Az államszocializmus jogfejlődése nem írható le egysíkú, leegyszerűsítő módon. A jog változásai, amelyek természetesen nem léphettek túl a rendszer keretein, egybekapcsolódtak a politikai-társadalmi mozgásokkal, korszakokkal. Mindezek hatása eltérő módon tükröződött a jogrendszer különböző ágaiban. Az 1949-1953 közötti periódusban jellemzően a szovjet jog és jogi ideológia erőszakolt adaptációja zajlott, a szakítás a polgári alkotmányosság elveivel és értékeivel. 1953-tól történtek kísérletek a jog elnyomó funkciójának mérséklésére, a törvénytelenségek korrekciójára, majd 1957-től kezdődően, lassan, összhangban a későbbi politikai változásokkal, megkezdődött az a folyamat, amikor is átalakult a jog szemlélete, mérséklődött a jogi nihilizmus hatása, előtérbe került a szakmai racionalitás és a '60-as évek második felétől kezdődően kialakult a sajátos, magyar "pszeudo-jogállam" (Sárközy Tamás).
A társadalmi, gazdasági élet újszerű szabályozása kifejeződött a korszak jelentős jogalkotási teljesítményeiben, így az 1957. évi IV. törvényben, amelyben szabályozták az állami hatóságok és az állampolgárok közötti eljárást, ennek eredményeként az állampolgárok az alárendeltségi helyzetből, a jogilag szabályozott ügyféli pozícióba kerültek. Az új szemlélet tükröződött az 1959. évi IV. törvényben, az első magyar Polgári Törvénykönyvben, amelyben a kor viszonyaihoz igazodóan engedtek teret a polgári autonómiának. A kódex módosításokkal ugyan, a rendszerváltást követően is 20 évig hatályban maradhatott.
Az 1960-at követő években átfogó jogszabályrendezés kezdődött, ennek eredményeként a gazdasági élet legfontosabb területeit törvényben szabályozták. Miként már említettük, a változások különböző módon érvényesültek a jogrendszer egyes ágaiban. Az alkotmányos berendezkedés alapvető intézményei hosszú időn át az 1949-es Alkotmányban meghatározott modell alapján működtek. Az azokra vonatkozó szabályozás alig változott, az 1972-es alkotmányrevízió is csak korlátozott hatású maradt. Az 1980-as években a változó politikai körülmények tették lehetővé a korábbi reformelképzelések részleges megvalósítását, így 1984-től megkezdte munkáját az alkotmányvédelem új, bár erősen korlátozott hatáskörű intézménye, majd 1987-ben a jogalkotási törvény megalkotásával a jogforrások rendszerében helyreállt a törvények elsődlegessége, érvényesült a törvénynek alávetettség követelménye Magyarországon.
A gazdaság terén ettől különbözött a helyzet, a szabályozás sokkal rugalmasabbá vált különösképpen a gazdaságirányítási rendszer reformjának előkészítő szakaszában, majd avéghajtáa során. A gazdasági viszonyok újszerű szabályozásának markáns, a magyar sajátosságokat tükröző példáit jelentik a mezőgazdasági szövetkezetekről szóló 1967. évi III., valamint a földtulajdon és a földhasználat továbbfejlesztéséről szóló 1967. évi IV. törvény. Ezekben a jogszabályokban a törvényalkotók szakítottak a kor uralkodó dogmáival. A megelőző évek gyakorlata alapján olyan magyar modellt rögzítettek, amely hozzájárult a magyar mezőgazdaság történelmi mértékkel is sikeres korszakának kialakulásához. A törvényi szintű szabályozás egyértelműen kifejezte azt a politikai szándékot, hogy nem rövid távra szóló döntésekről van szó, az új szövetkezeti modell a törvény erejénél fogva is a magyar társadalom, gazdaság tartós jelensége marad. Hatásuk nem korlátozódott a mezőgazdaságra, az kiterjedt a magyar társadalom egészére, átalakult a falu, stabilizálódott a szövetkezetek helyzete, az új szervezeti formák, gazdálkodási módszerek ezt követően a legalitás tartományába kerültek. A két törvényben olyan jogi hátteret teremtettek, amely hosszú időszakon át biztosította a mezőgazdaság sikeres működését. A törvények mezőgazdasági szektoron túlmutató társadalmi hatásait illetően állapította meg Bogár László az 1966-1972 közötti korszak elemzésekor: "A korszak legnagyobb teljesítménye a fogyasztás gyors és kiegyensúlyozott növekedése mellett, ami jelentős részben a mezőgazdaság komoly sikereivel függ össze [...] az 1966 májusi és az 1972 novemberi KB-ülések között eltelt 6 és fél év az elmúlt négy évtized legegyértelműbben a reform által fémjelezhető időszak. Társadalmi és gazdasági szempontból egyaránt ez a 20. század magyar történelmének egyik legsikeresebb periódusa [...] A már évtizedek óta egyik válságból a másikba átváltó magyar mezőgazdaság most kap először valóságos esélyt a konszolidációra [...] A kialakuló magyar modell pozitív teljesítménye a gazdaságpolitika változásaiból következett, miszerint a mezőgazdaság is jelentős preferenciákat kapott és ez a politikai hatalom konszenzusos jellegéből következett."[1]
- 58/59 -
A folyamatot, aminek eredményeként a nagyléptékű változások bekövetkeztek, éles konfliktusok, ellentmondások, megtorpanások és gyakran a falun élő emberek személyes tragédiái terhelték. A magyar mezőgazdaság és a magyar agrárpolitika 1945-öt követő változásainak gazdag történeti, agrártörténeti, jogi szakirodalma van.[2]
A tanulmányban elsősorban a változások jogi alapjait megteremtő két törvény megalkotásának folyamatát, ennek politikai hátterét elemzem, figyelemmel azok tartalmát meghatározó politikai döntésekre és a két törvény hatásaira.
A szövetkezeti és földtörvény megalkotásához vezető folyamatok vizsgálatát célszerű 1957-től kezdeni, hiszen az azt követő néhány év során alakultak ki azok a politikai és társadalmi feltételek, amelyek hatására a törvényalkotás eredménnyel zárulhatott. A magyar mezőgazdaság és az agrártársadalom számos fordulatot élt át ebben a periódusban. Az 1945-ös földreform eredményeként százezrek jutottak földhöz, korábbi cselédek, napszámosok, kisparasztok. Szaktudás, tőke és szervezeti feltételek nélkül kellett a kisüzemi modellre épülő mezőgazdaságot működtetni, amely a feudálkapitalista formát felváltotta.
Alig néhány évvel a földosztást követően, 1948-tól megindult az erőszakos szövetkezetesítés. Ennek során a magyar gyakorlattól minden elemében idegen szovjet kolhozrendszert kényszerítettek a magyar mezőgazdaságra.[3] Ez a forma a '30-as évek sztálini kollektivizálás időszakában alakult ki, és évtizedeken át meghatározóvá vált a szovjet mezőgazdaságban, több-kevesebb ideig a szocialista országokban, közöttük Magyarországon is. A szovjet kolhozjog alapvető forrását a mintaalapszabály (primernij usztáv) jelentette még a '60-as, '70-es években is. Ebben, jogforrási formáját tekintve rendeletben, részletesen meghatározták a kolhoz alapvető feladatait, szabályozták belső viszonyait, a munka szerinti díjazást, az elszámolást, a munkaszervezést, a munkarendet, a munkaszüneti napokat, a szabadságot, a tagok minimális munkavégzési kötelezettségét, az anyagi ösztönzés formáit, a fegyelmi eljárást, a munkavédelmet, a tagok személyes szükségleteinek kielégítését stb. A mintaalapszabály kötelező előírásai alapján alkothatták meg az egyes kolhozok saját alapszabályukat.[4] A '30-as évek közepén keletkezett hatályos szöveget 1969-ben és 1980-ban módosították, de a tartalma lényegesen nem változott. A felsorolásból kitűnik, hogy az állami szabályozás nem adott teret a szövetkezeti önállóságnak, a helyi kezdeményezésnek. Erőteljesen érvényesült az állam dirigista szerepe, a termelés szerkezetének és mennyiségének kötelező előírása, az ún. maradékelv érvényesítése, ennek alapján a kifizetések sorrendjében utolsó helyre került a kolhoztagok díjazása. A korszak szovjet ideológiája szerint a kolhoz a szocialista gazdálkodási szervezetek alacsonyabb formáját jelentette. Ennek eredményeként még 1962-ben is az SZKP XXII. kongresszusán sürgették az állami és kolhoztulajdon egyesülési programját, amely elvezet az új típusú össznépi tulajdon kialakulásához.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
