1. A dolgozat tárgya a közrend pozitív és negatív, tartalmi és formai meghatározása, a rokon vagy annak vélt jelenségektől elválasztása, hogy a rendészet tudományának alapanyagát jelentő fogalmi rendszert a koherencia felé segítse. Alcímnek kívánkozott volna - és ezzel már szeretném kiemelni a szerzőnek a rendészeti értekezésekben szinte ismeretlen szociális érzékenységét: "egy moralista kifakadásai a közrend védelmére hivatkozókkal szemben, akik a rendészet sáncai mögé bújva rekesztik ki az új devianciákat, a néma koldustól a házvásárló romákig".
2. A vállalkozás önmagában is heroikus, hiszen a rendészet és különösen a rendőri tevékenység egyrészt a közigazgatási és biztonsági irodalom örökzöld tárgya, így a nemzetközi irodalom teljes feldolgozása szinte lehetetlen. Másrészt a szabályozás, a működés hatékonysága, rendeltetés-szerűsége, társadalmi elfogadottsága átfogó adatgyűjtést, szociológiai felméréseket igényelne. Erre tehát a szerző nem is lett volna képes. Ezért voltaképpen a német és a magyar rendészeti dogmatika kritikus áttekintésére, a hazai szabályozás elmúlt két (kudarcokkal teli) évtizedére, valamint néhány társadalomtudományi és jogalkalmazói empíria felhasználására szorítkozott. Célként azonban nem kevesebbet tűzött ki, mint a közjogi rendfogalom inkonzisztenciájának a felszámolását, és ezzel az alapjogok védelmének, a kodifikációnak és a dogmatikának a fejlesztését ebben az összefüggésben. Mégpedig oly módon, hogy a közrend gyűjtőfogalmára, általános fenomenológiájára összpontosított a közigazgatási jog keretein belül, hiszen - mint később maga is jelezte - "E dolgozatnak nem lehet célja valamennyi rendészeti beavatkozásra alapot adó ,rendkategória’ részletes feldolgozása". (100. o.) Ezért azt az utat választotta, hogy
a) a közrendet sértő magatartásokat (veszélyeztetés, deviancia, jogsértés, zaklatás, a közterület birtokba vételével való visszaélések),
b) a közrendtől eltérő fogalmakat (közbiztonság, jogrend, magánrend) leírta,
c) tagolta a közrendet horizontálisan és vertikálisan, sőt szubjektív oldalról (köznyugalom),
d) a kodifikációs és jogalkalmazási sajátosságokat (általános felhatalmazottság, szabad vagy kötött mérlegelés, bizonytalan jogfogalmak) elemezte.
Ennek eredményeként jutott el a materiális közrend fogalomhoz. Eszerint nincs egyetlen meghatározása, mivel egyszerre tekinti a közrendet a rendészetben generálklauzulának, bizonytalan jogfogalomnak, a közbiztonság enyhébb alakzatú párjának és az adott társadalom, közösség kulturális normái foglalatának (204. o.), a társadalmi együttélés egyik normarendszerének.
3. A dolgozat erénye és gondja is ugyanebből fakad: dinamikus, plurális és értékalapú közrend fogalmat tekint az adott közösség szempontjából elfogadhatónak, amely nyilvánvalóan ki van téve egy átalakuló gazdasági és társadalmi rendszerben a szinte teljes értékvesztésnek, társadalmi dezintegrációnak, szolidaritáshiánynak, a tulajdon és a méltóság tiszteletére állandóan hivatkozó, ám még sérülékeny jogállamban. Helyesen kritizálja a csak formális és statikus rendészeti közrend megközelítést, amely a jogrenddel, közérdekkel és rendvédelmi, közbiztonsági hatályos joggal operál vagy konkurál. Miközben gazdagítja a közrend fogalmat igen sok jogon kívüli elemmel (a közterületi rend percepciója, a társadalmi differenciálódásból fakadó másság megjelenése a koldusok, a guberálók, a hajléktalanok közterületi megjelenése, a magántulajdon mohósága, a közterületek fizetőssé tételével, a profitszerzést szolgáló tevékenységek zajával, piszkával az alapjogokat sérti) nem kellően veszi figyelembe a közjog szempontjából fundamentális alapjogi rendszert, az alapjogi jogviszony dogmatikai kereteit és az alkotmányjogi főbb szakirodalmat1. Ezzel sokkal gazdagabb lehetne a dolgozat, és a plurális, relatív közrend fogalmat jól kiegyensúlyozná az alapjogi jogviszonyba helyezett hatósági (vagy egyéb állami) fellépés, közbeavatkozás az alkotmányos korlátok, a jogforrási követelmények, az intézményvédelem pontosabb kijelölése révén.
4. A közjog és a magánjog a dolgozatban is említett megkülönböztetése lényegében elfogadja, hogy a közjogban inkább hatalmi, uralmi viszonyok és kevésbé a tiszta jogi fogalmak dominálnak, azaz a magánjogtól eltérően az alkotmányjogban és a közigazgatási jogban a szigorú jog helyett inkább az államérdek uralkodik: a közjót, az államérdeket tehát minden körülmények között biztosítani kell. Ezért e felfogás szerint a közjog terén a norma és a végrehajtó szerv közötti viszony más, mint a magánjogban, ahol a bíróság kötött a joghoz, míg a közigazgatási szerv mozgástere nagyobb, mert az államcélt és nem a jog konkrét ügyre alkalmazását is szolgálja. Ez azonban azt eredményezi, hogy ideológiai alapot nyújt a közigazgatási szerveknek a képviseleti szerv által hozott törvényekhez, az általános szabályokhoz képest való önállósodásra a működésben - és ez már a kormány és a parlament szokásos ellentétét jelzi. A dolgozatban szereplő számtalan jogalkotási és alkalmazási fiaskó ezt a konfliktust is feszegeti, noha a következtetések közt nem tünteti fel.
5. A közjogi dogmatika hátrányban van az ezer évekre visszatekintő magánjoghoz képest. Különösen örvendetes, hogy az értekezés éppen ezt a hiányt igyekszik mérsékelni, az Alkotmány 55. §-ban szereplő alapjognak egyfajta kifejtését elvégezve. Ugyanakkor ezt nem alkotmányjogi, hanem döntően közigazgatási jogi példák, a jogalkotási anomáliák segítségével teszi meg.
Az alkotmányjog eddig úgy vélte, hogy az Alkotmány 55. §-a2 az egyén fizikai integritását és szabadságát garantálja, amelyről szégyenlősen bevallotta, hogy noha első generációs jog, ez közte van a legtöbbet megsértett jogoknak. Egyfelől, mert az alkotmányos regula töredékes, másrészt a jogorvoslati út az alapjogi bíráskodás miatt (70/K. §) ágazati és mintegy kisegítő jellegű, holott e szabadság tartalma normatív módon még törvényhozási úton sem feltétlenül rögzített. A dolgozat ennek az állításnak kiváló bizonyítéka, bár nem ezt célozta.
Alkotmányjogi szempontból az alapjog forrásai: az Alkotmány, a törvények (tematikailag az alapjog lényeges tartalma, garanciái, korlátozása), az AB határozatok és a nemzetközi emberi jogi vállalások. Sajnos a hazai bírósági gyakorlatról alig, míg a nemzetközi alapjogi bíráskodás esetjogáról több cikk született. A dolgozat is csak kivételként hivatkozott a bizonytalan jogfogalmak és a hatósági mérlegelés szempontjából igen fontos alapjogi jogfejlesztésre, pontosabban annak hiányára.
Az alapjog alanya az ember, egyes jogok tekintetében csak bizonyos feltételeknek eleget tevő személy (magyar állampolgár, uniós polgár) és a közjogi cselekvőképességgel rendelkezők, valamint a jogi személyek kerülnek ide. Az állami szervek és maga az állam pedig a kötelezett, hogy e személyes szabadságjogot betartsa, védelmezze. A dolgozat e ponton arra hívta fel a figyelmet, hogy a közösség is lehet jogalany, hiszen a kisebbségi és az önkormányzati jogok éppen a közösséget illetik meg. Ezek a kollektív jogok pedig a rendészet, a közrend szempontjából relevánsak, hiszen a közösség méltóságának, a helyi közügyek demokratikus vitelének szempontjából a köznyugalom, a gyalázkodó beszéd elleni fellépés a közösség méltóságának megőrzése a kiindulási pont.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
