A nemzetközi magánjogról szóló 1979. évi 13. törvényerejű rendelet (a továbbiakban: Nmjtvr.) felsőbírósági gyakorlatát bemutató és elemző összefoglaló második része az alkalmazandó jogra vonatkozó rendelkezéseket vizsgálja. Az első részben követett szerkesztési elvvel ellentétben a második rész külön elemzi az Nmjtvr. I. fejezetében foglalt általános szabályokhoz kapcsolódó esetjogot, illetve a további fejezetekben meghatározott konkrét kollíziós normák alkalmazását. Ennek oka az, hogy az Nmjtvr. általános szabályai az irányadó jog meghatározása és tényleges érvényesülése körében olyan nagy jelentőségű, az egyes kollíziós normák alkalmazásától független problémákat vetnek fel, amelyek önálló és hangsúlyos tárgyalása indokolt. Nem tér ki viszont a második rész azokra az általános kérdésekre, amelyeket az első rész a joghatósághoz kapcsolódóan már elemzett.
Az összefoglaló második része mindenek előtt azokra a jogterületekre koncentrál, amelyeket az uniós nemzetközi magánjogi rendeletek nem vagy nem teljes körűen harmonizáltak, és ahol így az új nemzetközi magánjogi kódex tartalmát tekintve a magyar jogalkotónak valódi mozgástere nyílik. Egyes esetekben azonban a már uniós szabályozás alá vont területekre vonatkozó Nmjtvr.-rendelkezések joggyakorlata sem érdektelen, mert a magyar bíróságok gyakran - és megkérdőjelezhető módon - az Nmjtvr. rendelkezéseit és joggyakorlatát hívják segítségül a nem egyértelmű uniós jog értelmezéséhez ahelyett, hogy az Európai Unió Bíróságánál előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményeznének.[1] Ebben a körben az összefoglaló célja, hogy jelezze amennyiben az Nmjtvr. esetlegesen továbbélő gyakorlata inkompatibilis lenne az uniós nemzetközi magánjogi rendeletekkel.
Az Nmjtvr. 2. §-a kizárja az Nmjtvr. alkalmazását olyan kérdésben, amelyet nemzetközi szerződés szabályoz. A jogszabályhely - leszámítva a jogszabályhely uniós jog alkalmazására történő vonatkoztatását, amelyet az összefoglaló első része vizsgált - elsősorban nem elméleti, hanem gyakorlati problémákat vet fel. A bíróságoknak esetenként gondot jelent annak megállapítása, hogy létezik-e a felmerülő kérdésre vonatkozó nemzetközi szerződés, többoldalú szerződés esetén az adott időállapotban mely államok voltak annak részesei, illetve ütköző nemzetközi rezsimek esetén melyik lesz az irányadó norma.
Nemzetközi szerződés alkalmazása esetén a nemzetközi szerződésben szereplő fogalmak értelmezését is a nemzetközi szerződés szövege és célja alapján kell elvégezni, az Nmjtvr. fogalommeghatározásai nem irányadóak.[2] Abban az esetben, ha valamely - egyébként hatálya alá tartozó - jogkérdésről a nemzetközi szerződés nem tartalmaz rendelkezést és nem szabályozza a joghézag kitöltésének módját sem, akkor az adott jogkérdésre az Nmjtvr. által kijelölt jog szabályait kell alkalmazni.[3]
Speciális kérdéseket vet fel a Bécsi Vételi Egyezmény[4] és az Nmjtvr., illetve a Róma I. rendelet viszonya, mivel a magyar bírói gyakorlatnak nem sikerült egységes álláspontot kialakítania a Bécsi Vételi Egyezmény közvetlen (autonóm módon, egységes anyagi jogi szabályozóként történő) vagy közvetett (az Nmjtvr. által meghatározott jogrendszer részeként történő) érvényesülése tekintetében. A joggyakorlat hajlott arra, hogy a közvetett érvényesülést támogassa, amennyiben ez lehetővé tette a Magyarország által a Bécsi Vételi Egyezmény 96. cikke alapján tett alakisági fenntartás megkerülését.[5] Ma már ennek a problémának nincsen gyakorlati jelentősége, mert a magyar jog szerint a külkereskedelmi szerződések tekintetében sem érvényesülnek a belkereskedelmi szerződésekhez képest eltérő alakisági követelmények. A jogirodalom a közvetlen érvényesülés mellett foglal állást, mert az egységes anyagi jogi szabályok meghatározásának éppen az a célja, hogy a kollíziós szabályok alkalmazását szükségtelenné tegye. A közvetlen alkalmazás áll közelebb az Nmjtvr. 2. §-ának valódi értelméhez is, hiszen a Bécsi Vételi Egyezmény 1. cikke maga határozza meg az alkalmazás körét, és maga rendelkezik úgy, hogy a nemzetközi magánjogi szabályoknak csak akkor van jelentősége, ha nem található mindkét szerződő fél telephelye szerződő állam területén. Ez tehát olyan kérdés, amit a nemzetközi szerződés szabályoz, és amire vonatkozóan így az Nmjtvr. nem alkalmazható. Ez az álláspont analóg módon irányadó a Róma I. rendelet 25. cikk (1) bekezdésének értelmezésére is: a szerzők többsége szerint a Róma I. rendelet eleve nem alkalmazható az anyagi jogi harmonizációs eszközökkel kapcsolatban (a Bécsi Vételi Egyezmény mellett többek között a CMR Egyezményre sem), de az ettől eltérő kisebbségi álláspont
- 882/883 -
is kizárja a Róma I. rendelet 25. cikk (1) bekezdése alapján annak érvényesülését a Bécsi Vételi Egyezménnyel vagy a CMR Egyezménnyel szemben. Az irányadó jog meghatározásának egyébként a Bécsi Vételi Egyezmény közvetlen érvényesülése esetén is marad funkciója: kifejezett rendelkezés hiányában hézagpótló jelleggel (7. cikk), illetve a hatálya alá nem tartozó kérdésekben az eljáró fórum nemzetközi magánjogi szabályai alapján irányadó jog rendelkezéseit kell alkalmazni.
Bár a tovább- és visszautalás (renvoi) a nemzetközi magánjog egyik állandó és meghatározó témája, a vonatkozó jogszabályhelyet a magyar bíróságok gyakorlatilag nem alkalmazzák. A vizsgált joganyagban egyetlen eset azonosítható, ahol a kérdés felmerült, és itt a fél továbbutalásra való hivatkozását a bíróság elutasította.[6] A ritka alkalmazás praktikus oka, hogy a külföldi jog tartalmának megállapítása során a felek és a bíróság annak anyagi jogi szabályait igyekeznek feltárni, és ez a feladat önmagában is komoly szakmai kihívást jelent. A magyar jogirodalom némi fenntartással viseltetik az Nmjtvr. 4. §-ával szemben annak elfogult és túlságosan leegyszerűsítő megközelítése miatt.[7] Nem valószínű azonban, hogy a megfogalmazás módosítása - bármilyen formát is öltsön - nagyobb gyakorlati jelentőséggel ruházhatná fel a szakaszt. A bíróságok számára a visszautalás elfogadása jelenthet bizonyos segítséget az ügy gyorsabb és autentikus elbírálásához. Ennek esetleges elhagyása az új kódexben azt eredményezné, hogy a rendelkezés minden gyakorlati jelentőségét elveszíti. E körben hangsúlyozni kell azt is, hogy az uniós nemzetközi magánjogi normák mindegyike tartalmaz önálló renvoi szabályozást, ami felülírja az Nmjtvr. 4. §-át.
Az Nmjtvr. 5. § (1) bekezdésének joggyakorlata igen heterogén. Általánosnak az a megközelítés tekinthető, hogy a bíróságnak a külföldi jog alkalmazása szükségességét hivatalból kell észlelnie, és annak tartalma felől hivatalból kell tájékozódnia. Ennek elmulasztása rendszerint olyan lényeges jogszabálysértés, ami másodfokú vagy felülvizsgálati eljárásban nem orvosolható, és a határozat hatályon kívül helyezését teszi szükségessé.[8] Egyes bíróságok másodfokú eljárásban a hatályon kívül helyezés elkerülése érdekében nyilatkoztatják a feleket, hogy az Nmjtvr. 9. §-a értelmében közösen kérik-e a külföldi jog alkalmazásának mellőzését,[9] ez a gyakorlat azonban nem vált általánossá. Van precedens arra is, hogy a bíróság a külföldi jog tartalmát külön bizonyítás nélkül azonosnak tekintette a magyar joggal, amit a felek nem kifogásoltak. Találhatóak olyan ítéletek, amelyek e részükben jogerőre emelkedtek[10], más esetekben ez hatályon kívül helyezési ok volt.[11]
Nem egységes a joggyakorlat azonban abban a tekintetben, hogy a "hivatalbóli" tájékozódás kizárólag hivatalos források igénybevételének lehetőségét jelenti, vagy a bíróság egyéb forrásokat is felhasználhat, különösen akkor, ha a jog így megállapított tartalmát a felek nem vitatják. Egyes bíróságok álláspontja szerint a fél által szolgáltatott jogszabálytartalom figyelembe vehető, ha a másik fél azt nem vitatja.[12] Más bíróságok ezt a megközelítést kifejezetten elutasítják.[13] Ugyancsak különböző álláspontok ütköznek a bíróság tudomásának jelentőségével kapcsolatban. Egyes bíróságok a hivatalos tájékozódást mellőzték, ha az alkalmazandó jog tartalmát ismerték[14], más bíróságok az igazságügyért felelős miniszter megkeresését tekintik az egyetlen elfogadható forrásnak.[15] Az igazságügyért felelős miniszter által adott vagy továbbított tájékoztatást a külföldi jog tartalmáról a bíróságok azonban nem minden esetben találták kielégítőnek. Ilyen esetben a másodfokon vagy felülvizsgálati bíróságként eljáró fórumok a határozatot hatályon kívül helyezték, és további források felhasználásával, szükség esetén a felek közreműködésének igénybevételével új eljárásra utasítottak.[16]
Hasonló módon megoszlanak az álláspontok a tekintetben, hogy a külföldi jogszabályszövegek hivatalos vagy egyszerű fordítása szükséges-e a külföldi jog tartalmának megállapításához. Egyes határozatok a fél által biztosított egyszerű fordítást nem tekintették elégségesnek még akkor sem, ha azt a másik fél is elfogadta.[17] Más esetben viszont a fél által biztosított egyszerű fordítást még a másik fél kifogása ellenére is irányadónak tekintette a bíróság, mert a kifogásoló fél nem jelölte meg konkrétan, hogy a fordítás mely részeit tekinti problémásnak.[18] Megint más esetben a bíróság fordítás beszerzését nem is látta szükségesnek, mert a jogszabály nyelvét ismerte.[19] A dokumentum nyelvét nem értő bíróság olykor az igazságügyért felelős minisztertől kér felvilágosítást az irat tartalmáról.[20] A kérdés egységes szabályozást igényel azért is, mert a külföldi jog tartalmára vonatkozó dokumentumok bemutatásának eljárásjogi természete nem egyértelmű. Ez az eljárási cselekmény nem feltétlenül minősül a Pp. 190. §-a szerinti okirati bizonyításnak. Az Nmjtvr. 66. §-a szerinti törvénybizonyítvány bemutatása felfogható okirati bizonyításnak is, de (akár hivatalos) internetes forrásokból kinyomtatott jogszabályszöveg bemutatása aligha tekinthető annak.
Ez a dilemma átvezet ahhoz az alapvető problémához, hogy a külföldi jog tartalmának megállapítása mennyiben bizonyítási kérdés. Az uralkodó álláspont szerint a külföldi jog tartalmának megállapítása nem ténybizonyítás, így a Pp. 164. § (1) bekezdése szerinti bizonyítási kötelezettség ebben a körben nem érvényesülhet: a külföldi jog tartalmára vonatkozó sikertelen megállapítási kísérlet jogkövetkezménye nem a felperes pervesztessége lesz, hanem az, hogy az Nmjtvr. 5. § (3) bekezdése értelmében a magyar jogot kell alkalmazni.[21] Ettől függetlenül egyes alsóbb fokú bíróságok gyakorlatában nem ismeretlen az, hogy a felperest a pervesztesség terhe mellett kötelezik az alkalmazandó jog bizonyítására, legtöbbször a jogellenesség bizonyításának részeként.[22]
A külföldi jog tartalmának megállapítására szolgáló források felhasználásában és értékelésében az eljáró bíróságok mozgástere igen nagy. Részben erre vezethető vissza, hogy e tekintetben sem alakultak ki egységes standardok. Az igazságügyért felelős miniszter által továbbított, külföldi államtól származó jogról való tájékoztatást a bíróságok irányadó-
- 883/884 -
ként fogadják el akkor is, ha a tájékoztatást szolgáltató állam maga peres fél az ügyben.[23] Bizonyos esetekben közvetlenül a felperes jogi képviselőjétől vagy alkalmazott jogászaitól származó tájékoztatást a bíróság megfelelőnek minősített, más esetekben a fél által csatolt, független egyetemi tanári szakvélemény nem minősült elfogadhatónak.[24]
A bírói gyakorlat egységes abban, hogy a külföldi jog tartalmának megállapíthatóságát nem befolyásolja az, hogy a szabályozás többféleképpen is értelmezhető, homályos vagy általános.[25] Ezek olyan körülmények, amelyeket a bíróságoknak jogértelmezési módszerekkel kell kezelnie, és önmagukban nem jelentenek elégséges okot a külföldi jog mellőzésére. Ugyanakkor elképzelhető, hogy a külföldi partnerszervek együttműködésének hiánya vagy más objektív körülmények miatt a külföldi jog tartalma elvileg megismerhető lenne ugyan, de a gyakorlatban a törekvések több év alatt sem vezettek eredményre. Az ilyen helyzetek esetére indokolt lenne az új nemzetközi magánjogi kódexbe az Nmjtvr. 5. § (3) bekezdését olyan formában átemelni, ami a külföldi jog tartalmának "ésszerű időn belüli" megállapíthatatlansága esetére teszi lehetővé a magyar jog alkalmazását.[26]
A 8001/2001. IM tájékoztató visszavonása - a jogalkotásról szóló 2010. évi CXXX. törvény 47. §-a értelmében a jogi iránymutatások visszavontnak minősülnek - óta nincsen olyan normatív előírás, ami szabályozná az igazságügyért felelős miniszter és a bíróságok kapcsolatát az Nmjtvr. 5. § (2) bekezdése szerinti együttműködés során. Ennek pótlása a jövőre nézve mindenképpen hasznos lenne. Ez a szabályozás vagy megállapodás természetesen kívül esne az új nemzetközi magánjogi kódex keretein, de praktikus lenne azzal párhuzamosan előkészíteni.
A külföldi jog alkalmazásával kapcsolatos viszonosságnak és a viszonosság vélelmének nincsen érdemi magyar bírósági gyakorlata. A viszonosság kérdése a joggyakorlatban a külföldi határozatok hazai elismerésével kapcsolatban merül fel, ez azonban nem az Nmjtvr. 6. §-a, hanem az Nmjtvr. 72-73. §-ainak hatálya alá tartozik. E szakaszok egyértelmű és világos szabályozást adnak, ami nem biztosít mérlegelési lehetőséget a bíróságok számára a viszonosság fennállásának megállapítása, illetve alkalmazása során. A szabályozás fenntartása indokolt.
Ellentétben a választottbírósági határozatok érvénytelenítésével, ahol a bíróságok gyakran szembesülnek a közrend fogalmának értelmezésével, az Nmjtvr. alkalmazása során ez a jogkérdés viszonylag ritkán merül fel. Az áttekintett joggyakorlat egységes abban, hogy önmagában a magyar jogrend eltérő szabályozása nem lehet oka a közrendbe ütközés megállapításának. Ezen túlmenően azonban az ítéletek nem adnak határozott támpontokat a közrend fogalmának meghatározásához. Ez önmagában nem feltétlenül indokolna jogalkotói beavatkozást, azonban egyes ítéletekből az tűnik ki, hogy a bíróságok esetenként a közrend koncepcióját nem tudják rendszertanilag megnyugtatóan elhelyezni. Egy ítéletben a közrend fogalmát a Btk. közrend védelmét szolgáló bűncselekményi tényállásaira hivatkozással kísérelte meghatározni a bíróság.[27] Más ügyben a bíróság azt a megállapítást tette, hogy a devizahatósági engedély hiánya önmagában nem ütközik közrendbe, és nem ad alapot a felek által kikötött külföldi jog mellőzésére, ami nehezen értelmezhető, hiszen a devizahatósági engedély hiánya aligha minősül a külföldi jog tartalmának.[28] Erre tekintettel hasznos lenne legalább egy generális, orientációs jellegű definíció elhelyezése az új kódexben, ami megfelelő általános iránymutatást ad, de nem szűkíti le túlságosan a bíróságok mozgásterét.
A 7. § (2) bekezdése ma már teljesen funkció nélküli. Az új kódexben annak elhagyása javasolt.
A csalárd kapcsolással összefüggő joggyakorlat igen csekély. Rendszerint a külföldi jog alkalmazásának mellőzését indítványozó fél előterjesztésére, de esetenként hivatalból is vizsgálja a bíróság a csalárd kapcsolást. A joggyakorlat szerint, ha legalább egy általánosan elfogadott valódi (nem mesterséges vagy színlelt) kapcsoló elem található a jogügylet és a választott jog között, a csalárd kapcsolás nem állapítható meg. Az áttekintett ügyek alapján nem adható érdemi iránymutatás arra vonatkozóan, hogy a külföldi elem mesterséges vagy színlelt jellege milyen szempontok alapján vizsgálandó.
Az uniós magánjogi rendeletek széles körben alkalmazzák azt az elvet, hogy egyes - főleg aszimmetrikus jogviszonyokban - a jogválasztással a felek az egyébként irányadó jog kógens szabályait nem kerülhetik meg. Ez a megoldás egyrészt praktikusabb, mint a csalárd kapcsolás tilalma, másrészt jobban megfelel a félautonómia követelményeinek, mert nem teszi szükségessé a nemzetközi elem színleltségének vizsgálatát, és a jogválasztás joghatásait csak azokon a területeken zárja ki, ahol ez valóban indokolt. Hasonló megoldást kellene alkalmaznia az új nemzetközi magánjogi kódexnek is.
Az Nmjtvr. 9. §-ának joggyakorlata kifejezetten problematikus. A bíróságok a legritkább esetben nyilatkoztatják a feleket a külföldi jog mellőzéséről. A jogszabályhely alkalmazására tipikusan jogorvoslati eljárásban vagy az elsőfokú eljárás előrehaladott szakaszában és a felek ráutaló magatartással előterjesztett közös kérelmére hivatkozással kerül sor: ha az alperes a magyar jog alapján előterjesztett keresettel szemben a magyar jog alapján védekezik, és csak a perindítás után több évvel a fellebbezésében vagy felülvizsgálati kérelmében hivatkozik az irányadó külföldi jogra, ezt a bíróság nem fogja figyelembe venni.[29] A legutóbbi iránymutató joggyakorlat értelmében önmagában a magyar bíróság előtti perindítás nem tekinthető a külföldi jog alkalmazásáról való lemondásnak, de ezekben az esetekben a peres fél magyar jog szerinti keresete, illetve védekezése és az indokolatlan késedelem a külföldi jog mellőzésének vitatását illetően többlettényállási elem.[30] Továbbra sem kizárt tehát, hogy a bíróságok a perbebocsátkozás analógiájára értelmezzék az Nmjtvr. 9. §-át, ami - minden praktikus hozadéka ellenére - nem felel meg sem a jogszabályhely céljának, sem
- 884/885 -
nyelvtani értelmezésének. Amennyiben a jogalkotó ezt a gyakorlatot az új nemzetközi magánjogi kódexben nem kívánja támogatni, akkor egyértelmű megfogalmazással a felek "kifejezett" közös kérelme esetére kell korlátoznia a külföldi jog mellőzését.
A személyek jog- és cselekvőképességét természetes és jogi személyek esetében a bíróságok azok személyes joga alapján általában problémamentesen meg tudják ítélni. Igaz ez abban az esetben is, ha az adott jogi személy típust a magyar jog nem ismeri (például az osztrák jogban megtalálható "nyugvó hagyaték" esetében).[31] A felhívott jogszabályi hivatkozások kapcsán azonban megfigyelhető egyfajta bizonytalanság: a bíróságok rendszerint akkor is a II. fejezet rendelkezéseire hivatkoznak, amikor valójában a perbeli jog- és cselekvőképességet ítélik meg, ennek jogalapja pedig helyesen az Nmjtvr. 64. §-a lenne. A gyakorlati jelentősége ennek abból a szempontból korlátozott, hogy mindkét jogszabályhely a fél személyes jogára mutat, de egy személy jogképessége, illetve perbeli jog- és cselekvőképessége nem feltétlenül esik egybe külföldi jogrendszerekben sem, és ezt a bíróságoknak elkülönülten kellene vizsgálniuk.
Problematikus viszont egyes esetekben a nemzetközi szervezetek, illetve a külföldi állam vagy állami szerv jog- és cselekvőképességének meghatározása. Nemzetközi szervezetek esetében elvileg az Nmjtvr. 2. §-a értelmében a bíróságoknak automatikusan az irányadó nemzetközi szerződéseket kellene figyelembe venniük[32], de szerencsés lenne a jogalkalmazás megkönnyítése érdekében kifejezetten rendelkezni erről. Egy ilyen jogszabályhely lehetőséget nyújtana arra is, hogy szabályozást nyerjen azon nemzetközi szervezetek (perbeli) jog- és cselekvőképességének elismerése, amelyeket létrehozó nemzetközi szerződéseknek Magyarország nem részese, de adott esetben magyar bíróságok előtt peres felek lehetnek, illetve jogaikról itt születhet döntés.
A külföldi állam és állami szervek jog- és cselekvőképességét általában az érintett állam joga szerint ítélik meg a bíróságok. A joggyakorlat áttekintése alapján itt két probléma merül fel. Gyakorlati probléma a Magyarországon működő diplomáciai képviseletek jogalanyiságának megállapítása. A bíróságok ilyen esetekben általában a külügyért vagy az igazságügyért felelős miniszter tájékoztatását kérik arról, hogy az adott állam joga szerint a külképviseletek önálló jogalanyok-e, és ennek megfelelően járnak el.[33] A másik probléma már jogértelmezési kérdéseket vet fel, amelyek az új nemzetközi magánjogi kódex szövegezése szempontjából is jelentősek. A konkrét esetben a bíróság külföldi állam perköltségbiztosíték alóli mentességét azon az alapon állapította meg, hogy a vonatkozó kétoldalú jogsegély-egyezmények ezt a külföldi állam állampolgárainak megadják, az egyezmények a jogi személyeket is állampolgárnak tekintik, az állam maga pedig rendszerint saját joga szerint jogi személy, vagy legalábbis jogképes.[34] Ez a gyakorlat nem feltétlenül következik az Nmjtvr. rendelkezéseiből: az Nmjtvr. ugyanis külön rendelkezik az államról mint jogalanyról, illetve a jogi személyekről. Az államot mint jogalanyt az Nmjtvr. viszont elsősorban a magyar államra tekintettel szabályozza - és itt sem a jogalanyiság, hanem az alkalmazandó jog szempontjából [Nmjtvr. 17. § (1) bek.]. Külföldi államokra vonatkozóan az Nmjtvr. mindössze utal arra, hogy a vonatkozó rendelkezések csak viszonosság esetén alkalmazhatóak [Nmjtvr. 17. § (2) bek.]. A szabályozásból egyértelműen hiányzik egy olyan rendelkezés, miszerint a külföldi - értelemszerűen a Magyarország által ekként elismert - állam és állami szerv saját joga szerint jogképes.
A külföldi jogi személyek jogalanyiságával kapcsolatos tipikus bizonyítási probléma, hogy a jogi személy hogyan és mikor került bejegyzésre[35], illetve a bejegyzési kérelem és a bejegyzés közötti időszakban jogképessége milyen terjedelmű.[36] E tekintetben a megkívánt igazolások forrásait és alakiságait illetően a gyakorlat meglehetősen heterogén.
A szerzői joggal kapcsolatban felmerülő leggyakoribb kollíziós probléma az, hogy más jog alkalmazandó a szerzői jogokat átruházó vagy azok gyakorlását átengedő szerződésekre, mint a szerzői jog védelmére. Ilyen esetben elképzelhető, hogy a szerződés, ami rendszerint több szerzői jog hatálya alá tartozó földrajzi területre vonatkozik, olyan jogosítványokat vagy jogügyleteket tartalmaz, amit az alkalmazott szerzői jog (magyar bíróságok előtt tipikusan a magyar jog) nem ismer vagy nem ismer el. A bíróságok ilyenkor rendszerint az Nmjtvr. 3. §-ára hivatkozással a szerződésben meghatározott jogosítványokat vagy tranzakciót a magyar szerzői jog által ismert legközelebb álló jogosítványként vagy tranzakcióként minősítik, és ekként részesítik védelemben.[37] Ez nyilvánvalóan nem az Nmjtvr. 3. §-ának rendeltetésszerű alkalmazása, hiszen az az alkalmazandó jog meghatározásához szükséges minősítésről rendelkezik, ezekben az esetekben pedig az alkalmazandó jog egyértelmű.
Általában véve is hasznos lenne a bíróságok számára, ha elvi iránymutatást kapnának azoknak az eseteknek a kollíziós kezeléséhez, ahol a jogügyletre (szerződésre) és a jogügylet alapján megváltozó jogokra (dologi jogok, szerzői jog, szabadalom stb.) eltérő jog alkalmazandó. Vizsgálandó, hogy ez a kodifikáció révén kezelhető probléma-e, és ha igen, milyen szövegezéssel oldható meg.
Az Nmjtvr. 20. §-át a bíróságok meglehetősen gyakran hívják fel iparjogvédelmi jogvitákban, annak ellenére, hogy számos nemzetközi egyezmény tartalmaz azt az Nmjtvr. 2. §-a értelmében felülíró rendelkezést. Nem egységes a bírói gyakorlat abban, hogy a jogszabályhely csak kollíziós vagy kollíziós és joghatósági szabályként is értelmezendő. Ez utóbbi értelmezés azzal a következménnyel jár, hogy magyar bíróság joghatósága minden esetben megállapítható lesz, ha Magyarországon (is) fennálló iparjogvédelmi jogosítvány sérelme a per tárgya.[38] A kizárólag kollíziós normakénti értelmezés pedig azt eredményezi, hogy magyar bíróság joghatósága kizárólagos, ha az Nmjtvr. 62/A. § f) pontja alapján, illetve kizárt, ha a 62/F. § f) pontja ez megállapítható, egyébként viszont az általános joghatósági
- 885/886 -
szabályok alkalmazandóak.[39] A rendszertani értelmezés alapján ez utóbbi álláspont támogatható.
A magyar bíróságok megállapítják joghatóságukat külföldön regisztrált domain név útján megvalósuló védjegybitorlás elbírálására, ha a védjegy Magyarországon oltalom alatt áll, és a honlap Magyarországon elérhető.[40]
A hallgatólagos jogválasztás kérdésével magyar bíróságok elvi éllel még nem foglalkoztak. Annyi bizonyos, hogy magyar bíróság előtti perindítás önmagában nem tekinthető egyben jogválasztásnak is, bár bizonyos többlettényállási elemek megléte esetén a külföldi jog alkalmazásáról való lemondást a joggyakorlat kifejezett nyilatkozat hiányában is megállapítja.[41]
A jogválasztás létrejöttét és érvényességét a bíróságok a szerződés egyéb elemeitől elkülönítve vizsgálják. A bíróság megállapítása szerint a felek között nem jött létre megállapodás a jogválasztásról akkor, ha a jogválasztási kikötést tartalmazó formanyomtatványt csak egyikük írta alá - függetlenül attól, hogy a szerződés a felek között egyéb tekintetben a teljesítéssel és elfogadással létrejött.[42] A jogválasztási kikötés érvényességét a magyar bíróságok az Nmjtvr. 3. §-ára hivatkozással rendszerint az Nmjtvr. vagy általában a magyar jog alapján vizsgálják.[43] Ez nem összeegyeztethető a Róma I. rendelet 3. cikk (5) bekezdése alapján alkalmazandó 10., 11. és 13. cikkeivel, amelyek főszabály szerint a rendelet alapján alkalmazandó jog szabályai alapján írják elő a kikötés létrejöttének és érvényességének vizsgálatát.
Nem egységes a joggyakorlat abban, hogy a feleknek milyen módon és milyen pontossággal kell megjelölniük az alkalmazandó jogot. Egy esetben a bíróság a "horvát Ptk." kikötését a horvát jog alkalmazása kikötésének tekintette, annak ellenére, hogy ilyen elnevezésű jogforrás a horvát jogrendszerben nincsen (a horvát kötelmi törvénykönyvet kellett alkalmazni).[44] Más esetben a bíróság azt a kikötést, hogy "a szerződésben nem szabályozott kérdésekben a magyar Ptk. rendelkezései irányadóak" nem tekintette érvényes jogválasztásnak arra hivatkozással, hogy a felek csak egy állam jogát köthetik ki a maga teljességében, nem pedig egy meghatározott jogszabály alkalmazását.[45] Ez utóbbi álláspont nem védhető. Természetesen a felek nem köthetik ki egy jogrendszer ellenében egy meghatározott jogszabály alkalmazását, vagyis, ha az adott jogviszonyra az adott jogrendszerben a kereskedelmi törvénykönyvet és nem a polgári törvénykönyvet kell alkalmazni, akkor a polgári törvénykönyv választása nem érvényesülhet. Ez azonban nem akadálya annak, hogy a felek jogválasztását érvényesnek tekintsük a választott jogrendszer vonatkozásában, ami nyilvánvalóan közelebb áll a felek vélhető akaratához.
Ennek analógiájára merül fel a Bécsi Vételi Egyezmény alkalmazása akkor, ha a felek valamely részes állam jogát vagy valamely részes állam konkrét jogszabályait jelölik meg alkalmazandó jogként. Viszonylag egyértelmű a jogi helyzet akkor, ha a felek valamely részes állam jogát jelölik meg alkalmazandó jogként, valamely konkrét jogszabályra utalás és a Bécsi Vételi Egyezmény kifejezett kizárása nélkül. Mivel a Bécsi Vételi Egyezmény a részes államok belső jogának része, ezért a részes állam jogának választása a Bécsi Vételi Egyezmény választását is jelenti. Egyes bíróságok - ha annak feltételei fennállnak - a Bécsi Vételi Egyezményt akkor is alkalmazzák, ha a felek a részes állam polgári törvénykönyvét jelölték meg a kikötésben, de a Bécsi Vételi Egyezmény alkalmazását kifejezetten nem zárták ki.[46] Található azonban a jogirodalomban e megoldást vitató álláspont.[47]
A magyar bíróságok az egyes szerződéstípusokat az Nmjtvr. 3. §-ára hivatkozással a magyar jog alapján minősítik, és így állapítják meg a kollíziós kapcsoló szabályt.[48] A Róma I. rendelet hasonló rendelkezést nem tartalmaz.
Komplex szerződések esetében a szerződés tartalmának pontos megállapítása előfeltétele a minősítésnek és az alkalmazandó jog megállapításának, ennek elmulasztása hatályon kívül helyezési ok.[49] A minősítés ettől függetlenül számos gyakorlati problémát vet fel komplex szerződések esetében, ezek a problémák azonban jogalkotási úton nem orvosolhatók. Egyszerű típusszerződések esetén a joggyakorlat a szerződéseket nem elnevezésük, hanem tartalmuk szerint ítéli meg[50], és egyéb tekintetben is viszonylag egységes és kiforrott: például a vételi jog (opció) kikötésére irányuló szerződést az adásvétel különös nemének tekinti, és ennek megfelelően minősíti.[51]
A Bécsi Vételi Egyezményt a bíróságok a választott jog részének tekintik, ha a kollíziós norma részes állam jogrendszerére mutat, és a felek a Bécsi Vételi Egyezmény alkalmazását kifejezetten nem zárták ki. Ugyanakkor valamennyi vizsgált esetben mindkét szerződő fél telephelye szerződő államban volt, így a Bécsi Vételi Egyezmény közvetlen alkalmazása is megállapítható lett volna.
A bíróságok az Nmjtvr. 29. §-a alapján egységesen a szerződésre alkalmazandó jogot veszik figyelembe a követelések elévülésével[52], illetve a követelések engedményezésével kapcsolatban.[53] Az elévülés tekintetében ez a gyakorlat megfelel a Róma I. rendelet 12. cikk (1) bekezdés d) pontjának. Az engedményezés tekintetében a Róma I. rendelet 14-15. cikkei az Nmjtvr. rendelkezéseinél lényegesen cizelláltabb szabályozást tartalmaznak, ennek magyar felsőbírósági gyakorlata még nem alakult ki.
A favor negotii elvének alkalmazása a magyar bírósági gyakorlatban aszimmetrikus: hozható példa arra, hogy magyar bíróság magyar jog szerint alakilag érvényes, de külföldi jog alapján érvénytelen megállapodást érvényesnek tekintett[54], ennek ellenkezőjére a szerződéses kötelmi jogviszonyok körében a vizsgált határozatokban nem ke-
- 886/887 -
rült sor. Alkalmazza viszont a magyar joggyakorlat az Nmjtvr. 29. § (2) bekezdését akkor, ha két külföldi jog alaki érvényességi szabályai ütköznek, és a szerződéskötés helye szerinti jog alapján alakilag érvényes szerződés a magyar kollíziós jog alapján kijelölt jog szerint alakilag érvénytelen lenne.[55]
Az új nemzetközi magánjogi kódex szempontjából különösen jelentős az Nmjtvr. 30. §-a, aminek értelmében az egyoldalú nyilatkozatokra az Nmjtvr. eltérő rendelkezése hiányában a szerződésekre vonatkozó szabályokat kell megfelelően alkalmazni. A Róma I. rendelet hatálya a szerződéses kötelezettségvállalásként nem értelmezhető egyoldalú jognyilatkozatokra nem terjed ki, az 1. cikk (2) bekezdés g) pontja pedig a képviselő kötelezettségvállalásának joghatásaival kapcsolatos kérdéseket kifejezetten kiveszi a rendelet hatálya alól. A meghatalmazásra mint egyoldalú nyilatkozatra irányadó jogot tehát az Nmjtvr. 30. §-a alapján kell megállapítani. A bírói gyakorlat szerint ez szerződéskötésre adott meghatalmazás esetén nem feltétlenül a megkötendő szerződésre irányadó jogot jelenti, hanem - az Nmjtvr. 28. §-ának alkalmazásával - azt a jogot, amelyhez a meghatalmazás legszorosabban kapcsolódik. Ha a meghatalmazás célja Magyarországon való képviselet, akkor arra a magyar jog lesz irányadó, függetlenül a megkötött vagy megkötendő szerződésekre irányadó jogtól.[56] Érdemes kiemelni, hogy a bíróság jogértelmezésében a "szerződésekre vonatkozó szabályok" az Nmjtvr. szerződésekre vonatkozó rendelkezéseit jelentették, nem pedig a Róma I. rendelet előírásait. A konkrét esetben a felek azt vitatták, hogy a meghatalmazás választottbírósági megállapodás megkötésére is kiterjed-e, amire vonatkozóan a Róma I. rendelet hatályát annak 1. cikk (2) bekezdés e) pontja kizárja, tehát a megkötendő szerződésre vonatkozó kollíziós szabály sem lehetett a Róma I. rendelet. A bíróság döntésének helyes olvasata azonban valószínűleg az, hogy a megkötendő szerződésre vonatkozó kollíziós szabályoknak itt nincsen jelentősége, és az Nmjtvr. 30. §-a mindig az Nmjtvr. 25-29. §-aira utal vissza.
A szerződésen kívüli kötelmi jogviszonyokra vonatkozó univerzális uniós szabályozás miatt az Nmjtvr. rendelkezéseinek jelentősége e körben is sokat csökkent. Fontos hangsúlyozni, hogy míg az Nmjtvr. 33. §-a főszabályként a károkozó tevékenység vagy mulasztás helyének jogát, addig a Róma II. rendelet 4. cikk (1) bekezdése a kár bekövetkezte helyének jogát rendeli alkalmazni. A két meghatározás közötti különbség a magyar joggyakorlatban eddig nem tett szert komolyabb jelentőségre.
Egy káreseményből származó különböző jellegű kárkövetelések esetén a károkozás, illetve a kár bekövetkeztének helyét egységesen kell megítélni, és az igényt egységesen, egy jog alapján kell elbírálni. A nem vagyoni kártérítés az egységes kártérítés egyik eleme. Külföldi közlekedési balesettel okozott nem vagyoni kár esetén a kár bekövetkeztének helye magyar károsult esetén is a baleset bekövetkeztének helye.[57]
A magyar jog alkalmazása maga után vonja, hogy a felperest ért hátrányt a kár bekövetkezte idején fennálló átlagos magyar piaci ár- és értékviszonyok figyelembevételével kell meghatározni, ideértve a marasztalás pénznemét és a törvényes kamatot is.[58] Az irányadó jog rendelkezései alkalmazandóak a megítélt kártérítés után fizetendő késedelmi kamat mértékére is, függetlenül a kártérítés pénznemétől.[59] A kamat mértékének meghatározása szempontjából a magyar jog visszautal az adott pénznemet kibocsátó jegybank referenciakamataira, de ez nem kollíziós szabály, hanem a magyar anyagi jog része.[60]
Tipikus jogvitának tekinthető magyar bíróságok előtt a külföldön okozott vagy elszenvedett közlekedési baleset miatt a károkozóval vagy a károkozó felelősségbiztosítójával szemben érvényesített igény, illetve a felelősségbiztosító megtérítési keresete. A magyar joggyakorlatban jelentkezik egyfajta dogmatikai bizonytalanság a tekintetben, hogy a károkozó magatartás, illetve a kár bekövetkeztének helye szerinti közlekedési, kárfelelősségi, illetve gépjármű-felelősségbiztosítási szabályok milyen jogalapon alkalmazhatóak. Az uralkodó álláspontnak az tűnik, hogy a biztosító és a biztosított, illetve a károsult viszonyában ez nem kollíziós probléma: a biztosító a biztosítási szerződés, illetve az arra irányadó jog rendelkezései alapján - amelyek természetesen továbbutalhatnak külföldi jogra - tartozik helytállni a biztosítottal vagy a károsulttal szemben.[61] Ehhez képest nemzetközi magánjogi tényállásnak minősül az, amikor a károsult közvetlenül a károkozótól követeli - általában a biztosító által nem fedezett - kárának megtérítését, illetve amikor a biztosító megtérítési igényt érvényesít a károkozóval szemben.
Az Öröklési Rendeletet[62] a 2015. augusztus 17-én vagy azt követően elhunyt személyek utáni öröklésre kell alkalmazni, ezért annak joggyakorlata még nem alakulhatott ki. Az Nmjtvr. öröklési joggal foglalkozó VI. fejezetéhez kapcsolódó joggyakorlat elemzésének jelentősége az új nemzetközi magánjogi kódex szempontjából csekély, mert a joggyakorlat jelentős átalakulása várható az alkalmazandó jog tekintetében: az Nmjtvr.-ben foglalt kapcsoló elvet (az örökhagyó halála időpontjában fennálló személyes joga) az Öröklési Rendelet értelmében - nem elhanyagolható kivételektől eltekintve - felváltja az örökhagyó elhalálozásakor megállapítható szokásos tartózkodási helye.
A magyar bíróságok az Nmjtvr. alapján következetesen elismerik a végintézkedés alaki érvényességét a keletkezés helye szerinti jog szerint akkor is, ha a magyar jog előírásainak a dokumentum nem felel meg. Nem alaki kérdés viszont az örökhagyó nyelvtudása: írásbeli magánvégrendelet érvényesen csak olyan nyelven tehető, amelyet az örökhagyó ért, és amelyen írni, illetve olvasni tud - függetlenül a végrendelet keletkezésének helye szerinti jog előírásaitól.[63] Ez a gyakorlat nem feltétlenül összeegyeztethető az Öröklési Rendelet szabályozásával, ami kifejezetten kimondja, hogy minden olyan rendelkezés, ami a végrendelkező személyes körülményei alapján korlátozza a végintézkedés megengedett formáit, alakiságra vonatkozó rendelkezésnek tekintendő [27. cikk (3) bek.].
- 887/888 -
A magyar bíróságok gyakorlatában megfigyelhető egyfajta aktivizmus az öröklési jogviszonyok vizsgálatával összefüggésben. A magyar bíróságok nem öröklési perekben, amelyekre nézve joghatóságuk megállapítható volt, a perbeli jogutódlással kapcsolatban több esetben az irányadó külföldi jog alapján érdemben vizsgálták az öröklés beálltát és joghatásait annak ellenére, hogy az öröklési jogvitára nézve joghatóságuk kizárt volt.[64] Ilyen esetekben a magyar bíróságoknak helyesen a tárgyalást az öröklési jogvita jogerős lezárultáig fel kellett volna függeszteniük, és pusztán arra szorítkozniuk, hogy a külföldi eljárás eredményének igazolása alapján a perbeli jogutódlásról határozzanak.
A családi vagyonjogi viszonyokra alkalmazandó jog meghatározása továbbra is tagállami hatáskörben van, ezért az Nmjtvr. szabályai e körben különös jelentőséggel bírnak. A joggyakorlatban jelentkező legfontosabb elvi probléma az, milyen joghatást tulajdonít a bíróság a felek házassági vagyonjogi rezsimet meghatározó megállapodásának. Az új Ptk. hatálybalépését megelőzően a Csjt.-n alapuló joggyakorlat külföldön élő magyar állampolgár házasfelek esetében nem ismerte el a tartózkodás helye szerint (Svájc) megengedett házassági vagyonjogi rezsim választását arra hivatkozva, hogy ez a megállapodás nem tekinthető a Csjt. 27. § (2) bekezdése szerinti házassági vagyonjogi szerződésnek, mert a választott jogrendszer elveire utal, és nem rendezi teljes részletességgel a vagyoni viszonyaikat.[65] Megengedettnek minősült viszont a rezsimválasztás különböző állampolgárságú házasfelek esetében, ha az utolsó közös lakóhely szerinti (francia) jog ezt lehetővé teszi.[66]
Az új Ptk. megengedi a házasfeleknek, hogy vagyonjogi viszonyaikat házassági vagyonjogi szerződésükben részletes szabályozás helyett meghatározott vagyonjogi rendszerre hivatkozással állapítsák meg. Kérdés, hogy a fent említett, magyar állampolgár házasfelek jogvitájával kapcsolatos megoldást a magyar jogszabályi környezet változása hogyan befolyásolja. A legszerencsésebb az lenne, ha a nemzetközi magánjogi kodifikáció segítené a felek akaratának érvényesülését azzal, hogy közös állampolgárság esetén is választhassák az állampolgárságtól eltérő közös tartózkodási hely szerinti házassági vagyonjogi szabályokat. Amennyiben ez nem találkozik a jogalkotó szándékával, a joggyakorlat részben orvosolhatja a problémát azzal, hogy a külföldi házassági vagyonjogi rezsimre tett hivatkozást anyagi jogválasztásnak tekinti, vagyis a felek házassági vagyonjogi szerződésének részévé válik a külföldi jog annyiban, amennyiben ez a magyar jog kógens szabályaival nem ellentétes. Ez a megoldás jobban tiszteletben tartja a felek vélhető akaratát, mint az a megközelítés, ami a felek utalását ilyen esetben egyszerűen a megfelelő magyar házassági vagyonjogi rezsimre tett utalásként minősíti. Az az álláspont viszont, ami teljesen érvénytelennek tekinti a házassági vagyonjogi szerződésnek a felek vagyonjogi rezsimre történő utalását, a továbbiakban biztosan nem tartható.
Az uniós jog, illetve a vonatkozó nemzetközi szerződések kizáró rendelkezései miatt továbbra is az Nmjtvr. határozza meg a gyermek névviselésére irányadó jogot. A magyar bírói gyakorlat következetesen a gyermek személyes jogát alkalmazza a tartózkodási hely jogával szemben, ami azt eredményezi, hogy külföldön élő kettős, többek között magyar állampolgár gyermek ügyében a magyar jog alapján jár el.[67]
A magyar bíróság eljárására főszabályként a magyar jog az irányadó, ami magában foglalja a bizonyításra vonatkozó eljárási szabályokat is.[68] Ettől némileg eltérő szabályt tartalmaz a Róma I. rendelet 18. cikk (2) bekezdése, illetve a Róma II. rendelet 22. cikk (2) bekezdése. Ezen túlmenően fontos hangsúlyozni, hogy a Róma I. rendelet 18. cikk (1) bekezdése, illetve a Róma II. rendelet 22. cikk (1) bekezdése értelmében a bizonyítási teher, illetve a törvényi vélelmek nem eljárásjogi természetű intézmények, így ezekre az egyébként irányadó jogot kell alkalmazni. A magyar bíróságok rendszerint a magyar jog alapján állapítják meg, hogy a kért intézkedés anyagi jogi vagy eljárásjogi természetű. A vizsgált esetekben ennek nem volt különösebb jelentősége, mert mind a magyar, mind az irányadó külföldi jog azonosan ítélte meg a jogintézményt.[69]
Az ideiglenes vagy biztosítási intézkedések egyértelműen eljárásjogi természetűek, így azok elrendelésére a magyar eljárásjog szabályai irányadóak, akkor is, ha végrehajtásukra külföldön kerül sor. Ideiglenes intézkedés elrendelésének önmagában nem elégséges oka az, hogy külföldi bíróság a kért intézkedés tartalmának megfelelő ítéletet hozott. Az ideiglenes intézkedés elrendelésének indokoltságát a magyar eljárásjog alapján kell vizsgálni, a külföldi ítélet elismerése és végrehajtása pedig az uniós jog, illetve az Nmjtvr. alapján történhet.[70]■
JEGYZETEK
[1] A szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról szóló 593/2008/EK rendelet (Róma I.) értelmezésével kapcsolatban eddig egyébként is mindösszesen csak 10 előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményeztek a tagállami bíróságok, ezek közül egyik sem származott magyar bíróságtól. A szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról szóló 1980. évi Római Egyezmény értelmezésével kapcsolatban magyar bíróság egy alkalommal kezdeményezett előzetes döntéshozatali eljárást, ezt az Európai Unió Bírósága nyilvánvalóan elfogadhatatlannak nyilvánította (C-366/14. sz. Herrenknecht AG ügy). Hasonló a helyzet a szerződésen kívüli kötelmi viszonyokra alkalmazandó jogról szóló 864/2007/EK rendelettel (Róma II.) kapcsolatban: itt mindösszesen 4 előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményeztek a tagállami bíróságok, ezek közül egyik sem származott magyar bíróságtól.
[2] Legfelsőbb Bíróság Pfv. II. 21.700/2002/7, ahol a Legfelsőbb Bíróság a "szokásos tartózkodási hely" fogalmát nem az Nmjtvr. vonatkozó rendelkezése [12. § (2) bek.], hanem az 1980. évi Hágai Gyermekelviteli Egyezmény (kihirdette: 1986. évi 14. törvényerejű rendelet) szövegének és céljának vizsgálatával állapította meg.
[3] Legfelsőbb Bíróság Pf. VIII. 22.933/1997/5, ahol a Nemzetközi Közúti Árufuvarozási Szerződésről szóló 1956. évi Genfi Egyezmény (CMR Egyezmény, kihirdette: 1971. évi 3. törvényerejű rendelet) hatálya alá tartozó jogviszonnyal összefüggésben a késedelmi kamat mértékéről kellett a bíróságnak határoznia. A CMR Egyezmény csak a kártérítés vonatkozásában rendelkezik a kamatról (27. cikk), és nem szabályozza a joghézag kitöltésének módját.
[4] Az Egyesült Nemzeteknek az áruk nemzetközi adásvételi szerződéseiről szóló, Bécsben az 1980. évi április hó 11. napján kelt Egyezménye (kihirdette: 1987. évi 20. törvényerejű rendelet).
[5] Legfelsőbb Bíróság Pf. VI. 22.892/1993/3 és Gf. I. 30.299/2000/6, ezzel ellentétesen a Bécsi Vételi Egyezményt közvetlenül alkalmazta: Legfelsőbb Bíróság Pf. V. 20.229/1995/2.
[6] Kúria Pfv. II. 21.678/2012/7
[7] Mádl Ferenc-Vékás Lajos: Nemzetközi magánjog és nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2015. 124. Nagy Csongor István: Nemzetközi magánjog. HVG-ORAC Kiadó, Budapest, 2012. 36-37.
[8] Legfelsőbb Bíróság Pf. VI. 26.608/2001/6
[9] Szegedi Ítélőtábla Pf. III. 20.401/2011/12
[10] Legfelsőbb Bíróság Gf. I. 32.007/2001/19
[11] Szegedi Ítélőtábla Pf. III. 20.241/2008/4/II
[12] Fővárosi Ítélőtábla 6. Pf. 20.237/2014/7
[13] Debreceni Ítélőtábla 4. Gf. 30.112/2006/5
[14] Fővárosi Ítélőtábla 6. Pf. 20.666/2003/3
[15] Debreceni Ítélőtábla 4. Gf. 30.112/2006/5
[16] Legfelsőbb Bíróság Pf. III. 25.783/2002/5
[17] Debreceni Ítélőtábla 4. Gf. 30.112/2006/5
[18] Fővárosi Ítélőtábla 3. Pf. 21.385/2013/2
[19] Győri Ítélőtábla Gpkf. II. 26.269/2008/2
[20] Fővárosi Ítélőtábla 9. Pf. 20.814/2003/7
[21] Uo.
[22] Fővárosi Törvényszék 61. Pf. 632.911/2012/3 és 61. Pf. 634.262/2007/6
[23] Fővárosi Ítélőtábla 3. Pf. 20.043/2007/20
[24] Fővárosi Ítélőtábla 13. Gf. 40.198/2012/4
[25] Legfelsőbb Bíróság Gfv. IX. 30.214/2006/6 (EBH 2006.1520), Fővárosi Ítélőtábla 6. Pf. 21.367/2004/3
[26] Ilyen megoldást követ pl. az osztrák nemzetközi magánjogi törvény [Bundesgesetz vom 15. Juni 1978 über das internationale Privatrecht, 4. § (2)].
[27] Fővárosi Ítélőtábla 6. Pf. 21.367/2004/3
[28] Legfelsőbb Bíróság Pf. VI. 23.689/1996/2
[29] Legfelsőbb Bíróság Pfv. I/a. 20.879/2001/5 és Pfv. I. 23.679/1997/5
[30] Legfelsőbb Bíróság Gfv. IX. 30.214/2006/6(EBH 2006.1520.)
[31] Fővárosi Ítélőtábla 13. Gf. 40.198/2012/4
[32] Fővárosi Ítélőtábla 2. Pkf. 26.604/2014/3
[33] Fővárosi Ítélőtábla 3. Pf. 21.422/2011/1
[34] Fővárosi Ítélőtábla 3. Pf. 20.137/2004/1
[35] Legfelsőbb Bíróság Gf. I. 30.059/2000/5
[36] Fővárosi Ítélőtábla 5. Pf. 21.267/2006/12, ahol a bíróság megállapította, hogy Delaware állam (Egyesült Államok) joga szerint az Inc. bejegyzéssel szerzi meg jogképességét (azaz a cég személyes joga nem ismeri az előtársaság jogintézményét), ezt megelőzően a cég nevében kötött szerződések nem létező szerződések.
[37] Legfelsőbb Bíróság Pf. IV. 24.512/2004/6
[38] Legfelsőbb Bíróság Pfv. IV. 21.797/2004/5, Fővárosi Ítélőtábla 8. Pf. 8.21.111/2005/4
[39] Fővárosi Ítélőtábla 8. Pkf. 26.059/2005/6, 8. Pkf. 26.076/2005/7, 8. Pkf. 26.077/2005/7, 8. Pkf. 26.078/2005/12, 8. Pkf. 26.079/2005/5
[40] Uo.
[41] Legfelsőbb Bíróság Gfv. IX. 30.214/2006/6 (EBH 2006.1520.)
[42] Legfelsőbb bíróság Pf. VIII. 26.579/2001/5
[43] Fővárosi Ítélőtábla 10. Gf. 40.120/2010/2
[44] Fővárosi Ítélőtábla 3. Pf. 21.385/2013/2
[45] Fővárosi Ítélőtábla 6. Pf. 20.577/2005/4
[46] Legfelsőbb Bíróság Gfv. IX. 30.372/2007/5
[47] Mádl-Vékás: i. m. 294.
[48] Legfelsőbb Bíróság Pf. IX. 25.605/2002/4 és Pf. IV. 24.809/2002/5
[49] Fővárosi Ítélőtábla 13. Gf. 40.166/2007/3
[50] Legfelsőbb Bíróság Gf. I. 30.176/1999/2
[51] Fővárosi Ítélőtábla 5. Pf. 21.267/2006/12
[52] Debreceni Ítélőtábla 2. Pf. 20.089/2010/8
[53] Fővárosi Ítélőtábla 5. Pkf. 25.262/2005/2
[54] Legfelsőbb Bíróság Gf. VII. 33.265/1999/5
[55] Kúria Pfv. II. 21.678/2012/7
[56] Kúria Gfv. X. 30.379/2011/19 (BH 2012.07.G5)
[57] Legfelsőbb Bíróság Pf. III. 25.783/2002/5, Pécsi Ítélőtábla Pf. I. 20.549/2011/6
[58] Legfelsőbb Bíróság Pf. VIII. 25.434/2000/2
[59] Fővárosi Ítélőtábla 6. Pf. 20.237/2014/7
[60] Szegedi Ítélőtábla Gf. I. 30.372/2007/3, az új Ptk. erről már kifejezetten rendelkezik az egyenértéki kamattal [6:47. § (3) bek.] és a késedelmi kamattal [6:48. § (1) bek.] összefüggésben is.
[61] Fővárosi Ítélőtábla 6. Pf. 20.291/2007/3, Győri Ítélőtábla Pf. IV. 20.352/2007/4
[62] Az Európai Parlament és a Tanács 650/2012/EU rendelete az öröklési ügyekre irányadó joghatóságról, az alkalmazandó jogról, az öröklési ügyekben hozott határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, valamint az öröklési ügyekben kiállított közokiratok elfogadásáról és végrehajtásáról, valamint az európai öröklési bizonyítvány bevezetéséről.
[63] Legfelsőbb Bíróság Pfv. II. 20.266/2000/4
[64] Fővárosi Ítélőtábla 4. Pf. 25.952/2012/2
[65] Fővárosi Ítélőtábla 1. Pf. 21.948/2009/6
[66] Fővárosi Ítélőtábla 1. Pf. 20.214/2012/5
[67] Legfelsőbb Bíróság Pfv. II. 21.677/2011/4 (BH 2012.154.)
[68] Pécsi Ítélőtábla Gf. V. 30.252/2013/6
[69] Győri Ítélőtábla Gpkf. II. 26.269/2008/2
[70] Fővárosi Ítélőtábla 16. Gpkf. 43.882/2010/2
Lábjegyzetek:
[1] Kúriai főtanácsadó
Visszaugrás
