Minden korszaknak vannak divatos kifejezései vagy fogalmai. A jogi terminológia sem mentes ettől. Amit egy évtizeddel ezelőtt még külföldi elemeket tartalmazónak, nemzetközi vonatkozású vagy esetleg több államot érintő ügynek neveztünk, abból az ezredfordulóra határon átnyúló, szebb kifejezéssel határon átívelő jogvita (cross border disputes, grenzüberstreitende Rechtsstreitigkeiten) lett.
A fogalom gyors elterjedése az 1999-ben hatályba lépett Amszterdami Szerződésnek köszönhető, amely az Európai Unió tagállamainak a bel- és igazságügyi együttműködését új alapokra helyezte. Ennek egyik fontos eleme volt az - a jogirodalomban gyakran paradigmaváltásként értékelt2 - lépés, amelynek eredményeképpen a polgári ügyekben folytatott igazságügyi együttműködés területén is lehetővé vált a másodlagos közösségi jogforrások útján történő szabályozás. Az Alapszerződés 65. cikkének az Amszterdami Szerződéssel beiktatott új szövege a polgári ügyeken folytatott igazságügyi együttműködés kapcsán már határon átnyúló polgár ügyekről (civil matters having cross border implication) beszélt, ez azonban a hivatalos magyar fordításban "több államra kiterjedő vonatkozású polgári ügyekként" jelent meg.3
Az Európa Tanács mind az 1998. év ún. bécsi cselekvési tervben, mind pedig az 1999. évi tamperei programban célul tűzte ki a tagállamok közötti tényleges igazságügyi együttműködés javítását annak érdekében, hogy a határokon átnyúló jogvitákban érintett személyek ténylegesen hozzájussanak az igazságszolgáltatáshoz. Mivel ezeket a célokat a tagállamok kellő mértékben megvalósítani nem képesek, ezért azok, az intézkedések hatásának nagyságrendje folytán, a Közösség szintjén jobban megvalósíthatók.4 2000 és 2007 között sorra születtek meg azok a közösségi jogforrások - rendeletek, irányelvek és határozatok - amelyek "a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térség fenntartása és továbbfejlesztése érdekében" egyre szorosabbra fűzik a határon átnyúló polgári ügyekkel kapcsolatos igazságügyi együttműködést.
A "határon átnyúló pereskedésből" adódó problémák megoldása azért volt sürgető feladat az Európai Unió számára, "mert ezek a jogviták tipikusan nem nagyvállalatok, gazdaságilag erős multinacionális cégek között keletkeznek, hanem alanyai az állampolgárok, magánvállalkozók, akiknek különösen fontos, hogy az ügyük ésszerű időn belül a lehető legkisebb költségkihatással nyerjen befejezést".5
Az a felismerés, hogy a határon átnyúló jogviták "polgárbarát" megoldásához szükséges igazságügyi együttműködés eredményesen csak közösségi szinten valósítható meg, hosszabb fejlődés eredményeként alakult ki. Külföldi elemeket, nemzetközi vonatkozásokat tartalmazó jogviták korábban is léteztek. Szászy István, a kiváló nemzetközi magánjogász szerint elsőként a történelemben a külföldiek feletti bírói joghatóság kérdése és a külföldiek perbeli helyzete merült fel. Példaként nem is az ókori Rómát említette, hanem a Ptolemaiosz-kori Egyiptomot, ahol először bukkanhatunk nemzetközi polgári eljárásjogi szabályokra, amit a görögök és a zsidók növekvő szerepe tett szükségessé a fáraók birodalmában.6 A peregrinusok, azaz idegenek, külföldiek, hontalanok jogállásának a szabályozása a Római Birodalom teljes történetét végigkísérte. A középkort lényegében ugyanezek a kérdések foglalkoztatták: bírói joghatóság a külföldiek felett, a külföldiek perbeli helyzete, perképességének a szabályozása. A XII. századtól kezdve már olyan kérdések is felbukkantak, mint anyagi és eljárásjogi szabályok meghatározása. Igazi változást és áttörést csak a XIX. század hozott, amikor megjelentek az első nemzetközi magánjogi törvények, és a polgári eljárásjogi törvénykönyveknek a külföldiekre vonatkozó rendelkezései. Megkezdődtek a Hágai Nemzetközi Magánjogi Konferenciák, amelyek a nemzetközi polgári eljárásjog számára is kézzelfogható eredményt hoznak. 1905-ben aláírták a polgári eljárásjogra vonatkozó nemzetközi egyezményt, amelyet Magyarországon az 1909. évi XIV. törvénycikkel hirdettek ki. Olyan kérdéseket érintett, mint a külföldre történő kézbesítés, más államok illetékes hatóságainak a megkeresése, a perbeli biztosíték, a szegénységi jog és a személyfogság, amelynek az alkalmazása akkor volt tilos az idegenekkel, azaz a szerződő államok polgáraival szemben, ha egyébként az eljáró ország polgáraival szemben sem lehetett alkalmazni. A kiragadott példák, akár több évezred távlatában is a határon átnyúló jogvitákkal kapcsolatos problémák állandóságát bizonyítják.
Szászy István több mint ötven évvel ezelőtt állított fel a nemzetközi polgári eljárásjog problémakatalógusát, ami mind a mai napig akár iránytűként is szolgálhat a jogalkotók számára:
1. mely esetben kell külföldi és mely esetben belföldi eljárásjogot alkalmazni,
2. mely esetben van bírói joghatósága a belföldi bíróságoknak a jogvita lefolytatására és mely esetekben nincs,
3. mi a külföldiek jogi helyzete a belföldi polgári eljárásban (perképesség, perköltség-biztosíték, költségmentesség),
4. melyek a nemzetközi polgári eljárásnak a bizonyítással kapcsolatos szabályai,
5. milyen hatása van a külföldi peres, perenkívüli és választottbírósági polgári eljárásnak belföldön (perfüggőség, elismerés, végrehajtás),
6. milyen eljárási szabályok az irányadók, amikor a belföldi bíróság külföldi polgári jogot alkalmaz,
7. az állam milyen esetben terjesztheti ki, milyen feltételek mellett és milyen szabályok szerint a bírói hatalmát más állam területére.7
Az Európa Gazdasági Közösség tagállamai kezdettől fogva tisztában voltak a határaikon átnyúló jogviták szabályozásának a fontosságával. Ezért már az 1957. évi Alapító Szerződésben kötelezettséget vállaltak arra, hogy egymás között tárgyalásokat folytatnak a bírósági határozatok és a választottbírósági ítéletek kölcsönös elismerésére és végrehajtására vonatkozó alakszerűségek egyszerűsítéséről. A 220. cikkben foglaltak teljesítését a tagállamok nem kívánták sokáig halogatni, bár tisztában voltak a feladat nehézségével.
A tárgyalások - a Bizottság ösztönzésére - 1959-ben kezdődtek el. A következő évben egy szakértőkből álló testület hozzákezdett a megállapodás szövegének a kidolgozásához. A tagországok képviselőiből és egyéb megfigyelőkből álló bizottság elnökévé a német Bülowot választották, míg a javaslat előadója a belga Jenard lett, akinek a jelentése nélkülözhetetlen segítséget nyújtott a megállapodás tartalmának az értelmezéséhez.8
Közel tíz éves előkészítő munka eredményeként készült el a polgári és kereskedelmi ügyekben irányadó bírósági joghatóságról és a bírósági határozatok végrehajtásáról szóló egyezmény, ismertebb nevén a Brüsszeli Egyezmény, amelyet 1968-ban az EGK akkori hat tagállamának (Belgium, Franciaország, Hollandia, Luxemburg, Németország, Olaszország) külügyminiszterei írtak alá. Ez az egyezmény nem közösségi jogi aktus volt, hanem hagyományos értelemben vett nemzetközi szerződés, amely valamennyi aláíró állam ratifikációs okmányának a letétbe helyezése után, 1973. február 1-jén lépett hatályba. A Brüsszeli Egyezmény kezdettől fogva túlmutatott a tagállamoknak az Alapszerződés 220. cikkébe foglalt kötelezettségén, mivel nemcsak a bírósági határozatok kölcsönös elismerését és végrehajtását szabályozta, hanem a joghatóságot és a perfüggőséget is, valamint kiterjedt a közokiratok és a bíróság által jóváhagyott egyezségek végrehajthatóvá nyilvánítására is.
Az egységes alkalmazás előmozdítása érdekében a tagállamok megállapodtak abban, hogy a Brüsszeli Egyezmény értelmezése az Európai Bíróság feladata lesz. Az erről szóló jegyzőkönyvet 1971-ben írták alá és 1975. szeptember 1-jén lépett hatályba. Azzal, hogy a tagállamok saját szuverenitásuk önkéntes korlátozásával hozzájárultak ahhoz, hogy az egyezményt egy "nemzetek feletti bíróság" értelmezze, jelentős mértékben hozzájárultak az egységes joggyakorlat kialakulásához.9 Az Európai Bíróság 1975 és 2000 között mintegy száz olyan határozatott hozott, amely részben vagy egészben az 1968-as Brüsszeli Egyezmény rendelkezéseinek az értelmezéséhez kapcsolódott.10
A Brüsszeli Egyezmény olyan "zárt körű klubot" hozott létre, amely csak az Európai Gazdasági Közösség tagjainak engedte meg a belépést. Az új tagok felvételére kerek tíz évet kellett várni. 1978-ban csatlakozhatott a megállapodáshoz Dánia, Írország, valamint Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királyság, ami szükségessé tette az egyezmény tartalmi megújítását is. A Luxemburgban aláírt megállapodás - a csatlakozó országokra, különösen a common law jogrendszerhez tartozó Egyesült Királyságra és Írországra tekintettel - számos pontján egyértelműbbé tette a szöveget és új intézményeket is bevezetett. A jogrendszerek közötti különbség a korábbinál hosszabb felkészülési időt tett szükségessé, ezért a kibővített megállapodás csaknem tíz év elteltével, 1986 és 1988 között - tagállamonként eltérő időpontban - lépett hatályba.
1982-ben a tagállamok egy újabb megállapodást írtak alá Luxemburgban, ezúttal Görögország csatlakozásáról. Az egyezmény lényegét érintő módosításokra nem került sor, csupán a "technikai összeillesztést" kellett megoldani és az értelmezésről szóló jegyzőkönyvet kiegészíteni. A második csatlakozási egyezmény Görögországban és a többi tagállamban is 1989-ben lépett hatályba.
Lényeges változásokat hozott a Spanyolország és Portugália csatlakozásáról szóló egyezmény, amelyet a tagállamok képviselői 1989-ben Donostia-San Sebastianban írta alá. A módosításokra ösztönzően hatott az egy évvel korábban elfogadott Luganói Egyezmény, amelynek a technikai újítási a módosított Brüsszeli Egyezményben is megjelentek. A hatályba lépésre 1991 és 1997 között eltérő időpontokban került sor.
A Brüsszeli Egyezmény történetében sajátos epizódot jelentett Németország egységének a helyreállítása. Az újraegyesítés alkotmányjogilag egyszerűen és tetszetősen történt: az időközben visszaállított öt keleti tartomány csatlakozott a Német Szövetségi Köztársasághoz, Kelet-Berlin pedig egyesült Nyugat-Berlinnel. A Brüsszeli Egyezmény hatálya 1990. október 3-ától kezdve - a tagállamokkal kötött külön megállapodás nélkül - az "egykori NDK" területére is kiterjedt.11
A Brüsszeli Egyezmény történetében a negyedik és egyben az utolsó csatlakozási egyezmény megkötésére Ausztria, Finnország és Svédország európai uniós tagfelvétele után, 1996-ban került sor. Mivel a tagállamok már az egyezmény teljes revíziójára készültek, a viszonylag rövid alatt megkötött egyezményben csak a "technikai összeillesztésről" döntöttek. Ausztriában és néhány tagállamban a módosított egyezmény már 1998-ban hatályba lépett.12
Az európai országok polgári igazságügyi együttműködésében sajátos helyet foglal a Luganói Egyezmény. Mivel a Brüsszeli Egyezményhez a megállapodás jogi természetéből adódóan csak az Európai Gazdasági Közösség tagállamai csatlakozhattak, 1988-ban a Brüsszeli Egyezménnyel lényegében azonos tartalmú, azzal párhuzamos megállapodás jött létre az Európai Közösség és az Európai Szabadkereskedelmi Társulás tagjai között.13 Az egyezmény tizennyolc európai ország14 képviselői írták alá a svájci Luganóban. Az Egyezmény hatályba lépése 1992 és 1997 között, tagállamonként eltérő időpontban történt.
A Luganói Egyezmény jelentősége abban állt, hogy a Brüsszeli Egyezmény vívmányait, így az egységes európai joghatósági rendszert, valamint a leegyszerűsített és felgyorsított elismerési- és végrehajtási eljárást, egy kibővített európai térre terjesztette ki.15
Annak ellenére, hogy 1988-ban Európa még politikailag és gazdaságilag is megosztott volt, a Luganói Egyezmény nem zárta ki további országok felvételének a lehetőségét, de ezt valamennyi szerződő állam beleegyezéséhez kötötte. A volt szocialista országok közül Magyarország és a Lengyelország a kilencvenes évek második felében kísérletet tett a Luganói Egyezményhez való csatlakozásra,16 de ez csak Lengyelországnak sikerült, amely 2002-től kezdve az egyezményben részes tagállam lett. Magyarországnak nem sikerült megszereznie valamenynyi szerződő állam beleegyezését.
A Brüsszeli Egyezmény közösségi joggá válása
A Brüsszeli Egyezmény egészére kiterjedő felülvizsgálat gondolata már a kilencvenes években felmerült. A felülvizsgálat befejezésének az időpontját 1998-ra tűzték ki, ami nem volt mentes a "számmisztikától", tekintettel a Brüsszeli Egyezmény megkötésének harmincadik, illetve a Luganói Egyezmény aláírásának tizedik évfordulójára. A munkálatok kezdetén még teljes volt az egyetértés abban, hogy mindkét egyezmény felülvizsgálata során csupán "korlátozott műveletekre" van szükség, sem a szervezeti keretek, sem pedig az alapvető szabályok nem szorulnak mélyreható változásokra.17 A felülvizsgálatot az Európai Unió Tanácsa mellett szervezett munkacsoport végezte el.18
A felülvizsgálat elsősorban arra irányult, hogy a Brüsszeli (és a Luganói) Egyezmény hatályba lépése óta eltelt időben bekövetkezett változásokat nyomon kövessék. Így például a nemzetközi kereskedelem olyan ütemben fejlődött, hogy az még a nyolcvanas évek végén sem volt előre látható (így pl. megnyíltak az addig elzárt közép- és kelet-európai piacok). A másik jelentős kihívás az elektronikus kommunikáció elterjedése volt.
A kilencvenes években megváltoztak az EU és az EFTA közötti "erőviszonyok". A Luganói Egyezményt 1988-ban aláíró hat EFTA tagállam közül - Ausztria, Finnország és Svédország európai uniós csatlakozása miatt - mindössze három (Izland, Svájc és Norvégia) maradt. A Luganói Egyezmény sokat veszített a jelentőségéből, amin Lengyelország 2000. évi csatlakozása sem tudott már változtatni.
A Tanács mellett szervezett munkacsoport tevékenységével csaknem egyidőben az Európai Bizottság egy olyan javaslatot készített, amely az 1999. május 1-jén hatályba lépett Amszterdami Szerződésre tekintettel új alapokra helyezte a tagállamok igazságügyi együttműködését. A bevezetőben már említett paradigmaváltás lényege abban állt, hogy Tanács jogalkotási hatáskört kapott a megújított EK-Szerződés 61. és 65. cikkében körvonalazott feladatok, így a több államra kiterjedő vonatkozású (azaz a határon átnyúló) polgári ügyekben folytatott igazságügyi együttműködés megoldásához. Alig két hónappal az Amszterdami Szerződés hatályba lépése után a Bizottság benyújtotta a közösségi jogszabály megalkotására vonatkozó javaslatát, amelyben a Brüsszeli Egyezmény revíziójával foglalkozó munkacsoport eredményeit is figyelembe vette.
Kezdetét vette a Brüsszeli Egyezmény "közösségi joggá válásának" utolsó szakasza: az Európai Parlament állásfoglalása után már csak kisebb kiigazítások következtek, majd a Tanács 2000. december 22-én elfogadta a 44/2001/EK rendeletet "a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról". A rendelet a Brüsszeli Egyezménnyel való szoros kapcsolatára tekintettel a jogirodalomban a Brüsszel-I rendelet elnevezést kapta.
Az Amszterdami Szerződés hatályba lépése után az Európai Unió Tanácsa mind nagyobb figyelmet fordított a polgári eljárásjog területére, amely a közösségi jogérvényesítési törekvések középpontjába került.
A szabályozás úgy az érintett kérdések mennyiségét, mint a gyorsaságot tekintve nagy lendületet vett. Az Amszterdami Szerződésből eredő felhatalmazás nyomán felgyorsult jogalkotás tempója, rövid időn belül számos rendeletet bocsátottak ki az eljárásjog területét érintően.19 A hatályos jogforrások - a kibocsátásuk sorrendjében - a következők:
A Tanács 1346/2000/EK rendelete (2000. május 29.) a fizetésképtelenségi eljárásról,
A Tanács 1348/2000/EK rendelete (2000. május 29.) a tagállamokban a polgári és kereskedelmi ügyekben a bírósági és bíróságon kívüli iratok kézbesítéséről,
A Tanács 44/2001/EK rendelete (2000. december 22.) a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról [az ún. Brüsszel-I rendelet],
A Tanács 1206/2001/EK rendelete (2001. május 28.) a polgári és kereskedelmi ügyekben a bizonyításfelvétel tekintetében történő, a tagállamok bíróságai közötti együttműködésről,
A Tanács 2001/470/EK határozata (2001. május 28.) egy Európai Igazságügyi Hálózat létrehozásáról polgári és kereskedelmi ügyekben,
A Tanács 2003/8/EK irányelve (2003. január 27.) a határon átnyúló vonatkozású jogviták esetén az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés megkönnyítése érdekében az ilyen ügyekben alkalmazandó költségmentességre vonatkozó közös minimumszabályok megállapításáról,
A Tanács 2201/2003/EK rendelete (2003. november 27.) a házassági ügyekben és a szülői felelősségre vonatkozó eljárásokban a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, illetve az 1347/2000/EK rendelet hatályon kívül helyezéséről [az ún. Brüsszel-IIa rendelet],
Az Európai Parlament és a Tanács 805/2004/EK rendelete (2004. április 21.) a nem vitatott követelésekre vonatkozó európai végrehajtható okirat létrehozásáról.
Az 1968. évi Brüsszeli Egyezményt felváltó 44/2001/EK tanácsi rendeletet polgári és kereskedelmi ügyekben kell alkalmazni, tekintet nélkül a bíráskodás vagy az eljárás jellegére. A rendelet nem alkalmazható az adó-, vám- és közigazgatási ügyekben, a személyi állapotot, a házassági vagyonjogot és az öröklési jogot érintő jogvitákban, a csőd- és felszámolási ügyekben, a társadalombiztosítási jogvitákban, valamint a választottbírósági ügyekben (1. cikk).
A rendelet praeambuluma szerint "a joghatósági szabályoknak nagymértékben kiszámíthatóknak kell lenniük". A közös szabályok olyan zárt rendszert alkotnak, amelyben az általános joghatóságot az alperes lakóhelye (jogi személy esetében a székhelye) alapítja meg (2. cikk). Más tagállamban az alperest csak a rendeletben felsorolt különös joghatósági okok alapján lehet perelni. A vagylagos joghatósági okok "az igazságszolgáltatás megbízható működésének előmozdítása érdekében" az alperes lakóhelyén kívüli tagállamokban is lehetővé teszik a perindítást (5-7. cikk). A biztosítási ügyekből, a fogyasztói szerződésekből, valamint az egyedi munkaszerződésekből adódó jogviták esetére (9-21. cikk) a rendelet a "gyengébb fél" részére kedvezőbb joghatósági szabályokat biztosít. A 22. cikkben felsorolt esetekben a tagállamok bíróságai a lakóhelyre tekintet nélkül kizárólagos joghatósággal rendelkeznek. A felek akkor állapodhatnak meg a joghatóságról, ha legalább az egyikük valamelyik tagállamban lakóhellyel rendelkezik, és a jogvita nem tartozik a kizárólagos joghatóság körébe (23-24. cikk).
A "Közösségben táplált kölcsönös bizalom" nyilvánul meg a 33. cikkben, amely szerint az egyik tagállamban hozott bírósági határozatot a másik tagállamban külön eljárás nélkül elismerik. Az elismerés csak a rendeletben felsorolt okok alapján tagadható meg, például akkor, ha a határozat nyilvánvalóan az elismerő állam közrendjébe ütközik vagy ha az alperes számára a védekezés lehetőségét nem biztosították (34. cikk).
Az egyik tagállamban hozott bírósági határozatnak a másik tagállamban történő végrehajtása is a bizalom elvén alapul. A végrehajtás feltétele az, hogy a másik tagállamban hozott határozatot az érdekelt fél kérelmére végrehajthatóvá nyilvánítsák (38. cikk). Az eljárás során csak az alaki követelmények meglétét vizsgálják, a határozat érdemi felülvizsgálatára nem kerül sor (41. cikk). A rendeletben megkívánt gyorsaság nem foszthatja meg a feleket attól, hogy a bíróság határozata ellen kétfokú jogorvoslattal éljenek (43-46. cikk). A más tagállamban hozott végrehajthatóvá nyilvánított határozatot annak a tagállamnak a joga szerint kell végrehajtani, amelyben a végrehajtást kérték.
A közokiratot és a bíróság előtt kötött egyezséget a bírósági határozatokra vonatkozó szabályok szerint lehet végrehajtani (57-58. cikk).
A Brüsszel-I. rendelet 2002. március 1-jén lépett hatályba.
A Tanács 2201/2003/EK rendeletének története 1998-ig nyúlik vissza. Az Európai Unió tagállamai ekkor kötötték meg azt az egyezményt, amely az 1968. évi Brüsszeli Egyezményhez hasonlóan szabályozta a joghatóságot, valamint a bírósági határozatok elismerését és végrehajtását a házassági ügyekben és a házastársak közös gyermeke feletti szülői felügyelettel kapcsolatos eljárásokban.
A Brüsszel-II néven emlegetett egyezmény hatálybalépésére már nem került sor, helyébe - azonos tartalommal - a Tanács 1347/2000/EK rendelete lépett. Még ugyanebben az évben Franciaország kezdeményezte a rendelet alkalmazási területének a kibővítését. A 2003-ban kiadott újabb rendelet hatálya a szülői felelősségre vonatkozó valamennyi eljárásra kiterjed.
Házassági ügyekben az általános joghatóságot a 3. cikkben felsorolt hét ok bármelyike megalapítja. Ezek közé tartozik például a házastársak szokásos tartózkodási helye szerinti vagy az alperes szokásos tartózkodási helye szerinti tagállam bírósága. Az a házastárs, aki valamelyik tagállam területén szokásos tartózkodási hellyel rendelkezik, vagy valamely tagállam állampolgára, más tagállamban csak a rendeletben felsorolt okok alapján perelhető (6. cikk). A szülői felelősségre vonatkozó ügyekben a joghatósági szabályokat a gyermek alapvető érdekeinek a figyelembevételével alakították ki. A joghatóságot mindenekelőtt a gyermek szokásos tartózkodási helye alapítja meg, ettől eltérni csak kivételes esetekben lehet (8. cikk).
A tagállamokban meghozott határozatok elismerésének és végrehajtásának szabályozása a kölcsönös bizalom elvére épül. A 21. cikk szerint az egyik tagállamban hozott határozatot a másik tagállamban külön eljárás nélkül elismerik. A határozat érdemben "semmilyen körülmények között" sem vizsgálható felül (31. cikk). A végrehajtás kérdése a szülői felelősség gyakorlásáról szóló határozatoknál merül fel. A más tagállamban hozott határozat végrehajtásának feltétele a végrehajthatóvá nyilvánítási eljárás, amelynek szabályozása a Brüsszel-I rendeletben foglalt elvek szerint történik (28-36. cikk). A közokiratok és a felek által megkötött megállapodások elismerése és végrehajtása a határozatokkal azonos feltételek szerint történik (46. cikk).
A Brüsszel-IIa rendelet 2004. augusztus 1-jén lépett hatályba.
A Tanács 1348/2000/EK rendeletét a bírósági és a bíróságon kívüli iratok kézbesítéséről polgári és kereskedelmi ügyekben kell alkalmazni. A rendelet alapján minden tagállamnak ki kell jelölnie az "áttevő" és az "átvevő" intézményeket, vagyis azokat a hivatalos személyeket és hatóságokat, amelyek a más tagállamba kézbesítendő iratok továbbítására, illetve a más tagállamból érkező iratok átvételére illetékesek (2. cikk).
A bírósági iratokat közvetlenül és a lehető legrövidebb időn belül továbbítani kell a kijelölt intézmények között (4. cikk). Az iratok kézbesítése az átvevő tagállam jogának megfelelően történik, az áttevő intézmény által kért egyéni módszert akkor lehet alkalmazni, ha ez az átvevő tagállam jogával összeegyeztethető (7. cikk). Az átvevő intézmény csak a rendeletben meghatározott okokból tagadhatja meg a kézbesítendő irat elfogadását (8. cikk). A kézbesítés során a rendeletben előírt formanyomtatványokat kell alkalmazni. A rendelet 19. cikke azzal szolgálja az alperesek védelmét, hogy mentesíti őket az olyan mulasztások hátrányos következményei alól, amelyeket az egyes vitatható kézbesítési módok idéznek elő. A kézbesítési rendelet 2001. május 31-én lépett hatályba.
A határokon átlépő peres ügyek gyakori velejárója az, hogy a bizonyítást egy másik (tag)államban kell lefolytatni. A Tanács 1206/2001/EK rendelete polgári és a kereskedelmi ügyekben a bizonyításfelvétel terén is új alapokra helyezte a tagállamok bíróságai közötti együttműködést. A külföldön található bizonyítékok beszerzésének két egymástól lényegesen különböző módját nevesíti, egyfelől a megkeresést, amikor a másik tagállam illetékes bíróságát kérik fel a bizonyítás felvételére, másfelől a közvetlen bizonyításfelvételt, amelyet a megkereső állam bírósága folytathat le (1. cikk). A rendelet a bíróságok közötti közvetlen kapcsolatra helyezi a hangsúlyt, ennek megfelelően minden tagállamnak el kell készíteni a bizonyításfelvételre illetékes bíróságok listáját. A kérelmet a megkereső bíróságnak közvetlenül kell eljuttatnia a bizonyítás felvételére illetékes másik tagállambeli bírósághoz (2. cikk). A "lehető legmagasabb fokú" átláthatóság és jogbiztonság érdekében bizonyítás felvételére irányuló kérelmeket egységes formanyomtatványon kell eljuttatni a megkeresett bíróság tagállamának hivatalos nyelvén, illetve más, az adott tagállam által elfogadott nyelven. A megkeresett bíróság a kérelmet haladéktalanul, de legkésőbb a kérelem átvételét követő kilencven napon belül teljesíti és ennek során a saját jogát alkalmazza (10. cikk.) A felek, illetve képviselőik jelen lehetnek a megkeresett bíróság által végzett bizonyításfelvétel során, ha azt a megkereső bíróság tagállamának joga megengedi (11. cikk).
A megkereső bíróság részéről közvetlen bizonyításfelvételnek csak akkor van helye, ha az önkéntes alapon, kényszerítő intézkedések alkalmazása nélkül végrehajtható (17. cikk). A megkeresésre vonatkozó kérelem elutasítására, illetve a közvetlen bizonyításfelvétel megtagadására csak a rendeletben meghatározott esetekben kerülhet sor (14. és 17. cikk) A bizonyításfelvételi rendelet 2001. július 1-jén lépett hatályba.
A Brüsszeli Egyezmény hatálya alól kivont csőd- és felszámolási eljárás közösségi szintű szabályozását az 1997. évi Amszterdami Szerződés gyorsította fel. A Tanács 1346/2000/EK rendelete a több államra kiterjedő fizetésképtelenségi eljárások hatékonyságát és eredményességét kívánta megnövelni. A tagállamok anyagi jogában fennálló jelentős különbségek miatt a szabályozás nem az egész eljárásra, hanem a joghatóságra, az elismerésre, valamint az alkalmazandó jogra terjed ki. A rendelet különbséget tesz a fizetésképtelenségi főeljárás, valamint a másodlagos eljárások között. Az adós teljes vagyonára irányuló fizetésképtelenségi főeljárást abban a tagállamban lehet megindítani, ahol az adós fő érdekeltségeinek a központja található (3. cikk). A másodlagos eljárást abban a tagállamban lehet megindítani, ahol az adós telephelye van. A másodlagos eljárás az adósnak az adott államban lévő vagyontárgyaira korlátozódik (27. cikk). Eltérő rendelkezés hiányában a fizetésképtelenségi eljárásra annak a tagállamnak a jogát kell alkalmazni, amelynek területén az eljárást megindítják (4. cikk). Valamely tagállam bírósága által hozott, a fizetésképtelenségi eljárást megindító határozatot a többi tagállamban el kell ismerni (16. cikk). A fizetésképtelenségi rendelet 2002. május 31-én lépett hatályba.
Az Európai Parlament és a Tanács 805/2004/EK rendelete a nem vitatott követelésekre vonatkozó európai végrehajtási jogcím megteremtéséről (a hivatalos magyar fordítás szerint végrehajtható okirat létrehozásáról) szól. Alkalmazási területe - a Brüsszel-I rendelettel azonos módon - a polgári és a kereskedelmi ügyekre terjed ki. Egy követelést akkor kell nem vitatottnak tekinteni, ha az adós kifejezett elismerésén vagy a bíróság által jóváhagyott egyezségen alapul, továbbá ha az adós a követeléssel szemben nem emelt kifogást vagy a kifogást követő tárgyaláson nem jelent meg, illetve nem képviseltette magát, valamint akkor is, ha az adós a követelést közokiratban kifejezetten elismerte (3. cikk). A nem vitatott követelésről szóló határozatot (perbeli egyezséget és közokiratot) a határozatot hozó államban európai végrehajtási jogcímmel kell ellátni (6. cikk). Az ily módon hitelesített határozatot a többi tagállamban "a végrehajthatóvá nyilvánítás szükségessége és az elismerés megtagadhatóságának a lehetősége nélkül" el kell ismerni és végre kell hajtani (5. cikk). Az adós érdekeit a 12-19. cikkben foglalt ún. minimumszabályok védik, amelyek elsősorban a határozat kézbesítésének a szabályszerűségét hivatottak biztosítani. A rendelet 2005. január 21-én lépett hatályba.
Az Amszterdami Szerződés hatályba lépés után felgyorsult közösségi jogalkotási folyamat rövid időn belül hat olyan rendeletet eredményezett, amely gyökeresen átalakította az Európai Unión belül a határokon átnyúló jogvitára vonatkozó szabályozást. Az előzőkben részletesen ismertetett rendeletek mindazonáltal nem voltak előzmény nélküliek. Szinte valamennyit megelőzte egy-egy korábbi egyezmény (1968. évi Brüsszeli Egyezmény, 1997. évi Európai Kézbesítési Egyezmény20, 1998. évi Brüsszel-II. Egyezmény21), de legalább egy tervezet a kilencvenes évekből. A közösség joggá válás első öt éve nem anynyira a tartalomban, mint a szabályozás módjában hozott újat, vagyis egy régi német mondás plagizálásával a régi bort új hordókba töltötték.
Erre az időszakra esett az Európai Unió történetének a legnagyobb bővítése is. A ún. "Csatlakozási Okmány" 2. cikke kimondta az, hogy 2004. május 1-jétől kezdődően a csatlakozást megelőzően elfogadott jogi aktusok az új tagállamok számára is kötelezőek. A tíz új tagállam egyike sem élt olyan fenntartással, amely a polgári és kereskedelmi ügyekben való igazságügyi együttműködés területén korábban elfogadott jogi aktusok valamelyikét csak egy átmeneti időszakot követően tette volna alkalmazhatóvá.22
A határon átívelő jogviták közösségi jogforrásokkal történő szabályázásának első öt éve alatt egyedül Dánia helyzetét nem sikerült megnyugtatóan rendezni. Dánia - az Egyesült Királysághoz és Írországhoz hasonlóan - az Amszterdami Szerződéshez csatolt 4. sz. jegyzőkönyvben - fenntartással élt az EK-Szerződés IV. Címével szemben, amely a vízumokra, a menekültügyre, a bevándorlásra és a személyek szabad mozgását biztosító egyéb politikákra vonatkozik, és - egyebek mellett - azt a 65. cikket is magában foglalja, amely a polgári ügyekben folytatott igazságügyi együttműködés területén lehetővé teszi a másodlagos közösségi jogforrások útján történő szabályozást. Az Amszterdam Szerződéshez csatolt 3. számú jegyzőkönyv azonban biztosítja azt, hogy az említett államok egy ún. értesítésben fejezzék ki a rendelet elfogadásában és alkalmazásában való részvételi szándékukat ("opt-in-klauzula"). Az Egyesült Királysággal és Írországgal ellentétben, Dánia nem élt ezzel a lehetőséggel, ahelyett azt akarta elérni, hogy az Európai Közösséggel nemzetközi jogi szerződést kössön a Brüsszel-I és a többi rendelet alkalmazását. ("Hát ennél körülményesebben már nem is lehetne." - jegyezte meg Reinhold Geimer 2002-ben.23) Dánia mindazonáltal célt ért: a Tanács 2005. szeptember 20-án fogadta el a 2005/790/EK határozatot az Európai Közösség és a Dán Királyság közötti, a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló megállapodásnak a Közösség részére történő aláírásáról. (A megállapodás azonban csak 2007-ben lépett hatályba.)
Az évtized közepét jellemző rövid "jogalkotási apály" nem a kifulladás vagy a megtorpanás jele volt. A közösségi jogalkotók és jogalkalmazók lélegzetvételnyi szünethez jutottak, amire szükség is volt, hiszen a "polgári eljárásjog európaizálása" Burkhad Heß szerint "lélegzetelállító gyorsasággal" haladt előre.24 A Tanács 2004 novemberében az 1999. évi tamperei programhoz hasonló ötéves intézkedési csomagot dolgozott ki, "A szabadság, a biztonság és a jog érvényesülésének az erősítése az Európai Unióban" címmel25, amely a jogirodalomban hágai programként vált ismertté. A program a 2005-2009 közötti ciklus stratégiai prioritásait tíz pontba rendezte, ennek 9. pontja a polgári igazságszolgáltatás számára is általános célul tűzi a hatékony európai jogi térség biztosítását, valamint az effektív jogvédelmet és a határozatok kölcsönös elismerésének, valamint végrehajtásának - mint "az igazságügyi együttműködés sarokkövének" - további fejlesztését. Az elismerés körében előtérbe helyezi a vagyonjogi kérdéseket a családjog területén, valamint az öröklési és végrendelkezési joggal összefüggő problémákat. Különös figyelmet fordít a program a köz- és magánokiratok kölcsönös elismerésének témakörére is.26
Az Európai Parlament és a Tanács 2006. december 12-én fogadta el az 1896/2006/EK rendeletet az európai fizetési meghagyásos eljárás létrehozásáról. A rendelet nem hatott újdonságként, mivel a Bizottság már 2002-ben kiadta az európai fizetési meghagyásos eljárásról, valamint a kis értékű követelések elbírálására irányuló eljárások egyszerűsítését és gyorsítását célzó intézkedésekről szóló Zöld Könyvet.
A rendelet célja az európai fizetési meghagyásos eljárás létrehozása révén a nem vitatott pénzkövetelésekre vonatkozó határokon átnyúló jogviták egyszerűsítése, felgyorsítása és azok költségeinek csökkentése, valamint az európai fizetési meghagyások tagállamok közötti szabad áramlásának lehetővé tétele olyan minimumszabályok megállapítása révén, amelyek betartása szükségtelenné tesz bármely, az elismerést és végrehajtást megelőző köztes eljárást a végrehajtás szerinti tagállamban (Praeambulum, 9. pont). A rendelet 2006. december 31-én hatályba lépett, de az érdemi rendelkezései csak 2008. december 12. napjától válnak alkalmazhatóvá.
A rendelet - a költségmentességről szóló 2003/8/EK irányelvhez hasonlóan - kifejezetten meghatározza a határon átnyúló ügy fogalmát. A 3. cikk szerint határon átnyúló ügynek minősül az, amelyben legalább az egyik fél az eljáró bíróság székhelye szerinti tagállamtól eltérő tagállamban rendelkezik állandó lakóhellyel vagy szokásos tartózkodási hellyel. Ennek a feltételnek a kérelem, illetve a keresetlevél benyújtásának az időpontjában kell fennállnia. A rendeletet a határokon átnyúló polgári és kereskedelmi ügyekben kell alkalmazni, tekintet nélkül a bíróság jellegére (2. cikk). A joghatóságot a közösségi jog szabályaival, különösen a 44/2001/EK rendelettel (Brüsszel-I. rendelet) összhangban kell meghatározni.
Az európai fizetési meghagyást a bíróság a jogosult kérelmére 30 napon belül, formanyomtatvány felhasználásával bocsátja ki (13. cikk). Az európai fizetési meghagyás kézbesítése a nemzeti jog szabályaival összhangban történik. Az ellentmondást 30 napon belül, formanyomtatvány felhasználásával lehet benyújtani (16. cikk). Ellentmondás hiányában a bíróság az európai fizetési meghagyást végrehajthatónak nyilvánítja. A legfontosabb rendelkezik a 19. cikkben található. Eszerint a valamelyik tagállamban végrehajthatónak nyilvánított fizetési meghagyást a többi tagállamban végrehajthatóvá nyilvánítási eljárás és az elismerés kifogásolásának bármilyen lehetősége nélkül el kell ismerni és végre kell hajtani.
Az Európai Parlament és a Tanács 2007. július 11-én fogadta el a 861/2007/EK rendeletet a kis perértékű követelések európai eljárásának a bevezetéséről.
A nemzeti jogalkalmazóknak szűk másfél év áll a rendelkezésükre ahhoz, hogy a 2009. január 1-jén hatályba lépő rendelet alkalmazására felkészüljenek. Nem kétséges, hogy ez a rendelet nem egyszerűen mérföldkő, hanem vízválasztó lesz az Európai Unió polgári eljárásjogának a fejlődéstörténetében. Az EK Szerződés 65. cikkének c) pontjával összhangban először tesz ugyanis kísérletet arra, hogy a tagállamokban alkalmazandó polgári eljárási szabályokat összeegyeztesse. E rendelet esetében tehát többről van szó, mint a joghatóságra, a kézbesítésre vagy éppen a bizonyításfelvételre vonatkozó szabályok egységesítéséről. Ez a rendelet a polgári eljárást egészét veszi célba, természetesen meghagyva a nemzeti szabályok alternatív alkalmazását. Ennek az állításnak az alátámasztására érdemes a rendelet 1. cikkét idézni. "E rendelet létrehoz egy a kis értékű követelések esetén alkalmazható európai eljárást (továbbiakban: kis értékű követelések európai eljárása), amelynek célja a határokon átnyúló, kis értékű követelésekkel kapcsolatos ügyek elbírálásának egyszerűsítése és felgyorsítása, továbbá a költségek csökkentése. A kis értékű követelések esetén alkalmazható európai eljárás a tagállami jogszabályok szerinti eljárások alternatívájaként áll a peres felek rendelkezésére."
A rendeletet azokban a határokon átnyúló polgári és kereskedelmi ügyekben kell alkalmazni, amelyeknél a követelés értéke a keresetlevél hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróság általi kézhezvételekor nem haladja meg a 2000 Euró összeget, az összes kamat, kiadás és költség nélkül (2. cikk). Az európai fizetési meghagyásról szóló rendelettel azonos módon határozza meg a határon átnyúló ügyek fogalmát (3. cikk).27
A kis értékű követelések európai eljárásnak szabályozása kiterjed az eljárás megindítására, a lefolytatására, az eljárás nyelvére, az eljárás befejezésére, továbbá a bizonyítás felvételére, a felek képviseletére, a kézbesítésére, a határidőkre, a költségekre, a jogorvoslatokra és a végrehajtásra. A rendelet az írásbeli eljárást támogatja, a bíróság akkor tart tárgyalást, ha ezt szükségesnek tartja, vagy ha valamelyik fél kérelmezi (5. cikk). A rendelet lehetővé teszi az ítélet felülvizsgálatát a 18. cikkben megfogalmazott "minimumszabályok" betartására tekintettel. Külön fejezet foglalkozik a kis értékű követelések európai eljárásában hozott ítélet más tagállamban való elismerésével és végrehajtásával. Az ilyen ítéletet a többi tagállamban a végrehajthatóvá nyilvánítási eljárás és az elismerés kifogásolásának bármilyen lehetősége nélkül el kell ismerni és végre kell hajtani (20. cikk),
Ha eddig kételkedtünk volna az "európai polgári eljárásjog" kifejezés helytállóságát illetően, a kis értékű követelések európai eljárásának bevezetéséről szóló 861/2007/EK rendelet hatályba lépését követően a kifejezés jogosságát mindenképpen el kell ismerni28, mivel megszületett az egységes európai polgári eljárásjog első zsengéje, amelyet 26 európai országban29 lehet alkalmazni! ■
JEGYZETEK
2 Nagel, Heinrich -Gottwald, Peter: Internationales Zivilprozessrecht. Köln, 2002. 27. p.
3 "A több államra kiterjedő vonatkozású polgári ügyekben folytatott igazságügyi együttműködés területén a 67. cikknek megfelelően és a belső piac megfelelő működéséhez szükséges mértékben elfogadásra kerülő intézkedések magukban foglalják [..]" Alapszerződés, 65. cikk.
4 A Tanács 2001/470/EK határozata az Európai Igazságügyi Hálózat létrehozásáról polgári is kereskedelmi ügyekben. (Praeambulum, 9. pont.)
5 Gátos György : "Határokon átlép pereskedés" - kérdőjelekkel, akadályokkal. In Polgári eljárásjog a XXI. században. Tanulmányok Farkas József tiszteletére. Pécs, 2002. 68. old.
6 Szászy István: Nemzetközi polgári eljárásjog. Budapest, 1963. 60. old.
7 Szászy: uo. 18-19. old.
8 P. Jenard: Bericht zu dem Übereinkommen über die Zuständigkeit und die Vollstreckung gerichtlicher Entscheidungen in Zivil- und Handelssachen. Amtsblatt, 1979, C-59. 1-70. p.
9 Kropholler, Jan: Europäisches Zivilprozeßrecht. Kommentar zu EuGVÜ und Lugano-Übereinkommen, 4. Aufl. Heidelberg, 1993, Verlag Recht und Wirtschaft, 27-28. p.
10 Bogdan, Michael: The Brussels Jurisdiction and Enforcement Convention - an EC Cout Casebook. Tano- Aschehoug, 1996.
11 Kengyel Miklós: A német bírósági szervezet az újraegyesítés után. In Tóth Mihály - Herke Csongor (szerk.): Tanulmányok dr. Földvári József professzor 75. születésnapja tiszteletére. Pécs, 2001, PTE Állam- és Jogtudományi Kar, 139-154. old.
12 A többi tagállamban - Belgium kivételével - 1999 és 2001 között került sor az egyezmény hatályba léptetésére.
13 Luganói Egyezmény a polgári és kereskedelmi ügyekben irányadó bírósági joghatóságról és a bírósági határozatok végrehajtásáról. [Abl. 16. 09. 1988. Nr. L. 319.].
14 Ausztria, Belgium, Dánia, Finnország, Franciaország, Görögország, Hollandia, Írország, Izland, Luxemburg, Nagy-Britannia, Németország, Norvégia, Olaszország, Portugália, Spanyolország, Svájc, Svédország.
15 Kropholler méltatása szerint "az EK és EFTA tagállamok a 370 millió lakosukkal együtt egy hatalmas gazdasági teret képeznek, amelyik a vámoktól és az egyéb korlátozásoktól már csaknem teljesen mentes. [...] Az európai egyezmény jogbiztonságot nyújt, amennyiben túlnyomó részben pótolja a kétoldalú szerződések átláthatatlan sokaságát, egy világos, az exorbitáns illetékességi okoktól mentes joghatósági rendszert teremt és egyúttal lehetővé teszi valamennyi tagállamban a vitatott döntések gyors végrehajtását." Kropholler, Jan: Europäisches Zivilprozessrecht. Kommentar zu EUGVO und Lugano Übereinkommen. 7. Aufl. Heidelberg, 2002, 46. p.16 Kengyel Miklós: Magyarország a Luganói Egyezmény kapujában. Magyar Jog, 1999, 329-338. old.
17 Kohler, Christian: Die Revision des Brüssels und des Lugano-Übereinkommens [...] Generalia und Gerichtsstandsproblematik. in Gottwald, Peter (Hrsg.): Revision des EuGVÜ. Neues Schiedsverfahrensrecht. Bielefeld, 1999, Gieseking. 3.p.
18 A munkacsoportban helyet kaptak a két egyezményben részes tagállamok képviselői, továbbá - megfigyelőként - a Bizottság, az Európai Bíróság, valamint a Hágai Nemzetközi Magánjogi Konferencia delegáltjai. A munkabizottság elnöke a finn Möller lett.
19 Kengyel Miklós - Harsági Viktória: Európai polgári eljárásjog. Budapest, 2006. 40. old.
20 Az Európai Parlament által jóváhagyott és a Tanács által elfogadott 1997. évi Európai Kézbesítési Egyezmény nem lépett hatályba.
21 A tagállamok 1998. május 22-én írták alá a házassági ügyekben és a házastársaknak a közös gyermekkel kapcsolatos szülői felelősségére vonatkozó eljárásokban a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló Brüsszel-II Egyezményt, amely az Amszterdami Szerződés hatályba lépésére tekintettel az 1347/2000/EK (Brüsszel II. rendelet) formájában jelent meg.
22 Brenn, Christoph: Europäischer Zivilprozess. Leitfaden für das grenzüberschreitende Verfahren in Österreich. Wien, 2005, Manz, 3. p.
23 Geimer, Reinhold: Salut für die Verordnung (EG) Nr. 44/2001 (Brössel I-VO). Praxis der internationalen Privat- und Verfahrensrecht. 2002, 70. old.
24 Burkhad Heß: Aktuelle Perspektiven der europäischen Prozessrechtsangleichung. Juristenzeitung, 2001, 573. old.
25 2005/C53/01, <http://europa.eu.int>
26 Kengyel-Harsági 2006, 41. old.
27 3. cikk (1) E rendelet alkalmazásában határokon átnyúló ügynek minősül az, amelyben legalább az egyik fél az eljáró bíróság székhelye szerinti tagállamtól eltérő tagállamban rendelkezik állandó lakóhellyel vagy szokásos tartózkodási hellyel. (3) Annak meghatározásához, hogy határokon átnyúló ügyről van-e szó, a keresetlevélnek a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bírósághoz e rendelettel összhangban történő benyújtásának időpontja irányadó.
28 Vö. Kecskés László: A civilisztikai jogalkalmazást érintő újabb EU jogalkotással kapcsolatos néhány elméleti kérdés. Európa Jog. 2006/5: 3-13. old.
29 A 861/2007/EK rendelet hatálya nem terjed ki Dániára [2. cikk (3) bekezdés].
Lábjegyzetek:
[1] Elhangzott a 19. Közép-európai Közjegyzői Kollokviumon, (Keszthely, 2007. november 16.) Kengyel Miklós egyetemi tanár, tanszékvezető, PTE-ÁJK
Visszaugrás
