A magyar közjogtudományban szinte teljes az összhang annak megítélésében, hogy az 1987. évi X. alkotmánymódosító törvény, valamint az 1987. évi XI. törvény a jogalkotásról, az alkotmányos berendezkedés átalakulásának folyamatában kiemelkedő jelentőségű. Ez a megállapítás akkor is helytálló, ha tudjuk, hogy a törvények előkészítői, beterjesztői nem elsősorban azzal a céllal kezdeményezték, hogy a korábban megindult változások radikálisan felgyorsuljanak. Végső soron hatását tekintve a két törvény elősegítette azt a gyökeres fordulatot, amelynek során Magyarország visszatért a polgári alkotmányos berendezkedés modelljéhez. Alapvetően ez az összegzés tükröződik az elmúlt évtizedekben a téma kapcsán született értékelésekben.
Holló András több munkájában is vizsgálta a két törvény hatását és jelentőségét, kapcsolatukat a változásokkal. "Ha meg akarnám ragadni a nagy pillanatot, hogy mikor indult meg az alkotmánybíráskodás eszméire is kiható politikai rendszerváltás folyamata, talán 1987-re kell visszamennünk... Az alkotmánymódosító törvény által bevezetett minőségi változás, a hagyományos parlamenti rendszer felé tett komoly lépés: lényegében megszüntette a korábbi közjogilag abszurd helyzetet, miszerint a törvényhozás helyett a 21 tagú helyettesítő szerv gyakorolta a törvényhozó hatalmat [...] A saját hatáskörben gyakorolandó törvényhozó hatalom - a törvényhozás felértékelődése, a jogalkotási törvényben meghatározott rendje, eljárása - alkotmányos jelentőséget kapott.[1]
A szerző egy másik művében arra kereste a választ, hogy melyik törvény tekinthető a rendszerváltás közjogi folyamatát elindító, azt generáló hatásúnak. "[...] véleményem szerint az első törvény, illetve tárgyuk szerint szorosan összekapcsolható törvények: az 1987. évi X. és XI. törvények az alkotmány módosításáról és a jogalkotásról [...] Azt is mondhatnám, hogy ekkor kezdődött meg a párt és az állam szétválása, a parlament, majd a kormány politikai megerősödésének folyamata."[2]
Ehhez hasonló értékelést tartalmaz az alkotmányjog egyetemi tankönyve is. "[...] Az utolsó »rendi« országgyűlés 1987-től közreműködött a pártállam lebontásában, a jogállam felépítésében. E jogállamépítési folyamatnak a parlamenti kormányzás irányába tett első lépése volt az 1987. évi X. és XI. törvény. E törvények védik a parlament törvényalkotó hatáskörét, visszaállítják a törvények uralmának alkotmányos elvét."[3]
"Az 1987. évi átalakulás jelentős lépés a törvények uralma felé, a parlament valódi törvényhozási funkciója irányába. Az alkotmánymódosítás kialakította a kizárólagos törvényhozási tárgyak fogalmát. [...] A rendeleti kormányzás visszaszorítását szolgálta miniszterek és államtitkárok eredeti jogalkotó hatáskörének megvonása. Tartalmánál fogva a jogalkotási törvény korszakalkotó jelentőségűvé vált, hiszen a parlament visszanyerte alkotmányos hatáskörét."[4]
Hasonló álláspontot képvisel a téma kapcsán Papp Imre is. A törvények megalkotását fontos előrelépésnek tekinti a jogállami, demokratikus átalakulásban, így azok szerinte is kiemelkedő helyet foglalnak el a rendszerváltó törvények között. A kormányzati rendszerben kialakított változások mellett az Elnöki Tanács jogalkotó hatáskörének szűkítése, a kötelező törvényhozási tárgyak megállapítása megteremtette az Országgyűlés központi szerepét a jogalkotásban. Emellett fontosnak tartotta, hogy a jogalkotási törvény erősítette a jogbiztonságot a jogalkotásra jogosult szervek meghatározásával, a jogalkotás garanciális szabályainak megalkotásával, a visszamenőleges hatály tilalmának deklarálásával.[5]
Olyan vélemény is ismert a szakirodalomban, amely némiképp eltér az előbbiekben ismertetettektől. Eszerint bár a jogforrástan első újkori szabályozása a jogalkotási törvényben történt, ám az mégsem tekinthető rendszerváltó törvénynek. A szabályozás célja alapvetően nem az alkotmányos berendezkedés átalakítása volt, de a törvény elfogadása fontos lépést jelentett a jog uralma, a társadalmi viszonyok jogszabályi rendezettsége alkotmányos alapjainak megteremtésében és így elmozdulást jelentett az alkotmányosság követelményeit megjelenítő államszervezethez.[6] Annyiban egyetérthetünk a szerző álláspontjával, hogy a szabályozás kezdeményezőit, elsősorban az akkori politikai vezetést nem az alkotmányos berendezkedés gyökeres átalakításának céljai vezették. A törvények tényleges hatásai azonban messze túlmutattak az eredeti szándékokon, és az első komoly áttörést eredményezték az
- 31/32 -
1949-es alkotmányban rögzített kormányzati rendszeren, és ez valóban történelmi jelentőségű.
Nem jelentéktelen módosításokkal az 1987. évi XI. törvény 2010-ig, az Alkotmánybíróság határozatáig hatályban maradt. A rendszerváltás utáni új alkotmányos feltételek közepette a törvény alkalmazása egyre nehezebbé vált, így szükség volt új szabályozás megalkotására. Ez azonban nem befolyásolja a jogalkotási törvény alapvetően pozitív értékelését. Kampis György a kodifikációról szóló monográfiájában írta 1994-ben: "Könnyű persze azt mondani, hogy 1987-ben más társadalmi rendszerben alkotott jogalkotási törvény elavult. Figyelembe kell azonban venni, hogy keletkezése idején ennek a törvénynek, ilyen tartalommal történő megalkotása döntő fontosságú lépés volt az országgyűlés szerepének növelése, egyúttal az Elnöki Tanács által folytatott jogalkotási és a rendeletekkel történő kormányzás visszaszorítása irányában."[7]
Az alkotmánymódosítás és a törvény megszületése hosszú, több évtizedes vita, küzdelem eredménye, az nem máról holnapra jött létre. Az 1949-ben kiépített államrendszer szakított a parlamentarizmus modelljével, az alkotmányosság korábbi értékeivel. Ebben a hatalom egységére épülő szervezetben - a képviseleti szervek elsőbbségének deklarálása mellett - ténylegesen az Országgyűlés szerepe eljelentéktelenedett. A megváltozott körülmények ellenére az államtudományokban tovább éltek az alkotmányosság követelményeinek érvényesülését szorgalmazó törekvések. A jogalkotás magas szintű szabályozásának igénye is, amely összetett viszonyrendszerben jelent meg, hiszen az nem csupán a jogalkotás alkotmányos követelményeit, a jogrendszer hierarchiáját és stabilitását, a jogbiztonság érvényesülését, a szakmai előkészítés és a demokratikus részvétel feltételeit kellett, hogy rendezze. Ennél többről volt szó, nevezetesen az Országgyűlés alkotmányos súlyáról, annak helyreállításáról, az Elnöki Tanács és a parlament viszonyáról, az Országgyűlést szinte korlátlan helyettesítő jogkörének korlátozásáról, később a kollektív államfői testület radikális átalakításáról, majd megszüntetéséről. Mindezek tehát már az alkotmányos berendezkedés alapjait érintették, a politikai feltételek alakulásának, változásainak függvényében hol halványabban, hol markánsabban jelentek meg ezek a törekvések, mígnem az 1980-as évek második felében megnyílt az esély ezek megvalósítására. Tehát több évtizedes folyamatról van szó, érdekes és izgalmas vállalkozás annak áttekintése, miként formálódtak a szakmai álláspontok, milyen politikai feltételek gátolták vagy segítették érvényesülésüket.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
