"...alkotmányos tétel, hogy a titkos eszközök alkalmazására egyetlen hatóságnak sem adható korlátlan felhatalmazás, az alkalmazás okát (indokait), feltételeit, megengedhetőségét - a célhoz kötöttség elve mentén, elvi alapon, absztrakt szempontok szerint - a törvényben meg kell határozni."
A büntetőeljárási törvény rendelkezései, fejezetei, jogintézményei vagy szakaszai között tudományos értelemben nem állítható fel rangsor. A tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy a bizonyításra vonatkozó szabályok - legalábbis abban a jogcsaládban, ahová a magyar büntetőeljárás-jog tartozik - sok szempontból önmagukban mérhetővé teszik egy törvény minőségét, mert közvetlenül - alapjogokat érintően - alkotmányos jelentőségűek, és mert kiemelkedő szerepük van az eljárás jogállami kereteinek megóvásában.
A polgárokat - eljárási pozíciójuktól függetlenül - kevéssé érdeklik az alapelvek, a törvény szerkezetében felfedezhető jogpolitikai üzenetek, a dogmatikai tisztaság követelményeinek érvényesülését támogató klauzulák, az eljárási szakaszok specialitásai, és nem töprengenek a jogorvoslati rendszer felépítésében visszaköszönő alkotmányos tételek felett sem. A "szent" jogerő feloldása, az eljárási formák, a tárgyalás vagy a speciális eljárások keretei, a hatékonyságot szolgáló intézmények korlátai jellemzően a tudomány képviselői (vagy esetleg az alkotmánybíróság) számára jelenthetik a viták kimeríthetetlen forrását, ám az eljárás alanyai számára mindezek együttvéve sem árulnak el annyit a büntetőeljárás jogállami minőségéről, mint a bizonyításra vonatkozó rendelkezések.
Szociológiai tény, hogy a polgár és a jogtudós elvárásai a bizonyítási eljárásokra, cselekményekre, illetve a bizonyítás szabályaitól elvárható, illetve elvárt eredményekre vonatkozóan nem egészen vagy nem mindenben fedik egymást; vannak azonban olyan metszéspontok, ahol a nézetek csaknem egybeesnek. Ezek közül az egyik mindenképpen a bizonyítékok beszerzésének megismerhetősége, követhetősége, a hatóságok tevékenységének ellenőrizhetősége, a "titkos eljárások" szerepének erőteljes korlátozása, az alapjogok biztosítása a büntetőeljárás egésze során. Ezzel szemben - legalábbis úgy tűnik -, mind a jogalkotó, mind az eljáró hatóságok olthatatlan vonzalmat táplálnak a titkos eszközök és eljárások széleskörű, fő szabály szerinti, állandósult alkalmazhatósága iránt; azokra egyfajta bűnfelderítési, bűnmegelőzési panaceaként tekintenek, noha ezt a tények egyáltalán nem igazolják vissza.
A hatóságok - elsődlegesen a nyomozó hatóságok - döntően az eljárás hatékonysága és eredményessége, mi több, a szervezeti integritásuk elleni támadást vélnek felfedezni abban, ha:
- tevékenységük mitikus jellege nem érvényesülhet hangsúlyosan;
- annak célja, iránya, indíttatása, az elvégzett bizonyítási cselekmények során a szabályok megtartása utólag számon kérhető, ellenőrizhető;
- a szabályok megszegése a beszerzett bizonyíték elvetését vonja maga után.
Rendszerint a jogalkotó alkotmányos "érzékenységétől" függ, hogy ezt az igényt mennyire hajlandó kiszolgálni, s az alapjogok védelmével szemben a titokban folyó adatgyűjtés, a készletező adattárolás alkalmazásának és az adatok időben korlátlan felhasználhatóságának mennyiben enged prioritást.
A klasszikus "Fouche-korszak": "Társadalmi kapcsolataim révén tudomásomra jutott... "
A tényekhez hozzátartozik, hogy a titkos eszközök és eljárások szabályozása minden demokratikus állam gyakorlatában okozott és okoz szabályozási nehézségeket, amit visszaigazol a szakirodalom, az Emberi Jogok Európai Bíróságának (a továbbiakban: EJEB) gyakorlata, illetve az egyes államok saját bírói (alkotmánybírósági) gyakorlatát feldolgozó kézikönyvek garmadája. Ez a körülmény akár a hazai szabályozással szembeni toleranciára is késztethetne bennünket. A múltra vonatkoztatva gyakorolhatjuk a jogalkotóval szemben a megbocsátás erényét, ám e készségünknek erősen határt szab, hogy a korábbi (hazai) alkotmánybírósági okfejtések és a feltárt EJEB-gyakorlat ellenére a jogalkotó ma is téves szemlélettel közelít a titkos információgyűjtés, illetve a titkos adatszerzés szabályozásához. Ez - illetve az új büntetőeljárási törvény tervezete - indokolja a magyarországi szabályozás állomásainak felidézését.
A rendszerváltásig - Magyarországon - a titkos eszközök alkalmazása tulajdonképpen a szakma doyenje, Fouche elveit követve zajlott. Az ő álláspont-
- 56/57 -
ja igen egyszerű volt: a titkosszolgálatok - mindenkor - éppen attól titkosak, hogy minden tevékenységük titkos, ezért azokkal egy halandónak nemigen kell foglalkoznia. Ezt a hazai rendszer olyannyira követte, hogy lényegében nem léteztek a titkos eszközök alkalmazására vonatkozó jogszabályok; a létező, "jogi jellegűnek" álcázott "eszmefuttatások" pedig nem voltak megismerhetők.
A metajurisztikus szabálygyűjtemények csúcsát a jogi köntösbe bújtatott, de sem annak idején az Alkotmánynak, sem később a jogalkotási törvénynek (Jat.) meg nem felelő belügyminiszteri utasítások uralták, melyeknél magasabb jogforrási szintet a jogrendszer egészen 1990-ig nem ismert. Ezeknek azonban még a létezése is államtitoknak minősült; azokról az 1980-as évekig "hallani sem volt szabad".
A sub rosa jogalkotás témaspecifikus gyöngyszemét a konkrét büntetőeljárásokban a nyomozó hatóság tevékenysége szabályszerűségének igazolására, a nyomozás szabályainak a - hatályos - Be.-vel való tökéletlen összhangjának megkérdőjelezésekor már rendszeresen felhívott, a bűnügyek rendőrségi nyomozásáról szóló, a legfőbb ügyész egyetértésével kiadott 40/1987. BM. utasítás (a továbbiakban: Nyut.) jelentette, mely azonban soha nem került kihirdetésre; az az eljáró bíróságoknak sem állt rendelkezésére, maximum az ügyészek "láthatták". Ez tartalmazta az egyes titkosszolgálati eszközök (megfigyelés, csapda, környezettanulmány, adatgyűjtés) "körülbelüli" mibenlétét, és határozta meg alkalmazásuk módszerét. A titkos eszközök felsorolása és körülírása azonban még ebben sem volt teljes körű. Nem szerepeltek benne a gyakorlatban folyamatosan alkalmazott olyan fogalmak, mint az eufemisztikusan "technikai rendszabálynak" nevezett telefonlehallgatás, a rejtett kamerás felvétel, a titkos házkutatás, a konspiratív körözés. Ez utóbbi valójában a formális elrendelés nélküli, operatív erőkkel és eszközökkel végzett bizalmas nyomozást jelentette; eleinte elsősorban államellenes cselekményekkel kapcsolatba hozható személyek, majd később a súlyosabb köztörvényes cselekmények elkövetőinek felkutatására és elfogására. Úgyszintén nem szerepelt benne az operatív nyilvántartás fogalma, amely nem egyebet takart, mint egy soha nem törölt adatokkal létrehozott, folyamatosan bővülő, csak meghatározott (megbízható) hatósági személyek által hozzáférhető nyilvántartást a "veszélyesnek tartott elemekről" (és még ki tudja, mi másról). Hasonlóképpen nem említette a Nyut. a rendőrség egyik kedvenc eszközeként alkalmazott "fátyolozás"-t, vagyis az operatív módon - ma úgy mondanánk, hogy bizalmi személy vagy fedett nyomozó alkalmazásával, a forrás felismerthetetlenségé biztosító módon - megszerzett adat, információ felhasználását.
A megfigyelés eseteit, hatókörét, igénylésének és teljesítésének rendjét a Nyut.-nál is kevésbé jogi jellegű források, az időről időre kiadott, megújított belügyminiszteri parancsok szabályozták, amelyeket csak a magas szintű beavatottak ismerhettek meg[1]. (A legutolsó volt az 1988. február 25-én kiadott 2/1988 belügyminiszteri parancs.)
A felsorolt titkos eszközök alkalmazásához, engedélyezéséhez a bíróságnak nem volt köze, a jogszerűséget nem ellenőrizhette, a konkrét ügyekben az alkalmazás tényét sem ismerte meg; a speciális nyomozásokról a bíróság nem is tudott.
Az ügyészség rejtett nyomozásokban betöltött szerepét az 1990-es törvény megszületéséig lényegében kizárólag egy - a Legfőbb Ügyészség Különleges Ügyek Osztályát létrehozó - 1953. június 15-én kelt "iromány" határozta meg. E szerint: "az ügyész nem gyakorol felügyeletet az operatív jellegű parancsok, rendelkezések és más utasítások felett, ezek ellenőrzése nem tartozik hatáskörébe. [...] A legfőbb ügyész engedélyezi mindazon személyek előzetes letartóztatását, akiknek az ügyében az előzetes letartóztatási határozat ügynöki, bizalmas nyomozás vagy egyéb titkos operatív eszközök segítségével beszerzett adatok alapján készült" Ma már jogi nonszensznek hat, de ennek a (szintúgy titkos) kis "glosszának" a következtében harminc éven keresztül a legfőbb ügyész - szakmai felettese nem lévén - maga bírálta el az ilyen ügyekben az általa engedélyezett vagy akár kezdeményezett előzetes letartóztatás ellen benyújtott jogorvoslatokat is. Mindebből következően az ügyészség - legalábbis annak kellően megbízható részlege - elvileg tudhatott a titkosszolgálati eszközök alkalmazásáról, de semmiféle hatásköre nem volt sem az igénybevétel, sem a jogszerűség ellenőrzése terén.
A rendszer olyan "szupertitkosan" és olyannyira elszámoltatás, számonkérés nélkül működött, hogy ahhoz sem a konkrét ügyekben eljáró bírák, de még a bíróságok feletti közvetlen gyámságot - szintúgy egy emberöltőn keresztül - ellátó, létezésében ma is alig ismert, ún. Koordinációs Értekezlet[2] sem fért hozzá, noha itt konkrét büntetőeljárások elindításáról, azok koncepciójáról, konkrét személyekkel szemben alkalmazható büntetésekről is szó esett. Mindössze egy ízben merült fel komolyan - már a konszo-
- 57/58 -
lidáció időszakában, az 1967. május 17-i értekezleten -, hogy a nyomozó hatóság tevékenységét az operatív eljárások esetén mégis valamilyen ellenőrzésnek kellene alávetni. Borbándi János, az MSZMP KB KAO nagy hatalmú képviselője azonban felháborodva közölte, hogy az "ellenforradalom" után született büntetőeljárási szabályok már így is rengeteg felesleges, a rendőrséget túlzottan akadályozó garanciát, megkötést iktattak be, amelyek semmi másra nem jók, mint hogy megnehezítsék az eljárást.[3] Így azután a kérdés gyorsan lekerült a napirendről; a rendőrség pedig a mindenkori megrendelők igényei szerint, a helyzetéből következő háboríthatatlanság biztos tudatában alkalmazhatta tovább az egyéni mesterkedések bonyolult forgatókönyveit.
A rendszerváltásig bezárólag a "mezei bíró" a konkrét ügyekben legfeljebb onnan sejthette, hogy volt valamiféle titkos eljárás, ha az ügyindító rendőri jelentés így kezdődött: "Társadalmi kapcsolataim révén tudomásomra jutott...". Az azonban, hogy ennek során mi és hogyan történt, kit és milyen előnyökért, mire bírtak rá..., nos, az nem képezhette törvényességi szempontú vizsgálat tárgyát. A titkos eszközök alkalmazása - a legkisebb ügytől a legnagyobbig - kívül esett minden Be. szabályon és bírósági vizsgálaton. Valójában máig nem lehet tudni, hogy a különböző adatbázisok kiről, mit tartalmaztak, hova kerültek, és mi lett az adatok sorsa.
A titkos információgyűjtés szabályait - jogállami szinten - első ízben a különleges titkosszolgálati eszközök és módszerek engedélyezésének átmeneti szabályozásáról szóló 1990. évi X. törvény tartalmazta. Bár a törvény inkább tartozott a preambulum műfajába, semmint a jogszabály kategóriájába, de mindenképpen mérföldkőnek volt tekinthető.
Eme jogalkotási termék egyik - limitált - értékének tekinthetjük, hogy végre törvényi szintre került magának az intézménynek az elismerése, ami kezdetben azzal a várakozással párosult, hogy végre a titkos eszközök alkalmazásának is kontroll alá kell kerülnie. A preambulum-jellegnek továbbá megvolt az az előnye, hogy a jogalkotás a lassan körvonalazódó részletszabályokat a szakmai törvényekre hagyta, valamint megadta a lehetőséget arra, hogy érdemi részében különválasztódjék a nemzetbiztonsági és a bűnügyi célú titkos információgyűjtés.
A törvény másik előnye az volt, hogy meghatározta a titkos eszközök gyűjtőfogalmát, s nevesítette az engedélyhez kötött eljárásokat, továbbá - kezdetleges módon - körülírta az alkalmazhatósági és célhoz kötöttségi kritériumokat. Előbbire vonatkozó szükségességi kritériumként kimondta, hogy különleges titkos eszköz csak akkor alkalmazható, ha az adatok más módon nem szerezhetők be; az alkalmazás célját rögzítve pedig a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (a továbbiakban: régi Btk.) különös részi rendelkezéseivel összhangban felsorolta azokat a bűncselekményeket, amelyek felderítéséhez ezek az eszközök igénybe vehetők voltak.
A törvény rendelkezéseit kiegészítette a nemzetbiztonsági feladatok ellátásának átmeneti szabályozásáról szóló 26/1990. (II. 14.) MT rendelet, amely definiálta a titkos információgyűjtésben részt vevő nemzetbiztonsági szervek feladatait. A rendelet megszületésének leginkább politikai okai voltak: a rendszerváltás hónapjaiban nemigen lehetett tudni, hogy az elhatározott társadalmi változásoknak - az ország földrajzi környezetére is figyelemmel - milyen következményei lesznek, s így a demokratizálási folyamat résztvevői is óvakodtak felvállalni a belülről nem is ismert "speciális szolgálatok" eszköztárának azonnali áttekintését. (A szolgálatok - ebből a szempontból való - különállása önmagában ma sem tekinthető sem hátránynak, sem előnynek; a demokratikus társadalmakban egyébként nem számít kirívó megoldásnak. Jogállami viszonyok között az a perdöntő, hogy a nemzetbiztonsági szféra által begyűjtött információk a konkrét büntetőeljárások kapcsán a törvényesség szempontjából átmennek-e azon a szűrőn, amely minden büntetőeljárás esetében kötelező.)[4]
A törvény szűkszavúsága ugyanakkor a későbbi szabályozás hátránya lett, különös tekintettel arra, hogy a különböző hatóságok esetében rövidesen egyfajta presztízskérdéssé vált, hogy önállóan feljogosítottak legyenek titkos eszközök alkalmazására.
Ennek köszönhetően a titkos eszközök alkalmazására vonatkozó szabályozás alig tíz év alatt igazi "kisgömböccé" dagadt. A vonatkozó rendelkezések rövidesen bekerültek a Be.-be (eredetileg az 1973. évi I. törvénybe), a Rendőrségi törvénybe (Rtv.-be), a Vám- és Pénzügyőrségről szóló 2004. évi XIX. törvénybe (Vámtv.), a határőrizetről és a Határőrségről szóló 1997. évi XXXII. törvényben (Hör.tv), a Magyar Köztársaság Ügyészségéről szóló 1972. évi V. törvénybe (Ütv.), valamint a nemzetbiztonsági szolgálatokról szóló 1995. évi CXXV. törvénybe (a továbbiakban: Nbtv.). A felsorolt törvények rendelkezéseit a bűnüldöző szervek nemzetközi együttműködéséről szóló 2002. évi LIV. törvény, az elektronikus hírközlésről szóló 2003. évi C. törvény, az elektronikus hírközlési feladatokat ellátó szervezetek és a titkos információgyűjtésre, illetve titkos adatszerzésre
- 58/59 -
felhatalmazott szervezetek együttműködésének rendjéről szóló 180/2004. (V. 26.) Korm. rendelet, valamint a postai szolgáltatók, a postai közreműködők és a titkos információgyűjtésre, illetve titkos adatszerzésre felhatalmazott szervezetek együttműködésének részletes szabályairól szóló 9/2005. (I. 19.) Korm. rendelet szabályai egészítették ki. További rendelkezéseket tartalmaztak a különleges eszközök és módszerek engedélyezéséről és igénybevételéről szóló 26/1999. (VIII. 13.) BM rendelet, a belügyminiszter irányítása alatt álló titkos információgyűjtésre feljogosított szervek adatkezelésének egyes szabályairól szóló 21/1996. (VIII. 31.) BM rendelet, a belügyminiszter irányítása alá tartozó nyomozó hatóságok nyomozásának részletes szabályairól és a nyomozási cselekmények jegyzőkönyv helyett más módon való rögzítésének szabályairól szóló 23/2003. (VI. 24.) BM-IM együttes rendelet, valamint a pénzügyminiszter irányítása alá tartozó nyomozó hatóságok nyomozásának részletes szabályairól és a nyomozási cselekmények jegyzőkönyv helyett más módon való rögzítésének szabályairól szóló 17/2003. (VII. 1.) PM-IM együttes rendelet egyes fejezetei.
A jelzett jogszabályok a titkos eszközök alkalmazása szempontjából titkos információgyűjtés és titkos adatszerzés, valamint a külső engedélyhez kötött és nem kötött eszközök között kezdettől fogva különbséget tettek. A proaktív szakaszban alkalmazható titkos információgyűjtésre a nyomozás elrendelése előtt; az Rtv., a Nbtv., az Ütv., a Vám tv., és a Hör. szabályai alapján kerülhetett sor. (Az Nbtv. a titkos információgyűjtés témakörét önálló rendszerben tartalmazta.) A titkos adatszerzésre kezdettől fogva csak a Be. rendelkezései voltak irányadóak, s arra csak a már elrendelt nyomozás során, a vádemelésig bezárólag volt mód. Amennyiben azonos ügyben korábban titkos információgyűjtés folyt, a nyomozás elrendelése után azt titkos adatszerzéssé kellett átalakítani.
A jogszabályi környezet ilyen alakulása mellett többen, több ízben felvetették,[5] hogy demokratikus jogállamban igazolható-e az egyébként igen költségesen működő "kis" titkosszolgálatok ilyen fokú elszaporodása; a működésükben észlelhető párhuzamosságok nem rontják-e a hatékonyságot. A kritikának voltak/vannak jogos alapjai.
Meglehetősen hamar felismerhetővé - absztrakt, alkotmányos jogok esetében szokatlan módon, közvetlenül érzékelhetővé - vált, hogy önmagában a titkos eszközök alkalmazásának törvényi szintre emelése az alkotmányos helyzeten semmit nem segített. Az eszközök alkalmazása nem szorult vissza; éppen ellenkezőleg: riasztó mértékben elterjedt. Mivel ezekről a konkrét ügyekben - legalábbis az így beszerzett bizonyítékok felhasználásakor, mérsékelten - számot kellett adni, az eszközök fokozódó alkalmazása a büntetőeljárás érintettjei számára közvetlenül is érzékelhetővé vált. A jogalkotó közben egyáltalán nem fáradozott az alkalmazás alkotmányos határainak kijelölésén, az alkalmazók igényeinek ésszerű keretek közé szorításán. Teljesen hidegen hagyta, hogy hihetetlen mértékben megnőtt az alkotmányos szabadságjogok fenyegetettsége, illetve a megfigyelés, a lehallgatás, a követés, a titkos kutatás eszközeinek - külön ügyeknek álcázott - egymást átfedő eseteiben a nyomozás megindítása előtti pre szakasz jelentősége. Eltekintett azon konzekvenciák levonásától is, miszerint mindennek kihatása van a bizonyítási eljárás törvényességére; sőt, a Be. szabályaiban inkább arra törekedett, hogy a törvénysértés következményeit a tárgyaló bírónak se észlelhesse.
Az sem igen foglalkoztatta a jogalkotót, hogy a titkos információgyűjtés (TIGY) és a titkos adatszerzés (TASZ) megkettőzése nem a garanciális irányba való eltolódást jelentette; éppen ellenkezőleg. A könnyedén alkalmazható TIGY keretében igénybe vehető, külső engedélyhez nem kötött eszközök alkalmazása gyakorlatilag ellenőrizhetetlen tartományba burkolta a "felderítés" teljes menetét, sokszor elvonva a nyílt eljárás egyes részeit is. Az Rtv.-ben nem voltak (nincsenek) meg azok a rendelkezések, amelyek a pre szakaszban folytatott felderítést egyértelműen elhatárolnák a nyílt eljárások - Be. hatálya alá tartozó - nyomozási szakaszától. Nagyon jól látszott, hogy a nyomozó hatóságok merő formalizmusnak tekintik a belső engedélyezési rendszert és a jelentéstételi kötelezettséget, s ha ez nem lett volna elég, még a jogalkotó is a segítségükre sietett, a senki által nem értelmezett és szabadon tágítható - az igénybe vétel garanciális feltételeinek, céljainak álcázott - gumifogalmak beik-tatásával.[6] Később az Alkotmánybíróság ennek kapcsán éppen azt kifogásolta, hogy a jogszabályoknak közérthető, szigorú, neutrális törvényértelmezést biztosító normatartalommal kell rendelkezniük; a jogi szlengen alapuló kommunikáció kifejezései nem hordoznak a norma alkalmazója és címzettje számára követhető, szabatos megfogalmazást. A kiszámítható, világos, egyértelmű - azaz kötőerőt jelentő - nor-
- 59/60 -
matartalom hiánya ugyanis a jogbiztonság alkotmányos követelményébe ütközik.[7]
A külső garanciának szánt bírói kontroll sem működött, aminek egyik oka mindenképpen az volt (ma is az), hogy az engedélyezésben eljáró bírónak gyakorlatilag nem voltak a számonkérhetőséget ténylegesen biztosító eszközei, az ügyet tárgyaló bíró pedig még ennél is szűkebb körben volt jogosult az alkalmazás menetének bármilyen ellenőrzésére. A felsőbíróságok mindeddig - messze nem kihasználva a rendszer által biztosított mozgásteret - intézményes korlátok felállítása helyett szemantikai vitákat folytattak,[8] vagy merőben formális követelmények vizsgálatára szorítkoztak. Szélsebesen mentesítették magukat a TIGY-gyel kapcsolatos minden vizsgálat alól; azon (formalista) érvre hivatkozva, hogy az még a büntetőeljáráson kívül történik, teljesen megfeledkezve arról, hogy az eredménye viszont bekerül(het) a büntetőeljárásba; a törvényes alkalmazás ellenőrzése címén pedig beérték azzal, ha az ügyben megvoltak a tartalmilag semmit nem igazoló, kétsoros jelentések az alkalmazás indokoltságáról. Ez persze az engedélyező bírákat is abba az irányba mozdította, hogy érdemi indokolás nélkül, a jogszabály szövegét felidéző tautologikus mondatokkal intézzék el saját kontrollszerepüket.
A panoptikus rendszer kiépítésének útján a jogállamiság számára volt egy kedvező pillanat. Az ország különböző pontján működő bírák egymáshoz részben hasonló tartalmú indítványokkal fordultak az Alkotmánybírósághoz az Rtv., az ennek mintájára készült más törvények és a Be. rendelkezéseinek összehangolatlansága által okozott, a bírói tevékenységet degradáló és az ítélkezést tartalmában kiüresítő, nyilvánvaló alkotmánysértések miatt. A testület végül - a jogbiztonság sérelmére, a magánszféra védelmére, az információs önrendelkezéshez való jog érvényesülésére, az emberi méltósághoz való jogból következő alkotmányi követelményekre figyelemmel - döntően osztotta is ezeket az aggályokat, és a 2/2007. (I. 24.) AB határozatában (a továbbiakban: Abh.) az Rtv., a Be. és a jövedéki törvény több rendelkezését megsemmisítve számos követelményt mondott ki az alkotmányos szabályozás érdekében.
Az Alkotmánybíróság döntését követően történtek is kedvező jogszabályi változások; elsősorban az engedély feltételeit és a tárgyaló bíró ellenőrző szerepének növelő irányba. A bírósági gyakorlat azonban alapvetően nagyon lassan mozdult. Az Abh.-t követő helyzetben - félretéve az eljárási szabály visszamenőleges hatályának kizárására vonatkozó általános elvet, az ex nunc hatályú megsemmisítés lényeges tartalmát, valamint semmihez nem fogható módon átértelmezve a pro futuro megsemmisítés következményeit - az ítélkezési gyakorlat hosszú időn keresztül transzplantációs tevékenységet folytatott.
Alkotmányos szerepüket is figyelmen kívül hagyva, a bíróságok leginkább azzal foglalkoztak, hogy a nyilvánvalóan és alkotmánybírósági határozatban is kimondottan, alkotmánysértő módon beszerzett bizonyítékokat - az Abh. ellenében - a konkrét ügyekben mégis "hogyan lehet megmenteni".[9] Gyakorlatilag évek teltek el, amíg a felső bíróságokig bezárólag - részben - átfutottak a rendszeren a titkos eszközök alkalmazásának alapvető alkotmányjogi jelentőségéből adódó követelmények, és a korábbi engedékeny gyakorlatba valamelyest beszivárgott a számonkérés. A bíróságok tevékenységének és a jogalkotó makacs ellenállásának együtthatójaként a "kegyelmi pillanat" elmúlt; a jogtisztaság, jogbiztonság, alkotmánytisztelet alapjogi lepedőjén a folt máig ott maradt.
Ebben a helyzetben akár pozitív várakozással is tekinthetnénk az új Be. elé - hiszen rosszabb már nem lehet -, különös tekintettel az ismert jogalkotói szándékra a garanciák szempontjából a TIGY és a TASZ mesterséges elkülönítésében rejlő veszélyek felszámolására vonatkozóan. Mielőtt azonban az új Be. jogintézményeire, elveire rátérnénk, érdemes megvizsgálni, hogy az Alaptörvény rendelkezéseiből, az Alkotmánybíróság és az EJEB gyakorlatából, illetve a bírói gyakorlatból milyen követelmények állíthatók fel a titkos eszközök alkalmazásával összefüggésben.
Bevezetésként leszögezendő, hogy az Alaptörvényben nem változtak meg, vagy csak minimális mértékben az Alkotmányban is meglévő, a büntetőeljárás garanciarendszerére vonatkozó rendelkezések. Ezért a korábbi Alkotmány talaján kialakult, az alkotmánybíróság által kidolgozott joggyakorlat is irányadónak tekinthető.
Az alapjogok és az azzal egyenértékű alkotmányos rendelkezések teljes spektrumára vonatkozó témaspecifikus áttekintés egy rövid tanulmány kereteit szétfeszítené, így e helyütt csak a legfontosabb alkotmányjogi vetületeket emelem ki.
Ilyen mindenekelőtt a tisztességes eljárás követelménye, melynek legszűkebb összetevőit (törvény ál-
- 60/61 -
tal felállított, független és pártatlan bírósághoz való jog, bíróság előtti egyenlőség, igazságos és nyilvános tárgyaláshoz való jog) az Alaptörvény XXVIII. cikk (1)-(3) bekezdése tartalmazza. Ennek gyakorlatát azonban az Alkotmánybíróság a naturális normaszövegnél jóval tágabban bontotta ki. Nyilvánvalóvá tette, hogy a testület értelmezési gyakorlatában nem követi az ún. redukált felfogást, mint ahogyan nem elégszik meg a garanciák formális biztosításával sem.[10] Működése kezdetén nyilvánvalóvá vált, hogy a szűkítő álláspont követése az aktuálpolitikai problémáktól nem (mindig) mentes ügyekben a büntetőjogi garanciák relativizálódásához vezetne. Az ilyen törekvéseknek már a 11/1992. (I. 30.) AB határozatában drasztikusan elejét vette, kinyilvánítva, hogy a büntetőjogi garanciák tekintetében ragaszkodik "az abszolút megközelítéshez."[11] Így az eljárás tisztességének vizsgálatakor az Alkotmánybíróság kialakította és megalapozta, hogy az alapjogok korlátozásakor a szükségesség-arányosság tesztje önmagához viszonyítva abszolút, de nem az egyetlen mérce. Egyes alapjogok esetén az Alkotmány is tartalmazott, és az Alaptörvény is tartalmaz olyan további kritériumokat, amelyek ezt a mércét a jog tartalmának megfelelően konkretizálják, és a teszt alkalmazásakor ezektől nem lehet eltekinteni. A kialakult gyakorlattól továbbra sincs ok eltérni.
Az Alkotmányhoz képest nem változott az ártatlanság vélelmére vonatkozó XXVIII. cikk (2) bekezdésének, vagy a védelemhez való jog és a védő jogait meghatározó XXVIII. cikk (3) bekezdésének tartalma sem, mint ahogyan a további klasszikus alapjogok is változatlanul fellelhetők az egyes cikkekben. Ebből következően érvényesek mindazon határozatok, amelyek ezekkel kapcsolatos követelményeket bontottak ki.
Végezetül megjegyzendő, hogy az Alaptörvény értelmezésekor az Emberi Jogok Európai Egyezménye, illetve az EJEB-gyakorlat továbbra is azt a minimum standardot jelenti, mint amelyet az Alkotmányhoz viszonyítva jelentett; tehát a strasbourgi követelmények szintje sem szállt alább.
Mindebből következően alapvető alkotmányos tétel maradt, hogy a büntető igény érvényesítésért az állam felelős, s ennek alapvető feltétele a bűncselekmény felderítése és a terhelt személyének megállapítása, felkutatása. Az Alkotmánybíróság döntései leszögezték, hogy a bűnüldözés kockázata az államot terheli, s hogy jogállamban a bűnüldözés csak szigorú, az anyagi és az eljárási jogszabályok által meghatározott rendben folyhat: "A jogállamiság, valamint az alkotmányos büntetőjog követelményei megkívánják, hogy az állam a büntető hatalmát olyan szabályok szerint gyakorolja, amelyek egyensúlyt teremtenek az egyéneket az állammal szemben védő garanciális rendelkezések, ezen belül elsősorban a büntetőeljárás alá vont személy alkotmányos jogainak védelme és a büntető igazságszolgáltatás megfelelő működésével kapcsolatos társadalmi elvárások között."[12]
Ebben az idézetben hangsúlyos az, amiről manapság kevés szó esik: hogy a büntetőeljárás alá vont személynek vagy az abban részt vevő más eljárási alanynak nem ragadhatók el az alkotmányos jogai pusztán azért, mert büntetőeljárás részese; az alkotmányos jogok a büntetőeljárás célja szerint is csak olyan mértékben korlátozhatók, amelyet - alkotmányos tartalmat hordozó eljárási jogintézmények mentén - a törvény a feltételek fennállásának igazolása mellett megenged.
Mindezek miatt még kevésbé alkalmazhatók totális jogkorlátozások olyan esetben, amikor a büntetőeljárás még meg sem indult, azaz a pre szakaszban (a mostani TIGY alkalmazásakor), de a TASZ sem jogosítja fel a bűnüldöző hatóságokat - saját "kényelmi szempontjai" alapján - a bárkivel szemben, bármilyen okból foganatosítható, a személyi, családi, tulajdoni integritásának sérelmével járó intézkedéseknek a túldimenzionált alkalmazására. A jogkorlátozásokhoz alkotmányosan igazolható indok kell, s önmagában még az sem tekinthető ilyennek, ha valaki egy eljárás terheltje - akár formális terheltté nyilvánítás nélkül -; az pedig még kevésbé, ha potenciálisan terheltté válhat. A TIGY és a TASZ eszközei kivételes eszközök, és nincs olyan alaptörvényi rendelkezés, amely alkalmazásuk esetén megengedné a korlátlan, szükségtelen és aránytalan beavatkozást bármely eljárási alany életébe.
A titkos eszközök alkalmazásának alkotmányossági vizsgálata tehát ab ovo ott kezdődik, hogy a kivételes eszköz (TIGY, TASZ) alkalmazhatósága absztrakt értelemben vett, és a konkrét feltételek fennállásakor történő alkalmazása egyaránt igazolásra szorul, mégpedig a szükségesség és arányosság tesztje mentén. Az alkotmányos védelem alatt álló absztrakt szintet a jogszabályban kell igazolni, a konkrét szintet a jogalkalmazás során. Nincs olyan alaptörvényi szabály, amelyből - bármelyik szintet tekintve - olyan következtetést lehetne levonni, miszerint ez a vizsgálat elkerülhető lenne.
Az Alkotmánybíróság rámutatott, hogy az alkotmányban foglalt alapjogi korlátokból nem vonható le az a következtetés, amely szerint "az alkotmányos büntetőjog garanciarendszere teljesen kizárja az olyan eljárási megoldásokat, amelyek a bűnüldözés sikertelensége állami kockázatának csökkentését szolgálják". Egyúttal azonban azt is hangsúlyozta, miszerint az állam nem tehet meg bármit a kockázatcsökkentés érdekében; tekintve, hogy a büntető hatalom alkotmányosan korlátozott közhatalmi jogosítvány.[13]
- 61/62 -
Témaspecifikusan első ízben a 16/2001. (V. 25.) AB határozat a nemzetbiztonsági szolgálatok működése kapcsán szögezte le, hogy az alapvetően titkos és sajátos eszközöket használó tevékenység azért igényel megfelelő jogi szabályozást, hogy a szolgálatok "semmilyen körülmények között ne jelenthessenek veszélyforrást a demokratikus jogrendre". Ennek érvényesülése érdekében elengedhetetlen követelmény, hogy az alapvető jogok a titkos eszközök használata során is csak a szükségesség keretei között legyenek korlátozhatók.
Mindebből következően alkotmányos tétel, hogy a titkos eszközök alkalmazására egyetlen hatóságnak sem adható korlátlan felhatalmazás, az alkalmazás okát (indokait), feltételeit, megengedhetőségét - a célhoz kötöttség elve mentén, elvi alapon, absztrakt szempontok szerint - a törvényben meg kell határozni. Törvényben meghatározott okok-célok-feltételek hármasának hiányában a konkrét ügyekben való alkalmazás szükségessége (indokoltsága), legalitása nem lesz mihez mérhető, ami az egyén számára a magánszféra védelmének teljes erodálódásához vezet; a bizonyítás törvényessége nem lesz vizsgálható, ami az eljárási alapjogokkal való rulettezést jelenti, végső soron pedig a tisztességes eljárás követelményeinek kiüresedéséhez vezet.
Valamennyi titkos eszköz és eljárás alkalmazása kiterjedt adatgyűjtéssel jár, az érintett személyi integritását szükségképpen érintő módon folyik, annak során az egyén intim szférájába közvetlen és súlyos beavatkozás történik. Ennek folytán - az adatgyűjtés módszerétől is függően - sérül az emberi méltósághoz való jog több fontos vetülete, az egyén információs önrendelkezéshez, a magánszféra háborítatlan élvezetéhez való joga, melyeket viszont az Alkotmánybíróság határozatai mindenkor olyan kiemelt értékeknek tekintettek, amelyek korlátozhatóságára szigorú követelményeknek kell vonatkozniuk. Még a büntető igény érvényesítése sem alapozhatja meg öncélúan és tartósan a magántitkok, levéltitkok, távközlési titkok, üzleti, biztosítási és egyéb gazdasági titkok, a házijog és a személyes adatok védelméhez való jog sérelmét. Az információs önrendelkezési jog egyik legfontosabb eleme ugyanakkor a célhoz kötöttség, amely alól a titkos eszközök alkalmazására vonatkozó szükségesség elismerése sem adhat további feltételek nélkül, általános érvényű felmentést. "A célhozkötöttségből következik, hogy a meghatározott cél nélküli, »készletre« történő, előre nem meghatározott jövőbeni felhasználásra való adatgyűjtés és tárolás alkotmányellenes".[14]
Nem téveszthető szem elől, hogy a titkos eszköz alkalmazására az esetek döntő többségében akkor kerül sor, amikor még a bűncselekmény gyanúja sem áll rendelkezésre; egyáltalán, az sem tudható, hogy az érintett büntetőjogi bűnfelelősséget megalapozó módon/mértékben vétett-e a törvény ellen, legfeljebb ezt távolról alátámasztó vagy cáfoló, leellenőrizendő információk vannak. Az Rtv.-nek az Abh.-ban kifogásolt rendelkezései kapcsán az Alkotmánybíróság rámutatott arra, hogy bár ez nem a nyílt eljárás része - illetve éppen azért -, ennek a pre szakasznak is megvannak a határai. Ezek időben és térben való korlátlan kiterjesztését jelenti - és ezért alkotmányellenes - minden olyan rendelkezés, amely a mindig rejtélyes tartalommal - a beszerzett eredménytől függően - utólag is, valódi konkrétumok nélkül, szabadon kitölthető, általános "bűnüldözési érdekből" ad lehetőséget a különleges eszközök alkalmazására. Ez már az engedélyben érintett konkrét személy tekintetében is túlzó beavatkozást jelent a magánszférához való jogba, de az ilyen gumiszabály[15] mentén történő alkalmazás általános következménye, hogy a számba jöhető eszközök döntően nem csupán a célszemélyt érintik, hanem az családi, baráti, lakóközösségi, munkahelyi, szomszédsági környezetét is, azaz számos olyan embert, akinek az integritását még a cselekmény bizonyítottsága esetén sem lehetne törvényes alapon korlátozni. Egyetlen jogalany alkotmányos jogainak szükségtelen, drasztikus korlátozása sem tekinthető szükségképpeni "járulékos veszteségnek" - ilyen következtetés az Alaptörvény semelyik rendelkezéséből nem vonható le; a tömeges érintettség pedig nélkülözhetetlenné teszi annak vizsgálatát, hogy az ilyen beavatkozásnak megvan-e a kellő súlyú, védhető, igazolható alapja.
Az Alkotmánybíróság - indítványi kötöttségek okán - az Abh.-ban még nem foglalkozott azzal, hogy adható-e az egyén részéről általános felmentés a magánszférába történő, elvont értékek mentén történő beavatkozásra. Erre azonban az eltelt időre és a valóságban felbukkanó "jelenségekre" figyelemmel az új szabályozás kialakításakor adekvát választ kell adni. Bár az alkotmányos jogról való lemondatásra (lemondásra) hivatkozással további alapjogi korlátozások feltételek nélküli bevezetése már első ránézésre is fogalmi képtelenség, ténylegesen az alkotmányos jogok meritumának teljes félretételét jelenti,azzal foglalkozni kell, mivel a gondolat újabban megfogalmazódott, és még az ötlet szárba szökkenése előtt tanácsos kigyomlálni.
- 62/63 -
A titkos eszközök totális alkalmazásának pártján állók manapság az indokoltnál kevesebb ellenállásba ütköznek. Ennek kézzel fogható okai vannak. A totális hatalmak részéről mindig is erős kötődés mutatkozott a konkrétumok nélküli, ködös fenyegetettséget felnagyító, a szellemként fölöttünk lebegő "ismeretlenek" potenciális támadásának esetleges bekövetkezésére építő retorikához. A büntetőjogi populizmus rövid távon többnyire kifizetődő, és ennek egyik mindig is virágzó ága volt a fensőbbséges, patriarchális indíttatásból fakadó, "védelmi" jellegű kommunikáció.
Ennek tipikus példája manapság a terrorizmus rémképének állandósult sulykolása - a hivatásos rettegők részéről -, és a jogi szabályozásban igazodási pontként való vizionálása - a megélhetési borzongók által történő. A totális kontroll erejét és múlhatatlan szükségességét hangsúlyozó retorika, valamint az ennek talaján építkező politika azzal él vissza, hogy miközben senki nem vitatja például a terrorizmus gyalázatával szemben a kivételes eszközök bizonyos fokú megengedhetőségét, kellő ismeret és hozzáértés híján a többségnek fogalma sincs:
- sem a fenyegetettség reális mértékéről;
- sem a tőle ennek jegyében elfogadni kért, az alkalmazandó totális eszközök természetének mibenlétéről;
- sem arról, hogy ezek alkalmazása szabadságjogai szempontjából pontosan mivel jár;
- sem pedig arról, hogy ezek a terrorizmus ellenében valójában mennyire hatékonyak
- illetve arról sem, hogy ezen kívül a totális felhatalmazás révén nyert eszközök alkalmazása még mi mindenre használható, és ez életminőségére nézve milyen következményeket von maga után.[16]
A politikai populizmus termékei hamar leképeződtek a - kormány- vagy rendszersemlegesen mindig is a politikusok kedvenc "játékszerének" számító büntetőjogban, és megszületett az ún. "ellenség-büntetőjog". Ennek megteremtésében - a terrorizmustól függetlenül, már Nixontól eredeztethetően[17] - élen járt az Amerikai Egyesült Államok. Önigazoló, de eredményesség hiányában mára erősen vitatott megoldásai[18] hamar elérték az öreg kontinens szabadságjogok védelme iránt alapvetően elkötelezett, fejlett, demokratikus társadalmait. Ennek emblematikus megnyilvánulásaként az ezredfordulón ránk köszöntött a "Dershowitz-jelenség",[19] és a viták hirtelen arról szóltak, hogy kivételesen elismerhető-e a fogvatartottak kínzás tilalmához való jogának felfüggesztése, vagy a bűncselekményektől való megóvás érdekében a magánszférához való jog részleges megvonása/az arról való lemondás. Ennek mentén többen eljutottak a panoptikus társadalom tudatának "befogadásáig", a totális kontroll szükségszerűségének elfogadásáig, illetve ennek a büntetőeljárási megfelelőjéig: a "titkos felderítés" értékének túldimenzionálásáig.
Terjedelmi korlátok okán az "ellenség-büntetőjog" részletes kibontására nincs lehetőség, annyi azonban bizonyosan megállapítható, hogy ennek egyik tartóoszlopa az alapjogok relativizálása. A populista kommunikációs stratégiák meghozták azt az "eredményt", hogy a célzott tömeg nem elhanyagolható része (de semmiképpen nem a többsége) ma hajlandó lemondani alapjogai védelméről, s a vágyott biztonság érdekében megengedhetőnek tartja a magánszférához való joga egyre kiterjedtebb korlátozását - anélkül, hogy bárki garantálná számára ennek ellenértékét, illetve anélkül, hogy az ilyen büntetőpolitika eredményét az ellenség-büntetőjog megteremtésében élenjáró államok bármelyikének gyakorlata, eredményességi mutatója visszaigazolta volna.
Ez alkotmányjogilag is konfliktusos helyzet, amelynek a feloldása nem könnyű. A titkos eszközök alkalmazása szempontjából az érdekösszeütközés merituma abban áll, hogy a lemondó ilyen esetben olyan kiterjesztő "nyilatkozatot" tesz, amely nem csupán rá hat ki, hanem a vele - akár akaratukon kívül - érintkezésbe kerülők alapjogait is érinti. Mások jogairól pedig senki nem mondhat le érvényesen - ez alkotmányjogilag semmis, az ilyen "lemondásból" merítkező alapjogi korlátozás gondolatkísérletként is veszélyes.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a büntető hatalom (és nem csak nálunk) így is rendszeresen megpróbálja az alapjogok trükkös kijátszását. Az egyes eszközök eljárásjogi szabályozásának álcázásakor a jogalkotó igyekszik például távolságot mutatni az egyén és annak környezete között, ezzel legitimálva az egyébként senki által nem vitatott beavatkozást.
Klasszikus megoldás erre, amikor a titkos eszközök büntetőeljárási alkalmazásában és bevetésük feltételeinek precizírozásában a jogalkotó vagy a jogalkalmazó a hely versus személy közötti különbségekkel "operál". Az Egyesült Államok legfelső bírósága már 1967-ben, a "trespass"-vitában tisztázta, hogy a Negyedik Alkotmánymódosítás szerinti alapjogi sérelem nem attól függően következik be, miszerint a kivételes eszköz alkalmazása csak helyet célzott meg, hanem attól, hogy a térbeli sérelem hogyan tevődik át személyekre. A Negyedik Alkotmánymó-
- 63/64 -
dosítás mindig az embereket - és nem a helyszíneket - védi, így a lehallgató-, illetve megfigyelőeszközök magánlakásba való telepítése az alapjogok szükségképpeni sérelmével jár.[20]
Ehhez hasonló problémák Magyarországon is felmerültek, amikor a lakás lehallgatását, megfigyelését, az ott folyó kommunikáció tartalmának rögzítését a hatóság - külső engedély nélkül - úgy végezte, hogy az épület környezetében elhelyezkedve, furgonból vezérelte az eszközöket. Ez azonban nem törvénykonform, mert a kommunikáció védettsége nem játszható ki azzal, hogy egyébként a "házijogot" a hatóság tiszteletben tartja.
A lehallgatás, megfigyelés, kutatás engedélyeztetése nem kerülhető meg azzal sem, ha a hatóságnak - a védett személy ott tartózkodására figyelemmel - van engedélye az objektumvédelemre (sőt, kötelessége az objektumvédelem), de nincs egyéb engedélye a titkos eszköz alkalmazására. Az objektumvédelem címén - akár véletlenül - beszerzett adattartalmat is meg kell semmisíteni, ha az eredeti jogcímen történő tároláshoz, felhasználáshoz való érdek megszűnt; így értelemszerű, hogy a jogcímhez kapcsolódó azonos eszköz kiterjesztett felhasználása is tilalmazott.
Egy másik alapjogi területen - az online házkutatás kapcsán - hasonló próbálkozásnak vetett véget a német alkotmánybíróság.[21] A titkos eszközök alkalmazásában a legutóbbi időkig kiemelkedő önfegyelmet tanúsító Németországban a "házijogot" az alkotmánybíróság az Alaptörvény 13. cikke alapján - ebben a kontextusban is - már ezt megelőzően több határozatában[22] védelem alá helyezte, így az egyik szövetségi állam jogalkotása egyes kiemelkedő súlyú cselekmények (merénylet, árulás) esetében a lakáshoz nem kötött, illetve nem feltétlenül kötött elektronikus eszközök korlátlan megfigyelésének engedélyezésére tett kísérletet.[23] Az alkotmánybíróság - korábbi határozataival összhangban - azonban kifejtette, hogy a magánszféra védelme az egyén számára biztosítja a nemkívánatos megfigyelésektől való védelmet, s ennek kapcsán nincs helye az egyéni érdek, valamint a köz érdekében történő bűnüldözés közötti mérlegelésnek. A privátszféra korlátozhatatlan, abszolút jog, azaz az online házkutatáson keresztül sem sérthető meg.
Az online házkutatás tilalma azonban túl is megy a magánszféra védelmén: az információs önrendelkezéshez való jog része, melynek keretében az egyén határozza meg személyes adatainak és kommunikációjának kiszolgáltatását és felhasználását. Az Alkotmánybíróság kitért arra is, hogy a személyiség szabad kibontakoztatásához az egyén egyre inkább rá van szorulva az információs technikára, és ennek során kényszerűen adatszolgáltatóvá válik. Azok a harmadik személyek, aki beavatkoznak az egyének online kommunikációjába, potenciálisan hatalmas adatállományhoz jutnak anélkül, hogy adatszerzési vagy adatfeldolgozási tevékenységet kellene végezniük, azaz tevékenységük ellenőrizhető lenne. Nem téveszthető szem elől az sem, hogy a beavatkozás következtében szinte meghatározhatatlan számú olyan alany adatállományához keletkezik hozzáférés, akik a megfigyelt személlyel legális kapcsolatban állnak, és az ő adataik más adatokkal való összekapcsolásának így megteremtett lehetősége kihatással lehet a cselekvési szabadságukra. Összességében kimutatta a határozat azt is, hogy nem a kommunikációs csatorna, illetve nem az eszköz áll alkotmányos védelem alatt, hanem az egyén eszközhasználatán keresztül maga az adatalany.[24]
Összefoglalóan megállapítható, hogy Magyarországon általában véve sem idegenek a jogalkotótól vagy a jogalkalmazótól származó, a titkos eszköz térbeli kiterjesztésére irányuló törekvések. Az Abh. óta a jogalkotó nem sokat tett annak érdekében, hogy mederbe terelje az eszköz alkotmányos alkalmazását - tulajdonképpen csak az alkotmánybírósági határozat "megkerülhetetlenül" kötelező elemeit hajtotta -"tessék-lássék" módon - végre. A formalista megközelítés nem is hozott sok eredményt a joggyakorlat változásában.
Hosszú idő telt el a bírói gyakorlatban minden eredmény nélkül a tér-idő-személy kontinuitás alkotmányos követelményének átgondolása nélkül. Évek mentek rá a fizikai tér lehatárolásával vagy az alkalmazhatóság kiterjesztését megalapozó, a feljelentési kötelezettséggel összefüggő haladéktalanság fogalmának tisztázására. Végeredményként pedig - az inaktív bírói gyakorlattól nem korlátozva - eljutott a jogalkotás a semmiből a semmibe. Mára jogszabály mondja ki, hogy a titkos eszközök alkalmazása szempontjából a lakás fogalma alatt a létező legkiterjesztőbb értelmezés szerint érteni kell a nem lakhatást, csak az időjárási körülmények előli hajlékot célzó valamennyi objektumot is: a házon, lakáson, nyaralón, lakókocsin, mozgatható faházon kívül mindenféle dobozt, bármilyen alapanyagú tákolmányt, barlangot, természetes faodút, ideiglenes építményt, lehatárolt területet vagy azon található alkalmi menedéket, valamint nem közösségi közlekedést szolgáló bármiféle járművet, annak minősülő mozgó alkalmatosságot - mindezek tulajdoni viszonyaira tekintet nélkül.
Ezzel szemben a bírói gyakorlatban szó sem esett arról, hogy a pusztán térbeli értelmezés mennyiben felelne meg az alapjogok rendeltetésének: a privátszféra megóvásából eredő alkotmányos jognak. Az emberi méltósághoz való jog, az információs jogok
- 64/65 -
nem önmagukban a személyiség kibontakoztatására alkalmas teret mint absztrakciót védik - pontosabban ez csak elsődleges védelmi szint -, hanem az ott folyó kommunikációt, mégpedig nem a tér tulajdonosának vagy ott egyéb rendelkezési joggal bíró személynek, hanem valamennyi ott tartózkodó személynek az aspektusából. Ha valaki elmegy egy magánlakásra vagy egy - lakásnak köznapi értelemben nem tekinthető - erdőszéli tákolmányba,[25] joggal bízik abban, hogy a kommunikációja rejtve marad; arra pedig végképp nem kell számítania, hogy akár a meghívó, akár a meghívás nélküli megjelenését kiprovokáló harmadik személy a megjelenését azért szorgalmazza, hogy az ott folyó kommunikáció során esetleg a hatóságoknak saját magára terhelő adatokat szolgáltasson.
Ugyanígy nem tisztázta a gyakorlat azt sem, hogy vajon a közterületen folyó kommunikáció védelmének teljes körű és feltétel nélküli kiiktatása, lehallgatás, megfigyelés alá vonása mitől lenne magától értetődő és alaptörvénykonform. A közterületen való megjelenéssel az érintett legfeljebb ahhoz adja hallgatólagos hozzájárulását, hogy az egyéb célból telepített kamerarendszerek rögzíteni fogják a megjelenés időpontját, időintervallumát, de ahhoz már aligha, hogy például egy presszóban vagy egy téren - mások hallótávolságán kívül folytatott - halk beszélgetését is rögzítsék. Még élesebb a kontraszt, ha valaki zárt körű rendezvényen vesz részt egy szállodában, vendéglátóipari egységben, közösségi házban, ahová belépni csak ellenőrzés után, meghívóval stb. lehet. Ezzel ugyanis megszűnik a terület bárki számára nyitva álló mivolta, s a megjelenők ennek tudatában jelennek meg, alakítják viselkedésüket és kommunikációjukat.[26]
Ezeknek a kérdéseknek abból a szempontból is jelentősége van, hogy a jelzett alapjogi korlátozásokra figyelemmel a kivételes eszköz kivételen túli alkalmazása szóba kerülhet-e egyáltalán, illetve milyen feltételekkel, milyen cselekmények esetén, külsővagy belső engedélyezés keretében, és mi ezek kihatása az érintett harmadik személyekre. Sokáig már nem kerülhető meg a kérdésre adott válasz, mert a technikai fejlődés ugyan egyre korlátlanabb hozzáférést teszt lehetővé a magánszférához (például manapság a drónok alkalmazásával), viszont erre nem az az alkotmányos válasz, hogy akkor a jogalkotó bármilyen további eszközre vonatkozóan automatikusan engedélyezettnek tekinti a kutatást, megfigyelést, kép- és hangfelvétel készítését.
Az alapjogi korlátozások arányossági követelményének teljesülése legalább ilyen fontos kérdés. Még ha adott esetben a szükségesség próbáját kiállja is a jogkorlátozó eszköz alkalmazása, az sem közömbös, hogy ez időben meddig tarthat, a határidő meghosszabbítható-e, a beavatkozás később megismételhető-e, továbbá kinek az esetében meddig tárolhatók, valamint kivel szemben, milyen célra használhatók fel az így megszerzett adatok.
A nyomozó hatóságok az alkalmazott eszközt leginkább korlátlan ideig szeretnék igénybe venni, s ha ez nem is lehetséges, a törvény szerint számba jöhető leghosszabb időtartamra kérik a külső engedély megadását. A bíróságok pedig - mi tagadás - általában híven teljesítik a "megrendelést". Ez többé-kevésbé azt is jelenti, hogy az eszköz alkalmazásának időtartama alatt nem is történik semmi, legfeljebb csak kivételesen vizsgálják a TIGY időszaka alatt a nyomozás elrendelésének vagy a feljelentés megtételének lehetőségét.
Ebből adódóan nemigen foglalkozik senki a harmadik, érdektelen személyek jogainak megóvásával: például adataik törlésével. Mindezt nem is ellenőrzi senki - s minél kiterjedtebbé válik a titkosan folyó adatrögzítés, ennek objektív lehetősége is egyre kevésbé lesz meg -, és nincs is a törlés elmulasztásának következménye. Legfeljebb akkor kezdődnek a felhasználhatóságról végeláthatatlan viták, ha a menet közben felmerült adatok alapján harmadik személyekkel szemben meg kellene tenni a feljelentést, amire a törvény a haladéktalanság (azonnaliság) követelményét írja elő, ám ezt a hatóság elmulasztja, és a későbbiek során - többnyire - a védelem észreveszi a mulasztást.
Az eszközt alkalmazó és mulasztó, vagy az eszközzel ilyen "nagyvonalúan" bánó hatóságok tekintetében a jogalkotó és a jogalkalmazói jogkorlátozás hiánya teljességgel érthetetlen. Többek között ezért is probléma, hogy az alkalmazásnak (engedélyezésnek) nincsenek valódi, követhető feltételei; az engedély kérőjének (sem külső, sem belső engedély kérésekor) nem kell igazolni semmivel az eszköz célra való alkalmasságát. Így azután minden további nélkül előfordulhat (elő is fordul), hogy a hónapokon keresztül tartó lehallgatásnak, megfigyelésnek nincs semmiféle hozadéka (és a papírért is kár, amire a jelentést kinyomtatták);[27] és nem is azért kerül sor rá, hogy bűncselekményre utaló kérdést ellenőrizzenek, hanem csak azért, hogy "hátha találnak" valamit.
- 65/66 -
Az egyik legsúlyosabb kérdés a célszemélyen kívüli harmadik személyeket[28] érintő titkos információgyűjtés vagy adatszerzés eredményének felhasználhatósága.
A célhoz kötöttség bizonyos fokú oldását a jogrendszerek általában ismerik. Nyilván, ha a célszeméllyel szemben, konkrét ügyre vonatkozóan, kellő konkrétsággal megvan az alapjogok korlátozhatóságát illetően az ilyen eszköz alkalmazásának indoka, de az alkalmazás során a célszemély által elkövetett más, súlyos bűncselekményre is fény derül, az állam büntető igényének érvényesítését ésszerű okra hivatkozással nem lehet megtagadni. Az eljárásnak ebben a szakaszában - különösen TIGY alkalmazásakor - aligha áll rendelkezésre a (potenciális) terhelt teljes profilja; háttere, életvitele aligha ismert. (Ellenkező esetben nem is volna mit felderíteni, és a beavatkozást indokolatlanság címén meg kellene tagadni.) Az is előfordul, hogy a felderítést végző hatóságnál egészen más, lényegesen enyhébb cselekmény miatt kerül képbe az elkövető, mint amire ténylegesen fény derül, vagy éppen megállapíthatóvá válik, hogy az engedélyben szereplő cselekmény csak része egy sorozatnak. Ebben a tekintetben nincsenek nagy különbségek a nyílt nyomozásban megszokott felderítési sajátosságokhoz, ütemhez képest.
Itt van azonban annak jelentősége, hogy a törvény megfelelően tartalmazza-e a célhoz kötöttséget; illetve, hogy ennek tényleges fennállását, az engedély kereteinek megtartását a perben eljáró bíróságnak vizsgálnia kell. A céltól eltérő keretek között megszerzett információk ugyanis csak az olyan bűncselekmények bizonyítására használhatók fel, amelyek vonatkozásában szintúgy helye lenne titkos adatszerzés engedélyezésének. Ennek hiányában nincs meg a titkos eszköz alkalmazásának alapja. Ez egyfajta korlát a hatóságok számára a tekintetben, hogy a kivételes, súlyosan jogkorlátozó eszköz nem bármilyen okból és körben vehető igénybe, valamint annak tudatosítása is, hogy a büntetőeljárásban fő szabály a nyílt nyomozás keretében történő felderítés.
Erősen vitatható, és nincs alkotmányosan igazolható indoka, hogy a titkos eszköz alkalmazásának eredménye a törvény szerint annak a bűncselekménynek a bizonyítása tekintetében, amelyre nézve a bíróság a titkos adatszerzést engedélyezte, nem csupán az engedélyben szereplő érintettel, hanem valamennyi elkövetővel szemben felhasználható.
Az Alkotmánybíróság számos határozatában rámutatott, hogy az alapvető jogok érvényre jutása a jogintézmények alkalmazása során nem válhat esetlegessé - bár a szükségesség és az arányosság keretei között korlátozható - "A jogállami garanciák mellőzésére ezért sem célszerűségi, sem igazságossági szempontok nem adnak alapot."[29]
Jelen esetben lényeges, hogy a titkos eszközök alkalmazásával folyó nyomozás vagy előzetes információgyűjtés jellegénél fogva nem kerül külső kontroll alá; magáról a tényről, az alkalmazott eszközökről és módszerekről az érintettek legfeljebb szűk körben, csak utólag értesülhetnek vagy még akkor sem minden tekintetben szerezhetnek tudomást. Következésképpen az eszközök alkalmazása, annak módja, köre, az alapjogaik sérelme miatt hatékony jogorvoslatot sem tudnak igénybe venni. Az ugyan kétségtelen, hogy a külső engedélyhez kötött eszköz alkalmazását, a szabályok megtartását az engedélyező bíró menet közben is ellenőrizheti, ám ez nem jelent jogorvoslatot, az érintett részvételének hiányában ez az eljárás[30] is "féloldalas", s így mind a magánszférához, mind az információs önrendelkezéshez vagy az emberi méltósághoz való jog védelmét csak közvetve támogatja. Nem lehet továbbá elfeledkezni arról sem, hogy a harmadik személyekkel szemben történő automatikus felhasználás esetén a külső engedélyhez kötött eljárásból szintúgy - még bírói aktivizmus mellett is - teljesen eltűnik a bírói garancia, mivel olyan személlyel szemben lesz felhasználható az adatgyűjtés eredménye, akivel szemben engedélyezési eljárást soha nem folytattak le.
Ez a helyzet a kivételes eszközöknek a célhoz kötöttségtől történő teljes eloldását jelenti, ami alkotmányosan elfogadhatatlan korlátozást jelent. Az Alkotmánybíróság a 20/2006. (V. 31.) AB határozatában összefoglalóan rögzítette, hogy az Alkotmány 2. § (1) bekezdésének normatív tartalmából következően a büntetőjogi eszközök alkalmazására csak a jogbiztonság igényét a büntetőjogi dogmatika szempontjából is kielégítő szabályozás mellett van mód. Kifejtette, hogy a tisztességes eljárás követelményeinek érvényesülése érdekében nélkülözhetetlenek az alkotmányi és az eljárási garanciák, melyek szűkíthetik az igazság megállapításának lehetőségét. Ilyen többek között a bűncselekmény útján vagy más tiltott módon szerzett bizonyíték felhasználásának tilalma. A büntető igény érvényesítésének kereteit a jogállamiság normatív tartalma, a tisztességes eljáráshoz való jog alkotmányos követelményei és a büntetőeljárás saját dogmatikájából következő garanciák szabják meg. Ezekből az alkotmányos tételekből következik
- 66/67 -
az is, hogy "[a] bizonyítás sikertelensége éppen úgy az állam kockázati körébe tartozik, mint az eljárás során elkövetett hibák, sőt - eltérő törvényi rendelkezés - hiányában az eljárást akadályozó bármely körülmény is, amely folytán a büntetőeljárás ideális célja, az igazságos és célját betöltő büntetés kiszabása nem teljesülhetett".[31] Emellett a bűncselekmény bizonyításához, bizonyíthatóságához fűződő érdekkel szemben a tisztességes eljárás követelményeiből fakadóan korlátokat állítanak a védelemhez való jogra vonatkozó, illetve az alapjogok szükségtelen és aránytalan korlátozását tiltó szabályok. A jogalkotónak kell egyensúlyt teremtenie a bűnüldözés eredményességéhez, az ország belső rendjéhez és közbiztonságához fűződő érdekek, a büntető igazságszolgáltatással kapcsolatos társadalmi elvárások és az alkotmányos jogok érvényesülése között.[32]
Az ügyben ítélkező bíró ilyen esetekben a titkos eszközök alkalmazása kapcsán csak hipotézisekre támaszkodhat, ugyanis azt kell mérlegelnie, hogy az engedéllyel nem érintett személy vonatkozásában az eljárásban helye lett volna-e titkos információgyűjtésnek vagy titkos adatszerzésnek. Ez azonban a célhoz kötöttség tekintetében az ismeretlen adatok olyan utólagos becslése, amiből minden garancia hiányzik.[33]
Az EJEB a "rejtett nyomozáshoz" kapcsolódó ügyeket - jellemzően - az Egyezménynek a magánélet szabadságát védő 8. cikke rendelkezésein keresztül vizsgálja. ítéleteiben következetesen leszögezte, hogy a 8. cikk. 1. bekezdésében garantált jog egy demokratikus társadalomban csak a 2. bekezdésben meghatározott törvényes keretek között, az ott rögzített célokból, a szükségesség igazolása mellett korlátozható.
Az Egyezménynek való megfelelés vizsgálatakor az EJEB nem megy bele abba a teoretikus és jogrendszerfüggő vitába, hogy a kivételes eszköz alkalmazására ún. pre szakaszban[34] vagy a megindult büntetőeljárás során kerül-e sor, és érdektelen számára az is, hogy nemzeti szinten ezt az eljárási vagy egyéb törvények szabályozzák-e. A vizsgálat középpontjában egyetlen kérdés áll: az egyezményes jog korlátozására az Egyezmény szerint elismerhető alapon, eljárásban és biztosítékok mellett került-e sor. Ergo az egyezménysértés megállapíthatósága nem függ attól sem, hogy a kivételes eszköz révén szerzett bizonyítékot felhasználták-e a konkrét büntetőeljárásban. Ez legfeljebb a jogsértés súlyának (a kompenzációnak) a mértékét befolyásolja, de az egyezménysértés vizsgálhatóságának feltétele. Az EJEB gyakorlatában nem a "végpont", hanem a kiindulópont, a beavatkozás megengedhetősége (megengedése) számít.
Erre figyelemmel teljességgel elhibázott a hazai bíróságok azon megközelítése, hogy a pre szakasz eseményei nem - vagy legfeljebb az engedély hiányával összefüggésben - tartoznak a büntetőeljárási bizonyítás törvényességi vizsgálata körébe. Inkább Fouche filozófiájához közelít, semmint egyezménykonform a jogalkotó azon álláspontja is, amely az ügyet tárgyaló bírónak és az érintettnek, illetve a védelemnek szinte alig-alig biztosítja a felhasználandó eszköz révén szerzett bizonyítékokhoz jutás folyamatának vizsgálatát, és az engedélyezésre vonatkozó "teszem-veszem" elnöki igazolások meglétéhez vagy hiányához köti a törvénysértés meritumának megállapíthatóságát.
Kiemelendő, hogy a törvényességre vonatkozóan az EJEB-nek saját gyakorlata (ha úgy tetszik: követelményrendszere) van. Ez nem csupán annyit jelent, hogy a korlátozás lehetséges eseteinek törvényben előre meghatározottnak kell lennie. A "törvényben meghatározott eset" fogalma alatt ab ovo az értendő, hogy a szabályozásnak meg kell felelnie a jogállamiság elveinek. Mivel a titkos eszközök alkalmazása szükségképpen kizárja a hatékony jogorvoslat lehetőségét, elengedhetetlenül fontos, hogy az alkalmazást lehetővé tévő eljárási rend kellő garanciát nyújtson az egyén jogainak védelmére.
A meghatározott célból történő alkalmazás azt jelenti, hogy a titkos eszközök alkalmazására csak a 8. cikk 2. bekezdésében meghatározott okokból (a nemzetbiztonság, a közbiztonság, az ország gazdasági jóléte, zavargás vagy a bűncselekmény megelőzése, a közegészség, illetve az erkölcsök védelme, továbbá mások jogainak védelme érdekében) kerülhet sor. Az alkalmazhatóság elismerése nem automatikus, ehhez kapcsolódik a szükségesség-arányosság tesztje.
Alapfeltétel, hogy az állami beavatkozásra nyomós közérdekből kerüljön sor, s annak az elhárítani kívánt veszéllyel és az okozott joghátránnyal arányban állónak kell lennie. E követelmény vizsgálatakor nem szorítkozhatunk pusztán arra, hogy az alkalmazás törvényben előre meghatározott feltételei kiállják-e az absztrakt értelemben vett szükségesség-arányosság tesztjét; a konkrét alkalmazás szükségessége is követelmény. A szükségesség megítélésekor abból kell kiindulni, hogy bármely eszköz igénybevételére csak "minősített" (súlyos/komoly/jelentős) fenyegetettség fennállása adhat alapot, és csak akkor, ha a hagyo-
- 67/68 -
mányos nyomozási eszközök az ügy körülményei miatt hatástalannak bizonyulnak.[35]
Ugyanakkor a bíróság önmagában nem tekinti az Egyezmény 8. cikk 2. pontja megsértésének, ha az érdekeltet utóbb nem tájékoztatják a beavatkozásról, ám azt megkívánja, hogy az engedélyező vagy a felhasználó az ellenőrzésre a befejezést követően is módot kapjon. Mindazonáltal az utólagos ellenőrzés tekintetében az EJEB álláspontja szerint a német szabályozás a pozitív példa, mely szerint az érdekeltet az alkalmazásról értesíteni kell, mihelyt ez - az intézkedés céljának veszélyeztetése nélkül - lehetséges.
Az Egyezményből, illetve az ahhoz kapcsolódó bírósági gyakorlatból megállapíthatóan a nemzetbiztonsági, közbiztonsági, bűnüldözési célok olyanok, amelyek érvényesülése érdekében a rejtett nyomozás - mint a jogkorlátozás súlyos eszköze - is alkalmazható akkor, ha ennek a fentebb részletezett feltételei fennállnak. Az EJEB érveléséből következik az is, hogy a titkos eszközök alkalmazásának lehetővé tételéhez szigorú, az alapjogokba való beavatkozás minden részletkörülményére kiterjedő garanciákra van szükség; Annak megítélésére pedig, hogy ezek a garanciák kielégítik-e a törvényben meghatározottság, a jogbiztonság, az előreláthatóság, a kiszámíthatóság követelményeit, s hogy megfelelnek-e a szükségesség és arányosság követelményeinek, bizonyos tekintetben a nyílt eljárásokra vonatkozó szabályozás követelményeinél szigorúbb mérce érvényesül. Ennek az az indoka, hogy ezeknek az eszközöknek az alkalmazása rendkívüli hatalmat biztosít az alkalmazók - adott esetben az állam büntető hatalmát gyakorló szervek - számára, és fokozottan kiszolgáltatottá teszi az érintetteket.
A garanciarendszer követelményeinek meghatározásakor a Bíróság arra jutott, hogy ennek alappillére a három szakaszból álló ellenőrzés: a beavatkozás elrendelésekor, a beavatkozás végrehajtása alatt, a beavatkozás befejezését követően. Ezt az ellenőrzést -amelyre a bírói kontroll legalkalmasabb - a végrehajtó hatalomtól független "testületeknek" kell végezniük. Elsősorban az állandó, folyamatos és kötelező ellenőrzés nyújthat garanciát arra, hogy a konkrét ügyekben nem sértik meg az arányosság követelményét és tiszteletben tartják az alapvető jogok indokolatlan korlátozására vonatkozó tilalmat.[36]
A Klass és társai által Németország elleni, illetve a Malone Egyesült Királyság elleni ügyekben, amelyek "alaphatározatokkal" zárultak, az EJEB rámutatott azokra - az azóta is következetesen fenntartott és többször megismételt - a szabályozással szembeni követelményekre, amelyeket a titkos eszközök használatára vonatkozó rendelkezéseknek minimálisan ki kell elégítenie. Nyomatékosan hangsúlyozta, hogy az alapjogokba történő - nem kizárhatóan folyamatszerű - beavatkozás titkossága, illetve a beavatkozásra használt eszközök és eljárások a végrehajtó hatalomnak a magánszférát érintően "beláthatatlan" lehetőségeket biztosítanak. Ezért elengedhetetlen, hogy már maguk az eljárások kellő garanciát nyújtsanak az egyén jogainak érvényesülése érdekében. Ez pedig megkívánja, hogy:
- az államok hangsúlyt helyezzenek a jogintézmény részletes, követhető, az állampolgárok számára is hozzáférhető szabályok megalkotására;
- a szabályozás során körültekintően rendezzék és tegyék világossá az ilyen eszközöket alkalmazó hatóságok hatáskörét;
- szabályozás által pontosan megállapíthatóvá tegyék az ilyen címen alkalmazható intézkedések lényegét, azok gyakorlási módját.
A későbbi ügyekben a világos normatartalom követelményére vonatkozó megállapításokat kiegészítette azzal, hogy a törvénynek tartalmaznia kell a titkos eszközök alkalmazását indokló eseteket, körülményeket, valamint a beavatkozás feltételeit. Minimális biztosítékként szerepelnie kell bennük az érintett személyek körének kiválasztására vonatkozó feltételeknek, az alkalmazás dokumentálására és a dokumentáció megóvására, valamint megsemmisítésének szabályaira vonatkozó rendelkezéseknek. Több ügyben is kiemelte, hogy az eszközök alkalmazásról szóló döntés meghozatala körében a hatóságok nem rendelkezhetnek túl széles mérlegelési joggal, az információkhoz való hozzáférést pedig (külső személyek számára) korlátozni kell.[37]
A részes államok az alkalmazhatóság követelménye (annak egyezménykompatibilitása) érdekében eltérő szabályozásokat alakítottak ki.
Számos tekintetben mintaadó a német szabályozás, amely az alkalmazás általános feltételeinek rögzítése mellett, taxatíve felsorolja azokat a bűncselekményeket, amelyek gyanúja esetén az egyes eszközök és módszerek alkalmazhatók. Hollandiában a feltételek az egyes eszközökhöz és módszerekhez igazítva kerültek meghatározásra, melyek között leggyakrabban a tettenérés, az őrizetbe vétel megengedettsége, illetve a bűncselekmény büntetési tételhez kötött súlya szerepel.[38] Ausztriában a kiszabható szabadságvesztés mértéke szerint differenciál a szabályozás, ellenben egyes eszközök (pl. telefonlehallgatás) alkalmazása bizonyos foglalkozást gyakorló sze-
- 68/69 -
mélyekkel (pl. államfő, bíró) szemben tilos, csakúgy mint Svájcban vagy Olaszországban. Az Egyesült Királyság szabályrendszere az ún. vegyes megoldást követi: az egységesen meghatározott általános feltételek mellett az alkalmazhatóságot részben a szabadságvesztés mértékéhez kötötték, másrészt vannak taxatíve felsorolt bűncselekmények, amelyek a kiszabható szabadságvesztésre tekintet nélkül olyan súlyúnak minősülnek, hogy indokolhatják a módszerek alkalmazását.
A hivatkozott államok szabályozási gyakorlata egységes abban, hogy a titkos eszközök és módszerek alkalmazását kivételesnek tekinti; az általános és speciális feltételek teljesülése esetén is csupán akkor megengedett, ha a felderítés vagy a nyomozás hagyományos módszereit várhatóan "nem kielégítő eredménnyel" lehetne alkalmazni.[39]
Az egyes eszközök engedélyezésére vonatkozó szabályok - különösen a telefonlehallgatás esetén -egyrészt jelentős eltéréseket mutatnak, másrészt meglehetősen stabilak. Az engedélyezés jellemzően bírói (vizsgálóbírói vagy ítélkezési feladatokat ellátó bírói) hatáskörbe tartozik, ám vannak kivételek. Az Egyesült Királyság például az adminisztratív modellt követi, amely szerint a belügyminiszter ad engedélyt az alkalmazásra. Németország a vegyes modellbe tartozik;. itt a nemzetbiztonsági feladatok teljesítése érdekében foganatosított lehallgatást az igazságügy-miniszter engedélyezi, míg a büntetőeljárás során alkalmazott lehallgatás engedélyezése bírói hatáskörbe tartozik. Egyedi megoldás érvényesül Svájcban: az engedélyezés kötelezően két szakaszban történik, a vizsgálóbíró ugyanis az általa megadott engedélyt a vádtanács elé terjeszti jóváhagyásra.
A törvényhozó elhatározása szerint jelenleg az új büntetőeljárási törvény elfogadása folyik, amely - jelenlegi ismereteink alapján - a kivételes eszközökre vonatkozó szabályozást jelentős mértékben átalakítja. Megváltozott elnevezéssel, "leplezett eszközök" címszó alatt kerül sor a titkos adatszerzésre vonatkozó szabályozásra, ami önmagában még nem sokat árul el a jogalkotói szándékokról; inkább csak törvényszerkesztési okok sejthetők mögötte.[40]
A kézirat lezárásának időpontjában ismert Tervezet szövegének vonatkozó "része" a jelenlegi szabályokhoz képest egyaránt tartalmaz előremutató megoldásokat és visszalépéseket.
Mindenképpen előrelépésnek tekinthetjük, hogy az új törvény a kivételes eszközök "rendészeti célú" és "büntetőeljárási célú" alkalmazásának kettősségét törekszik megszüntetni. Ez eddig is csak a garanciák degradálásához vezetett. A pre szakasz mesterséges különtartása és az Rtv. hatálya alá sorolása indokolatlanul erősítette azt a tévképzetet, mintha az ennek során történtek konkrét eljárásban történő törvényességi vizsgálata mellőzhető lenne vagy lezárulhatna annak ellenőrzésével, hogy az engedélyező határozat és a lefolytatásról szóló, rendkívül szűkszavú, a lefolytatás lényeges mozzanatait nem is tartalmazó rendőri jelentés rendelkezésre áll-e. A tárgyaló bíró számára eddig lényegében "hitbéli" kérdés volt, hogy az engedélyező kollégája és az eljárás résztvevői közül senki által meg nem ismerhető nyomozó(k) jelentést készítő felettese helyesen járt el. Az előzményeket a Be. szabályai szerint vagy nem vizsgálhatta, vagy amely részében igen, ott folyvást beleütközött abba, hogy az alkalmazás megfelelőségét, legalitását az Rtv. saját dogmatikája szerint kellett értékelnie - hiányos információk alapján.
A bírói funkciójából való kilépésre kényszerített, Karinthy "két macskájának" állapotában való lebegésre sarkallt ítész eljárásából így a legfontosabb elem, az alapjogi védelem biztosítása maradt ki. A változás lehetőséget kínál arra, hogy az EJEB felfogásának megfelelően - minimum standardként - a bíróság alakító szerepet töltsön be az engedélyezés indokoltságának megfelelő szintre emelésében, ami komoly lépés lehet a szükségtelen alapjogi korlátozások megszüntetésének irányába.
Az persze komoly hátrány ebben a kontextusban, hogy:
- az előkészítő eljárást időben és követelményszintjében az új törvény is külön tartja, egyfajta kompenzációt nyújtva a nyomozó hatóságnak ezzel a "mindenható" eszköz szabados alkalmazásának elvesztéséért;
- az engedélyhez kötött különleges eszközök alkalmazásának feltételrendszerét nem határozza meg kellő alapossággal;
- az engedélyhez nem kötött eszközöket és módszereket még példálózóan sem jelöli meg, és nem rendelkezik arról, hogy a nyílttá tétele során hogyan alakul azok felhasználási rendje;
- nem tartalmaz biztosítékokat a nemzetbiztonsági célú, engedéllyel igénybe vehető eszközök eredményének a büntetőeljárásban történő felhasználására, ideértve a személyfelderítés kapcsán beszerzett bizonyítékokat is;
- ismét hiányoznak a közbenső ellenőrzés szabályai (igazodási pontjai).
A hiányosságok közül leginkább a beavatkozás érdemi feltételeinek hiánya a szembeötlő. Már az első (1990-es) törvény is tartalmazott erre vonatkozó kí-
- 69/70 -
vánalmakat, és ha túl általános módon is, de a későbbi rendelkezések szintúgy előírtak általános érdemi korlátozásokat (más módon be nem szerezhetőség, az alkalmazástól eredmény várható stb.). A változással remélhetőleg nem az a törvényhozó üzenete, hogy az alapjogi szempontból kiemelkedően kényes szereppel bíró leplezett eszköz alkalmazása szabad belátás kérdése, és bármely ügyben korlátozás nélkül igénybe vehető. Márpedig jelenleg másra nemigen lehet következtetni abból a körülményből kiindulva, hogy elmarad - noha az eredeti tervezetben még megvolt - azoknak a bűncselekményeknek a felsorolása is, amelyek a legalapvetőbb korlátot jelentették a túlzott felhasználás elleni védelemben. A feltétel nélküli igénybevétel olyan visszalépés lenne, amely bizonyosan nem állja ki az EJEB próbáját, mert messzemenően sérti az arányosság követelményét; de ha a testület következetes, az Alkotmánybíróság tesztjét sem éli túl.
Az Alkotmánybíróság korábbi határozataiban rámutatott arra, hogy az Alkotmány az emberi méltósághoz való jog részeként védi az emberek magánszféráját, a magántitkait, a jó hírnevét és a személyes adatait. A magánéletbe való állami beavatkozással kapcsolatban megállapította: "az emberi méltósághoz való jogból fakadó jogosultságoknak a sérelmét jelentheti, ha az állam indok nélkül avatkozik be az emberek magánéletébe, például azáltal, hogy a hatóság kellő alap nélkül alkalmaz kényszert az egyénnel szemben. Az a jogi szabályozás tehát, amely ezt akár csak potenciálisan lehetővé teszi, arra való tekintet nélkül alkotmányellenes, hogy ez az alkotmányellenes jogkövetkezmény az ügyek hány százalékában következik be".[41]
Ahogyan fentebb már szó esett róla, eddig is alapvető hibája volt a szabályozásnak, hogy túl tág az a bűncselekményi kör, ahol a beavatkozás megengedett, a titkos eljárás eredménye pedig az engedélyben nem szereplő körre is kiterjedhetett. Úgy tűnik azonban, hogy a tervezethez képest eddig még ezzel a kevésbé arányos megoldással is csak a - langyos vízben - fővő béka állapotában[42] voltunk.
A legnagyobb problémát azonban az jelenti, hogy az alkalmazás célhoz kötöttsége teljes egészében megszűnik. Ez azt jelenti, hogy a titkos eszköz alkalmazásának eredménye - az engedélyben szereplő bármely elkövetőnek - az engedélyben szereplő és nem szereplő bármely bűncselekménye;- az engedélyben nem szereplő bármely más személy - az engedélyben szereplő és nem szereplő bármely bűncselekménye bizonyítására felhasználható.
Az Abh.-ban az Alkotmánybíróság leszögezte, hogy a titkos információgyűjtés és a titkos adatszerzés büntetőjogi eszközként való igénybe vételét a demokratikus jogállamban megalapozza az a körülmény, hogy egyes, a társadalom rendjét súlyosan sértő vagy veszélyeztető bűncselekmények elleni eredményes fellépéshez a hagyományos eszközök nem bizonyulnak elegendőnek. A társadalom védelme, biztonsága érdekében olyan módszerekre, eszközökre van szükség, amelyek pótolhatják a bűnüldöző szerveknek a bűnözéssel szemben fennálló lépéshátrányát. Az alapjogoknak a titkos eljárásban alkalmazható módszerek által okozott korlátozása tehát alkotmányosan szükséges eszköz. A jogállamiság azonban megköveteli azt is, hogy ezen eszközök felhasználásának rendjét a jog részletesen és differenciáltan, az alkalmazás lehetőségét a legszükségesebb tartományra szorítva szabályozza. Minthogy a titkos eszközök és módszerek igénybe vétele igen jelentős beavatkozást jelent az egyén életébe, alkalmazásuknak csupán kivételesen, átmeneti, végső megoldásként lehet helye. Mindezt csak a jogbiztonság és a normavilágosság követelményét kielégítő, s ezáltal a magánszféra védelmét hatékonyan biztosító törvények garantálhatják.
A most vázolt szabályozással az alkotmányosan megkívánt garanciarendszer totálisan kiüresedik. A személyi és tárgyi értelemben minden célhozkötöttségi korláttól eloldott szabályozással a végrehajtó hatalom olyan korlátlan eszközt kap, ami semmilyen jogállami tesztet nem áll ki. Ebben a rendszerben már maga a szabályozás is csak semmire nem való öncél, önámítás. Ezzel a jogalkotó megérkezik Fouchétól Fouchéhoz - e sorok írója pedig ahhoz a következtetéshez, miszerint ez a jogalkotás olyan mélypontja, hogy mindaddig felesleges a tervezet mélyebb elemzése, míg ez így marad. ■
JEGYZETEK
[1] Kutatásaim során azt sikerült megállapítani, hogy ezen parancsok megismerésére, kihirdetésére is létezett valamilyen belügyminiszteri utasítás, de ez alighanem csak néhány embernek állt rendelkezésére, ma pedig már - nyilvános adatbázisban - fellelhetetlen.
[2] A Koordinációs Értekezletet az 1956-os forradalmat követően hozták létre, s egészen addig, míg Kulcsár Kálmán igazságügyi miniszter fel nem számolta, heti, majd kétheti rendszerességgel ülésezett. Funkcióját tekintve ez volt a bíróságok ellenőrzésének titkos eszkö-
- 70/71 -
ze, ahol a Legfelsőbb Bíróság elnöke, a legfőbb ügyész, az igazságügy-miniszter, az MSZMP KB KAO (Központi Adminisztrációs Osztály) vezetője, a belügyminiszter (vagy küldötte) vettek részt, és vezetői engedélyek bevonásától kezdve kegyelemig, a büntetőeljárások megindításától azok félbeszakításáig, a konkrét perekben követett bizonyítási koncepcióig bezárólag mindenről döntöttek. (Részletesen lásd: http://osaarchivum.org/index.php?option=com_content&view=article&id=2106&Itemid=22588dang=hu)
[3] http://osaarchivum.org/files/fa/999/4/1/koordinacios/1967/koord_biz_67_dat_nelk.pdf
[4] A nemzetbiztonsági célú titkos információgyűjtéssel a tanulmány éppen a jelzett okból csak érintőlegesen foglalkozik. Annyi azonban megjegyzendő, hogy a későbbi Nbtv. jogállami szempontból is tűrhető elvi megoldásokat talált az "átjárásra", csak az elvi megoldások alacsonyabb szintű jogszabályba történő átültetése maradt el. Ez jogbiztonsági szempontból mindig is kritika tárgyát képezte, de mivel 4-5 évvel ezelőttig viszonylag kevés olyan ügy volt, amely az Nbtv. hatálya alá eső titkos információgyűjtés következményeként büntetőeljárásba torkollott, ez nem okozott nagyobb problémát. Az utolsó 4-5 évről azonban ebben a tekintetben sem deríthető fel semmi, mivel a közben bevezetett megismerési korlátozások, egyes jogintézmények eltörlése (pl. a Nbtv. vonatkozásában speciális hatáskörrel rendelkező adatvédelmi biztos) a valódi, érdemi információhoz való hozzáférést ellehetetlenítették; egzisztencialista "elemzők" meta- és parafrázisaira, bulvársajtóforrásokra viszont igényes jogi tanulmány nem alapozhat.
[5] Például Finszter Géza: Az alkotmányos büntetőeljárás és a nyomozás, Fundamentum, 1997/2, 110-111; Szikinger István: A nemzetbiztonság védelmének alkotmányos korlátai és lehetőségei egy jogállamban (Előadás kézirata 1998); Török Zsolt: Titkos információgyűjtés és titkos adatszerzés során beszerzett bizonyítékok értékelése a bíróság előtt, Ügyészek Lapja, 2005/6, 19-31; Bejczi Alexandra: A titkos információgyűjtés célhoz kötöttsége, Rendészeti Szemle, 2006/7-8, 126-127; Kadlót Erzsébet: Vékony jégen. A titkos eszközök alkalmazásának határai, Belügyi Szeme, 2011/1, 56-81.
[6] Ez lett az egyik kiváltó oka a későbbiekben kifejtendő bírói indítványoknak és az alkotmánybírósági határozat megszületésének.
[7] Az Rtv. előszeretettel használt olyan meghatározhatatlanul tág kört felölelő kifejezéseket, hogy "bűnös kapcsolat", ilyen-olyan elkövetői vagy sértetti csoporthoz "kötődő", emilyen-amolyan "típusú/jellegű" bűncselekménnyel "kapcsolatos", stb. Ezekkel jogilag nem lehet mit kezdeni. Ilyen alapon jutott el az értelmezés odáig, hogy a bűnös kapcsolat jelenthetett akár házasságtörést, a "gyermekekkel kapcsolatos" kitételből elindulva pedig akár a tartás elmulasztásának vétsége is megalapozhatta a titkos eszközök teljes tárházának bevetését; de gyermekekkel kapcsolatosnak minősülhetett az is, ha a vagyon elleni cselekmény sértettje gyermekekről gondoskodott, és a gyermektartás összege is benne volt az ellopott pénzben. Pusztán az ügyben eljáró nyomozó önmérsékletére nem lehet bízni a norma értelmezési tartományát; a titkos eszköz alkalmazása sokkal komolyabb alapjogi kérdés ennél. A joggal való visszaélés melegágya, ha töltelékszavak engedik meg a különleges intézkedés alkalmazását, noha valójában nem is a jól látszó bűncselekmény felderítése a mögöttes motívum, hanem a "tapogatózás" az iránt, hogy mások által elkövetett cselekményekről lehet-e tudomása az érintettnek.
[8] Ilyenek voltak például a feljelentés megtétele vonatkozásában a haladéktalanság meghatározása tett gondolatkísérletek, a lakás fogalmának állandó kiterjesztéséről folyó értekezések, az időtartamra vonatkozó kényszerű megállapítások.
[9] "Remekbe szabott" termékei ennek például: 74/2009. BK vélemény, 78/2008. BK vélemény.
[10] Összefoglalóan lásd 19/2009. (II. 25.) AB határozat.
[11] Az elévülésre vonatkozó - az igazságtételi csomag első elemét képező - döntés. Részletesen erről lásd Sólyom László: Az alkotmánybíráskodás kezdetei Magyarországon, Budapest, Osiris, 2001. (A Kontroll mércéje c. fejezetben, 395. és azt követő oldalak)
[12] 42/2005. (XI. 14.) AB határozat, ABH 2005, 504, 518.
[13] 2/2007. (I. 24.) AB határozat.
[14] 15/1991. AB határozat, ABH 1991, 40, 41-43.
[15] Mi más oknál fogva kerülne sor egy büntetőeljárásban a titkos eszköz alkalmazására, mint bűnüldözési érdekből. Ez tehát olyan indok/feltétel, amellyel még semmit nem mondott a jogalkotó; ezt konkretizálni kell. A tényekhez tartozik, hogy az Rtv-ben eredetileg a bűnmegelőzési érdek is szerepelt, de ezt egyszerűen fogalmi képtelenségnek ítélte az Alkotmánybíróság, és az erre vonatkozó részeket radikálisan kiküszöbölte a törvényből.
[16] Erre mondta az amerikai Duke egyetem professzora, hogy a demokrácia megcsúfolása a közvéleményre hivatkozni olyan kérdésekben, amelyekhez kellő tájékozottság szükségképpeni hiánya miatt a társadalom többsége nem is érthet.
[17] Nixon kampányának a társadalmi feszültségek kezelésére vonatkozó részében jelent meg hivatalosan is a "szabadság vagy biztonság" közötti választás populista eszméje. Valójában ez nála is hiánypótló szerepet töltött be, mert elődjéhez (a sok tekintetben eredményes kísérleteket felmutató Johnsonhoz, illetve a Johnson-adminisztrációhoz) képest egyáltalán nem vol-
- 71/72 -
tak új eszközei a bűnözés kezelésére. Az pedig, hogy a téves jelszó mögé bújtatott válságkezelés milyen "eredményt" hozott (azaz nem hozott), közismert tény.
[18] Ennek elemzéséről szól David Garland skót-amerikai jogtudós munkásságának utolsó 20 éve, melynek lényeges alapjai már a Punishment and Modern Society (Oxford, 1990) című munkájában is megtalálhatók.
[19] Erről részletesen lásd Alan Dershowitz: Why Terrorism Works, New Haven and London, Yale University Press 2002, 139-143. A jelenségről magyar nyelven közérthető összefoglalót közöl például Filó Mihály: Az inkvizítor védelmében - a kínzás jogállami apológiája, Fundamentum, 2005/3, 89-97; Korinek László: A bűnüldözés alkotmányos alapjai, Közjogi Szemle, 2008/1, 37-44.
[20] Részletesen erről lásd Andreas Ransiek: A büntetőeljárás során alkalmazott lehallgatás és a lakás alkotmányjogi védelme, Magyar Jog, 1998/2, 123-127.
[21] BvR 370, 595/07.
[22] 1 BvR 454/71 vom 31.01.1973 BverfGE 34, 238(245); 2 BvR 1062/87 vom 14.09. 1989. BverfGE 80 367; 1 BVR 1084/99 vom 03.03 2004 BverfGE 109, 279 (309-313.)
[23] A tényekhez tartozik, hogy az online szférához való, titkos eszközökkel történő széles körű hozzáférés Európában Svájcban merült fel először, majd a Computer Misuse Act 1990, Regulation of Investigatory Powers Act 2000 az Egyesült Királyságban is bevezette, és 2007-ben Ausztria is törvényt alkotott az Online-Fahndung szabályozásáról (tíz évi szabadságvesztéssel fenyegetett bűncselekmények esetére). 2004-ben Franciaország, Írország, Nagy-Britannia, Svédország - Franciaország támogatásával - kezdeményezte a készletező adattárolásra vonatkozó kerethatározat elfogadását is az Európai Unióban, ám a Parlament ezt elutasította.
[24] A teljességhez hozzátartozik, hogy a korlátozott és igazolt célok szerinti készletezésre és az adatok büntetőeljárásban történő felhasználására vonatkozó, a későbbiekben megszületett 2006/24 EK irányelv nemzeti jogba való átültetése is számos országban további alkotmányos vitákat generált és generál. Ez a jelenség azonban nem keverhető össze az online házkutatás titkos eszközként való alkalmazásával, még akkor sem, ha a törvényhozás rendszerint szóról szóra ugyanazokat a hibákat követi el az átültetéskor, mint a titkos eszközök alkalmazásának önerős megteremtésekor. Az irányelvvel kapcsolatos következmények azonban önálló dolgozat megírását igényelnék.
[25] Megjegyzendő, hogy a német alkotmánybíróság még az erdei "sétát" is védelem alá helyezte, pontosan azon az alapon, hogy az nem lakásban, nem ahhoz tartozó bekerített helyen folyik (amire volt engedély), hanem olyan területen, ahová engedély nem is kérhető, és ahol az érintettek éppen a kommunikációjuk titkosságát kívánták biztosítani.
[27] A legmeglepőbb érveléssel ebben a körben akkor találkoztam, amikor a nyomozó hatóság tagja egy négyezer oldalt meghaladó, tartalmilag üres lehallgatási, megfigyelési jelentés átadását követően kérdésre kifejtette, hogy a maximális ideig tartó lehallgatástól, az iroda és a lakás bekamerázásától valójában nem is vártak semmilyen eredményt, mert a terhelt nagyon okos, az üzleti könyveiben sem találtak semmit - mert nyilván ügyel rá, hogy hogy sehol ne hagyjon maga után nyomot -, de reménykedtek abban, hogy esetleg mégis elszólja magát, esetleg a levelezésében találnak gyanús momentumot, vagy megy hozzá valaki, akivel már tudnak majd büntetőjogilag is mit kezdeni. Ez számomra azt sugallta, hogy nem is volt olyan információja a hatóságnak, amit lehetett volna ellenőrizni ezekkel az eszközökkel; sőt, semmilyen információja nem volt, és valójában nem is lehet tudni, hogy pontosan mit akartak a terhelttől.
[28] Miután már azon is vita "kollaborált", hogy ki a harmadik személy, jelzem: a dogmatikai szokásjognak megfelelően mindenkit annak tekintek a célszemélyen és a hatóságon kívül. Ez az alkotmánybírósági gyakorlatnak megfelelő értelmezés.
[29] 49/1998. (XI. 27.) AB határozat.
[30] Sajnálatos tény, hogy ez az ellenőrzés nem is működik. A bírák menet közben - bár lenne rá joguk - nem kérik be a beavatkozás igazolásának ellenőrzése érdekében az iratokat. Egyetlen olyan ügyről sem tudunk, amikor ez megtörtént volna. Ezt a bírák sem tagadják, de objektív bizonyíték erre, hogy mióta egyáltalán van bírói engedélyezés - azaz több mint húsz éve -, még egyetlen esetről sem értesültünk, amikor a bíró menet közben megvonta volna az engedélyt. Tekintve, hogy még a váderedményességi mutató is "csak" 97-98%-os, teljességgel lehetetlen, hogy a kivételes eszköz alkalmazásával soha nem lett volna probléma.
[31] 9/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1992, 59, 70.
[32] Részletesen lásd például 11/1992. (III. 5.) AB határozat, ABH 1992, 77, 92.; 26/1999. (IX. 8.) AB határozat; 14/2004. (V. 7.) AB határozat.
[33] Az Abh.-t követő további döntések az itt taglalt kérdések szempontjából újdonságokat már nem hoztak, de a teljes körűség okán itt megemlítendők: 3193/2015. (X. 7.) AB végzés, 3037/2014 (III. 13.) AB határozat, 2/2014 (I. 21.) AB határozat, 9/2014. (III. 21.) AB határozat, 3077/2013. (III. 27.) AB végzés, 32/2013. (III. 27.) AB végzés, 32/2013 (XI. 22.) AB határozat, 3269/2012. (X. 4.) AB határozat.
- 72/73 -
[34] Ezzel szemben nálunk egész komoly ideológia épült arra, hogy a pre szakasz eseményeire nem vonatkoztathatók a büntetőeljárási garanciák, mivel ilyenkor valójában még a büntetőeljáráson kívül vagyunk, s mi tagadás, az Alkotmánybíróság döntései sem léptek túl ezen a garanciális szempontok meghatározásakor.
[35] Klass és mások Németország elleni ügye, no. 5029/71, September 6, 1978; Halford Egyesült Királyság elleni ügye, no. 20605, June 25, 1997.
[36] Legfontosabb határozatok: Klass és mások Németország elleni ügye, no. 5029/71, September 6, 1978; Malone Egyesült Királyság elleni ügye, no. 8691/79, August 2, 1984; Leander Svédország elleni ügye, no. 9248/81, March 26, 1987; Z. Finnország elleni ügye, no. 22009/93, February 25, 1997; Halford Egyesült Királyság elleni ügye, no. 20605, June 25, 1997;; P. G. és J. H. Egyesült Királyság elleni ügye, no. 44787, September 25, 2001; Hatton és mások Egyesült Királyság elleni ügye, no. 36022/97, October 2, 2001; Hadzhiev Bulgária elleni ügye, no. 22373/04, October 23, 2012; Telegraaf Media Nederland Landeleijke Media B. V. és mások Hollandia elleni ügye, no. 39315/06, November 22, 2012; Valenzuela Contreras Spanyolország elleni ügye, no 58/1997/842/1048, July 30, 1998; Kopp Svájc elleni ügye, no. 13/1997/797/1000, March 25, 1998; Szabó és Vissy Magyarország elleni ügye [GC], no 37138/14, January 12, 2016.
[37] A Bíróság úgy ítélte meg: nemigen helyeselhető az a gyakorlat, hogy a lehallgatást postai tisztviselő végzi, s ennek során ő szelektálja, hogy az információk fontosak-e avagy sem, illetve közülük melyek tartoznak az ügyvédi titok körébe. Megjegyzendő, hogy Magyarországon is csak e döntés után került sor a Szakszolgálat és a telefontársaságok kapcsolatának átalakítására. Korábban ugyanis a Szakszolgálat csak megrendelőként és a technika biztosítójaként, telepítőjeként, "szakmai irányítóként" járt el; a humánerőforrást a telefontársaság adta. A kérdést véglegesen rendező Ek. tv. csak 2003-ban, a Korm. R.1. 2004-ben, a Korm. R.2. 2005-ben született meg.
[38] Az őrizetbe vétel ott nem valamennyi bűncselekményhez társulhat automatikusan, a büntetési tétel meghatározásánál pedig a nem mindig könnyen követhető mutatók szerinti súlyozás az irányadó.
[39] Ez alól is van azonban kivétel: pl. Spanyolországban bírói mérlegelés nélkül engedélyezni kell a telefonlehallgatást, ha az alkalmazás speciális feltételeként megjelölt valamely konkrét cselekmény megvalósul. A "megvalósulás" alatt a hazai fogalmak szerinti előkészület vagy kísérlet is értendő.
[40] Ezzel azért nem érdemes itt foglalkozni, mert a titkos eszközök mellett, a leplezett eszközök közé a törvényhozó számos más jogintézményt is besorol.
[41] 46/1991. (IX. 10.) AB határozat.
[42] Közismert, hogy ha egy békát egy tál meleg vízbe teszünk, reflexszerűen kiugrik abból, mert elviselhetetlenül kellemetlennek találja a hirtelen meleget. Ha azonban ugyanazt a békát egy tál hideg vízbe rakjuk, majd a vizet lassan, fokozatosan melegítjük, akkor a béka gyakorlatilag megfőzhető, mert nem érzékeli a víz hőmérsékletének változását.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző ügyvéd.
Visszaugrás
