"A nemzeti alkotmányoknak egyszerre kell stabilitást hordozniuk, ugyanakkor képesnek kell lenniük arra is, hogy az új kihívásokra is választ adjanak."[1]
Az Országgyűlés 2018. június 20-án fogadta el az Alaptörvény hetedik módosítását, amely 2018. június 28-án került kihirdetésre. Habár ezt megelőzően már hatszor módosult az Alaptörvény, a módosítások jelentőségét több szempontból is vizsgálni érdemes, például hogy mikor került sor rájuk, milyen terjedelemben, milyen okokból. E szempontokat vizsgálva is számos érdekes megállapítást tehetünk, e megközelítéseket ugyanakkor mellőzni javasolom, s csak a lábjegyzetben térek ki röviden ezek összegzésére.[2] Ugyanis egy új, nem megszokott megközelítésből javasolok kiindulni az Alaptörvény hetedik módosításának vizsgálata során. Az Alaptörvény hetedik módosításának előterjesztője a Kormány volt, a Kormány képviseletét az Igazságügyi Minisztérium látta el a parlamenti tárgyalás során. Az Országgyűlésnek benyújtott módosítási javaslatot is a tárca dolgozta ki, az előkészítés során számos háttéranyag készült, így a módosításhoz kapcsolódóan érdemes a téma tárgyalásánál kitérni az indokoláson túli indokokra. (A javaslat országgyűlési tárgyalása során ugyanakkor elfogadásra kerültek olyan módosítási javaslatok, amelyeket nem a Kormány nyújtott be, ezek esetében azt a módszert választom, hogy az összegző módosító javaslatot benyújtó Törvényalkotási Bizottság ülésén elhangzott indokokat mutatom be mint előterjesztői indokokat.) A tanulmány témájához egy további vizsgálati módszert is érdemesnek tartok hozzáfűzni abból a szempontból, hogy az Alaptörvény-módosítást követően került-e sor jogalkotásra, hiszen amennyiben egy-egy témában igen, akkor az az Alaptörvény-módosítás quasi végrehajtásának is tekinthető. Ezen aspektust álláspontom szerint a legjobban az Igazságügyi Minisztériumból lehet követni, hiszen a tárca felelőssége nem merül ki annyiban, hogy előterjeszti az Alaptörvény-módosítást, hanem a teljes kormányzati jogszabály-előkészítést is követnie kell a minisztériumnak, így
- 7/8 -
közvetlen rálátása és ráhatása is van, hogy bizonyos témakörökben milyen jogszabályok születnek, és ez fokozottan érvényesül az Alaptörvény-módosításból származó jogszabályalkotásokra.
Megjegyzem, hogy bár álláspontom szerint mindenképpen indokolt lenne a módosítást úgy vizsgálni, hogy részletesen kitérünk az azt megelőző történeti kontextusokra, illetve elemezzük az egyes cikkekhez kapcsolódó rendelkezéseket, mondatokat, szavakat, jelen tanulmány - a Fontes Iuris terjedelmi korlátai miatt - e kívánalmaknak nem tud megfelelni, azonban mindenképpen betekintést kíván nyújtani az Alaptörvény-módosítás előkészítésének indokaiba, vagy mondhatnám úgy, hogy "kulisszatitkaiba", továbbá a módosítás jogalkotási utóéletébe.
Az Alaptörvény hetedik módosítása sem történeti, sem jogalkotási oldalról nem előzmény nélküli. Jogalkotási előzményként felhozhatjuk a 2016-ban benyújtott, de el nem fogadott T/12458. irományszámú alaptörvény-módosítási javaslatot, míg történeti előzményként többek között a tömeges migrációt vagy az Alkotmánybíróság alkotmányos önazonossággal kapcsolatos döntéseit. A módosítás a 2016-os módosítási javaslatban is szereplő három tárgykör további néggyel történő kiegészítésével került elfogadásra, így a módosítás tárgyalását ezen hetes felosztás szerint javasolom elemezni, amelyek a következőek:
- alkotmányos önazonosságunk és szuverenitáskontroll,
- menekültügyi szabályok módosítása,
- közigazgatási bírósági szervezetrendszer felállítása,
- magánélethez való jog,
- lakhatással kapcsolatos rendelkezések,
- keresztény kultúránk védelme,
- indokolások közzétételével kapcsolatos rendelkezések.
E témakör előzménye, hogy Magyarország és az Európai Unió 2015-ben korábban soha nem tapasztalt mértékű, más földrészekről kiindult migrációs hullámmal került szembe. Ebben a helyzetben az Európai Unió és Magyarország eltérő megoldási módokat választott. Az Európai Unió először a kötelező menekültügyi elosztási mechanizmust javasolta, míg a magyar kormány a határvédelemre helyezte a hangsúlyt. A menekültügyi mechanizmus alapján a menedékkérőket szét kívánták osztani az egyes tagállamok között, amelyeknek kötelességük lett volna, hogy a menedékkérelmeket megvizsgálják, és amennyiben a kérelmezőnek menedékjogot adnak, akkor a menekülteket a saját tagállami szabályaik szerinti menedékjog (amelyek többségében megegyeznek a saját állampolgároknak járó jogokkal) illette volna meg.[3] Amennyiben a menedékjog megadásának a feltételei nem álltak volna fenn - és a kérelmező nem lett volna jogosult sem oltalmazotti[4], sem menedékes[5], sem befogadotti[6] státuszra - akkor a kérelmezőt ki kellett volna utasítani az ország területéről (megjegyzendő, hogy ez utóbbi gyakran nem, vagy csak nehezen oldható meg). Emellett az uniós szervek részéről olyan javaslatok is megfogalmazódtak, hogy a menedékkérők menedékkérelmét egy európai uniós határvédelmi szerv vizsgálná meg, és ha befogadhatónak nyilvánítja a kérelmet, akkor az érintetteket szétosztja a tagállamok között. A magyar törvényhozás és a kormány álláspontja az elosztási mechanizmussal és az egységes európai bevándorlási hivatallal szemben a hatékony határvédelem, és hogy a migrációt kiváltó okokat a felmerülésük helye szerinti országban kell kezelni és megszüntetni, és ameddig a biztonsági helyzet ezt nem teszi lehetővé, addig a menekülteket az első biztonságos országban kell ellátni, ugyanis ellenkező esetben bármely menedékkérő szinte szabadon kiválaszthatná a számára "szimpatikus" országot, ahol menedékkérelmet szeretne benyújtani.[7]
E történeti áttekintést azért tartottam fontosnak, hogy röviden bemutassam, hogy mi vezetett az Alaptörvény hetedik módosítását megelőző kodifikációhoz 2016-ban, amely során a Kormány javasolta az Alaptörvénybe megfogalmazni az alkotmányos önazonosság védelmét és azt, hogy az Európai Uniónak átadott állami hatáskörök unió általi gyakorlása nem eredményezheti Magyarország nemzeti szuverenitásának és identitásának sérelmét (e követelményeket később fogom tárgyalni). Ahogy korábban is jeleztem, 2016-ban a szükséges parlamenti többség hiánya miatt nem került elfogadásra az Alaptörvény módosítása. Ugyanakkor még ebben az évben az Alkotmánybíróság - az alapvető jogok biztosának indítványára - megvizsgálta, hogy az Európai Uniós szervek általi hatáskörgyakorlásnak lehetnek-e korlátai. A taláros testület határozatában végigtekintette az európai uniós tagállamok alkotmánybírósági gyakorlatát és a magyar Alaptörvény rendelkezéseit is, és arra a megállapításra jutott, hogy az európai uniós intézményeken keresztül történő hatáskörgyakorlás nem korlátlan, az Alaptörvény E) cikk (2) bekezdése és az Európai Unióról szóló szerződés 4. cikk (2) bekezdése[8]
- 8/9 -
alapján két korlátot lehet felállítani, a szuverenitáskontrollt és az identitáskontrollt.[9]
A szuverenitáskontrollt az Alkotmánybíróság az Alaptörvény B) cikke alapján, a "népre" mindig visszavezethető hatalomgyakorlásként határozta meg. Ebből következően az államhatalom nem lehet korlátlan, így még az Alaptörvény E) cikke alapján sem lehet korlátlan államhatalmat átadni az Európai Unió (szervei) részére, ebből következően az Európai Unió intézményei útján történő hatáskörgyakorlás sem üresítheti ki ezen alapelvet. Vagyis mindaddig, amíg az Alaptörvényben a hatáskörök végső forrásaként a nép kerül meghatározásra, addig ez nem veszítheti el a végső ellenőrzés lehetőségét a közhatalom gyakorlása felett. Ebből következően az európai uniós csatlakozással Magyarország nem a szuverenitásáról mondott le, hanem csak egyes hatáskörök közös gyakorlását tette lehetővé.[10]
Az identitáskontroll szempontjából az Alkotmánybíróság az alkotmányos önazonosságot nevezte meg viszonyítási pontként, amely nem statikus és zárt értékek összessége, hanem tartalma az Alaptörvény egésze, egyes rendelkezések céljai, a Nemzeti Hitvallás és a történeti alkotmányunk vívmányai alapján esetről-esetre határozható meg. Ilyen tartalomnak minősíthető a köztársasági államforma, a vallásszabadság, a törvényes hatalomgyakorlás, a parlamentarizmus, a jogegyenlőség stb.[11] Az Alkotmánybíróság döntésében hangsúlyozta, hogy "Magyarország alkotmányos önazonossága olyan alapvető érték, amelyet nem az Alaptörvény hoz létre, azt az Alaptörvény csak elismeri. Az alkotmányos önazonosságról ezért nemzetközi szerződéssel sem lehet lemondani, attól csak a szuverenitás, az önálló államiság végleges megszűnése foszthatja meg Magyarországot".[12]
Az Alaptörvény hetedik módosítása a korábbi módosítási javaslatban megjelenő, az Alkotmánybíróság határozatában megfogalmazott elveket emelte be az Alaptörvénybe, amikor az E) cikk (2) bekezdésében megjelenítette, hogy a "hatáskörgyakorlásnak összhangban kell állnia az Alaptörvényben foglalt alapvető jogokkal és szabadságokkal, továbbá nem korlátozhatja Magyarország területi egységére, népességére, államformájára és állami berendezkedésére vonatkozó elidegeníthetetlen rendelkezési jogát". Továbbá a Nemzeti Hitvallásban megjelent a "történeti alkotmányunkban gyökerező önazonosságunk védelme" és az R) cikkben kimondásra került, hogy az alkotmányos önazonosság védelme az állam minden szervének kötelezettsége. Ugyanakkor megjegyzendőnek tartom, hogy álláspontom szerint az E) cikk (2) bekezdésben megjelenő, az uniós hatáskörgyakorlás korlátait jelentő attribútumok köre nem zárt, a módosítás előkészítése során a tárca részéről nem kívántuk az alkotmányos önazonosság elemeit taxatíve meghatározni, hanem csak az Alaptörvény absztrakciós szintjéhez igazodóan gyűjtőfogalmakat javasoltunk.
A témakör lezárásaként megjegyzem, hogy a módosítást követően a témakörhöz kapcsolódva nem került sor jogalkotási eljárásra, ugyanakkor figyelemmel az európai uniós kötelezettségszegési eljárásra, illetve ehhez kapcsolódóan a Kormánynak az Alaptörvény E) cikk (2) bekezdése, R) cikk (4) bekezdése, XIV. cikk (4) bekezdése és 24. cikk (1) bekezdése értelmezésére irányuló indítványára,[13] a témakör kapcsán a jövőben további fejlemények várhatóak. Hangsúlyozandó, hogy a fentiekben jelzett kérdések nemcsak a magyar kormányt és az Alkotmánybíróságot érintik, hanem mind a tagállami kormányokat és alkotmánybíróságokat, mind pedig az Európai Bizottságot és az Európai Unió Bíróságát foglalkoztatják.[14]
Az előző témakörhöz szorosan kapcsolódik az Alaptörvény menekültügyi szabályainak módosítása. A módosítás hátteréhez az Európai Unió kötelező elosztási mechanizmusára vonatkozó azon javaslat kapcsolódik, amely szerint akár a magyar állami szervek közbejövetele nélkül is sor kerülhetne olyan menekültek befogadására, akiknek a menedékkérelmét európai uniós szervek bírálták el, az Alaptörvény E) cikk (2) bekezdés szerinti közös hatáskörgyakorláson alapuló európai uniós szabályok szerint. A módosítás több pontot tartalmaz, a szuverenitáskontrollhoz és az alkotmányos önazonossághoz kapcsolódva kimondja, hogy idegen népesség Magyarországra nem telepíthető be, és - a szabad mozgás és tartózkodás jogával rendelkező személyeket kivéve - idegen állampolgár csak a magyar hatóságok által egyedileg elbírált kérelem alapján élhet. Ez a módosítás mind a szuverenitás, mind az identitás kérdéséhez kapcsolódik.
Ugyanis ezzel az alkotmányozó fenntartotta a magyar hatóságoknak azt a jogot, hogy minden esetben ők döntsenek a menekültstátusz megadásáról. Ezáltal ezen tárgykörben a menekültügyi kérelmek elbírálásáról magyar állami szerveknek kell döntenie, vagyis a döntésekből származó politikai felelősség a magyar Országgyűlésnél vagy a Kormánynál lesz, akiket a nép mint a közhatalom végső forrása számon tud kérni. Egy uniós ügynökség általi hatáskörgyakorlásnál ez nem valósulna meg. A kérdés abból a szempontból érinti az identitást, hogy az állandó menekültügyi elosztási mechanizmus alapvető beavatkozást jelent a magyar állam lakosságának összetételébe, életfeltételeibe, ezért felveti a történeti alkotmányon alapuló önazonosság sérelmét, hiszen álláspontunk szerint a lakosság összetétele, kulturális, nyelvi hagyományai a szuverenitás és az alkotmányos identitás központi elemei.[15]
A menekültügyi tárgykörű módosításhoz kapcsolódik továbbá annak kimondása, hogy az, aki biztonságos harmadik országból érkezik Magyarország határához és nyújt be menedékkérelmet, az (alanyi jogon) nem jogosult menedékjogra.
- 9/10 -
Az új rendelkezés helyes értelmezéséhez az egész bekezdés kontextusát szükséges vizsgálni: Az Alaptörvény XIV. cikk (4) bekezdésének első mondata szerint Magyarország menedékjogot biztosít annak a származási vagy tartózkodási országában üldözött kérelmezőnek, akinek más ország nem nyújt védelmet. A módosítás a szabályt azzal egészítette ki, hogy nem jogosult a védelemre az, aki biztonságos országon haladt keresztül. Vagyis Magyarország menekültügyi védelmet alanyi jogként akkor biztosít, ha azon az útvonalon, amelyen a kérelmező Magyarországra érkezett, ott nem volt biztonságos ország. A védelmet biztosít kifejezés azt jelenti, hogy Magyarország az ilyen kérelmezőnek védelmet ad (ugyanakkor ez sem feltétlen alanyi jog, hiszen a menedékjog biztosítása bizonyos feltételekhez köthető, már az Alaptörvény is megállapít ilyen feltételeket, de ezek mellett a menedékjogról szóló 2007. évi LXXX. törvény is meghatároz követelményeket). A módosítás indoka azon kormányzati álláspont, hogy a menedékjogot kérelmezőknek az első számára biztonságos harmadik országban kell menedékjogi kérelmet benyújtania, és ilyen esetben Magyarországnak - mint többedik biztonságos harmadik országnak - nem kötelessége a kérelmezőnek menedékjogot nyújtania. Az ezzel ellentétes értelmezés azért is kerülendő, mert ez egy káros, menekültügyi "asylum shoppingra" adna lehetőséget. Az Alaptörvény módosítása nem tesz mást, mint az 1989-ban kihirdetett, és azóta is alkalmazott Genfi Menekültügyi Egyezmény[16] 31. cikk (1) bekezdésének elveit emeli be az Alaptörvénybe. Ugyanakkor az előterjesztői javaslat szándéka (amelyet az Országgyűlés is elfogadott) - ahogyan a benyújtott javaslat indoklásából is megismerhető - az volt, hogy az alanyi jog hiánya ellenére az Országgyűlés dönthessen arról, hogy a biztonságos harmadik országon keresztül érkező kérelmezőknek védelmet biztosít.
A menekültügyi szabályok módosításához kapcsolódik, hogy a menedékjog biztosításának, valamint a menekültügyi kérelem előterjesztésének és elbírálása feltételeinek alapvető szabályait a jövőben sarkalatos törvény szabályozza, ezzel is előírva a szabályok elfogadásához, módosításához szükséges kimagasló konszenzust.
Az Alaptörvény-módosítás elfogadását követően jogalkotási lépésként került sor az egyes törvényeknek a jogellenes bevándorlás elleni intézkedésekkel kapcsolatos módosításáról szóló 2018. évi VI. törvény elfogadására, amely egyrészt az új alaptörvényi szabályokhoz kapcsolódva minősített többséggel erősítette meg az érintett jogszabályhelyeket (aminek következtében sarkalatossági záradék is elhelyezésre került a törvényekben), továbbá a menedékjogról szóló 2007. évi LXXX. törvénybe új elfogadhatatlansági okot helyezett el a jogalkotó, amely szerint elfogadhatatlan a menedékjogi kérelem, ha a kérelmező olyan országon keresztül érkezett, ahol üldözésnek, súlyos sérelem veszélyének nincs kitéve vagy abban az országban a megfelelő szintű védelem biztosított[17].
A Kormánynak már a 2014-2018 közötti országgyűlési ciklusban is célja volt az önálló közigazgatási bírósági rendszer kialakítása. Erre vonatkozóan az első kísérlet 2016-ban történt, amikor Magyarország első önálló közigazgatási perjogi kódexével párhuzamosan az Igazságügyi Minisztérium javaslatot tett a közigazgatási bíróságok felállítására. Erre végül az ellenzék támogatásának hiányában nem került sor. Ugyanakkor az igazságügyi tárca már ekkor is kifejtette azon véleményét, hogy az európai jogfejlődés útja az önálló közigazgatási perrend és az elkülönült közigazgatási bíróságok. Ugyanis ezen intézményekkel lehetséges a közigazgatási határozatok bírósági felülvizsgálatára irányuló tevékenység színvonalának emelése, az egységes joggyakorlat elősegítése. Az új közigazgatási perjogi kódex 2018. január elsejei hatálybalépése a célok eléréséhez megtette az első lépést azáltal, hogy lehetővé tette a közigazgatás mindenfajta kifelé irányuló, joghatás kiváltására alkalmas cselekvése feletti bírósági kontrollt.
Mindenképpen megjegyzendő, hogy a közigazgatási bírósági rendszer felállítása nem előzmény nélküli: 1896-tól 1949-ig működött Magyar Királyi Közigazgatási Bíróság. A fenti indokokra alapozva a módosítás megteremti a szervezetileg elkülönült közigazgatási bíróság modelljét, ugyanakkor ezt oly módon teszi, hogy a törvényalkotónak széles mozgástere legyen a szabályozási javaslat kidolgozásakor. Ugyanis a módosítás csupán annyit mond, hogy létre kell hozni a Kúriával azonos jogállású Közigazgatási Felsőbíróságot és közigazgatási jogvitákban (és törvényben nevesített egyéb ügyekben) közigazgatási bíróságok döntenek. Vagyis az alkotmányozó csak a szervezeti modell alapelemeit határozta meg: a törvényalkotóra bízta, hogy a Közigazgatási Felsőbíróság alatt milyen felépítésű közigazgatási bírósági szervezetrendszert hoz létre (jelenleg mind a 19 megyében és a fővárosban is működnek közigazgatási és munkaügyi bíróságok), milyen modellt választ a közigazgatási bíróságok igazgatására. Ugyanakkor a módosítás a bírósági szervezetre vonatkozó egyéb, garanciális szabályokon nem változtatott, vagyis azt is egyértelművé tette, hogy nem kíván szakítani az egységes bírói jogállási modellel, tehát mind a rendes, mind a közigazgatási bíróságok esetén "bírák" fogják ellátni az ítélkezési tevékenységet, a kétféle bírósági szervezetrendszerben egységes bírósági jogállás lesz.
Egy új bírósági rendszer létrehozása ugyanakkor nem egyszerű, és nem egyik napról a másikra történik, számos nemzetközi modell, megoldás vizsgálata szükséges a megfelelő rendszer kialakításához. Megjegyzendő, hogy a közigazgatási bírósági rendszer felállítására vonatkozó javaslatok megvitatása céljából az igazságügyi miniszter a jogásztársadalom kiváló képviselői közül felkért tagokból álló szakértői, tanácsadói testületet hozott létre[18]. Ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy hiába fektette le az Alaptörvény a bírósági rendszer új struktúrájának az alapjait, mindaddig, amíg az új bírósági struktúra fel nem áll (vagyis a szükséges törvények és egyéb jogszabályok
- 10/11 -
kihirdetésre nem kerülnek, a szervezeti, személyi és infrastrukturális feltételek nem adottak), addig a rendes bíróságok látják el a közigazgatási bíróságok feladatait is, ahogy az Átmeneti rendelkezések 27. és 28. pontjában megjelenik.
Tehát kijelenthetjük, az Alaptörvény ezen témakörben megfogalmazott új rendelkezéseinek végrehajtásához is s zükség van jogalkotásra, azonban e jogi normák Országgyűlés részére történő benyújtására és elfogadására csak a későbbiekben kerül sor.
Következő, a parlamenti vita alapján szintén közérdeklődésre számot adó módosítás a magánélet védelmének alaptörvényi megerősítése. A módosítás nem előzmény nélküli, a korábbi Alkotmánnyal szemben az Alaptörvény elfogadott szövege is tartalmazta már a magánélet védelmét. Azonban az Alaptörvény 2011-es elfogadása óta olyan mértékű technikai fejlődés és digitalizáció zajlott, amelyre az alkotmányozó is reagálni kívánt. E kihívások nemcsak a magyar alkotmányozót sarkallták cselekvésre. Párhuzamosan említhető véleményem szerint, hogy a magánélethez való jogot az Európai Unió Alapjogi Chartájának 7. cikke is tartalmazza, és ennek szellemében az utóbbi években sor került több olyan európai uniós jogalkotásokra is, amely a magánszféra korábbiakhoz képest még kiemeltebb védelmére irányult, ennek napjainkban a legtöbbet hangoztatott eleme a személyes adatok fokozott védelme, amellyel a polgárok jogvédelmének fokozása vezette az európai döntéshozókat, amikor 2016-ban elfogadták az Európai Unió tagállamaiban általánosan és közvetlenül alkalmazandó a természetes személyeknek a személyes adatok kezelése tekintetében történő védelméről és az ilyen adatok szabad áramlásáról, valamint a 95/46/EK irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló, 2016. április 27-i (EU) 2016/679 európai parlamenti és tanácsi rendeletet, vagyis gyakrabban hallható formában a GDPR-t vagy más néven az általános adatvédelmi rendeletet.
Visszatérve a módosításra, az fokozza a magánszférajogok védelmét azáltal, hogy kimondja, hogy a gyülekezési jog gyakorlása és a véleménynyilvánítás szabadsága nem járhat ezek sérelmével. Hangsúlyozandó, hogy a módosítás célja nem a magánszférajogok abszolút védelme volt (hiszen esetükben is érvényesülnie kell az alapvető jogok korlátozására vonatkozó dogmatikának), hanem az, hogy ezek fokozottabb védelmére legyen figyelemmel a jogalkalmazó. Ezzel hozható kapcsolatba az Alkotmánybíróság 13/2016. (VII. 18.) AB határozata, amelyben szintén a magánszférajogok és a gyülekezési jog kapcsolatával foglalkozott, és ahol szintén elismerte a magánélet védelmét. A módosítás tehát ezeknek a korábbi alkotmányjogi környezethez képest történő fokozottabb védelmét mondta ki, ami nem jelenti más jogok teljes kiüresítését, azonban azok gyakorlása során a magánszféra lehető legteljesebb mértékben történő tiszteletben tartására kell törekedni, illetve nem lehetséges oly módon gyakorolni a más jogokat, hogy azok már a magánszférajogok aránytalan sérelmével járjanak. Szintén kiemelendő, hogy a magánélethez kapcsolódóan az alkotmányozó külön megnevezte a magánélethez való jog megélését biztosító térbeli szférának a színhelyét is, mindkét megvalósulási formában: egyrészt hangsúlyozta az otthon nyugalmának, "mint a fáradt emberek utolsó mentsvárának" védelmét, ami nem fizikai oldalról közelíti meg az otthont, hanem mint a pihenés színhelyét, másrészt az otthon fizikai védelmét is nevesítette az alkotmányozó. E kettős értelmezés jelentős újítás az Alaptörvényben, mert bár az európai államok többsége még alkotmányi szinten is védelmezi az otthont, azonban egy részük fizikai, más részük "pszichikai" térként tekint rá, és csak kevés olyan ország van, amely komplex védelemben részesíti azt.
A magánszférajogokhoz kapcsolódik, hogy a módosítást követően elfogadta az Országgyűlés a magánélet védelméről szóló 2018. évi LIII. törvényt és a gyülekezési jogról szóló 2018. évi LV. törvényt, amelyben a törvényalkotó már figyelemmel volt az alkotmányozó által meghatározottakra. Visszatérve az otthon fizikai védelmét nevesítő alaptörvényi rendelkezéshez, az alkotmányozó egy érdekes technikát alkalmazott, mert azt nem a magánszférajogokat tartalmazó VI. cikkbe, hanem a lakhatáshoz kapcsolódó XXII. cikkbe helyezte el, ami átvezet minket a módosítás következő témaköréhez.
Az otthon fizikai védelmére vonatkozó alaptörvényi rendelkezés nem véletlenül került az Alaptörvény XXII. cikkébe, ugyanis a parlamenti vita folyamán az Igazságügyi Bizottság úgy foglalt állást, hogy a lakhatással összefüggő állami kötelezettségvállalások e cikkben szerepelnek, ezért indokolt az otthon fizikai védelmét is itt szerepeltetni.[19] (Ezt az indokolást átvette a Törvényalkotási Bizottság is.[20]) Az otthon nyugalmának a védelme már a Kormány által benyújtott javaslatban is szerepelt, de ahogy az fentiekben írtam, az nem az otthon fizikai védelmét jelenti elsődlegesen. Az alkotmányozó a fizikai védelemnek az Alaptörvény lakhatásra vonatkozó rendelkezései közé illesztésével hangsúlyozta, hogy az otthon fizikai védelme a lakhatás kérdéseivel függ össze. Ezzel összefüggésben mondja ki az Alaptörvény, hogy hazánk törekszik arra, hogy emberhez méltó lakhatás feltételeit mindenki számára biztosítsa. Ehhez kapcsolódva pedig bekerült az a rendelkezés az Alaptörvénybe, amely kimondja, hogy az emberhez méltó lakhatás feltételeinek a megteremtését és a közterület közcélú használatának védelmét az állam és az önkormányzatok úgy biztosítják, hogy törekszenek a hajlék nélkül élő emberek számára szállást biztosítani. Ennek kimondásával az alkotmányozó célja - a Törvényalkotási Bizottság összegző módosító javaslata szerint[21] - kettős volt: nemcsak azon államcélt kívánta megjeleníteni, hogy az állam a hajlék nélkül élő személyek számára szállást törekszik biztosítani, hanem azt is, hogy a közterület közcélú használata nincs összhangban azzal, hogy az a hajlék nélkül élő személyek szálláshelyéül szolgáljon. E gondolatsorhoz kapcsolódva
- 11/12 -
a módosítás kimondja, hogy tilos a közterületen történő életvitelszerű tartózkodás.
Hozzá kell tennem, hogy a hajléktalanság kérdése és az emberek lakhatásának biztosítása nem könnyű, és nem most felmerült téma. A módosítás körül a Törvényalkotási Bizottság tárgyalásakor is nagy vita zajlott, mert több képviselő álláspontja szerint a javaslat a hajléktalanság betiltását jelenti. A kormánypárti képviselők ugyanakkor egyértelművé tették, hogy a javaslatnak kettős célja van: "egyfelől segíteni kell azoknak az embereknek, akiknek az élete úgy alakult, hogy hajléktalanok vagy a közterületeken élnek, másfelől pedig védeni kell a többi embert is"[22]. Az is elhangzott, hogy a javaslat nem a hajléktalanság betiltására, hanem a közterület közcélú funkciójának megóvására irányul, és azon személyeknek, akiknek nincsen lakásuk, azoknak a szociális ellátórendszerben kell segíteni, ugyanakkor a közterület nem a szociális ellátórendszer része.[23]
A hajléktalanságra vonatkozó javaslat kapcsán ki kell emelni, hogy ennek hatálybalépése eltér a módosítás általános hatálybalépésétől, azt az alkotmányozó 2018. október 15-ében határozta meg. Ennek indoka, hogy az alkotmányozó céloknak megfeleléshez a szociális igazgatási rendszerre és a szabálysértési szabályokra vonatkozó jogszabályokat módosítani kellett. Ennek eredményeképpen bekerült a szabálysértésekről szóló 2012. évi II. törvénybe új 133/B. alcímként az életvitelszerű közterületi tartózkodás szabályainak megsértése tényállás (a korábbi azonos nevű 133/C. alcímet felváltva)[24], amely alapján elsődleges cél, hogy az életvitelszerűen közterületen tartózkodó személy vegye igénybe a szociális ellátórendszert, és csak ennek eredménytelensége esetén kerül sor a szabálysértési eljárás lefolytatására. (Megjegyzendő, hogy felmerül, vajon e szabálysértési tényállás mennyiben ítélendő meg másként, mint a szabálysértési törvény korábbi hasonló tényállása, amelyet az Alkotmánybíróság a 38/2012. (XI. 14.) AB határozatában megsemmisített. Véleményem szerint ahogy az Alkotmánybíróság is hangsúlyozta, a hajléktalanság élethelyzet - egy olyan társadalmi probléma, amit nem lehet szankcionálni - erre tekintettel az új szabálysértési javaslat nem az utcán élést, mint élethelyzetet szankcionálja, hanem a szociális szolgáltatások (hajléktalan ellátás) igénybevételének vagy az elkövetés helye elhagyásának elmulasztását. (Megjegyzendő, hogy a megfelelő szociális szolgáltatások léte az állam objektív életvédelmi kötelezettségéből fakad, abból az elgondolásból, hogy az államnak - minimális szinten - akár a társadalmi partnerek bevonásával gondoskodnia kell minden fedél nélküli elhelyezéséről és ellátásáról.) Kiemelendő, hogy törvénymódosítással párhuzamosan, illetve azt követően, részben annak végrehajtási rendeleti formájában szabályozásra kerülnek a szabálysértési hatóság, a szociális intézmények, a helyi önkormányzatok és a polgárőrség feladatai és együttműködésük szabályai, illetve a szociális ellátórendszer részére további források juttatására kerül sor.
Az Alaptörvény-módosításnak a Törvényalkotási Bizottság ülésén legnagyobb vitát kiváltó javaslata a keresztény kultúránk jelentőségét deklaráló rendelkezés volt. Ez az Alaptörvény-módosítás benyújtott szövegében még nem szerepelt, így az alkotmányozói szándék bemutatásához elsődlegesen a Törvényalkotási Bizottságon lefolytatott vitára lehet hagyatkozni. A rendelkezést sokan sokféleképpen értelmezték a vita során. Egyes ellenzéki képviselők szerint a módosítás eredményeképpen a Biblia vagy a vallási tanítások jogforrásnak minősülnek[25], vagy sérül a vallásszabadság intézménye[26]. A kormánypárti képviselők[27],[28] és több ellenzéki párt[29],[30] szerint viszont ez egy szimbolikus módosítás, amely nem egy vallást akar kiemelni a sok közül, hanem annak a kulturális közegnek a védelmét jelenti, amelyben az elmúlt ezer év során Magyarország fejlődött.
A Törvényalkotási Bizottság módosító javaslatának indokolása is az utóbbiakat erősíti meg, amikor kimondja, hogy "Keresztény kultúra nélkül nincs Európa és Magyarország. A keresztény kultúra nélkül nincs egyetemes érték (...)"[31]. Ugyanezt az értelmezést erősíti meg Schanda Balázs alkotmánybíró értelmezése is, aki szerint "A szövegből nem olvasható ki az Alaptörvény elköteleződése a vallás és a vallási közösségek jelenlegi szerepével kapcsolatban (...) Az Alaptörvény nem a keresztény vallás, és nem is általában a keresztény kultúra mellett kötelezi el a magyar államot, hanem kifejezetten Magyarország kultúrájának, mint keresztény kultúrának a védelemét rendeli el. (...) Magyarország keresztény kultúrájának védelme nem egy keresztény kultúra létrehozásának parancsát jelenti, hanem inkább a meglévő, adott kultúra védelmének kötelezettségét. A keresztény kultúra kialakítása és őrzése továbbra sem az állam, hanem a keresztények felelőssége."[32]
A Törvényalkotási Bizottság 2018. június 14-i ülésén, a vita során magam is elgondolkoztam azon, hogy amikor többes szám harmadik személyben, birtokos esetben fogalmaz a javaslat a keresztény kultúránk védelme szövegben, akkor azt hogyan lehet a vallással azonosítani, hiszen az egyértelműen Magyarország keresztény kultúrájára vonatkozik (ami a nemzeti identitásunk része), amely a keresztény vallás és Magyarország történelmének találkozásából született.[33]
- 12/13 -
A keresztény kultúránk szövegrész szimbolikus rendelkezésként történő értelmezésének érvrendszerét erősíti, hogy a rendelkezéshez nem kapcsolódott külön törvényi vagy egyéb végrehajtási jogszabályalkotás.
Az Alaptörvény-módosításnak volt még egy, a többi témától jól elkülöníthető része. Ez a jogszabályok indokolásával kapcsolatos rendelkezés. Az indokolásokra vonatkozóan már az Alaptörvény eredeti szövege is tartalmazott szabályt, amikor kimondta, hogy a bírósági jogalkalmazás során a jogszabályok szövegét elsősorban azok céljaival és az Alaptörvénnyel összhangban kell értelmezni.
A módosítás indokaként az Alaptörvény hatálybalépését követő, a jogalkotó céljának figyelembevételére irányuló bírósági gyakorlatból érdemes kiindulni, ugyanis a jogalkotó célját a bírósági jogalkalmazás nagyon eltérő súllyal vette figyelembe, mint ahogy ezt a Kúria joggyakorlat-elemző csoportja is megállapította[34]. A módosítás ezért egyértelművé kívánta tenni, hogy a jogalkotói célt hogyan kell vizsgálni. A módosítás a korábbi gyakorlatot fenntartva pontosabb iránymutatást adott véleményem szerint a célok vizsgálatára azzal, hogy kimondta, hogy azokat elsősorban a preambulumban és az indokolásban kell keresni. Gyorsan hozzátehetjük, hogy ezáltal a teleológiai értelmezés során keretet adott ugyan, ez azonban nem kizárólagos figyelemmel "elsősorban" jelzőre, tehát, a jogszabály értelmezésekor a jogalkalmazó az egyéb értelmezési módszereket a jövőben is figyelembe veheti. Az Alaptörvény módosításának kormány általi előterjesztése során tehát az volt a cél, hogy a javaslat pontosítsa a korábbi gyakorlatot, nem kívánt új értelmezési kereteket létrehozni, a korábbi szabályokon nem kívánt változtatni[35], ahogy ez a módosítás indokolásban és Trócsányi László igazságügyi miniszter parlamenti expozéjában[36] is megjelent. Ez az értelmezés jelenik meg Varga Zs. András alkotmánybíró véleményében is.[37] Hangsúlyozandó, hogy a jogi normaszöveg és az indokolás között elvileg nem állhat elő értelmezési ellentét, ha erre mégis sor kerül, akkor pedig a törvényi normaszöveg tekintendő irányadónak, ugyanis az indokolás azt nem ronthatja le. Ha leronthatná, vagyis a jogi normának a textuális értelmezéséhez képest az indokolás egy eltérő értelmezést tartalmaz, és a jogalkalmazó az utóbbit követné, az álláspontom szerint alaptörvény-ellenes helyzetet eredményez.
Az indokolások közzétételének alaptörvényi szabályával összefüggésben viszont számos kérdés merült fel. Ilyen például, hogy miért csak 2019. január elsején lép hatályba az Alaptörvény eme rendelkezése? E hatálybalépés már az Alaptörvény-módosítás Kormány által az Országgyűlésnek benyújtott változatában is szerepelt, indoka pedig - ahogy azt Trócsányi László igazságügyi miniszter is hangsúlyozta az expozéjában -, hogy jelenleg a jogalkotást és a hozzá kapcsolódó funkciókat is fel kell készíteni az új szabályokra, vagyis az indokolások közzétételére: ugyanis jelenleg a törvényeknek van preambuluma, ugyanakkor a jogszabályoknak nincsen indokolása. Az Országgyűlésnek benyújtott törvényjavaslatoknak van előterjesztői indokolása, a parlamenti munka során a Törvényalkotási Bizottság összegző módosító javaslatának készül összegző indokolása, de az elfogadott t örvényhez kapcsolódó egységes indokolás nincs. Ugyanígy a kihirdetett jogszabály indokolásának nyilvánossága hiányzik a törvénynél alacsonyabb jogforrási szinten is. Továbbá még ha lennének is indokolások, kérdéses, hogy ezek hol jelenhetnének meg. A Magyar Közlönyben, az Országgyűlés Hivatalának honlapján, a Nemzeti Jogszabálytárban? Ezekre a kérdésekre a jogalkotónak még válaszokat kell adnia, továbbá informatikailag is fel kell készülni az új szabályokra, ez indokolta a későbbi hatálybalépést.
Az Igazságügyi Minisztérium javaslata szerint[38] minden elfogadott törvénynek lenne az elfogadott szöveghez kapcsolódó előterjesztői indokolása, amely egységesen tartalmazná a benyújtott törvényjavaslat és az elfogadott módosító javaslatok indokolását. Ez az Országgyűlési Hivatal honlapjára is feltöltésre kerülne. A törvénynél alacsonyabb jogforrási szinten pedig a jogszabály megalkotója dönthetne arról, hogy indokoltnak tartja-e indokolást fűzni a jogszabályhoz. Az indokolások a Magyar Közlöny mellékleteként megjelenő "Indokolások Tárában" jelennének meg, továbbá a Nemzeti Jogszabálytáron is elérhetőek lennének.
E sorokat olvasva biztosan több kérdés is felmerül az olvasóban, amelyek közül néhányat előre megpróbálok megválaszolni. A legelső, hogy miért nem lesz kötelező az, hogy jogszabálynak legyen indokolása? Álláspontunk szerint ez azért nem szükséges, mert vannak olyan módosító jogszabályok, amelyek csak technikai pontosításokat tartalmaznak, például minden évben vannak olyan minisztériumi fejezeti kezelésű előirányzatról szóló miniszteri rendeletek, amelyek csak a költségvetési év számát módosítják a miniszteri rendeletben. Ilyen esetben álláspontunk szerint nem indokolt indokolást fűzni a normához. Viszont a törvények esetén elengedhetetlennek tartjuk az indokolást, hiszen az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdése szerint a törvények alapvető jogokkal és kötelezettségekkel függnek össze.
Szintén felmerülő kérdés, hogy visszamenőleg is meg fognak-e jelenni az indokolások? Erre álláspontunk szerint
- 13/14 -
nincs lehetőség, ezért csak 2019. január elsejét követően kihirdetésre kerülő jogszabályok (illetve e dátumot követően benyújtott törvényjavaslatok esetén) írnánk ezt elő. Ugyanis az indokolások visszamenőleges megjelentetésével kapcsolatban mind praktikussági, mind jogi kifogások vannak. Praktikussági kérdés például, hogy 2019. január elsejét megelőző időszak esetében, hogyan jelentessük meg például a rendszerváltás előtti jogszabályok indokolását? Azok jelenlegi formátumukban anakronisztikusnak tűnnének, továbbá az indokolások tartalma sem lenne megállapítható minden esetben, hiszen teljesen más volt az országgyűlési tárgyalási rendje, egyéb jogforrási típusok esetén pedig az eredeti indokolások feltérképezése valószínűleg egyes esetekben már levéltári kutatómunkával sem lehetséges.
További, a jelenlegi gyakorlaton alapuló félelem, hogy az indokolás pusztán meg fogja ismételni a jogi normát "prózában" leírva. Ezt mindenképpen kerülendőnek tartjuk, az indokolás legyen rövidebb vagy hosszabb a normaszövegnél, de mindenképpen a jogalkotói szándékot és célt mutassa be. E körben már most is fel lehet mutatni jó gyakorlatot, mint például a gyülekezési jogról szóló T/707 irományszámú törvényjavaslat indokolása[39].
Remélem, munkámmal sikerült bepillantást adnom az Alaptörvény-módosítás kulisszái mögé, hogy milyen történeti és jogi előzményeket követően, milyen előkészítő anyagokon alapulva javasolta az Igazságügyi Minisztérium az Alaptörvény hetedik módosítását.
Remélem, szintén sikerült bemutatnom, hogy a módosítást követően, azon alapulva a kormányzaton belül milyen jogszabályalkotási munkálatok folytak, illetve folynak. Tisztában vagyok vele, hogy minden, általam csak - a terjedelmi korlátok miatt - röviden bemutatott téma a jelenlegi keretekhez képest jóval hosszabb kifejtést igényel.
Remélem, hogy a jövőben, az Igazságügyi Minisztériumban a munkatársaim között lesznek olyan kollégák, akik akár a Fontes Iurisban, akár más tudományos lapok hasábjain egy-egy témakörben részletesebben bemutatják az Alaptörvény-módosítás előkészítése során felmerült kérdéseket, a módosítás indokait és a módosítást követő kormányzati jogszabály-előkészítést. ■
JEGYZETEK
[1] Részlet dr. Trócsányi László igazságügyi miniszter az Alaptörvény hetedik módosításáról szóló T/332. javaslat 2018. június 5-én tartott általános vitáján elmondott expozéjából.
[2] Amennyiben a Kedves Olvasó a fentiekben megemlített szempontokból is vizsgálni kívánja a módosítást, akkor ezzel kapcsolatban elmondandó, hogy az első öt módosításra még a 2010-2014 közötti országgyűlési ciklusban került sor, ezek közül az első három kisebb terjedelmű módosítás volt (az első módosítás 3 cikkből állt, a második 2 cikkből, a harmadik szintén 2 cikkből), míg a negyedik és az ötödik nagyobb terjedelmet tudhatott magának (a negyedik módosítás összesen 22, az ötödik módosítás 8 cikkből állt). A 2014-2018 közötti országgyűlési ciklusban egyszer került sor az Alaptörvény kis terjedelmű módosítására, amely 2 cikkből állt (az egységesség miatt a cikkek számába beleszámolom a hatályba léptető rendelkezéseket).
Ez utóbbi módosítás már reagált a 2010-es évek közepétől mind jobban megjelenő új kihívások közül a terrorizmusra, és az Alaptörvénybe beemelte egy új különleges jogrendi jogintézményként a "terrorveszélyhelyzetet" 2016-ban. A migráció okozta új kihívások miatt a Kormány 2016-ban még egyszer javasolta az Alaptörvény módosítását (T/12458. számú javaslat), amelyet azonban az Országgyűlés a szükséges számú képviselő támogatása hiányában nem fogadott el. Ez utóbbi módosítási javaslat tekinthető az Alaptörvény hetedik módosítása jogalkotási előzményének, hiszen a benyújtott javaslatban fellelhetőek az alkotmányos önazonosságra, az identitáskontrollra és a menekültügyre vonatkozó rendelkezések, amelyek az Alaptörvényünk hetedik módosításába is szó szerint átemelésre kerültek.
A módosítás történeti háttere is figyelemre méltó, hiszen ahogy arra a korábbiakban is utaltam, az elmúlt években az európai uniós tagállamoknak olyan kihívásokkal kellett szembenézniük, amelyekre még akár tíz évvel ezelőtt sem gondoltunk. Ilyen például a 2015 óta tapasztalható, az arab tavaszból, a szíriai polgárháborúból, az instabil afganisztáni helyzetből, valamint az Európához képest szegényebb afrikai és ázsiai államokból kiinduló menekültügyi és migrációs helyzet, ehhez kapcsolódóan az Európai Unió megoldáskeresése a kérdésre, amely egyes javaslatokban annyira súlyosan érintette volna a nemzetállami szuverenitás alapelemeit, hogy azzal az alkotmányozó az alkotmányos önazonosság és a szuverenitáskontroll fogalmaival válaszolt.
[3] A magyar szabályokat lásd a menedékjogról szóló 2007. évi LXXX. törvény (a továbbiakban: Met.) 10. §-ában.
[4] Lásd Met. 17. §-a.
[5] Lásd Met. 22. §-a.
[6] Lásd Met. 25/C. §-a.
[7] Részletesen kifejtve lásd a Kormánynak az Alaptörvény B) cikk (1) és (4) bekezdése, E) cikk (2) bekezdése és 19. cikke értelmezésére irányuló indítványának (a továbbiakban: Alaptörvény értelmezés) 2-3. oldalait, elérési helye: http://public.mkab.hu/dev/dontesek.nsf/0/b31f210fa8e416dac12582430046e9d4/$FILE/X_364_0_2018_ind%C3%ADtv%C3%A1ny.002.pdf/X_364_0_2018_ind%C3%ADtv%C3%A1ny.pdf
[8] Az Európai Unióról szóló szerződés 4. cikk (2) bekezdése szerint "Az Unió tiszteletben tartja a tagállamoknak a (...) nemzeti identitását, amely elválaszthatatlan része azok alapvető politikai és alkotmányos berendezkedésének". A nemzeti identitásnak az Európai Unió jogában betöltött szerepével kapcsolatos kormányálláspont kapcsán lásd a Kormánynak az Alaptörvény E) cikk (2) bekezdése, R) cikk (4) bekezdése, XIV. cikk (4) bekezdése és 24. cikk (1) bekezdése értelmezésére irányuló indítványa 7. és 8. oldalait, elérési helye: http://public.mkab.hu/dev/dontesek.nsf/0/a69aec612ba90baec125830c005216db/$FILE/X_1416_1_2018_ind%C3%ADtv%C3%A1ny_anonimiz%C3%A1lt.pdf
[9] 22/2016. (XII. 5.) AB határozat 53-54. pont.
[10] 22/2016. (XII. 5.) AB határozat 59-60. pont.
[11] 22/2016. (XII. 5.) AB határozat 62-65. pont.
[12] 22/2016. (XII. 5.) AB határozat 67. pont.
[13] Lásd a Kormánynak az Alaptörvény E) cikk (2) bekezdése, R) cikk (4) bekezdése, XIV. cikk (4) bekezdése és 24. cikk (1) bekezdése értelmezésére irányuló indítványát, elérési helye: http://public.mkab.hu/dev/dontesek.nsf/0/a69aec612ba90baec125830c005216db/$FILE/X_1416_1_2018_ind%C3%ADtv%C3%A1ny_anonimiz%C3%A1lt.pdf
[14] Az egyes országok alkotmánybíróságai előtti dilemmák, és az Európai Bíróság gyakorlatának rövid bemutatásául lásd a Kormány Alaptörvény értelmezésére irányuló indítványát és a 22/2016. (XII. 5.) AB határozat 32-49. pontokat.
[15] Részletesen kifejtve lásd a Kormánynak az Alaptörvény B) cikk (1) és (4) bekezdése, E) cikk (2) bekezdése és 19. cikke értelmezésére irányuló indítványának 9-12. oldalait.
[16] A magyar jogba átültette a menekültek helyzetére vonatkozó 1951. évi július hó 28. napján elfogadott egyezmény valamint a menekültek helyzetére vonatkozóan az 1967. évi január hó 31. napján létrejött jegyzőkönyv kihirdetéséről szóló 1989. évi 15. törvényerejű rendelet.
[17] Lásd Met. 51. § (2) bekezdés f) pont.
[18] A szakértői bizottság tagjainak névsora megtalálható az alábbi linken: http://www.kormany.hu/hu/igazsagugyi-miniszterium/hirek/szakertoi-bizottsagot-allit-fel-az-igazsagugyi-miniszter
[19] Lásd az Igazságügyi Bizottság részletes vitát lezáró módosító javaslatát: http://www.parlament.hu/irom41/00332/00332-0008.pdf
[20] Lásd a Törvényalkotási Bizottság összegző módosító javaslata 3. pontjának indokolását: http://www.parlament.hu/irom41/00332/00332-0011.pdf
[21] Lásd a Törvényalkotási Bizottság összegző módosító javaslatát: http://www.parlament.hu/irom41/00332/00332-0011.pdf
[22] Idézet a Törvényalkotási Bizottság ülésének jegyzőkönyvéből, Selmeczi Gabriella (FIDESZ) felszólalása, jegyzőkönyv 16. oldala, elérési helye: http://www.parlament.hu/documents/static/biz41/bizjkv41/TAB/1806141.pdf (a továbbiakban: TAB jegyzőkönyv).
[23] Bajkai István (FIDESZ) felszólalása TAB jegyzőkönyv, 18. oldal.
[24] A módosításokat részletesen lásd a szabálysértésekről, a szabálysértési eljárásról és a szabálysértési nyilvántartási rendszerről szóló 2012. évi II. törvény módosításáról szóló 2018. évi XLIV. törvényben.
[25] Arató Gergely (DK) felszólalása TAB jegyzőkönyv, 12. oldal.
[26] Burány Sándor (MSZP) felszólalása TAB jegyzőkönyv, 16. oldal.
[27] Selmeczi Gabriella (FIDESZ) felszólalása TAB jegyzőkönyv, 15. oldal.
[28] Bajkai István (FIDESZ) felszólalása TAB jegyzőkönyv, 17. oldal.
[29] Keresztes László Lóránt (LMP) felszólalása TAB jegyzőkönyv, 20. oldal.
[30] Hegedűs Lórántné (Jobbik) felszólalása TAB jegyzőkönyv, 26. oldal.
[31] http://www.parlament.hu/irom41/00332/00332-0011.pdf
[32] Schanda Balázs: Magyarország keresztény kultúrájáról, Pázmány Law Working Papers, 2018/8.
Elérési helye: http://www.plwp.eu/files/2018/PLWP_2018-08_Schanda.pdf
[33] Részletesebb véleményemet lásd: Salgó László Péter: Az egyházi jogállásra vonatkozó alkotmánybírósági joggyakorlat, Fontes Iuris 2018. év I. szám, 24. oldal.
[34] A megállapításokat lásd a Kúria "Az Alaptörvény követelményeinek érvényesülése a bírósági ítélkezésben" Joggyakorlat-elemző Csoportjának összefoglaló véleményét.
Elérési helye: http://www.lb.hu/sites/default/files/joggyak/alaptorveny_osszefoglalo_velemeny.pdf
[35] Így például kiemelendő, hogy az indokolás nem kötelező erejű, csak értelmezési keretet, segédletet jelent.
[37] Varga Zs. András: Törvényjavaslatok indokolása - az Alaptörvény hetedik módosításának 8. cikkéről, Pázmány Law Working Papers, 2018/13. Elérési helye: http://www.plwp.eu/files/PLWP_2018-13_VargaZS_2.pdf
[38] Ezzel kapcsolatban részletesen lásd a társadalmi egyeztetésre bocsájtott jogszabálytervezetet: http://www.kormany.hu/download/3/88/71000/Jat_indokol%C3%A1s_deregul%C3%A1ci%C3%B3_180826.pdf#!DocumentBrowse
Lábjegyzetek:
[1] A szerző jogszabály-előkészítés összehangolásáért és közjogi jogalkotásért felelős helyettes államtitkár, a Magyar Közlöny felelős szerkesztője, Igazságügyi Minisztérium.
Visszaugrás
