg a Hpt. 47. §-ában előírt alaki előírásoknak. Ezek a hivatkozások többnyire nem foghatnak helyt, mivel - mint a Szegedi Ítélőtábla megállapította - a képviselő útján eljárt szerződő fél aláírása szempontjából a szerződés alakilag érvényes, ha a szerződést tartalmazó okiratból kitűnik, hogy a megállapodást ténylegesen aláíró természetes személy nem a saját nevében, hanem az okiratban megjelölt szerződő fél nevében és képviseletében jár el; nem szükséges, hogy a képviseleti jogosultság keletkezésének láncolata magából a képviselő által kötött szerződést
- 42/43 -
tartalmazó okiratból kitűnjön. Az ügyleti képviselő részére a cég képviseletének ellátására feljogosító írásbeli meghatalmazást a cég szervezeti képviselői adhatnak a Ctv. és a Gt. cégjegyzésre vonatkozó szabályainak betartása mellett. "Törvény, vagy a képviselt cég alapszabálya, sőt akár a cég legfőbb szervének konkrét ügyben hozott határozata előírhatja, hogy az együttes cégjegyzésre jogosult szervezeti képviselők csak együttesen gyakorolható képviseleti jogra szóló meghatalmazást adhatnak harmadik személyek részére. Ilyen rendelkezés hiányában azonban a szervezeti képviselőik) által adott meghatalmazás alapján a meghatalmazott önállóan, önálló aláírási joggal képviselheti az adott céget." A szerző kitér arra, hogy a Hpt.-ben található volt egy korlátozás, amely szerint a pénzügyi szolgáltatási tevékenységgel kapcsolatos kötelezettségvállalásra előírt együttes aláírási jog csak együttes aláírási jogként ruházható át; ez a korlátozás azonban csak a hitelintézetekre vonatkozott, a pénzügyi vállalkozásokra nem. Számos eseti döntés erősíti meg, hogy álképviselet esetén viszont a képviselt személy utólag is jóváhagyhatja az álképviselő eljárását a Ptk. 221. § (1) bekezdése értelmében, és ez esetben úgy kell tekinteni, mintha az álképviselő szabályszerű meghatalmazással járt volna el; a bíróság nem alkalmazhatja az érvénytelenség jogkövetkezményeit. A jóváhagyás ráadásul nincs alakszerűséghez kötve, a képviselt személy az álképviselő eljárását jóváhagyó nyilatkozatát akár ráutaló magatartással is kifejezésre juttathatja, ilyennek minősül, ha a pénzügyi intézmény a maga részéről teljesítette a szerződést (folyósította a kölcsönösszeget, átadta a lízingtárgyat).
Továbbvíve a fenti logikát odáig is el lehet jutni, hogy a hitelező képviseletében eljárt személy képviseleti jogosultságának hiánya vagy az aláírás formai hibája az adós számára semmiféle hátrányt nem jelent, az adósok rendszerint nem hivatkoznak arra, hogy a hitelezővel nem kötöttek volna szerződést, vagy más tartalommal kötötték volna meg azt, ha olyan személy járt volna el a hitelező képviseletében, aki rendelkezett képviseleti joggal. "Ha a hitelező a maga részéről a szerződést teljesítette (a kölcsön összegét folyósította, vagy a lízingtárgyat megvásárolta és azt a lízingbevevőnek átadta), egyértelmű, hogy az alaki hibára való hivatkozással az adós azt kívánja elérni, hogy szabaduljon a szerződés alapján őt terhelő kötelezettségek teljesítése alól. Ez pedig sérti a rendeltetésszerű és jóhiszemű joggyakorlás Ptk. 4. § (1) bekezdése és 5. § (2) bekezdése szerinti követelményét" - állapítja meg a szerző a Szegedi Ítélőtábla két eseti döntésére utalással.
A "jogszabályba ütközés" hivatkozási körében a leggyakoribb adósi érvelés, hogy a szerződés a Hpt. egyes rendelkezéseibe ütközik, mert: a szerződéskötésnél a hitelező képviseletében eljárt autókereskedő nem rendelkezett a PSZÁF engedélyével ahhoz, hogy pénzügyi szolgáltatás közvetítésére jogosult ügynök igénybevételével végezzen pénzügyi szolgáltatási tevékenységet (Hpt. 3. §); a hitelező szerződés részét képező üzletszabályzata nem tartalmazza a Hpt. 209. § (1) bekezdésében előírt kötelező tartalmi elemeket; a nem fogyasztói kölcsönszerződésben nincs egyértelműen meghatározva a kamat, a díj és az egyéb költség [Hpt. 210. § (2) bekezdés]; és végül a fogyasztási kölcsönszerződés nem tartalmazza a Hpt. 213. § (1) bekezdés a)-g) pontjaiban meghatározott tartalmi elemeket. Ezen hivatkozások majd mindegyike alaptalan szokott lenni a következők miatt.
A következetes bírói gyakorlat szerint a más jogági szabályokat sértő szerződés a polgári jog szempontjából akkor érvénytelen, ha a más jogági törvény kifejezetten rögzíti,
- 43/44 -
hogy az adott jogi norma megsértése egyúttal a szerződés érvénytelenségét is okozza, vagy ha ez a törvény értelmezéséből, az összes körülményből nyilvánvaló módon megállapítható. Márpedig a Hpt. a PSZÁF-engedély hiányához nem fűzte a semmisség következményét, így az engedély hiánya legfeljebb felügyeleti intézkedést vonhatott maga után.
Szintén a Szegedi Ítélőtábla mondta ki, hogy a Hpt. hivatkozott rendelkezéseinek meg nem felelő üzletszabályzat a hitelintézetek esetén is legfeljebb felügyeleti intézkedést vonhat maga után, de nem eredményezheti a hitelintézet által kötött szerződés érvénytelenségét.
A kamat, valamint a díjak és költségek egyértelmű meghatározásának hiánya már komolyabb kérdés. Mint a szerző rámutat, a Hpt. a legtöbb peresített ügybeli szerződés megkötésekor hatályos 210. § (2) bekezdése szerint a pénzügyi és kiegészítő pénzügyi szolgáltatásra irányuló szerződésben egyértelműen meg kell határozni a kamatot, a díjat és minden egyéb költséget vagy feltételt, ideértve a késedelmes teljesítés jogkövetkezményeit és a szerződést biztosító mellékkötelezettségek érvényesítésének módját, következményeit is. Önmagában azonban az, ha a szerződés e követelményeknek nem felel meg, nem eredményezi a szerződés semmisségét, a törvényben megjelölt tartalmi elemek hiányához ugyanis a Hpt. csak a fogyasztási, lakossági kölcsönszerződések tekintetében fűzi a semmisség következményét [Hpt. 213. § (1) bekezdés]. Ez utóbbiaknál a Hpt. 213. §-a alapján kell elbírálni a semmisséget, a nem fogyasztási kölcsönszerződések és a lízingszerződések pedig a amennyiben azok nem tartalmazzák egyértelműen a kölcsönvevő által fizetendő kamatot, díjakat és költségeket, az erre vonatkozó kölcsönös és egybehangzó akaratkifejezés hiányában létre nem jöttnek minősülnek. Az egyértelmű meghatározottság követelménye nem jelenti, hogy a kamatot, díjat és költségeket számszerűen vagy százalékos mértékben kötelező megjelölni a szerződésben, elegendő, ha mértékük a szerződés részét képező üzletszabályzat és hirdetmény, mint általános szerződési feltételek rendelkezéseit is figyelembe véve megállapítható.
A bankkölcsönszerződésnek a Ptk. 523. § (1) és (2) bekezdése értelmében két nélkülözhetetlen tartalmi eleme van: a kölcsönösszeg és az ügyleti kamat meghatározása. Az adós által fizetendő különböző díjak, költségek és az egyéb szerződési feltételek csak akkor képezik a szerződés részét, ha arra vonatkozóan a felek megállapodnak. Ha a "hitelező olyan díjat vagy költséget is felszámít, amelyről a szerződés nem rendelkezik, ez nem azt jelenti, hogy a szerződés a Hpt. 210. § (2) bekezdésébe ütközik, hanem azt, hogy a hitelező nem a szerződés szerint határozza meg a követelését az adóssal szemben. Ez azonban a szerződés létrejöttét vagy érvényességét nem érinti, az adós ilyen tartalmú kifogása a felek közötti elszámolásra tartozó kérdés, így ilyen tartalmú jogvita keretében vizsgálható a bíróság részéről",
Lízingszerződés esetében hasonló a helyzet. A pénzügyi lízingszerződésnek nem lényeges eleme sem a kamat, sem a díjak vagy a költségek, így ezek szerződésben való feltüntetésének hiánya a pénzügyi lízingszerződés létrejöttét nem érinti. A lízingdíj két különböző szolgáltatás együttes ellenértékeként jelenik meg: egyfelől a beszerzési ár törlesztéseként, másfelől használati díjként. Polgári jogi szempontból tehát a pénzügyi lízingszerződés lényeges tartalmi eleme a lízingtárgy, amelyet a lízingbeadó a lízingbevevő részére
- 44/45 -
használatba ad, valamint a lízingbevevő által ellenszolgáltatásként fizetendő lízingdíj. Ennek megfelelően a pénzügyi lízingszerződés létrejöttéhez szükséges, és egyben elegendő, ha a felek megállapodása a lízingtárgyra és a lízingdíjra kiterjed. A lízingszerződés létrejötte szempontjából közömbös, hogy a lízingbeadó a lízingdíj használati díj részét (a Hpt. szóhasználatával: kamatrészét) miként állapítja meg, és annak sincs akadálya, hogy ez a kamatelem referenciakamatként megjelölésre kerüljön a lízingszerződésben; ugyanakkor a kamat-meghatározás hiánya pedig a lízingszerződést nem teszi létre nem jött megállapodássá.
A 6/2013. Polgári jogegységi határozat 5. pontja szerint a Ptk. alapján kell megítélni azt a kérdést, hogy valamely kötelező tartalmi elem hiánya vagy a jogszabályi előírásoknak nem megfelelő tartalmú szerződéses rendelkezés részleges, vagy teljes érvénytelenséget eredményez-e. Ha az érvénytelenség oka olyan tartalmi hiányosság, amely nélkül a szerződés teljesíthető, a szerződés részleges érvénytelenségének a megállapítása indokolt.
A Hpt. 213. § (1) bekezdése kapcsán a szerződés tárgya, illetve a törlesztőrészletek száma, összege és a törlesztési időpontok meghatározásának hiánya okából a szerződés érvénytelensége általában nem állapítható meg, a 6/2013. PJE 1. pontjában írtakat is figyelembe véve. Ha mégis lenne ilyen szerződés, az érvénytelenség oka kiküszöbölhető oly módon, hogy a bíróság a szerződés tárgyát a ténylegesen folyósított kölcsönösszeg, a törlesztő részletek számát, összegét és a törlesztési időpontokat pedig a szerződés rendelkezéseit és az eset összes körülményét figyelembe véve megállapítja. Amennyiben az éves, százalékban kifejezett teljes hiteldíj mutató, a hiteldíj mutató számítása során figyelembe nem vett egyéb költségek meghatározása, összege (vagy ha az ilyen költségek pontosan nem határozhatók meg, az ezekre vonatkozó becslés meghatározásának) hiánya áll fenn, ez a hiányosság szintén pótolható, a szerződés egyéb rendelkezései alapján a THM ugyanis kiszámítható. Ugyanez vonatkozik a szerződéssel kapcsolatos összes költség (ideértve a kamatokat, járulékokat, ezek éves, százalékban kifejezett értéke meghatározását) hiányára is: a hiányosság pótolható, ezen tartalmi elemek is kiszámíthatók a szerződés rendelkezései alapján (tehát csak részleges érvénytelenség esete áll fenn, az érvénytelenség okának kiküszöbölhetőségével). Itt is felmerülhet, hogy a hitelező olyan díjat, költséget kíván érvényesíteni, amelynek felszámítására nem jogosult, de ebben az esetben is az irányadó, hogy a szerződés maga nem lesz ettől érvénytelen, hanem ez a felek közötti elszámolásra tartozó kérdést keletkeztet.
Szokásos adósi hivatkozás a szerződés jóerkölcsbe ütközése, amellyel kapcsolatban a szerző azt állapítja meg, hogy ez szubszidiárius érvénytelenségi ok, erre alapítottan nem állapítható meg a szerződés érvénytelensége. Nem fogyasztói szerződés esetén a tisztességtelenfeltétel megtámadható. A megtámadási határidő elévülési jellegű, ezért a megtámadás elkésettségét a bíróság hivatalból nem veheti figyelembe. De kifogásként az adós az elévülési idő után is érvényesítheti a megtámadási jogát, amire akkor kerülhet sor, ha a hitelező érvényesít a szerződésből eredő igényt az adóssal szemben.
A 2014. évi XXXVIII. és a 2014. évi XL. törvények hatályba lépése óta az adósok leggyakrabban az árfolyamkockázat adósra telepítéséről rendelkező szerződési kikötés tisztességtelenségét állítják a Kúria 2/2014. Polgári jogegységi határozatára hivatkozással.
- 45/46 -
A deviza alapú kölcsön lényege, hogy az adós tartozása devizában keletkezik, a kölcsön folyósítására és a törlesztésére pedig forintban kerül sor. Mivel a tartozás devizában van megállapítva, az adós forintban teljesítendő fizetési kötelezettsége a forint erősödésétől, gyengülésétől függ. Ezeknél a szerződéseknél az árfolyamváltozás a törlesztő részletek nagyságát befolyásoló kockázati tényező, amelyet a szerződések megkötésekor ellensúlyozott a forintkölcsönhöz képest kedvezőbb ügyleti kamat és alacsonyabb törlesztő részlet. A szerző ezzel kapcsolatban hangsúlyozza, hogy valamely szerződési feltétel tisztességtelensége a szerződéskötés időpontjára vetítve vizsgálható, tehát a tisztességtelenség akkor állapítható meg ha már a szerződés megkötésekor kimutatható, hogy az érintett általános szerződési feltétel egyoldalúan és indokolatlanul hátrányos a fogyasztó, illetve a hitelezővel szerződő fél számára. Mint Szeghő rámutat, a devizaszerződések zöménél a szerződéskötés időpontjában ilyen egyoldalú, indokolatlan hátrány nem volt kimutatható az árfolyamkockázat adósra telepítése miatt: "Ezek a szerződések nagyobbrészt a 2000-es évek elején és közepén, a pénzügyi-gazdasági válság kirobbanását megelőzően születtek, amikor a forintárfolyam svájci frankhoz és más devizákhoz viszonyított változásának későbbi alakulása, a potenciális változás iránya, mértéke nem volt, és reálisan nem is lehetett ismert sem az adósok, sem a pénzügyi intézmények előtt. Nem volt előre látható, hogy a forint olyan mérvű gyengülése fog bekövetkezni, amelynek eredményeként az adósok fizetési kötelezettsége drasztikusan megemelkedik."
A szerződés érvényességét nem érinti, hogy utóbb - a szerződéskötéskor a felek által előre nem látott - olyan mértékű árfolyamesés következett be, amely a szerződés eredetileg fennállt gazdasági-kockázati egyensúlyát felborította, és az adós terhére súlyos aránytalanságot eredményezett; az árfolyamkockázat viselésére vonatkozó szerződési feltételt "visszamenőlegesen" ez a körülmény nem teszi tisztességtelenné, különös tekintettel arra is, hogy a hitelező maga sem láthatta előre az árfolyamváltozás mértékét. "A megbomlott szerződési egyensúly orvoslásának eszköze a szerződés tartalmának módosítása lehet, ami az adott szerződéseknél meg is történt: az állam jogalkotás útján megváltoztatta az érintett szerződések jelentős részének tartalmát, az Országgyűlés több törvényt alkotott, amelyekkel enyhítette az adósok árfolyamváltozás miatt megnövekedett terheit (végtörlesztésről, árfolyamrögzítésről, "forintosításról" szóló törvények)" - érvel a szerző.
A Kúria 2/2014. Polgári jogegységi határozata szerint a tisztességtelenség e körben csak akkor állapítható meg, ha az általánosan tájékozott, észszerűen figyelmes és körültekintő átlagos fogyasztó számára annak tartalma a szerződéskötéskor nem volt világos, nem volt érthető, különösen ha a pénzügyi intézménytől kapott nem megfelelő tájékoztatás vagy a tájékoztatás elmaradása folytán alappal gondolhatta úgy, hogy az árfolyamkockázat nem valós, vagy az őt csak korlátozott mértékben terheli. Fogyasztói szerződések esetében elvárható a fogyasztótól, hogy a nagy összegű és hosszabb távra szóló pénzügyi ügylet jellegéhez, a vállalt kockázat mértékéhez igazodóan tájékozódjon a szerződés megkötése előtt. A szerző arra az eseti döntésre is hivatkozik, amely szerint szakkifejezések, adott esetben matematikai formulák, képletek alkalmazása elkerülhetetlen, és azok nem tisztességtelenek önmagában azért, mert megértésük a szerződés elmélyültebb tanul-
- 46/47 -
mányozását, esetleg szakember segítségének igénybevételét teszi szükségessé (!). Nem fogyasztók által kötött szerződéseknél még ennél is szigorúbb megítélés tapasztalható: a gazdasági, üzleti élet professzionális résztvevőitől még inkább elvárható, hogy a gazdasági tevékenységükhöz kapcsolódó szerződéseik megkötése során kellő megfontoltsággal járjanak el, üzleti partnereik szerződési ajánlatait gondosan tanulmányozzák át, mérjék fel az ügyletkötésben rejlő kockázatokat, az azzal járó esetleges hátrányokat.
Talán vitatható megállapítása a szerzőnek, hogy ezeknek a szerződéseknek az elvárható gondosságú áttanulmányozása, értelmezése alapján az adósok a deviza alapú hitelezési konstrukció lényegét, az abból fakadó kockázatot felismerhették... "Az adósok gyakran hivatkoznak arra, hogy a hitelező szerződéskötésnél közreműködő alkalmazottjától, megbízottjától olyan tájékoztatást kaptak, hogy a szerződés futamideje alatt nem kell számítaniuk lényeges árfolyamváltozásra, fizetési kötelezettségeik számottevő emelkedésére. Önmagában az ilyen tartalmú hivatkozás annak bizonyítottsága esetén sem alkalmas az árfolyamkockázat viselésére vonatkozó szerződési kikötés tisztességtelenségének a megállapítására" - fejti ki Szeghő Katalin azzal érvelve, hogy az árfolyamváltozás kockázatát elbagatellizáló, minden konkrétum nélküli kijelentések az általánosan tájékozott, észszerűen figyelmes és körültekintően eljáró átlagos fogyasztó számára nem tűnhettek hitelt érdemlőnek az írásban rögzített szerződési tartalomból felismerhető kockázati tényezővel szemben (ráadásul - mint az eddigi peres esetek mutatják - a hitelezők általában közérthető módon, laikus számára is világosan megfogalmazott, írásban rögzített tájékoztatással látták el az adósokat az ügyletben rejlő kockázatról).
A cikk a fenti érvénytelenségi okok részletezése után tér át az érvénytelenség jogkövetkezményeinek áttekintésére.
Természetesen a deviza alapú szerződésekből eredő jogvitákra az 1959-es Ptk. rendelkezései az irányadók, és az ott meghatározott jogkövetkezmények alkalmazása jöhet szóba. Elsődlegesen azt kell tisztáznia a bíróságnak, hogy az érvénytelenségi ok a szerződés részleges vagy teljes érvénytelenségét vonja maga után. Fontos vizsgálni, hogy a szerződési tartalom osztható-e: ha az adott érvénytelenségi ok csak egyes szerződési feltételt, kikötést érint, az érvénytelenség részleges, ezért az érvénytelenség jogkövetkezményeit csak a szerződésnek erre a részére kell alkalmazni; az érvénytelen kikötést "nem írottnak" kell tekinteni, ahhoz joghatás nem fűződik, az érvénytelen szerződési részre jogosultságot, követelést alapítani nem lehet, a szerződés további részei viszont érvényesek, azok változatlanul kötik a feleket. Ha az érvénytelen szerződési feltétel alapján már történt teljesítés, sor kerülhet az adott feltétel érvényessé vagy hatályossá nyilvánítására, és elméleti lehetőségként adott az eredeti állapot helyreállítása is.
Ami az érvényessé nyilvánítást illeti, a 6/2013. Polgári jogegységi határozat 4. pontja értelmében a bíróságnak elsősorban erre kell törekednie - a kamat %-os mértékének, vagy a THM-nek a meghatározásával -, és az elszámolást az érvényessé nyilvánított rendelkezéseket is figyelembe véve kell elvégezni a szerződés alapján. (Ha az érvénytelen kikötéseknek nem volt kihatása a pénzintézet által készített elszámolásra, az elszámolásra irányuló keresetet el lehet utasítani.)
Az eredeti állapot helyreállítása csupán elvi lehetőség, arra az esetre korlátozódik, ha
- 47/48 -
a hitelező részéről nem történt teljesítés. Ha a folyósítás megtörtént, a pénz használata már nem tehető meg nem történtté, a szerződéskötés előtti helyzet nem állítható helyre.
Az érvénytelen szerződés ítélethozatalig történő hatályossá nyilvánítása kapcsán eltérő bírói álláspontok ismertek arra nézve, mennyiben vehetők figyelembe az érvénytelen szerződés rendelkezései. A szerző számára a kiindulópont az, hogy érvénytelen szerződésre jogosultságot alapítani és a szerződés teljesítését követelni nem lehet Ha az érvénytelenségi ok nem küszöbölhető ki, a bíróságnak teljes egészében figyelmen kívül kell hagynia az érvénytelen szerződés valamennyi rendelkezését, és kizárólag azt kell vizsgálnia, hogy melyik fél ténylegesen milyen szolgáltatáshoz jutott hozzá az érvénytelen szerződés alapján. Itt az vizsgálandó, történt-e valamelyik fél részéről olyan szolgáltatás, amelyikkel szemben nem áll megfelelő ellenszolgáltatás. Ennek elbírálása során azonban nem az érvénytelen szerződés rendelkezéseit veszi a bíróság alapul. Ha az egész szerződés érvénytelen, a pénznemmel kapcsolatos kikötések osztják a többi feltétel jogi sorsát, azokra követelés, elszámolási igény éppúgy nem alapozható, mint a szerződés egyéb rendelkezéseire, akkor sem, ha a bíróság a szerződést az ítélethozatalig hatályossá nyilvánítja. Az "érvénytelen szerződés hatályossá nyilvánítása lényegét tekintve az érvénytelenség Ptk. 6:113. § (1) bekezdésében szabályozott jogkövetkezményének (az alaptalan gazdagodás pénzbeni megtérítése) feleltethető meg, következésképpen azt jelenti, hogy a bíróság az érvénytelen szerződés tartalmától függetlenül határozza meg az ellenszolgáltatás nélkül maradt szolgáltatás ellenértékét akként, hogy ezzel megszüntesse az irreverzibilis szolgáltatáshoz jutó fél jogalap nélküli gazdagodását. Az ellenérték összegének megállapítása során nem a felek érvénytelen megállapodását, hanem a piaci viszonyokat veszi alapul" - fejti ki határozott álláspontját a szerző.
"Az érvénytelen deviza alapú kölcsönszerződés hatályossá nyilvánítása esetén az adóst kötelezni kell egyrészt a részére ténylegesen forintban folyósított kölcsönösszeg (a tőke) visszafizetésére (levonva abból a már teljesített tőketörlesztések összegét), másrészt a kölcsön átvételétől annak visszafizetéséig terjedő időre a pénz használatának és a hitelező kockázatvállalásának ellenértékeként a kölcsönösszeg után egyenértéki kamat fizetésére. Az egyenértéki kamat viszont - az eddigi bírói gyakorlattól eltérően - nem a törvényes, azaz a jegybanki alapkamattal megegyező mértékű kamat, hanem piaci kamat. A hitelezőt a részére addig fizetett ügyleti kamat (és költségek) visszafizetésére kell kötelezni, amely összeg az adós fizetési kötelezettségét csökkenti (túlfizetés esetén pedig az adós részére visszajár)."
A cikk utolsó fejezetében az elszámolásra irányuló igényekkel foglalkozik; elsődlegesen azzal az esettel, amikor az adós (lízingbevevő) nem hivatkozik érvénytelenségre, ehelyett arra alapítja a hitelezővel (lízingbeadóval) szemben a követelését, hogy az érvényes szerződés rendelkezései szerint elszámolva az általa teljesített törlesztéseket, maradéktalanul eleget tett fizetési kötelezettségének, esetleg túlfizetés állapítható meg a javára (így lízingszerződés esetén megszerezte a lízingtárgy tulajdonjogát), vagy tartozása kevesebb, mint amekkora összeg a pénzintézet számítása szerint még terheli.
Az első variációnál az elszámolás nem mellőzhető, a kereset elbírálásához általában szakértői bizonyítás szükséges. A második esetben megállapítási keresetről van szó,
- 48/49 -
amelynek a Pp. 123. §-ában[1] írt feltételei a szerző szerint nem állnak fenn, ezért a keresetet ebből az okból el kell utasítani.
Az ügyek többségében azonban az adós az elszámolásra irányuló igényét a szerződés érvénytelenségére alapítja. Ha a felek szerződése nem fogyasztói szerződés, az adós megalapozottan nem kérheti annak megállapítását, hogy milyen összeggel tartozik az alperesnek, a megállapítási per Pp. 123. §-ában előírt feltételeinek hiányára figyelemmel. Fogyasztói szerződés esetén viszont a keresetet érdemben el kell bírálni, különösen, ha a fél keresetében annak megállapítását kéri a bíróságtól, hogy az általa megjelölt összegű tartozása áll fenn az alperessel szemben. Ebben az esetben a 2014. évi XL. törvényben szabályozott sajátos megállapítási perről van szó. Ilyenkor a bíróság érdemben vizsgálja a kereset megalapozottságát, és amennyiben nem állapítja meg az érvénytelenséget, az azt jelenti, hogy a kereset már jogalapját tekintve alaptalan, ezért a keresetet ezzel az indokkal el kell utasítani, és nincs szükség arra, hogy a bíróság elvégezze a felek között az elszámolást.
- 49/50 -
Bogdándi Zsolt, az Erdélyi Múzeum-Egyesület tudományos kutatója immár másfél évtizede foglalkozik az Erdélyi Fejedelemség történetével, különös tekintettel a szekularizált hiteleshelyek működésével. Írásai jelentek meg az Erdélyi Múzeum, a Református Szemle, a Transylvanian Review, a Történelmi Szemle és számos tanulmánykötet hasábjain. Gálfi Emőkével közösen publikálták az erdélyi káptalan jegyzőkönyveit (1222-1599). Első monográfiája vázát a Debreceni Egyetemen megvédett doktori disszertációja képezi, melynek Solymosi László volt a témavezetője. A műről már megjelenése évében recenzióval jelentkezett Bogdándi kolozsvári kollégája, Szász Anikó az Erdélyi Múzeum című folyóiratban. Az ismertetés felhívja a figyelmet a szerző alaposságára, az elvégzett forrásfeltárás jelentőségére (28 protocollum, mintegy 15 000 oldalnyi anyag), miszerint a kolozsmonostori konvent jegyzőkönyvei eddig kiaknázatlan, ugyanakkor rendkívül fontos forrásai a kora újkori Erdély történelmének, így úttörő munkával van dolgunk.
A kötet első fejezetében Bogdándi Zsolt röviden Összefoglalja a kolozsmonostori konvent hiteleshelyi tevékenységét a szekularizáció előtt: a Kolozsvár melletti dombon a 13. század utolsó harmadában meginduló írásbeliség a középkor végére Erdély legjelentősebb oklevéladó intézményévé nőtte ki magát.
Az erdélyi hiteleshelyek szekularizációja 1556-1557 folyamán következett be, amikor a hiteleshelyi levéltárakat nemesi származású levélkeresőkre vagy requisitorokra, későbbi megnevezésük szerint "káptalanokra" és "konventekre" bízták. Ahogy a név is mutatja, kezdetben ezek feladata csak átiratok készítése volt, így a tordai országgyűlés arról is rendelkezett, hogy királyi vagy vajdai emberek is végezhetnek olyan munkát, amelyet korábban csak valamely hiteleshely folytathatott. Bogdándi röviden ismereti második fejezetében a gyulafehérvári és a váradi hiteleshely requisitorainak tevékenységét 1575-ig: míg a fejedelemség székvárosában valóban csak átírások készültek, addig a Partium területén található káptalanban gyakorlatilag azonnal újraindult a hiteleshelyi munka.
A kolozsmonostori konvent mindazonáltal inkább az előbbihez hasonlított: a korábbi időszakkal való folytonosságot az egykori jegyző, Óvári János deák személye biztosította. Mivel a kincstár nem finanszírozta a levélkeresők fizetését, ezért néhány évig Kolozsvár városa kezelte a levéltárat: a városhoz címezték a parancsokat, majd az oklevélért János deák utazott ki a kolostor egykori épületéhez. A rendek mindezt természetesen többször sérelmezték, megoldási javaslatok is születtek, de 1575-ig nem történt változás.
Mivel majd két évtizedig a hiteleshelyek gyakorlatilag nem működtek Erdélyben, szerepüket és feladataikat más intézmények vették át, melyeket negyedik fejezetében Bogdándi is vizsgálat alá vesz. Külső hiteleshelyi munkát végeztek - immár magukban - a királyi
- 50/51 -
és vajdai/fejedelmi emberek, a vármegyék és fogott bírák előtt is lehetett bevallást tenni, ahogy a fejedelmi kancellária is folytatott olyan jellegű írásbeli tevékenységet, amely a középkorban hiteleshelyi hatáskörbe tartozott.
A kezdeti zavaros idők elmúltával 1575-ben végre sikerült rendezni a gyulafehérvári és a kolozsmonostori hiteleshelyek működését: a requisitorokat instrukciókkal látták el, amelyek immár a teljes hiteleshelyi tevékenység folytatására adtak felhatalmazást váradi mintára. Ötödik fejezetében a szerző ezt az instrukciót elemzi. A 21 pontból hat a hiteles másolatok kiadásáról, négy a külső hiteleshelyi tevékenységről, három a bevallások felvételéről, kettő a pecsételésről, további kettő pedig a privilegiális oklevelek kiállításának tilalmáról szól. Megjegyzendő, hogy ez utóbbit egyik helyszínen sem tartották be.
A kötet hatodik fejezetében a levélkeresők, vagyis a "konventek" életéről olvashatunk. A rész alapvetően két egységre tagolódik: egy bevezetőre és a megismert 33 személy életútjának adattár jellegű ismertetésére. A konvent szervezetéről elmondható, hogy a három requisitor elvileg munka és jövedelem terén egyenlő volt, gyakorlatban viszont egyikük, a conservator vagy főrequisitor felügyelte a többiek munkáját és lakásán őrizte a pecsétet. A levélkeresőket az uralkodó nevezte ki, figyelembe véve a kollégák javaslatait és a képzettséget. Az 1575. évi instrukció rögzítette a requisitorok jövedelmeit is, melyek önmagukban tisztes megélhetést biztosítottak Bogdándi szerint, ráadásul a levéltárosok egyéb, városi vagy megyei feladatok ellátásával további bevételekhez juthattak. Származásukat nézve kiemelendő, hogy a levélkeresők fele a hiteleshelynek immár otthont adó Kolozsvárról származott, öten kisbirtokos nemesek, négyen székelyek, hárman mezővárosi polgárok voltak. Szolgálati idejük átlagosan tizenegy év volt, megbízatásukat élethosszig kapták, de ez nem jelentette azt, hogy nem volt lehetőségük a további emelkedésre. Iskolájuknak a fejedelmi kancellária számított, korábban itt dolgoztak és tanultak, csupán négy főről derült ki, hogy külföldön is képezte magát. Nyilvánvalóan a korszakban fontos volt a felekezeti megoszlás: a kolozsvári származásúak egy része unitárius volt (5 fő), három-három személy a katolikus illetve a református hitet gyakorolta. Fontosnak bizonyult a requisitorok várossal való kapcsolata: 12 főről tudjuk, hogy valamilyen városi tisztséget vagy hivatalt is betöltött, Szőlősi Gábor még a bírói tisztet is viselte. Hasonlóképpen megyei feladatokat is elláthattak: 9 fő nótáriusként vagy adószedőként szolgálta Kolozs megyét.
A levélkeresők személyére vonatkozóan, miután Bogdándi Zsolt legfontosabb forrásai a hiteleshelyi jegyzőkönyvek voltak, érthetően azokról sikerült több információt összegyűjteni, akik hosszabb ideig tevékenykedtek requisitorként. A prozopográfiai adattárban számos érdekes adalékkal találkozhat az olvasó: megismerhetjük azokat, akik ezt a sajátos, a középkori illetve magyarországi viszonyok ismeretében furcsának tűnő hivatalt betöltötték, ráadásul rajtuk keresztül betekintést nyerhetünk a kora újkori erdélyi értelmiség életébe is. A források alapvetően a hivatali működés során keletkeztek, több alkalommal azonban számos személyes jellegű adattal is találkozunk: néhányuk családi hátteréről, tanulmányairól, örökségéről vagy akár történetírói munkájáról is olvashatunk. A rendkívül alapos forrásfeltárásra támaszkodó részfejezet egyetlen apróbb hiányossága a levélkeresők lajstromozásának elmaradása, holott - részletes tartalomjegyzék vagy legalább egy összesítő táblázat hiányában - ez nagyban segítette volna a közöttük való eligazodást.
- 51/52 -
A monográfia leghosszabb fejezete a kolozsmonostori konvent oklevéladó tevékenységével foglalkozik, a hagyományosnak mondható felosztás szerint előbb a bevallásokat, majd a külső hiteleshelyi tevékenységet vizsgálva. Mindezt a szerző a protocoliumokba másolt anyag alapján ismerteti, hiszen valamennyi hiteleshelyi kiadvány összegyűjtése már-már áttekinthetetlen munka lett volna. A fejezetet a kiadványok és a konventi pecsét rövid elemzése zárja. A hiteleshelyi tevékenységet az 1575. évi instrukció részletesen szabályozta, a gyakorlatot azonban alapvetően meghatározta, hogy csupán három, esetenként pedig csak két világi hivatalnok dolgozott az intézményben, ráadásul működésük helyszíne egy város, Kolozsvár volt. A problémákra felhívja a figyelmet Pálfi Istvánnak - az egyik leghosszabb ideig szolgáló requisitornak - 1655. évi beadványa a fejedelemhez, melyet Bogdándi magyarul idéz. Kiemelt értéke a műnek, hogy a szerző több alkalommal citál főszövegben vagy jegyzetben korabeli, kiadatlan, latin vagy magyar nyelvű forrásokat, melyek kiválóan segítik az elemzés megértését.
A bevallásokkal kapcsolatban megtudjuk, hogy a 17. században egyre gyakrabban fordult elő, hogy nem az ügyfél ment el Kolozsvárra, hanem a requisitorok szálltak ki hozzá. Fassiót tenni élőszóban vagy írásban is lehetett, ez utóbbit gyakran magyar nyelven nyújtották be. A levélkeresők ezeket lefordították latinra, de bizonyos esetben - tekintve, hogy a bevallást tevők nem tudtak "deákul" - kérvényezhették, hogy latin keretben magyarul szerepeljen az oklevélben maga a jogi cselekmény. Bogdándi tartalmi szempontból is csoportosította a bevallásokat, majd részletesen elemezte azokat a típusokat, melyek a szekularizációt követő hiteleshelyi tevékenység tipikus termékei: jobbágyfelszabadítások, jobbágyul kötések, kezeslevelek, nemesi kiváltságról való lemondás, végrendeletek, inventáriumok, szerződések, inskribálások, zálogosítások, kölcsönügyletek és oklevélátírások egyaránt találhatóak a jegyzőkönyvek anyagában. Ez utóbbiakkal kapcsolatban érdekes megjegyezni, hogy gyakran az eredeti oklevélről nem is adtak ki hiteles másolatot, csupán előkeresték azt, majd bemásolták a protocollumba. Miután ez is közhitelű dokumentumnak számított, így biztosítva volt a legértékesebbnek vélt oklevelek fennmaradása, de olcsóbbnak bizonyult az ügyfél számára, mint egy transsumptum kiállítása. Mindez ismételten felhívja a figyelmet arra, amit Bogdándi munkája során végig hangsúlyoz: a kolozsmonostori konvent hiteleshelyi jegyzőkönyvei a korabeli Erdély történetének egyik legfontosabb forráscsoportja! A tárgyi elemzést követően mintegy 1000 bevallás alapján Bogdándi Zsolt vázolja a konvent vonzáskörzetét: míg a középkor végén Kolozs, Torda, Doboka, Belső-Szolnok és Fehér megye északi részére terjedt ki a hiteleshely hatásköre, addig - rövidebb időszakokat külön-külön kördiagramon vizsgálva - a 17. század közepén már jórészt csak Kolozsvárról és Kolozs megyéből érkeztek az ügyfelek. Mindez együtt járt a konvent forgalmának csökkenésével is, mely a vizsgált korszakon belül a 16. század végén volt a legjelentősebb.
A külső hiteleshelyi munka sokkal jelentősebb változásokon ment át a kora újkorban. Ebben közrejátszott a requisitorok csekély létszáma, és a szekularizációt követő két évtizedben kiforrott gyakorlat, miszerint más szervek is végezhettek külső hiteleshelyi tevékenységet. A hangsúlyok is áttevődtek: Bethlen Gábor uralkodásától kezdve a levélkeresők egyre gyakrabban jártak el a fejedelem szolgálatában olyan ügyekben (pl. urbáriumok
- 52/53 -
összeállítása vagy lustrák készítése), amelyeket korábban nem a hiteleshelyek végeztek. A szekularizált kolozsmonostori konvent 1576-tól újfent végezhetett külső hiteleshelyi munkát, mely alapvetően birtokok iktatására, határjárásoknál való tanúskodásra vagy köztudományvételekre terjedt ki Kolozs, Torda és Doboka megyékben. Mindez Bethlen és a Rákócziak fejedelemsége alatt változott meg, és lettek a requisitorok a központi adminisztráció fontos részei, a fejedelem fizetett hivatalnokai.
A kötet utolsó fejezete a konvent levéltáráról és a protocollumokról szól. A Kolozsmonostoron kialakult hiteleshelyi archívum 1575 után Kolozsvárra került, ahol ideiglenesen a tanácsházban őrizték. Később az anyagot kettéosztották: a kurrens iratokat a requisitorok otthonaikban, a régi levéltárat pedig egy bérelt szálláson tartották. Az ezzel járó károkra és a levéltári rend felbomlására már Pálfi István említett impedimentuma felhívta a figyelmet. Az 1658. évi tatár betöréskor sikerült az anyagot Szamosújvárra szállítani, hogy aztán hat évvel később ismét visszakerüljön Kolozsvárra. Ezután az oklevéladó tevékenység alkalmi jelleget öltött. A levéltár állandó helyet csak a 18. században kapott: a Szent Mihály-plébániatemplomban őrizték, majd 1882-ben került Budapestre. Időközben persze a levéltári anyag is változásokon ment át: a requisitorok tevékenységének bővülésével egyre inkább országos, erdélyi jelleget öltött. Levéltárrendezésre már a vizsgált korszakban is több ízben sor került, melynek nyomai jól érzékelhetőek a protocollumokban is. A 28 kora újkori protocollumot a requisitorok 1575 után a régi, megszokott módon vezették. Figyelmet érdemel, hogy az éppen hivatalban lévő valamennyi levélkereső vezetett jegyzőkönyvet, melyhez címlapot is készített, és lakásán őrzött. Mindezekből mutatványt is közöl a szerző tizenegy fekete-fehér képmelléklet révén, melyek áttanulmányozása nyomán érzékelhető igazán, hogy milyen nehéz - saját megfogalmazása szerint "szemrontó" - munkát végzett Bogdándi.
- 53/54 -
A kolozsvári Gálfi Emőke, az Erdélyi Múzeum-Egyesület tudományos kutatója immár több mint egy évtizede foglalkozik az Erdélyi Fejedelemség korának közhitelű írásbeliségével, elsősorban az erdélyi vagy gyulafehérvári káptalan kora újkori hiteleshelyi tevékenységével. Írásai jelentek meg a Református Szemle, az Erdélyi Múzeum, a Levéltári Szemle és a Fons hasábjain. Az Erdélyi Tudományos Füzetek sorozatában immár harmadik alkalommal publikál: 2006-ban Bogdándi Zsolttal közösen adták közre az erdélyi káptalan jegyzőkönyveit (1222-1599), öt évvel később pedig egyedül jelentkezett forráskiadással az aradi káptalan jegyzőkönyv-töredékeiből (1504-1514).
Legújabb monográfiájában, melynek magját doktori disszertációja képezi, egy sajátos kora újkori erdélyi intézmény, a levélkeresők (requisitores) pályáját tekinti át a gyulafehérvári káptalan 1556. évi szekularizációjától a fejedelemség kor végéig, 1690-ig. Miután a másik erdélyi locum credibilium, a kolozsmonostori konvent kora újkori hiteleshelyi működését 2012-ben megjelent könyvében Bogdándi Zsolt alaposan megvizsgálta, így a szerző joggal látta kevésbé fontosnak, hogy részleteiben elemezze a gyulafehérvári káptalan hasonló tevékenységét. A korszakra vonatkozóan összesen 37 levélkeresőt sikerült azonosítani, akiket a két fejezetből álló bevezető tanulmány után egyenként vesz górcső alá a szerző, nagyon részletes prozopográfiai adattárat létrehozva. Ehhez Gálfi egyaránt használta a régebbi és újabb szakirodalmat - összefoglaló tanulmányt a requisitorokról korábban csak Sunkó Attila írt (2004) -, továbbá számos levéltári forrást. A legfontosabbnak ezek közül a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában, a gyulafehérvári Batthyaneumban és a Kolozsvári Nemzeti Levéltárban található anyag bizonyult, különös tekintettel a hiteleshelyi jegyzőkönyvekre.
A kötet első fejezetében Gálfi Emőke részletesen ismerteti a levélkeresői hivatal kialakulásának történetét, amely annál is inkább indokolt, mivel egy meglehetősen szokatlan, egyedülálló intézménnyel van dolgunk. Az erdélyi egyházi javak 1556. évi szekularizációja természetesen a Gyulafehérvárott működő káptalant is érintette: Bornemissza Pál erdélyi püspök a Habsburg-párti kanonokokkal az év nyarán elhagyta a várost, mindössze a káptalani testület néhány tagja tért vissza Izabella királyné pártjára. Az 1556 végén tartott kolozsvári országgyűlés értelmében az egyházi javak a fejedelmi kincstár tulajdonába kerültek, az 1557 júniusában kezdődő tordai országgyűlés pedig elhatározta, hogy választanak négy nemest a levéltár gondozására. Ezzel ellentétben eleinte - és később is szinte mindig - csupán három requisitor nevével találkozhatunk a királynéi vagy fejedelmi parancslevelekben, akik a kanonoki testület és a hiteleshely világi - minden bizonnyal protestáns hitre áttért - hivatalnokai közül kerültek ki. Az intézmény 1575. évi újjászervezéséig
- 54/55 -
a levélkeresők feladata valóban az volt, amit elnevezésük sugall: az oklevelek kikeresése a káptalani levéltárból és átírásuk fejedelmi parancsra. Ebben az időszakban a káptalan - amelynek megszemélyesítői tehát immár a requisitorok voltak - nem rendelkezett hiteles pecséttel sem. Az újjászervezés nyomán azonban a gyulafehérvári és a kolozsmonostori hiteleshely egyaránt pecsétet kapott, a levélkeresőket leváltották, és működésük innentől gyakorlatilag megegyezett a középkori hiteleshelyekével, tehát felvehettek bevallásokat és külső hiteleshelyi munkát is végeztek. A korábbi évszázadokkal való jogfolytonosságot a privilegiális oklevelek intitulatiója is jelezte: Capitulum Albense Transilvaniae.
A következő fejezetben a requisitorokról mint értelmiségi rétegről olvashatunk. Struktúráját tekintve természetesen nagyon hasonló ez a rész akár a középkori egyházi középrétegről szóló hasonló részletességű dolgozatokhoz, akár Bogdándi Zsolt kolozsmonostori levélkeresőkről szóló fejezetéhez. Elsőként a testület szerkezeti felépítésével ismertet meg bennünket a szerző, melyből kiderül, általában három levélkereső működött a fejedelemség székvárosában, bár néha csupán két személy látta el a feladatokat. Vezetőjük a conservator vagy requisitor primarius, magyarul a főkáptalan vagy főrequisitor volt, akit feltehetően a fejedelem nevezett ki. A levélkeresők kinevezéséről és feladatairól szóló részből kiderül, hogy a levéltárosokat is az uralkodó nevezte ki, aki szakmai szempontok figyelembe vételével választotta ki a politikailag is megfelelő személyt. A requisitorok feladatairól egy 1575-ből fennmaradt instrukció és néhány levélkeresői eskü szövege nyújtott információt: ezek alapvetően a fejedelemhez való hűséget, az iratanyag gondos kezelését, a testületi hitelesítés szabályait tartalmazzák. Ezeken túl feladatuk volt a hiteleshelyi jegyzőkönyvek vezetése is. Természetesen a nagy felelősséggel járó munka kiváltságokkal is járt: a levélkeresőknek nem kellett hadba vonulniuk, a korszak végére mentességet nyertek a beszállásolás alól, és az egykori székesegyházba temetkezhettek.
Hasonló jellegű összeállításokban általában hangsúlyos szempont az adott tisztséget ellátók jövedelmeinek és birtokainak vizsgálata, amely Gálfi Emőke munkájában is részletesen tárgyalásra kerül. Kutatásai nyomán kiderül, hogy a korszak elejének levélkeresői nem rendelkeztek előre megállapított jövedelemmel, erre csupán 1575 után született központi szabályozás: fejenként évente 50 forint, 20 köböl búza, 2 hordó bor, 2 disznó és egy tizedkerület jövedelme illette meg őket a továbbiakban. Kiegészítésként a kiadott oklevelek után fizetendő taxát is megkapták, és párhuzamos hivatalokat is vállalhattak. Természetesen a legfőbb értéket a levélkeresők számára is birtokaik jelentették, amit házasság révén igyekeztek gyarapítani. Gálfi részletes, táblázatok segítségül hívásával, kitűnően követhető okfejtés után levonja a konklúziót: a requisitorok nagy része a középbirtokos nemesi réteg középső szintjén helyezkedett el, néhányan pedig már a középbirtokosság felső szintjéhez közeledtek. Érdekes a levélkeresők származási helyéről szóló fejezet, amely arra a megállapításra jut, hogy a korszakban közel felük, 43%-uk nem erdélyi származású volt. A továbbiakban több kérdést is vizsgál Gálfi: terítékre kerül a requisitorok származása, korábbi pályafutása, szolgálati idejük hossza, tanulmányaik, esetleges egyetemjárásuk és - speciálisan Erdélyben felmerülő szempontként - a felekezeti megoszlásuk. A hivatal fontosságát jelzi, hogy élete végére valamennyi gyulafehérvári requisitor nemességet szerzett, holott tizenegyen polgárok, négyen köznemesek, ketten székelyek voltak, míg egy
- 55/56 -
fő jobbágyként látta meg a napvilágot, további négy személy származásáról pedig nem rendelkezünk információval. A levélkeresők korábbi pályafutására nézve elmondható, hogy átlagosan 10 évig írnokoskodtak valamelyik fejedelmi kancellárián, mielőtt elnyerték a requisitori állást, ahol 9 évet töltöttek átlagában. A leghosszabb hivatalban töltött idő 19 esztendő volt. Értelmiségi életpályákról lévén szó, fontos szerephez jut a képzettség kérdése is. A 37 levélkereső 40%-áról, tehát 15 személyről tudjuk, hogy legalább középszintű tanulmányokat folytatott, közülük tízen egyetemre is jártak. Őket rendre a később komolyabb jószággal rendelkezők listájának élmezőnyében találjuk. Sajnos a kötet ezen szakaszából nem derül ki, csak az adattári részben olvashatjuk, hogy a requisitorok a protestáns egyetemek hallgatói voltak. Mindez persze a felekezeti megoszlás tekintetében egyáltalán nem meglepő: ugyan a korszak elején volt egy katolikus és három unitárius hivatalnok, további 22 személyről az derült ki, hogy reformátusok voltak.
Munkája végén Gálfi Emőke a levélkeresők kapcsolatrendszerét és szűkebb családját, vagyis házasodási stratégiáikat és gyermekeiket vizsgálja. Mindenképpen feltűnő a requisitorok szoros kapcsolata a református egyházi elittel, amelyet a szerző több példával is részletesen bemutat. Hasonlóképpen fontos, és a hivatali rutint segítő tényező volt a hiteleshelyi hivatalnokok és a kancelláriai írnokok ismeretsége, sokszor barátsága. Természetesen a requisitori működés során ügyfélkör is kialakult, amelyet földrajzi és személyes szálak egyaránt befolyásoltak: alapvetően a gyulafehérvári hiteleshely feladatai Dél-Erdélyre, gyakrabban a székváros vonzáskörzetére terjedtek ki, de például egy-egy román származású levélkeresőnek nagyszámú román ügyfele is volt. A szűk családra vonatkozóan Gálfi rámutat, hogy 22 levélkeresőnek ismerjük összesen 32 feleségét, akik 75%-a nemes lány volt, tehát a requisitorok szívesen választottak a magukénál előkelőbb családból feleséget. Gyermekeikre vonatkozóan csak töredékes adatok álltak a szerző rendelkezésére, melyekből úgy tűnik, nem szívesen vállaltak igazán sok gyereket, egyúttal nem szívesen aprózták el munkájukkal megszerzett vagyonukat.
A társadalmi háttér elemzését a könyv leghosszabb fejezete követi, melyben Gálfi Emőke időrendi sorrendben közli a levélkeresők életrajzát. A vállalkozás értékét növeli, hogy míg a középkorra vonatkozóan olvashatunk hasonlóan részletes feldolgozásokat a káptalani testületek tagjairól - például Köblös József vagy Fedeles Tamás tollából -, addig a kora újkori magyar történelem kutatói még adósak ilyen jellegű adatbázisokkal. Ez alól mindössze Bogdándi Zsolt kolozsmonostori kutatásai jelentenek kivételt, habár az ott közölt biográfiák rövidebbek, és inkább a hivatalviselés időszakára koncentrálnak. A recenzeált kötetben a szerző rendkívül alapos forrásfeltárást végzett, a hosszabb-rövidebb életrajzokban részletesen olvashatunk a levélkeresők származásáról, tanulmányaikról, karrierjük kezdeteiről, requisitori tevékenységükről, családjukról, birtokaikról, jövedelmeiről és halálukról is. A mű figyelemreméltó értékének tartom, hogy még a híres történetíróról, Szamosközy Istvánról is sikerült korábban nem használt források feltárásával új ismereteket napvilágra hozni. Mindazonáltal célszerű lett volna, ha a szerző sorszámmal látja el a levélkeresőket, amely elősegíthette volna hasznos kereszthivatkozások beépítését a szöveg első két fejezetébe. Ezt a részletes tartalomjegyzék és a személynévmutató csak részben helyettesíti.
- 56/57 -
A kötethez függelékben csatolt, jól válogatott és valóban érdekes források is tartoznak "A gyulafehérvári levélkeresőkre vonatkozó teljes szövegű átírások" címmel. A 23 latin vagy magyar nyelvű dokumentum között egyaránt találunk okleveleket, missziliseket, összeírás jellegű forrásokat, végrendeleteket, sőt még egy címereslevelet, és Barsi Mihály requisitor Bod Péter által írt latin nyelvű sírversét is. Ugyanakkor hiányolom, hogy ezekről nem készült összesítő felsorolás, sem egyedi azonosítót nem kaptak, és ezen a ponton már a tartalomjegyzék sem olyan részletes, mint a prozopográfiai adattárnál, valamint nem olvashatunk legalább röviden a válogatás szempontjairól. Hasonlóképpen hiányoltam a forrásokhoz tartozó szövegkritikai és magyarázó (nevekről, mértékegységekről, stb.) jegyzeteket. Ettől függetlenül természetesen az átírások és a szövegek hivatkozásai a szerzőre jellemző alapossággal készültek.
A könyvet irodalomjegyzék és jól használható, a települések mai nevét is közlő személy-és helynévmutató, valamint román és angol nyelvű rezümé zárja.
Gálfi Emőke munkája rendkívül alapos, a kor követelményeinek megfelelő színvonalú monográfia, amelyet haszonnal forgathatnak a 16-17. századi erdélyi történelem iránt érdeklődők, továbbá mindazok, akiket a levélkeresők által is képviselt értelmiségi réteg foglalkoztat.
- 57/58 -
2012-ben újabb jelentős forráskiadvánnyal bővült a kora újkori Erdély története. A Kovács Kiss Gyöngy által kiadott és a kolozsvári osztóbírói intézmény történetét röviden bemutató munka a 17-18. század folyamán keletkezett városi osztóbírói leveleket közli teljes szövegükben. A kolozsvári egyetemen végzett történész fő kutatási területe a 1617. század Erdély művelődéstörténete, amelyhez jó anyagot nyújtanak ezek a levelek. A kötet témája illeszkedik a szerző korábbi kutatásaihoz, különösen helytörténeti munkásságához. Kolozsvár kora újkori és újkori történetéről több cikket is jegyez, melyek mindegyike a művelődéstörténethez köthető. Jelen munka a szerző negyedik önállóan kiadott kötete.
A mű alapvetően két részre osztható. Első felében bemutatja, hogy milyen források állnak a kutató rendelkezésére, amennyiben a kolozsvári osztály forrásait akarja számba venni. Ezek az előtanulmányok nagyban segítik az olvasót a témában való elmélyedésben. A hagyatéki leltárak feltárása az utóbbi időben nagy lendületet vett, így érthető, hogy a szerző miért éppen ezen iratok kiadására vállalkozott. Bár korábban az intézménnyel átfogóan nem foglalkoztak, Kővári László, Vajkay Károly, Kolosvári Sándor, Óvári Kelemen, Jakab Elek, Jakó Zsigmond vagy akár Szabó T. Attila nevei mindenképpen kiemelendőek. Az osztóbírói intézmény forrásbázisa alapvetően két csoportra épül: az 1650-ben a kolozsvári szabócéhhez került anyagra, és a legkorábbi jegyzőkönyveket tartalmazó kötetre, illetve magának a városnak a levéltári gyűjteményében fellelhető irataira. A városi levéltár folyamatos rendezése következtében egyes iratok azóta már elkallódtak, mindenesetre a szabócéhhez került kötet és a kolozsvári levéltár állományában összesen 136 osztóbírói levél található. A legkorábbi osztóbírói levél 1603. február 5-én kelt, a legutolsó pedig 1733. április 9-én. A szerző ezeket a forrásokat teszi közzé munkájában, megadva a szövegek kiadása során használt alapvető kiadói elveket is.
A források közzététele előtt azonban Kovács Kiss bemutatja az osztóbírói intézmény történetét és működését, amelyet az osztálytételek során készült feljegyzésekből vett példákkal támaszt alá. Az osztóbírói intézmény kialakítása előtt Kolozsvár városának nem volt elfogadott örökösödési szabályzata. A házastársak vagyona az egybekelésüktől kezdve gyakorlatilag eggyé vált, ám míg máshol fele-fele arányban részesedett belőle az özvegyember vagy özvegyasszony, addig Kolozsvár inkább a szász joggyakorlatot követte, melynek megfelelően a férjre kétharmad, a feleségre egyharmad (terciális) rész jutott. A város polgárai nem követték a nemesi házasság vagyonjogot szabályozó gyakorlatát, ennek ellenére Werbőczy Hármaskönyvének hatása a későbbiekben fellelhető, ez azonban nem vált meghatározóvá. Sokkal meghatározóbb a szász jog hatása. 1583-ban Báthori István Krakkóban hagyta jóvá a Statuta jurium manicipialium Saxonum in Transilvania
- 58/59 -
címre hallgató szokásjogi gyűjteményt, mely az erdélyi szász szokásjogot foglalta magába. A gyűjtemény maga négy könyvből álló statútum, amelyből a téma szempontjából a legjelentősebb a második, ahol a házassági és örökösödési szabályzat kapott helyet. Ez egyben az első írásos forrás arra vonatkozóan, hogy az osztóbírói rendszer ekkor már működött Erdélyben. A joggyűjtemény bizonyíték arra is, hogy korábban a szász szokásjogban már kialakult az osztóbírák intézménye, ezért azok működésének leírására nem volt szükség. A korabeli forrásokban Teilherren néven szereplő személyek 1573-ban már Besztercén is feltűntek, csakúgy mint a szász városok többségében. Ebbe a folyamatba illeszkedett az osztóbírói intézmény kolozsvári megjelenése is. Természetesen szokásjogi gyakorlata a házassági vagyonjogra vonatkozóan már korábban is volt a városnak, hiszen ilyen esetekben az osztóbíró már feltűnt az egyik fél halála esetén. A hagyatéki leltárak bizonyítják: 1603 előtt is ez volt a helyzet a városban. Hozzá kell azonban tennünk, hogy 1603 előtt intézményesített formában nem létezett az osztóbírói intézmény Kolozsvárott, ezeket a teendőket a városi esküdtek és nótáriusok végezték. 1603. január 2-tól mutatható ki a városban az osztóbírói intézmény, az örökösödési szabályzat létrejötte azonban ennyire pontosan már nem határozható meg, de még ugyanezen évben sor került rá.
Fontos kiemelnünk, hogy a kolozsvári örökösödési szabályzat különbözik a szász statútumoktól vagy a Tripartitumtól, és egyedi, helyi jogalkotás eredménye. Az örökösödési szabályzat két részből áll és 12 címbe sorolva rendelkezik az ügyekben. A legfontosabb felosztás a törvény szerinti és a végrendelet szerinti örökösödés tárgyában érhető tetten. A szabályzat mindenre kiterjedően rendelkezett arról, hogy ki és hogyan örökölt. A végrendeleti örökösödés a városi polgárság számára is korlátozott volt, mert a javaknak vérség és nemzetség szerint kellett öröklődnie. A kolozsváriak minden áron ki akarták zárni az örökségekből a nemeseket, amire egyébként már 1537 óta találunk példát, 1603-tól már konkrétan tilalmazta a nemesek bármiféle jogát az örökségre. Az örökösödési szabályzat az árván maradt gyermekek örökséghez való juttatásáról is rendelkezett.
1603. január 2-án nyolc osztóbírót választottak meg, akik egy évre kapták meg mindenki a megbízását, de mindig újraválasztották őket. A testületbe csak egy tag halála esetén lehetett bejutni. Az intézmény élére a praefectus került. Az osztálytételre való kezdeményezés az elhunyt családjától érkezett: a családtag vagy rokon kérvényezte az osztóbírókat (divizorok) hogy jöjjenek ki. Az osztályt kívánó fél a kérvényt a városi tanácshoz intézte, innen pedig a főhadnagy (a tanács nevében) rendelte el a praefectusnak, hogy küldjön ki divizorokat a kérelmezőhöz. Miután az osztóbírák kivonultak a helyszínre, az örökség birtokában lévő/lévők esküt tettek, hogy mindent előhoznak és a divizorokra bízzák azok elosztását. Legelőször is, ha az elhunytnak volt adóssága, az osztály előtt azokat ki kellett egyenlíteni. A divizoroknak meg kellett bizonyosodniuk, hogy az elhunyt hagyott-e végrendeletet, és ha igen, az mennyiben hiteles. Az osztálylevelek nyomán egy szokás képe is feltűnik előttünk, nevezetesen az asztalterítésé. Az asztalterítés joga az özvegyasszonyt illette. Ennek keretében az özvegy az asztalra középszerűnek minősített szőnyeget, abroszt, egy-egy kannát, tálat, tányért, ezüstpoharat, ezüstkanalat, kendőt, vánkost, derékaljat, két lepedőt és egy paplant tett ki. Csak akkor tette ki mindezt, ha legalább négy darab volt neki mindegyikből. Ezen felül az özvegynek adtak egy középszerű ruhát is.
- 59/60 -
Az összes javak 1/3-a az özvegy jussa lett, a maradék a gyerekeké vagy rokonoké. Az osztóbírák értékelték a hagyatéki tárgyakat és ők döntötték el, hogy ki mire tarthat igényt. A tárgyak értékelésében fontos volt a céhbeli tapasztalat, melyet az osztóbírók között a 17. század folyamán tevékenykedő Dési Eötwös János ötvösmester tevékenysége is bizonyít. A divizorok határozata ellen a nyolc osztóbíróhoz, majd a városi tanácshoz lehetett fellebbezni, viszont tiltották az ügyvédek részvételét az osztály megtételekor.
De miből is állt egy osztálylevél? Az osztály- vagy divizionális levelek alapvetően a bizonyító levelek (litterae testimoniales) csoportjába tartoznak. A levelek külön bekezdéssel, keltezéssel kezdődnek, majd az osztóbírák nevének felsorolása után "tudtul adják mindenkinek, akit illet", hogy milyen ügyben fordult hozzájuk a panasztevő, aki az osztály megtételét kívánta. A levelek megjelölték az örökhagyó nevét, és hogy kit milyen rész illet az örökségből. Némely levélben még az asztalterítést is lejegyezték. A legterjedelmesebb részt az osztozás leírása tette ki, majd ezt követte a feleknek juttatott javak leltárba foglalása. Az osztálylevelek tételes leltárát illusztrálandó, a szerző három levelet hoz példaként (1611, 1615 és 1627-ből), ahol a hagyatékba került tárgyak rendszerezve, értékesebbtől egészen a kevésbé értékesig sorolják fel a vagyontárgyakat. Az osztályleveleket pecsét zárta, így az oklevelek egyben a divizorok gyűrűspecsétjeinek lenyomatait is őrzik. A pecséttani forrásokon túl az osztálylevelek kitűnőek a genealógiai kapcsolatok feltérképezésére, ugyanakkor az ingatlanok lokalizálása szempontjából is hasznosíthatóak, hiszen a legtöbb városi ház szomszédját is feltüntették.
Kolozsvárott részben eltértek a szász gyakorlattól, hiszen itt nem vezettek osztályjegyzőkönyveket (Teilungsbücher), sőt leltár sem minden esetben készült. Osztálylevelet se állítottak ki feltétlenül, amennyiben az örökösök vita nélkül, külön megállapodás keretében osztoztak meg elhunyt rokonuk javai felett. Kiskorú örökösök esetében azonban mindig készült osztálylevél, amelyekben a hagyatéki leltárak szinte kizárólag kiskorúak javaira vonatkozó információkat őriztek meg.
Az osztóbírói intézmény és a divizionális levelek ismertetése után három oldalon, ábécérendben megtaláljuk az összes osztóbíró nevét, akik mellett praktikusan zárójelben jelezte a szerző tevékenységük éveit. A rövid archontológiai rész könnyen áttekinthető és átláthatóvá teszi annak a 107 személynek a ténykedését, akik 1603 és 1733 között osztóbíróként működtek Kolozsváron.
A mű második felét maguk a források teszik ki. A 37. oldaltól kerülnek közlésre az osztálylevelek, melyeket in extenso vehetnek kézbe az olvasók. A leveleket megszemlélve vehetjük hasznát a munka elején olvasható ismertetéseknek, leírásoknak. Az osztálylevelek szerkezetét megfigyelve hasonló felosztást találunk szinte mindegyiknél: keltezés, bevezető és teljes leltár. A könnyebb áttekinthetőség végett Kovács Kiss a dátumozás után rövid regesztát készített minden egyes levél tartalmáról. Külön kiemelendő az osztálylevelekben feltüntetett adósságjegyzékek, melyek érdekes társadalomtörténeti adatokat tartalmaznak arra nézve, hogy kinek tartozott az elhunyt, vagy éppenséggel neki ki tartozott. A családtörténeti adatok és a szomszédság feltérképezése mellett a tágabb kapcsolatok vizsgálatát is lehetővé teszik ezek az adatok. Az osztálylevelek zömében magyar nyelvűek, a kora újkori forrásközlés elveit követik, néhány levél bevezetője azonban latin nyelven
- 60/61 -
íródott. Ilyen többek között az 1634. március 3-ai diverzális, amelyet az elhunyt Schreol/Seoreoly Mihály és neje, Palástos Zsófia lányának az örökségéről szól. A leltárt két esküdtpolgár: Endres Hermann és Teokeoli János készítette. Az ő neveik jelennek meg legelőször mint regius judices caeterique jurati cives et senatores civitatis Colosuar. A hagyatéki leltárak az örökségben osztásra kerülő vagyontárgyakat körültekintően válogatják szét és becsülik fel az egyes tárgyakat, a mívesebb ezüsttáltól egészen az egyszerűbb faszerszámokig. Több diverzális külső örökségeket is megemlít, ezek többségében szántók, még gyakrabban szőlők.
A csaknem 500 oldalas forrásközlést 249 végjegyzet követi, ahol a szerző észrevételeit olvashatjuk. A papír olvashatatlanságát, sérült szöveget, lapszéli megjegyzéseket, az eredeti szövegben áthúzott szövegrészeket mind itt jelöli. A munka vége felé névmutatót találunk, ahol az osztálylevelekben szereplő személyek nevei ábécérendben kerültek közlésre. Az egyes személyek neve mellett az adott oldalszám és nem az adott osztálylevél száma szerepel. Ez már csak azért is említésre méltó, mert a levelek számozása elmaradt. Ezt követi a szintén ábécérendbe szedett helynévmutató, amely nagyban megkönnyíti az olvasó és a kutató helyzetét, hiszen a város összes olyan helyét leírja, amely előkerül az osztálylevelekben. A felsorolásból nem maradnak ki a földrajzi nevek, városrészek, utcák, terek, városkapuk sem. A felsorolást talán egy 17. századi Kolozsvár alaprajzát ábrázoló térkép tehette volna még szemléletesebbé. A helynevek mellett szintén oldalszámot találunk, ez egyben az összes előfordulás felkutatását teszi lehetővé. Az impozáns munka irodalomjegyzékkel egészül ki, amely minden, a témában releváns munkát felsorol. Nagy érdeme, hogy angol és román nyelvű munkák is szerepelnek benne.
Összességében véve elmondható, hogy hiánypótló munkáról van szó, mely a 17. század elejétől egészen a 18. század első évtizedeiig Kolozsvár mindennapi életébe enged betekintést a gazdag osztálylevelek közlésének és rendszerezésének köszönhetően. A szakma az elkövetkezendő években, évtizedekben előre láthatóan sokszor fog majd erre a munkára hivatkozni, ugyanakkor kiindulópontként is szolgálhat a további művelődéstörténeti kutatások számára. Bár a szerző alapvetően szakkönyvet írt, a körültekintően a forrásközlés elé helyezett tanulmányok lehetővé teszik, hogy a kora újkori kolozsvári polgárok hétköznapi életébe ne csak a szakmai közönség pillanthasson be, hanem a téma iránt érdeklődő olvasók is kezükbe vegyék, és megismerhessék a kincses város egykori lakóinak életét, akár végrendelkezőről, akár örökösről legyen szó. ■
- 61 -
[1] Pp. 123. § Ha a kereseti kérelem számadási kötelezettség megállapítására irányul, a felperes ezzel együtt kérheti az általa előterjesztett számadás helyességének megállapítását is. Megállapításra irányuló egyéb kereseti kérelemnek csak akkor van helye, ha a kért megállapítás a felperes jogainak az alperessel szemben való megóvása végett szükséges, és a felperes a jogviszony természeténél fogva vagy a kötelezettség lejártának hiányában vagy valamely más okból teljesítést nem követelhet.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző közjegyzőhelyettes
[2] A szerző történész
[3] A szerző történész
[4] A szerző történész, doktorandusz
Visszaugrás
