Szigeti Péter monográfiája 2021-ben jelent meg A jog létmódjai: normativitás - döntés - jogviszonyok és közhatalom. A jogi objektiváció társadalom- és jogelmélete címmel. Már a kötet címe is világossá teszi, hogy jogontológiai elemzésre számíthat az olvasó. Az alábbi írás a könyv és az abban kifejtett elméleti magyarázatok kritikai vizsgálatára vállalkozik.
Péter Szigeti's monograph "The Modes of Existence of Law: Normativity - Decision - Legal Relations and Public power. The Social and Legal Theory of Legal Objectification" has been published in 2021. The formulation of the title makes it clear that the reader can expect a legal ontological analysis. This article is a critical examination of the book and the theoretical explanations it offers.
Tárgyszavak: könyvkritika, társadalomelméletek, jogontológia, Hegel
Nagy Elmélet az, amely - egyszerűen szólva - egyetlen keretbe foglalva minden kérdésre választ ad, mindent megmagyaráz. A "minden" itt minden létezőként értendő, tehát alapvetően ontológiai vállalkozásról van szó. Ideáltipikus példáját Hegelnek az Univerzum egészét átfogó filozófiai rendszere kínálja. A vállalkozás volumenét tekintve idesorolhatjuk Kant filozófiáját is, azzal, hogy nála a "minden": minden, ami tudható, tehát alapvetően ismeretelméleti rendszert állít fel. A klasszikus német filozófia annyiban valóban a filozófiatörténet (egyik) záróköve, hogy azóta aláhanyatlott az ilyen átfogó filozófiai rendszerépítés iránti igény. A Nagy Elmélet kísértése ugyanakkor nem szállt el, csak szintet lépett - lefelé, beérve az Univerzum valamely szegmensével. Tárgyunk szempontjából a társadalmiságot mint olyat megragadni kívánó elméletek: a társadalomelméletek relevánsak - ilyenként fogható fel Marx vagy Lukács filozófiája is[1] -; illetve a társdalom egyes részeinek, részrendszereinek - mint itt a jog, a politika - a társadalmiság egészének hátterén végzett, vagyis társadalomelméletbe ágyazott rekonstrukciója.
Ilyen vállalkozásként olvasandó és értékelhető Szigeti Péter monográfiája is. Már a kötet címe, s benne "a jog létmódjai", a "jogi objektiváció" kitétel világossá teszi, hogy jogontológiai elemzésre számíthat az olvasó, s a háttérben felsejlik Hegel, Marx, Hartmann, Lukács alakja. Elméleti-módszertani alapállását két helyen azonosítja: "Az általunk választott módszertan a jogtudomány társadalomtudományosodását felvállaló olyan törekvés, amely nem kívánja sem a hagyományos Begriffsjurisprudenziát, sem az analitikus, módszertani pozitivizmus megközelítéseinek jogosultságát ad acta tenni. [...] Ezen, egy társadalomelméletileg megalapozott és szintetikus jogelméleti törekvés vonalán haladva [...] a dialektikus filozófiai hagyomány és a komplex, nem lineáris rendszerek elméletének alkalmazására támaszkodunk."[2] Illetve: "A jog létalapja kérdésének megválaszolásához két gondolati utat kell megtennünk: az elvont azonosságfilozófiák módszertani álláspontjáét és a konkrét azonosság gondolati alapján (ratio cognoscendi) a szintetikus azonosságfilozófia álláspontját. Ehhez módszertani alapot nyújt a hegeli-marxi dialektikus filozófia és a rendszer- és komplexitáselméletek közötti gondolati viszony."[3] E komplex - talán eklektikus - módszertan filozófiai alapjainak azonosításával és explicitté tételével azonban adós marad a szerző, igaz, ennek kielégítő bemutatása jelentősen meg is növelné a kötet terjedelmét.
Az azonosságfilozófiák végső fokon a természet és a szellem egységét/azonosságát vallják. Képviselői ebben meghaladják Kantot, aki az észt az emberi individuumhoz, s az általa teremtett erkölcsi világhoz rendeli. Az azonosságfilozófia igazi nagy elmélet: világelmélet. Kibontá-
- 177/178 -
sa három tübingeni évfolyamtárs: Schelling, Hegel és Hölderlin nevéhez köthető. A transzcendentális idealista filozófiája alapjainak tézisszerű felvázolását Schellingtől magyarul is olvashatjuk.[4] Itt rögzíti: "Észnek az abszolút észt nevezem, vagyis az észt, amennyiben a szubjektív és az objektív totális indifferenciájaként gondoljuk el." (1. §) Továbbá: "Az ész létének legmagasabb törvénye, és mivel rajta kívül semmi sincs (2. §), minden lét legmagasabb törvénye (amennyiben ez benne van az észben) az azonosság törvénye, amelyet minden lét vonatkozásában az A = A formulával fejezhetünk ki." (4. §) Az A = A egy állítás, melyben A (a bal oldali) a szubjektum, A (a jobb oldali) a predikátum, s az abszolút azonosságban ezek egybeesnek: "Az ész Egy az abszolút azonossággal" (9. §). "Az abszolút azonosság abszolút totalitás. [...] Univerzumnak nevezem az abszolút totalitást." (26. §) "Ami a totalitáson kívül van, azt ebben a tekintetben egyedi létnek vagy dolognak nevezem." (27. §) Az egyes létező "az abszolútra vonatkoztatva pusztán relatív" (42. §), amelyben A és A között kvantitatív, súlypontbeli differencia áll be - A = B -, a szubjektivitás (a megismerés, a gondolkodás) és az objektivitás (a lét) differenciája. És: "Az első relatív totalitás az anyag" (51. § - a töredékben maradt vázlat utolsó tézise).
Mármost az 'azonosság' - amint az 'ellentmondás' is - logikai terminus technicus. A logikára pedig áll Boëthius summázata Arisztotelész egyik logikai tárgyú szövegéhez, a Katégóriákhoz fűzött kommentárjában: "Omnis ars logica de oratione est" - "A logika egésze a beszéddel foglalkozik".[5] A logika tehát az a tudomány, amelynek birodalma a racionális létezőktől (emberektől, istenektől, szellemtől, észtől) származó, igaz/hamis értéket felvenni képes állításokból biztosítja érvényes következtetés levonását. A logikán belül különíthető el egyfelől az analitika, vagyis az igaz premisszá(k)ból igazságmegőrző következtetések levonásának törvényei;[6] másfelől a dialektika (diá + légein = a beszéden át, keresztül, vagyis metaforikusan: az igazsághoz vivő út a beszéden keresztül vezet), tehát a megbeszélés, a vita, amelynek eredményeként megállapítható valamely állítás (premissza) igazsága.[7]
"A létnek ez az általános meghatározottsága (tudniillik, hogy végső alapja az ellentmondásban ragadható meg) nyilvánul meg a lét szerkezetében."[8] Szigeti Péter - a német filozófusok nyomdokain haladva - egy könnyed lépéssel viszi át a logikai kategóriákat az ontológiára. "Bár az ellentmondás, a contradictio túlzottan szemléletes, logicisztikus elnevezés, azonban itt eredendő ontológiai értelemmel bír: minden entitás lényege a benne rejlő feszültség, nem-azonosság, ellentét. Azt is mondhatjuk, hogy a dolog állapotra, az állapot mozgásra, a mozgás feszültségre vezethető vissza."[9] Az ellentmondás - amelyben benne foglaltatik a 'mondás', a beszéd - nem vonható egybe a természetbeni ellentéttel, az ellenerőkkel és ellenmozgással, amelyek egymás ellen hatnak, és a vektorukban egyenlítődnek ki. Pontosabban akkor vonhatjuk össze őket, ha egy idealista filozófia alapján állunk, s a "Kezdetben vala az Ige" mintájára tételezünk egy abszolút Szellemet, Világszellemet vagy Észt. Hegel tehát megteheti, hogy természetfilozófiáját a Logikájában alapozza meg,[10] egy "materialista lételmélet"[11] azonban nem. Éppen ezért az a mozdulat, amellyel Marx "a fejéről a talpára állította" Hegel filozófiáját, megőrizve történetiségét a "dialektikus és történelmi materializmus" számára, de kiiktatva az idealizmusát, valójában egy ellenirányú mozdulat volt, amellyel benntartotta az Észt előfeltételező logikát egy materialista elméletben, s ezáltal azt állította fejre. Ugyanezt teszi Szigeti Péter is az elemzése során.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
