Boóc Ádám[1]: Észrevételek az arbiterről (ÁJT, 2011/2., 251-262. o.)

A kereskedelmi választottbíráskodás mint a gazdasági-kereskedelmi ügyletekben egyre gyakrabban alkalmazott vitarendezési mód a big business világában (Sárközy Tamás) igencsak meghatározó szerephez jut. A választottbírósági klauzulák nemegyszer fontos kereskedelmi szerződések lényeges pontjai. Számos esetben többfordulós, jogi képviselők jelenlététében is lefolytatott tárgyalássorozat eredményeként kerül a felek által legelfogadhatóbbnak vélt, olykor a szerződéses felek honosságától különböző országban lévő választottbírósági fórum kijelölésre, és a klauzula rendszerint tartalmazza a választottbírók kijelölésének rendjét, az eljáró választottbírák számát, illetve az eljárás nyelvét és helyét is.[1] Ehhez képest prima facie megdöbbentőnek tűnhet, de mégis nem vitatható módon igaz Ujlaki László fejtegetése, mely szerint: "A választottbírósági szerződés bölcsője - mint megannyi más jogintézményé - Rómában ringott. Már a fejlődés korai szakaszában mód volt arra, hogy a felek az állami bíróságok mellőzésével választottbíró vagy választottbírák döntése alá bocsássák jogvitájukat, hacsak a vita tárgya nem státusügy vagy popularis actio volt."[2] Az alábbiakban a modern választottbíráskodás egyik előképének tekinthető, a római jogból ismert arbiter in-

- 251/252 -

tézményével kapcsolatban kívánunk némely észrevételt - a teljesség igénye nélkül - megfogalmazni.

I.

Habár a római jog forrásaiban több, az arbiter-re vonatkozó szabályt találunk, melyeket a későbbiekben bemutatunk, illetve melyek igazolják azt is, hogy az arbiter és a modern arbitration között a kapcsolat nem csupán etimológiai jellegű, kiemelést érdemel, hogy a választottbíráskodás egyes előzményei már a görög jogban, illetőleg a görög szépirodalomban is fellelhetőek.[3] A szakirodalom a választottbíráskodásnak az ókori szépirodalomban olvasható klasszikus példájaként Homérosz Íliászára utal. A huszonharmadik ének négyszáznyolcvanhatodik sorát valóságos választottbírói kijelölésnek tekinti Miroslav Bohácek.[4] Bohácek álláspontja szerint a görög szövegben fellelhető isztor kifejezés jelentheti a választottbírót. A görög szó etimológiáját megvizsgálva jut a cseh szerző arra az álláspontra, hogy az isztor olyan személyt jelent, aki az adott ügyet tudása és tapasztalata, azaz racionális megfontolás alapján dönti el, mely - mint ismeretes - sajátja számos esetben a modern választottbíráskodásnak is.[5] Derek Roebuck megállapítása szerint a görög drámairodalomban a tragédia mint műfaj szülőatyjának is tekintett Aiszkhülosz a Kr.e. 458 körül keletkezett, az Oreszteia trilógia harmadik darabjának tekinthető Eumeniszek című művében az Oresztész által elkövetett emberölés - Klütaimnésztra megölése - esetében is egyfajta közvetítői, "mediációs" eljárás alkalmazásának lehetőségét mutatja be, melyet Roebuck a választottbíráskodás és a mediáció előképeként aposztrofál.[6] Habár Oresztész esete nyilván nagyon távol áll a modern választottbíráskodás lényegétől, abban egyetérthetünk Roebuck-kal, hogy a görög antikvitásra is jellemző volt

- 252/253 -

az, hogy a felek a választottbírói eljárást egyfajta természetes vitarendezésnek tekintették, mely megelőzhette, pótolhatta a bírósági eljárást, illetve a korai, archaikus társadalmakban az önhatalmú jogérvényesítést is.[7] Bohácek - már idézett művében - természetesen megjegyzi azt, hogy az általa választottbírónak tekintett isztor természetesen nem rendelkezett jogi lehetőséggel arra, hogy a felek által esetlegesen alkalmazni kívánt önhatalmú jogérvényesítést megakadályozza.[8] A tekintélyes angol római jogász, Peter Stein szerint az ókori jogokban is kimutatható, hogy egy közvetítőnek vagy egy választottbírónak elsődleges feladata az, hogy lehetőség szerint mindegyik fél számára, ha nem is kölcsönösen előnyös, de legalább elfogadható döntés szülessen.[9]

A római jog által ismert és szabályozott arbiter vonatkozásában is fontos szempontokat találunk a nem kizárólagosan római jogi, illetve kifejezetten irodalmi forrásokban. Az első lényeges jelentése az arbiter fogalmának a római forrásokban akként jelenik meg, hogy az arbiter mint bonus vir kerül megnevezésre. Ezen megfogalmazás szerint az arbiter olyan személy, akire másik személyek - voltaképpen állami kényszerítés nélkül - rá merik bízni, hogy vitás ügyükben döntést hozzon.

Cicero De officiis című munkájában a következő gondolat olvasható: "Homo autem iustus isque, quem sentimus virum bonum, nihil cuicquam, quod in se transferat, detrahet."[10] Cicero ezen a forráshelyen a bonus vir erkölcsi kategóriájában olyan személyt lát, aki tisztességes, becsületes, nyilvánvalóan nem lop el senkitől semmit. Cicero szerint a mások segítésére, adott esetben a jogviták eldöntésére is alkalmas bonus vir megfelelő erkölcsi normák által vezérelt személy, és éppen ez teheti alkalmassá ezen, voltaképpeni döntőbírói feladatok ellátására is.

Cato a De agricultura című művében azt fejti ki, hogy a bonus vir képes lehet megítélni egy bizonyos borversenyre nevezhető borok minőségét, eldönteni, melyik a jó, melyik a rossz.[11] Álláspontom szerint ez a citátum azért is tekinthető lényegesnek, mert az arbiter jogi jelentésének egyik igen jelentős aspektusára, a szakértő bíró személyére utal, mely jelentés a későbbiekben részletezésre kerül.

- 253/254 -

Az irodalmi forrásokban a bonus vir tulajdonságait Quintus Horatius Flaccus egyik episztolájában, az alábbiak szerint foglalja össze: "Vir bonus et quis?/Qui consulti patrum, qui leges iuraque servet,/Qui multae magnaeque servantur iudice lites,/Quo res sponsore et quo causae teste tenentur (I.16.40)". Ezen idézet szerint a bonus vir követi a senatus útmutatását, betartja a törvényeket, továbbá a bonus vir neve ott van az esküdtbírák névjegyzékén, valamint a bonus vir kezessége biztosítja a polgári ügyek, illetve tanúvallomása a büntetőügyek sikerét.

A cicerói forráshellyel összevetve Horatius episztoláját elmondható, hogy a bonus vir - aki arbiterként jár el - a közösség kiemelkedő tagjaként, magas erkölcsi nívón álló személyként kerül meghatározásra. Ezen arbiter sok esetben egyébként nem is a tételes jog, hanem a bona fides, illetve az aequitas elvei alapján ítélkezik. (Mindez az arbiter második jelentésével áll összefüggésben, melyet az alábbiakban részletezünk.)

II.

A római jog forrásait figyelembe véve feltehető, hogy az arbiter fogalmának legalább két, egymástól elkülöníthető jelentése alakult ki. Az arbiter szó etimológiája szerint a kifejezés az arbitror álszenvedő igéből származik, az odamegy jelentéssel bíró adbito szóból eredhet, vél, gondolkodik, dönt, kinyilatkoztat igével lehetne lefordítani.

Az arbiter első jelentésének megfejtéséhez közel vezethet bennünket az, ha az ősi római civiljogi perrend, a legis actio második formáját, a legis actio per iudicis seu arbitri postulationem perrend-alakzatot vizsgáljuk meg.[12] A legis actio per iudicis seu arbitri postulationem jellemzőiről Gaius Institúcióiban - Brósz Róbert értő tolmácsolásában - az alábbiakat olvashatjuk:[13] "Per iudicis postulationem perelnek akkor, ha a törvény úgy parancsolja, hogy erről a dologról így pereljenek, amint a XII táblás törvény

- 254/255 -

teszi arra nézve, amit stipulatio alapján követelnek. Ez a dolog nagyjából ilyen volt: aki perelt azt mondta: állítom, hogy te köteles vagy sponsióból kifolyólag tízezer sestertiust adni: azt követelem, hogy ismerd ezt el, vagy tagadd! Az ellenfél azt mondta, hogy nem tartozik. A felperes erre azt mondotta: mivel te tagadod, követelem, hogy te, praetor adj iudexet (bíró), vagy arbitert (szakértőbíró)."[14]

A forrásszöveg tanulmányozása alapján nyilvánvaló az, hogy a választottbíró kifejezés eme jelentése olyan szakértő személyt jelöl, aki valamely - nemcsak feltétlenül jogi - szakismeret birtokában van, mely alapvetően szükséges a peres eljárás mikénti eldöntéséhez. Ezt erősíti meg egy szintén Cicerótól származó forráshely, mely Cicero fontos államelméleti munkájában, a De re publica-ban olvasható: "Admiror, nec rerum solum, sed verborum etiam elegantiam. si iurgant, inquit. benivolorum concertatio, non lis inimicorum, iurgum dicitur ... iurgare igitur lex putat inter se vicinos, non litigare."

A szomszédok közötti jogvitát leíró actio finium regundorum jellemzése, melyben három, a földmérésben jártas arbiter járt el, és a telekhatárok lerögzítését volt feladatuk elvégezni, a fenti forráshely magyar fordításában - Hamza Gábor tolmácsolásában - az alábbiak szerint olvasható:[15] "Csodálom benne nem csupán az anyag, hanem a szókincs választékosságát is. Ha vitatkoznak, abban az esetben azt mondja: a jószándékúak közötti szópárbaj, nem pedig az ellenségek közötti pereskedés a vita neve... A szomszédok vitatkoznak tehát, véli a törvény, nem pedig perben állnak egymással."[16]

Itt a vita kifejezésre a iurgum szó kerül alkalmazásra, amely azt is kifejezi, hogy a peres felek között a vita olykor nem is jogi természetű - ezért nem a pernek valamelyik latin megfelelőjét találjuk az idézetben -, és ezért a közöttük lévő nézeteltérés eldöntésére nem is feltétlenül jogi szakismeret, hanem egyéb - például földmérési - szaktudás a lényeges.

Szintén Gaiusnál olvasunk az actiones arbitrariae fogalmáról, ahol is az arbiternek egyfajta permegelőző, perelhárító funkciója van: "Ha ugyanis bírót kértek, azt akit perelnek, egy olyan formulát kap, amelyet arbitrarianak neveznek, és ha valamit a bíró döntése alapján vissza kell adni, vagy fel kell mutatni, ezt veszély nélkül visszaadhatja, vagy felmutathatja és így felmentik. Ha azonban nem adja vissza és nem is mutatja fel, akkor, amennyibe az a dolog kerül, annyira marasztalják. De a felperes is

- 255/256 -

bírság nélkül indíthat pert az ellen, akinek sem felmutatási, sem visszaadási kötelezettsége nincsen, kivéve, ha az egytized bírsággal járó alaptalan perlekedés keresetét állítják vele szembe. Ámbár Proculusnak az volt a véleménye, hogy meg kell tagadni az alaptalan perlekedés viszontkeresetét attól, aki bírót kért, mivel, hogy ezzel mintegy maga is elismerni látszik azt, hogy valamit vissza kell adjon, vagy valamit fel kell mutasson. De (most) más jog a használatos, és helyesen. Ugyanis inkább azért kér valaki bírót, hogy mérsékeltebb úton-módon pereskedjék, és nem azért, mintha beismerne. (Inst. 4, 163-165)"[17]

A permegelőző funkció lényege tehát az, hogy az arbiter döntésével akár a felek megállapodását is elősegítheti. Az arbiterként eljáró személy egyébként nem ítéletet hoz, hanem egy méltányos belátás alapján döntést, és ha e döntésnek nem tesz eleget az, akire a döntés valamilyen kihatással bír, akkor akár ugyanazon személy immáron iudexként is eljárva már ítéletet hozhat.[18] A latin forrásszövegben a felesleges pereskedést a calumnia szó fejezi ki, melyet Bozóky Lajos egykori Gaius-fordítása még a patvarkodás kifejezéssel ültetett át magyarra, jól érzékeltetve a valós érveken alapuló, tényleges pereskedéstől különböző jelentést.[19] A kifejezetten jogi forrásokra történő utalások mellett célszerű szépirodalmi forrásként megemlíteni Gellius Noctes Atticae című művét. A Kr.e. II. században élt szerző e művében egyebek között leírja, hogy egyszer éppen neki kellett mint iudexnek, azaz esküdtbírónak eljárnia, és döntését olyan ügyben kellett meghoznia, ahol is az egyik fél maga is megfelelt a bonus vir-től elvárt erkölcsi kritériumoknak. Az esetet részletesen leíró, a Roebuck - Loynes de Fumichon szakkönyv szerint - az actiones arbitrariae alkalmazásával - a praetor által kijelölt iudex eljárása helyett a felek megállapodhattak egy arbiternek felkért személy, azaz bonus vir eljárásában is.[20]

- 256/257 -

III.

Az arbiter szó másik jelentése bizonyos értelemben közel áll a modern választottbíró fogalmához. E jelentés szerint ugyanis a felek által megbízott, az "állami" jogérvényesítés alternatívájaként alkalmazható vitarendezést jelent a római jogban ahol is, a felek megegyezése, azaz compromissum-a eredményeképpen kerül a választottbíró kijelölésre, annak érdekében, hogy a felek jogvitáját eldöntse.[21] Erre is figyelemmel Max Kaser a római peres eljárásról szóló monumentális munkájában kiemeli, hogy a választottbírói vitarendezés magánjogi jellegű, nem az állami jogérvényesítéshez tartozik, ezért is csak érintőlegesen foglalkozik vele.[22]

Az arbiter szó ezen értelmének megfelelően a felek jogvitájuk esetén egy compromissum-ot kötnek, melyben abban is megállapodásra jutnak, hogy alávetik magukat a választottbíró ítéletének.[23] Igen lényeges, hogy a compromissum azaz a választottbírósági szerződés megkötésének, illetve a választottbíró elfogadó nyilatkozatának megtétele előtt a választottbíró nem járhatott el. Erről az alábbi forrásszöveg is tanúskodik: "Arbiter ex compromisso sumptus cum ante diem, qui constitutus compromisso erat, sententiam dicere non potest" (Alf. D. 4, 8, 50.). Ezen forráshely expressis verbis azt mondja ki, hogy a választottbíró nem járhat el mindaddig - azaz nyilvánvalóan ítéletet sem hozhat -, amíg a peres felek a választottbírói szerződést compromissum formájában meg nem kötötték.[24] Reinhard Zimmermann szerint a compromissum voltaképpen megfelel egy harmadik személy felé tett ajánlatnak, felajánlásnak arra, hogy a peres felek ügyében választottbíróként járjon el. A Digestában fellelhető Paulus-forráshely szerint compromissum-ot azok köthetnek, akik contractus-ok kötésére is jogosultak, ugyanakkor ha procurator útján kötik meg a választottbírósági szerződést, az arbiter kötelezheti a procurator megbízóját a személyes megjelenésre.[25] J. A. C. Thomas kiemeli azt is, hogy amennyiben a felek a

- 257/258 -

választottbíróval kapcsolatos megegyezésüket compromissum formájában nem rögzítették, úgy a választottbíró által meghozott ítélet a felekre nézve kötelező erővel nem is bírhatott.[26]

A compromissum vonatkozásában a feleknek viszonylag szabad lehetőségeik voltak a megállapodásra, az arbiter kiválasztására, számuk meghatározására. A római jog forrásai szerint rendszerint két arbitert jelöltek ki. Korunk választottbíráskodással kapcsolatos felfogásai szerint ez legalábbis különös, de még különösebb a Digestában olvasható, következő forráshely: "Si in duos fuerit sic compromissum, ut si dissentirent, tertium adsumant, puto tale compromissum non valere; nam in adsumendo possunt dissentire. Sed si ita sit, ut eis tertius adsumeretur Sempronius, valet compromissum, quoniam in adsumendo dissentire non possunt" (Ulp. D. 4, 8, 17, 5.).

Eme forráshely szerint, amennyiben abban egyeznek meg a felek, hogy két arbiter van, és ha nem tudnak az ügyben döntést hozni, akkor egy harmadikat neveznek ki, érvénytelen, mert nem lehet tudni, hogy kit fognak kinevezni név szerint. Fentiek alapján csak akkor lehet érvényes, ha szerepel a compromissumban név szerint, hogy ki járjon el harmadikként.[27]

Kiemelendő, hogy nagyon lényeges sajátossága még a compromissum-nak az, hogy az arbiter csak abban a jogvitában járhat el, ami már létezett akkor, amikor a compromissum-ot megkötötték, később keletkező vitákban azonban nem.[28]

A compromissum továbbélését tekintve - elsősorban a dél-amerikai országokat illetőleg - Bernardo Cremades véleményére célszerű utalni. A spanyol Cremades álláspontja szerint a legjelentősebb, és a választottbírósági eljárást megnehezítő, vagy adott esetben ellehetetlenítő problémát az ún. cláusula compromisoria jelentette, melynek értelmében a már korábban érvényesen létrejött választottbírósági megállapodás alapján választottbírósági eljárást csak abban az esetben lehetett kezdeményezni, ha a felek a választottbírósági eljárásra vonatkozó megállapodást egy compromiso (illetőleg portugál nyelven compromisso) útján megerősítették, melyet

- 258/259 -

gyakran a rendes bíróságnak jóvá kellett hagynia.[29] Ez főképpen akkor lehet problematikus, ha a compromiso aláírására a vita kirobbanása után valamelyik fél már nem mutat hajlandóságot. A compromiso - mely számos esetben az eljáró választottbírák kijelölésével kapcsolatban is lényeges információkat tartalmaz - el nem fogadása, vagy aláírásának megakadályozása gátja lehet a választottbírósági eljárásnak. Egyes dél-amerikai országokban ekkor lehetőség van arra, hogy az állami bíróság igénybevételével kerüljön aláírásra a compromiso, egyéb esetekben a választottbíróság eljárására nem kerülhet sor. Kiemelést érdemel, hogy a compromiso eredete a választottbíró kiválasztására irányuló compromissum fogalmához köthető.[30]

A compromissum meghatározhatta azt, hogy mennyi idő alatt kell a választottbírónak döntenie, de a Digesta szerint, a legjobb az volt, ha a választottbírónak lehetőséget adtak arra, hogy meghosszabbítsa az eljárás tartamát.[31] Alapvetően a compromissum jelöli ki a választottbíró számára eljárásának határait, szabályait. Ezzel áll összefüggésben az is, hogy az arbiter nem feltétlenül - vagy nem kizárólag - a törvények rendelkezései, hanem igazságérzetének avagy a jog általános elvei szerint döntött. Cicero a Pro Roscio Comoedo című művében azt írja, ha iudex dönt, akkor a formula alapján kell döntenie egy perben, azaz a praetor által kibocsátott formula alapján kell marasztalnia vagy felmentenie az alperest, addig az arbiter esetében pedig nagyobb lehetőség a mozgástérre, a rugalmasabb megoldásra.[32]

- 259/260 -

Az arbiter számára nem csupán a compromissum megkötése, hanem az arbiter részéről a választottbírói quasi elfogadó-nyilatkozat megtétele, a receptum arbitrii megtétele volt jelentős lépése a választottbírósági eljárásnak. A római magánjog rendszerében a receptum arbitrii a pactumok között kerül tárgyalásra.[33] A receptum arbitrii lényege, hogy a választottbíró ezen aktussal fogadja el a választottbírói tisztséget, azaz vállalkozik arra, hogy ellátja a felek felkérésének megfelelően arbiterként a jogvita elbírálását. Bizonyos tekintetben a receptum arbitrii a mai választottbíró elfogadó nyilatkozata előképének tekinthető. Ebben a vonatkozásban Zimmermann megjegyzi, hogy a receptum arbitrii továbbélése jelentős. Annak ellenére, hogy például a BGB nem szerepelteti az egyes szerződések között, mégis Zimmermann hangsúlyozza, hogy általánosan elfogadott az, hogy a választottbíró csak a közötte és a felek között fennálló jogviszony alapján járhat el, melynek alapvető eleme a receptum arbitrii.[34]

Habár a római jog forrásai alapján elviekben nem volt kizárt, hogy valaki a saját ügyében mint választottbíró járjon el, de - főképp a bonus vir esetében - alapvető érdek fűződött ahhoz, hogy egy választottbíró pártatlanul járjon el. Peter Stein az antik jogok vizsgálata kapcsán azt állapítja meg, hogy a választottbírói - közvetítői vitarendezés lényegi eleme az, hogy a jogvitát eldöntő személyt a felek pártatlannak fogadják el.[35] Antoninus császár szerint abban az esetben, ha a választottbíróról nyilvánvaló volt, hogy elfogult és ellenséges, és a felek kifejezett kérése ellenére a jogvitás ügyben ítéletet hozott, exceptio doli mali-val lehetett élni ebben az esetben.

Fentiek egyértelműen felvetik a választottbírói ítélet elleni fellebbezés lehetőségét is, A forrásszövegek szerint az arbiter ítélete ellen általában fellebbezésnek nincsen helye.[36] A forrásszöveg még egy büntetőösszeg megfizetését is kilátásba helyezi, rögzítve, hogy a választottbírósági ítélet ellen nincs helye fellebbezésnek vagy hagyományos bírói eljárás kezdeményezésének.

Fontos említést tennünk a praetor szerepéről a választottbírósági szerződés érvényesítése vonatkozásában. A praetor határozta azt meg, hogy a választottbírósági szerződés alapján lehetséges-e a választottbírósági eljá-

- 260/261 -

rás indítása, és amennyiben igen, úgy a praetor a felek által kijelölt választottbíró részére lehetővé tette az eljárás lefolytatását, feltéve, ha ez utóbbi személy a felkérést elfogadta. A praetor senkit sem kényszeríthetett a választottbírói tisztség ellátására, abban az esetben azonban, ha az adott személy elvállalta a tisztséget, akkor le kell folytatnia az eljárást. A praetor akár rá is szoríthatta az eljárás lefolytatására a vonakodó választottbírát.[37] Max Kaser szerint a praetor adott esetben egyes kényszerítő eszközöket is alkalmazhatott a választottbíróval szemben annak érdekében, hogy kötelességét teljesítve ítéletet hozzon.[38]

A választottbíráskodás középkori továbbélésével kapcsolatban az arbiter ex compromisso fogalmának, illetve annak a szabálynak, hogy az arbiter ex compromisso nincs feltétlenül kötve a törvények előírásaihoz, igen lényeges szerepe van. A középkori, főképpen egyházi választottbíráskodás több szempontból nem volt összhangban a római jogi szabályokkal. Ezért a római jog fenti szabályából kiindulva a középkorban azon alapvető megkülönböztetésre került sor, mely szerint voltaképpen kétfajta választottbíró van, a nem feltétlenül a jog szabályai alapján eljáró arbitrator, illetve a perrendet is alkalmazni köteles, és a tételes jog szabályait ítéletében követő arbiter.[39] Mindezt alátámasztja Durantis Speculum Iudiciale című munkája is, melyben kifejezetten tetten érhető a lényeges distinkció: "Arbitrator vero est amicabilis compositor, nec sumitur super re litigiosa, vel ut cognoscat: sed ut pacificet, et quod certam est, dividat. Nec tenetur iuris ordinem servare: nec statur eius sententiae, si sit iniqua: sed reducitur ad arbitrium boni viri. ... Nam arbiter est, quam partes eligunt ad cognoscendum de quaestione, vel lite."[40] Érdekes kérdésként vizsgálható meg egyébként az is, hogy az itáliai városállamok consiliatorai, azaz a kommentátorok tanácsadási tevékenysége, annak formája és eredménye mennyiben értékelhető választottbírói, választottbíró-szerű tevékenységként.[41]

- 261/262 -

Az arbitrator mint a méltányosság elvei alapján ítélkező személy vonatkozásában a fenti forrás tartalmazza az alapvetően kánonjogi amicabilis compositor fogalmát, és utal a fentiekben már említett bonus vir intézményére is. Az arbiter ugyanakkor nem csupán ítéletében köteles követni a tételes jog előírásait, hanem - a római jogtól eltérő módon - eljárása során az eljárásjog rendelkezéseit is be kell tartania. Az arbitrator és az arbiter megkülönböztetésből származik a későbbi jogfejlődésben kialakuló, a ius commune által is ismert arbiter ex aequo et bono fogalma. Helmut Coing utal arra, hogy az arbiter ex aequo et bono a ius commune által meghatározott fogalma hatással volt a francia jog által ismert amiable compositeur intézményére.[42] Mint ismeretes, az arbiter ex aequo et bono eljárás egyes dél-amerikai államok választottbírósági eljárásában még ma is jelentős szerephez jut.[43] Kiemelendő Zimmermann véleménye, mely szerint a német jogban is ismert azon Schiedsrichter, amely a felek megállapodása alapján elsősorban inkább a tisztesség és a méltányosság, mint a tételes jog alapján dönt, alapvetően eme arbiter ex aequo et bono fogalmából ered.[44]

A római jogi arbiter-re vonatkozó vázlatos bemutatás is bizonyítja álláspontom szerint azt, hogy a modern választottbíráskodás és a római arbiter mindegyik jelentéstartalma között számos hasonlóság, kapcsolódási pont fedezhető fel, igazolva a római jog továbbélésének egyetemességét, a római jog mint ius commune hatását az újkori jogrendszerekre.[45] Ennek megfelelően a római jogi arbiter-re vonatkozó szabályok és felfogások ismerete talán hasznos lehet a XXI. század választottbírója számára is, és bizonyos mértékben hozzájárulhat a kereskedelmi választottbíráskodás gyakorlata, a felek jogvitájának eredményes lezárását célul kitűző eljárás továbbfejlesztéséhez.■

- 262 -

JEGYZETEK

[1] Ezzel kapcsolatban lásd különösen: REDFERN, A.-HUNTER, M.: Law and Practice of International Commercial Arbitration. Sweet & Maxwell, London, 2004. 156. skk. Magyar nyelven pedig ld.: BOÓC Á.: A nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodás. A választottbíró megválasztása és kizárása. HVG-ORAC, Budapest, 2009.

[2] Ld. UJLAKI L.: A választottbírósági szerződés jogági elhelyezettsége és tipológiája. Jogtudományi Közlöny, Vol. 46 (1991) 217.

[3] Összefoglalóan ezzel kapcsolatban ld. ROEBUCK, D.: Ancient Greek Arbitration. Holo Books, Oxford, 2001.

[4] Az Íliász huszonharmadik énekében olvasható a következő szöveg-részlet: Rajta, fogadjunk, üstben akár vagy lábas edényben / s Átreidész Agamemnón döntsön: hogy legelöl most mely kancák futnak / hogy majd ha veszítesz, okuljál." Ld. Homérosz: Íliász. (ford.: Devecseri G.) Budapest, 1992. 433.

[5] Ld. BOHÁCEK, M.: Arbitration and State-Organized Tribunal in the Ancient Procedure of the Greeks and Romans. Iura, Vol. 3 (1952). 196.

[6] Ld. ROEBUCK. D.: ‘Best to Reconcile': Mediation and Arbitration in the Ancient Greek World. Arbitration. The Journal of the Chartered Institute of Arbitrators. 2000/ November. 278-279.

[7] Ld. ROEBUCK: i. m. 286.

[8] Ld. Uo. 201.

[9] Ld. STEIN, P.: Legal Institutions. The Development of Dispute Settlement. Butterworths, London, 1984. 5.

[10] Cicero De officiis című munkájának szövegét http://www.thelatinlibrary.com/cicero

[11] Ezzel kapcsolatban ld. ROEBUCK, D.-De LOYNES DE FUMICHON, B.: Roman Arbitration. Holo Books, Oxford, 2004. 52.

[12] A legis actio fogalmához összefoglalóan lásd a magyar nyelvű irodalomból: FÖLDI A.: Megjegyzések a legis actiók kérdéséhez. Acta Facultatis Politico-Iuridicae Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös Nominatae, Vol. 29 (1987) 47-64. A legis actio sacramento in rem fogalmához lásd különösen NÓTÁRI T.: Duellum sacrum - gondolatok a legis actio sacramento in rem kapcsán. Állam- és Jogtudomány, 47 (2006) 87-113.

[13] A brit Tony Honoré Gaiusról szóló jelentős monográfiájában azt jegyzi meg, hogy Gaius munkássága rámutat arra is, hogy a jog tanulmányozása nem lehet megfelelő a történeti gyökerek ismerete, felkutatása nélkül. Ld. HONORÉ, A. M.: Gaius. A Biography. Clarendon Press, Oxford, 1962. xii.

[14] Ld.: Gaius Instituciói (ford.: Brósz R.). Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1995. 151.

[15] Az actio finium regundorum fogalmához ld. FÖLDI A.-HAMZA G.: A római jog története és institúciói. 13. kiadás. Budapest, 2008. 355.

[16] Ld. Cicero: Az állam (ford.: Hamza G.). Akadémiai Kiadó, Budapest, 1995. 178.

[17] Ld.: Gaius. i. m. 185.

[18] Az actiones arbitrariae fogalmához lásd különösen E. LEVY: Zur Lehre von den sog. actiones arbitrariae. Druck der Hof-Buchdruckerei, Weimar, 1915.

[19] Bozóky Lajos a kérdéses szöveghelyet az alábbiak szerint fordítja: "...ámbár azt mondják, hogy Proculus abban a nézetben lett volna, hogy a patvarkodási kereset támasztásában meg kell gátolni az olyan alperest, aki arbitert kért volt, mert ez által mintegy beismerni látszik azt, hogy visszaadni vagy előmutatni tartozik." Ld.: Gaius Római jogi Institutióinak négy könyve latinul és magyarul (ford.: Bozóky L.). Magyar Tudományos Akadémia kiadása, Budapest, 1886. 421.

[20] Ld. ROEBUCK-De LOYNES DE FUMICHON: i. m. 67-69.

[21] Ld. R. ZIMMERMANN: The Law of Obligations. Roman Foundations of the Civilian Tradition. Oxford, Clarendon, 1996. 514.

[22] "Da dieses Verfahren [sc. die private Schiedsgerichtsbarkeit] kein gerichtliches ist, liegt es außerhalb des Gegenstandes dieser Darstellung." Ld. M. KASER-K. HACKEL: Das römische Zivilprozessrecht. C.H. Beck'sche Verlagsbuchhandlung, München, 19962. 639.

[23] Összefoglalóan ld. M. KASER: Römisches Privatrecht. Ein Studienbuch. 4. Aufl. C.H. Beck'sche Verlagsbuchhandlung, München, 1968. 180.

[24] Lásd ehhez BOÓC Á.: Megjegyzések a választottbírónak az eljárásból való kizárásáról. Állam- és Jogtudomány, Vol. 47 (2006) 451.

[25] Ld.: "Si domini, qui invicem stipulati sint, procuratores suos agere apud arbitrium velint, potest iubere ipsos etiam adesse." (Paul. D. 4, 8, 32, 18.)

[26] Ld. THOMAS, J. A. C.: Textbook of Roman Law. North-Holland Publishing Company, Amsterdam-New York-Oxford, 1976. 320.

[27] Mindezekkel kapcsolatban lásd különösen: ROEBUCK-DE LOYNES DE FUMICHON: i. m. 114. skk.

[28] Ld.: "De his rebus et rationibus et controversiis iudicare arbiter potest, quae ab initio fuissent inter eos qui compromiserunt, non quae postea supervenerunt" (Paul. D. 4, 8, 46.).

[29] Lásd ezzel kapcsolatban különösen CREMADES, B. M.: Resurgence of the Calvo Doctrine in Latin America. Business Law International, Vol. 7 (2006) 53-72.

[30] A dél-amerikai országok választottbírósági jogához összefoglalóan ld. KLEINHEISTERKAMP, J.: International Commercial Arbitration in Latin America. Regulation and Practice in the MERCOSUR and the Associated Countries. Oceana Publications, New York, 2005. A magyar nyelvű szakirodalomból lásd különösen BOÓC Á.: A kereskedelmi választottbíráskodás egyes sajátosságai Dél-Amerikában. Állam- és Jogtudomány, Vol. 48 (2007) 289-332.

[31] Ld.: D. 4, 8, 32, 21.

[32] "Iudicium est pecuniae certae, arbitrium incertae; ad iudicium hoc modo venimus ut totam litem aut obtineamus aut amittamus; ad arbitrium hoc animo adimus ut neque nihil neque tantum quantum postulavimus consequamur." Az idézet szerint a bírói ítélet - a iudicium - mindig egy meghatározott összegről szól, míg a választottbírósági eljárás határozatlanról. Az idézet szerint a bírósági eljárást azzal az elvárással kezdjük meg, hogy vagy megnyerjük vagy elveszítjük az egész összeget, míg a választottbírósági eljárást azzal, hogy tudjuk, vélhetőleg sem az egész összeget nem nyerjük meg, s nem is veszítjük el. Cicero e munkáját idézi és kommentálja ROEBUCK-DE LOYNES DE FUMICHON: i. m 161. Ezen idézetben foglaltak abból a szempontból emlékeztetnek a modern választottbíráskodásra, hogy a moderm választottbíráskodásnak is egyik sajátossága, hogy a választottbírói testület rendszerint törekszik arra, hogy a peres felek jogvitáját egyezséggel rendezése. Vö.: REDFERN-HUNTER: i. m. 1. skk.

[33] Lásd ezzel kapcsolatban: FÖLDI-HAMZA: i. m. 542.

[34] Ld. ZIMMERMANN: i. m. 514.

[35] "Whatever the form of mediator, he must be accepted as impartial." Ld. STEIN: i.m. 5.

[36] Ld.: C. 2, 55, 1.

[37] Ehhez ld. HUMBERT, M.: Arbitrage et jugement à Rome. Droit et cultures, Vol. 28 (1994) 59-60.

[38] Ld. KASER-HACKEL: i. m. 639.

[39] Az arbiter és az arbitrator megkülönböztetéséhez ld. H. COING: Zur Entwicklung des Schiedsvertrages im Ius Commune. Die amicabilis compositio und der Schiedsspruch ex aequo et bono. In: Festschrift für Heinz Hübner zum 70. Geburtstag am 7. November, 1984. (hrsg.: Baumgärtel, G.-Klingmüller, E.-Becker, H. J.-Wacke, A.). Walter de Gruyter, Berlin-New York, 1984. 35-36.

[40] Durantis Speculum Iudiciale (Pars I. Lib. I. Partic. I., § 1,3. és § 1,2.) című munkájából idéz: ZIMMERMANN: i. m. 529.

[41] Ezzel kapcsolatban lásd különösen: KECSKÉS L.: A polgári jog fejlődése a kontinentális Európa nagy jogrendszereiben. Budapest-Pécs, Dialog Campus, 2004. 114-121.

[42] Ld. COING: i. m. 37.

[43] Lásd ehhez: BOÓC: A kereskedelmi választottbíráskodás... i. m. 305.

[44] Ld. ZIMMERMANN: i. m. 530.

[45] Lásd ehhez: HAMZA G.: Az európai magánjog fejlődése. A modern magánjogi rendszerek kialakulása a római jogi hagyományok alapján. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2002. 44-45. Az újabb magyar polgári jogi irodalomból ld. BOÓC Á.-FÁBIÁN F.-SÁNDOR I.-TÖRÖK G.: A civilisztika dogmatikája. HVG-ORAC, Budapest, 2009. 35.