https://doi.org/10.59851/jk.79.01.4
A jogi objektiváció külső, társadalomtörténeti és belső, jogrendszerbeli komplexitását egy ontológiailag megalapozott, szintetikus jogelméletben fejti ki a szerző. Kritikusa ellenére sem a filozófiai idealizmus Nagy Elmélete nyomában halad: az autopoietikus társadalmi lét dialektikus kategóriáit elemezve mutatja meg a jogi alrendszer társadalmi-történelmi nyitottságának összeférhetőségét jogértelmi (ratio iuris) és operacionális zártságával, emergenciájával.
The author explains the external, socio-historical and internal complexity of legal objectification in an ontologically grounded, synthetic legal theory. Despite what his critics may claim, he does not follow the Great Theory of philosophical idealism. Instead, he analyses the dialectical categories of autopoietic social existence in order to show the compatibility of the socio-historical openness of the legal subsystems with their legal (ratio iuris) and operational closedness and emergence.
Tárgyszavak: dialektikus filozófia, szintetikus jogelmélet, külső és belső komplexitás
Szabó Miklóst a hazai jogelmélet nemcsak jeles, hanem az egyik legkiválóbb reprezentánsának tekintettem, és ezért is ajánlottam a Jogtudományi Közlöny szerkesztőségének első helyen arra nézve, hogy kit kérjenek fel monográfiám (társadalom- és jogelméleti "hattyúdalom"[1]) értékelésére. Éleselméjű megjegyzéseire éppen ezért a szakmánk érdekében kell reagálnom. Igaz, írása címénél "A Nagy Elmélet nyomában. Észrevételek Szigeti Péter monográfiájához"[2] többet ígér az alcím alatti három sor utolsó mondata: "Az alábbi írás a könyv és az abban kifejtett elméleti magyarázatok kritikai vizsgálatára vállalkozik." Igen, többről, komolyabb kérdések taglalásáról van itt szó, mint észrevételezésekről. Elméletalkotási stratégiákról, módszertani alapokról és vezérlő eszmékről, ezért is érdemes pozíciómat világossá tennem, recenzensem sokban elismerő, de részben elértő, részben komoly kritikákat más paradigmák felől értékelő gondolataihoz. Hiszen a vita előreviheti a jogelméletet.
Az "Általában" című kritikai rész[3] elsődlegesen érinti az elméleti-módszertani fundamentumokat. A II. rész a "Különösen" és a III. "Egyebekben" valóban bíráló és dicsérő észrevételeket fogalmaz meg, a fejezeteimet leíró-bemutató egyes elemek mellett.
Az abszolút szellemet feltételező idealista filozófiák számára Szabó elfogadja, hogy tételezhetnek a "Kezdetben van az Ige" mintájára abszolút totalitást, amihez képest csak relatív totalitások léteznek, de a nekem helyesen tulajdonított - materialista - lételmélettől ezt hibásnak tartja. Pedig a transzcendens "Kezdetet" csak fel kellene cserélnie az evolúcióra - azaz az élettelen, szervetlen anyagiság létére ráépülő, de arra jelenlegi tudásunk szerint vissza nem vezethető szervesre, az élő létrétegére, amelytől eljuthatunk az emberig és annak társadalmiságáig. Az önteremtő társadalmi létig. Ez esetben elesnek Szabó valóban szép levezetései az idealista azonosságfilozófiákról, Schelling transzcendentális idealista rendszeréről, merthogy azokban a szellem és a természet végső azonosságáról van szó, az én munkámban pedig másról,
- 33/34 -
éspedig a társadalmi létet feltételező objektum-szubjektum azonosságról, amely feltételezi ezt a harmadik nagy létréteget. "Az azonosságfilozófiák végső fokon a természet és a szellem egységét/azonosságát vallják. Képviselői ebben meghaladják Kantot, aki az észt az emberi individuumhoz, s az általa teremtett erkölcsi világhoz rendeli. Az azonosságfilozófia igazi nagy elmélet: világelmélet. Kibontása három tübingeni évfolyamtárs: Schelling, Hegel és Hölderlin nevéhez köthető."[4] Nos, ilyenfajta Nagy Elméletnek én nem haladtam a nyomában, semmiféle "univerzalitásigény"[5] nem vezetett.[6] Ontológiailag megalapozott jogfelfogásomban más nyomon haladtam. Az a materialista lételmélet, amit kifejtettem, nem köthető a három tübingeni problémavilágához, mert tőlük eltérően tételezi a végső azonosságot! Ahogy levezettem: "Az objektum-szubjektum viszony a társadalmi lét egyik kategoriális nóvuma",[7] amit sem a szellem, sem a természet nem ismerhet. Azzal, ahogy az önteremtő ember tárgyformálásával formálta ki és át magát természet adta mivoltából, ez a materialista azonosságfilozófia. Egyedül az ember társadalmi gyakorlatában egyesül az eszmei mozzanat és értékvilág, valamint az okság tér- és időbeli tapasztalati valósága. Ehhez a fundamentumhoz a szellemfilozófiák sohasem jutottak el. Az objektum-szubjektum azonosságához - bizonyos kategóriák és elvek használata tekintetében - valóban nincs gondolati út a marxi alapozású kritikai társadalomelmélet és a hegeli dialektika nélkül. Ezt a szükséges mértékben kifejtve kötöttem össze szintetikus jogelméletemmel, de ettől még nem váltam hegeliánussá[8] - ami ma eleve képtelenség -, remélhetőleg a kifejtési forma stílusában sem. Az persze igaz, hogy elméletalkotási stratégiámban (amelynek az arisztotelészi hagyományhoz nem észrevételezett kapcsolódása nálam írva vagyon,[9] és jogelméletemre nézve részletes indoklását adtam)[10] nem törekedtem valaminő "Törpe Elméletre", az egyre kevesebbről és kevesebbről egyre többet és többet úgy megtudni pozíciójára, hogy az az analitika oltárán lemondjon az eredmények összeköthetőségéről, amit időről időre éppen a felhalmozódó tudás igényel a tudományos megismerés folyamatában.[11]
Szabó kritikái lényeges összetevőiben érintik egyfelől a logika és az ontológia viszonyát, illetőleg másfelől, a társadalomfilozófiai objektivációelmélet továbbviteleként az általam alkalmazott nem lineáris rendszereknek a jogrendszerre mint alrendszerre történő alkalmazását. Mindkettő diszkutálásra érdemes probléma.
A recenzens szerint könnyed lépéssel viszem át a logikai kategóriákat az ontológiára. Nos, nem az ontológiára mint olyanra vittem át, hanem csak meghatározott kategóriákra, éspedig a fundamentális, minden létrétegre jellemző kategóriákra. (Azt a kategóriaelemzésben mindenkor tisztázom vagy a kontextus adja meg, hogy fogalmi-logikai vagy ontológiai összefüggésről van-e szó.) Bizonyos kategóriák, így a megbírált ellentmondás is - hasonlóan az azonossághoz, különbséghez, ellentéthez, ellentmondáshoz, az ok-okozathoz, a kölcsönhatáshoz, a minőséghez, a mértékhez, az ismétlődéshez, az anyag-tartalom-forma viszonylatokhoz stb. - nemcsak fogalmi, logikai jelentéssel, hanem ontológiai státusszal is bírnak. Határozmányok. Ahogy jellemeztem is kategóriaelemzésemben a fundamentális, tehát minden létre jellemző kategóriákat (elválasztva a különös és a tárgyspecifikus kategóriák korlátozott érvényességétől). A contradictio - általam szemléletesnek tartott - elnevezése kritikusomnál szoros értelemben csak a 'mondást', a beszédet jellemezheti, a természeti folyamatokat nem. Én az "ellentmondás" átfogó fogalmát átvihetőnek tartom a beszéden kívüli jelenségek, folyamatok jellemzésére, természetiekre és társadalmi létezőkre: feszültségek, pozitív és negatív pólusok feszültsége az elektromosságban, mozgást, állapotfenntartást kiváltó erők, folyamatok, a természeti és a társadalmi létben egyaránt vannak. Ami a természetet illeti, Nicolai Hartmann 800 oldalas természetfilozófiája[12] eléggé meggyőző. Szabó Miklós szerint ellenben nincs a természetben dialektika, nincs ellentétviszony (eszerint a víz nem oltaná ki a tüzet, ha ráöntik?), nincs mennyiségi felhalmozódás, amely új minőségbe csapna át (H+O-hoz hozzáadnak még egy hidrogénmolekulát, akkor hiperol
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
