Minden bizonnyal ismerik azt a viccet, ami a rendszerváltás Magyarországáról szól. A történet szerint egy volt MSZMP-tag hölgy, a rendszerváltás hajnalán elhatározza, hogy belép az egyik rendszerváltó pártba, hisz nem szeretne vezetői posztjától megválni. Be is adja a kérelmét, de elutasítják. Nem hagyja annyiban, fellebbez, és végül be is idézik egy magas rangú rendszerváltó pártvezetőkből álló bizottság elé. Lezajlik a meghallgatás, a hölgy szomorúan hazamegy és meséli párjának, hogy nem vették fel.
- Mit mondtak? - kérdezi.
- Azt kérdezték, hogy igaz-e, hogy az átkosban részt vettem-e III/3-as MSZMP-s bulikon. Mondtam, hogy igaz.
- Buta vagy! Mért nem tagadtad le?
- Nem lehetett, ők is mind ott voltak.
Hogy mindez csak részben igaz, és ezért csak részben vicces, megtudhatjuk Kukorelli István és Tóth Károly közös könyvéből, amely az alkotmányos rendszerváltást követő alapjogi jogalkotásáról szól.
A kötet hét érdemi fejezetből áll, ebből hármat Tóth Károly, négyet pedig Kukorelli István jegyez. Egy-két érdekesség kapcsán szeretném bemutatni az egyes fejezeteket, majd néhány összefoglaló gondolatot fogalmazok meg.
Legelőször a híres-nevezetes alkotmánymódosító törvény, az 1989. évi XXXI. törvény kerül terítékre Tóth Károlytól. Arra emlékeztet bennünket, hogy a Magyar Népköztársaság sztálini típusú alkotmánya is rendelkezett egy igen rövid preambulummal. Ebben a rövid preambulumban háromszor is szerepelt a Szovjetunió neve. A népek általában saját, dicső nemzeti múltjára hivatkozik alkotmányában, ahogy ezt ma már Alaptörvényünk is teszi. Sztálinista alkotmányunkban azonban egy szó sem volt hazánk dicső múltjáról, annál inkább egy másik állam dicséretéről.
A másik érdekes vita az alkotmányreform kapcsán az Országgyűlés szervezete volt. Nevezetesen az a kérdés, hogy egy- vagy kétkamarás országgyűlésünk legyen-e. A vitában részt vevők többsége egyértelműen az egykamarás berendezkedés mellett foglalt állást. Sokan azzal a hangulati aláfestéssel torpedózták meg a második kamarát, hogy nincs szükségünk "lordokra", megvoltak nekünk a saját "lordjaink" és még jól emlékszünk arra, hogyan viselkedtek. Kulcsár Kálmán ezzel szemben úgy vélekedett, hogy a kétkamarás parlament biztosíték lehetne arra, hogy a többségi véleménnyel szemben a kisebbség jogai is biztosítva legyenek. A többség is lehet ugyanis diktátor - vélte a szocialista igazságügyi miniszter.
- 69/70 -
A második fejezet tárgya az 1989. évi sztrájktörvény. Érdekes, hogy ezt megelőzően a magyar jogrendben még sohasem volt erre vonatkozó jogi szabályozás. A rendszerváltással azonban megjelent társadalmi, illetve gazdasági életünkben a munkabeszüntetés, így eljött annak is az ideje, hogy jogilag szabályozzák. A jogi szabályozás előreláthatóságáról és a sztrájkról az a vicces mondás jut eszembe, ami a 2013-as nagy dublini buszsztrájk idején terjengetett. Eszerint a közforgalmi buszvezetők teljes leállással járó szrájkjában az volt az egyetlen pozitívum, hogy az emberek legalább tudhatták, hogy mi a menetrend.
A magyar sztrájktörvénykapcsán egy olyan problémára térnék ki, amely felmerült a jogszabály parlamenti vitája során, ám a törvény maga mégsem tett róla említést, ez pedig a felelősség problémája. Néhányan ugyanis felvetették, hogy a sztrájkkal kapcsolatban sajátos, szigorúbb felelősségi szabályokat kellene meghatározni, és indokolt lehet akár a kezdeményező szakszervezetek anyagi felelősségét kimondani. Tóth Károly szerint a felelősség szigorítása korlátozó jellegű lenne, míg a felelősség enyhítése vagy kizárása komoly diszfunkciókhoz vezetne. Arra ösztönözné ugyanis a munkáltatókat, hogy maguk kezdeményezzenek sztrájkot, és így mentesüljenek a felelősség alól. A kérdés megoldása így nem a sztrájktörvényre tartozik, hanem a feleknek szerződésben van lehetőségük a rendezésére.
A harmadik fejezetben Kukorelli István az alapjogi rendszerváltozás első fecskéiről, az egyesülési és a gyülekezési jogról szóló törvényekről ír. Számomra e fejezet nagyon fontos megállapítása volt, hogy az 1989-90-es békés alkotmányos rendszerváltás során nem született önálló emberi jogi deklaráció, hanem a történelem diktálta, folyamatos, sokszor véletlenszerű alapjogi törvényhozásra került sor. Az alapjogi törvényhozás jelentősége azért volt nagy a rendszerváltozás első éveiben, mert ezeken a területeken volt a legnagyobb a szabályozási demokráciadeficit a pártállami rendszerben. Ennek fényében szimbolikus jelentőségű, hogy az 1989-es év törvényhozása két alapvető szabadságjogról, a gyülekezési és egyesülési szabadságról szóló törvény elfogadásával vette kezdetét.
Az egyesülési törvény megszületésének Kukorelli tanár úr közelről is a részese lehetett. A törvény előkészítése során megrendezett 1200 vitafórumon mintegy ötvenezren vettek részt! A társadalmi vita különleges volt abból a szempontból is, hogy nem volt eleve elrendelt kormányzati szándék, és egy ébredőben lévő civil társadalom találkozhatott az ébredést szolgáló majdani törvénnyel. Számon kérte például a közvélemény azt, hogy miért nem tartoznak a társadalmi szervek közé a pártok.
A gyülekezési törvénnyel kapcsolatos egyik legérdekesebb kérdés az volt, hogy vajon szabad-e a Kossuth téren, az Országgyűlés előtt gyülekezni. Ennek tilalma a kertek alatt lopakodott be a törvénybe, ebben a formájában nem volt megméretve a társadalmi vitán, így nem is lehetett konszenzust kialakítani a kérdésben. A döntéshozatal vége felé, a jogi bizottság vitái során a bizottság javaslatára szinte észrevétlenül került a törvénybe ez a tilalom. Az állampolgári tiltakozások hevességéről, és az esetlegesen elszabaduló indulatokról ismét egy vicc jut az eszembe.
Egy kis falucska élelmiszerboltjába belép egy középkorú úr.
- Jó napot! Van rohadt paradicsomjuk?
- Hogyne, uram, mennyit parancsol?
- Megvenném a teljes készletet.
A kereskedő lelkesen találgat:
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
