A választottbírósági eljárás úgy jellemezhető, mint a felek rendelkezési jogából eredő megállapodáson alapuló alternatív vitarendezési eljárás. A választottbírósági eljárás rugalmasságát a felek autonómiája biztosítja, melynek legfőbb kifejeződése a választottbírósági megállapodás, mely felhatalmazást nyújt a jogvita elbírálására, szemben az állami bíróságok alkotmányon alapuló eljárásával. A felek szerződési szabadsága igen széles, azonban nem korlátlan: a felek akarati autonómiájának külső és belső korlátai, ekként a szerződéses korlátok, az államok imperatív szabályai, a közrend védelme, valamint a nemzetközi egyezmények meghatározzák annak kereteit.
"A választott bíráskodás eredete az emberi művelődésnek abba a korszakába nyúlik vissza, midőn az önbíráskodással járó folytonos viszályok hátrányainak felismerése arra indítja az embereket, hogy a nyers erőszakot, e legkezdetlegesebb jogvédelmi eszközt alkalmasabbal cseréljék fel. A magukénál nagyobb erejű szervezett közületi hatalom hiányában a társaik közül választott egyénre bízzák, hogy tegyen köztük igazságot. A választott bíráskodás megelőzte, pótolta a még ki nem alakult közületi (állami) igazságszolgáltatást, sőt számos jel mutat arra, hogy az utóbbi egyenesen belőle alakult ki."[1]
Az első, általunk ismert választottbírósági eljáráshoz hasonló vitarendezési fórum gyökereit a kínai és a hindu történelemben találhatjuk meg, ahol a kínai filozófiai irányzatok, a konfucianizmus és a taoizmus, a harmónia elérésére való törekvéssel jelentős hatást gyakoroltak a kialakulására. Ezen tanítások alapján a viták szálait békéltetéssel és egyezséggel igyekeztek elvarrni.[2]
Ahogyan az emberi együttélésből fakadó társadalmi igények nagy része, úgy a viták pártatlan eldöntésére való igény is párhuzamosan alakult ki világunkban, egymástól akkor beláthatatlan távolságokra. Az állami bíráskodáshoz vezető úton az állami bíróságok létrejötte előtt - azonban később vele párhuzamosan haladva - a választottbíró általi igazságszolgáltatás az északi népeknél, a svéd és a norvég kultúrkörben, valamint az ógörög és az ősrómai kultúrában is megtalálható volt.[3]
A világ legjelentősebb könyvében, a Bibliában, amely évezredek óta meghatározza a keresztyén kultúrkör gondolkodását, szintén találkozhatunk több választottbíró általi igazságszolgáltatással; legnevesebb ezek közül a királyok első könyvének harmadik fejezetében található igeszakasz, melyben Salamon király két parázna nő esetében hozott döntést mint választottbíró.[4]
Fabinyi Tihamér monográfiájában további részletes leírást találhatunk arról, hogy a görög és a római jogban már szabályozott eljárása volt a választottbíróságnak, mi több, a római jogi alapok határozták meg az intézmény egész további fejlődését.[5]
A római civiljogi per szabályai alapján az peres eljárás két részből állt: az első része az imperiummal rendelkező magistratus előtt zajlott, míg a második része az esküdtbíró előtt. Az esküdtbírák három kategóriája volt ismert: a iudex, az arbiter és a recuperatores. A dolgozat szempontjából az arbiter bír különösen nagy jelentőséggel, tekintve, hogy ez a tisztség tekinthető a ma ismert választottbírói tisztség előzményének. Az arbiter eljárására akkor volt szükség,
- 443/444 -
amikor az eljáró bírónak szakértői szerepet is be kellett töltenie. Az arbiternek két altípusát különböztették meg: az arbiter datust és az arbiter ex comprommissót, melyek közül az előbbi sok tekintetben hasonló volt a iudexhez, eljárásában az egyetlen különbség a különleges szakértelme volt, ekként leginkább vagyonjogi perekben és földmérés során járt el, míg az arbiter ex compromisso a mai értelemben vett választottbírónak tekinthető, aki felek megállapodása alapján - compromissum - a rendes peres eljáráson kívül döntötte el vagyonjog körébe tartozó jogvitákat.[6]
Boóc Ádám az Észrevételek az arbiterről című tanulmányában részletesen kifejti, hogy a felek által megkötött compromissum lényegi elemének már a rómaiak is a felek megállapodását tekintették, mellyel alávetették magukat a választottbíró ítéletének.[7] A compromissum megkötésére azok voltak jogosultak, akik contactust is köthettek (Paul. D. 4, 8, 32, 18.), enélkül a választottbíró ítélete nem bírt kötelező erővel.[8] A felek autonómiájának vizsgálata szempontjából fontos kiemelni, hogy a compromissum mai értelmében sem jelent más, mint az ókori Rómában: a felek kiválaszthatták az eljáró arbitereket, megállapodhattak számukban és meghatározhatták az eljárás egyes szabályait. Az arbiter a receptum arbitriivel fogadta el a választottbírói tisztséget, hasonlóan a ma ismert választottbírói elfogadó nyilatkozathoz.[9] Ahogy ma sem, úgy az ókori Rómában sem voltak nyilvánosak ezek az eljárások, ekként a felek megőrizhették a személyüket érintő bizalmas információkat.[10]
A mai modern választottbíráskodás gyakorlatával azonos módon, a választottbíró hatásköre kizárólag a választottbírósági megállapodásban foglaltakra terjedt ki, ekként nem hozhatott ítéletet olyan kérdésben, amelyre nem terjedt ki a megbízatása[11] (Paul. D. 4, 8, 32, 15.).[12]
A római jogban a választottbíró döntése általi vitarendezés igen nagy népszerűségnek örvendett, különösen a posztklasszikus korban, amikor az állami igazságszolgáltatás iránti bizalom megrendülni látszott. A római jog alapján a választottbíró eljárásának, és a döntés végrehajtása alapjának a pacta sunt servanda elve volt tekinthető.[13]
A kereszténység államvallássá válásával a választottbírói tisztségeket az egyházi méltóságok töltötték be, akik nemcsak vallási, hanem kereskedelmi jogvitákban is döntöttek.[14] A kánonjog fejlődésével az egyházi választottbíráskodás elszakadt a felek felhatalmazásától, és joghatóságuk alapját a keresztény uralkodók felhatalmazása adta.[15]
A választottbíráskodás a középkori Európában is különös jelentőséggel bírt. A kezdeti belföldi kereskedelem nemzetközivé válásával és a céhek kialakulásával fejlődésnek indult kereskedelem mellett elengedhetetlenné vált a felmerülő jogviták rendezése. Érdekes jogtörténeti adalék az angliai "poroslábúak bírósága" (Court of Piepowders), ahol a kereskedők maguk közül választottak bírót a közöttük felmerült vita eldöntésére.[16] A középkori Angliában egyes céhek (például a Company of Clothworkers) a mai intézményes választottbíróság előzményét biztosították a tagjaik számára.[17] A középkorból néhány írásos utalás is megőrződött az utókor számára, ekként a Year-Books 1374. évi kiadása, mely a választottbíráskodásról szól, valamint az 1734. évi svéd végrehajtási törvénynek a választottbíráskodásról szóló rendelkezései.[18]
Hazai jogunkban legelőször Szent István II. dekrétumának 16. cikke[19] említi meg a választott (ítélő) bírók általi igazságszolgáltatást, igaz, ők "eredetileg nem ítélkezésre hivatott bírák, hanem csupán egyeztetők, békéltetők voltak",[20] akiknek a felhatalmazása az uralkodótól eredt. Eljárási rendjük alapján valóságos bírói tevékenységet láttak el, melyről jelentést adtak közvetlenül a per rendes bírójának, a hiteles helynek vagy a megyének.[21] A választottbíráskodás első lényegi törvényi szabályozása hazánkban a XII. századra tehető.[22]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
