A joguralom stabilitása nagyrészt a jogász foglalkozások morális állapotán múlik. Ahogy a demokrácia intézményeinek létrehozatalában és működtetésében döntő szerepet játszott a jogászi szaktudás, a diktatúrák is felhasználják az ügyvéd, bíró, jogtudós kvalitásait. A jogállam és demokrácia leépítése azonban amorális technika, más készségeket igényel. Ezért a jogállami elkötelezettség mindig együtt jár a professzionális képzés tudatos, nem értéksemleges fejlesztésével.
Hozzászoktunk ahhoz a képzethez, hogy az igazság vak, úgy gondolunk erre a csonkításra, mint a pártatlanság biztosítására. Michael Stolleis arra hívja fel a figyelmet, hogy Justitia csak a 17. század derekán vesztette el szeme világát, a klasszikus antikvitástól hosszú ideig az igazság szemei elől semmi nem maradt rejtve: a jó, a szép és az igaz triumvirátusa így volt őrizhető.[1] A jog ma inkább csak beszélő szubjektum, parancsoló, kinyilatkoztató, a szuverén szája. Szimbólumaink nem ártatlanok, ez is pontosan fejezi ki a jó és igaz, illetve a jog és igazság szétválását. Sőt a modernitás körülményei között a látás képessége a gonosz szemeként van körülöttünk, mint a hatalmi kontroll vizslató tekintete. A jog a hatalom szolgájaként látó, igazságként vak.
A diktatúrák tapasztalataiból okulva arra képezzük a jövő jogászait, hogy érzékeljék az igazságtalanságot, érezzék az embertelenné váló hatalom súlyát, lássák a demokrácia alapértékeit romboló sunyi szándékokat. A hatalom gonoszságával szemben kinyílt szemű igazságnak van esélye. Ahogy a jogosultságok, az igazság is folyamatos küzdelem eredménye. A jogászság felelőssége, hogy újraélessze az igazság esztétikáját, segítse újra összhangra a jót, az igazat és a szépet.
Nem csak az újraformálódó keleti despotizmus gyakorol nyomást a jogászi foglalkozások szakmai és morális tartására. A nyugati típusú modern jog általános válságjelenségei: a követhetetlen állami centralizáció, a jogállami intézmények populista deformációi, az autonómiák silányodása és a jog értékvilágának elhomályosulása tudatos kezeléseket, innovációt, szemléletváltást igényelne. A jog általános válságjelenségei régóta ismertek, kezelésüket azonban akadályozza a modern demokrácia szintén súlyos intézményi válsága. E két "rehabilitációs" program egymásra tekintettel történhet, és egyaránt igénylik a jogászi szakmai közreműködést. Harold Berman klasszikus munkájában a modern jog még megmaradó szerkezeti elemekben látja a megoldás lehetőségét.[2] A jog még őrzi viszonylagos autonómiáját a politikától, vallástól és egyéb nagy rendszerektől, az állam semlegessége, a szekularizáció, a jogi rendszer relatív zártsága akadályozza a végletes primitivizálódást és a tisztán eszköz jellegű felhasználást. Feltételezve a jog működtetésének jogállami minőségét és a politikai rendszer demokratikus jellegének maradékait. A jog alkotása és alkalmazása - számos elbizonytalanító jelenség ellenére - még a professzionalisták kezében van, az ezek körüli viták, bármennyire is a nyers politikai vagy gazdasági érdekek állnak a háttérben, szakmai kérdésekké transzformálhatóak. Mindezekből az következik, hogy különös felelősség hárul a jogász szakmákra, amihez többnyire rendelkezésre áll a jogászképzés autonómiája, az oktatás szabadsága. Azok a kísérletek, amelyek ezt az eszközt igyekeznek gyengíteni, nemcsak alkotmányos értékekkel helyezkednek szembe, hanem a jog szakmai alapjait számolják fel. Végül bízhatunk abban, hogy a modern jog működését, a jogászok tevékenységét határozott elvek vezérlik: a humanizmus, szabadságjogok, emberi jogok, tolerancia: a nagy liberális forradalmak intézményesedett eredményei. Az ezeket felszámolni akaró otromba hatalom a modernitással fordul szembe.
A modern nyugati jogi hagyomány megmaradó szerkezeti elemei: a jog autonómiája, professzionalitása, a jogászképzés autonómiája és a szabadságközpontú alapértékei kiindulópontként szolgálhatnak egy egyre nyilvánvalóbb kihíváshoz, a demokrácia intézményi, politikai, kulturális megújításához.
A képviseleti intézményeket övező bizalmatlanság, a közintézményektől és a politikától való elfordulás, a hatalom működésének ellenőrizhetetlensége, a populizmus akadálytalan terjedése az általunk ismert demokráciamodell válságára utalnak. Történelmi tapasztalatok szerint a jogász foglalkozások lényeges szerepet játszanak a demokratikus fordulatokban, az abszolutizmusok kikezdésében, a jogállam stabilizálásában. A demokrácia válsága megnöveli e foglalkozás morális felelősségét. Némi történelmi ismeret birtokában azt is könnyű felismerni, hogy a jogalkotás és a bírói hatalom gyengeségének periódusaiban a jogtudomány meghatározó szerepet játszhat a jog lényegi elemeinek definiálásában.[3] A jogi mezőn belüli küzdelmek tétje, hogy mely jogászi foglalkozásnak van érdemi beleszólása, döntő szava néhány jellegadó kérdésben: a hatalom korlátainak, a felelősség terjedelmének, az értelmezés határainak megszabásában. Amikor a bírói hatalom értelmezési tartományát és autonómiáját a jogalkotó a szervezet centralizációjának segítségével vagy konkrét értelmezési normák útján szűkíti, akkor a jog szerkezeti módosítását végzi. Ugyanez történik az alkotmánybíráskodás szervezeti, személyzeti, hatásköri gyengítésekor. A jogalkotó azonban éppen a demokrácia súlyos-
- 7/8 -
bodó válságjelenségei és a túlszabályozási igények miatt rászorul a jogalkalmazó jogászok és a jogtudomány, valamint ez utóbbival összekapcsolódó jogászképzés mérséklő, szakmai kontrollokat működtető kiegyenlítő szerepére. Ahogy a nemzetállam kialakításának idején a kontinentális Európa számos területén erős jogalkotó és egységes nemzeti jogszolgáltatás hiányában a jogász professzor és a jogtudomány töltötte be a jog egységesítésének feladatát, ma a veszélyeztetett demokrácia és könnyen leépülő jogállam idején a professzionális értékek megőrzésének feladata hárulna a jogtudományra és képzésre.
Két súlyos ellentmondás teszi ezt kétségessé. Egyrészt hogyan várhatnánk el a romló minőségű, jogállamon kívüli, roncsolt demokrácia körülményei között az olyan jogászok képzését, akik képesek éppen saját munkaeszközük és körülményeik megváltoztatására. A jogászok oktatása és a jogtudomány általában osztozik a jogrendszer egyéb elemeinek sorsában. Milyen mintát is mutathatna az oktatás? Honnan venné morális tartását? Másrészt a minőségi jogászképzéshez a tudomány, oktatás és kultúra nagyfokú szabadságára van szükség: többek között a kulturális és civil intézmények, sajtó autonómiájára. A szellem (könyvtár, színház, újság, kutatóhelyek stb.) szabadsága és kiegyensúlyozott finanszírozása nélkül aligha lehet minőségi szakembereket képezni.
Semmi szakmai sovinizmus nincs abban, ha a jogállam és demokrácia, a köz ügyeinek intézése, a közérdek képviselete, a hatalom ellenőrzése ügyeiben a jogász foglalkozások szerepét hangsúlyozzuk. Mert a progresszív, demokratikus, alkotmányos értékeknek elkötelezett jogász nem az egyetlen lehetőség. Aktív intézményépítőként, a bírói függetlenség védelmezőjeként, vagy ha kell harcosaként, a civil társadalom segítőjeként, a liberális (vagyis az egyéni szabadságokra épülő) politika képviselőjeként fellépő jogász mellett mindig megjelenik a szörnyeteg is. A szakmai szabályokat a politikai parancs szolgai végrehajtására cserélő vagy professzionális tudását embertelen, zsarnoki céloknak átengedő jogász. Ahogy Gustav Klimt 1903-ra, eredetileg a bécsi egyetem számára elkészült Jurisprudenz című freskója érzékletesen kifejezi: a jog a kiszámítható biztonság és a szenvedést okozó káosz kettősségében van jelen.[4] Minden ilyen esetben morális választásról is szó van. Modern viszonyok között a jog a politikai hatalom formálásának központi terepe, ezért a jogász stratégiai szereplő. Szerepeit azonban ezzel a morális teherrel kell végeznie, értékek között választ.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
