Székely László könyvét végigolvasva, az opponens is átélte - ahogy ez a Szerzővel is minden bizonynyal megtörtént - annak a schwarzwaldi parasztembernek a bensőséges élményét, aki kiment a Feketeerdőbe, rátette a kezét a forrás vizére, és úgy érezte, hogy a Duna folyamát tartotta a kezében. És ez akkor is így van, ha először csak a folyam egyharmada fért a kezébe, mert már akkor is megragadta a víz sodrásának további útját, csörgedezését, zuhanását, újbóli feltámadását és kibontakozását. A Szerző a készülő teljes mű ezzel a harmadával hitet tesz Staud Lajos meggyőző hitvallása mellett, aki szerint "a forrásokból kell elsősorban meríteni, hogy jogi gondolkodásunk önállóságát és fegyelmezettségét megmenthessük, s vérünkké váljék az a tisztelet, amelyet a törvény iránt éreznünk kell".
A Szerzőnek a személyiségi jogok elméletéről szóló - egy nagyobb lélegzetű munka első részeként megvalósult - darabja, amely önmagában is teljes, önálló és magas színvonalú szellemi alkotás, a téma hazai forrásvidékét járja körül, a történetírásnak azzal a módszerével, amelyet Sólyom László a téma kutatásának egyik lehetséges járható útjának nevezett. Sólyom szerint - aki monográfiája megírásának egy másik, kacskaringósabb útját választotta -, a téma feldolgozásának másik lehetséges módszerbeli véglete egy nemzeti jog általánosító érvényű feldolgozása.[1]
A Szerző - ráérezve a történeti jogi iskola géniuszának, Friedrich Carl von Savignynak a zsenijére, aki szerint "a történelem az egyedüli útja annak, hogy saját álláspontunkról valódi ismereteket nyerhessünk" - a személyiségi jogok történetírásának, annak konkrét társadalmi hátterét is vizsgálva, ezt a másik módszerét választotta ahhoz, hogy végső soron munkája további részeiben majd megvilágítsa a mai modern személyiségi jogok természetét. Így a Szerző könyve hiánypótló jellegű. Nemcsak azért, mert eszerint módszerében is alapvetően különbözik Sólyom azonos tárgyú monográfiájától, de azért is, mert a személyiségi jogok hazai polgári jogi pályafutása - a kezdetektől a századforduló körüli és utáni nagy korszakáig, ideértve a kodifikációs törekvéseket is - a magyar jogirodalomban mindeddig hiányzott. Sólyom például a személyiségi jogok történetét tárgyaló nagy ívű tablójában alig két oldalt és mindössze két lábjegyzetet szánt arra, hogy - mintegy marginálisan -felemlítse a Szerző könyvének egyik súlyponti magját alkotó meszlényi életművet és a Magyar Általános Polgári Törvénykönyv különböző tervezeteit.
A könyv úgy elméleti - sőt bölcseleti -, hogy történeti. Nem leíró, hanem eszme- és kodifikációtörténet. A 19. század vége, a századforduló és az új század első évtizedeinek szellemhistóriáját úgy hozza a múlt gyomrából felszínre, hogy az olvasónak az a benyomása, mintha a 'magyar Buddenbrookok és Hagenströmök' szembenállása, az eötvösi-deáki örökösök és a modern szabadelvű liberálisok szellemharca valóságosan megelevenedne a magyar politika- és kultúrtörténet színpadán.
- 157/158 -
Mindezt lebilincselő stílusban, nyelvi tömörséggel és leleménnyel és olyan beleéléssel, amely a kor kései búvárai között egészen kivételes és egyszeri.
Azzal azonban, hogy a Szerző kutatási módszerével a legmélyebb bepillantást enged a kor politikai, közjogi, államfilozófiai és jogbölcseleti eszmeáramlataiba, valamelyest a közjog-magánjog dichotómiájának csapdájába is esik. A Szerző ugyanis - elszántsága és hite szerint - paradox módon egyrészt egy közjogi behatásokkal szemben ellenállóbb, igényesebb és tisztábban magánjogi személyiségi jogi elmélet bemutatásán és kimunkálásán fáradozik, másrészt viszont mindezt politikaiközjogi eszmeáramlatokból forrásozva teszi. Ha nem így lenne, nem lett volna szükség a forrásvidék eszmetörténeti hátterének - a könyv közel egynegyedét kitevő - vázlatára, amelynek gazdagsága, gondolati ereje nélkül talán nem is volna érthető a magánjogi kodifikációkísérlet modern, vagyis liberalizmusellenes és szociális koncepciója.
A Szerző már korábban is - más helyen - hangot adott annak az e sorok írója számára roppant tiszteletreméltó nézetének, hogy a személyiségi jogok valódi értelmét, magyarázatát csak a polgári jogon belül találhatjuk meg.[2] Szerinte a magánjog "közjogiasodásának" folyamata az "ilyen állásfoglalásokat" valló szerzőket arra "bátorítja", hogy a személyiségi jogok védelmi intézményének jogideológiai indokait a polgári jogon kívüli legitimációval (is) megalapozzák.
E sorok írója ezzel kapcsolatos - a Szerzővel némileg ellentétes - álláspontját már több helyen kifejtette,[3] itt pusztán arra utal, hogy nézetével korántsem áll egyedül "egy kicsike kis magányos szfinxként a nagy sivatagban" (Bernard Shaw), hanem - hogy csak a hazai civilisztikatudomány élvonalából idézzen szerzőket - Harmathy Attila például azt hangsúlyozza, hogy korunkban a magánjog egyszer csak arra ébred, hogy az alkotmányjoghoz kell fordulnia számos polgári jogi kérdésben,[4] Sólyom László pedig még koherensebb magánjogi és alkotmányjogi összefüggésekre mutat rá.[5] Sólyom személyiségi jogok elméletéről szóló monográfiájának pedig egyik központi magja éppen az autonóm struktúra politizálása - és benne a személyiségi jogok politizálódása -, az alkotmányos alapjogok és a magánjogi személyiségvédelem relatív összeolvadásának a bemutatása, és annak kimunkálása, hogy hogyan hatják át az alkotmányos jogok a polgári jogot, s azok hogyan érvényesülnek nemcsak a polgároknak az állammal szembeni, de egymás közötti kapcsolataiban is.
S bár a Szerző explicit álláspontja más, az eszmetörténet genezisének óriási gazdagságú vidékét - annak szerteágazó ösvényeit keresztül-kasul - bejárva, szelleme mégiscsak az állami szerepvállalás ontológiai alapkérdése körül kalandozik, feltehetően éppen azért, mert a személyiségi jogok magánjog-bölcseleti és kodifikációs teljesítményeiben nagyon is erőteljesen ott munkált a politikai-közjogi gondolkodás szelleme.
Egy rendkívüli eszmetörténeti, bölcseleti munka értékelésekor akár még barbarizmusnak is tűnhet, az opponens mégis megkockáztatja megjegyezni, hogy manapság nincs - vagy alig van - bírói ítélet hazánkban, amely az ún. hozzátartozói eszmei kárigények tekintetében - a 'privacy' polgári jogi szabályozásának a hiányában - ne közvetlenül az Alkotmány 15. §-ára alapozná döntését amiatt, hogy a károkozó a halálos eredménnyel megfosztotta a károsultakat attól az alapvető személyhez fűződő joguktól, hogy abban a csaknem megközelíthetetlen misztériumban éljék életüket, ami a család. És egyáltalában nincs - még felsőbírósági határozat sem -, amely a közélet szereplőinek személyiségvédelmi pereit ne közvetlenül az Alkotmány 60-61. §-ai alapján bírálná el, továbbá
- 158/159 -
amely ne indokolná - a testi-lelki integritás sérelme miatti - immateriális kártérítésben marasztaló ítéletét az Alkotmány legmagasabb szintű testi és lelki egészséget biztosító 70/D. §-ával, nota bene van olyan, a Legfelsőbb Bíróság által hozott ítélet, amely a politikai tartalmú és az Alkotmány 70. §-ában deklarált demokratikus választójog megsértéséhez fűzött polgári jogi személyiségvédelmet, és az ugyancsak politikai tartalmú gyülekezési szabadságjogot durván sértő közhatalmi-rendőri brutalitásokkal szemben a bíróságok megint csak személyiségi jogvédelmet alkalmaztak - az Alkotmány 62. §-ára hivatkozással - magánjogi oltalomként.
Egy jogbölcseleti tézis Achilles-sarkának a felhívására a bírói gyakorlatban kiépülő - és terjedő - alkotmányjogi személyiségvédelem bemutatása szakmai szempontból eretnekségnek, sőt szakmai gyengeségnek tűnhet, a jogtudomány azonban mégiscsak alkalmazó tudomány, amelynek keretében bírói mérlegeléssel - az Alkotmány keretei között - körvonalazhatók a polgári jogi autonómia egyre szélesedő új határai.
A könyv középpontjában álló magánjogi elméleteket roppant magas színvonalon tárgyaló, szintézist - "egy magasabb harmóniát" - kereső és teremtő értékelését megelőzően a dolgozat a személyiségi jogok archaikus hazai elődeinek bemutatására szán egy alfejezetet, és ezzel a személyiségi jogok kérdését a magyar polgári jog fejlődéstörténetének egészébe ágyazza. Ahogy ezt a Szerző meggyőzően bizonyítja, a személyiségi jogok tényleges kötődését kezdetben a vagyoni jogokhoz, a vérbosszút már a compositióval megváltó ősi, primitív korban a sértettnek járó 'büntetés' jellemezte, amely büntetőjogi - tehát közjogi - karaktere ellenére a mai nem vagyoni kártérítés (sérelemdíj) archaikus előképe. Az intézmény a magyar államiság kezdetén már Szent István Dekrétumaiban megjelenik, természetesen deliktuális-büntető és nem személyiségi jogi tényállásként, éspedig a dolgozatban feltártakon túl a Második Könyv 13. Fejezetében a szolgák megöléséért, a 25. Fejezetben pedig a lányok elrablásáért a sértettnek (családjának) (is) járó 10, közrendűeknél pedig 5 tinóra szóló büntetés mint elégtétel, amely eleink ősi törvénykezésében a szolgák vagyoni értékén túl személyi értékét is, továbbá a leányok személyes szabadságát oltalmazta, illetőleg ezek megsértését eszmei kártérítéssel is szankcionálta (Corpus Juris Hungarici).
S bár az könyv következő oldalain a különböző hatalmasságok, bírságos bántalmak, azaz a személy elleni 'magyar injúriák' úgy nőnek ki a felkutatott, idézett törvényművekből, mint a földből a fák, a dolgozat nem említi a Tripartitumból a "patvarkodást", melyet Werbőczy a "nyelvváltság"-gal együtt tárgyal, s amely a csalárd "perzaklatás", indokolatlan bíróság elé "czitálás" tényállása volt, minthogy "leginkább abból szokott eredni, hogy a pereket kétszer vagy jóval többször indítják meg és folytatják" (25. Czím), avagy - ahogy ez a jogkönyvben szerepel - "a patvarkodás az a mikor valaki akárki ellen valamely pert csalárdul kétféle szín alatt vagy különböző úton-módon indít és támaszt" (70. Czím 1. §). A perzaklatás - mint a zaklatott személyek szabadságát és jóhírű tisztességét sértő bírságos bántalom - szankciója "kétszáz arany forintot tevő ötven gira" volt, melynek két részét a bíró, harmadikát pedig a sértett kapta (70. Czím 5. §).
Kuriózus törvényi tényállásként idézi fel az opponens a mezei rendőrségről szóló 1840. évi IX. törvényt, amely az elvert csősznek járó fájdalomdíjról rendelkezett, s amely felemlítésre azért érdemes, mert hazai tételes jogunkban - az oktrojált ABGB-t ide nem számítva - elsőként szabályozta a személyes jogsértés adekvát szankciójaként a fájdalomdíjat.
A könyv egy további pillérét képezi az intézmény kodifikációtörténeti analízise. A Szerző helytállóan hangsúlyozza azt a rendkívüli megtermékenyítő hatást, amelyet a magyar általános polgári törvénykönyv tervezete első szövegének (1900) megjelenése az elméletre, a jogi közgondolkodásra és a jogtudományra gyakorolt (bár Schwarz Gusztáv - dacára annak, hogy a tervezet egyik eszmei alkotója és redaktora volt - a szöveg közzétételét elhamarkodottnak és idő előttinek mond-
- 159/160 -
ta,[6] de a személyiségi jogok forrásvidékének útvesztőiben nem talált rá néhány előzményi "búvópatakra", amelyekről ehelyütt érdemes szólni). Apáthy István már 1882-ben a kodifikáció előtörténetéhez tartozó kötelmi jogi rész szövegtervezetében megkonstruálta - igaz, a kártérítés egyik nemeként, de a személy integritása megsértésének szankciójaként - a fájdalomdíjat, amelynek révén a sértett fizikai és lelki fájdalma "kellemes érzés okozása által ellensúlyoztatik".[7] Schwarz Gusztáv pedig már 1890-ben a leghatározottabban úgy foglalt állást, hogy a személyiségi jogok megsértéséért járó nem vagyoni elégtétel és a fájdalomdíj nemcsak régi jogunk szellemének felel meg, de tárgya a legkitűnőbb törvényhozásoknak és a legelőrehaladottabb államok joggyakorlatának.[8]
A könyvnek a forrásvidék kodifikációs síkú feltérképezését adó következő részével kapcsolatban e sorok írója hiányérzetének ad hangot. A Szerző a személyiségi jogok bírói gyakorlatban történő megjelenésére és alakulására ugyanis egyáltalában nem fordít figyelmet. Igaz, kutatási módszere elméleti és bölcseleti. Csakhogy dolgozatában nemcsak eszmetörténetet, hanem kodifikációtörténetet is írt. Márpedig a magyar magánjogot - különösképpen ebben a körben - a törvénytervezetekkel együtt a bírói gyakorlat 'kodifikálta' - jogalkotó módon. Ezt a Kir. Curia 1914-ben egyik döntvényében nyíltan így mondta ki: "a bírói gyakorlaton alapuló jogszabály...".[9] És ez a gyakorlat a kodifikációs tervezetekkel párhuzamosan kereste a személyiségi jogok helyét a hagyományos magánjogban, s bár kacskaringós ösvényeken át, de többnyire meg is találta. A jogtudomány képviselői és az elmélet művelői erre a szerepvállalásra leggyakrabban azt mondják, hogy a bírói gyakorlat a tudomány megtámogatásával alakul. És ez igaz is. De az is lapidáris igazság, hogy a jogalkalmazás megtermékenyítő módon hat az elméletre. S bár ritka, de cáfolhatatlan igazság végül az is, hogy egyes - különösen felsőbírósági - ítéletekben megfogalmazásra kerülnek olyan eszmék, elvi tételek, elvont elméleti általánosítások, amelyek dogmatikai problémákat érintenek.
Meggyőzően illusztrálja mindezt - éppen a személyiségi jogok magánjogi védelmével összefüggésben - a Kir. Curia 20. század eleji gyakorlata. A Kir. Curia például már a századelőn jogegységi elvként mondta ki, hogy személyiségi jogsértés mindaz az erkölcsi veszteség, amelyet "a sértett személyének, állásának, társadalmi helyzetének, foglalkozásának, emberi méltóságának kijáró tisztelet, megbecsülés, bizalom, tekintély és a személyiséggel kapcsolatos egyéb hasonló értékek csökkentésével vagy megszüntetésével szenved azok körében, akikkel életviszonyai kapcsolatba hozzák, nem különben az ez által okozott érzékeny lelki fájdalom és szégyenérzet".[10]
A szerepváltozással kapcsolatos bírói gyakorlat figyelemmel kísérése már csak azért is indokolt, mert a jogalkalmazás ugyanazt az utat járta be, mint az elmélet. Tudniillik a judikatúra fokozatosan elrugaszkodott a személyiségi jogok oltalmazása során a kárszemlélettől, és azt meghaladva az ember személyiségét alkotó értékekre, az emberi méltóságnak kijáró tisztelet és megbecsülés, a becsület és a jóhírnév védelmére összpontosított, és ezzel az intézmény az autonómia biztosítására és a vagyoni viszonyoktól független személyiségi jogok garantálására került bevetésre.[11]
A bírói gyakorlatra vonatkozó észrevételek dacára persze még igaz, hogy a Tervezet közzététele volt az a csomópont, amelynek folytán a magánjog szellemtudománya - benne a személyiségi jogok
- 160/161 -
kérdése - a század elején hazánkban megelevenedett, ahogy ez például a Corpus Juris újjáélesztésével a 11. században Bolognában történt. Vele a civiljog tudományának és a jogászságnak olyan új minősége emelkedett fel, illetőleg bontakozott ki, egy olyan magánjogi 'szellemhistória' vette kezdetét, amely előzményeitől alapvetően különbözik, s amelynek dogmatikai - a kor és az alkotók szellemi szférájából kinövő - felvirágzását a Szerző a személyiségi jogok élettörténetének, kifejlődésének aspektusából utánozhatatlan beleéléssel tárja az olvasó elé. A könyv e - terjedelmileg is legnagyobb és tartalmilag leggazdagabb - részének az értékelése kapcsán az opponens Thomas Mannra asszociál, aki bibliai tárgyú József-trilógiájának nyitányaként írja le, hogy a múlt mennyire meghatározza, átfogja, sőt teremti az emberi gondolkodás egészét. A könyv e része igazolja a Szerző személyiségi jogokról való gondolkodása múltból forrásozó folyamatosságát és azt, hogy mindezt a múlt nagy elődeivel való szellemi azonosság síkján éli át.
A könyv itt építkező alfejezetei közül az opponens számára a legteljesebb szellemi élményt a Meszlény-életmű kibontása jelenti, az, ahogy a Szerző Meszlény ezidáig messze érdemein alul és méltatlanul figyelmen kívül hagyott alkotó zsenijét és ethoszát piedesztálra állítja, ahogy alakját megejtő szépségű stílusával és meggyőző értékelésével - analitikus módszerrel - kifaragja, ahogy életművéből a személyiségi jogok védelme liberalizmusellenes szociális koncepcióját közvetíti, a személyiségi jogoknak a liberalizmus 'rideg anyagiasságával' való absztrakt szembeállítása útján.
Anton Menger szociális jogfelfogásából forrásozva és az uralkodó német álláspontot - amely szerint a magánjog tárgya a vagyon és minden, ami nem vagyonjog, tulajdonképpen nem is a magánjogba való - a magánjog lényege tekintetében sajnálatos tévedésnek minősítve, Meszlény szociális igazságot kereső - a Szerző által ezzel az idézettel nem hangsúlyozott - alapteorémája volt, hogy: "ez a felfogás háromszorosan téves; először: mert individualisztikus, másodszor: mert materialisztikus, harmadszor: mert önmagában is illogikus. Annak az elvnek az uralma, hogy minden egyes ember »önczél«, magáért és magának él csak, letűnt az észjogi doktrínák letűnésével; annak az elvnek az uralma, hogy a magánjog az embernek csak pénzben kifejezhető értékei megoltalmazására való, letűnt a római jog omnipotentiájának térvesztésével".[12] A magánjognak ezért csapást kell mérnie "a gazdasági fétisizmusra", és a vagyontalanok védelmét kell előtérbe állítania a vagyonosokkal szemben.
Ehhez a koncepcióhoz - mondhatni, új magánjogi dogmatikához - képest, figyelemmel az könyvben szinte kimerítően elemzett kortársi további szerzők hasonló, a személyiségi jogokat "a társadalmi harc szempontjából" jelentősnek tartó 'hadüzenetére', amely üzenet a vagyontalanok védelmét fogalmazta meg a vagyonosokkal szemben, túlságosan is sommásnak és bizonyos értelemben vulgárisnak tűnik az opponens számára a Szerzőnek az a következtetése, hogy a kor szociális egyenlőséget és igazságot kereső 'remekírói' azt tartották, hogy a személyek "új egyenlősége a tulajdonviszonyok egyenlőtlenségének fenntartása mellett, azokra tekintet nélkül is kifejezhető, és a javak elosztásának társadalmi egyenlőtlenségei az új jogok egyenlő elosztásával orvosolhatók". E sorok írójának olvasatában a szociális magánjog korabeli képviselői - így Meszlény is - forradalmibbak voltak. Az már a történelem fintora, hogy a bátrakat is utolérte a jakobinusok sorsa.
Az általános személyiségi jog generálklauzulájának a megteremtésével (Mtj. 107. §), a személyiségi jogok függetlenítésével a vagyoni viszonyoktól és a tulajdonosi pozíciótól, a nagy liberális kísérlet felszámolásával, amely a személyt elválasztotta az embertől és a 'tulajdonosra' redukálta, a személyiségi jogok politizálódásával és azzal, hogy az autonóm struktúra viszonyait garantáló tulajdonjog
- 161/162 -
helyébe a magánjogi autonómiát feltétlenül biztosító anyagi hordozó nélküli egyenlő méltóságú személyt állította, a szociális magánjog elmélete és eszmeisége megteremtette az egész szociális magánjogi törvényhozás alapját. Igaz - anticipálva az eredményt - mindez a valódi egyenlőségnek csak plátói ideája. De a magánjog ennél többet aligha tehet. A többi már az állam és a gazdaság küldetése - és felelőssége.
Összegezve, Székely László könyve a magyar magánjog fejlődéstörténetéből - annak politikai, gazdasági és társadalmi, tehát szociológiai szemléletű hátterét is kibontva - egy olyan korszak megelevenítésére vállalkozik, amelyben a jogfejlődés és a közjogi-magánjogi jogbölcselet talán legizgalmasabb szellemharcai dúltak, és amelyet az azt követő hazug és hamis kor a feledés 'éji homályába' süllyesztett. Így a forrásvidék megelevenítése hazai jogirodalmunknak egy megmagyarázhatatlan és indokolhatatlan hiányát pótolja. A könyv messzemenően bizonyítja a Szerzőnek a témával kapcsolatos elmélyült kutatását, a témában való rendkívüli otthonosságát. Külön kiemelést érdemel a Szerző lebilincselő stílusa, gondolatgazdagsága, a polgári jogi dogmatikában, a hazai szakirodalomban és a kodifikációtörténetben való jártassága. A könyv különös értéke a folytatásra szánt nyitottsága ellenére meglevő befejezettsége és teljessége. ■
JEGYZETEK
[1] Sólyom László: A személyiségi jogok elmélete. Budapest, Közgazdasági és jogi Könyvkiadó, 1983. 47-48.
[2] Lenkovics Barnabás - Székely László: A személyi jog vázlata. Budapest, Eötvös, 2000. 89.
[3] Lábady Tamás: Alkotmányjogi hatások a készülő Ptk. szabályaira. Polgári Jogi Kodifikáció 2000/2. 13-19.
[4] Harmathy Attila: A polgári jogi kodifikációról. In Nizsalovszky Endre Emlékkönyv. Budapest, ELTE-ÁJK, 1994.
[5] Sólyom László: Polgári jogi kérdések az Alkotmánybíróság gyakorlatában. Jogtudományi Közlöny 1994/3.
[6] Szászy-Schwarz Gusztáv: A Magánjogi Törvénykönyvről. Tanulmányok és bírálatok. Budapest, 1909. 3-4.
[7] Apáthy István: Az általános magánjogi törvénykönyv tervezete. Indokolás a kötelmi joghoz. Budapest, 1882. 180.
[8] Szászy-Schwarz Gusztáv: Magánjogi fejtegetések felsőbírósági határozatok kapcsán. Budapest, 1890. 132.
[9] Szladits Károly - Fürst László: A magyar bírói gyakorlat. Magánjog. Budapest, Grill, 1935. II. kötet, 157.
[10] Jogi Hírlap Döntvénytára. II/528.
[11] Lábady Tamás: Elégtétel a nem-vagyoni károkért a 20. század első felének magyar magánjogában. In Hamza Gábor - Kajtár István - Zlinszky János (szerk.): Tanulmányok Benedek Ferenc tiszteletére. Pécs, JPTE-ÁJK, 1996. 188-195.
[12] Meszlény Artúr: Magánjog-politikai tanulmányok. Budapest, 1901. 35.
Visszaugrás
